A háború tényleg a legszörnyűbb és legvészesebb valami az emberiség számára. Az a sok-sok gesztus, szavak és jelek, melyekkel tegnap még dölyfösen dobálóztunk, mostanra, a halál örvényében, egyszeriben világossá válnak.
Vukovár biztos a világ legőszintébb városa, minden szó szinte azonnal a másik szívéből tekint ránk vissza.
Vukovárban már nem történhet meg az, hogy valaki jó napot kívánjon, s ezt ne őszintén tegye. Amikor az egészségünk felől kérdezősködnek, nem megfázásra, reumára vagy valami hasonlóra kíváncsiak. Valóban az életünkre s azokra a sebesülésekre gondolnak, amelyeknek még akkor is ki vagyunk téve, ha fegyelmezetten a pincében ülünk. Akkor is megsebesülhetünk, ha az utcán valakinek a segítségére sietünk. A geller, a srapnel, a golyó a gondolatainknál sokkal sebesebben cikáz, durván szétrobbantja akár a kisgyerek legszebb álmát, mint azét a hathónapos csecsemőét az anyja ölében. Még azt a néhány elkapott pillanatot is tönkreteszi, amikor a háborúval sújtottak legalább képzeletben szeretteikkel lehetnek.
Higgyék el, a háború az ember legalávalóbb találmánya, amit feslettségében kiagyalt, talán azért, hogy mindenek után szánakozásával újra piszkítson.
Úgy tűnik nekem, a szerencse kisszámú kegyeltjeihez tartozom, mert sikerült papírra vetnem néhány gondolatot az eltűnt, vagy soha meg sem kapott idő nyomában, mindegy. S amikor írok, valahol a gondolataim legmélyén, időnként a vér, halál és pusztítások élőképe előtt, nem feledkezem meg a harcosokról, a horvát honvédekről, akiknek nem volt szerencséjük, akik nem érték be a gondolataikat, s már nem érhetnek el a családjukhoz vagy a szerelmükhöz.
Helyettük fogadják az én első szavamat, az őszinteség és szeretet szavát.
fordította Turucz Éva
Siniša Glavašević(1960-1991) Szarajevóban végezte az egyetemet világirodalom és könyvtáros szakon. Szülővárosa, Vukovár ostroma idején a helyi rádió főszerkesztőjeként dolgozott. A város eleste, november 18. után – amikor a szerb erők több száz katonát és civilt mészároltak le, és több tízezer polgári személyt deportáltak a városból és környékéről – elhurcolták a vukovári kórházból, s valószínűleg még aznap kivégezték. Földi maradványait évekkel később a város melletti Ovčara tömegsírból azonosították. Az értelmetlen pusztítás közepette a szeretetről, az igaz emberi értékekről írt naplószerű feljegyzései, lírai vallomásai, melyeket a rádió hallgatóinak olvasott fel, és faxon juttatott ki a körülzárt, lerombolt városból, poszthumusz kiadásban Priče iz Vukovara (Vukovári történetek) címmel jelentek meg.
Nov 21-én, hétfőn este egy kifejezetten rendhagyó találkozásnak lehetett tanúja az A38 hajó éttermében nagy számban összegyűlt közönség. A Portugál Intézet, a FISZ és a MASZRE közös szervezésében tető alá hozott irodalmi esten két kortárs drámaíró lépett egymással és a közönséggel termékeny dialógusba. A portugál nemzetiségű Miguel Castro Caldas és Egressy Zoltán a kortárs drámaírás és színházművészet lehetőségeiről, perspektíváiról elmélkedett egy pohár portói bor mellett. Az alábbi írás ebből az érdekes párbeszédből nőtt ki és arra tesz kísérletet, hogy kapcsolódási pontokat keressen a két szerző életműve, szövegei, illetve egy tágabb kontextusban a kortárs portugál és magyar drámairodalom főbb kérdései, problémái között.
Miguel Castro Caldast és Egressy Zoltánt mintegy 3000 kilométer és két, eltérő kulturális tapasztalat választja el egymástól. Míg előbbi az Európa peremére szorított, kulturálisan is marginális helyzetű Portugáliában él és alkot, addig utóbbi a kelet-közép-európaiság történelmi tapasztalatát talán legtisztább formájában felmutató hazánkhoz kötődik. Mindezek ellenére van valami közös mindkét íróban. Túl a generációs meghatározottságon és azon az egyszerű és alapvető párhuzamon, hogy Castro Caldas portugál és Egressy több szállal is kötődik a portugál kultúrához (másfél év portugál szak az egyetemen, a Portugál című sikerdarab, valamint számos fordítás brazil és portugál költőktől, beleértve Fernando Pessoát is), mindketten a kortárs drámaírás megreformálói, olyan írók, akik új utakat nyitottak meg a kortárs drámaírás és színház számára, pontosabban fogalmazva új utakat nyitnak meg, hiszen a színházban és a színházról csak jelen időben lehet beszélni.
Mindkét ország drámairodalmára jellemző, hogy az irodalmi műnemek és a kritikai gyakorlat hierarchiájában konzekvens módon mindig az utolsó helyre szorul, szupplementáris módon van kezelve, a prózai és a lírai műfajokkal összehasonlítva nem csak a kritikában, de a könyvkiadásban is látványosan periférikus pozícióba van kényszerítve. A drámairodalom történeti módon marginalizált helyzete az irodalmi kánonban és a kritikai diskurzusban azonban tételezhető a mindenkori drámaírók számára pozitív jelenségként is, hiszen a komolyabb, megszilárdult és éppen ezért nyomasztó drámairodalmi hagyományok hiánya szabadabb mozgásteret enged az alkotóknak. Többek között talán erre is vezethető vissza a magyar és a portugál irodalomban a 90-es évek végén, a 2000-es évek elején lejátszódó folyamat: egy a drámához, a dráma műfajához való kreatív visszatérés, odafordulás, és egy új, fiatal drámaírói nemzedék színrelépése. Az utóbbi 10-15 évben mindkét országban tanúi lehettünk egy sajátos diszkurzív pezsgésnek a dráma műnemét illetően. Korábban soha nem látott esztétikai és formai sokszínűség érhető tetten a közelmúlt drámairodalmában és a korábbi hagyományos felfogással, vagy talán inkább előítélettel ellentétben, mely mind Portugáliában mind Magyarországon a dráma mint irodalmi forma és hagyomány elégtelenségét és hiányát hangsúlyozta. Nagy Andrást idézve kijelenthetjük, hogy „dráma van. A műfaj folyamatos megújulásának örömteli eseményeit tekintve is – és hasonlóképpen: a helyzet komolyságát illetően is.”[1] Dráma tehát van. Vagy ahogy a francia nyelv mondja il y a – azaz itt van, itt van előttünk, és Miguel Castro Caldas és Egressy Zoltán szövegei kézzelfoghatóvá teszik ezt az itt létet. A „drámai fordulat”, a drámához való termékeny visszanyúlás, visszatalálás a portugál irodalomban a Nova Geração de 70 névvel fémjelzett, elsősorban a 70-es években született fiatal írókból álló új irodalmi generációhoz köthető. Miguel Castro Caldas mellett, még olyan nevek emelhetőek ki, mint José Maria Vieira Mendes, Jacinto Lucas Pires vagy éppen José Luís Peixoto (2000-ben megjelent regénye a Nenhum Olhar, Egyetlen pillantás nélkül címmel magyarul is olvasható Bense Mónika fordításában). Ezek a fiatal szerzők nemcsak megszólalásmódjukban, de tematikailag is elkülönülnek az őket megelőző, még a 74-es fordulat élményéből táplálkozó, idősebb generációtól. A magyar drámaírásban szintén jól elkülöníthető egy új, fiatal drámaírói nemzedék, mely úgy kezeli a műfajt, olyan szabadsággal és kreativitással, mint előtte még soha. Egressy Zoltán mellett Háy János, Hamvai Kornél, Tasnádi István és Filó Vera sorolható a drámaíróknak ebbe az új generációjába[2]. Miguel Castro Caldas és Egressy Zoltán mint ezeknek az új generációknak prominens képviselői nagyjából egy időben kezdték meg, más-más irányokból a drámairodalom megújítását.
