NOSZTALGIÁN TÚL

 Pozsonyban, nem is olyan régen, szóval a hatvanas években, amikor a város magyar nevét még leírni sem volt szabad, a koraesti szellő még német beszédfoszlányokat hordozgatott. Eredeti pozsonyi (preßburger) tájszólás volt ez, tehát a szavak nem  a  turistáktól származtak… Inkább a Konvent utca sétálóitól, a Vaskutacskára kiránduló tősgyökeres polgároktól és a Zuckermandlin korzózóktól jöttek e halk, finom, óvatoskodó beszédmozaikok és ott lebegtek a szélben…Így virágzott halkan akkor a félelem a hámló vakolatú lenézett műemlékek piszkosszürke kulisszái tövében.
Németül megszólalni akkortájt, bizony, nem volt ajánlatos. A marxistának mondott, és az új „haladó” kényszer- ideológiába bújtatott sovén szándékok árnyékában Goethe, Schiller, Lenau, Kaffka, Lőcsei Pál mesternek a nyelve és népének a nyelve, a szorgalmas országot építő szepesi szászok nyelve, sőt a nagy Marx anyanyelve (de a groteszkség fokozható: a baloldali kommunista publicista Fábry Zoltán családjának a nyelve) üldözött volt a kollektív bűnösség jegyében. Mert a német nyelv szőröstül-bőröstül  a fasizmus nyelvének minősült… A terror, ugye sosem logikus.
Dreck á watschen! (Adni a szarnak egy pofont – pozsonyi német tájszólás, vagy kiszólás) – idéződhetik fel ezzel kapcsolatban egy zuckermandli mondás, vagy csak egy legyintés, mint a kimúlás előtti letargia utolsó jeleneteinek egyike.
Ne keressünk ebben sem logikát, az akkor még javában létező, NDK-nak rövidített, a politikai rítus szerint hangsúlyozottan nem fasiszta német „testvérállam” délibábjának visszatetsző fényében sem. Annakidején is mindent beárnyékolt a nagy cél, a zsigerekből kiömlő vágy, a nagy szovjet maszlagot túlélő nemzetállami rögeszme, a pusztító asszimiláció vágya. Kísértet járta be (járja-e még?) Pozsonyt és az országot: az asszimiláció kísértete.
Miloslav Válek egy (tán korábbi?) versének sora rémlik fel: „Hagyjátok virágozni ami (aki) asszimilál, talán szeret és élni kíván.” Hogy mire gondolhatott a Husák-korszak nevezetes költő minisztere pozsonyi irodájában – most ne boncolgassuk!
Pozsonyban, mára, kihalt a német szó. Minden különösebb felfordulás, feltűnés és zavar nélkül. Némán, elegánsan – ahogy ezt el is várták tőle. Szótlanul temettek el Preßburgban egy kultúrát. Búcsúbeszéd, nekrológ nélkül. Szégyentelenül.
Nem nagy ügy! Ez volt (van?), ilyen a hétköznapi gyakorlat. És ilyen is marad a jövőben is. De működik! Most a magyar nyelv van soron. Nem nagy veszteség, véli az újarcú bratislavaiak zöme a hajdani Pozsonyban. Nincsenek már kivégzések, lágerek, kitelepítések, üldözések, bujkálások. A verekedésekig elfajuló összeszólalkozások is ritkák. Nincs megrendülés. Minden rendben volna és az Európai Unió legdemokratikusabb elvárásai árnyékában elsorvadnak Pozsony magyar jegyei. Minta sehol semmi gond nem lenne… és mégis…
Mert kultúr-cídium van. A fejekben, a zsigerekben, az álmokban, a hivatali packázásban, a vasutakon, kórházakban, a pult mögött… Mindenütt.
Vértelen, de hatásos a pusztulás.
Eredményeiben, felér egy genocídiummal. Egy népcsoport elpusztításával. A huszadik század elején Pozsony (Preßburg, Prešporok ) lakosságának legnagyobb része németnek vallotta magát. Mi magyarok hajszálnyira ugyan, de a második helyen voltunk. A város szlovák lakossága alig haladta meg a 10 %-ot. Így lett belőle, a simlis cseh és a jelentős trianoni segédlettel, Szlovákia fővárosa. (Pedig Buda eleste után a Habsburgok koronázó városa, magyar főváros is volt – évszázadokig – és tán akkor a Habsburgi érában kezdődött el a német többségűvé alakulása.)
Ez van.
Beléptünk az Európai Unióba.  Holnapután rajtunk is múlik Európa arca. Rajtunk is múlott eddig is, de most már hivatalosan, komolyan vehetjük éthossz-formáló szerepünket a földrész érdekében, melynek valamennyien lakói vagyunk. Hátha az ethosz még segít rajtunk valamit.
Pozsonyban, mint általában a jelentősebb felvidéki városokban, három kultúra a német, szlovák és a magyar már századok óta élte autonóm életét. Sorvadozott, erősödött – de a történelmi viharok, belháborúk, török – vagy a „Habsburg-vész” ellenére évszázadokig az egyik sem pusztult ki… Ez működő rendszer volt. Gondokkal, igazságtalanságokkal, bajokkal, és tragédiákkal – de Trianonig mégis jól-rosszul működött, létezett mindent túlélve. (Jobban működött, mint a nyugaton pár évtizede újra felfedezett spanyolviasz, a multikultúra, ez a gyakran széplelkű akarnokok dajkálta eszme.) Felvidéki városaink polgárai, minden megerőltetés nélkül, három nyelv (és kultúra) birtokában léphették át felnőttkoruk küszöbét.
Jelenleg Pozsony két feledésbe merülő anyanyelve küszöbét már nem lépik át e város mai polgárai. Sem a közel százmilliós német nyelv és kultúra küszöbét, a magyarét még kevésbé (15 millió) pedig közös történelmük, hagyományaik megismeréséhez mindkét nyelv jól jöhetne nekik is…
Az igazi pusztításhoz mindig béke kell! Benne virul ki igazán az évtizedes asszimilációs szándék, kitelepítések, betelepítések, beneši dekrétumok, és más agyafúrt farizeuskodás, mint pl. a szocialista internacionalizmus és a lenini nemzetiségi politika állandó álnok hirdetése az asszimiláció cinikus kényszerítésével és halvány, lepleződésével – alig kendőzötten.
A pozsonyi zsidóság múltját és jelenlétét a városképből még a veszett hitleri fasizmus háborúja a kedvenc Tiso-i Szlovákia fasiszta hordái asszisztenciájával sem tudta kitörölni. Eltüntette viszont a békés építés. Ami a csallóközi-szigetközi természetnek a Dunaszaurusz (bősi gátépítés) a pozsonyi városképnek a híd (hogy most Ligetfalut, Zabost és egyéb városrészek panelos felszámolását ne is emlegessünk). Felépült a nagy híd, autópálya fut fel rá a történelmi városrész közepén. Emiatt az ostoba, környezetébe beilleszthetetlen építmény miatt bontották le Európa harmadik legnagyobb mór stílusú zsinagógáját, egyúttal a Hummel házat, barokk és reneszánsz palotákat, házsorokat, a város látképét meghatározó ékességeket.
A globalizáció árnyékában olykor a középkori városállamok Európáját kellene megidéznünk. Ezeket az autonóm életközösségeket, melyek külön-külön is, és együtt is csodát műveltek. Európa kultúráját az egekig emelték…Mi pedig azóta is nosztalgiázva tekintünk erre a virágzó kultúrára, és nem vonunk le belőle tanulságokat.
Volt nekik valami titkos receptjük?
Talán nem pusztán gazdasági mutatókba rejtjelezték én-képüket… Autonóm közösségek fogalmazták meg saját, jellegzetes életformájukat. És mindegy hol. Lőcsén vagy Ferrarában, önmaguk mertek, akartak lenni. Nem voltak beteges önazonosságtudat (identitás) zavaraik.
Mint ahogy a gerinces baszk sem akar se spanyol se francia lenni, az ír, welszi, skót sem – angol, a dél-tiroli német nem – olasz és sorolhatnánk hosszan önmagunkig érve…
De Európa és a világ közömbös. Siketen nézi és korszerűtlennek ítéli a népcsoportok önmegvalósító kísérleteit. Mert az euro-bürokratáknak minden jó lenne, ha globális lehetne a bőrszín, magasság, súly és még inkább a nyelv, a szellem a vágyak és álmok. És akkor megérkezne végre a történelem Fukuyama-i vége. Mert egyáltalán mire jók ezek az elkülönülési szándékok?
Az elkülönülés csak rögeszme. Az emberiség majd egyszer kéz a kézben boldog körtáncot jár.  Akik meg küzdenének az autonómiáért, azok majd kapnak legfeljebb egy rezervátumot. Esetleg.
Pozsonyban, a Szent Márton dóm (csúcsán a korona) árnyékában, a koraesti szellő még hordozgat magyar beszédfoszlányokat…

