A XXIII. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon Nádasdy Ádám költő, műfordító és nyelvész mutatta be nemrég befejezett Isteni színjáték-fordítását. A közönség sorai között vegyesen voltak laikus irodalomkedvelők, ismert írók, költők, szerkesztők és újságírók. Mindenki kíváncsi volt, milyen újabb érdekességeket tudhat meg magától a fordítótól, a szerkesztőjétől, Turi Tímeától és Szörényi László irodalomtörténésztől. A beszélgetés két felolvasással kezdődött, és közben mindvégig vetítve láthattuk azt a néhány illusztrációt, amit a fordításhoz készítettek a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem hallgatói.

Kiemelt kép eltávolítása

Elsőként az aktualitás témája merült fel, pontosabban az, hogy miért és hogyan lehet aktuális egy 700 évvel ezelőtt íródott mű. Erre a kérdésre Nádasdy Ádám rendkívül velősen először csak annyit válaszolt, hogy „egy klasszikus az klasszikus”, majd tovább fűzte gondolatmenetét: „egy klasszikus lényegében attól olyan érdekes, hogy olyan sokaknak érdekes volt”, és úgy kell aktualitást vinni ezekbe a szövegekbe, hogy másképp tekintünk rájuk, más nézőpontból olvassuk újra. Ez a fordítás pedig egy eszköz erre. A köznapi nyelv mellett a mű rímtelensége talán még inkább elősegíti a könnyebb olvasást, befogadást, érthetőséget. Nádasdy szerint a mai irodalmi ízlés lehetőséget és felhatalmazást adott számára, hogy így fordítson, ő pedig ezt ki is használta.
Szörényi László kifejtette, hogy megfigyelései alapján minden műfordítónak és irodalomtörténésznek az az alapvető kérdése Dante művével kapcsolatban, hogy minek kell tekinteni azt. Nagy olasz enciklopédiának, ami csodálatos összegző tudást ad az akkori világról és világfelfogásról? Részben igen, de nem szabad megelégedni ennyivel. Hisz Dante műve még ma is olvasott az akkor írt enciklopédiákkal ellentétben, nem fedi vastag por, vagy ha mégis, kötelességünk „leporolni” egy-egy újabb fordítással. Az olvasása közben megtapasztalható eufória ugyanis minden kor emberének kijár, és hiába tagadjuk: egy száz évvel ezelőtti fordítás valószínűleg nem lesz ránk akkora hatással, mint egy mai. A rengeteg benne olvasható enciklopédikus információ mellett tehát fontos, hogy legyen lehetőségünk nekünk is elveszni, beburkolózni a költészetbe és igazán átélni a művet. A könyvbemutató fénypontja volt talán, mikor maga Nádasdy Ádám olvasott fel olaszul a műből. Ezzel valószínűleg azt szerette volna érzékeltetni, hogy milyen érzés eredeti nyelven hallgatni egy ilyen remekművet.
Szó esett Nádasdy Shakespeare-fordításairól is, ami megelőlegezte azt is, hogyan fogjuk ezt az Isteni színjátékot a kezünkbe venni. Hisz a fordító nem bánt kesztyűs kézzel a drámaszövegekkel sem, saját bevallása szerint: „amennyire csak tudtam, tartózkodtam a régies szavaktól” – és ennek hatása nem is maradt el. Hasonlóan ehhez, az Isteni színjátékkal is az volt a célja, hogy közelebb hozza hozzánk a szöveget, hogy valamilyen értelemben kortárssá tegye Dantét, és hogy azt képzelhessük olvasás közben, írhatunk neki egy emailt, ha nem tetszett valamelyik cselekményszál. Babitsnak ez a nyelvi aktualizálás nem volt célja, sőt, ő külön érzékeltetni szerette volna, hogy milyen régen íródott a mű, tudatosítani akarta az olvasóban, hogy középkori történetről van szó, ne a szomszédban keresse Vergiliust és Beatricét. Nem csoda tehát, hogy volt igény egy ilyen fordításra, és véleményem szerint a diákok is bátrabban veszik majd kezükbe ezt a verziót.
A beszélgetés jelentős részét képezte a lábjegyzetekről való tanakodás. Mi a jobb, ha tele van jegyzetekkel és így mindent megérthetünk, vagy ha nagyon kevés van belőlük, és így csak a műélvezésre kell koncentrálnunk? Babits az utóbbit vallotta, ő maga nagyon kevés jegyzetet készített, ebben a fordításban azonban sokszor az oldal egyharmadát kiteszi egy-egy lábjegyzet. Nádasdy Ádám szerint azonban ezzel semmi gond nincs, hisz csak akkor tud igazán mélyen hatni a költészet, ha megértjük. Csak akkor tud úgy hatni ránk, mint a Biblia. És ez a cél.
A vidám hangulatú, sok-sok témára kitérő beszélgetés végezetével arra a megállapításra juthattunk el, hogy nem szabad eltekinteni az Isteni színjáték „korától”, de az sem kötelező, hogy porcelánként a vitrinben tartsuk, hisz lényegében egy olyan kérdést feszeget ez a több száz éves mű, ami még ma is minden embert foglalkoztat: mi lesz velünk a halál után? Ha nem szeretnénk megelégedni a biológiai magyarázatokkal és már kívülről fújjuk a Bibliát, kezünkbe vehetjük Dante művét, és elolvashatjuk, ő hogyan vélekedett erről. Sőt, mi több, úgy olvashatjuk, mintha csak egy mai író szájából hangzana: könnyen és gördülékenyen, beleveszve a költészetbe.