A két szerző tehát más-más irányokból, más-más esztétikák határvidékeiről elindulva hajtja végre a kortárs dráma megreformálását. Miguel Castro Caldas széttördelt, önreflexív, ismétlésekkel és idézetekkel tarkított drámái akár Valére Novarina én nélküli, költői színházának mintaszövegei is lehetnének. „A színháznak az én nélküli líraiság helyévé kell válnia. Az én itt egy összesség. Egy egész szekér színész kellene, mint a Karneválon, huszonkét vagy negyvennégy színész egyetlen ember ábrázolásához”[3] – írja a francia színházcsináló. Castro Caldas drámái pedig mintha eminens módon valósítanák meg Novarina koncepcióját a karakter elégtelenségéről. A portugál szerző szövegeiben a drámaelmélet klasszikus, arisztotelészi alapokon nyugvó alapstruktúrái: a tér, a hely, az idő, a cselekmény és a karakter szisztematikus módon vannak szétszálazva, leépítve. Castro Caldas mintegy teljes pályás letámadást intéz a dráma hagyományos, kanonizált felfogása és írásmódja ellen. Radikális megközelítésének központjában a karakter, a drámai személyek már említett, novarina-i ihletésű dekonstruálása áll. Drámáiban a szereplők általában totális névtelenségre és arctalanságra vannak kárhoztatva és még az olyan szövegekben is, amelyek saját névvel és hanggal rendelkező dramatis personae-kat vonultatnak fel, csak látszólagos a karakterek egysége és önállósága. A Nunca Terrában és az Os Assassinosban más irodalmi művekből kölcsönzött személyekkel, Kafka, Hemingway, Melville és J.M. Barrie szövegeiből derivált, transztextuális identitásokkal találkozhatunk. A Repartição és a Nós numa corda lebegő világában a nevétől megfosztott drámai személyiség már csak nyomokban fedezhető fel, egymással párhuzamosan létező és felcserélhető hangok mellérendelésévé disszeminál a megragadhatatlan, absztrakt tér és idő parttalanságában. A megszólalásokat mindkét darabban csak az egymással párhuzamosan beszélő szereplők száma különbözteti meg egymástól, így az én, a beszélő szubjektum egységét eltagadó drámák mintha a kórus archaikus-rituális funkciójához térnének vissza, mintha a belső hangok több szereplőre való szétbontását és egy kollektív alanyban való egyesítését mutatnák fel alternatívaként.
Egressy Zoltán drámái ezzel szemben többé-kevésbé megtartják a karakter, a cselekmény, a hely és az idő viszonylagos integritását, ezeket mintegy alulról bontják meg és ássák alá. Horváth Csaba szerint a Portugál „nem pusztán a szerző életművének eddigi legjobbja, de valószínűleg magyar drámatörténet egyik fordulópontja is”[4], egy olyan új drámamodell első megnyilvánulása melyben a tragikus nagyságtól megfosztott, cselekvésképtelen szereplők saját nyelvük és nyelvtelenségük foglyai. A Portugállal indított drámaciklusban (Sóska,sültkrumpli. 4×100, Kék, kék, kék) Egressy a kortárs drámaírók közül elsőként vitte „színpadra a hétköznapi beszélt nyelvet, a köznyelv regisztereit, a maga kliséivel, szóhasználatával, sérültségével, esetenkénti torzulásaival.”[5] Drámáinak szereplői híján vannak minden tragikus nagyságnak, pátosznak, bukásuk épp ezért törvényszerű, de korántsem szükségszerű. Az egyén és csoport viszonya, mely Castro Caldas szövegeiben az én szétbontása után a kórus koncepciójához való visszatérésben lett feloldva Egressynél teljesen más irányokba tolódik el. A drámai feszültség sokszor az egyén érdekeinek és a csoport érdekeinek kényszeres meg nem feleltethetetlenségéből bomlik ki, az egyén sikere, boldogulása a csoport egységes csoportként való fellépésén, egységes, dinamikus erőként való működésén áll vagy bukik, pontosabban inkább csak bukik. Gondoljunk csak a FIFA tagságra aspiráló bíróra (Sóska, sültkrumpli) , az Európa-bajnokságra hajtó Kiseszterre (4X100) vagy a nyugati cirkuszvilág felé kacsintgató Prézlire (Kék, kék, kék). A bukás, a csoport képtelensége arra, hogy egységgé szervezze magát az egyik tag, az egyén előrelépése érdekében, minden esetben a háttérben meghúzódó személyközi konfliktusokra, sérelmekre vezethető vissza. Ami pedig a nagy drámai eseményeket illeti, azok szinte kivétel nélkül hiányoznak Egressy drámáiból. A sorseseménnyé alakuló futballmeccs és váltófutás, az öngyilkosság mint meghatározó drámai cselekmények, a drámaiság csúcspontjai egyszerűen hiányoznak a darabból, hiszen itt nem magán az eseményen van a hangsúly, hanem annak hatásain, elő és utórezgésein, azon az előre kódolt „ontológiai vereségen”[6], amelyet a szereplők elszenvedni kénytelenek. Ez a sajátos ontológiai vereség azonban mindig a tragikum és a komikum vékony határvonalán valósul meg, azon a finom limesen, amelyen Egressy darabjai egyensúlyoznak és ugyanez elmondható Miguel Castro Caldas drámáiról is. A tragédia és a komédia elválaszthatatlanul összemosódik, nincs nevetés könnyek nélkül, ahogy nincs bukás mosoly nélkül. Börleszk és gyász, szakadék és poén határvonalán ismét összetalálkozik a két szerző Miguel Castro Caldas és Egressy Zoltán, hogy együtt mutassák fel azt ami van, azt ami a posztdramatikus színház[7] korában a drámából még megmaradt: a van-t, az ittvan-t. Magyarul és portugálul.
[1] Nagy András: „Dráma van”. A kortárs drámairodalom arcai. Gondolat Kiadó, Budapest, 2010, 10. o. Nagy András könyvének címadó kulcsmondata Jákfalvi Magdolna Magyar dráma – ’90-es évek című, 1999-ben publikált összegző jellegű írásának elhíresült kijelentésére referál, mely szerint az olvasóközönség hiányában a kortárs magyar dráma egyszerűen nem létező fogalom.
