Címke: esszé / publicisztika

Bejegyzések

„Így élek én, nem érdekel más…”

A magyarországi futballszurkolói és szkinhed szubkultúra szimbólumrendszere
 

Minden társadalmi rétegnek, osztálynak és alosztálynak vannak félreérthetetlen és erőteljesen ráutaló sajátosságai, melyek a többségi társadalom nagy részében, de legalábbis az adott rétegben önmagában ugyanazokat az asszociációkat váltják ki. Jelzésértékű külső és belső jelekről beszélünk, melyek plusz információt adnak egy egyénről társadalmi hovatartozását illetően, olyan szimbólumokról, amelyek bizonyos fogalmakkal kapcsolódtak össze a társadalom alakulása folyamán. Az ilyen szimbólumokat, ikonokat és indexeket használjuk a saját identitásunk (vagy az elvárt identitásunk) kifejezésére, a csoport/réteg többi tagja előtt történő azonosításra, ugyanúgy a magunk elhatárolására is az olyan csoportoktól/rétegektől, melynek nem kívánunk tagjai lenni. A jelek iránytűként funkcionálnak, megbélyegeznek és lelepleznek, hasonszőrűnek vagy másnak láttatva minket embertársaink szemében.

 

A társadalmi osztályok/rétegek megkülönböztetésében szerepet játszó jeleket nagy általánosságban státusz-szimbólumnak is szokták nevezni, bár ezek alatt a köznyelv elsősorban a financiális rétegződés szerinti felsőbb osztályok megkülönböztető szimbólumait érti. Véleményem szerint az alacsonyabb társadalmi rétegek is rendelkeznek saját státusz-szimbólumokkal, mind a tárgyi, megfogható kategóriában, mind az absztrakt, megfoghatatlan megnyilvánulások terén sugározzák jeleiket akarva-akaratlanul, hogy a szociálisan érzékeny befogadó közeg elhelyezhesse őket a társadalmi ranglétrán.

 

Jelen írás célja távolról sem a társadalmi hierarchiából fakadó megközelítés. A tanulmány nem hivatott eldönteni, hogy a címben említett szubkultúra mely nagy társadalmi réteghez sorolható, hiszen bár általánosítással lehetséges lenne a besorolás, tagjainak hovatartozása mégsem mondható egyértelműen homogénnek. A cél a címadó szubkultúrák szimbólumai, azok kialakulásának okai (pragmatikai szempont) és az ezek mögött megbúvó jellegzetes világnak a bemutatása. Ezen túlmutatva szeretném a sorok közül kitűnő hangulatfestéssel közelebb hozni az olvasót egy számára talán nem is létező, meg nem értett világhoz.

 

A két szubkultúra közös vizsgálatának megalapozottsága

 

A szkinhed kultúra és a futballszurkolói csoportok együttes elemzésére az egy tőről fakadás ténye és a hasonló életmód ad alapot. A két szubkultúra képviselőit tekintve is úgy összemosódott és összefonódott a rendszerváltás óta, hogy gyakorlatilag már nem is érdemes, talán nem is lehetséges külön tárgyalni és emlegetni azokat.

 

A közös ideológiai alapot tekintve, némi általánosítással élve kijelenthető, hogy minkét csoport radikális patriotizmust és a fennálló rendszer elleni erős kontrollt testesít meg. A kontroll gyakorlását azonban általában nem társadalmilag elfogadott eszközökkel, hanem segélykiáltás-szerű, radikális megnyilvánulással valósítja meg. Ide sorolhatóak a tüntetések, az utcai harcokba fulladó demonstrációk, egyéb heves megnyilvánulások. Annak ellenére, hogy a felvállalt politikai és ideológiai ellenzék-szerep megvalósítása időnként jogosan is büntetőjogi-kategóriákba csap át, fontos hangsúlyozni ezen szubkultúrák fokozottan ritka társadalmi érzékenységét.

