Herpai Blanka összes bejegyzése

Herpai Blankának hívnak, 1998-ban születtem Egerben. Budapesten élek, a Kispesti Károlyi Mihály Magyar – Spanyol Tannyelvű Gimnáziumban tanulok a 12. évfolyamon. Tanulmányaimat az ELTE magyar szakos hallgatójaként szeretném folytatni. Négy éve foglalkozom írással, eleinte prózaíróként, jelenleg líra és próza határán egyensúlyozva keresem egyéni hangomat. Az irodalom és nyelvek melletti elköteleződésemből kiindulva a jövőben komolyan szeretnék műfordítással foglalkozni angol, spanyol, portugál, esetleg orosz nyelveken. Célom elsősorban a forrásnyelvi országok kortárs költészetének és prózavilágának bemutatása a hazai olvasóközönségnek, de a magyar irodalom külföldi ismertségét is szívemen viselem és szeretném, ha az ehhez szükséges tudás elsajátítása után a magyarról, mint forrásnyelvről ültethetnék át mind prózát, mind lírát. 2015 óta publikálok, írásaim több helyen is megjelentek, így a Holdkatlan, Szőrös kő és az A Hetedik online szépirodalmi folyóiratok oldalain.

Fagyszimfónia

A jövő tava egy marék vészkő és frissen hajtogatott papírrepülő.

Egyet bedob, lemerül, kettő alámerül, három elmerül. A homok szúr, a kavics fáj, a kő testet ölt. A kő testnegatívumot növeszt, s ahogy leválok a formától, összerázza testrészeimet.

És a suhanás pályáján talán célt ér a repülő. Ropog a vak pilóta, a vad kapitány, görbén siklik alá. Szutykos is, zagyva is, aki tervekkel hajtja a gép turbináját. Merész is, vakon száll, aki ösztönből ugrik a kanóc után.

A jövő tavának víztükrében a szirén némán dereng. Hosszú ujjai, görbe karmai üvegesen kopognak odalenn. Dobhártyát szaggat az él, nem rian a jég.

Én riadok. Lent a fagyban félig fagytam, a hal szájából lógok ki. Megevett a küldetés, végignyalt a pálya, a parancs habarcsként köpött ki. Nyálkás légtérbe kényszerített, fekete membránjával beterített. Lent a fagyban félig fagytam, a halál szájából lógok ki. Üszkös testem nyársra verten verítékben kavarog.

Nyújtott embrió vagyok, csőbe verten, idegekkel megtámasztva. Minden napon, minden héten járom a leépülés fokait. Míg a mellem kint van a vízből, újra toppanthat tiltakozva. Míg a vállam meg nem roggyan a jégpáncél felett, nem kell bedőlnöm. Míg a nyakam kékre fagytan nem villantja erezetét, kérhetek hátraarcot az elfekvő tengerén.

Hangszálaimon futott egyet a perc és jaj volt a felelet. Hármat dobbant, a szálakon szikár, fehér billentyűket érintett. Szikáran vert, mélyebbre szállt e három hang, emberöltők még nem taposták. A bejáratott hanglapu még sincs elég mélyen, hogy verje, verje az ismétlés szimfóniáját.

A jövő tavának partján a Spagettikirály, kezében két villa, napvilágot szürcsögött. Beszürcsölte a napvilágot, a fény a tóra holdsugarakban vetődött.
 Holdsugarasra húzta utamat, dideregve, szilánkosan vánszorgok.
Egy napsesütötte, csinált halmazállapotban, a napot siratva vánszorgok.

(Illusztráció: Lino cut)

Dallam

A kötődés szálait megerősítettem. Szorosra, elengedhetetlenre húztam. A szöget befeszítettem, a vitorlát felvontam.

Hosszú ujjú pólóm szárát lassan felhúzom. Az erek nem menekülhetnek. Egyesével nekivágok.

Sose növöm ki. Mindig idegen bőrökbe bújok. És folyton idegen testekbe bújnék. Levetett, hideg bőrökbe és átlátszó, illanó testekbe.

Egy tojáshéj köves hártyája húzódik a világ és én közém. Szilánkosan kiabálok. Könnyeim kavicsok.

És hideg a testem, űzi a meleget. Mégis didergek, évek óta. A testeket űzöm évek óta.

Mind elfutnak, megroggyannak, a sarkokban behajladoznak.

Kirakati bábu vagyok, a világ levetett ruháit próbálgatom. És némán dörömbölök a vitrinen. Húsz éve verem ablakom.

Állóhelyzetbe szilárdultam. Nem látok kifelé, rám minden visszahat. Nem látom a kiutat.

Csigásra tekeredett a keserű vér. Hosszan megnyalom. Még utoljára érzem fanyarú illatom.

Szemgolyóm befordul, szempillám fennakad. Rám derül a fagyos harmat. Bőrömre pamacsként kristályosodik.

Arcom kékül, kezem fázik. Szöszös, szakadt pólóm a vértől elázik.

(Illusztráció: Heo Jiseon: 거미줄되어)