Címke: esszé / publicisztika

Bejegyzések

Odáig még nem süllyedtem

De hová is?

Itt a télvégi baktérium-invázó, de csak négyen vagyunk a rendelőben: két anyuka, két kisgyerek. A kötelező védőoltásra jöttünk. A másik anyuka a fiát leckézteti: hogy nézel ki, sáros a nadrágod, mit szól a doktornő, a végén még azt hiszik rólunk… Hát nem megmondtam neked…? Együttérzőn bámulok a fiú nadrágjára – nincs olyan pocsolya, amibe az ember gyereke bele ne ugrana. De a kimerültség nem engedi az anyukát lecsillapodni. A fiának igazi szegénygyerek-szaga van (veríték- és bűntudatszaga), ráadásul szégyenében és zavarában egyre jobban izzad, mégis odasimul az anyjához, a karjával, a lábával, az arcával védelmezve őt.

Denemmegmondtamneked…?Egészútonnemmegmondtamneked…? Énmárhiábabeszélek…?

            Egy perc, két perc, három perc, négy perc, öt perc. Nem akar az idő múlni.

Nyuszifül, mondom a fiúnak, és odacsúsztatok egy csokit. Nem is értem az anyukáját: az oltás attól még oltás marad, ha egy nagyon fehérköpenyes, nagyon középosztálybeli, nagyon felsőbbséges nő adja be. A fiú zavartan elfogadja a csokit, aztán még közelebb húzódik az anyjához (anyu, én téged szeretlek), miközben a gyerek szeretetétől megerősödött anyukából most felém fröccsen a szemrehányás. Mit képzel maga? Mit képzel rólam? Én egy dilis vagyok, vagy egy hülye cigány, aki reggeltől-estig rikácsol, és nem tud szépen beszélni a gyerekével? Na, odáig még nem süllyedtem.

Hováig? Nyílik az ajtó. És ő a szemrehányástól füstölögve beviharzik a rendelőbe.

Aztán öt perc múlva a nagyon okos, nagyon fehérköpenyes doktornő megmagyaráz mindent: idegesek az anyukák, ő nem tehet róla; úgy érzik, kifut alólunk a világ, egyre szegényebbek vagyunk, süllyedünk. Összeesküdtek ellenünk a csillagok vagy talán a hold. Mindenki összeesküdött ellenünk.

Kuncogva próbálja a másik lámentálását utánozni. És olyan magabiztosan áll a gyógyszeres szekrényke előtt, mint egy szépen faragott orrdísz a süllyedő hajón.

 

Más világ, más kerület. Még nincs vége a napnak.

A válltáskámban a tanítványom versei, hozom bemutatni a szerkesztő úrnak. „Kuss, mondaná a délnyugati szélnek, ha egyszer meglátná tengert.” Na, igen, ígéretes, egészen ígéretes, mondja, de én látom rajta, hogy ezt a kussot nehezményezi. Vagy talán mást is nehezményez. Közelebb hajol, már-már gyengéden, és így suttogja bele a fülembe: nem is tudja, kinek a fia-borja ez a gyerek. Jobb résen lenni. Mert van, ha az a végén kiderül, hogy ez fiú nem hozzájuk tartozik. Ő nem kirekesztő, vagyis nem liberális. Azok mindig nyitott tenyérrel ütnek. Ha nem hallgatsz rájuk, kicsinálnak, örökre tönkretesznek. Nem érezted még a tarkódon a nyitott tenyerüket?

Közbevágok. Hiszen nem arra kértem, hogy verje, vagy ne adj Isten, agyba-főbe verje a gyereket, hanem hogy közölje. Vagy ha nem közli, legalább olvassa el.

De nem, ez nem megy, ez így nagyon nem megy, nagyonnagyonnem magyarázza. Hiszen nem tudunk róla semmit. Te más vagy, Évikém. Egy nőnek a vérében a befogadás. Ő így van kódolva, ugye. De a férfiaknak nehezebb persze. Ki ez a gyerek? Hogy hívják? De ha a végén kiderül, hogy a lényeges dolgokban nem egyezik a véleményük, ők akkor sem akarnának bosszút állni.

Odáig még nem süllyedtünk. Hát erre nem emlékszel…?

Én nem emlékszem, vagy nem erre emlékszem. Hét éve találkoztunk utoljára, akkor a Dante művében keringő napról és holdról beszélgettünk.

Akkor még szerette a verseket.

 

Az este az egy másik világ már.

És a szomszédasszonyom nem paranoid öreg szerkesztő, hanem egy elbűvölő, huszonöt éves lány. Nevetős szeplői vannak, vörös lobonca, hol itt ragyog, hol ott ragyog a lépcsőházban. A piroshoz lilát hord, a sorthoz neccharisnyát, a limonádét mindig citromkoktélnak nevezi – az a fajta, aki soha nincs otthon, mert mindig várják valahol. Ő mégis nagyon régóta egyedül van, egy kéthónapos gyerekkel hagyta el az élettársa.

Hetente egyszer ő vigyáz a lányomra. Utána beszélgetünk, koktélozgatunk, és közben beavat engem a stratégiájába.

Mert arról nincs szó, hogy negatív lenne, magyarázza. Még benne van a sodrásban, ott van mindenhol, a facebookon követi az eseményeket. És már a jövő heti koncertekre és irodalmi estekre is feliratkozik, mert ki tudja, hogy addig hogy lesz. Én bólogatok, helyeslek, de azt én sem tudom, hogy mi lesz vele. Egyre kevesebb a pénze, a telefonját már kikapcsolták, azok a menő, csodálatos ismerősök már akkor sem találnák meg, ha akarják. És ha a netet is kikapcsolják, akkor itt lesz a vég: egy álomvilág dől össze, vagy éppenséggel kilencszázharminckettő facebook-jóbarát megy tüntetni a magyar parlament elé.

De ezt kötve hiszem. A bezártság nem tett jót a szomszédasszonynak. Már a szeplői is kifakultak. A nagy harsányságával csak azt leplezi, hogy mennyire fél.

Te, mondom, gyere el, a tanítványaim bulit szerveznek. Pogácsa, tánc, minden, ami ilyen egyetemista bulikon szokott, kitrécseled magad, aztán hazajössz szépen. Nem szól semmit, csak néz rám – ez egy ilyen zsíroskenyér-buli, nemdebár? Én még nem süllyedtem ilyen mélyre. Persze ha még egyetemista lenne, akkor ilyen helyen is jól érezné magát.

De udvarias fiatal, meg aztán szüksége is van rám, ezért zavartan elneveti magát. Most ugye, újhold van, ez őt kikészíti rendesen. Az a gyanakvó kis félhold az égen tönkreteszi az ember vérnyomását. Mintha az a holddarab lesne minket, hát nem? Az ember ingerült lesz, negatív, ez csak egy rossz passz, szerencsére gyorsan elmúlik.

Nagyon köszöni, persze, persze, persze de még bejöhet pénteken valami más. Valami komoly dolog. Az unokatestvére fiúja megjön Angliából, és akkor megsértődne, ha ő, épp ő az egészből kihúzná magát. Pénteken még minden megtörténhet, hiszen hányan ígérték, hogy jelentkeznek, vagy eljönnek megnézni a babát…

A minden mindig pénteken történik, de mindig a rákövetkező pénteken. Péntekenként a hold is más – telten, bizalommal ragyog az olyan nőkre, akik hónapok óta nem fizetik a gázszámlát. De persze mondani nem mondok semmit, megköszönöm, hogy vigyázott a gyerekemre. Megiszunk egy citromkoktélt, aztán kikísérem.

Az ajtóban visszafordul. Nem kell aggódni értem, mondja. Nem süllyedtem olyan mélyre.