[2] Nagy András idézett könyvében külön fejezet foglalkozik az alább felsorolt írókkal.
[3] Valére Novarina: A test fényei. L’Harmattan, 2008, 28. o.
[4] Horváth Csaba: Emberek tragédiái. Egressy Zoltán: Nyolc dráma. in: Kortárs 2007/9, 109.o.
Tehát ez megint egy publicisztika lesz. Nehéz műfaj. Késztetést érzel rá, hogy mindazt, amit nincs időd, nem lehet, vagy egyszerűen csak te nem vagy képes megírni versben, félbehagyott regényekben, filozófiai esszékben, tanulmányban, azt bele sűrítsd egy másfél oldalas szövegbe. Jól esik arra gondolni, hogy a „főmű” egy másfél oldalas publicisztika lesz. Ami egyszerűen helyettesíti a Háború és békét, a Lét és időt, meg az Eltűnt időt, meg Az általános és speciális relativitás elméletét, meg a többit.
A publicisztika: zuhanórepülés. Mint a sötét horizonton fölvillanó villám, amely olyan messze van, hogy csak a fénye ér el, átcikázza a látóhatár peremét, s azzal el is tűnik. Ahogy Don Juan táncol rövidre szabott élete során az örvénylő mélység fölött. Emeli poharát és kirobbanó életkedvvel kiáltja vendégeinek:
Éljen a bor tüze, éljen az asszony!
Más minden szürkeség és semmiség!
Éljen a bor tüze és minden asszony,
Más minden szürkeség és semmiség!
De a publicisztika ugyanakkor – legalábbis annak Nautiluson kifejlesztett változata – maga a tragikus életérzés ünneplése, amelyről mit sem tudnak az ismert sajtónyelvek. A szakadék, Mordor éjfekete országa, a történelem riasztó egykedvűségével szembeni tehetetlenség legtisztább kifejeződése. Az irodalom, a szépművészetek, a tudomány haszontalanságából nyert mély negatív igazság ünneplése. És semmiképpen sem az a kérdés, hogy kijussunk ebből a szakadékból, hanem hogy benne maradjunk, amíg csak lehet. Másfél oldal terjedelméig. Három percig. Hiszen nem lehet bírni ott sokáig. Pedig mindvégig ebben a szakadékban tartózkodunk, csak elfedjük ezt magunk elől.
És persze tegyünk félre minden polkorrekt véleményt. A publicisztika érzelmes műfaj, olyan, mint a magyarnóta, mint a cigányzene, olyan mint Győzike vagy Tarlós István, amint megsimogatja a vombatokat az állatkertben (neki is vannak érzelmei). Sőt, a publicisztika: gyűlöletbeszéd. Három perc gyűlöletbeszéd, hogy okos emberek majd több órás előadásokat tarthassanak a gyűlöletbeszéd ellen. A termékeny terméketlenség földje ez, vagy akár fordítva: a terméketlen termékenységé.
A Nautilus-publicisztikák másképpen aktuálisak. Mert számolnak az idővel mint negyedik dimenzióval. A dimenziók persze csak metaforák. Ezért mondanivalójuk folyton lebegtetve van, akár a barlangrajzok bölényei vagy az ortodox ikonok szentjei. A józan és művelt elme, aki naivan még tájékozódni akar az információk rengetegében, ezekre a „publicisztikai primitivizmus” kifejezést használná. De csak azért, mert még mindig a hegeli (vagy épp kanti) vulgáris időben gondolkodik és nincsen tudomása az idő transzcendenciájáról. Gondoljuk el, hogy mit tapasztalnak bizonyos kétdimenziós lények, például a húsleves felületén úszkáló zsírkarikák, akik nem tudják értelmezni a leves mélységi dimenzióját, ha egy szépen megmunkált inox kanállal belemerünk a levesbe. Fényeket, vonalakat, szekvenciákat. De nem tudják fenomenalizálni a kanalat mint homogén tárgyat. Na, hát ugyanígy nem képes észlelni ez a szokásos sajtónyelven nevelkedett nemzedék mindazt, ami a Nautilus-publicisztikában olyan, mint egy barlangrajz vagy Andrej Rubljov Ószövetségi Szentháromsága. Mert a Nautilus-publicisztika képtelen nem antinómikusan gondolkodni, és hidegen hagyja mindenfajta szintézis, összegzés, következtetés vagy tanulság. Hidegen hagyja az információ, a vélemény, a tájékoztatás, mert a lelki életre apellál.
Éppen ezért (is) a publicisztika tényleg érzelmes. A részvétről beszél. Az utálatról. A bűnről és a megváltásról. A hülyeségről és a marhaságról. A társadalmi igazságtalanságról. A hiányról, a semmiről, a létező semmiről. Az emberi testek csúnyaságáról és szépségéről. Az állatok szenvedéséről és békéjéről. Figyeli, ahogyan kutyák cibálnak egy szakadt lepedőt és ahogy a sziámi macska átbújik a kerítés alatt. A szenvedésről, az ostobaság miatti szenvedésről és a testi-lelki szenvedés szükségszerűségéről. Hirdeti a toleranciát egyrészt és az intoleranciát másrészt. Hirdeti az igent és a nemet, de nem külön-külön, hanem egyszerre: az igent a nemben és a nemet az igenben. Nyilván tudja, hogy ami Heideggernél a Lét világló tisztása, az Sartre-nál a Semmi. És mindezt érti, legalábbis érzi, érzelmileg átéli az Ambivalenciát. Dalban is elő tudja adni. Ő maga az Ambivalencia. Vagy más szóval: az Indifferencia hírnöke/dalnoka. Lang Ádámért van, és Lang Ádám érte. Csengéért és Bánkiért, Borbáthért, Kondorért, Katáért, Krániczért és Mátyásért van, értük oly indifferensen ambivalens. És mindenkiért. Vagy mi a fasz. Nem érdekli Semmi, s ez nem hagyja hidegen. Indifferens, de nem nihilista. Eszkatologikusan indifferens, és fordítva. Nihilista.
A semmi vibrálását elnevezi: fityifityi. Tudja jól, hogy a fityifityit kevesen értik meg. Ez olyasmi, amire képezi magát az ember, miközben mindenféle más dolgokat csinál, például szerkeszti az Újnautilust, kiáltványt, publicisztikát, verset ír, regényt hagy félbe, tanít az egyetemen, szervez, szeretkezik, rendezkedik. A fityifityi a közelítés a leglehetetlenebbhez, amit még publicisztikában senki nem kísérelt meg megközelíteni. Kineveti a politikusokat és önmagát, kineveti azokat, akik nem politizálnak és azokat is, akik politizálnak. Nevet azokon, akik hisznek az igazságban, a fényben, a közszereplésben, a társadalmi igazságosságban, a poézisben. Villámfényben Berzsenyit szaval: A poézis hajdan és most. Nevet önmagán és emiatt aztán sírnia kell. Mert a Nautilus-publicisztika tud sírni, igazi könnyekkel. Igazából csak ezt tudja, akkor is, amikor nevet.