 

„Miután Európa önnön maga mozdítja el és számolja fel az identitását jelző és meghatározó elemeket, sem az asszimiláció elvárásai nincsenek tisztázva, sem a belső kohézió nem biztosított… Ez a fajta kéretlenül követelőző Willkommenskultur a rossz lelkiismeret torz kompenzációja, amely fakadhat a kolonizációból, a globális egyenlőtlenség iránt érzett felelősségből, vagy bármilyen más lelkiismeret-furdalásból. De végeredményben nem más, mint önfeladás.”  (Békés Márton)

 

A discrepancia

Egy elitnek mondott fővárosi gimnáziumban „muszlim tánc” volt (vagy kellet volna, hogy ez a tánc legyen) a szalagavató ünnepi műsorának a fénypontja. Tehát nem francia négyes, olasz tarantella, német polka és különösen nem lengyel mazurka. Talán azért nem, mert ilyenek valóban léteznek/léteztek a táncparketteken? A gondolkodásban azonnal megállítja (táncos lépteim) az ellentmondás ördöge, mert a discrepancia beugrik a parkettra és rátapos a lábujjamra. A muszlimok táncai ugyanis Bangladestől, Malajziától, Algériáig, Ujgur, Türkmén, Kazah tartományokon, országokon át Iránon, Törökországon, vagy az afrikai Nigertől az európai Boszniáig mind mások – tehát a táncaik, amiket a világ valamennyi pontján lejtenek, bizony szélsőségesen különböznek egymástól. A muszlim tánc fogalma eleve önmagát hitelteleníti, semmisíti meg, és így még közhelynek is csak halvány lehetne, ha ezt a fogalmat használnánk. Ilyen fogalom azonban nincs, tánc sincs, mint ahogy nincsenek baptista, református, katolikus stb. táncok sem. Szóval ezen az ominózus szalagavatón a mindenre elszánt fiatalok azt táncolták el, ami voltaképpen nincs. Hanyatt-homlok belevetették magukat a némileg felületes internetes hablatyolások birtokában a csiklandó és időszerűnek vélt témába, majd neoliberális bátorsággal döntöttek egy nem létező tánc mellett. A feltűnést, az üres csillogást remélték tán így megragadni az európai nagy migráció fényében-árnyékában, és azt, hogy ezzel a „bátor” tettükkel szembefordulnak ők a felnőttebb társadalom sűrűsödő, vitázó-rettegő mocorgásával, vagy akár összekacsintanak a minden áron, vakon bizakodó kavalkádjával. Vakmerő tudatlanságuk, különösen az érettségi küszöbén jeleskedő „éretlenség” –ük aligha válhatott a javukra, illetve a táncuk javára. Mert legalább annyit illene tudniuk az általuk eltáncolni vágyott iszlám (táncos) világáról, hogy az nem egyen-világ, tehát a táncaik sem általánosíthatóak egy nem létező muszlim tánccá.

Balassi Bálintunk, annak idején például minden verséhez odaírta, milyen tánc/nóta dallamára szerezte a sorokat, olyat sosem írt, hogy reneszánsz dallamra, mert olyan sincs, mert ez is csak egy gyűjtőfőnév és nem egy meghatározható fogalomra vonatkozik… hát igen a mi Bálintunk sosem érettségizett fővárosi elit gimnáziumban, de nem is táncolta, vagy verselte meg a sosem volt muszlim táncokat. A bécsi udvarban, a császár előtt is „tót odzemokot” ropott a csodálkozó, ámuldozó arisztokraták szemei előtt. Vélhette akkoriban, hogy táncát a szolgalelkű, lojális komornyik ízlés majd amolyan „Lajtán-túli táncnak” minősíti. Vagyis, hogy Bécstől keletre minden táncot ilyen dühödten táncolnak az ottani emberek, abban a különös, idegen, primitív világban. Piha!

A bugyutaság „történelmi előzményei”

Oly korban éltünk mi, az évtizedekkel korábban érettségizettek, amikor a nagy kommunista ünnepeken ilyen sosem volt táncokkal emlékeztünk meg mi is, a világunk nagy fordulatáról (a fejre állásáról) a nevezetes november 7.-éről, – ami eredetileg, a boldogabb időkben, a filozófiai napja volt. Kényszerrel összecsődített hallgatóság, szónoklatok, szavalatok – és válogatott vacak szövegek dübörögtek – mint annak a rendje. Ezt hallgattunk végig, elvtársi türelemmel és fegyelemmel, mert féltünk. Majd jött a tánc: magyar tánc és orosz tánc (az orosz nem maradhatott ki semmi esetre sem!) és történt ez mind a Nagy Októberi Szocialista Forradalom örök tüzének további élénkítése javára. Jelszó virított a színpad felett, veres betűkkel: „Örök időkre a Szovjetunióval!” (Mégsem jött össze ez a buli sem.) Kényszeredett mosollyal néztük a kettőt jobbra, kettőt balra lépéseket, a gumicsizmákra slisszolt csapásokat. Magyar táncnál a „Ritka búza” dallamára lépkedtek a kisiskolások, a lányok pártában, fiúk kalapban, fekete nadrág, szoknya, fehér ing és blúz meg a gumicsizma volt az alapöltözék.  Az orosz tánchoz alig kellett így átöltözniük, és a koreográfia sem változott, a „Kakalinka maja” dallamára járták ugyanazokat a lépéseket, fejükre, a párta helyére vörös szalagot és a kalap helyett kucsmát raktak. Volt még partizán tánc is, a „Katyusa” dallamára, a lányok-fiúk fejére egyaránt usanka került és a nyakukban fából faragott Kalasnyikov, de semmi más nem változott. Hogy ez a bugyutaság nem csupán a szovjet megszállási területek esztétikai hozadéka, gyümölcse volt (mert mi a vasfüggöny mögül ezt oly szívesen hittük volna), arról a korabeli ritkán vetített, vagy a bécsi tévében meglesett amerikai kalandfilmek győzhettek meg afrikai, indiai vagy indián törzsi táncaikkal. Igen, mert ezeket a kivénhedt operett-koreográfusok „mesteri” ötleteit vitték a filmvászonra, fűszerezve némi rejtett szexuális csábítással (a bennszülött nők bikiniben) és a zene is más volt, de sosem az eredeti. A giccs ugye, mindig ellenállhatatlanul buta dölyffel szegődik a politika szolgálatába. (Lásd, a manapság jelenlévő „Lovas-színházat”!) Hogy ez a jelenség hogyan él meg, nálunk honnan szedi össze támogatásait, itt az évtizedek óta sikeresen terjedő táncház-mozgalom földjén, örök rejtély marad. Minden esetre van és fertőz. Igen, létezhet az esztétikum költségvetéseit felügyelő/azon élősködő szakemberek sötét, felelőtlen támogatásával. Mert ahol hiányzik a műveltség, ott nem számít tehát az ideológiai háttér most sem, a liberális szabad piaci demagógia idejében sem, mint ahogy nem számított a kommunista kényszer lobogósan szép jelszavai árnyékában sem. És tulajdonképpen az is mindegy, hogyha a nacionalizmus vagy az (egykori multi-kulti) internacionalizmus félreértelmezőinek kell a támogatásokért a fenekébe bújni.