 

Mert ugye mindig van lejjebb, és nekem épp ebből van elegem. Hiszen akárhova süllyedünk, mindig van nálunk cigányabb, jelentéktelenebb, ellenségesebb.

Felnézek a holdra, most is egy körömhegynyi világít belőle, gyanakvón, fél- vagy negyedoldalasan. Mintha csak nézné, vagy lenézné…

De hát nem a hold kering a föld körül? Ez a jelentéktelen, szikkadt kődarab. „Kuss, mondaná a délnyugati szélnek, ha egyszer meglátná tengert.” De ahhoz túlságosan kicsinyke, túlságosan öntelt, szikkadt, hogy engem vagy a tengert megértse – engem, aki mégiscsak a bioszféra tartozéka, egy teljes jogú földlakó vagyok. Ha volna a konyhában egy megfelelő kapcsoló, bizony isten kikapcsolnám, hogy ne ragyogjon.

 

Na, ehhez mit szólsz?, kérdezném a körömdarabnyi holdtól.

Nem süllyedtem ilyen mélyre, kacsintana a távolból…


Bejegyzések

Fénnyel írni

A Fiatal Írók Szövetségének szervezésében megrendezésre került, immáron második Fényírás-fesztivál lassan a fővárosi kulturális élet és partykultúra egyik legmarkánsabb, legeredetibb profillal jelentkező eseményévé növi ki magát. A tavaly májusban útjára indított Fényírás-projekt második kiadásának február 25-én, ugyanúgy, mint 2011-ben, idén is a Fogasház biztosította a kellőképpen underground hangulatú helyszínt és környezetet, és minden kétséget kizáróan a múlt szombati esemény méltó folytatása volt a nagy sikerű indítószeánsznak, ezzel mintegy véglegesen be (fény)írva magát nemcsak a kortárs irodalmi élet horizontjába, hanem a kurrens, pesti partyzás kalendáriumába is. Valahol ebben rejlik a Fény-írás események ars poeticája: egy tető alá hozni, összeboronálni az irodalmat a bulizással, ezáltal új dimenziókat nyitni mindkét területen belül. A sokszor csak a kortárs költészet nagy conaisseur-jeinek szóló, finoman belterjes szerzői estek és felolvasások új, friss formát kapnak azáltal, hogy kiemelkednek a megszokott, institucionalizált keretek közül, bekerülnek egy új, nem-konvencionális térbe, ami lehetőséget teremt a legkülönfélébb és legváltozatosabb interakciók létrehozására. Nagyjából ezt a félig-meddig partizán alapú kultúrpolitikai stratégiát követik az utóbbi években az új-nautilus estek is, amelyeknek keretében a fesztelen irodalmi beszélgetéseket, szimpóziumokat, kötetbemutatókat és felolvasásokat még fesztelenebb koncertek követik. Senkiben sem merül fel kérdésként egy jól sikerült este után, hogy vajon megférnek-e egymás mellett Hajdú Szabolcs vallomásai a Biblothéque Pascal keletkezéstörténetéről, Bánki Éva elmélkedései a női szerep szükségességéről illetve szükségtelenségéről a kortárs költészetben, vagy éppen Szöllősi Mátyás kötetbemutatója az olyan radikálisabb, punk-gyökerű koncertekkel, mint a Halál Judit. A modernizmus egyértelműen és egyoldalúan elitista diskurzusának megdöntését kitűző posztmodern kánon már régóta leépítette a művészeti térben regnáló hierarchikus szétválasztásokat, a kultúra magas és alacsony regiszterekre való doktriner szétválasztását, ennek ellenére még mindig tetten érhető a kortárs irodalmi diskurzusban egyfajta görcsös ragaszkodás az irodalomnak, mint olyannak, privilegizált, elitista státuszához. Posztmodern ide vagy oda, a kortárs irodalom sokszor csak a nagy „értők”, a nagy „megfejtők” és „magyarázók” ügyének, sőt kizárólagos tulajdonának tűnik. Az új-nautilus estek és a Fény-írás sorozat kifejezetten ezt a prekoncepciót igyekeznek leépíteni, azáltal, hogy az irodalom világát összeolvasztják a partyzás világával. Ebből a kölcsönös megtermékenyítésből, vagy akár derrida-i mélységű oltásból az irodalmi eseményeknek egy ezidáig ismeretlen, új fajtája, generációja látszik kiemelkedni. A Fényírás-soiréek üzenete olyan egyértelműen rajzolja ki magát, mint a vetítők a fiatal írók verseit a Fogasház málladozó falaira: mindenkinek joga van az irodalomhoz, illetve megfordítva a tézist – az irodalomnak joga van mindenkihez. A Fény-írás egy friss, nem-konvencionális közegbe emeli be a kortárs irodalmat, olyan emberekhez juttatja el a szövegeket, akik egyébként nagy valószínűséggel nem találkoznának, nem érintkeznének közvetlenül a kortárs kultúrának ezzel a felületével. A kortárs irodalom és a kortárs irodalom (meta)diskurzusának abszolút demokratizálódása, kiterjesztésének folyamata érhető tetten a Fény-írás politikájában, mely komoly lépést tesz afelé, hogy a kortárs irodalmat beillessze a „kúlság” és a „trendiség” koordinátarendszerébe.

    A Fényírás-est a már megszokott módon a Fiatal Írók Szövetségének szűkebb holdudvarába tartozó szerzők felolvasásával kezdődött. A közeljövőben várhatóan első kötetével jelentkező Rhédey Gábor verseit, Csapody Kinga ironikus kisprózája, majd a nemrég Tengerlakó címen megjelent elsőkötetes Izsó Zita felolvasása követte. A programban előre megjelölt három szerző mellé ad hoc módon csatlakozott három további FISZ-es szerző: Bósa Diána, Bende Tamás és Borbáth Péter. A meglepetésfelolvasások laptopok és egy iphone segítségével valósultak meg, ezzel mintegy kihangsúlyozva az irodalom digitális paradigmaváltásának tagadhatatlan jelentőségét és utat nyitva a technikai médiumok fokozott kiaknázására alapuló performance-ra, amely a felolvasásokat követte.

   Az idei Fényírás-esemény abszolút fénypontja a brazil nemzetiségű Márcio-André hangköltészeti performance-a volt. Márcio-André a nemzetközi, kortárs neo-avantgarde és performance-szcéna egyik legmarkánsabb alakja. Rendhagyó előadásaival, performance-aival installációival, kisfilmjeivel és videoperformance-aival Buenos Airestől Párizsig végigjárta a világ legnagyobb városait. Műveiben a hangköltészet hagyományát újragondolva jut el egy sajátosan interdiszciplináris esztétikához, melynek alapfogalma a performer esszékötetében (Ensaios Radioativos. Axóuxere Editora, 2012) több oldalról is körbejárt kontamináció: a hang, a nyelv, a látvány, a tárgyak, a testek, a mozgások, a különböző minőségek dinamikus kölcsönhatása, mutáns elkeveredése, kiasztikus önfertőzése.