A Nautilus-publicisztika műfajilag többnyire egy dal. Vagy csak egy dallam, amelynek ontológiai tétje van. Tegyük föl, hogy a fityifityi, amiről az előbb beszéltünk, az maga a Lét, avagy a Semmi világló tisztása. Mármost a Nautilus-publicisztika a semmibe ír egy cikát. Belecikázik a semmibe, fölhorzsolja bőrét, ahogy a madár röpte a levegőbe ír egy láthatatlan cikát. Nem hagy nyomot és mégis. A cika ott van, s nem látja senki. A világ húsába (a fityifityibe) ír egy cikát. Ősírás ez, mely könnyű és elegáns. Megtűrődik, fölível, elhagyja az ontikus szférákat, magával viszi őket a fityifityibe, és a cikával visszahelyezi méltóságába a Semmit, s az Istent. Meg az angyalokat és a démonokat. Tarlóst, Gyurcsányt, s mindenki mást. A jogaiba. Így lesz társadalmi és történeti végre. Az embert lefokozza.
A publicisztika: küzdelem önmagunkkal. Legyőzése az emberi gyarlóságnak, és kinyilvánítása annak, ami van; annak, ami lehetne, de nincs; annak, ami nincs, egyesek mégis úgy tesznek, mintha lenne. A publicisztika meditáció. Semmi köze éppen ezért a véleményformáláshoz, a társadalmilag fontos kérdésekhez, a magyar és az európai társadalmak mély meghasonlottságának tudatosításához, a gazdasági válsághoz, a hatalom kurválkodásához, a kibaszott politikai pártokhoz, az intézményes faszkalódásokhoz, a különféle kultúrcsoportok tét nélküli kötélhúzásához, a korrupcióhoz, az erkölcsi romlás netovábbjához, s más effélékhez. Mindezt elfogadja, ahogyan elfogadja az általános rossz hangulatot, a kiábrándultságot, a félelmet, s engedi, hogy mindez a velejéig átjárja a publicisztika testét és lelkét egyaránt.
Nem értelmez, csak mozog: kenózis, kinézis, stigma.
Elméjét belemeríti a kárhozat országába, de nem ítélkezik fölötte. És nem fél. Így marad tiszta. Csak ezáltal képes segíteni. És minden szétmállik az időben. És idő sincs, csak idétlenség. Fölfedezi a falat. Nekimegy fejjel a falnak. Fejjel a falnak, vagy mindegy. Az örvény a törvény. S egy csomó gyaluforgács.
Ha kezünkbe kerül egy könyv, és túljutottunk az ismerkedés első körein – például a paratextusok 1 szemrevételezése, szaglászás, belelapozás stb. –, és kíváncsian kinyitjuk, elkezdjük olvasni, akkor természetszerűleg – attól függetlenül, hogy hol, hányadik oldalon volt a belépés helye – egy adott ponttól egy másik adott pontig olvassuk, legyen az akár a kezdőpontot tekintve ugráló, lapozgató olvasás vagy a teljes könyv első betűtől utolsóig olvasása.
Elsőre az érdekel minket leginkább, hogy „ki a gyilkos?”, ezért lemondunk szabadságunkról, elfogadjuk a szerző diktatórikus irányítását, és a sorokat, bekezdéseket, lapokat egymás után – például balról jobbra, felülről lefelé – olvassuk, és ezt az irányt akkor is tartjuk, ha közben átlapozunk egy hosszabb, érdektelennek tűnő, a cselekményt látszólag megakasztó részt, például egy szobabelső kéjesen aprólékos leírását. Ekkor az adott könyv vagy mű elsősorban a fogyasztás tárgya lesz, és bárki is olvassa, „nincs strukturális különbség a »művelt« olvasás és az esetleges, metrón történő olvasás között.” 2 Ezt a fajta (első) olvasást nevezhetjük lineáris vagy vektoros olvasásnak, hiszen egy vonal mentén haladunk egy meghatározott irányban – mintha egy nyíl által kijelölt irányt követnénk, ami a mű terének egyik pontjából mutat egy másikba. 3
Ha aztán később valamilyen különös októl vezérelve újraolvassuk a könyvet 4, már nem tudjuk a felfedezésnek azzal a rácsodálkozó lendületével, ami egy mű esetében csak egyszer adatik meg. Minden újraolvasás kényszer, amely „folytatja és kitörli, azaz felejti és felejteti a korábbi magyarázatokat.” A Nietzsche által hangsúlyozott, a szöveghez többször visszatérő „újraemésztő olvasás” 5, de még a legnaivabb újraolvasás is elmozdul a lineáris vagy vektoros olvasás technikáitól, és áthelyezi a hangsúlypontokat a mű vagy a cselekmény kibontakozásának követéséről a szöveg építkezésének és architektúrájának csodálatára. Az olvasó már tudja, „ki a gyilkos”, a második és sokadik olvasás során ez mellékes lesz –, viszont előtérbe kerül a mű szövegébe finoman kódolt jel- és motívumháló, mely újra megadja a felfedezés és rácsodálkozás örömét, újra leköt, és amely korábban érdektelennek tűnő szövegrészeket is „a lassú olvasás művészetének” 6 tárgyává teszi – például egy szobabelső kéjesen aprólékos leírását.
Ezt a fajta újraolvasást – amelyben nincsen kötelező haladási irány, és amely az olvasói, emberi gondolkodás feltételezett asszociatív, nonszekvenciális természetéhez is közel áll, ahogy Vannevar Bush a hypertextet bevezetve írja: „Az emberi agy (…) asszociációkat követ. Megragad valamit és már kapcsol is tovább arra, amerre az asszociációk vezetik az agysejtek által hordozott bonyolult nyomvonal-szövevénynek megfelelően.” – hálózatos olvasásnak nevezhetjük. Az olvasás ezen a szinten már nem egy vonal mentén halad megadott irányba, hanem a barthes-i felfogás szerint a jelölők szabad játéktereként, azok „sztereografikus pluralitása” szerint 7 értelmezi a szöveget, azaz az olvasás csomópontok és kapcsolóelemek által szabadon alakítható olvasói hálóvá, hálózattá vagy gráffá lesz.
A metaforikusan harmadik olvasás, vagy az olvasás harmadik szintje egy különös, eddig alig, vagy ebben az összefüggésben még nem hangsúlyozott jelenségre és szövegtulajdonságra mutat rá. Talán mindannyian, akik olvasunk, találkoztunk már egy műben vagy szövegben olyan részekkel, amelyek különösen elnyerték tetszésünket, megjelöltük őket, kiírtuk és elrakt(ározt)uk azokat, mint az adott mű vagy szöveg egyfajta esszenciáját, olyan részét, amelyből kirajzolódik az egész körülhatárolható, konkrét mű vagy a módszertani mezőként megjelenő szöveg 8, azaz minden benne van – mint egy szabadon választható terjedelmű összefoglalásban is –, ami az egészben, valahogy úgy, ahogy a tenger bármelyik cseppjében is a tenger „génállományának” egésze, vagy a legapróbb darab DNS-ben is tulajdonosának egésze, minden jellemzőjével és tulajdonságával együtt. Rudy Rucker Mind Tools: The Five Levels of Mathematical Reality9 című könyvének második, Life Is a Fractal In Hilbert Space című fejezetében ugyanezt így írja le: „The reason is that any one word in the pattern is really about as central as any other word. At each position there are a whole lot of branches leading off, and this really is the way it feels, isn’t it? If someone wants to talk to me about myself, I can start just about anyplace… Viewed from the outside, I am really the same thing as my complete life fractal.”