A sznobizmus diadala

A sznobizmus olyan szemellenző, amit nem a ló szemének oldalára, hanem eléje kötik. Vakon nem merül fel a kérdés, hogy sznobok legyünk-e – vagy szabadok. Sznobnak lenni, pedig maga a mindenek-fölé emelkedés daliás öncsalása. Nagyképű lebegés a társadalom (közösség, közönség), a tétovázó kérdései bizonytalansága felett. A sznob sem tud többet arról a jelenségről, ami mellett magabiztosan kiáll, mint a többiek. Esetleg az önkéntesen betiltott kíváncsisága hatására még a többieknél is kevesebbet. Neki a látszat vélt biztonsága mindennél többet ér. A sznobizmus a társaság, csoport, közösség, társadalom különös Alzheimer kórja. Önmutogatása ellenére is zárt ez a kóros (olykor fertőző) gondolkodási rendszer. Nem pontosít, nem tétovázik – megvan (elégedve) önmagával, véleményét nem a tudásra alapozza, hanem csupán a divatos, felületes információk gyors, hirtelen, fáradtságmentes rögzítésére. Ami mégis érthetetlennek tűnik, az végül is lehet magas ívű (többnyire ál-) intellektuális és összetett téma. Pontosabban elég, ha annak tűnik. Ha valaki mégsem értené a sznob üzenetét, akkor magára vessen. Esetleg szégyenkezhet is. Pedig valamennyi párbeszédünk eredendő lényege, hogy az üzenet eljusson a küldőtől a címzettig. Legyen ez a párbeszéd, hétköznapi, művészi vagy tudományos, a képlet nem változik. A sznob gyakran a szokatlan, alig használt idegen szavakba menekül, ha mondjuk, egy kényszerhelyzetben mégis esztétikai eszmecseréről volna szó. Miközben vékony/silány mondandóját (ha az mégis volna) új, frissen felfedezett műfajok gyanús krepp papírjába csomagolja, és lesz az operettből „művészi” musical, rockopera, vagy a prózai színházi művekben gyanúsan alternatív színházi előadás. Az irodalomban ilyen a dekódolhatatlan költemény, a követhetetlen epika, tudományban az áltudomány stb. A sznobizmus lényege a zárkózott, olykor akár atyáskodó, megbocsájtó gesztusokban fogalmazódik meg a tájékozatlan közösség, illetve közönség iránt. Nem keveredik vitákba közönségével/hallgatóságával, hiszen fél, hogy kiderülne a király mégis meztelen volta. És, bizony a sznob magatartásnak jó lenne, ha elrejtené ezt a taktikai turpisságot a nagyképű szólavináinak fellengzős csillogása, tánca.

Ripacskodás vagy giccs?

Az ünnepet megelőző, izgatott diák párbeszédnek/vitatkozásnak a hirtelen rövidzárlata lett volna mégis az eredménye ez a szalagavatói muszlim tánc? Vagy ennél is rosszabb, a témanélküli felszín üzenete? A meg nem gondolt gondolat? A ripacs színészek (és talán más álalkotók is így vannak vele) örök mottója, hogy írhat róluk bármennyi rosszat a kritikus, csak a nevük jelenjen meg a nyomtatásban. Ez volna hát, a hamis örökkévalóság áhítása. Nehéz volna eldönteni, hogy a muszlim tánc, ripacskodás volt-e vagy inkább maga a szemenszedett giccs kategóriájába volna-e sorolható ez a jelenség. A muszlim kultúrában tájékozatlan európai előítéleteink szerint, vajon mégis hová sorolható be? A muszlimokat (bárhonnan is jöttek) pedig, inkább ne kérdezzük meg! De nem kell ezt nekünk sem eldöntenünk, hiszen a ripacskodás végül is nem zárja ki a giccset, sőt inkább szükségszerűen feltételezi azt. Jelenleg sűrű gondokkal küzd (a konzumra irányuló) társadalmunk különös evolúciója és megpróbálja a restellni való harcait minden áron leplezni. Teszi ezt minden tárgyilagos szándékú tájékozottság, tudás híján amolyan önmagát felemésztő lazasággal. Valószínű a muszlim tánc ötletének az alapja csak annyi lehetett, hogy azért (is!, dafke!) legyen muszlim tánc (még ha most az adott pillanatban nem is lehetne ennek az ideának társadalmi, politikai, sőt örömünnepi, báli aktualitása) mert ilyen még nem volt – és kész! Pukkadjanak meg a többi gimnáziumok, ha ezt megtudják. Ezzel a táncosok a nagy döntésük után végre úgy érezhették, hogy máris utánuk a vízözön. És ha nem volt mondanivalójuk, akkor Brüsszelt idézték meg, a manapság terjesztett önfeladást. Remélem, nem lesz követőjük és megjegyzem a muszlimoknak sem szereztek frivol, céltalan játékukkal/tájékozatlanságukkal kellemes meglepetést, vagy örömet. Sőt!

 

„Az umma turizmusa a dzsihád.”
(Iszlamista jelszó)

„Muszlim testvéreim [ummati], hajnalodik már, várjátok a végső győzelmet!
Az Iszlám Állam az igazak véréből születik,
A jámborak szent háborújából [dzsihad] ered.
Ők lelküket szilárd meggyőződéssel az igazságnak ajánlják, 
Hogy egy igaz hit legyen és érvényesüljön Isten törvénye [sharia].” 
(Ummati, qad lāḥa fajarun című nasheed; 2015)

– Idézi Békés Márton történész a Mandineren

 

A kutyák napja

Azt olvasom a facebookon, hogy ma (nov. 26.) a kutyák napja. Tehát, a többi jelentéktelen „közölmény” között ezt hirdeti ez az időszerű és fontos felirat egy kutyakölyök bájos fotója fölött.  Ott hivalkodik a sok az apró szívecske, kolbász, pörkölt, táncoló mackó vagy gyermek fotója láncolatában és az örök kamaszok és idősebb emberek grimaszkodó önképei (szelfijei) között, de akadnak még, ugyan kevésbé csinos felvételek a bevarrt szájú, mazochista, agresszív migránsokról, a terroristákat üldöző rendőrökről, az áldozatok emlékére összehordott gyertyákról, virágokról… Ilyen a mi világunk, a napi átlagos kínálatunk, ez volna (lehetne) az európai átlagember tükörképe. Szóval, beszélhetünk bár akármi másról, ma akkor is a kutyák napja van. Holnap tán a cicáké, vagy bociké lesz. Nekem erről az „állati-nagy” együttérzésről, meghatódásról mégis a farkasvakság jut eszembe. A farkasvakság, mint a tömegdemokrácia botló köve, mert bizony a szívecskékből, kutyusokból, cicákból látszólag vészesen sokkal több kelti fel a tömegek érdeklődését, figyelmét, mint ezt a jelenség egyáltalán megérdemelné. Ezek, a már falvédőre sem érdemesülő motívumok, jelek mindenképpen valami gyászos ürességet jeleznek. Az esztétikum végzetes hiányát. Vagy még többet! Pontosabban, kevesebbet. Ahol az esztétikum az ebek harmincadjára jut (már megint a kutyusok!), ott az etika is bajba kerül. A műveltség légüres térben vergődik az értetlenség vizein. Akarjuk, vagy nem a demokrácia közmegegyezésen alapul, és történik ez végül is, kényszer nélkül, a közösen elfogadott morál hiányának a jegyében.
A csoportlélektan első téziseiben leszögezi, hogy a csoport ítéletei, véleménye gyakran nem egyezik meg a csoport egyes tagjainak külön ítéleteivel, véleményeivel. Ugyanez feltételezhető az esztétikum és az etika esetében is. Bájosak ugyan a közhelyszerű megközelítések „cseppben a tenger”, és hozzá hasonlók, de semmit sem érnek. Vihar a pohárban (biliben) sosem emlékeztethet egy tengeri viharra, cunamira, hiába víz a víz. Hiába próbáljuk meg, minden áron a békésen kis pohár vízben libegő távlatainkból nézni a világot, különféle TV és PC képernyők előtt elrendezni azt, a világ nem olyan. A világ nem kis víz, mint ahogyan a játszótéri homokozó sem idézi fel a sivatagot. Mi sem vagyunk olyanok, mint vélnénk magunkról, csoport vagyunk, gyakran nyájként viselkedünk – ennek a viselkedésnek minden hátrányával, pánikjaival, hordahisztériáival, önemésztő letargiáival – és olykor elragadó szépségével, építő erejével együtt. A csoportok között megkülönböztethetünk formális és informális (véletlenül összeálló) csoportokat. „A párizsi éjszakában önmagukat felrobbantó, géppisztolyokkal szisztematikus mészárlást végrehajtó muszlim fiatalok bizonyítják, hogy mégsem féltünk eléggé.

„Ki vagyont gyűjt, s rendezgeti azt.
Ő úgy számítja, hogy vagyona halhatatlanná teszi őt.
Mi több, ő az emésztőbe vettetik.
S mi ért le hozzád, mi az emésztő?
(Ez) Allah felszított tüze” – olvasható a Koránban. A karínok, a muszlimvilág ártó szellemei talán ezt és néhány ehhez hasonló verset recitáltak a merénylő fiatalok fülébe, mielőtt végrehajtották tettüket és elérték céljukat a fegyveres dzsihádban való halál, a mártírság általi megváltást. Sahíddá váltak.”- írja Szerencsés D. Márton (szintén a Mandineren)

És sajnos, valóban ez is egyfajta morál, még ha európai mércével nem is mérhető annak.  Íme, egy aktuális példa a formális csoport gyors cselekvőképességéről és ütőképességéről. (Azonban, (elő-) ítéletünkben  a felmentő  lelki okok és összefüggések, amik európai szokás szerint a nehéz gyermekkor frusztrációiba vezethetők vissza, most nem szolgálhatnak magyarázatul.) A formális csoportnak mindig van kimondott, vagy kimondatlan alapszabálya. Némi túlzással, valóban nevezhetnénk ezt egyfajta morálnak is. Mert a friss migráns muszlimok, a saját morálképük alapján, nem értékelik bűnösnek a finnországi kiskorú megerőszakolását, hiszen az a finn etikett szerint nem rejtette testét, arcát csadorral, vagyis: az Ő, a furcsa idegen a muszlimok előítéletei szerint felkínálkozott nekik.