      Adorno elmélete a művészetek és a különböző művészeti ágak kirojtosodásáról, valamint Baudrillard transzesztétikája és metasztázisfogalma ma már szinte közhelynek számítanak egy olyan posztmodern művészeti térben, mely nem vesz többé tudomást a klasszikus értelemben vett határokról. Márcio-André mindezek ellenére ezeken a nemlétező határokon mozog, pontosabban fogalmazva ezeket a nemlétező határokat mozgatja, tolja egyre kijjebb és kijjebb. A Fény-írás est keretében tartott performance-ában a hangköltészet történelmi hagyományából (Hugo Ball, Henri Chopin, Dick Higgins, Bob Cobbing, Enzo Minarelli, illetve magyar kontextusban Szkárosi Endre) merített elemek, John Cage atonális zajzenéjével, a fluxus mozgalom radikalitásával és egy technicizált, intermédia alapú művészetfelfogással léptek termékeny kölcsönhatásba. A performance-ot a brazil művész egy apró fémharang megkongatásával indította, amely nemcsak egy új kezdet, egy új művészet bejelentését lebegtette meg, hanem egyfajta sajátos liturgiai horizontot is megnyitott. Ezt a felvillantott liturgikus jelleget erősítette tovább egy saját vers, kellőképpen szuggesztív, de hagyományos elszavalása.  „Ez egy templom…Tested egy templom belül és kívül…A templomot csak belülről lehet megérteni… Egymás templomai vagyunk” („Este é um templo…Seu corpo é templo por dentro e à volta… Um templo só pode ser compreendido de dentro do templo…Somos templo um do outro”) – a fennhangon elszavalt vers a performance kezdetét jelölve ajtót nyitott a cselekvésnek, de ugyanakkor mintha kirajzolta volna egy lehetséges értelmezés tartományát is. A vers felfogható az egész előadás allegóriájaként, hiszen a meghatározhatatlan irányokból érkező, folyamatosan változó vetítésekkel a performance rendhagyó helyszíne – a Fogasház lépcsőháza – eltagadhatatlanul szakrális-misztikus jelleget öltött. Márcio-André a széteffektezett, repetitív hangokkal fokozatosan a művészet autonóm templomává változtatta az egyébként kifejezetten profán és szükségszerűen közömbös lépcsőházat. A különböző rejtélyes hangokkal és fényekkel machináló művész egy rituális beavatási szertartást celebrált – melynek lényege a performance-művészetbe való beavatás, illetve a néző performerré avatása, hiszen a több irányból érkező vetítések nemcsak a lépcsőház sajátos fémszerkezetén és a málladozó falakon futottak szét ezernyi szétszálazhatatlan irányba, hanem magán a néző testén is megtörtek, aki ezáltal a performance szerves részévé avatódott. A követhetetlenül hömpölygő fényversek a néző testén megtörve magát a testet is templommá alakították kívülről. A néző így, mozgásával a térélmény autentikus alakítója, a rituálé tevékeny résztvevője lett. A vers tehát egyrészről, mint abszolút mottó ott lebegett végig az előadás felett, annak irányát kijelölte, másrészről viszont a performance első és egyben utolsó nyelvileg egyértelműen artikulált momentumaként is tételeződött. A vers elszavalása után a nyelv mintha darabokra hullott volna, antilogosszá változott – elveszítette strukturáltságát, képtelen volt bármilyen konvencionális jelentés hordozására, közvetítésére. Az egész performance olvasható a nyelvnek, mint logosznak a dekonstruálásaként, a nyelv, a logocentrizmus erőszakos hatalma elől való menekülésként, a jelölttől és a szimbolikus rendtől való szabadulásként. A költészet lényege, egy a jelentés nélküli, csak jelölőkből álló tiszta, csillogó nyelv kapott így teret, egy unreine Sprache, amely totálisan közvetít, megszabadítva önmagát a jelölő és a jelölt hierarchikus viszonyától. A performance során a nyelv hagyományos formája több ízben is megpróbált visszatérni, megpróbálta visszafoglalni a helyét, ezek a kísérletek azonban minden alkalommal kudarcot vallottak. A logosz képtelen volt áttörni a több oldalról fojtogató hangok és zajok falát. Az artikulált beszéd a vers elszavalása után mindig kivehetetlenül, eltorzított formában tért vissza, képtelen volt visszanyerni privilegizált logosz-státuszát. Ami átvette a helyét, és ami a performanace után is mintegy felfüggesztett űrként töltötte be a teret, az a nyelvnek az a varázslatos, mitikus zsongása, csábító zenéje, amit Roland Barthes la bruissement de la langue-nak nevezett.

 

Bejegyzések

Nem a hideg

Tudósítás az Újnautilus „A szegénység provokációja” című rendezvényéről.

 

Bokáig állsz hóban, a hideg fokozatosan hatol át a három réteg ruhán, először még el tudod terelni a figyelmed, de a fájdalom szépen lassan kezessé tesz, magához szoktat, soha nem voltál még ennyire benne a saját testedben, mint most, és soha nem érezted még ennyire ott magad, ahol vagy, mert a fizikai fájdalom a jelenhez szögez, ez az egyetlen dolog, ami ennyire tökéletesen meg tudja tenni ezt.

 

Ezek azok a pillanatok, amikor a leginkább magadra gondolsz, amikor már reflex az önzés, nincs átgondolt célja, nem tudatos elhatározás, értelmüket vesztik a konyhamelegben kialkudott illúziók, szembesülhetsz azzal, aki vagy. A Normafán egyszer láttam egy anyát, aki nem szedte ki a saját fia nyakába dobott havat, úgy elgémberedtek az ujjai, annyira fájt, képtelen volt segíteni, mintha elkezdték volna letördelni, ő mondta így.

 

Az Újnautilus folyóirat az utóbbi időben egyre több szegénységgel, otthontalansággal foglalkozó esszét, tanulmányt jelentetett meg, már-már külön rovatot szentelt neki.

 

 A legutóbbi rendezvény is ehhez a témához kapcsolódott, ami helyszíne miatt egyfajta demonstratív szolidaritási akcióként is szolgált, hiszen mínusz néhány fokos hidegben, szabad ég alatt, a Városligetben került megrendezésre. A szervezők letörölték a hóval borított padokat, forró teát osztogattak, és néhány pokróc is előkerült, nem jó, ha egy aktivista beteg lesz, és utána hosszabb ideig nem tud részt venni a munkában, nem az a cél. A beszélgetés résztvevői, a hajléktalanokat segítő szervezetek tagjai között egyébként éppen ezen a téren bontakozott ki a legérdekesebb vita-kérdés, vajon milyen messzire lehet elmenni az eszközök megválasztása során, és mennyire kell tekintettel lenni az esetleges kockázatokra. Az Udvarhelyi Tessza kulturális antropológus által képviselt Város Mindenkié csoport például országszerte ismert hatásos akcióiról, határozottan megfogalmazott álláspontjairól. Vecsei Miklós, a Máltai Szeretetszolgálat alelnöke szerint ugyanakkor a nagyobb összeütközések felesleges energiaveszteséggel járhatnak, a nem megfelelő megszólalásmód miatt esetleg megszakad vagy létre sem jön a párbeszéd, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy végül elérjék a kívánt eredményeket. Ráadásul a radikálisabb akciókat nem mindig kíséri megfelelő médiavisszhang, ezért előfordulhat, hogy a beszámolók alapján pontatlan kép alakul ki az adott szervezetről a köztudatban.

 

Udvarhelyi Tessza szerint csoportjuk természetesen tisztában van ezekkel a kockázatokkal, de megfogalmazása szerint a döntéshozók gyakran elutasító hozzáállása nem egy esetben a határozottabb fellépést indokolja, hiszen e nélkül el sem jutnának az illetékesekhez javaslataik. Ők utolsó lehetőségként nyúlnak a radikálisabb, ám korántsem szélsőséges eszközökhöz, miután már minden egyéb kapcsolatfelvételi módot megpróbáltak.

 

Összességében a nézetkülönbség ellenére a gyakorlatban valószínűleg előnyös, hogy egyaránt létezik diplomatikus, valamint a figyelemfelkeltő megszólalásmódot is vállaló szervezet, hiszen talán a két módszer párhuzamos alkalmazásával lehet elérni a legjobb eredményeket.