 Pénz / irodalom

Mielőtt bárki áruként pillantana az irodalomra, érdemes megvizsgálni, hogy az irodalmi alkotás manapság mikor jelenik meg áruként. Irodalomért ugyanis a befogadók többsége ma egyáltalán nem fizet: szöveggyűjteménybe foglalt kötelező olvasmányként vagy facebookos megosztásokként találkozik irodalmi szövegekkel. Általános olvasói tapasztalat, hogy az irodalmi szövegek, ha nagyon jók, letölthetők ingyenesen („azok megvannak valahol”), a kortárs szerzők műveiért viszont fizetni kell. Ez azt jelenti, hogy azok nincsenek?
De bizony vannak: az irodalmi szövegek egy része áru, amiért az olvasók – de csak az olvasók egyre szűkülő, egyre zsugorodó csoportja – fizet. Egész intézményrendszer épült arra, hogy az olvasók megvásárolják a műveket vagy élőben találkozzanak a művek szerzőivel. Az irodalom piacosítása ellen nem is lehet érvelni – bár az nyilvánvaló, hogy tisztán üzleti viszonyok között az irodalmi remekművek nagy része nem találta volna meg a saját olvasóit.
Ha az az irodalompolitika elsődleges célja, hogy a fenti remekművek megszülessenek, akkor kézenfekvő a szponzorok szerepe. De a magán- vagy az állami szponzoráció eddig ritkán vezetett nagy tehetségek felfedezéséhez. A regény- vagy drámaíráshoz szükséges tehetség ugyanis összetettebb, kevésbé mérhető, mint például az énekeseké vagy a balettáncosoké. Könnyebb megjósolni egy általános iskola felső tagozatának tanulói közül, hogy ki végzi majd koloratúrszopránként, mint valószínűsíteni, hogy kiből lesz drámaíró élete delén.
De az állami szponzoráció fontosságát – már csak a XX. századi magyar írók halálozási statisztikáját figyelembe véve – mégsem vetnénk el jó szívvel. Általános tapasztalat, hogy az első regényét még mindenki megírja valahogy, ám a folyamatos önkizsákmányolás megrövidíti az életet. A kiegyensúlyozott állami támogatás viszont képes meghosszabbítani a már befutott írók alkotóéveit.
Akkor talán a szponzorok és az állam által támogatott irodalmi társaságok és íróiskolák dolga az irodalmi tehetségek felfedezése? Ők azok, akik tudják, hogyan kell kinevelni a jövő nagy tehetségeit? Természetesen voltak eddig is tiszteletreméltó, nagy közösségi mozgalmak (humanisták, trubadúrok stb.) – az irodalom társadalmi művészet ugyan, ám nem feltétlenül közösségi. Számos alkotót ismerünk a múltban, akinek habitusával összeegyeztethetetlen a rendszeres társaságba járás, vagy csak a közösségi normákhoz való alkalmazkodás. Miért lenne ez másként manapság?
Az írószövetségek nagyon sok tiszteletreméltó erőfeszítést tesznek a pályakezdő írók elindításáért, de akaratlanul is az irodalom – Borbély András által vázolt (http://drot.eu/article/az-irodalom-repolitizalasa-udvari-fogyasztoi-es-utopikus-irodalom) – udvari modelljét képviselik. És ez az általam jobban ismert íróiskolákra, kreatív írás-kurzusokra még inkább igaz. Az ilyen szemináriumok, tinédzser-közösségek általában azokat a hallgatókat erősítik meg, akik „úgy írnak, mint a nagyok”, és nem azokat, akik vállalják az útkeresés, vagy a különbözés kockázatát.
A tehetségek „kiválasztásának” egyik módja lehet, hogy az állam nem is közvetlenül az alkotókat / alkotóközösségeket szponzorálja, hanem azokat a kritikusokat és szerkesztőket, akik „hozzáértésükkel” elősegítik, hogy az arra méltók hozzájussanak jó szerződésekhez, ösztöndíjakhoz, kiadói kapcsolatokhoz. (Az állami laptámogatások felfoghatók így.) Ámde egy ilyen szisztéma patriarchális viszonyrendszerbe kényszeríti az alkotókat, ráadásul egyik vagy másik értelmezői közösség kizárólagos „helyzetbe hozása” az irodalomról való beszéd elszürkülésének, sematikussá válásának kockázatával is együtt jár. (Egy ilyen fordulat biztosan hozzájárult a kortárs irodalom olvasótáborának  a 90-es évekbeli megfogyatkozásához.)
Az irodalmi élet intézményeinek megítélése nemcsak társadalmi helyzettől, hanem életkortól is függ. Annyi fiatalhoz hasonlóan régen én is feleslegesnek, sőt kártékonynak éreztem őket, de ma már azt is hajlandó vagyok elfogadni, hogy egy lap vagy irodalmi társaság (akár) önmagában is kulturális alkotás lehet. A közvetítő intézmények semmiképpen sem kizárólagos jelentőségű, de fontos összetevői lehetnek egy jól működő kulturális életnek.