Európa morálvesztése

Európának a morálja szétesett. Ez egy folyamat eredménye. És most ne kutassuk a kezdeteket, hol mikor, miért futottunk hamis, kisiklató vágányra. 1968 Párizsában, vagy korábban még Woodstock előtt, amikor a társadalmi morált egyetemesen utasították el nemzedékek, és/vagy amikor a hippik sajátos toleranciájával fordulván (olykor Rousseaura hivatkozva) az apák pénzén az apáik világa ellen. Igen, egy megtépázott morál ellen és minden morált, annak írmagját is félrevetve, bele/elkábulva hirdettek meg egy új világot. Megörökítetlen, időponthoz pontosan nem köthető tragikusan Mózesi pillanat volt ez. A világot továbbra is a piac és a profit aranyborjúja irányította és hiába hitték/hitették el önmagukkal, mint hitte egykor a nagy próféta, hogy örökre összetörhette azt a követhetetlen idolt az isteni kőtáblákkal, a borjú maradt. Mózes új kőtáblákat hozott, ez volt a morálunk tán második, javított kiadása. Sokáig tiszteltük ezeket a parancsolatokat, a morálunk alappillérjeit. Ezek viszont századokig megőriztek minket, még gyakori kisiklásaink ellenére is. Sokáig súroltuk, hamisítottuk, teológiáinkban elmagyaráztuk, majd felvilágosultan lekoptattuk a morál kőbevésett alapjait… és végül ide jutottunk. Ma már Európa képtelen védekezni a puszta kézzel érkező, gyalogoló muszlim tömegekkel szemben, akik csak vonulnak végig földrészünkön, látszólag fegyvertelenül (bár Párizs óta ezt is már csak a legbőszebb ős-naiv neoliberálisok hirdetik). Európa csodálkozott, bámult, de most már retteg.
A mi morálunk, illetve annak a hiánya közben sorra lövi az öngólokat. Felsorolhatnánk, idézhetnék a migránsokat, számtalan „elszólásukat” és nem hihetnők, hogy üzenetük véletlen csíny volna, amikor  az általuk elképzelt európai jövőről, igen, a mi likvidálásunkról szólnak. Ezekre az üzenetekre rá sem rántottunk, megszállottan szendvicseket, almás pitéket, palacsintás kosarakat vittünk ki nekik – vittek a megszállott, eredendően jóindulatú embertársaink. Meg is teltek velük a hulladékgyűjtők. Hogy mennyire volt amorális, eltévesztett a magatartásunk velük és végül válik majd önmagunkkal is szemben azzá, hogy mennyire volt ez a gesztus a humanizmusunk öngólja? Egyáltalán miként értékelhető ez a híres vendéglátó farkasvakságunk, a hívatlan (nem vendég!) beözönlőkkel szemben… az megint csak egy más, roppant súlyos kérdés.

Mindenek felett

Az iszlámnak sziklaszilárd morálja van, de nincs multi-kultija, sőt saját teológiája sincs, nincs min tépelődnie, nincs mit változtatnia rendíthetetlen jövő és világképén. Nincsenek a sodrását lefékező gondjai. Vagyis, az iszlám esetében nincs olyan eszköz, amely a tan összefüggéseit, ellentmondásait elemezné, kutatná, magyarázná, esetleg finomítaná is. Az iszlám így „mindenekfelett áll”, az embernek a szent tantételekbe évszázadok óta nincs beleszólása, a hívő emberek ki vannak szolgáltatva a szuggesztív (esetleg pszichopata) vallási vezetők olykor paranoid irányításának. De ezek a dogmák (jelenleg) még nem okoznak náluk egyetemes társadalmi zavarokat. Jelenlegi vitáik, hitviták, mint a „homo usion – homo iusion” következménye, az „I” betűs egyházszakadása idején voltak hasonlíthatóak tán a kereszténység korai történelmében. Ma a kereszténység az ökumené jegyében már inkább fátylat borítana a harcos múltra az egykori új egyházak eretnek minősítésére. Az iszlám azonban ma is őselvhű, világuk egymás eretnekeit kiirtó mozgalmaktól hangos és véres. A közelmúltban mi is megéltünk hasonló jelenségeket, a személyi kultusz vitán felül helyezkedő gyilkos és szellemi terrorját, civilizációs torzításait. Az iszlám ezt is felülmúlja egyfajta paradoxonnal (s nem ez az egyetlen paradoxon Európát veszélyeztető inváziójában) a személytelen személyi kultusszal, az egyetemesen eltiltott kételkedő gondolkodással. Nekik a behatárolt gondolkodás engedélyezett, csak ez van, ők nem a földi létben hisznek. A túlvilági beteljesedéssel, a finalitás ábrándjával viszont nem lehet vitatkozni, mint ahogy minden utópiával szemben kár a szóért.  Még az elképzelt hitviták esetében is csak álságos párbeszéd alakulhatna ki. A kommunisták is valami ilyen abszolút és egyetlen igazságot hirdettek, de az iszlámnál kevesebb sikerrel és ők ráadásul, egyfajta evilági boldogságot ígértek, aminek megvalósulása, már korai nyomaiban meghazudtolta a nagy végcélt.

Talán megvirrad

Ahhoz, hogy az iszlámon belül új irányzatok, végre kezdetleges reform-gondolkodás alakulhasson ki, háborút kell vesztenie az iszlámot képviselő hatalmi struktúrának…. Mert mindig csak a vesztes akar, kényszerül, képes változtatni rögeszméin. A győztes miért változtatna? Az iszlám eddig még csak csatákat vesztett. (Az oszmánok kiűzése, a spanyol reconquista is valóban csatavesztések voltak csupán.) Ez nem a vesztett háború dicsérete, csupán a tanulsága. A nyugati civilizáció rettenetes módszerrel el tudná tán törölni a rá leselkedő veszélyt. Akár egy egyáltalán nem örömteli, elveihez méltatlan győzelemmel. Fordított esetben viszont, ők az iszlám önjelölt hatalmaskodói érik el, velünk szemben, a még ma elképzelhetetlen lerombolását múltunknak, jelenünknek, jövőnknek. Mert ők csak akkor változnak/változhatnak meg, amikor az majd iszlám világbirodalom végül, mint minden birodalom, erodálódni kezd. Közben néhány kőkorszaki állapot elvonulhat az emberiség feje fölött. Korunk nagyon nagy, sorsfordító morális talányában barangolunk, és csak tévelygő hipotéziseink vannak. Huntington elméletét követve a jelenleg biológiai energiáktól feszülő, túlnépesedett iszlám tömege áll szemben Európával, annak belülről vitákkal gyengített moráljával. Európa, tétova álelvek, a napi gyakorlatban megvalósíthatatlan politikai jelszavak hálójában tévelyeg, erodált moráljával mintha megváltásra várna. Szaporodni, önmagát reprodukálni sem hajlandó már. Tán saját jövőképe sincs, ha mégis lappang ilyen, restelli kimondani. Így éljük meg a „nyugat alkonyát” és olykor nosztalgiázva a civilizációnkban betöltött egykori vezető szerepünk ürügyén, reménykedünk a nyugat, vagyis Európa új hajnalában. Talán majd megvirrad nekünk. Addig viszont, olvashatjuk a már idézett szövegeket tartalmazó elemzéseket:

 http://mandiner.blog.hu/2015/11/27/a_halal_kalifatusa#more8117320

http://mandiner.blog.hu/2015/11/25/europa_uressegerol_es_az_iszlam_erejerol

 

Zarándok eső a tenger

(Halmai Tamás Rezervátum című kötetéről)

 

 

 „…ha egyszer az élet a vízből keletkezik, akkor az újjászületés is a vízen keresztül történik, ugyanúgy, mint az előző születés esetében. Az újjászületést azonban nem csak e világi értelemben szokták a vízzel társítani, hanem szellemi értelemben is, amikor az ember meghal a létezés egy szintjén, világi személyiségében, és újjászületik egy magasabb szinten, a szellemi dimenzióban, mint szellemi ember.”