 

A csoport vegyes szociális összetételéből fakadóan persze szép számmal akadnak olyanok is, akik saját identitásválságukat, beilleszkedési képtelenségük miatt érzett ösztönös fájdalmukat vetítik ki a fennálló rendszerre. Ha jobban belegondolunk azonban, talán itt sem kizárólag belülről fakadó emberi és jellembéli gyengeségek okozzák a teljes destruktivitásba vonulást, hanem a társadalmi elidegenedés, az emberléptékűség teljes kihalása is.  Nem célom az egyén patologikus elváltozásainak társadalmi és pszichológiai okainak arány-vizsgálata, inkább azt tartom témámból fakadóan fontosnak, hogy a nagy általánosságban vett szubkultúra jelrendszerét a háttér megvilágításával érthetőbbé tegyem.

 

 

Történeti gyökerek – a brit eredet

 

Mindkét csoport gyökerei az angol munkásosztályhoz vezetnek vissza. Az 1950-es, ’60-as években alakult ki a szkinhed mozgalom Nagy-Britanniában, és eleinte nem állt mögötte konkrét ideológia. A későbbiekben több irányzat nőtt ki a kezdeti egyből, többek között az antirasszista szkinhedek (SHARPok), a nemzeti „patrióta” vonalat és a nemzetközibb nemzeti szocialista vonalat képviselők csoportjai. Magyarországon másképp alakult a szubkultúra sorsa: a rendszerváltás előtti évek diktatúrája miatt csak a ’80-as években indult útjára a szkinhed mozgalom, melyben keveredtek a punk és a ténylegesen szkinhed fiatalok, hiszen a cél jobbról és balról egyaránt a rendszerváltás volt. A mozgalom történetével most nem szeretnék bővebben foglalkozni, még annyit fontos megemlítenem, hogy a huliganizmussal átitatott futball- és klub fanatizmus magyarországi elterjedése kicsit később, a ’90-es években történt meg.

 

A szkinhed fiatalok öltözködésének alapmodellje egyértelműen a brit mintából alakult ki, így főbb jelképeinek eredete nem speciálisan a magyar társadalom szimbolikáját tükrözi. A bakancs a nagyvárosi munkás múltat hirdeti büszkén, és a fehér cipőfűző is brit hagyomány. A kopasz hajviselet a gyakori utcai harcok következtében kényelmi kérdés volt, a futball-mezek, teniszpólók pedig a sport (elsősorban a futball) iránti kirívó lelkesedést szimbolizálták. Érdekes azonban az a sok már egyértelműen magyar sajátosság, ami az évek során szintén megkülönböztető erővel ruháztatott fel, mint a korábban említett brit jelképek.

 

A magyar szkinhedeknek két csoportját különböztetjük meg, gyakran az általuk hordott szimbólumok alapján. Az egyik csoport a nemzeti szocialista vonalat követi, a nemzeti szocializmus értékrendjét és célkitűzéseit érzi magáénak, internacionális Európában gondolkodik, a közös európai szokásrend és kultúra uralma mellett voksol. Ezen irányzat követőinél a nemzeti különbségek nem játszanak szerepet.

 

A másik, jól elhatárolható csoport elsősorban a magyar haza sorsa iránt érez elkötelezettséget, szeretné megőrizni magyar identitását és kultúráját, ez által világosan elhatárolni (de nem mások fölé helyezve) magát az európai olvasztótégelytől – ehhez az ideológiához sorolhatók nagy többségben a futball fanatikusai is.

 

 

Öltözet és kiegészítők mint primer üzenethordozók

 

Mindkét szubkultúra öltözete alkalmazkodik viselőinek mozgalmas életviteléhez, ezért az úgynevezett „casual” (laza, sportos) irányzatot követik.

 

A hagyományos szkinhed ruházat legáltalánosabb és legeklatánsabb eleme a már említett bakancs és a bomberdzseki, mely derékig érő, narancssárga belsejű fekete szintetikus anyagú dzseki, melynek persze több színváltozata is van, amik közül viselői egyéni szempontok alapján választanak.