Hatalom / irodalom

Irodalom és politika viszonya messze túlmutat a mai irodalmi intézményrendszer átalakítása fölötti vitákon. De mivel ezeket a vitákat éppen a politika váltotta ki, érdemes a kettő viszonyát is vizsgálni.
Természetesen még egy szerelmes vers is – hiszen személyközi viszonyokat jelenít meg – politikai tett. Ám vajon tekinthető-e az irodalom politikai szerepvállalásának, ha egy író magánemberként „állást foglal”, dísztribünön ácsorog, aláír, nyilatkozik, elítél valakit vagy valamit a tévében, átvesz vagy nem vesz át díjakat? Egy irodalmi mű ennél sokkal komplexebb politikai állásfoglalás kifejtésére is alkalmas.
Ennek belátását viszont nehezíti, hogy kevés példát ismerünk arra, hogy művek, írói életművek konkrét politikai döntéseket vagy akár társadalmi folyamatokat befolyásoljanak. (A Szigeti veszedelem még szerzője társadalmi és hadvezéri tekintélyével támogatva sem volt képes arra, hogy a magyar nemesség politikai szerepvállalását vagy a bécsi udvar politikáját befolyásolja. Ugyanígy a népi írók – bár sokan voltak – nem tudták a parasztság kifosztását megakadályozni.) Valószínű hát, hogy irodalmi alkotások érdemben csak kezdődő politikai mozgalmakat képesek inspirálni. Ennek jelentőségét a magyar baloldal újjáalakulásának idején semmiképp sem szabad lekicsinyelni – bár nagy kérdés, hogy egy alkotó a mozgalom identitását megtestesítő plakátemberként vagy tényleges gondolkodóként akar-e politizálni.
Létezik olyan ars poetica, miszerint magyar írónak lényegében mindig az elnyomottak „pártján” kell állnia, a költőnek-írónak a némák és nincstelenek helyett kell beszélnie. Különös, hogy ez a program épp manapság körvonalazódik: a befutott negyvenes-ötvenes magyar írók szinte mind ismerik egymást a bölcsészkari folyosókról, az íróiskolákban pedig elvétve sem találunk a középosztálynál mélyebbről induló fiatalokat. Persze léteznek az alacsonyabb társadalmi helyzetűeknek is irodalmi fórumai (különféle rettentően irodalmias nevet viselő „irodalmi kávéházak”) ezeket a facebookon egy-egy kattintás, de a természetesen világok választják el a komolyabb fórumoktól.
Hát akkor melyik is a „hiteles” hangja a szegényeknek? Netán tekinthetjük-e Zámbó Jimmy-t a „szegények költőjének”? Hiszen mint tudjuk, épp a legszegényebbek az ő „művészetének” a fogyasztói… A kérdés teoretikus – de jól jelzi, hogy egyetlen, a társadalmi küldetését komolyan vevő irodalom sem kerülheti meg, hogy ne csak szóljon a szegényekről, hanem – amennyire lehetséges – igyekezzen megszólítani is őket.
Irodalom és politika viszonya ma Magyarországon a „ki kap díjat”-kérdésében csúcsosodik ki. A nagy találgatásban, hogy melyik politikai erő miért és hogyan díjazza a „saját embereit”. Persze a „politika” nem az „embereit” díjazza, hanem az egyes alkotók mögötti szavazói csoportokat. De a kérdés akár megkerülhető így: mi szükség van 2016-ban még állami díjakra?

Társadalom / irodalom

A tapasztalatok alapján nem volna lehetetlen egy jól működő, rugalmas, több lábon álló irodalomtámogatási rendszert kidolgozni. Hogy mégsem sikerült ilyet találni, az talán több okra is visszavezethető. Meglehet, maga a magyar társadalom nőtte ki a használható modelleket.
Az eddigi leglogikusabb szisztéma, a Borbély András által felvázolt udvari, fogyasztói és utópikus irodalom modellje is arra épül, hogy a befogadók és alkotók csoportjai világosan elkülöníthetők.  Pedig ez nem igaz, ma nem különíthető el: a fiatalabbak közül azok olvasnak, akik írnak is – blogot, verset, regényt, recenziót. És ez nem egy aprócska, de művelt szubkultúra, hiszen a magyar történelemben talán még soha nem foglalkoztak ennyien szépirodalommal.
Ezt a mai irodalmi tömeg-túltermelést nem nevezhetjük népművészetnek (szinte minden alkotásnak név szerint ismerhetjük az alkotóit), és nem nevezhetjük mozgalomnak, hiszen nincsenek közös eszmei célkitűzései. Nem írható le elit- és popkultúra szembeállásaként, hiszen ma Magyarországon egyszerre több érvényes kánon létezik, és mindegyik kánon, ha intézményekkel nem is, de saját irodalmi normákkal és olvasótáborral rendelkezik. És bár a régi értelmező közösségek őrizni látszanak saját tekintélyüket, de a Wass Albert-kultusz is mutatja, saját normarendszerüket még az iskolákban sem tudják feltétlenül érvényre juttatni. Nemcsak maga az irodalom, hanem az irodalomról való beszéd is jóval kevésbé ellenőrizhető és irányítható, mint a múltban bármikor.
Többen egyfajta társadalmi forradalmat látnak ebben. A  XX. század balul sikerült, erőszakkal levezényelt, sok áldozattal járó modernizációs kísérletei után tényleg tapasztalható egyfajta elitellenes kiábrándultság. Nálunk nem sok becsülete van a megmondóembereknek – akár kötelező védőoltásokról, akár kötelező olvasmányokról van szó.  Ami az én szememben viszont meghökkentő: a költőket-írókat szinte automatikusan a “túloldalra”, a hatalmasok és a megmondók közé sorolják. (A nagy csinnadrattával járó állami kitüntetések ezért sem képesek megszilárdítani az irodalom társadalmi elfogadottságát.)
De ha bárki megtanítható jól írni, és ha a netes szubkultúra, az irodalomoktatás átalakulása, az egyes íróiskolák miatt azt sokan meg is tanulják, akkor kiből lesz író? Ma már a műveltség sem igazán meghatározó. Az egyetemi kapcsolatrendszer ma is nagy előnyt jelent, de az egyetemekről kikerülő fiatalok évről évre műveletlenebbek. A literary gentlemaneknek leáldozott, hiszen ma nincs olyan ismeretanyag – latin nyelv, antik műveltség stb. – ami a képzett és képzetlen irodalmárokat elválaszthatná. Ma Magyarországon az lehet bölcsész, akinek van pénze és ideje, hogy irodalommal foglalkozzék, és ismer másokat is, akik ugyanígy tesznek. Ezt a folyamatot láthatják elkeserítőnek, de akár felszabadítónak, sőt mámorítónak is.
Az irodalmi tömegtermelés nemcsak a marketing szerepét értékeli fel – a kiadók ma bármelyik jól író fiatalt felkaphatják és eladhatják –, hanem a romantikus küldetéstudatét is. Hiszen nem kizárólag menedzsereken múlik, hogy valaki képes elhinni, hogy érvényes mondanivalója van, hanem ihlettségen, beavatottságon, személyes inspiráción.
A net megjelenése és a műveltség átstrukturálódása ma univerzális jelenség, de ez a fajta lázas és irodalmi tömegtermelés talán csak a Kárpát-medencét jellemzi. Nem a magyarokat, hanem a Magyarországon maradottakat. Angliában, Ausztriában, Németországban nem születnek nap mint nap új irodalmi facebook-oldalak, nem alakulnak új és új irodalmi csoportok, és általában is azt tapasztaljuk, hogy ha kezdő írók munkát vállalnak nyugaton, akkor az irodalomból is hamar kigyógyulnak.
Ez az irodalmi tömeg-túltermelés (vagy bárhogy is nevezzük) nem választható el tehát az itt-től és most-tól, a mai magyar politikai viszonyoktól, a rendszerváltás csalódásaitól, az elitből való kiábrándulástól – tehát maga is politika.
A szponzorok, az állami intézmények egyáltalán a magát „komolynak” érző hivatalos irodalom tudomást sem vesz erről a bugyborgó, fantasztikus szövegtengerről. Ennek a hatalmas, határtalan, irtóztató mennyiségű irodalomnak ma Mark Zuckerberg a legnagyobb szponzora. De akárki és akárhogy szponzorálja, érdemes volna már ezt a különös birodalmat vagy irodalmat bátor felfedezőnek lapról lapra, közösségről közösségre feltérképezni.
Mert alig képzelhető el olyan irodalomtámogatási modell, egyáltalán, életképes intézményrendszer, ami erről a képtelen, mindig megújuló szövegtengerről nem vesz tudomást.