 

 A szervezetek képviselői között a kitűzött célok tekintetében is érzékelhetők kisebb különbségek. Vecsei Miklós véleménye szerint a hajléktalanok érdekében először nem is a lakhatáshoz való jog törvénybe iktatását kellene követelni, ennél sokkal lényegesebb olyan célokat találni, melyek könnyebben megvalósulhatnak. Például mivel az elmúlt évben a kilakoltatások közel nyolcvan százalékának oka közüzemi számlatartozás volt, ez a jövőben egyszerűen megelőzhető lenne az előrefizetéses rendszer bevezetésével.

 

A Város Mindenkié csoport ugyanakkor a már-már elérhetetlennek tűnő, távlati célokat is fontosnak tartja, hiszen ezek lelkesítik aktivistáikat. Nem elégedhetnek meg a kisebb  sikerekkel, a jelentős eredmények eléréshez elengedhetetlen az állandó, aktív közéleti jelenlét, a folyamatos szerepvállalás.

 

Az utóbbi évtizedek politikája és a gazdasági berendezkedés rengeteg embert juttatott a társadalom perifériájára. A rendszer pedig fél szembesülni önmagával, és azzal, amit okozott, ezért kézenfekvő és gyors megoldást talált abban, hogy eltünteti szem elől, a közterekről és aluljárókból saját kudarcának bizonyítékait, a hajléktalanokat.

 

Az ehhez hasonló akciókat általában azzal indokolják, hogy az emberek is ezt akarják, ami részben igaz is, hiszen a járókelők többsége az undor érzetén túl a hajléktalanok láttán egzisztenciálisan maga is megrendül, és kimondva- kimondatlanul arra gondol, hogy ha ez ebben a rendszerben ennyi (és egyre több) emberrel előfordul, akkor esetleg maga is ilyen sorsra juthat. Viszont ha idővel nem kell szembesülnie ezzel, akkor azt hiszi majd, a probléma nem is létezik, vagy megoldódott, és a hajléktalanok megfelelő helyre kerültek. Vecsei Miklós szerint ezek az érzések nem az emberek gonoszságából vagy az együttérzés hiányából adódnak, igazság szerint a legtöbben egyszerűen nem tudnak mit kezdeni a hajléktalanokkal, és ettől tanácstalanná válnak, mert ha például találnak egy földön fekvő, beteg embert, akkor telefonálhatnak a mentőknek, ha viszont egy hajléktalant látnak, aki valamilyen szinten természetesen szintén segítségre szorul, egyszerűen nem tudnak kit kihívni, ezért az államtól várnak megoldást.

 

A hajléktalan életmódot szankcionáló jogszabályokkal a döntéshozók éppen ezt a problémát próbálják megoldani úgy, hogy a pénz-és szabadságvesztés büntetéssel való fenyegetés segítségével gyakorlatilag megkísérelték beterelni a szállókra a hajléktalanokat. Ez az előbbiek alapján érthető törekvés, azt azonban senki sem vette figyelembe, hogy először a megfelelő feltételeket kellene megteremteni, mert amíg ezek nem adottak, addig egy ilyen rendelkezés gyakorlatilag az erdőkbe száműzi az otthontalanokat.

 

Ráadásul, ha egy utcán élő embert kiszakítanak a megszokott lakókörnyezetéből, az legalább akkora –ha nem nagyobb- lelki megrázkódtatást jelent számára, mint ha egy házzal vagy lakással rendelkező kénytelen elhagyni otthonát. A hajléktalan embert sokszor segítik a környéken lakók, esetleg rábíznak dolgokat, kutyasétáltatást vagy kerti munkát, egy esetleges kényszerköltözés kapcsán az otthontalan ezeket az emberi kapcsolatait is elveszíti, megszakad a kapcsolata a társadalommal, ismét kirekesztett lesz, perifériára kerül.   

 

B. Magyar Csilla, a Város Mindenkié mozgalom tagja kiemelte, hogy éppen ezért önmagában a lakáshoz juttatás nem is jelenthet megoldást, mert ezeknek az embereknek nem a lakás hiányzik, a legjobban nem a hideg vagy az otthon hiánya fáj, hanem az önbecsülés, az emberi kapcsolatok, a célok, a hasznosság érzetének hiánya, hogy nem találják magukat érdemesnek arra, hogy éljenek. Ennek a lelkiállapotnak az eredménye lesz aztán a fizikai romlás, az elhanyagolt, ápolatlan külső, szenvedélybetegség, ami alapján az emberek később megítélik őket, holott ez az állapot nem hajléktalanságuk oka, hanem eredménye.

 

B. Magyar Csilla elmondása szerint a Város Mindenkié csoport ezt a problémát oldja meg nagyon sikeresen. Tagjaik között egyaránt megtalálhatóak a hajléktalanok és szövetségeseik, egyenrangú és egyenértékű együttműködőkként. Itt mindenkit ráébresztenek arra, hogy szükség van rá, és együtt nagyon sok mindent tehetnek társaikért.

 

A rendezvényen egyébként jó néhány hajléktalan ember is jelen volt a Város Mindenkié csoportból. Kedves, kedélyes, vidám emberek, nem kevés öniróniával. Szegények, de korántsem szerencsétlenek.  Igazán jó rájuk nézni, összemosolyogni velük. Néhányan Debrecenből jöttek, ahol a napokban alakították meg a Város Mindenkié első vidéki tagozatát. A beszélgetés végét még megvárják, de sietniük kell, hogy elérjék a vonatot.

 

Lassan teljesen átfagyunk. Állunk még egy darabig a fák alatt, a havon, hát ennyit vállalhatunk át, ennyire lehetünk részesei, csak a hideget érezhetjük, a többiről, a lényegről nem sok fogalmunk lehet. A járókelők időnként érdeklődve pillantanak felénk, de nem maradnak túl sokáig, határozott léptekkel indulnak el inkább a közeli műjégpálya felé, ott több értelmét érzik a hidegnek.

 

(A képeket Szöllősi Mátyás készítette)

Bejegyzések

A szegénység provokációja

Egy fogalom művészetfilozófiai tartalékairól

 

„Költő vagyok – mit érdekelne
engem a költészet maga?
Nem volna szép, ha égre kelne
az éji folyó csillaga.

 

Az idő lassan elszivárog,
nem lógok a mesék tején,
hörpintek valódi világot,
habzó éggel a tetején.”
(J. A.)

 

A szegénységről zajló bármilyen beszéd a mi kultúránkban mintha csak elvéteni tudná a tárgyát. Próbálja bár a legjobb szándékkal megérteni, e határterület a mind fenyegetőbb közelségében is érinthetetlen marad. „A szegények serege egyre nő. De a szegénység lényege elrejtezik.” 1  – mondja a technikai világkorszakról szóló brémai előadás egyik elejtett megjegyzésében Heidegger, és a szociológia, a kultúratudomány vagy a társadalomkritika ezzel az elrejtettséggel (nem) szembesül, amikor beszél. Reprezentáció és szegénység egymásba íródó krízise, – és erről már hallgat Heidegger– egy etikai tartomány szakadékát is megnyitja. Az artikuláció, a nyelveken való szólás „fenti” világa a kultúra alatti, a beszédromok, az artikulációra való képtelenség világa számára akár a szegénység provokációjának (genitivus objectivus) is tűnhet: egy nyelv üzemszerű működésének, amitől a megértendő dolog maga – közvetíthetetlenül távol – éppen hogy meg van fosztva.             