Ha nem ebben az irányban gondolkodunk tovább, és eltávolodunk ettől a mély költőiséggel átitatott episztemológiai-ontológiai tapasztalattól, és egyfajta posztstrukturalista módon közlekedünk az olvasás harmadik szintjének metaforikus terében, akkor alakzatosságukat tekintve hasonló, ám funkcionalitásuk szerint más egységekre és ezek különös tulajdonságaira lehetünk figyelmesek.
Minden műben és szövegben megvan olyan részek és/vagy egységek megjelenésének lehetősége – noha „bizonyítottan” vagy zavaróan és tolakodóan mégiscsak kevésben vesszük észre –, amelyek felborítják a mű egészének strukturális vagy esztétikai harmóniáját vagy más szövegblokkokat elnyomva eluralkodnak a szövegen – nem kvalitatív, hanem a legegyszerűbb kvantitatív módon. Nagyságuk, méretük, terjedelmük és kiterjedésük miatt ezek a szövegblokkok, szövegszinten elemi (jelentés)egységek vagy akár lexiák 10 látványosan elterpeszkednek a művön vagy a szövegen, ahogy az élő test szövetében a jó- vagy rosszindulatú daganat.
Talán ezek ugyanazok a részek, amelyeket az első olvasás alatt átlapoztunk, és a második olvasás során is csak a háló szinte észrevétlen csomópontjait kerestük bennük, mert minden szépségük ellenére unalom, érdektelenség vagy félelem fogott el minket.
Ilyen lexia lehet Roger Martin du Gard A Thibault családjának egyik oldalak sokaságán át kanyargó, a regény korának aktuálpolitikáját boncolgató párbeszéde, lehet Proust a le nem zárás pontosvesszőivel tagolt érzékeny önelemző szemlélődése, Jókai Mór egy-egy lustán lassú körsvenkes tájleírása, vagy Sade márki gigantikus csoportjelenetekkel és a résztvevők (testnyílásainak) kombinatorikájával építkező orgiái vagy orgiaszövegei.
Ezek a lexiák – a mellettük, körülöttük elhelyezett más lexiákkal ellentétben – szövegdaganatok, előjel nélkül, de minden esetben olyan megállíthatatlan és korlátlan növekedés lehetőségét magukban hordozva, amelyet csak egy fennsőbb erő, a szerzői autoritás szabályozhat, tud viszonylagos kordában tartani. 11
Ha leírhatóságukra fókuszálunk – ami a harmadik olvasásnak egyszerre kulcsa és lényege –, akkor megállapíthatjuk, hogy a szövegdaganatnak vagy a daganatlexiának – végeredményben mint egységnek – fraktálszerű tulajdonságai vannak. A daganatlexia „önhasonló”, egyfajta végtelenül komplex matematikai alakzat mentén érthető meg, melyek változatos formáiban legalább egy felismerhető, tehát matematikai, strukturalista, szemiotikai vagy szövegtani eszközökkel leírható ismétlődés figyelhető meg.
A daganatlexia esetében az önhasonlóság azt jelenti, hogy egy kisebb rész felnagyítva ugyanolyan struktúrát mutat, mint egy bármilyen nagyobb rész, mintha zoomolnánk, és közeledve-távolodva az éppen látott világot az elemzés tárgyává téve ugyanazt vagy nagyon hasonlót tapasztalnánk (vö. „fractal zooming” 12). Például egy tájleírás vagy orgiajelenet egy bekezdése is ugyanazokkal a tulajdonságokkal, sajátságokkal, jellemzőkkel, leírhatósággal és jelentésességgel bír, mint az egész. Ha kivágnánk a szövegből jelentős részét, a szöveg – de még a mű – egésze nem sérülne, heg ugyan maradna rajta, de az egész nem szenvedne tényleges hiányt, és ha aztán esztétikai vizsgálat tárgya lenne, egészlegességét tekintve „jobban járna”, részeinek arányát és ezek harmóniáját vagy strukturáltságát nem zavarná meg egy elkülönböző tulajdonságú, funkcionalitásában öncélú, kvázi idegen test.
Akár az esszencialitást előtérbe helyező, akár a posztstrukturalista alapokról induló közeledés lesz majd az elfogahatóbb és érvényesebb, az olvasás harmadik szintjének fő tulajdonsága a fraktálszerűség, amelynek általános kidolgozása nem e rövid problémaartikuláló írás célja, és amely majd akkor bontakozik ki, ha körülötte, ha nem is paradigmaváltás, de legalább egy hiperdiádikus terjedésnek köszönhető, interdiszciplináris megoldásokat sem visszautasító kultúrtechnikai-, irodalom- és szövegelméleti kaszkádmozgás bontakozik ki.
Roland Barthes: A műtől a szöveg felé (Kovács Sándor fordítása). In: uő: A szöveg öröme. Osiris Kiadó, Budapest, 2001. 72. old. ↩
Hasonló juthat eszünkbe hallva azt az irodalmi körökben gyakori problematizálást: Attól függ, honnan olvasunk… ↩
Noha nem kizárt, hogy a további olvasások, az olvasás további „szintjei” bennünk mint olvasókban egyszerre lépnek működésbe, egyszerre konstruálódnak. ↩
Friedrich Nietzsche: Kritische Studienausgabe Bd. 5. DTV, München, 1999. 256. oldal (Idézi: Kulcsár Szabó Ernő: Költészettörténet és a mediális kultúrtechnikák. Palimpszeszt 17. szám, 2002. Forrás: http://magyar-irodalom.elte.hu/palimpszeszt/zemplenyi/09.htm) ↩
Roman Jakobson, idézi Jan Ziolkowski: What Is Philology? Introduction. In: uő. (ed.): On Philology. The Pennsylvania State University Press, 1990. 6. old. ↩
Rudy Rucker: Mind Tools: The Five Levels of Mathematical Reality. Houghton Miffin, 1987. ↩
„Csillagokká repesztjük szét tehát a szöveget, megrengetjük, akár egy kisebb földmozgás, hogy szétessen a jelentés olyan darabjaira, melyeknek az olvasás csak a tovagördülő mondatokban, az elbeszélés folyékony szövegében, a hétköznapi nyelv nagy természetességében észrevehetetlenül egybeforrt sima felszínét érzékeli. A vezérjelentőt egymásra következő rövid töredékek sorozatára szabdaljuk, melyeket itt lexiáknak nevezzük, lévén az olvasás egységeiről szó.” Roland Barthes (1997): S/Z (ford. Mahler Zoltán). Osiris, Budapest 1997. 25–26. old. ↩
S itt Sade a legjobb példa a szöveg fraktalizálhatóságára, fraktális jellegére –, aki a Justine-t háromszor újraírta, hatványozott terjedelemben. (Erről bővebben lásd tanulmányom vonatkozó részeit: Boncolások és csinosítások Sade-on. (re)interpretációk és mítosz-(de)konstrukciók Marquis de Sade életműve kapcsán. Patitúra, 2007/1. 31–52.) ↩
No de ott bujkál bennünk kisördög: vajon mikor születnek meg a nagy csecsen, ukrán, roma, orosz, albán maffiózókról szóló idealizáló elbeszélések? Mikor drukkolhatunk majd mi – középosztálybeli kényelemben élő olvasók – Lev Davidovics, Ahmed Úszil, Kolompár Farkas sikereinek?