 

A zenekarok nevével, logójával díszített, nagyrészt fekete kapucnis pulóver, és a Lonsdale, az Everlast, az Erik and Sons, a Thor Steinar, a Ben Sherman, a Fred Perry, a Consdaple, az Alpha Industries (eredetileg hadi ruházat), a Hardcore United és a Warrior cégek sportos ruházati cikkei nagyjából le is fedik a kínálatot. A nadrág általában terep-, zöld vagy fekete színű, ezzel utalva a katonai jellegre. Díszes övcsattal ékesített szíjak teszik fel a koronát a ruházatra, melyek gyakran kedvelt szimbólumokat ábrázolnak. A katonai sapka is gyakori jelenség. A két eltérő ideológiájú szkinhed irányzat öltözködését jobbára csak a szimbolikus felvarrók, kitűzők, pólóra vasalt ábrák különböztetik meg.

 

A Harmadik Birodalom ideológiai vonalát képviselők körében kedvelt jelzések a második világháborús hadosztályok jelei, kiemelt szereppel száll síkra a Búr-kereszt, a Totenkopf és a Schwarze Sonne jelkép. De található a kínálatban havasi gyopár (Edelweiss) és kelta kereszt is. Szintén gyakori „irányjelző” a második világháborús kódrendszer számainak használata (88, 18). Az angol szövegek, rövidítések is gyakran megjelennek a kitűzőkön, felvarrókon, mert így annyira nem szembetűnő, mégis jelzésértékű az üzenet (pl. A.C.A.B. – All cops are bastards; White Pride, stb.). A szvasztika és a nyilaskereszt ruházaton történő megjelenése kevésbé jellemző a hatályos magyar jogszabályok miatt, melyek következtében tiltott önkényuralmi jelképnek minősülnek, ezért inkább tetoválás formájában öltenek testet a ruha által eltakart területeken.

 

A fent említett szvasztika és a Schwarze Sonne esetében is felmerül az ókori germán mitológiával való kapcsolat, ugyanis az utóbbi például a „Sig-rúnát” ábrázolja egymás mellé fordítva tizenkétszer, mely az örök győzelmet szimbolizálja. Sokszor merül fel ékszer vagy tetoválás formájában az ógermán Thor istenség kultikus harci-kalapácsa is, a Mjöllnir, a Thor Steinar ruházati márka kollekcióinak fantázianeve pedig az Ázgárd isteneinek egyikét-másikát, többek között Baldurt, a „szépséges istent”, Odin fiát idézi meg. A szvasztika Himalájából induló szimbólum-történetét már ne is említsük, hiszen bár a skinhead mozgalomban nem ritka az ógermán hagyományok iránti lelkesedés, ez általában csak felszínes, kifelé szánt érdeklődés, nem a jelképek valódi eredetének szól. Szimbolikus jelentést hordoz, melynek üzenete a német őstörténet és eredet nagyra értékelése. A szimbólumokat a szubkultúra képviselői azonban nem régi jelentéstartalmuk miatt, hanem második világháborús karrierjük következtében tartják fontosnak.

 

A patrióta vonal inkább a magyar eredetű jelképeket, a rakamazi turult, az árpádsávos kitűzőt, zászlót viseli, esetleg rovásírással, Nagy Magyarországgal, kettős kereszttel díszített pulóvert, felvarrót visel.

 

A futballszurkolói körökben még erőteljesebb a kényelmet preferáló „casual”-jelleg. A nadrág ritkán farmer, de inkább melegítő („susogós”) nadrág, márka tekintetében például a Nike és a Puma, klubhoz való hovatartozás függvényében kiválasztva.

 

Néhány éve újraéledt divathullám a kapuit újra megnyitott cipőgyár, a Tisza termékeinek használata. Ez is a magyar termékek preferálását, újabb identitás-önmeghatározást szimbolizál, egyfajta szembehelyezkedést a globális piac olcsó, minőségen aluli áruival, állásfoglalást a minőségi hazai árukínálat mellett.

