“Azt gondolom, hogy a hajléktalanság azért egy végtelenül érzékeny probléma a modern társadalomban, mert ha nem felületesen, egy-két mondattal akarjuk elintézni, hanem valóban a probléma gyökeréig akarunk ásni, akkor mind az ember egzisztenciáját, mind a társadalom berendezkedését erősen vizsgálni és (újra)értelmezni kell, ahhoz hogy érdemi kijelentéseket tudjunk tenni.”

A múlt heti írásban egy kicsit a társadalom szempontjából próbáltuk megpiszkálni a hajléktalanság problémáját. Most inkább az egyén viszonyrendszerére próbálunk fókuszálni. A fő kérdéskörök, a hajléktalannak mint személynek a helyzete, a hajlékkal rendelkezők pozíciója és végül a döntéshozók problematikája lesz. Igen, ha a hajléktalan ellentettjét vesszük, akkor egy ennyire furcsa terminust kapunk.

Kezdjük a hajléktalanokkal, akikről újra szögezzük le hogy így egy csoportban végtelenül nehéz bármiféle releváns állítást megfogalmazni a csoportheterogenitásuk miatt. Ezért jelen esetben is csak pár nem univerzális tényre próbálnék rávilágítani, és néhány gondolatfoszlányt felvetni. Az egyik a cím magyarázata, mivel sok szempontból ez egy erősen kritizálható megfogalmazás. Arra gondolok egész pontosan, hogy sokan próbálnak úgy tekinteni a hajléktalanokra, hogy ők nem is hétköznapi emberek, hanem valami alacsonyabb létformáját testesítik meg a civilizált embernek, akik elveszették azt a képességüket, hogy a civilizáció részesei lehessenek. Ez minden valószínűség szerint nem így van. Minden bizonnyal vannak személyek, akik betegség, vagy szenvedélybetegség miatt megrendült elmeállapottal élnek hajléktalan életet, de ez más nem hajléktalan embertársunk esetében is előfordulhat. A kettő nem egymás feltétele és összekeverésük jelentős mértékben meggátolja mind a hajléktalanok megértésének, mind magának a hajléktalanság jelenségének a megismerését. Maga a hajléktalan lét sok esetben nagyon is logikus és rengeteg ismeretet magában rejtő racionális cselekvési láncolatot követel meg az embertől. Aki nem hiszi, egy pillanatra álljon meg és próbálja elképzelni, hogy mit csinálna ha ne adj Isten hajléktalanként kellene élnie, hol és mit enne, hol aludna, honnan szerezne ruhát, hogyan közlekedne, ha koldulna, akkor azt hol és hogyan tenné, miként próbálná megvédeni magát az erőszakos cselekményektől stb. A hajléktalan is ember, és egyáltalán nem a civilizáció alatt, hanem csak annak egy végpontján áll. Nem biztos, hogy életkörülményei sokkal rosszabbak, mint egy községi lakosnak, aki munkanélküli, közszolgáltatásokat már nem tud igénybe venni és nincs művelhető földje, viszont van egy lepusztult háza. Nem véletlen, hogy a hajléktalanok a nagyvárosokban, városokban élnek, még akkor is, ha nem ott éltek korábban. A nagyváros az a terep, ahol a leginkább megvalósítható a hajléktalan életforma.

De azért mégis belekerült zárójelben a címbe a volt szó, miért is? Elsősorban arra akartam ezzel utalni, hogy nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy a hajléktalanok nagy része nem született hajléktalan. Legtöbbjüknek volt valamiféle nemhajléktalan élete, és az életük folyamán magán vagy társadalmi okok következtében váltak csak hajléktalanná. Könnyen elképzelhető, hogy vannak olyan hajléktalanok, akikkel először életünkben még nem hajléktalanként találkoztunk hanem, mint munkással, tanárral, stb. Akkor még nem tűntek fel, nem gondoltunk róluk semmit. Ugyanolyan embernek tekintettük őket, mint magunkat. Ezért azt is érdemes mindig figyelembe venni, hogy a hajléktalanok jelentős része nem volt mindig kívül azon a társadalmi normarendszeren, amiben mi élünk, ők is ismerik és értik azt. Talán ők is egykor még adtak egy 100-ast egy hajléktalannak. Szóval nem biztos, hogy célravezető a hajléktalanokat más típusú embernek kezelni.