http://drot.eu/article/az-irodalom-repolitizalasa-udvari-fogyasztoi-es-utopikus-irodalom

Vannak hivatalos és nem-hivatalos, törvényes és törvénytelen embertársaink. „Rendes emberek”, akik rendelkeznek útlevélszámmal, szállással, bankszámlával, biztosítással, jól dokumentált ősökkel, fényképalbumokba rendezett nagymamával és nagypapával és „rendetlenek”, akik csak egymástól és nem az államtól vagy a törvényektől függnek. Emberek, akiktől elrabolták a papírjaikat, emberek, akiknek nem voltak papírjaik, akik nem is tudják igazolni, hogy kifélék-mifélék…, akik hiába igazolják, senki nem hisz nekik.  Ők azok, akik nyugodtan nevezhetik magukat fogorvosnak, archeológusnak, nem tudnak dokumentálni semmit – a törvényen kívül, már-már virtuális módon élnek köztünk.
Az ő szabadságuk és kötetlenségük azonban látszólagos. Hiszen csak a biztos egzisztenciával bíró ember lehet szabad és magányos, a hajléktalanoknak –  hogy életben maradjanak –,  szükségük van a többi hajléktalanra, ahogy a menekülteknek a menekült-társakra, a velük emigráló vagy őket befogadó rokonokra. Mert a biztonságot ebben a párhuzamos világban sem adják ingyen: ezért lehet a hontalanság és a nincstelenség a kiszolgáltatottság és a hiearchia melegágya.  Kiben bízzon egy papírjaitól, nevétől és identitásától megfosztott ember, ha nem a gazdájában vagy a futtatójában? Talán ezzel is összefügg, hogy soha nem volt ennyi rabszolga, mozgásától, az önrendelkezés szabadságától  megfosztott ember, mint a posztmodern Európában. Mert csak a jól kiépített, intézményes egzisztencia biztosíthatja a teljes függetlenséget.
Ma a hajléktalanságot, a vándorló életmódot  a nincssel, a szegénységgel azonosítjuk, de ez nem mindig volt így Európában. A kora középkorban még egész népek, népcsoportok nomadizáltak. És később sem a legszegényebbek, a leginkább jogfosztottak, azaz a parasztok vándoroltak, hanem lovagok, költők, szerzetesek, mesterlegények, diákok. A lófrálás, a lézengés, a csavargás, a bizonytalanság, a kaland, a helyváltoztatás a privilégizált rétegek kiváltsága volt, nem a legnyomorultabbaké. Hiszen csak azok lehettek az érett középkor „földönfutói”, azok próbálhattak szerencsét, akik szabadon rendelkeztek önmagukkal. A vándorlás persze nem volt kockázatmentes. Középkori életviszonyok között nem is lehetett „osztályon felül” utazni: már egy erdőn vagy hegyen való átkelés felért egy életveszéllyel… ráadásul a lovak lesántultak, a hajók zátonyra futottak, a mostohák pedig „egy szál pendelyben” kergették el a fiaikat és lányaikat… A mozgásszabadsággal mindig együttjárt a hajléktalanság és lezüllés kockázata. Ám valamiképp társadalmi elvárás volt, hogy a fiatalok a „mostoha” viszonyok között is megőrizzék saját identitásukat. Nemcsak lovagregények, hanem népmesék is megőrizték az erdőkben kóborló, ott egyszerű emberekkel magabiztosan kommunikáló, magukat mostoha viszonyok közt is könnyedén feltaláló hófehérkék, királylányok  emlékezetét.
Az érett középkor  „csavargói” természetesen se etnikailag, se vallásilag nem különbözött az őket körülvevő, letelepedett emberektől, és sok esetben magasabb státuszúak is voltak, mint a „röghöz kötöttek”. . A hajléktalanság amolyan ideiglenes állapot volt, ennek megfelelően soha nem merültek feledésbe a két világot összekötő kommunikációs technikák. A vándoroknak próbára kellett tenni önmagukat, a letelepedett embereknek pedig készen kellett állniuk, hogy útmutatást (szállást, segítséget) nyújtsanak.