 

A Lonsdale, a Fred Perry, az Everlast, a Burlington, a Ben Sherman, a Le Coq Sportif és a debreceni Warrior márkák mellett közkedvelt és angol mintára speciálisan csoportjelzésnek minősül a Burberry kockás mintájú sportruházatának a viselete (főleg baseball-sapka által), valamint előkelő helyen képviselteti magát a Hooligan Streetwear, az Ultra! not a bitch, a Mentalita’ Ultras, az angol Umbro, és az amerikai Everlast cég ruhakínálata is. A fentiek közül kerülnek ki a rövid dzsekik, kapucnis és speciális (utcai harcokhoz ideális) ninja-hooded és az esetleges könnygáz-támadás ellen is védő pulóverek, sapkák, kiegészítők is.

 

A már említett baseball-sapka mellett a klubsál is jellegzetes elem, mely nem csak azonosít, hanem ha használója úgy akarja, ápol is és eltakar. A díszes csattal felszerelt öv kiváló önvédelmi eszköz a sötét éjszakában, az acélbetétes Martens bakancs szerepét veszi át ezen a téren, mert itt gyakorlati okokból kifolyólag egyértelműen a sportcipő örvend elsöprő népszerűségnek. Csapatmezek, galléros pólók rejtőzködnek a vastag pulóverek alatt.

 

Fontos megjegyezni, hogy a fenti ruházati márkák ára igen borsos, egy pulóver ára 10-20 ezer forint, mégis oly fontosnak tartják a szubkultúra tagjai az önazonosítást a társadalom és a más ideológiákat képviselő szubkultúrák szemében, hogy átlagosan igen alacsony fizetésükből, akár lemondások árán is szíves, örömest költenek erre.

 

 

Ultrák és huligánok

 

Most, hogy végre túljutottunk a szinte klisészerű, kötelező és agyondimenzionált öltözködési sablonokon, evezzünk belsőbb vizek felé. Fontos megemlíteni, hogy a futballszurkolók is megkülönböztetik egymást vérmérsékletük és motivációik alapján: a kifejezetten a szervezett szurkolásért mérkőzésre járó szurkolókat „ultra” néven emlegetik, ők felelnek a koreográfiákért, a pirotechnikai látványért, sőt, az egész meccs alatti hangulatért. A téveszmével ellentétben ők töltik meg a legendás B-közép sorait, a kapu mögötti lelátót. Általában kerülik a nyílt és nonverbális konfrontációt az ellenséges szurkolótábor tagjaival. Az ultrák szurkolása a rigmusok éneklésében, zászlók és drapériák lelkes készítésében és használatában nyilvánul meg, és szinte kizárólag a stadion területére korlátozódik.

 

A harciasabb irányzat képviselői önmagukat a „hooligan” kifejezéssel identifikálják. Szívesen vesznek részt stadionon kívüli megmérettetésekben idegen szurkolókkal. Közülük kerülnek ki az előre megbeszélt, fegyvermentes és szabályozott rendszerben zajló verekedések résztvevői is. Ezen alkalmakkor a bizalmi alapon kiválasztott tagságú csapatok létszámbeli arányosság mellett és a civileket kizárva mérkőzhetnek meg riválisaikkal. Az ustawka elnevezésű megmérettetési alternatíva keletről indult, de napjainkra jelentős tért nyert hazánkban is.

 

Az ultrák öltözködésére jellemző inkább a csapatcímer, mezek és a csapatszín, valamint a csapatsálak viselete, míg a hoolok klub-hovatartozás szempontjából neutrális, de minden esetben a fent említett márkák termékei közül való ruházatot hordanak. Ennek elsősorban gyakorlati oka van: a rendőrséggel vagy más klub hooljaival történő esetleges erőszakos interakció közben, előtt és után nem célravezető a ruházat általi önazonosítás.