Végére értem Martina Cole Arcok című regényének. Nem akarom ajánlani Martina Cole-t egyetlen tanítványomnak vagy jó ismerősömnek sem, ellenállhatatlan vágyat sem érzek, hogy az angol nyelvű szerzőt a „helyére tegyem”, hogy „értékeljem”.
Bár egy regény szolgál apropóul, ez mégsem könyvkritika.
Az Arcokban – miképp a legtöbb krimijében – Martina Cole egy gengszter(család) sorsán át az etnikai alapú szervezett bűnözés hátterét vizsgálja. Szereplői angolul beszélnek, angolszász neveket viselnek, úgy öltözködnek, mint a britek többsége, de a saját maguk és a környezetük szemében írek – vagyis „különbözőek”. Patriarchális családszerkezetben élnek, legközelebbi munkatársaikat a többi ír közül választják, irigylik és közben megvetik a protestáns középosztálybelieket. Akármekkora csirkefogók, azonosulnak a környezetükkel. Nincs az a többszörös gyilkos ír gengszter, aki egyházi áldás nélkül merne átsétálni a túlvilágra. Közülük többen nemcsak a katolikus egyháznak, hanem az IRA-nak is „adóznak”.
Az etnikai alapú szervezett bűnözés egzotikus, és mégis „tiszteletreméltó” vonásainak nemcsak Martina Cole állít emléket. Mario Puzo sokkal jobb írói érzékkel ábrázolja azt az „izgalmas” küzdelmet, míg az olasz keresztapákból „színamerikai” vállalkozók lesznek, és „felküzdik” magukat az amerikai elitbe. Ahogy Martina Cole, úgy Mario Puzo is meghatározó szerepet tulajdonít a családszerkezetnek. Azért is lehetnek ilyen giccsesek és elfogultak ezek a keresztapa-sagák, tulajdonképpen csak azért születhettek meg, mert sem a Nagy-Britanniában élő ír, sem az USA-ban élő olasz kisebbség nem érzi úgy, hogy ezek a bűnöző-csoportok ellenükben működnének. Az ilyen irodalmi nehézfiúkra a saját „közösségük” (nyilván többségében törvénytisztelő polgárok) büszkeséggel tekint fel. Az etnikai alapú bűnözésre nyilván úgy tekintenek, mint a születéskori hátrányok – meglehet, törvénytelen – „kiigazítására”. De nemcsak a kisebbségek gondolnak, gondolkodhatnak így. Móricz Zsigmond is egy sajátosan magyar „gengszter-sagával”, a Rózsa Sándor regényciklussal akarta a magyar ponyva alapjait megteremteni.
No de ott bujkál bennünk kisördög: vajon mikor születnek meg a nagy csecsen, ukrán, roma, orosz, albán maffiózókról szóló idealizáló elbeszélések? Mikor drukkolhatunk majd mi – középosztálybeli kényelemben élő olvasók – Lev Davidovics, Ahmed Úszil, Kolompár Farkas sikereinek? Mikor fognak majd a kelet-európai keresztapák is puhafedeles kiadványok címlapján tündökölni?
Egyelőre nem, hisz a kelet-európai etnikai alapú szervezett bűnözés többnyire a bűnözők saját közössége ellen irányul. Az orosz, az ukrán, a roma, az albán maffiózók alaptőkéjüket épp az etnikai közösségükbe tartozó lányok és gyerekek eladásával alapozták meg. Jó érzékkel ismerték fel, hogy a posztmodern fogyasztói társadalmak – ahol egy „gondolatbűn”, egy rosszul megválasztott jelző vagy verbális „baki” bárkinek a közéleti karrierjébe kerül – minden hangzatos szólam ellenére igénylik a Kelet-Európába exportált rabszolgákat.
A nyugati társadalmak emberi jogokkal kapcsolatos nyilvános állásfoglalása és a rabszolgaságot eltűrő gyakorlata sajátos tabukat kényszerít a nyugati (és köztük a magyar) döntéshozókra. Pintér Sándor nem azzal követte el a legnagyobb bűnt, hogy a rabszolga-kérdést negligálta, hanem hogy ügyetlen módon szavakba öntötte a politikai döntéshozók ezzel kapcsolatos cinizmusát. (Ha azt állítom, hogy nincsenek szexrabszolgák, akkor bárki felállhat, és szembesíthet az ellenkezőjével.) Pintér Sándor akkor viselkedett volna „politikailag korrekt” módon, „érett”, „európai színvonalú” demokrataként, ha „mélyen” elítéli a jelenséget – tenni persze nem tesz semmit.
Ahogy a nyugat-európai döntéshozók többsége sem.
Ez a kimondott szavakat megtorló, a bűnöket viszont jóváhagyó társadalmi gyakorlat aztán különös hatalmi szereppel ruházza fel a hátrányos helyzetű etnikai csoportok „keresztapáit”. Hiszen alacsony rangú közreműködőkként a klasszikus rabszolga-kereskedelem működtetésében is részt vettek feketék (az „árut” ők szállították a kikötőkben várakozó fehér rabszolga-kereskedőknek), de a hajók nem az ő tulajdonukban voltak, a döntő haszon nem hozzájuk került, nem ők árulták Amerikában a rabszolgákat – és ami a fő, a célországokban sem ők tartották kézben a rabszolgák „ellenőrzését”. A mai társadalmi gyakorlat viszont minden jogot „átad” a bűnözői csoportok. Ők hajtják fel, ők szállítják, ők ellenőrzik, ők dolgoztatják az „árut”.
Mintha az afrikai rabszolgahajcsárok átkelnének az amerikai kontinensre, hogy a rabszolgáikat élethossziglan felügyelhessék.
És meddig is tart ez az élethossziglan? A napi 14-16 órás szexmunka és a kábítószer lehetetlenné teszi, hogy bárki épp testtel és lélekkel hazatérjen. Itt nincs tovább. Itt nincs folytatás. Ezért is tűnik ésszerű döntésnek, hogy a rabszolga-kereskedelmet ellenőrzésük alatt tartó bűnözői körök az „áru”, az emberi erőforrás újratermelését is ellenőrzésük alatt akarják tartani. Nemcsak a gyerekeket és a fiatal lányokat, hanem a gyerekeket és fiatal lányokat évről-évre „újratermelő” közösségeket.
Ez pedig – úgy vélem – a kelet-európai „kisebbségi lét” perspektíváit is átértékelheti. Ebből következően aztán egy hátrányos helyzetű csoportba született fiatal lánynak alig marad választási lehetősége. A többségi nemzet nem fogadja be, de a saját etnikumába tartozó „elitben” sem bízhat, hiszen azok éppen az ő „értékesítésére” alapozták az egzisztenciájukat. Nemcsak a többségi nemzet, hanem a saját csoportja szemében is született áldozat.