Ma viszont a két világ, a hajléktalanok és letelepedettek között nincs semmilyen átjárás. A hajléktanságnak szaga van – elég egyszer „lesüllyedned”, beleragad a prórusaidba, és többé nem mosod le magadról.
De mi az, amit elveszít manapság egy hajléktalan? Nyilván nem a hajlékát, mert attól senki nem lesz földönfutó, hogy örökké szállodákban lakik, vagy egyszer nyáron megalszik a barátaival a tengerparton. Semmilyen ifjúkori kaland nem veszélyezteti az útlevélszámmal, iratokkal, facebook-profillal, e-mail-címmel kifejezhető önazonosságot. De még egy iratait és pénzét egy idegen nagyvárosban elveszítő család sem lesz egyik napról a másikra, automatikusan hajléktalan – ahogy a „hajléktalanság” sem szűnik meg attól, ha egy csavargót ellátnak iratokkal, intézményes és online személyazonossággal. Remek facebook-profillal, rendezett iratokkal, diplomamásolatokkal  is el lehet az örökös nincstelenségbe és örökös ismeretlenségbe süllyedni. A hajléktalanság mentális állapot is: annak elfogadása, hogy ezt érdemlem, és immár képtelen vagyok intézményes és online személyazonosságomat működtetni és a többségi társadalommal elfogadtatni.  A többség szemében a hajléktalanok örökre átléptek egy másik dimenzióba.
A jogfosztottság és kívülmaradás elfogadásának lelki mechanizmusa különösen érdekes. Az ókori Róma rabszolgái se külsejükben, se műveltségükben nem feltétlenül különböztek a rabszolgatartóiktól, és bár voltak ugyan rabszolgalázadások, egyetlen római rabszolgáról sem tudunk, aki mosolyogva fordult volna oda az őt korbácsoló rabszolgatartóhoz: na, ne nevettesd ki magad,  szeretjük a görög filozófiát, mind a ketten emberek vagyunk, barátom… Nem lehet jó rabszolga az, akinek alávetettségére minden nap fáradtságos korbácsütésekkel kell figyelmeztetni. A jogfosztottságot csak a beletörődés és az emlékezet teszi teljessé.
És talán hasonló okokból nem lázadnak fel a mi hajléktalanjaink. Nem foglalják el a „hajlékosok” lakásait, laptopjait, papírjait, bútorait, bankszámláit, nem intéznek szervezett támadást a hajlékok, bankok, színházak, lakóparkok világa ellen. Mert mindig van egy beavató élmény, valamilyen erőszak, trauma, megaláztatás, lelki megrendülés, ami miatt a hajléktalan megmásíthatatlannak érzi „hajléka”, identitása, társadalmi helyzete elvesztését.
Az ókori Rómának szüksége volt a rabszolgák munkájára, ezt a nyilvánvaló tényt hangsúlyozták a presszió és megfélemlítés szimbolikus gesztusai: rabszolgákat feláldozó cirkuszi játékok, rabszolgákat felvonultató diadalmenetek… és igen, a lázadó vagy szökött rabszolgák keresztre feszített tetemei az utak mellett. A mai hatalomnak persze ilyen otromba gesztusokra nincs szüksége – de az nem igaz, hogy ma nincs gazdasági jelentősége a törvénytisztelő társadalmat körülvevő szürke zónának. A hajléktalanok, illegalitásban élők egy része dolgozik, ők képezik a fekete munkaerő kiapadhatatlan tartalékait. Ebbe a szürke zónába, a láthatatlanok közé süllyedhetnek le a „haszontalanok”, vagyis a „törvénytisztelő társadalom” kihullott, megcsömörlött vagy akár gyógyíthatatlan függőséggel és pszichikai betegséggel küzdő tagjai. És a polgárok életét körülvevő  illegális világnak más funkciója is van: ugyan mire menne a gazdasági és politikai elit a hajléktalanok világán „átáramló” prostitúció és kábítószer nélkül? A vérbeli menedzserek többsége megveti természetesen a hajléktalanokat, de nyilván igényt tart a hozzájuk kötődő szolgáltatásokra, ami nélkül talán elviselhetetlen volna a „magány illúziója”. A hajléktalanoknak is szüksége van Batemanra, ahogy Batemannek is a hajléktalanokra és a kurvákra (B. E. Ellis).
A törvényen kívüliek, rendezetlen státuszúak tömege nagy teher a fogyasztói társadalomnak. De kérdés, megőrizhető volna-e nélkülük a jogállam és jóléti állam illúziója, a szolgáltatások megszokott színvonala, a magasabb osztályok mentális egyensúlya?
A mai kor jogfosztottjait, menekültjeit, hajléktalanjait, hófehérkéit nem az útmenti kereszteken bomladozó gusztustalan holttestek látványa figyelmeztetik a minket és őket elválasztó áthághatatlan határvonalra, hanem jóval kifinomultabb kommunikációs technikák. A gúny, a megvetés, a megvető pillantások súlya, a nemi erőszak. Ma már ugyanis senki sem várja azt a „vándoroktól”, hogy a leglehetetlenebb körülmények között, a legeslegsűrűbb erdőben is megőrizzék identitásukat, hanem hogy legyenek hálásak, hogy ne piszkoljanak össze semmit… Hogy ne beszéljenek, ne látszódjanak, ne zavarjanak…, hogy tegyenek úgy, mintha nem is volnának…
Mit is mondana Hófehérke a hercegnek, akit hosszú bolyongás után a törpék befogadtak, rabszolgamunkára kényszerítettek, megerőszakoltak, végül megállás nélkül szapultak a kétbalkezessége, az ügyetlensége, a haszontalansága miatt… ?
Kérlek, herceg, mondd meg a mostohaanyámnak, hogy egész életemben hálátlan és beképzelt voltam, és hogy mennyire szégyellem, hogy a tükör hazudott…

(Megjelent a Sikoly 2015-os őszi számában)