 

Egy adott klub szurkolói a stadion szektoraiban elfoglalt hely alapján is több csoportra oszlanak. A már feljebb említett drapériák szemiotikája kettős mivoltának első, primer rétege ezen csoportneveket, a szűk hovatartozást hivatott mutatni. A drapériák igazi jelentősége azonban a szekunder rétegben rejlik: ez a kapcsolat a szurkolók és a közvélemény, a külvilág között. A közvetítő csatorna maga a média, mely eljuttatja a társadalmilag szinte cselekvésképtelenségig némított szocietális rétegek üzenetét a címzetteknek, a mainstream társadalom tagjainak.

 

A szubkultúra túlnyomórészt kevésbé iskolázott tagjai ösztönösen használják a nyilvánosságot, gyakran ily módon foglalnak állást aktuálpolitikai kérdésekben, időszerű társadalmi konfliktushelyzetekben. „Drapikkal” fejezik ki szimpátiájukat és támogatásukat az anyaország határain kívül szakadt testvéreiknek például, mert egyéb fórumon a társadalmi hierarchiában elfoglalt marginális helyéből adódóan a többség nem tud állást foglalni. Gyakran látható ezért hatalmas, egész lelátót végig érő, több mondatos üzenet, mely élő felkiáltójelként próbálja a negyedik hatalmi ág segítségével az embereket gondolkodásra sarkallni. Ezzel a cselekedettel tulajdonképpen a mindenkori demokratikus tiltakozás legtermészetesebb formáját valósítja meg némán, sokszor tudattalanul, szívvel gondolkodva.

 

A napszemüveg már-már kultikus és szimbolikus viselete a futballszurkolók esetében sokrétű jelzést küld a befogadók felé. Kívülről befelé nézve takar, elrejti a személyazonosságot. A természetes praktikus okokon (álcázás) felül az önkéntes törvényen kívül helyezkedést közli, mely fokozottan jellemző a tárgyalt szubkultúrára. A társadalom ostoba és bajkeverő egyéneknek bélyegzi tagjait, azok pedig reakcióként felvállalják és továbbörökítik e szerepet. Ennek oka a pszichológiából jól ismert Pygmalion-effektus, az önbeteljesítő jóslat működése.

 

A napszemüveg belülről nézve látni nem akarást szimbolizál. Tudatosan elhatárolódik az egyén a társadalomtól, szociális érzékét eltompítva nem akar más, szubkulturálisan rajta kívül eső egyénnel semmiféle társas interakciót. Ezzel a védekezési mechanizmussal próbálja magát érzéketlenné tenni az illető, mert így fájdalmat sem fog érezni többé – a radikális szubkultúrák tagjaira általánosan jellemző az érzelmi szempontból kínkerülő életvitel.

 

Így alakul ki az a tényállás, hogy senki nem kerülhet be a szubkultúra tagjának az életébe jelentős módon, csak a saját csoportjának tagjai. Bennük bízik meg az egyén, őket tiszteli, ennek következtében a hasonló beilleszkedési és szocializációs gondokkal küszködő társain kívül mindenkit eltaszít maga mellől. A legnagyobb veszélye ennek a folyamatnak, hogy így az egyén számára szükséges referencia-személyek, viszonyítási alapok is csak ebből a csoportból kerülhetnek ki, így pedig mindig csak relativizáltan pozitív szereppéldákat láthat (pl. példaképnek tekinti azt a barátját, aki ugyan iszik és céltalan életet él, de legalább van munkája és pénze, és ha kell, megvédi a társait a verekedésben – tehát a többiekhez képest jó). A folyamat vége egy végleges értékrend-torzulás, hibás szocializáció, mely önerővel kijavíthatatlan. Szakember segítségét pedig ugyanúgy nem kéri az egyén, mint a beteg, aki nem hajlandó elismerni betegségét. Természetesen a fent leírt folyamat nem jellemző a szubkultúra minden tagjára, de egy gyakori, általános és jellemző jelenség.

