egy André Kertész-distorsio verslenyomata

Párizsban már tudtam és tudtad
Az ablakban órákig fényképeztél
Legyenek rólad képek még – mondtad
Mielőtt eltorzít a szülés végképp
De a régi ablak egyenetlen üvegén
Mint műtermi torzítótükörben
Mégis megnyúlt a vékony fényalak
Leginkább erre emlékszem
Minden más homályos maradt
Mert élesen a bizonytalant láttam:
A test képlékeny terei, mint a jövőnk
Életünk ki-és be-nem teljesedései
Egy üresnek tűnő képtelen város fölött
Akkor, Párizsban, világunk közepén
Hallgattunk mindenről, ami lényeges
Csak leképeztük a tudat merevlemezén
Hogy meddig képes tágulni a női test.

Régen történt, azóta lett otthonunk
Az izmok, hús és bőr visszaálltak
Nem is látszik semmi sem rajtad
Mondták sokféleképp, akik láttak
Persze, utólag a terhes vagy áldott
Az élet egy-két pillanatfelvétele
Az elnyúlt reggeli árnyék behúzódása
Majd lassú kapaszkodása estefele
A természet mindig komponál vele
De az üres méhben ott a nyoma
Egy gyermek átmeneti rejtett otthona
– Bár már én is csak homályosan
Ha előkerül egy-egy terhesruha –
De hogy múlhatna el alaktalanul
Az átalakult test alakzata?

Hiszen itt-ott meglátod néha még
Minden torzít, ami nem sima
Üvegek, szemek, víztükörkép
Az emlékek homorú térsora
S ő is nő, nagyobb a keze, a homloka
S már van méhe, és van ujjlenyomata
Mert a mindenségből való térfoglalás
Egy örökre szóló árnyéklenyomat
Terek, utcák, házak, utak
Belső város térképe a hasfalad
Már tudod, az élet nem árnyjáték
Mert mindennek megvan a helye
Már képes vagy feltenni a kérdést
Hogy meddig tágul egy női test
És hol is van az élet közepe.

Megjelent: Magyar Napló, 2012/9, 40.

(Illusztráció: Water Birth, Elizabeth Sobkiw)