Csöndes fölháborodással (enervált legyintés) fogadtam a hírt az NKA szakkollégiumainak átalakításáról magam is. Nem mintha eddig értettem volna a rendszert – a támogatások elosztásának logikáját, ügymenetét és szempontjait – ami szerint egy ilyen bonyolult, tekintélyes, körültekintő és nagyhatalmú szervezet működik, de mert életemben először magam is kaptam alkotói támogatást, semmibe vettem remek költő ismerősöm korábbi felüvöltését, miszerint pénzt az Alaptól alapból nem fogaduk el, s örültem annak, amit adtak, félre néztem, szemet hunytam a fölött, amit addig többször magam is kritizáltam. Amit nem tudok, nem fáj. Egy vagy két évig meg úgysem pályázhatok újra. Bizonyos értelemben involválódtam. Ma bezzeg már aggódom az alkotó szerint is sokszor nehezen apecipiálható működés maradékaiért is. (Ahogy Hász Róbert, a Tiszatáj főszerkesztője nyilatkozta a Librariusnak:” …az NKA fennállásának évtizedei alatt sokat dünnyögtünk, morogtunk a bürokratizmusa, lassúsága miatt, de vitathatatlan: jobbat nem találtak ki a kultúra politikai kurzusokon átívelő szakmai támogatására.” )
A rendszer az, ami működteti. Ennek a rendszernek pénzt kell elosztania írók, rendezők, szobrászok, építészek, kőfaragók és balett táncosok között. Számomra az NKA a pénzről, tőkéről, pénzelosztási módokról, érdekekről és politikáról szól, nem a művészetről. És nincs ezzel semmi baj. A művészet színházak, műhelyek, szerkesztők, folyóiratok dolga. Maradjon is az. És – akkor jöhet az obligát enervált legyintés – itt kezdődnek a bajok.
Egyrészt azért, mert e műhelyeknek a kultúra egészére való rálátás okán fenn kell maradniuk, működniük muszáj. Nem elég egyetlen iskola!
Másrészt azért, mert ebben a kérdésben magunk sem vagyunk tisztességesek. Ami nem jelenti azt, hogy tisztességtelenek volnánk. Éppen csak annyit szervezkedünk, konspirálunk, mószerolunk, szeretünk vagy nem szeretünk valakiket, amennyi belefér. Maradjunk most abban, hogy „mi vagyunk a szakma”  – ne haragudjatok meg, hogy magam is e többesbe veszem –, s ebből adódóan rettentő szakmaiak vagyunk. Ez roppant komfortos.
Persze, ez így is elég kevés, de legalábbis őszintétlen.
Ez ugyanis jelentheti azt, hogy hivatásunk szerint tömörülünk, és/vagy azt, hogy „vérprofik” – kiműveltek, érdeklődők, nyitottak, tehetségesek, nyelvileg, irodalomtörténetileg képzettek etc. – vagyunk. Az első állítás persze nem igaz, a másikkal meg nehéz mit kezdeni, de mindettől persze a szakmaiság ismérvei még működőképesek lehetnek.
Mindenesetre tombolva beleállunk a bozótharcba: a „ki kivel van?”, a „ki hova ír?”, a „ki kinek a politikai családjának a tagja?” típusú lökdösődésbe.
Mindenesetre mindig menő kollégával szelfizünk.
Mindenesetre hol erre, hol arra van egy udvarias félmondatunk.
Mindenesetre teszünk rá, hogy van-e vagy nincs elég magyar kortárs dráma a magyar színpadokon, de ha pályázat van, összebuherálunk egyet, hátha alapon.
Mindenesetre mindenki költő.
Mindenesetre vérig vagyunk sértve, ha egy szerkesztő visszaküldi a kéziratunk. (Nyilván egy enervált barom!)
Mindenesetre simán elmegyünk amellett a tény mellett (amint ezt egy remek írónk nem régen világgá posztolta, s hozzá kiutat is talált), hogy egy megszenvedett könyvünk (enervált önelégültség) árából jó, ha tíz százalék jut el hozzánk, ami szakmaiságunk, odafigyelő, áldozatos, vérrel-verejtékkel, hittel elvégzett munkánk éhbére se (ezt elfogadva magunk is nagyjából erre taksáljunk magunk?), mindazonáltal szakma szerűségünknek, egységes érdekérvényesítő képességünknek is tiszta cáfolata.
Nem is csoda, ha odaállunk minden lehulló pénz alá, miközben persze áltathatjuk magunk azzal, hogy az nem a gonosz kormány (ki-ki ossza be, melyik rosszabb) kegyadománya, s végső soron mi csak a honort vesszük fel egy folyóirattól, mely szakmailag megmérte munkánk, és értékesnek találta. A folyóirat is mondhatja, hogy egy szakmai testülettől kapta a támogatást, hol megmérték teljesítményét, értékét, és létét fontosnak találták. Végső soron az államtól (valamelyik gonosz kormánytól) senki nem kap pénzt, csak az NKA, amiért persze nem szerettük, mert már eleve rosszul osztotta el a pénzt (hiszen nem szakmai szervezettől kapja a költségvetését), bár vitathatatlanul jobban, mint az MMA túlsúllyal fogja, hiszen szakmaibb volt, mint lesz, így tehát morálisan elkészülve hátradőlhetünk. Még én is. (Enervált félmosoly.) Csak pénz legyen valahonnan.
Szóval mindenki szakadár.
És általában mindenki csak ennyit tud a másikról, mert igazából nem is ismeri. A folyóiratok sem feltétlenül „ismerik egymást”, a kurátorok sem (mindig) ismerik a folyóiratokat, a szerzőket meg pláne (mert azokat néha a folyóiratok se), mégis működik, mert valaki mindig ismer valakit, szóval látszólag faszán üzemel is a móka, írunk, táncolunk, szobrunk, amíg nem jön „a” Fekete György. Jó, ezt már ismerjük. (Enervált összenézés.) Vannak ilyen történelmi pillanatok. És nem jó, hogy jön. De lehet hasznos.
Mert akkor lehet azt mondani (és tulajdonképpen okkal, joggal lehet), hogy most aztán kiéleződik a megosztottság, elmélyül a válság (mintha eddig már-már bárgyú vigyorral simogattuk volna egymás hátát), s ez sok esetben éppolyan álszent riadalom, amilyen pöffeszkedő, arcátlan kijelentés volt a „most akkor mi jövünk”.  (Enervált demagógia.)
Álszent, mert voltaképpen mind azt valljuk, hogy a „mi” az én vagyok. Az én regényem (az én nyelvi univerzumom) az én királyságom. Ezen a szaros pár négyzetméteren én kukorékolok, ha nem is hallja más, csak a barátaim. Meg én őket. És néha megengedjük, hogy a haverok guberáljanak a mi szemétdombjaink (és befolyásos ismerőseink) körül.
Na, ezért vagyunk mi tisztességtelenek. De legalábbis őszintétlenek akkor, amikor szakmainak nevezzük magunk és a főkakasokat.
A kontinensen kívülre kell menni (van, aki ment), hogy egy nagy és valódi piacon szerezzen az ember másféle tapasztalatot. (Persze, ez idealizmus, az csak mocskos piac, marketing, kapitalizmus és elbutulás. Weöres biztosan bukna, de lehet, hogy Krúdy is.) A múltba, s főleg olyan múltba tűnt emberekhez kell visszagondolni magunk, akik nem voltak szakmaiak, csak tették a dolguk. Becsülettel, szeretettel, tisztelettel. (Ez meg nem is tudom, mi, talán naiv pátosz.) És főleg egymással kéne tisztába kerülni. By the way szakmailag.
Különben marad az enervált legyintés, a híres írós szelfi, és a hit, hogy mind költők vagyunk. De legalábbis én, meg aki azt mondta nekem. Aki meg vagy a Feketétől tudja, vagy valakitől, aki előtte volt.