 

A szkinhedek esetében a napszemüveg csak idény-jelleggel, megemlékezéseken és egyéb rendezvényeken mondható jellemzőnek, ez esetben viszont nincs szimbolikai jelentősége, viszont azért nem árt felfigyelni rá. Éles kritikát fogalmaz meg ugyanis a hazánkban működő demokráciával szemben, melyben a mainstreamtől bizonyos módon eltérő vélemények nyilvános képviselete akut munkanélküliséghez vezethet.

 

A szubkultúra nyelvezete és jellemző, szimbolikus nonverbális gesztusai külön tanulmányt érdemelnének, ugyanúgy, ahogy az ide kötődő életstílus, értékrend is. Kijelenthetjük azonban, hogy sok tekintetben a csoport nem tér el a munkásosztály és az elszegényedett alsó középosztály jellemzőitől, hiszen nagy többségben a szubkultúra tagjai individuumként is ezen rétegekbe tartoznak. Ennek oka az, hogy a társadalmi hierarchiában alacsonyan elhelyezkedő fiatalok kevésbé tudják megemészteni a társadalmi igazságtalanságokat és saját anyagilag és kulturálisan periférikus és elnémított helyzetüket, ugyanis sem az elsődleges szocializációjuk a családban, sem a másodlagos szocializáció során tanult modellek nem segítik őket.

 

 

Utószó

 

Ezzel a talán nem hagyományos szemiotikai elemzéssel sokkal mélyebb dimenziókig juthattunk el a szimbólumok használatát illetően, mintha pragmatikus úton azoknak konkrét eredetével foglalkoztunk volna. A fenti szubkultúra szimbólumai életfelfogást, életvitelt jelentenek. Tagjai maximálisan azonosulnak ezzel, így hát a szimbólumok magát az embert, viselőjüket jelentik. Külön-külön meg lehet magyarázni a jeleket, de úgy nem jutunk közelebb a jelzett megértéséhez: ha a jelek együttes fennállását vizsgáljuk azonban, kirajzolódhat előttünk egy bonyolult társadalmi csoport kívülről ködös, de belülről színtisztán logikus világa.

Bejegyzések

A kádban sírás, mint olyan

– mozaiktárca –

 

2012. április 17.

 

Egy végtelennek tűnő délutánt követően fáradtan, de a fáradtságot elnyomó kíváncsisággal indultam az Odeonba. Ötszáz forint a beszélgetés, de a vetítés ingyenes. Oktatófilm – mondta a rendező, hiszen 250 film összevágásával készült az alkotás (ennyi jogdíjat lehetetlen kifizetni). A Final cut. A film, amely többek közt azt bizonyítja, hogy a végső vágás joga lehet a rendezőé is. Akár azé a rendezőé is, aki egy snittet sem forgatott (kivéve azt a kettőt, amit saját filmjéből vágott be), szóval a rendezőé, aki 250 filmből egyetlen történetet mesél el. Így lesz Anthony Perkins a Psychoból, Soós Imre a Ludas Matyiból, Bruce Willis a Die Hardból eggyé, így szívja el Piszkos Harry Robert de Niro cigarettáját, és így táncol Chaplin Nicole Kidmannel. A Raoul Wallenberg utcán át sétáltunk a mozi felé, és én közben azon gondolkoztam, hogy ennyi lenne az egész filmművészet? Állandók különböző képen? Férfi, nő, szerelem, féltékenység, szex, esküvő, háború, álom, gyerek… Mind ugyanúgy, csak máshonnan, máskor. Mi az, ami állandó, és mi az, ami visszatérő? Hány órának, napnak vagy évnek kell eltelnie, hogy valami visszatérőnek, egy korábban létező változatának számítson, vagy ugyanazon, csupán néhány félrenézés erejéig megszakított folyamat részének?