Bár rengeteg hallgatás veszi körül az emberkereskedelmet, azért arra még várni kell, míg hollywoodi megaprodukciók éltetik a kelet-európai keresztapák tündöklését és bukását. Vagy csak egyelőre? Úgy tűnik, nincs az a politikailag korrekt nyelvhasználat, ami – egyelőre – a csecsen, albán, roma, orosz maffiózókból is hősöket (a közösségük érdekében tevékenykedő hősöket) tudna csinálni.
De a Kelet-Európából szervezett emberkereskedelem nemcsak a hátrányos helyzetű kisebbségeket, hanem a Nyugat eszményeit is fenyegeti. Vagy azok úgy megkoptak, hogy már nincs is értelme „fenyegetni”? Hiszen még a politikai jelszavakat annyira kedvelő korunk sem tud a nagy francia forradalom harmadik jelszavával, a testvériséggel mit kezdeni. Érett nyugati demokráciákban a szabadság és egyenlőség még bálványnak számít, de a testvériségen csak mosolyogni szokás. Hiszen ez csak amolyan gyanús, lábszagú, nevetséges érték. Ha még érték egyáltalán. Lelkes kiscserkészekhez illik, nem komoly gondolkodókhoz vagy állampolgárokhoz.
És ebben én is egyetértek velük.
De úgy tűnik, Martina Cole, az ír szervezett bűnözés fáradhatatlan krónikása is. Az arcok, azaz a „régimódi” (még egynéhány emberi értéket tisztelő) gengszterek ideje lejárt. A helyüket – mint meglehetős melankóliával érzékelteti – majd a szolidaritást hírből sem ismerő bűnözői csoportok veszik át.
A macska önzése csak ártatlan dolgok körül forog és nem megy túl a létfenntartás által diktált mértéken. De elmondhatják-e ugyanezt magukról azok, akik az altruizmus fehér tógájában akarnak most fejbekólintani bennünket az erkölcsbíró bunkójával?
A macskapör.
Különös levél a szerkesztőhöz. Közvetíti Sugár Ottó[1]
Engedje meg igen tisztelt Szerkesztő Uram, hogy én is hozzászóljak a Budapesti Hirlap-ban felvetett macskakérdéshez. Jóllehet a vita le van zárva, remélem, mint érdekelt fél, személyes megtámadtatás címén, kivételesen mégis meghallgatást nyerek. Sietnem kell a válasszal, nehogy – a tudomány álláspontjának győzelme esetén – a másvilágról legyek kénytelen üzengetni.
De nem kertelek tovább. Felfedem inkognitómat. A nevem Jancsi, mesterségemre pedig kandúr vagyok. Olyan kandúr, kinek ítéletét már nem tévesztik meg a higgadt mérlegelésnek útját álló szenvedelmek.
Filozófiai és matematikai iskolázottságomnál fogva mindenekelőtt ki akarok rekeszteni a vitából egy olyan adatot, mely semmiképpen sem akar keresztülcsúszni tudományos kritikám szűrőjén. „Ki van mutatva, hogy egy macska átlag évente 55 éneklő madarat pusztít el.” Elámultam ennek az adatnak precíz voltán. Körkérdéssel fordultam vidéki szaktársaimhoz. És íme kitűnt, hogy közülük egyetlenegy sem töltött ki semmiféle statisztikai ívet, melynek adataiból a másvilágra küldött madarak számát meg lehetett volna állapítani. Önvallomás alapján tehát nem születhetett meg ez az adat. Személyes megfigyelés alapján pedig még kevésbé. Mert ha ebben a maradék-országban mindenre akad is megfigyelő, nyomozó és rubrikázó ember, kötve hiszem, hogy közismerten ravasz természetünk mellett egy egész éven keresztül meg volna a lehetőség minden lépésünk és minden ballépésünk megfigyelésére.
De hagyjuk a statisztikát! Két konkrét vád van ellenünk. Az első közegészségügyi. Bacillushordozók vagyunk. De édes Istenem, ki nem az? Vajon a bacillusok veszedelmétől úgy szabadítjuk-e meg a világot, hogy mindazokat, akik révén fennforog a terjesztés lehetősége, egyszerűen lebunkózzuk? Megengedem, hogy kórházakban, ahol a fertőzés fokozott veszedelme áll fenn, külön szempontok jönnek tekintetbe. De általánosságban nem úgy harcolunk-e leghatásosabban a bacillusok veszedelme ellen, ha intézményileg kiépítjük a jobb egészség előfeltételeit és okos közgazdasági és szociálpolitikával lehetőleg fokozzuk a fertőzésnek kitett szervezet ellenállóképességét? Az egér, melyet mi irtunk, a legnagyobb bacillushordozó és amikor pusztítjuk, ezerszer nagyobb hasznot hajtunk a közegészségügynek, mint amennyit azzal ártunk, hogy a szőrünket hullatjuk. Mi finnyás lények vagyunk és ügyelünk a tisztaságra. Nagy részünk a tanyán, falusi gazdaságok háztáján él jó levegőn, egy másik pedig városi lakásokban, szintén kedvező egészségügyi körülmények között. Igaz, nem vagyunk rabszolgák és nem engedjük magunkat láncon tartani. Igaz az is, hogy szerelmi lázunkban (mely azonban sohasem megy túl a fajfenntartás kijelölte határon, amivel nem minden állatfaj kérkedhetik) időnkint el is kalandozunk a háztól, de ösztönös tisztaságérzetünk sok mindentől megóv. Igaz, vannak közöttünk is proletárok, de amennyire csak lehetséges, ezek is ügyelnek magukra és hasznára vannak azoknak, akik most kiirtásukról tanácskoznak.
A másik fővád, három szóban foglalható össze: kegyetlenség, ravaszság, önzés.
Kegyetlenség, vadállati ösztön. Hát igen, a fajtánk kegyetlen. Kegyetlensége azonban dicséretes addig, míg az emberiség egyik legkártékonyabb ellensége: az egér elleni harcban nyilvánul meg. De menten bűnné és förtelemmé válik, amikor az éneklő madárról van szó, a madárról, amely nemcsak énekel, hanem férget és hernyót is pusztít. Gyönyörű dolog, hogy az éneklő madár az embernek annyira a lelkéhez nőtt. De legyen szabad itt valamit kérdeznem. Ha történetesen a madár csak énekelne hernyófogás nélkül, vajon éppen olyan rajongó hívekre találna az emberek sorában, mint most? Vagy pedig: ha a természet történetesen a kárttevő egeret ajándékozta volna meg a pacsirta énekhangjával, vajon éppen olyan elragadtatással írnának-e róla is a költők, mint ma a pacsirtáról és éppen olyan andalogva hallgatnák-e a szerelmesek? A macska kegyetlen és vérszomjas. Pusztítja az egeret, és nem tagadom, ha hozzájut egy-egy madárhoz, bizony azzal is végez, feltéve, hogy a macskába nem a madár szakít bele a csőrével vagy a karmaival. Egymással a macska azonban csak marakodik, de nem gyilkolja egymást. Holott, ha helyesen értettem, amiről múltkor a gazdáim beszélgettek, van egy másik állatfaj, mely éppen nemrég milliószámra harapta át egymás torkát és hosszú éveken át szakadatlanul gázolt egymás vérében. A macska vérszomjas és önző. De nem jár-e hamis nyomon a tökéletes emberiség, amikor azt kívánja, hogy a macska is olyan legyen, mint ő: szelídlelkű és irgalmasszívű? A macska önzése csak ártatlan dolgok körül forog és nem megy túl a létfenntartás által diktált mértéken. De elmondhatják-e ugyanezt magukról azok, akik az altruizmus fehér tógájában akarnak most fejbekólintani bennünket az erkölcsbíró bunkójával?