                              
A következőkben egy másik kezdet nyomai után kutatok, amikor a humanizmus gazdag és kísérteties romjain akár a feledés módján megőrzött műalkotások kimozdító erejében bízom. E nevetségesnek látszó törekvésre könnyen rázárul a fenti dichotóm szerkezet csapdája, a műhöz való odafordulás maga azonban, nem (pusztán) a cselekvésképtelenség, vagy a halogatás szimptómája, de küzdelem is, ami a tapasztalatért zajlik. „Az így meghatározott művészet a modernség korában és jelenleg is az elmélet menedékét jelenti, pontosabban annak menedékét, ami a teóriákban – fikciók vezetésével – nem pusztán a nézetek diszciplínáit alapozza meg, hanem a valóságos tapasztalatokét.” 2  Anélkül, hogy felidézném, Odo Marquard művészetfilozófiája hogyan vezeti le a világ eszkatológikus eltörlésének páli teológiájából az újkori valóság totális fikcionalizálódásának tételét, csak végkövetkeztetéséhez ragaszkodom: ha a művészet meg akarja őrizni helyettesíthetetlenségét, akkor a fiktivitás attribútumait át kell engednie a realitásnak. Mint antifikció egyedül így juttathatja szóhoz „…elméletként és tapasztalatként azt, ami a jelenkori valóság szélsőséges fiktivitásában non-fiction valóság marad, mindenekelőtt a halált…”  3 . Vagy azt az antropológiai-történeti valóságot, ami a szegénység. Mert létezik a kelet-európai modernitás sokféleképp elbeszélhető történetei között egy nehezen közös nevezőre hozható alternatív kánon, ami elvégzi a megalázottság, a kiszolgáltatottság, a megfosztottság irodalmi-képi fenomenológiáját, miközben egy kívüllét tanúsága marad. A benne részt vállaló művek nem egy(etlen) elköteleződés kötelékébe tartoznak. Sartre talán túlságosan is elfelejtett fogalma helyett létüknek a számomra inkább a zarándokot, az idegent író André Scrima gyönyörűen fordított bibliai szava ad ideiglenes nevet: mind el-közelítés 4.  És egyedül ekként – mint arra még visszatérek – elközelítés a szegénységről való gondolkodás jóbi/jézusi vagy baloldali-hegeliánus emlékezetének még gyanúba nem keveredett radikalitása felé, ami pedig a normalizált értelmiségi (Axel Honneth) pozíció beszéde számára elképzelhetetlen.

 

De mi az a lökés, ami által a szépség igazságtörténése a logosz értelmében vett igaz szó bénultságából kimozdít? Nem becsülném alá ennek kapcsán az empátia pszichés minőségeit, de aligha pusztán ennek az autentikus/művészi kifejeződéséről vagy felkeltéséről van szó. A műalkotás ontológiája kiemelkedik egy szubjektum-objektum szerkezetű viszonyrendszerből és a megértendő dologhoz való destruktív odatartozás azon hermeneutikai igazságával szembesít, ami engem von kérdőre: miként vagyok annak a vonatkozásában, ami a műben kimondhatatlanul (a) szegény? Már a Bibliából tudjuk, hogy a szegénység fogalma „nemcsak a gazdasági szempontból szegény rétegekre vonatkoztatható, hanem a mindenkori emberre, mint hiánylényre (A. Gehlen)” 5 . Az általam szem előtt tartott művekben a hiány, a nyelv előttiség, a dadogás, a kimondhatatlanság költői antropológiája egyúttal egy egzisztenciális, sors-, és létszerkezeti tartományt is megnyit, ahol „az artikuláció képtelensége vagy kezdetlegessége nem más, mint a fundamentumok botrányos kezdetlegességének, egyúttal egyetemes rejtélyességének megfelelője.” 6  A metafizikai Rossz, a teodícea-probléma, az áldozatiság, az igazolhatatlan szenvedés filozofémáinak egyetemes érintettsége ugyanakkor csak történetszerűen – a mítoszokba való visszacsúszástól is óva intve –, egy művészi hatásmechanizmus mozzanataként vetődik fel, ami az evidensen megválaszolhatatlanná tett „miért van?” kérdése helyett a szegénység világának éppen ott és akkor megnyíló egyszeri történetét (vagy történethiányát) engedi szóhoz jutni, amivel a műhöz mindig másként  odaforduló befogadó immár egyetlenként szembesül. Az említett kánont tehát, Kosztolányitól Mundruczó Kornélig, nem elsősorban a szegénység tematikájának rekonstrukciója tartja össze, hanem a szegénység poétikájának a létrehívása: a mű sajátos szegénysége, ami ugyanakkor helyettesíthetetlen többlettel bír, mert önmagán túlmutatva azt is képes megnyitni, amit a szegénység elrejtettsége, pontosabban a megtapasztalhatatlanság krízise¬ valójában elzár előlünk: egészen addig, amíg szegénnyé nem válunk. Ha ugyanis a szegénység antropológiai értelemben egy liminális állapot   7  (amiről tudjuk, hogy egyfajta beavatási rítus köztes stádiumának tekinthető), akkor a mű, a befogadásban létrehozva a maga liminalitását, a beavatás, a részesedés eseményeként is megérthető, amelyet mintegy a szegénység (hely nélküli) helyén kell elszenvednünk, – legyen ez a szenvedés bár oly végtelenül különböző a szegények szenvedésétől, amelyről nincsen mű, ami azonosként tudna.

  

De vajon egy így értett művészetre nem záródik-e rá a fent emlegetett csapda? Nem egy pusztán szublimatív működés, egy nárcisztikus-kínos önvédelem nyomaira látunk rá általa, ami maga is represszív struktúra? Talán nem véletlen, hogy a fiatal Lévinas szerint a valóság árnyékaként megértett művészet kívül kerül az etikai nyelv hic et nunc, szemtől szembe viszonyán, mert visszasimul annak az ontológiának a rendjébe, amit a Másik Arca éppen hogy felszakít, amikor egy tematizálhatatlan másságot bevezet a létező magányába 8.  Miért a nem-beszéd, a nyelvképtelenség fenoménját, vagy a mű nyelvét kutatom, amikor a szegénységről beszélek, ahelyett, hogy a nyelv(szegénységé)től elválaszthatatlanul a test szegénysége felé, egy szegény érintés felé sietnék? 9

 

Aligha gondolom, hogy egy esszé keretei közt pontos válaszokat találhatok, a keresés, a kísérlet azonban talán nem pusztán a szakadék továbbmondása. Ha ugyanis – a  kritikáról ugyanezen esszében mondottaktól, illetve Lévinas későbbi munkáitól 10  nem függetlenül – a mű szegénysége valamiként elgondolható a feltárulkozásában is titkát önmagán túlmutatva megőrző Arc párhuzamosaként, akkor a művészet nem más, mint el- és kimozdítás egy eredendően etikai viszony vagy akár a cselekvés, a tett, illetve az oly nehezen megtehető érintés irányába.

 

Füst Milán Boldogtalanokjától a Tar Sándor novellákból készülő, új Hajdu Szabolcs-filmig, a művek felkínálják az etikai adományát, amelyről nem mondhatunk le pusztán az esztétikai belső működésmódjára vagy öntörvényű mechanizmusaira hivatkozva. Az etikai, itt: önnön problematikussá válása az esztétikai révén. Elválasztva a dolgot mindattól, ami a dolog nem, az előbbiről való megkerülhetetlen tudás inkább 1ehetőségfeltétele vagy mára talán óva intő tehertétele annak az eseménynek, ami egy fenyegető tévútra térés közepette etikai jelentések megalkotására, mert akár döntéshelyzetbe kényszerít, szülessen bár ez a döntés látszólag pusztán az esztétikairól. A műalkotás (fogadása) olyan létgyakorlat, ami szintén a felelősség kérdését iktatja be, még ha nem is a lévinasi radikalitással, de a lét igazságára visszavezethetetlen Másik transzcendenciája felé tartva. A Másik fogadása, ami a szegény, az árva, az özvegy, az üldözött arcának nyomorúságán keresztül válik paradigmatikussá, Lévinas számára mindig a harmadikkal való kapcsolat is, ami a közvetlenségben paradox módon egy közvetítés nélkülözhetetlenségére is utal. A műalkotás ilyen értelemben a szegényhez, az Archoz való aszimmetrikus viszony, egy odafordulás lehetséges harmadikja, ami, miként Mészöly regényének Silió Pétere, „meghalad minket.”