 

44-es

 

Az egyik cipő 44-es. Pont, mint az én lábam. De volt ott 26-os is. Gyerekméret. Ezt hurokba fogod, bújtatod, mint a nyuszi fülét, és meghúzod. Látod? Így kell bekötni. Ügyes vagy kislányom. És ő nem értette, hogy miért nem a holdat, ha már az a kedvenc égiteste, főleg, mikor olyan, mint egy fényes kifli, szóval, miért nem a holdat varrta rá az anyja a kabátjára. A Ferikén is csillag van, a Zsuzsikán is, meg mindenkin az utcájukból. Az összes ugyanolyan mama! Ne sírj kicsim, a tied a legszebb! Hova sétálunk mama? Miért ugrálnak az emberek a vízbe? Csukd be a szemed! Játsszunk valamit! Mit mama? – kérdezte remegve. Játsszuk azt, hogy elutazunk a hol… A mondat végét már nem hallotta.

 

Mit kell kiabálni?

 

Mozsikonici!- kiabálta a középkorú férfi. Tudjátok mit jelent? Mocskos zsidó, kommunista, nigger, cigány! Mindenki némán állt körülötte. Hallgattak, senki nem állította le. A meccset próbálták nézni. Ha megvetem őket, akkor megvetem magam is. Mi sem, én sem szóltam neki. Akkor sem, amikor megint rázendített. Most már itt vannak a köcsög kínaiak is! Mit kell akkor kiabálni? Mozsikoniciki? – kérdezte valaki hátulról, valaki, akinek ez az egész csak egy vicc. Úgy van! Mozsokiniciki! Meg a kurva szlovákok! Mozsikonicikiszlo! Előttünk állt. A lábára néztem. 44-es. Pont, mint az enyém.

 

Elrejtő és kilökő

 

Korán érkeztem a Fővám térre. Néztem az épületeket. Főleg azokat szeretem a városban.

Akárhányszor elsétálok valamelyik körfolyosós, oszlopos, vagy balusztrádos, faragott homlokzatú, kopott szobrokat és bukott boltok, halott mesteremberek cégéreit aktuális reklámtáblák mellett elbíró épületek, erkélyes, sokakat beengedő, elrejtő és kilökő, golyónyomokat és graffitiket áruló falai mellett, mindig úgy érzem, hogy ezek az épületek élnek, vagy ha nem is élnek, legalább látnak. Látnak mindent, egy század igazi szemtanúi. Díszletei, ahogy díszletek voltak azok az emberek is, akik végignézték mozdulatlanul azt a bizonyos menetet. Ami a múlt hetivel ellentétben nem az Élet menete volt. Pláne nem nagybetűvel. Először cipők, aztán cipők szobrai maradtak, és még mindig várnak arra, amire Kornis Mihály a Dunasiratóban: „S így lassacskán feltámad egész Budapest és együtt élni tanul halott önmagával.” A Salkaházi Sára rakparttól a Wallenberg rakpartig tartott a séta. Helyekké váltak. Biztos nem akart egyikük sem utca, sétány, vagy rakpart lenni! Senki sem hal meg pusztán ezért. De ők nem tehettek mást, elítélve a szemtanúként való félrenézés luxusát, odanéztek,

és oda is mentek.

 

Budapest, V. ker. Múzeum krt. 4-6.ELTE. BTK. 2. emelet. Férfi WC. Falfirkák.

 

Éljen Israel! Éljen, de ne itt a földön. Israel. Anitpalesztiniták. I’m a palestin. And who cares?

Palesztínok lemészárlása= a valódi holocaust. Antiszemitizmus egy tisztább világért. Fuck Jews! Fuck Tibet! Free China! Éljen az ateizmus! Mentsd meg az esőerdőket! Ne töröld ki! Miért nincsenek a Flinstons-ban niggerek? Mert akkor még majmok voltak. A firkákat a Kohn és Tsa. tisztasággyártó cég támogatta. Köszönjük.