Mit tehetnek azok az emberek, akik nem hajléktalanok, a hajléktalanokkal/ért? Nem célom semmiféle erkölcsi kiskátét összeállítani, pár kérdést próbálnék körbe járni. Főszabályként annyit vetnék fel a fentiek szellemében, hogy viselkedjünk velük úgy, mint emberekkel. Se több, se kevesebb nem szükséges, mivel felelősségünk és lehetőségeink eléggé korlátozottak. Persze, hogy mit jelent emberként kezelni, az már mindenkinek a maga viselkedéséből következik. A legfontosabb, hogy ne kezeljük őket egy egységes csoportnak, és ne tartsuk más embereknek. De azt sem szabad engedni, hogy túlzott frusztrációt okozzanak, hogy azt gondoljuk, személyesen kell nekünk megmenteni minden hajléktalant, ez ugyan egy nemes gondolat, de kivitelezhetetlen és éppen kivitelezhetetlenségében veszélyes is egyben. Szétoszthatjuk vagyonunkat, de ez csak ideig óráig oldja meg a problémájukat. És sokszor a pénznél többet jelenthet a törődés, egy pár szó. Sokat lehet azon vitázni, hogy mennyiben érdemes adni pénzt, vagy élelmiszert kéregetőknek, vagy ezeket az adományokat csak speciális, erre szakosodott szervezeteknek érdemes-e adni. Lehet hallani hajléktalanokat fel- és kihasználó maffiáról, adományokat elcsaló segélyszervezetekről, az aprót a kocsmába vivő csövesekről, stb. Azt mindenkinek magának kell eldöntenie, végiggondolnia, hogy ha akar, akkor miként próbál meg segíteni embertársain. Nem gondolom, hogy lenne egy minden esetben, és mindenki számára üdvös forma, és azt sem, hogy ne lehetne bármilyen jó szándékkal visszaélni. Lehet félni és félteni az adományokat, de a félelem miatt nem segíteni, talán még rosszabb, mint átverés áldozatának lenni. Ugyanakkor ameddig lehetséges, és tolerálható, próbáljuk meg elfogadni azt az életformát amit élni kényszerülnek, nem azért mert ez egy jó életforma, hanem azért mert ez egy szükségéletforma, a hajléktalanság felszámolásáért tegyünk, ne a hajléktalanok ellen. Ne akarjuk büntetni őket, azért amik, amíg azt tisztességgel viselik. Fel kell tenni a kérdést, miért lehetséges a hajléktalanság, és mit jelent hajléktalannak lenni. Ha foglalkozunk ezekkel a kérdésekkel, akkor nem a hajléktalanság problémájának a kérdését fogjuk megoldani, hanem a saját életünk, és a saját világunk fog tisztábban látszani előttünk. Azt gondolom, hogy a hajléktalanság azért egy végtelenül érzékeny probléma a modern társadalomban, mert ha nem felületesen, egy-két mondattal akarjuk elintézni, hanem valóban a probléma gyökeréig akarunk ásni, akkor mind az ember egzisztenciáját, mind a társadalom berendezkedését erősen kell vizsgálni és (újra)értelmezni, ahhoz hogy érdemi kijelentéseket tudjunk tenni. Ellentmondások, és burkolt féligazságok bukkannak elő, amelyeket ha lehet, akkor nem ártana tisztázni. És egy nagy kérdés, erre mikor kerül(het) sor.

És végül kicsit gondoljuk végig a politikai döntéshozók kérdését, mi az amit elvárhatunk tőlük, ha a hajléktalan kérdés kerül elő. Azt gondolom, hogy két szempont mindenképpen elvárható. Az egyik, hogy ne egyedi problémakánt kezeljék a kérdést, hanem inkább a kollektív nézőpontból hozzák meg a döntéseiket. Ez talán szembe megy az eddig leírtakkal, de itt arra gondolok, elsősorban, hogy a múlt heti írásban felvetett szempontokat vegyék figyelembe. Egy politikusnak mindig az egész közösség érdekeit kell szolgálnia, és nem egy partikuláris csoportét. A másik fő szempont viszont, hogy sosem szabad elfelejteniük, hogy a hajléktalanok is emberek, annak a társadalomnak az emberei, amiben élünk, ennek köszönhetik életformájukat, és nem lehet eltekinteni emberi méltóságuktól. Ezenkívül pedig ugyanannak a politikai közösségnek a részei, aminek a politikusok a vezetői, így a politikusoknak az ő alapvető érdekeiket is figyelembe kell venniük, és érvényesíteniük kell. Egy jó politikus nem mondhat le a saját politikai közösségének egyetlen tagjáról sem.

Ebben a két felvezető írásban csak pár szempontot próbáltunk felvillantani, amelyek a hajléktalanság nagyon komplex, érdekes és egyben szomorú állapotából következnek. Reményeink szerint egy nagyon impresszív beszélgetést tudunk folytatni erről a témáról meghívott vendégeinkkel és a közönséggel a február 11-ei ÚjNautilus esten, ahova minden érdeklődőt nagy szeretettel várunk.