 

Tehát nem a művet létesítő etika vagy a formával azonosítható világnézet etikája ez, és még csak nem is a műben létesülő etika, ahogy a fiatal Lukács oly sokféle variánsban elgondolta 11.  Móricztól Sára Sándorig egy nyelv megteremtése, a megfosztottság poétikájával a szavak nélküli szegénység szóhoz juttatása, nem más, mint egy bahtyini értelemben vett szerzőség elkötelezett figyelme hőseinek a megértést és a megismerést felszakító, tehát a szerzőt meghaladó Mondása/Arca iránt, ami a cselekvés és a szó közötti vékony zónában hatol előre, miközben nem visszavezethető sem egy poétikai vagy narratív funkcióra, sem semmiféle idológiára. Ez a fajta közreműködés, közvetítés, részt vállaló gondolkodás (Bahtyin) aligha független mindattól, ami a kései Lévinas számára egy tiszta kommunikációban a műnek a puszta érintéstől alig megkülönböztethető Mondása, ugyanakkor képes számot adni a művészet specifikusságáról, mert tud annak nyelvi otthontalanságáról: „a közvetítettségben, a megformáltság által benne-lételben rejlő etikairól, a ’hogyan éljek/éljünk?’ egyedül alakként, történésként megjelenő fenoménjéről [van szó], amiből azonban nem ’hámozható ki’ semmilyen ’etikai’ vagy ’filozófiai’ üzenet.” 12  – mondja a kései Balassa Péter, mintegy indirekt módon számot vetve Lukács kísértetével  13 , aminek a diszkurzív terét azonban nekem sem áll módomban megkerülni, ha a fentiekkel valóban szegénység és mű, illetve társadalom és művészet viszonyáról próbálok bármit is állítani.

 

Elválaszthatatlanul mindattól, amit Charles Taylor a modernitás hitelességélményének nevezett [refCharles Taylor, The Politics of Recognition, in: Multiculuralism, Examining  the Politics of Recognition, Princeton University Press, 1994, 29.[/ref] ,  a mű így értett etikája ugyanis politikai értelemben sem írható le a puszta passzivitás alakzataival, jóllehet annak hatástörténetében áll, hogy az utópikus kontra politikus műfogalom lukácsi dilemmáját a nagy filozófus etikai öngyilkossága egyszer már eldöntötte. A kultúratudományok olykor jogos sürgetése ellenére a magam részéről a politikai térben szituált mű kapcsán ismét csak egy sajátos szegénységéről beszélnék, ami azonban, másfelől, „a gyengék hatalma.” 14  Mert még ha nem is ismeri a normatív orientálás magabiztosságát, a formulatívvá nem váló kimondás (Balassa), ami folyton politika (morál) és poétika redukálhatatlan különbségét, illetve etika és poétika rigorózus elválaszthatatlanságát mondja, egy kritikus autonómia rejtett tartalékai után kutat. Vajon miféle ideológia láthatná adekvát módon önmagát viszont abban a megöregedett férfitestben, aki a Werkmeister harmóniák egyik jelenetében a kórházi erőszakhullám monotóniája végén egy elhúzott függöny mögött, a megőszült, lógó hímtagjával ott áll? Hogy a mű szegénysége nem vezethető vissza maradéktalanul az ideológiai térbe, pontosan az a nehezen megragadható kritikai erő, ami összezavarja az episztemé determinációit és meghasonlást visz a sajátba, vagy az újraértés eddig nem ismert módjait tárja fel. Mindez persze aligha független attól a communitastól, amit a szegénység antropológiája szerint a társadalmi struktúra „hajlamos[…] még a szexnél is jobban száműzni az öntudatlanba…”  15 

 

Forduljunk bár a Centesimus Annus vagy Marx kísértetei felől a szegénység művei felé, a mű kikényszerítheti, hogy metaforikusan szólva megismételjük annak a lassú elfordulásnak, megütközésnek a gesztusát, ahogyan a félközeliben elénk álló puszta test láttán az erőszaktevők egymásra pillantva elvonulnak. A mű Arca, amivel szembesülnünk kell, kívül van az Ugyanaz történelmén. Minden ezen túli eszkatológikus tartalom kikényszerítése nélkül, Lukács, Scrima és Marquard nyomait Derrida paradox formulájáig végigjárva, talán a lehetetlennek ezt  a fikcióját,  egy messiás nélküli messsianizmus ezen ígéretét lehetne annak az alap nélküli alapzatnak nevezni, ami a szegénység provokációjának egy műalkotásokból végigvitt kiindulópontja lehet, immár a genitivus subjectivus értelmében.  Mert a Kárpát-medence leírhatatlan jelében (Schein Gábor), kiasztikus alakzatokban járja át egymást táj, szegénység és mű: a szegénység provokációja nevek és nyelv híján, itt a mű révén is egy humanizmus utáni szolidaritás formái után kutat. Talán az után, ahogy Gandhi az érinthetetleneket inkább harijanoknak, azaz Isten gyermekeinek nevezte, nem tudom

 

Lábjegyzet:

  1. Martin Heidegger, Gesamtausgabe, Bd. 79, Verlag Vittorio Klosterman, 56. (kiem.tőlem) ↩
  2. Odo Marquard, A művészet, mint antifikció, Pannonhalmi Szemle, 1998, VI/ 3, 100. (Schein Gábor fordítása) ↩
  3. Uo. ↩
  4. Mint azt Balassa Péter A tanítvány hermeneutikája című írásában kiemeli, a Károli-féle tradícióból az „elközelgett” (Mt, 4,17) szóeseményét Selyem Zsuzsa adja így tovább és közvetíti tanítványi hermeneutikával a magyar nyelvbe. In: Törésfolyamatok, 2001, Alföld, 130. ↩
  5. Mártonffy Marcell, Cserépedényben őrzött kincs, in: Folyamatos kezdet, Jelenkor, 1999, 126. ↩
  6. Balassa Péter, Kosztolányi és a szegénység, in: Magatartások találkozója, Balassi kiadó, 2007, 102. ↩
  7. vö. Victor W. Turner, Átmenetek, határok és szegénység: a communitas vallási szimbólumai,  in: Bohannan, Paul – Glazer, Mark: Mérföldkövek a kulturális antropológiában. Panem, Budapest, 675-711. p. ↩
  8. Emmanuel Lévinas, Valóság és árnyéka, in: Nappali Ház 1992/2, 3-12. ↩
  9. Vö. Borbély András, Test és föld. A szegénység dicsérete in: http://ujnautilus.info/test-es-fold-a-szegenyseg-dicserete/ (utolsó megnyitás dátuma: 2012. 02. 09.) ↩
  10. Vö. Emmanuel Lévinas, Otherwise than Being or Beyond Essence, Nijhoff, 1981. ↩
  11. Vö. Lukács György, Heidelbergi művészetfilozófia és esztétika. A regény elmélete. Ford. Tandori Dezső. Magvető, 1975, 528. ↩
  12.   Balassa Péter, Bűn és Sorsértelmezés az Emlékiratok könyvében, in: Mindnyájan benne vagyunk, Balassi, 2007, 389. ↩
  13. Vö. Jacques Derrida, Marx kísértetei, Jelenkor, Pécs, 1995. ↩
  14. Vö. Turner, i.m., 699. ↩
  15. Turner, i.m., 705. ↩
Bejegyzések

Test és föld. A szegénység dicsérete

1 hozzászólás

Nem tudok beszélni a szegénységről. Tudom, hogy kellene, hogy égetően fontos lenne, s azt is tudom, hogy ha beszélnék a szegénységről, nem beszélhetnék róluk, a szegényekről, a hajlék nélküliekről, hiszen csak magamról szabad beszélnem. Vagy legalábbis csak rólunk szabad beszélnem. Nem nevezhetek senkit szegénynek, még ha saját magát ő így is nevezi. Csak ezt mondhatom: szegény vagyok, s mi mindannyian szegények vagyunk. Ha te az vagy, én is az vagyok, ha ők azok, mi is azok vagyunk. Ki viselheti el azt a megszólítást egy másiktól: te szegény?