Új év kezdődik,az új időszámlálásnak különös, ismétlődő játéka ez, miközben még hetekig el-eltévesztjük az évszámot, ösztönösen a tavalyit írjuk le, elmélázunk afelett, amink van. Nem is számvetés ez, csak mélázás. Mi az, mi volna az, ami a mienk? Mihez kötődünk úgy, hogy ez az értékünk hasonlít is reánk?
A sok tárgy, múló értékeink sodrásában is van, ami megragad képzeletünkben ideig-óráig és van, ami nem. Nagyobb értéktárgyainkra, ingatlanainkra is rátapad az idő, elkopik az újdonság (a szerzés) öröme. Hiába, nagy úr az idő, a változások hordozója. Gyerekeink továbblépnek tőlünk, teszik ezt a természet rendje szerint, az unokák (déd, ük-) utódok akaratlanul is egyre messzebbre kerülnek majd az énünktől. Barátságaink is többnyire lemorzsolódnak, újak jönnek (ha jönnek, bár halványabb ragyogással). Minden év kezdetén tapasztalgatjuk a múló időben a foszló sors különös táncait. Marad a szellem (szerencsés esetben) mindhalálig, az is egyre lassabban gyarapodva, mert a sorsunk már csak ilyen.
Sok tartós értékünk általában fel sem tűnik, mert olyan természetes hogy van. Szellemünk, lelki életünk kulcsa, az anyanyelv is ilyen. Mint a levegő oxigénje is amíg van – nem hiányzik. Hiányát csak fuldokolva tudjuk (tudnánk) felfedezni.
Másnaposságunk múltán, az év eleji pihenés közben, gondoljunk végre a fel sem tűnő, hatalmas értékünkre a nyelvre, az anyanyelvre.
A nyelv, az anyanyelv a hétköznapok himnusza. Jelenlétét ugye, alig vesszük észre, mégis ott lüktet mindennapi életünkben. Nélküle nem lehetnénk semmik, senkik. Azért élünk a világban, hogy valahol otthon legyünk! – fogalmazta meg Tamási Áron.
Igen, de hol?
Birodalmak, országok, városok, falvak foszlanak szét, embertömegek vonulnak keresztül-kasul a földrészeken, és most már végre lebomlottak az európai országhatárok is, eltántorít a szabadság vélt, vagy valós szédülete és minden oly bizonytalan lesz. „Fáj az otthon ki megtagadott, Fáj az otthon a megtagadott.“ Jajdult fel már fél évszázada Szilágyi Domokos . Azóta is fáj.
Hol a hiba?
Hol van az otthon?
Már csak a nyelv az egyetlen haza, teremtett magának a véget nem érő emigrációban egy virtuális hazát méghozzá magyarul, a tulajdonképpen félig szász Márai Sándor. Aki választhatott volna két kultúra között. A sorsa szinte tukmálta rá, hogy praktikusabban válasszon. Mégis a magyar nyelvel élt sírig tartó hűségben. Márai életének nagyobbik részét kényszerből a világ, különböző tájain töltötte, és a nyelvében érezte, tudta a hazát. Szerelmesen szerette a magyar nyelvet. Pedig kora gyermekkorától apja származása révén sajátja volt a német nyelv is (Goethe, Thomas Mann nyelve) Márai beszélt majd publicisztikát is írt németül. Könnyedén lehetett volna német író is belőle. De nem lett. A sorsot, a kultúrát maga választotta: igen, a magyart. Többé-kevésbé elsajátította a perfekt német mellé az olasz, francia és angol nyelveket is. De írni csak magyarul akart. (Az angol nyelven író J.B. Shaw, aki többek közt egyike volt a magyar nyelv csodálóinak. Azt állította, hogy ha fiatal korában megtanulhatta volna a magyar nyelvet, többet, jobbat írhatott volna, mint az irodalmi Nobel-díjjal megbecsült életműve.) Lehet, hogy Márait is ez a bűvölet, a magyar nyelv bűvölete zárta magába?
Ez a nyelv, nekünk az anyamellel tapadt meg szánkban, általa válunk emberré, általa ismerjük meg a világot, a tudományokat, a műveltséget, tőle kerek az igazság, és csillogó a játék, tőle borong a bú és tőle édes az álom. Vele, általa vagyunk magyarul emberek.        Ha csak a nyelv játékainak nyomait keressük irodalmunkban, hatalmas rengeteg erdőséget kell bejárnunk, fától fáig, gondolkodótól gondolkodóig. Kányáditól Kazinczyig, Balassitól Babitsig. Teller Ede vallomásaitól az irodalom mindennapi szükségességétől, Karinthy Frigyes, vagy Weöres Sándor virtuóz játékaiig a szavakkal. És mint mindig, most is hozzá kellene fűznünk, hogy még ’sokan mások’ szavainak nyomát viseli, viselheti mai műveltségünk minden rezzenése. Mert végtelen a sor: művészek, tudósok, tanárok, vagy az asztal sarkán mesélgető hétköznapi emberektől kezdve, az óvodás korú gyermekig, aki a huzatban libegő függönyre néz, és egyszer csak megszólal: „fázik a függöny!” Máris felröppentek a szavak és verseket táncolnak.