A hajléktalanság, az utcánélés egy nagyon bonyolult, és szövevényes társadalmi jelenség, amely  körültekintő, és minden apró részletet végiggondoló hozzáállást követel. Jelen írás ennek jegyében próbál, a teljesség igénye nélkül felvetni pár problémát, egyben ráhangolni az ÚjNautilus közönségét a február 4-i rendhagyó hajléktalan estünkre.

Ha a hajléktalanságot mint társadalmi jelenséget akarjuk megragadni, akkor nagyon fontos, hogy válaszoljunk egy kérdésre: társadalmi berendezkedésünknek kiküszöbölhetetlen része-e a szegénység, munkanélküliség, vagy nem, ezek egy szép napon el fognak tűnni, amikor már annyira kiforrottá válik társadalmunk. Esetleg ezzel ellentétben inkább úgy gondoljuk, hogy nem lehet garantálni, hogy egyszer elérjünk, és onnantól fenntartsunk egy olyan rendszert, ahol minden munkaképes ember számára van munkalehetőség, vagy éppen tisztes megélhetést biztosító szociális ellátórendszer. Ennek a kérdésnek az eldöntése a hajléktalanság problémájának a megoldásában kulcsfontosságú, könnyen félreértésekre adhat okot, ha nem tisztázódik, ki milyen társadalomképpel rendelkezik.

Maradva a társadalomelméleti talajon, azon is érdemes elgondolkodni, hogy mennyiben tekinthető a hajléktalanság a társadalmon belüli individualizálódás egy kikerülhetetlen velejárójának. Természetesen nem abban az értelemben, hogy ez lenne az egyetlen ok, amely a hajléktalanság hátterében áll. De vajon akkor is ilyen jellegű probléma lenne, ha erős és kiterjedt családok lennének, erős közösségi normák, amelyek jobban szabályozzák az emberek életét, ugyanakkor megtartó potenciállal, és kötelezettségekkel is rendelkeznek? Mennyiben képesek ma megtartani embereket a saját családjuk, környezetük, hogy ne kerüljenek az utcára? És ha a családok, közösségek elvesztették ezt a képességüket, akkor vajon van-e valami más, ami pótolja azt?

A hajléktalanok problémája már annyiban is társadalmi probléma, hogy a társadalom számára mindenképpen problémaforrásként jelennek meg, mivel nem a társadalmon kívül él a hajléktalanok nagy része, és jelenlétük zavaró tényezőként hat a többi emberre. Így a társadalomnak nincs más választása: vagy elviselnie kell a hajléktalanság jelenlétét, vagy erőfeszítéseket tennie, hogy kezelje ezeket a problémákat. Legjobb esetben megszüntesse magát a hajléktalanságot, legrosszabb esetben a hajléktalanokat. Jelen társadalomban szerencsére a legrosszabb eset fel sem merülhet, így ezzel ne foglalkozzunk, és a legjobb eset sem tűnik a következő egy-két év fejleményének, így az utópiák felvázolásától is tartózkodnék. Három esetet vázolnék fel.

1. Az első, hogy a társadalom nem foglalkozik a hajléktalanokkal, próbál tudomást sem venni a jelenségről. Ennek azonban komoly veszélyei vannak abban az esetben, ha a hajléktalanság nem csak egy extrém szituáció, mivel ebben az esetben növekedni fog a hajléktalanok száma, és egyre több kikerülhetetlen problémát fognak okozni, a közegészségügytől, a rendőrségen keresztül, a tömegközlekedésig. Ezek mind-mind súlyos összegekbe fognak kerülni, amely összegeket a társadalomnak kell kifizetnie.

2. A második esetben a társadalom úgy dönt, hogy rendészeti kérdésként kezeli a hajléktalanságot, és megpróbálja elzárni a hajléktalanokat. Ennek, túl azon hogy morális problémákat vet fel, szintén komoly anyagi vonzata van, mivel az elkülönítés helyét létre kell hozni, üzemeltetni kell és a most már exhajléktalanokat el kell tartani. Ugyan lehet ezeket a költségeket a hajléktalanok dolgoztatásával csökkenteni, de az már erősen közelít a rabszolgaság felé, így megoldásnak nem megfelelő, továbbá a demokráciát komolyan megkérdőjelezi, ha bizonyos embereket egzisztenciális helyzetük miatt büntetünk.