(PRESSING Lajos, Az élet vize: Szellemi tanítások a magyar népmesékben II.)

 

 

S megérkezünk egy aprócska kapu elé, A/5 ív terjedelemben, lábmagasságban elhelyezett felirat: Rezervátum. Egy a környezetből kiszelt, elzárt, nyers és vad térre gondolunk, már csak a „belépni tilos” táblát keressük, gondolkodunk, jelenlétünk itt minden bizonnyal csak kárt tehet. De vajon mi ellen az elkerítés? A hely sajátos funkciójáról azonban jobbára megfeledkezünk. Mint ahogy ennek a kapunak, a szó szemantikájának is kár hátat fordítani: a latin reservatio (’fenntartás, megőrzés’) címke egy talált kulcson, e héjon belül kerülve pedig hallanunk kell a kagylóűr tengerét; vatum… A vátesz latin többese: látnokok, a látnoki képességekkel rendelkezőket idézi meg vagy invitálja maga köré, de melyiknek is érezzük magunkat hirtelen? Már itt belebotlunk látens identitászavarunkba. Zavarunk mindenképp jó jel, hiszen felhívja a figyelmet, talán arra, hogy figyeljünk…

Mágikus öt ciklus, hetven vers, kilencvenkilenc oldalon… Halmai Tamás ez évben megjelent, bizalmas, mély, benső szellemi kalandra invitáló kötete út a magas rezgésszámok felé.

A kompozíciójában is dicséretet érdemlő könyv Halmai transzcendens szinteken mozgó létfilozófiájába enged betekintést. A kötetkompozíció teljesség-orientáltsága engedheti, hogy a ciklusok címjelzetét a rezervátumi látogatás útfelein előforduló jelzőtábláknak tekintsük; egymás mellé helyezve e sorokat szimbolikus vázlattérképet nyerhetünk. Sorai versszereplők, összeköttetésben lévén a ciklusok benső tartalmi köreivel tehát, összeolvasva így hangzanak:

…ha megszállja az éjszaka a testet

…ők vezetnek a naposabb homályba

…fehér angyal lépdel a fákon

…fölsírnak a hamuból lettek

…összeforrnak a hasadt ábrák

Halmai Tamás metafizikus, objektív költészete fényáteresztő. A körülölelő világhoz útmutatóként szolgáló tudat- és szívtágító, szemfelnyitó, a tanmesék és bölcseletek jellegzetes vonásaival átszőtt, a keleti spiritualitás, szellemiség és az ebből fakadó tiszta energiaáram közvetítője, híd és hívójel az anyagból a szellembe, valódi, felemelő, lelki-szellemi gyógypedagógia.

A ciklusokat bevezető, Baricco Tengeróceánjából kölcsönzött mottó sajátos módon ad jelt magának a versköltésnek az értelméről. A kötetben kiemelten fontos motívum: rengeteg vers-fogalommal találkozunk, melyek felidézhetik számunkra a távol-keleti haikuköltészet mondhatni legmagasabb szintjét, mely szerint a legszebb haiku maga a haiku (és/vagy témája annak művészetéről szól). Ez a metapoétikus visszhangzás ad ütemet a kötetben megbújó halk, barátságos, didaktikus morajlásnak; az átszellemülést segítő lelki kapunyitók lesznek egy magasabb frekvenciájú szellemi térbe. Versben a vers az egyik legelemibb tükör, mely önmagán keresztül ér el a felismerésig, a mostanság egyre nehezebben megélhető valóságtapasztalásig…

 

„s mielőtt mindenek okát

a Mozgató felfedné

a világ végén a világ

visszaváltozik verssé”

                /A szeretet kalandja/

 

A valóság megtapasztalása e kötetben furcsa ellentmondás lehet, hiszen részben egy kortárs kísérletről van szó: a popkultúrán belül manapság kollektíve favorizált oly népszerű animációs filmeket, a „közös” olvasmányokat; a fantáziavilág mára állandó toposzait és szereplőgárdáját olvasztja egybe a vallásosság, a keleti spiritualitás, az ezotéria, az ősi mítoszok, tan- és népmesék mágikus erejével.

A hitet ébresztgeti; újra élővé és megfoghatóvá próbálja tenni azt, amit a nyugat minden emberi értéket felégető kultúrája már csak fehér zászlóként lenget: hogy a jó ember világosságra lel, elindul útján és felismer, integrál, és hős lesz, hogy a világ jobbá tételére törekedhessen a maga megváltásán keresztül. Összhangot keres a ma felszínen őrjöngő képzelet kelte, illúziókba kergető lelki menedékhelyek és túlszínezett, túljátszott hősi világ, és az eldugott, eltakart szellemi értékek szinte már titokszámba menő szférája között. Remek analógiát találva, könnyed, fesztelen stílusban, tudatos eltökéltséggel, bölcs rálátással fest valósághű rajzot egy járható útról e két dimenzió egymáshoz közelítésével. Hogy az üzenet mindenkit elérhessen… Az Olvasóhoz című, bevezető vers is ennek szócsöve, mindenkit megszólít, akit saját képzelete valaha rabul ejtett, legyen ő akár apacs törzsfőnök, szamuráj, csillagflotta-parancsnok, gyilkos, vámpír vagy unikornis, és így tovább, bárki…

A mesevilág mára jól bejáratott karakterisztikus elemeinek használatától függetlenül a kötet szemernyit sem komolytalan. Nyelviségét a monumentalitás jellemzi; a mikro- és makrokozmosz aktív egyensúlya jelenik meg az első ciklus verseiben. Beavatás-jellegénél fogva tematikájában az asztrofizikán, az ontológián és kozmogónián keresztül haladunk a titkot megsejteni.

 

„látni arányaikból

s ahogy napra forognak

kozmikus aranykorból

törmelékek a holdak

 

szíved körül kerengő

tárgyak nehézkedése

emlékeztet az eredendő

és bűnös fénytörésre”

                        /Kozmogónia /

 

„de hány lehunyt szem látja a világon

hogy a világ csak szemhunyásnyi álom”

                                               /Őslobbanás/

 

Érdekes rendre hívást figyelhetünk meg; feltétlenül és a legparányibb erőszakosságtól is távol tartva magát építi fel Halmai a maga módján ezt a nyitásra, feloldásra, oldódásra lehetőséget nyújtó, végig is járható utat, melyről könyve szól.

 

„tündöklő szemmel

éneklő szájjal

élni az ember

holtan se átall

visz éber mámor

aranyaránya

árnyékirányból

istenirányba”

                /Éber mámor/

 

Versei nyitásra hívó lelki gyakorlatok tehát, hogy az elkövetkező ciklusokban mélységeinkbe merülhessünk. Az ezen átvezető árnyék és fény motívumok lesznek különösen érzékletesek, fénymívesek és árnyékszobrászok, és egyéb különös fantázialények, mint pl. a létszerészek vagy a szélmesterek világából merítünk részt tanulságul.

 

„körbeállják a körből jöttek

a jók s a jóság küldte rosszak

mert üres kézzel nem jöhettek

gyönyörű üres kezet hoztak

 

s áll a torony tajtékfehéren

tenger lakja és sűrű sodrás

elvegyül a sötét a fényben

üres ködben az árnyékszobrász”

                                                /Tajték/

 

Ám a kötetben legkiemelkedőbb fikciós alak az angyal. A tisztaság, a legfinomabb anyagú szubsztancia, az asztrális szférából származó, hozzánk legközelebb álló lény, Halmai pedig a legmélyebb szeretettel viszonyul hozzá, s törekszik a vele való lehető legteljesebb azonosság megélésére és annak felmutatására. Másféle látásmódot kínál: a hozzájuk való közeledést, észrevételüket, megismerésüket gyakorlatnak, folyamatnak tekinti. Hogy a valóság látásához felszabadíthassuk energiáinkat, feloldhassuk gátjainkat, meg kell változzunk: az angyali létsíkot megérteni aktus, újrarendezés. A kötetben a legfőbb közvetítőnek minősül, s megérthetjük miféle objektivitás szükséges ahhoz, hogy a megfelelő irányba fordulhassunk. Szimbolikus angyal-leírásai páratlanok.