Aki megért
s megértet
egy népet
megéltet

– állítja Kányádi.
Weöres Sándor nagy virtuóz, aki azt tudja a nyelvvel, amit talán csak Paganini tudott a hegedűvel. Mindent.

Ha a világ rigó lenne,
Kötényemben ő fütyülne,
Éjjel-nappal szépen szólna,
Ha a világ rigó volna

És boszorkányosan játszott a szavainkkal Kosztolányi, Karinthy Frigyes, Szilágyi Domokos, Arany, Babits, Nagy László, Csokonai és ismét csak képtelenség volna egy olyan felsorolást összeállítanunk, hogy valaki ki ne maradna belőle. E földiekkel játszó, égi tünemény, a nyelv, valóban pótolhatatlan kincsünk, és megunhatatlan játékszerünk is egyben.

            Játsszuk, ami nincs, de lehetne,
Játsszuk, ami nincs, de szeretne
lenni. Esendő mimagunkat

– ezt Szilágyi Domokos írta a Játékokban,

                        Minthogyha
a fülem
szellőket
hallana,
sellőket,
lelkeket
lengeni,
Ilona.

– ezek meg a könnyen felismerhető Kosztolányi Ilonájának sorai.

És Karinthynak olykor már-már szavakra, vagy a mondat logikájára sincs szüksége, hogy verset játsszon. Ő a nyelv végtelenen túli lehetőségeivel bűvészkedik.
Kuruc dala:

Huj csörmécsény, huj teleki
dengelegi

vagy groteszkje:

 Szeret engem a galambom,
de ő engem nem.

A kuruc dala is, tényleg kurucos hangulatú, méghozzá a szavak értelme nélkül is az. Egyszerűen kuruc.
A groteszkje, eleinte a népdal szokványra támaszkodó átverésnek tűnik. És mégis több annál. A népdal utánzata valóban a groteszken is túllép. Finom tragikuma a kamaszszerelmek élményét, a szeret – nem szeret, kínzó, de mégis játékos örök dilemmáját idézi fel.            Játék ez a verssel, a zenével, érzékeinkkel. Első pillanatra hihető a nagy játékmestertől, hogy nem is a szövegben a van a látszólagos logikai csapda, hogy a fülünk téved. Ilyenkor a nyelv fölénk nő, többé válik mindennapi önmagunknál.
A nyelv nem az enyém, nem a tiéd, hanem édes miénk. (Kazinczy 1821. jan. 12.) Vagyis ő is az év kezdetén játszik el a nyelvi egyetemesség megidézésének a gondolatával és rögzít egy filozófiai axiómát.    Nyelvünkben, tehát benne lakozik a csoda. Tömörségében. Amit az indoeurópai nyelvek négy-öt szóval képesek megfogalmazni, azt mi gyakran egy két szóval kimondjuk. Nyelvünk e képességét csak idegen nyelvek ismeretében csodálhatjuk meg igazán. Vagy akár naponta is, elrévedezve a csendes téli estéken, azokon a megtorpanó estékben, amikor Móra, Örkény sorait olvasgatva csendesen elmosolyodunk.
A világirodalom szinte valamennyi versformája megszólal nyelvünkön, amíg erre sok világnyelv ügyet sem vet igazán, esetleg szerkezete függvényében képtelen is volna erre a ritka bűvészmutatványra. Shakespeare műveit ma már lefordítják a mai angolra, hogy a diákoknak is érthető legyen az írói üzenet, mi a legalább kétszer olyan régi szöveget az Ómagyar Mária siralmat különösebb nehézségek nélkül megértjük eredeti formájában.            Talán a mi nyelvünk logikája emlékeztet legjobban a számítógépes adatkezelés módszereire. És ez sem véletlen, hiszen a kettes számrendszeren alapuló computer-nyelvet, s magát a számítógépet is magyar tudós, Neumann János adta a világnak.
Többek között, e tények miatt is büszkék lehetünk nyelvünkre.            Fordításirodalmunkat, magas színvonalát legnagyobb költőink, íróink hitelesítik, fémjelzik. Magyar nyelvű könyveket olvasva kéznyújtásnyi közelségbe esik a világ irodalmának a legjava. Lehet, hogy elfogódottság, de egy francia nyelvben is járatos, Párizsban évtizedeket töltő publicista állította, hogy Verlaine Őszi chansonja Tóth Árpád fordításában jobban tetszik neki, mint az eredeti.

                                               míg éjfél
kong, csak sírok,
s elém a sok
tűnt kéj kél. 

És édes-miénk a felelősség is egyetlen kincsünkkel a nyelvvel szemben. Jó lenne, ha ez eszünkbe jutna így év végén–évkezdetkor (is!). Talán, mégsem véletlen, hogy ezen a napon született Petőfi Sándor…