 

Nem tudok beszélni a szegénységről. Nincsenek rá szavaim, pláne megoldásaim, pláne válaszaim. A nyelv ostoba, a nyelv elképesztően absztrakt és érzéketlen ahhoz, hogy mondjon valamit a szegénységről. Szavak helyett érintések kellenének, ingerek, szagok, arcok, könnyek, bőrfelületek találkozása, közös lélegzet, kézfogás. Olyan nyelv kellene, ami a testünk nyelvén beszél, és olyan, ami a föld nyelvén beszél. De a test mindig is a szellem, az ideák, a gondolkodás ellentéte volt: szenvedés, kín és kínzás, éhség, matéria, seb és kárhozat. Olyasmi, amit nem illik dicsőíteni, ami a démonok, az ösztönök, a kényszerek, egyszóval a kiszolgáltatottságok fészke, s ugyanakkor a tiltott, démonizált, perverz örömöké is.  

 

Én magam is úgy el vagyok telve szellemmel, ideákkal és gondolkodással, hogy már vágyom a szegénységre, vágyom arra, hogy egyedül maradjon a testem, hogy testem a földdel beszélgessen. Ne is beszélgessen, csak rá legyen utalva, rá legyen vonatkoztatva. Testem feküdjön le a földre és csak vele legyen.

 

Talán sokan vagyunk, akik vágyunk, sőt készülünk a szegénységre, a szavak hiányára. Mert miközben azon gondolkodtunk, hogy micsoda az ember, hogy mi a jóakarat, hogy mi a szolidaritás, hogy mi a nyelv, hogy mik az emberi jogok, hogy mi az emberi méltóság, hogy milyenek az anyagi erőforrásaink – miközben mindezeken gondolkodtunk, nem vettük észre, hogy a fejünkkel gondolkodtunk, s csak azt gondoltuk el, ami a fejünknek elgondolható. Nem gondolkodtunk a testünkkel. Pedig mindvégig a test szegénységéről akartunk beszélni, legalábbis úgy hittük, hogy a test a szegénység háza. Csak hogy ezt mindig már el is fogadtuk, még ha oly emberségesek, oly humánusak, oly jóindulatúak, oly segítőkészek is voltunk.

 

Ki ismeri a saját testét? Ismerjük a tükörképünket, és ismerjük a másik testén keresztül a sajátunkat. De a test sokkal közvetlenebbül én vagyok, mint bármilyen cogito ergo sum. Olyan közel, hogy a nyelv nem is érzékeli, sőt az érzékelés sem érzékeli, csak a külső reprezentációimat. De ez még nem a test, még nem a szegénység teste, ez még csak a gondolkodás, a szellem által látott test. A szegénység teste olyan primordiális evidenciája az „itt vagyok”-nak, amiről a nyelv és a tudat nem tud közvetlenül számot adni, hiszen a nyelv és a gondolkodás sohasem közvetlen, emiatt ez az „itt vagyok” mindig illúziónak, egy „sehol sincs”-nek bizonyul, vagy valamilyen virtualitásban oldódik fel.

 

Nem tudok beszélni tehát a szegénységről, mert nem tudok beszélni a testről. Dadogok: a szegénység a test és a föld, amihez képest minden rendezési terv, minden társadalmi javaslat, minden egzisztenciális tematizálás, minden morális viszonyulás és minden politikai akcióterv jó esetben nagyképűség, rossz esetben gyilkosság. A jóindulat nyelve is könnyen válik a probléma tagadásává, nivellálásává. Minden jóindulat és minden rosszindulat ellenére fönnmarad a szegénység fölöslege. A szegénység, a test szegénysége a szellem, a társadalom, az etika vad területe, amit nem lehet – én legalábbis nem tudok – érvényes beszédmóddal belakni, domesztikálni.

 

És mégis elindulok, el kell indulnom a szegénység teste felé, és azt kérdezem: hol vannak a szegénység testének szellemi tartalékai? Mi az a nem-beszéd, ami nem tagadja, nem felejti el a testet, amiből kihajt? Hol lehet a szegénységről bőségként, tartalékként beszélni? Túl a prédikációk és az egyházpolitikák minden átabota ostobaságán: a böjt, az aszkézis, az önkéntes önsanyargatás, a táplálék szabályos megvonása, a kinézis mint testgyakorlat szavaiban vélem fölfedezni azt az emlékezetet, amely tud a test és a szegénység egyfajta „kultúrájáról”, és amely beemeli a napi létezés ökonómiájába a szegénység gyakorlását. Persze a böjt órája a kísértés órája is egyben: a pusztaságban meg kell küzdeni a nagyravágyás, a bőség és a hatalom zavarának minden csattogó démonával, melyek éppen ott a legéhesebbek. Igen, a szellemekkel, és az olyan szellemi értékekkel is le kell számolni, mint például: haza, család, igazságosság, barátság, tisztelet, egyetértés, szolidaritás, jog stb. Ki dönti el, hogy az, aki mindezeken túljutott, az akkor szent avagy őrült? Vannak szentek, akik böjt utáni őrületükben templomokat rongáltak és ártatlan embereket bántalmaztak, anélkül, hogy tetteiket társadalmi lázadásként lehetne értelmezni.

 

Ki érezte már a testét olyannak, mint ami maga a kiüregesedett éhségdémon?

 

A szegénység teste irracionális, őrült. Nem véletlen, hogy a középkor szellemének kifáradása után, amelynek talán még volt kultúrája, volt valamilyen nyelve a szegénységre, a koraújkorban létrejönnek a nevelőintézetek, elmegyógyintézetek, büntető kórházak, a sok „bolondokháza” a lakott területeken kívül, az erdőkben, majd létrejön a pszichiátria és a szociológia is. Az őrültek, a szegények, a szentek: ők azok, akikre nem igaz az, amit Descartes állított: gondolkodom, tehát vagyok. Ők azok, akik testükkel, idegrendszerükkel cáfolták az ész, a szellem, a társadalom minden törvényszerűségét. Lehet ész nélkül is élni – az is élet, de még milyen. Aztán Marx, Darwin, Freud, Nietzsche után – akiket méltán tarthatunk a test filozófusainak is –, a krematóriumok, a gépek lázadása, a napjainkban visszatérő rabszolgaság intézménye, a klónozás, az ember- és szervkereskedelem, a mérhetetlen mennyiségű élőlénynek (nem csak embernek) okozott testi szenvedés után akkor most hol is tartunk a saját testi szegénységünkkel?