 

Áll a platán aranytalárban

tudása szétterül a tájban

az eszmélés az eredetre

angyal vetette mag az elme

vonakodó talajában

                        /Aranytalárban/

 

Az egész kötet fő mondanivalója a köztes én, az árnyékszemélyiség befolyásoltsága alól való szellemi felszabadulást hirdeti.  Többek között a Szilencium helyett záró soraiból is bölcs rámutatást nyerünk arra a kérdésre, miért is szenvedünk, önmagunktól:

 

„s ne hagyd hogy gonoszul legyőzzem

szabadítsd meg

a gonoszt tőlem”

 

A Miatyánk parafrázisaként értelmezhető fentebb idézett sorok, és a keresztény szellemmel átitatott vers a kötet egy másik fő motivikus elemét, a biblikus hagyományozódás korunkban is ható aktív jelenlétét erősíti meg. A szolidan, néhol előforduló nyugati, keresztény vallásosság józan megnyilvánulása az istenközeliség, az istenélmények egy lehetséges megjelenítési módja, a kötetben megbújó isten-fogalmakból is ez tükröződik. Az írásban ez az erősen vallásos érzület így inkább a szakralitás felé vezető út egy mértékadó pontja, mint vallásos közösségbe invitáló propaganda. A többi, fantasztikumból kiragadott karakter és mesebeli alak felsorakoztatása mellett az angyal egy magas szintű szakrális lény, s emiatt szemantikája és szimbolikája nem korlátozódhat a biblikus, mitikus történetekre. A kevésbé szakrálisnak tűnő kreatúrák azonban valahol felemelkednek az angyalhoz, egyenrangúvá válnak vele, mely megerősíti, hogy bármilyen lény lehet magasabb szellemi szférákba hívó létező, s ez valóban csak hit kérdése. (Ennek persze semmi köze az avantgarde művésziséghez.)

Jobbára utólag lep csak meg, mennyire pozitív kicsengésű a kötet. Szeretettel átitatott sorokkal ülünk szemközt, és alig vesszük észre, hogyan bomlik le lassan bennünk a pesszimista, zord világszemlélet, és hogy szűnik meg a háttérben az emberek szívéből kiérzett rosszindulat és a bizalmatlanság. Mély, impresszív, felemelő hatást gyakorol az oldásra és megnyugvásra vágyó lélekre.

A „…fehér angyal lépdel a fákon” ciklus egy érdekes kérdéskörnek foglalata: a mesékké lett múlt valóságáé. A történelmet, melyet egykor elhittünk, mert úgy mesélték, megtanultuk, mert úgy kellett, azért, hogy végül valódi mesévé lehessen? S most egyre érdeklődve figyeljük, mik is vagyunk mi. De tévedünk, mert a jelenünk is mesévé vált, és minden tárgy és állat előhívása csupán képzeletbelinek, régvoltnak, hal(l)ottnak tűnik. Miért lesz mese a valóság? Miért is menekülünk át, hisszük talán, hogy ott örökké megmaradunk? Talán… A kötet címadó verse Kosztolányi egyik legszebb költeményének vázára épül, nem véletlenül, hiszen úgy tűnik folytatása, amolyan második rész. Ebben a versben kulcsot ad a címhez, „ha megtalálsz a szerelem / a legutolsó rezervátum / kelj át velem”, de a megfelelő kérdés is elhangzik előtte, melyet pár sorral följebb tesz fel a költő: „megtalálsz-e, ha megtalállak”.

A szeretet-szerelem a kötetben tág értelmezésű életelem, isteni rezgés, Isten halmazállapota (Szeretők), szimbóluma a teljes odaadásnak, a hídnak, a kapcsolatnak, a világteremtés egy magasabb létszintje.

A megőrzés képlete itt teljesedik ki; hol maradsz meg, az emlékezetben leginkább, ember? Kérdezhetnénk. Ha nem a szeretetben, akkor úgy látszik, sehol. A test emlékei elvesznek: „a világ végül elszivárog”, ahogy írja Halmai a második ciklust záró versében, a Vizesárokban. A szerelem emlékszik; a szóban szójátékkal benne él a szó töve. Úgy érezhető, a szerző gyerekek nyelvén beszél hozzánk, de miért csak így értünk a szóból? Talán akkor tanultunk meg szeretni, amikor minden mese valóság volt, mégis minden mesévé vált azóta…

A kötet szövegszerkezetében folyékony; a versek központozás nélküliek. Ez a likviditás kegyelmet ad, lehetőséget, engedélyt arra, hogy elhagyjuk ezt a jogok és törvények által mára cafatokra szaggatott világot. A természeti energiák erejükben teljesen kifordítottan jelennek meg, benső, esszenciális rétegeikben találunk támogatásra. Ugyanígy nagy hangsúly helyeződik a nyelvre, a beszédre és a hallgatásra, mindennek problematikáját foglalja össze a kötet egyik leggyönyörűbb verse: A hófehér mágus.

 

Esőnek hívjuk a zarándok tengert

a láthatatlan lovasokat szélnek

sivatag mondjuk pedig jelmezes kert

s örökbe fogadott halál az élet

 

de eljön majd ki virradatra

a dolgok nevét visszaadja

 

kezünk ügyébe szebb kezet

nyelvünk alá csöndet varázsol

megolvas mint a szenteket

s minden szót ért a hallgatásból

 

A nyelv átvezető, transzgresszív jellegének, a hangzás misztikus, transzcendens, tudatban végbemenő tér- és állapot-transzformációjának folyamata talán a Tengerkerülő című költeményben figyelhető meg leginkább. A tenger-motívum Halmai kötetében mély és igen leleményes szimbolikát rejt; uralomban lévő támogató természeti energia a víz bölcsessége.

 

„hosszan nézett tengerszemekbe

és a tengerből szemek nézték”

                                   /Álommenüett/

 

A kötet alapvető transzcendens irányultságát azonban leginkább a zenei motívumok erősítik. Minthogy a legközelebbi érintkezés a szó és a zene között a vers, nem meglepő, hogy e szellemi magasrezgésben fogant könyv a zenei skálán is oly híven játszik.  A blues, a jazz és a klasszikus zenei hullámokon keresztül tükröződik a rezervátumi világ hangulata, a Tengerkerülőben mindezekbe bepillantást is nyerhetünk:

 

„tudni a tudás mit jelent

és mit a mennyek körei

és hány szólamban szól a csend

amely a zenét követi

és megérkezni sehova

és ott maradni semmikor

fényszerzet-fülben zenbona

elvarázs-szívben esz-minor

 

mindegy miféle gondolat

beszél benned a nyelv helyett

hogy kereszteled orkodat

vagy marasztalod elfedet

közel az üdvök távlata

forró az Isten hűlt helye

hozzá magadban általa

vele igyekszel nélküle”

 

A legmagasabb nyelvi szintet az angyali beszédben találjuk, ezt az Angyalok nyelvén láttatja igazán, melyet mindamellett lágyan, de határozottan szintetizál a vers, mint olyan lényegiségével.

 

„Sziklák között gazdátlan sóhaj

szél fú tétova és törékeny

imára kulcsolt mondatokkal

áll a vers a világ tövében

 

a madarak nyakában súlyok

zuhan az égbolt szakadatlan

de angyalnyelven suttog

akiben szeretet van”

 

Beenged, hogy nyugodt szívvel elengedjünk és észrevegyük, miért is járt itt az ember a Földön egyszer… Az Álomkelte ennek ad hangot, egészében olyan, mint egy ébresztőt mesélő édesanya, aki megnyugtat afelől, hogy az álom a valóság része.

 

„Ez az idő az álomkelte

most kel útra a tárgyak lelke

most vándorol a föld az égbe

készül kései vendégségbe

 

(…)

 

azt hiszed hogy a képzelet?

úgy képzeled a hit?

s minden elmés történetet

az elme alakít?

lények sereglenek

a falból

– tartsd nyitva a szemed

ha alszol

 

(…)

 

áldott poklokra alászálló

merész élő az ember

horgony vagy hal vagy halászháló

és néha tenger

fanatizmusa csak fantázia

csak fikció és aranykori virtus

az életéből kitalálnia

ki kell találnia egy labirintust”

 

A harmadik ciklus szimbolikájában a mese és a fantáziavilág határán mozog. A két megelőző ciklus rávezet a megértésre, hogy ne csak mosolyogjunk ezeken a könnyű, magával ragadó, fenséges, mesebeli költeményeken.

Az emberben rejlő hőst, az álmai túlélőjét hívja életre: az ember jobbik felét, játékosan, hihetetlen költői kreativitással. Halmai jó mesélő, hogy a vers csodaszerével képes gyerekké kápráztatni újra: erről tanúskodik a kötet.