A macskakérdés megoldására ajánlott módok és rendszerek közül nehéz választanom. Az annyi szeretettel ajánlott csapóládák bizonyára mind kitűnőek. Különösen humánusnak tartom a póttalálmányt, mely szerint a csapdából kifogott macskát egyetlen nyakszirtütéssel meg lehet ölni. El vagyok ragadtatva attól a gondolattól is, hogy etetéssel rajszámra kell bennünket valamely helyiségbe csábítani, ahol azután a nyitva hagyott gázcsap fogja a feltaláló úr intencióit valóra váltani. Amint látni méltóztatik, meglehetős lelkinyugalommal nézem a feltaláló urak nemes tülekedését, azzal a titkos mellékgondolattal, hogy a macskák közismerten pokoli ravaszsága majd csak megfelelő ellenhúzásokat fog kieszelni. A csapdajátékhoz ugyanis már ősidő óta ketten kellenek: egy, aki a csapdát felállítja és egy másik, aki a csapdába besétál. Nyíltan megvallom: valamennyi csapda közül csak egyet tartok komolyabb veszedelemnek: azt, melyet a főszolgabíró úr ajánlott.[2] Mi tagadás: idegenkedem attól, hogy bennünket „törvény elé állítsanak”, „adóköteles állatoknak” nyilvánítsanak, vagy szebben mondva: bevonjanak az adózás sáncaiba. Szerkesztő úr bizonyára tudja, mit jelent adóköteles állatnak lenni. Ám állítsanak ellenünk akármiféle csapóládát, nyissák ki ránk a gázcsapot, de ne küldjék ránk az adószedőt. Úgysem mennek vele semmire. Mi a szabadság szülöttei vagyunk és mind a négy lábunkkal fogunk kapálódzni az ellen, hogy adóbélyeget akasszanak a nyakunkba. Egy néger író mondta, hogy az állat mindenkié, aki szereti. Mi hasznunkra fordítjuk majd ezt a mondást. Hivatalosan csak addig leszünk a gazdánké, amíg szabadon és adóbélyegmentesen élhetünk mellette. De amint komolyra talál fordulni az adódolog, csak vendégségbe járunk majd haza, és felette bajos lesz bennünket cicanépszámlálásra vagy adóellenőrzési szemlére előcsalogatni. Majd meglátjuk, utánunk jön-e az adóközigazgatás a – háztetőre?
A többi érvre csak röviden akarok válaszolni. Ha mutatnak egyetlen egy gyermeket is, akinek lelkét elvadította a velünk való érintkezés, alázattal nyalogatom meg a vádaskodók kezét. Azoknak pedig, akik a nyomorgó emberiség érdekében néznek szigorúan gazdáinkra, a hébe-korba nekünk juttatott néhány csöpp tej és tréfaszámba menő parányi vajaszsömlye-moszat miatt, azt mondom, hogy az emberi nyomor enyhítésében ugyanazok járnak elöl, akik még az állat nélkülözései mellett sem haladnak el figyelmetlenül. Az élelmiszerüzleteknek a macskáktól való megtisztítása nem rossz gondolat. Így a felhalmozott készletek elfogyasztásának kérdése legalább a konjunktúrától függetlenül nyer majd megoldást. A cicáknak a fertőzött lakásokból való eltávolításához nem akarok hozzászólni. Nem akarom kiaknázni azt a szempontot, hogy a betegnek hogyan esik majd kedves állatjának „eltávolítása”. Orvosi kérdés ez kérem, és az orvosok, úgy tudom, sohasem szoktak tévedni.
Itt abba is hagyom. Zárom macskakaparásomat. Mi az emberiségnek használunk azzal, hogy velünk született „vérszomjas ösztönünknél” fogva távol tartjuk tőle az egércsapást, ami a technikai készülékek elméleti jelentőségénél fogva nélkülünk sohasem volna elérhető. Ennek a vérszomjas hajlamnak csak gyenge mellékzöreje a hernyóirtó (énekes) madarak pusztítása, mely minden statisztikai kimutatás ellenére csak akkor volna számbajövő, ha mi is szárnyakat kaptunk volna a gondviseléstől. Az embereknek sok lelki gyönyörűséget okozunk. Az embernek szüksége van arra az önzetlen, gondoskodó szeretetre, melyet irántunk érez. Nem mindenkinek mutatjuk meg a mi kis lelkünket, de akinek megmutatjuk, az sok szívbéli örömöt talál benne. Aki bennünket, gyámoltalan állatokat szeret, lelkileg saját magát gyámolítja. Ne üldözzenek! Gondoljanak arra, hogy a természet nagy műhelyéből valamennyien, nagyok és kicsik, tökéletesek és tökéletlenek bizonyos mértékig egyformán kerültünk ki. Ha az ember a természet koronája, a szegény állat ennek a koronának egy szerény cirádája, amelyet nem szabad letördelni annak, aki gyönyörködni akar az ékszer szépségében. Tessék elhinni, szerkesztő úr, nem vagyunk fölöslegesek. Az emberek még tanulhatnak is tőlünk egyet-mást. Filozófiát. Életművészetet. És főleg megtanulhatnák tőlünk a – dorombolást. A dorombolás nálunk a fenntartásnélküli, megelégedésen alapuló, vidám jóérzés kifejezője. Valami olyasféle, ami valamikor az embereknél a tiszta, szívből jövő kacagás volt. Hol hallunk ma már ilyet? Az emberek durván nevetnek, vagy gyönyörükben hisztérikusan sikoltoznak. De ki dorombol ma az emberek közül, tiszta, nyugodt, boldog megelégedéssel? Tessék ezt tőlünk újra megtanulni. Nagyobb haszon lenne ez, mint a legszebb – csapóláda.
Dr. Gerlóczy Zsimond a lap húsvéti számában közzétett egy cikket (Küzdelem a macskák ellen, 1927. ápr. 17. (87. szám), 10.), amelyben a macskák kártékonyságáról értekezik. A lapban hosszasan gyűrűzött tovább a vita pro és kontra; ez a szöveg a cikkre érkezett utolsó válasz.
[2] Dr. Beér Gyula: A macskák a közigazgatásban, Budapesti Hirlap, 1927. ápr. 27. (94. szám), 6.
A szerző a kutyaadóhoz hasonlóan macskaadó bevezetését javasolta.