 

Ma már nem csak a testek születését, szenvedését, szabályozását vagy kizárását, elpusztulását ismerjük, hanem már ismerjük az emberi testek művi reprodukciójának technikáját is. Ismerjük a föld testének és az ember testének elpusztításához szükséges legkifinomultabb technikákat. Mindez a technikai tudás nem elég arra, hogy megszeressük a szegénység testét, azt, ami a legközelebb van hozzánk. Az ökológiai katasztrófák, a föld erőforrásainak kimerülése, az időjárási ciklusok kiszámíthatatlanná válása, na meg a cinkelt kártyákkal lejátszott gazdasági válságok idején kellene fölmérnünk, hogy a szegénység: test és föld; az, ami mi magunk vagyunk.

 

Nem tudok beszélni a szegénységről. Tessék barlanglakóvá válni újra, tessék nedves kérget reggelizni, tessék megerőszakoltatni, megveretni, megöletni magunkat, tessék lefeküdni a földre, a betonra, a hóra és mozdulatlanul feküdni ott legalább egy órát. Tessék megpróbálni érezni a szegénységet.

      

       

 

 

 

 

Bejegyzések

A hajléktalan emberek kriminalizációja a mélyülő politikai válság jele

Ma Budapesten konzervatív becslések szerint minimum 3000 ember él fedél nélkül, közterületen, és kb. 6000 ember éjszakázik különböző átmeneti szállásokon (pl. családok átmeneti otthona, éjszakai menedékhely, átmeneti szálló, hajléktalan lábadozó). Ezen kívül, több tízezer ember kénytelen nagyon rossz körülmények között, túlzsúfoltan vagy szívességi lakáshasználóként élni. Valószínűleg Budapesten is több százezerre tehető azoknak a száma, akiket hiteltartozás vagy díjhátralék miatt a lakásvesztés vagy kilakoltatás fenyeget. Az országos adatokat tekintve kb. 30 ezer fő körül van az effektív hajléktalanok száma. Győri Péter lakáspolitikus szerint a lakástalanok száma (akik vagy effektív hajléktalanok, vagy nincs önálló rendelkezésű lakásuk) minimum 1,6 millió fő, míg az otthontalanok száma (akik lakástalanok, vagy rendelkeznek ugyan önálló lakással, de az fizikai színvonala, laksűrűsége miatt nem alkalmas az elemi szükségletek kielégítésére) legalább 3 millió fő. Vagyis a hajléktalanság nem egy törpe kisebbség ügye és nem is deviáns magatartás – ahogyan azt sok politikus állítja – hanem tömegeket érintő probléma, ami a magyar társadalom gazdasági és politikai berendezkedéséből ered.

 

Azok a hajléktalan emberek, akiket a budapesti utcákon, aluljárókban és tereken látunk nap mint nap, csak a „jéghegy csúcsát” jelentik. Annak ellenére azonban, hogy a tág értelemben vett hajléktalanság által érintett emberek viszonylag alacsony százaléka él szó szerint az utcán, egyben ők a legsebezhetőbb és a legnagyobb egzisztenciális és fizikai veszélyben élő csoport is. Az utcán élő emberek jelentősége túlmutat számszerű súlyukon, hiszen a közvélemény és a társadalmi képzelet számára ők azok, akik megtestesítik a „hajléktalanokat”, ezért kiemelten fontos az, hogy a társadalom tagjai és intézményei hogyan viszonyulnak hozzájuk.

 

Az utcán élő hajléktalan emberek évtizedek óta a hatósági zaklatás kiemelt célpontja, aminek fő célja – kimondva vagy kimondatlanul – a közterekből történő eltávolításuk. Egy 2001-es felmérés szerint a megkérdezettek 15%-át bántalmazták rendőrök/biztonsági őrök amióta hajléktalan. Noha frissebb statisztikai adatok (egyelőre) nem állnak rendelkezésre, a fizikai bántalmazás nem az egyetlen – és nem is a leggyakoribb – formája az utcán élő emberek hatósági zaklatásának. Az érintettek tapasztalataiból tudjuk, hogy az utcán élő és/vagy hajléktalannak, szegénynek kinéző embereket sokkal gyakrabban igazoltatják a rendőrök, mint a nem-hajléktalan állampolgárokat és azokat, akiknek látszatra rendezett a szociális helyzetük. A közterület-felügyelők, rendőrök és kerületőrök előszeretettel küldik el a kapualjakban, padokon és hidak alatt alvó embereket. Az akciószerűen végrehajtott aluljáró-tisztogatási programok is hasonló célt szolgálnak: a Közterület-fenntartó a Közterület-felügyelettel és a rendőrséggel összefogva alkalmanként „kitakarít” egy-egy budapesti aluljárót, teret vagy utcát. Ezen akciók során az ott lakókat elküldik, holmijukat pedig gyakran kidobják, vagy megsemmisítik. Az önkényesen és minden jogszerűséget nélkülöző módon végrehajtott kunyhóbontások pedig azt a kb. 1000 embert érintik, akik különböző erdős területeken saját építésű kunyhóban vagy sátorban élnek (ilyen jogszerűtlen kunyhóbontásra került sor például 2011 októberében Zuglóban és ezt tervezi a csepeli önkormányzat is).
A köztéren élő hajléktalan emberek megbélyegzettsége változó előjelű és erősségű reakciókat vált ki mind az állampolgárokból, mind pedig a különböző intézmények és hatóságok képviselőiből. Az állampolgárok reakciói az együttérzéstől a sajnálaton át a megvetésig és az undorig, míg az intézményes reakciók az együtt érző támogatástól a szélsőségesen agresszív zaklatásig és kirekesztésig terjednek. Az alkalmanként igen különböző állampolgári és intézményes megközelítések ellenére azonban a rendszerváltás óta egy egyértelműen negatív, a kriminalizációt előtérbe helyező tendencia látszik kirajzolódni.

 

Míg az 1990-es évek végén jellemzően az empátia és a sürgősség érzete irányította a hajléktalansággal kapcsolatos közpolitikákat (lásd pl. a nagyszabású hajléktalan tüntetések hatására megnyitott első hajléktalanszállókat 1990-ben), addig a 2000-es évekre egyre több olyan jogszabály és intézkedés jelent meg, ami a hajléktalanságot mint rendészeti vagy esztétikai, és nem mint szociális problémát kezelte. 2010-ben például több, mint 40 önkormányzatnak volt már a guberálást vagy koldulást tiltó/korlátozó rendelete. A fővárosi közterek „megtisztításának” programja már Demszky Gábor polgármestersége alatt is megjelent, noha azt végül a központi irányítás és erőforrások hiányában nem hajtották végre teljes körűen. 2009-ben Újbuda polgármestere ún. hajléktalan-mentes zónákat hozott létre, ahonnan a fedél nélkül élő embereket a kerületőrök és a közterület-felügyelők elküldték.

 

A hajléktalan emberek szisztematikus kriminalizációja 2010-ben, a Fidesz-kormány hatalomra lépésével gyorsult fel mind állami, mind önkormányzati szinten. 2010 őszén módosították az építési törvényt, ami lehetővé tette, hogy a helyi önkormányzatok meghatározzák a közterület „rendeltetéstől eltérő” használatát, és tiltsák az utcai hajléktalanságot. Először a fővárosi közgyűlés élt ezzel a lehetőséggel és Tarlós István 2011 áprilisában kezdeményezett rendeletével a főváros összes közterületén megtiltotta az „életvitelszerű tartózkodást”, ami 50 ezer forintig terjedő bírsággal sújtható. A rendelet nem határozza meg, mit jelent az életvitelszerű tartózkodás, így lényegében az eljáró hatósági személyre van bízva, hogy kit és milyen alapon bírságol meg (ez súlyos alkotmányos aggályokat is felvet, amire többek között az ombudsman is felhívta a figyelmet).

 

Oldalak: 1 2