Furcsa kémiát visz végbe az elmében. A harmadik ciklus meséi olvasás közben szabályosan tapasztalásélménnyé válnak. A rejtett üzenet, mely a hitre és szeretetre ébreszt, beleül a szívébe annak, aki figyel. De ezek a versek nem gyerekeknek íródtak. A felnőtt pedig rájön végül, hogy sosem volt felnőtt, csak a világ hitette el vele, hogy az. A szív- és érszűkülés gyógyírja ez a költészet.

A mesék átélhetősége, a szeretetben és a jóságban, korunk cserépdarabjai között lépdelve, ahol sebek sebeken taposnak, és talán, mert rámutat, talán mert egyszerűen említi, de talán mert, a vers az, ami, képesek vagyunk behegedni, bizalmat gerjeszteni, újra kinyílni és újra harmóniára lelni a folyton ostorozó diszharmonikusságban. Halmai szó- és képhasználata igazi költői lelemény, mely képes a szívben súlyokat arrébb lökni, és helyet teremteni annak, amit oly régen elvesztettünk, s úgy hittük, már nem lesz meg többé.

A negyedik ciklus bölcseletek ciklusa, egyben a legrövidebb. Részben animista szemléletű, minden létezőt mozgásba hívó, teljességet megcélzó versek. Az út ambivalenciájáról, a támogató erők öntörvényű, alakváltó, felismerhetetlen, de bölcs rálátással megismerhető ellentmondásosságairól ad költői definíciót, többek között kóanszerű tanmesékben. Az út, a sors, Isten, a teremtés és a nyelv analóg rendszerét tárja fel. A krisztusi tanítás ebben a szakaszban jelenik meg és teljesedik ki a következő, záró ciklusban.

Az anyaghoz való leereszkedést és az abból való felemelkedést jó tanító módjára mint feladatot, utat mutatja, ennek összegzése és konklúziója tudatosan és kiemelten az Éneklő tenger című gyönyörű költemény, alfástul-omegástul.

 

„nem az ördög kér erődből

te adsz erőt az ördögödnek

maradj gyönge s mindent legyőzöl

indulj s egy világ jön mögötted

 

(…)

 

mintha a semmin meditálva

néznél végig a teremtésen

végül fekszel így érsz a révbe

ahol a tenger vet keresztet

ha meggyógyít az lesz a vége

ha meggyógyulsz az lesz a kezdet”

 

Egyhegyűségre összpontosító világi tudat; a semmivel rendelkezve minden rendelkezésre áll – beszéli el a Földközi-ember fiktív párbeszédében:

 

»Gyönyörű hajót építettél

gyorsabbat minden régieknél

de kivonszolni a fejedből hogy fogod?«

 

»A tenger is bennem csobog«

 

S, hol volt, hol nem volt, nem egy képzeletszülte mesevilágról beszélünk, hanem magáról az életről, melyből fáradhatatlan munkálkodással kicsempésszük hosszú, de oly rövid egzisztálásunk során azt a varázst, melyet egyszerűen kifejezve hitnek hívunk. De a hit nem valami szemfényvesztmény, nem a képzelet szüleménye, egy egész világ jár vele és mögötte, melyet karon fogva kell hagynunk, hogy vezessen. Erre kínál bensőséges gyakorlatot a Rezervátum, Halmai tiszta és bizalmas költői hangján. Olyan szferikus tartományban való léthez mutat utat, melyben magának a teremtésnek lehetünk átélői. A szavak rendjében ennek ilyen szintű, didaktikus felmutatása igazán elismerésre méltó teljesítmény.

 

 

(Illusztráció: Pastel hour, Toshio Ebine)

Az a véleményem, hogy nincs véleményem. Amíg engem nem bántanak, nincs velük semmi bajom – mondja a nő az 1-es villamoson, miközben a hazafelé vett macskakaját próbálja fél szemmel számba venni a szakadozó Nagy Zöld táskájában.
És akkor meg is indul az a bizonyos kérdésözön, ami egy erőszakosan gondolkodásra nevelt  – mert ne adjanak el fiam…– fiatal lány fejében döcögősen megindul egy diákmunka-interjú és egy szolfézs óra között.
Tennünk kell-e valamit a nagy közösségért, amiben már rég elvesztünk? Van-e valós beleszólásunk? Kiskörnyezetünkben tegyük meg, ami jó, vagy ott se? Mik az alapvető értékek, amiket egyáltalán védeni akarunk? A véleménytelenség felment-e a felelősség alól? Annak van bátorsága véleményt alkotni, aki nem evez mélyre? Egy helyben nem lehet állni, mert akkor belénk jönnek? Ha igen, merre kell indulni? Hogyan védje magát az ember az idegen ellen? Kell-e védenie magát? Hol az ember helye? Van-e helye? Van-e ember? Van-e? Van? V? ?
Vagy megtűrt alak a gondolatok szögesdróttal határolt lenyomatai között? (Cikornyás kérdések, miközben a villamos kanyarodik egyet és a fent említett hölgy elveszti az egyensúlyát, Nagy Zöld táskájával egyetemben).
Hát én nem tudom.
Azt tudom, hogy éhesnek lenni nem szeretek; fázni nem szeretek; kialvatlannak lenni nem szeretek (kivéve néhány ereszdelahajad este után).
Szóval az embernek jó a kényelem. Nem azt mondom, hogy végcélszerűen szereti, mert nem elégíti ki. Inkább csak feltétel. Ezért jó.
Feltétel a gondolkodáshoz. (Feltétel a szeretethez???)
Mért vágynak ezek az emberek a kényelemre?
Csak azért tudok ezen gondolkodni, mert nem sokára egy esőtől védett szobában ülök, kávét iszom és hallgatom az új kedvenc albumomat.
Ja igen, a menekültek.
Ahogyan nekik nincs átjárásuk az én kényelmembe, nekem sincs az ő kényelmetlenségükbe. Ha választanám a kényelmetlenséget nem lenne ugyanaz, mintha rákényszerülnék. De ezen persze még mindig csak gondolkodom. Tett-e a gondolkodás? Van-e bármi haszna? Nem feltétlenül. De akkor hogy szabaduljon tőle az ember?
Talán, ha valamivel útját szegi. Teszem azt a lelkesedéssel. (Az ész meg a szív ütközete… na, ez már tényleg nagy közhely.)-

A lelkesedés szóban ott lüktet a lélek. Abból fakad.
Van, aki a hazájáért lelkesedik, van, aki a worldpeace-ért, van, aki a vallásában látja az egyedüli utat, van, aki egy sztárocskát majmol stb. (Van-e véleménytelenség? A véleménytelenségért lehet-e lelkesedni?)
Aki lelkes valamiért, az lelkes valami ellen. Ha az általa vélelmezett hazaképet imádja, akkor nem szereti azt, aki abba belerondít. Ha a vallását emeli piedesztára, az ateizmust, esetleg más vallásokat méreget komor tekintettel stb.
Azt hiszem, azok az emberek mernek lépni bármiben is, akik lelkesednek valamiért. Ennek vannak fokozatai persze. Akadnak olyanok, akik annyira lelkesek, hogy az már szerelembe csap át. Olyan szerelembe, amit a holly woodi filmek istenítenek. Mindenre képesek szerelmük tárgyáért, védik a hazát, a vallást, a személyt, a kispandát, a gumikacsa víztaszító felületét minden ellen, ami azt csak sértheti. (De látják-e a fától az erdőt? Látja-e egyáltalán valaki az erdőt?)
Talán a világ úgy megy előre (közhely n+1), ahogy a különböző lelkesedések összecsapnak, és létrejön a lélekháború, avagy az élet. Persze csak azoknak, akik hisznek a lélekfo(r)galomban. Aki ez ellen lelkesedik, attól elnézést kérek.
Vajon a lelkesedőemberek –legyenek bármi iránt lelkesek –elfogadják-e a bocsánatkérést?
– Bocsánat–mondja szepegve az Újpest drukkere, miközben átsomfordál a Fradi béközepén.