3. Harmadik esetben kiépít a társadalom egy nagyon kiterjedt hajléktalanokra szakosodó ellátórendszert, amelynek keretében a hajléktalanság hátrányait csökkentik. Ugyanakkor ezáltal könnyen nem csak a hajléktalan létben erősítik meg az oda kerülőket, hanem a nagyon jó segélyrendszerrel még kedvezőbbé is tehetik a hajléktalan létet a szegényes hajlékkal rendelkezők életkörülményeihez képest, melynek következtében az utóbbi helyzetben lévők átváltanak az előbbi pozícióba. Minden valószínűség szerint ez a legköltségesebb eljárás a három felvázolt közül. Nagyon úgy tűnik, hogy sehogy sem jövünk ki olcsón, ha már vannak hajléktalanjaink. Mégis ebben a kérdésben valamilyen irányba tartania kell a társadalomnak.

Merre tartanának a hajléktalanok? Ez már abból a szempontból is érdekes felvetés lenne, mivel megválaszolása valószínűleg rámutatna arra a tényre, hogy nagyon differenciált a hajléktalanok, erősen külső szemlélő szempontjából meghatározott kategóriája. Mennyiben lehet összehasonlítani a dolgozó hajléktalant a koldulóval, a szenvedélybeteget a tönkrement családdal, a nevelőotthonból kikerült fiatalt a családjától elszakadt nyugdíjassal? Az életforma szerinti hajléktalant az átmenetileg hajléktalantól? Mennyiben érdemes ezt a fogalmat használni, és milyen körben? Könnyen lehet, hogy az utcán „egykisaprót” kérő illető effektíve nem is hajléktalan, mert van egy lepusztult, közművekről lekapcsolt lakása.

Egy biztos, a hajléktalanság Magyarországon nem az elégtelen lakásszám következménye. Ugyanakkor az egy merőben érdekes kérdés, hogy miként lehetne feloldani az üres lakás, hajléktalan ember dilemmáját. Ha valaki rászorultsági alapon kap lakást, az mindig kényes téma, mert a lakásállomány nagy része magántulajdonban van, aminek kisajátítása a magántulajdon megsértése. Ezenkívül pedig egy lakást nem csak megszerezni/megkapni kell, hanem fenn kell tartani, aminek biztosítása elégséges jövedelem nélküli személyek esetében nehezen elképzelhető. Így a bérleti rendszer sem minden esetben megoldható. Felmerülhetnek még vidéki használaton kívüli olcsó házak mint lakhatási lehetőségek. Ennek a hatása csak annyi lenne, hogy eltüntetné a hajléktalanokat a városból. Tulajdonképpen csak egy problémát oldana meg, a fedél kérdését, de a mai magyar vidék helyzetéből következően a munkaszerzést, és egy önfenntartó életvitel kialakítását inkább gátolná. Lehet ugyan arra gondolni, hogy vidéken van lehetőség földet művelni, akár csak a konyhakertben, de ehhez szakismeret, és szerszámok szükségesek, ezeket is meg kell szerezni, a veteményes, tyúkól, stb. használatba helyezése előtt.

Visszatérve a városba, azon is el lehet merengeni, hogy mennyiben okoznak problémát hajléktalan társaink életünkben. Nyilván sokakat zavar a kéregetés, kukázás – ezek nem feltétlenül csak hajléktalanokra jellemző cselekvések – a padon alvás, parkokban élés, stb. Azonban azt is el kell fogadni, hogy a város azé, aki használja. És általában nem a hajléktalanok űzik el a rendszeresen a területet használókat, hanem inkább az a jellemző, hogy a kihasználatlan területeket veszik csak igénybe. Vajon, ha aktívabban kihasználnánk a közterületet, akkor is ezeken a területeken élnének a hajléktalanok, nem hiszem. Itt inkább arról van szó, hogy a hajléktalanság más társadalmi problémákra is rámutat, de nem térnék el a tárgytól. Csak annyit szerettem volna felvetni, hogy a térhasználat sok társadalmi kérdést világít meg, tesz láthatóvá. A hajléktalanok azokon a területeken jelennek meg, amiket a többségi társadalom csak periférikusan használ, de ez akkor is így van, ha a helynek magas presztízse vagy fontos szerepe kellene, hogy legyen. Így jelennek meg a senki által nem használt parkokban, a benzinfüstös nagykörút padjain, vagy a lepusztult aluljárókban…

A hajléktalanság komplexitásából csak kis szeleteket vettem most itt fel, és nem is tértem ki a hajléktalanság egyéni drámájára, pusztán a társadalmi vetületét próbáltam kicsit körbejárni. A jövő héten az egyéni viszonylatokra próbálok majd kitérni, hogy aztán február 4-én egy közös beszélgetésen sokoldalúan elmélyedhessünk, ebben a bonyolult és szomorú témában.