De hogy is keveredtünk ide? Ja, igen. A negyvenes nő a villamoson azt mondta, hogy neki nincs véleménye, meg hogy amíg nem bántják, neki semmi baja senkivel. Egy szemfüles közalkalmazott a kettővel arrébb csüngő foszladozó bőrkapaszkodót nyilván a kelleténél jobban megszorongatja ebben a pillanatban, merthogy ugyebár milyen szembehúnyó népség, addig el is kell jutni, hogy valaki már tettlegesen bántson! Nem is segít, amikor a nőnek leesik a macskakonzervekkel teli szatyra. Pedig, ha tudná, hogy azért bajlódik ennyire, mert -magának se bevallva- kétszer annyi konzervet vett, mint szokott, lehet, hogy másképp állna az ügyhöz. A szomszéd mindig azt hajtogatja, itt lázadás lesz, háború. És a nő szereti annyira a macskáját, hogy ha igaza lenne a szomszédnak -amit hisz is, meg nem is- ne kelljen végignézni a cica halálát. De ezt a -talán nem alaptalanul- zsörtölődő közalkalmazott nem tudja. Így nincs is rá hatással. A szatyor megbillen, az a nagy zöld – s pont úgy csörömpöl a sok fémdoboz a hamarosan nyugdíjba menő villamos padlóján mint, ahogy fémoszlop dől a földre, teszem azt mikor leszaggatják róla a szögesdrótot.-
De mit tegyen az 1-es villamos utazóközönsége a menekültekkel? A cikkek olvasása / hírhallgatás már unalmas. A töke tele van az embernek, mikor bedöglik a betonkeverő reggel hétkor és a rádióban megint csak erről pofáznak. Hogy lesz kész így az új stadion előtti lépcső harmadik fokának szegélye?
Én nem tudom. Se eleje se hossza nincs ennek. Se a villamosútnak, mert baleset van a Népligetnél, se a kérdéseknek, se az írásnak.
Lehet, hogy én sem teszek mást csak pofázok – sőt szinte biztos.
Mindenesetre, majd leszállok valahogy az anyázó tömegből, hazajutok, berakom az albumom, megfőzöm a kávém, és kijavítom a stilisztikai hibáimat – amennyire tőlem telik.
S ha valakinek elmesélem mindezt, azt mondja majd, nekem sincs igazából véleményem, vagy, ha igen, nem merem felvállalni. A fellegekben járok, miközben tettekre lenne szükség. Én meg megadóan lenézek a csinos új őszi cipőmre és a nadrágra, amiben szép a lábam, és annyit mondok megadóan: Igazad van.
A fellegeket amúgy is szeretem. Főleg ha rám terítik a szárnyukat. A virrasztót. Az éjit.

Egy kerítés bizonyára nem old meg semmit. Ám amilyen ellentmondásos érzelmeket kiváltó  – sokak számára megnyugtató, mások szerint felháborító – módszer is, meglehetősen látványosnak bizonyul.  Ami – sokak szerint talán – megint nem utolsó szempont abban az Európában, mely csöndben vagy üdvrivalgással fogadja, terelgeti, engedi területére minden feltétel nélkül a menekülteket. A hónapok (egészen pontos kronológia szerint: évek) óta tulajdonképpen csendben zajló események és azok összefüggései mostanában kezdenek kézzelfoghatóvá, felismerhetővé válni mindenkinek. A kerítés, mint a Tanár úr kérem-ben a térképre rajzolt tus elgondolkodni késztet mindenkit: beleléphetünk-e a még nedves festékbe vagy kivárjuk, amíg megszárad a lapon?
A kerítés ugyanis nem a menekült áradatot tartóztatja fel, hanem saját, nyugodt és jól berendezett, kényelmes és pontosan szervezett életünk folyását állítja meg.
Európa, mi európaiak – ha ez nem túl patetikus összefoglalása ellentmondásokkal teli valóságunknak – felismerjük, vagy felismerni véljük, hogy az erőforrások elosztása korántsem egyenlően történik, jobban élünk, mint azok, akik rovására így élhetünk. Módunk van belátni, hogy a Föld tartalékai végesek, működő rendszereit igenis befolyásolják tevékenységeink, s bár valódi hatással nem vagyunk sem a gazdasági, sem a politikai folyamatokra, a Sartre-i nagyvonalúsággal („Az alsóbbrendűekkel úgy bánok, mint velem egyenlőkkel; kegyes csalás ez, hogy boldoggá tegyem őket, s úgy illik, hogy felüljenek nekem, legalább bizonyos határig.”) nagy kedvvel áldozunk „feleslegeinkből” (szintén Sartre meghatározása), különösen megváltó, lelkesítő történelmi pillanatokban. („Az elkényeztetett gyerek nem szomorú; csak unatkozik, mint egy király. Mint egy kutya.”) Ilyenkor úgy találjuk: vagyunk. S végre nem muszáj arra gondolni, hogy milynek voltunk, s hogy leszünk-e egyáltalán. Mások, és talán megbocsátható ez az összevetés, akkor élik át ezt az üdítő, önmaguk létezésére bizonyítékot mutató, rácsodálkozással és eufóriával vegyes érzést, ha mozgósítást rendelhetnek el, ha hadban állhatnak valamivel, valakivel. A kerítés két habitus – nem földrajzi értelemben vett – határán áll. S ne legyenek kételyeink, ez a két „világnézet” sokkal több vonásban hasonló egymáshoz, mint amennyiben különbözik, ahogy a kerítés csak kettejük részhalmazában mutatkozik igazán jól láthatóan. (Azaz egy kerítés egyszerre egzisztencialista monumentum, erődemonstráció és nihilista, ha tetszik, multikulturális díszlet is. Utóbbi azért, mert végső soron azt a „felesleget” védi, amiből adakozni lehet.)
Egy kerítés (a röszkei határon vagy Calais-nél), ellentétben mondjuk a kínai Nagy Fallal valójában nem a „mi” és az „ők” világának elválasztását szolgálja, ahhoz gyenge is volna, valójában csak kiemel, mint egy aláhúzás a szöveg egy fontos mondatát. Kiemeli törékenységünk, s aláhúzza hedonista individualizmusunk. Rávilágít cselekvőképtelenségünkre, a megfáradt, kiutat, a „fenntartható fejlődés” módjait kereső nyomorult emberi valóságra. S mint ilyen nyilván nagypolitikai (európai és erőfitogtató és keleti erőpróbálgató) és kispolitikai (mondjuk szavazatszerző) játékok része is. Hangsúlyos dikció. S mint ilyen, természetesen veszélyes is. (Nem is beszélve a kerítés megvédelmezése okán elkövethető egyéb és egymásból következő életveszélyes karhatalmi és diplomáciai cselekedetekről.) Ahogy korántsem veszélytelen a menekültek áradata sem, a problémát kávéházi nagyvonalúsággal megoldó, Sartre-i feleslegükből boldogan adakozók (kvótákban és statisztikákban hívők) „gesztusa” sem. Lehet énekelni ugyanis, hogy „erre csörög a dió, arra meg a mogyoró”, a baj csak az, hogy bekötött szemmel táncol ma mindenki. Az emberfeletti munkát végző rendőr, az adományokat fáradhatatlanul gyűjtő és szétosztó civil szervezetek, de tán még a tiszteletre méltó európai kormányok is. A menekültek (migránsok? bevándorlók? honfoglalók?) nem különben. Milliónyi emberélet, s mind egyszerre mondja a maga strófáját, s tapogatva kutatja a másikat… (S ha kvóták rendszere megvalósul, a kerítés hiánya keríti majd el az összes európai államot.)
De most, ebben az ördögi játékban, ebben a kiszámíthatatlan kimenetelű körtáncban úgy tűnik, a kerítés az egyetlen, amibe bárki belekapaszkodhat, aki gyűlöli, aki még lőne is mögüle, aki lebontaná, aki magasabbra építené. A kerítéseket minden nézetkülönbség ellenére mindenki rázhatja Európa szerte. Mintha a kerítés lenne, ami összeköt. Mintha gőgünkben ez volna az egyetlen, amiről és ami mentén érdemes volna újrakezdeni jövőnkről szóló beszélgetéseink. (Melyek, nekem egyre inkább úgy tűnik legalábbis, nyugat-európai vezető tisztségviselők esetében is egy átlagosan informált közösségi oldal felhasználó nívóján zajlanak, ha nem rekednek meg a néha egészen meglepő tónusú „kommentháború” színvonalán.)
Sartre-nak könnyű dolga volt. Egyszerűen őszinte volt és okos. Lemetszette kijelentéseiről az érzelgőssé aszalt mondatokat, az álmorált. Egy pökhendien „jótékony” valóság fölé épített logikát.
Most talán az volna a feladat, hogy mi is őszinték és okosak legyünk. (Mielőtt, mert ennek jelei egyre erősebben megtapasztalhatók, radikalizálódnának mindazok – legyenek menekültek vagy európaiak -, akiknek életét úgy tűnik, éppen a cselekvőképtelenség, a cinikus lojalitás, az őszintétlenség, a jósággal álcázott taktika fogja meghatározni majd.
De mindeközben, és ez volna most az igazán fontos, valahol az őrület tombol. Sem falak, sem kerítések nincsenek.  Már mindet kidöntötték, a házak udvarán kilőtt páncélos áll. És a gyerekek romok között túlélést játszanak.