 

Csak hátrafele

 

A svéd parlament elnökének beszédét már nem hallgattam meg. Elkezdett zavarni a tömeg. Balról a Gellért-hegy, jobbról a Duna, és csak a Szabadság híd fele, csak hátrafele lehet kimenni.

 

2012. április 17./2

 

Ez valami eszméletlen! Egy főhajtás a mozi előtt! Zseniális! – mondtam a vetítés után, de még a beszélgetés előtt. Azért ez a cigiszünet jól jön! Mi az, ami állandó, és mi az, ami visszatérő? Már megint ezen agyalok. Hány órának, napnak, vagy évnek kell eltelnie, hogy valami visszatérőnek, egy korábban létező változatának számítson, vagy ugyanazon, csupán néhány félrenézés erejéig megszakított folyamat részének? Mint a kádban sírás. Hány filmben, ahogy itt is láttuk, hány filmben volt már kádban sírós, vagy éppen zuhany alatt sírós jelenet! Különböző korok, különböző országok filmjeiben a mai napig visszatér. Ha nem is napról napra, de gyakran téma. És nem csak a filmekben. És nem csak a kádban sírás, mint olyan.

 

Bejegyzések

Barokk regény

Carpentier világa

 

„Kétségkívül ő a spanyol nyelv egyik nagy regényírója, de ha regényeitől függetlenül vizsgáljuk a prózáját (…), hát már nem is lehetne messzebb attól a stílustól, amely az én kedvemre való. Egy csöppet sem tetszik a merevsége, tanárossága és könyvízű modorossága, lépten-nyomon azt érzem ki belőle, hogy aprólékos szótárböngészésre épül, a régiességek iránt táplált ósdi rajongásra és a XVII. századi barokk írókhoz visszanyúló mesterkéltségre.” ­–írja a meglepő véleményt Mario Vargas Llosa Alejo Carpentier stílusáról a Levelek egy ifjú regényíróhoz című esszékötetében. Aztán így folytatja: „Mégis (…), lenyűgöző ereje van ennek a prózának, minden fenntartásom és ellenszenvem semmivé válik tőle, minden szavát vakon elhiszem. Hogy képes erre a csodára Alejo Carpentier nyakkendős, kikeményített stílusa? A rendíthetetlen egységessége jóvoltából (…), amely azt sugallja olvasóinak, hogy csak így ezekkel a szavakkal, mondatokkal, ezzel a lendületes írással lehetett elmondani azt a történetet.”

Én a fenti sorok olvasásakor, 2005 vége felé, Mario Vargas Llosa kis kötetében találkoztam először Carpentier nevével, majd hamarosan a kezembe került Az idő háborúja című Európa Zsebkönyv, amely szép válogatást adott elbeszéléseiből. (Itt kell köszönetet mondani Benyhe tanár úrnak (nyugodjék békében), aki az Európa Kiadó felelős szerkesztőjeként számos jelentős spanyol-amerikai író művének megjelentetésében döntő szerepet játszott a 70-es években.) Carpentier kubai író, és Kuba politikai berendezkedése segített abban, hogy a szocializmus évei alatt itthon megjelenhetett szinte az összes műve (ellentétben mondjuk a polgári Borges-szel). Az antikváriumok szerencsére, vagyis sajnálatosan, tele vannak a könyveivel. Pedig érdemes olvasni őt: időkezelése, nyelve, ahogy Mario Vargas Llosa is megfogalmazta, meglepő, szokatlan.

Alejo Carpentier a svájci Lausanne-ban született 1904-ben, nagyjából egy időben a vele rokonítható Asturias-szal, s a tőle nagyban különböző Borges-szel. Havannában nőtt fel, s noha sokat utazott Európában, Dél Amerikában, sőt 11 évet élt Párizsban, 14 évet Caracasban, Venezuelában, mindig is kubainak vallotta magát. Pedig a neve is árulkodik: apja francia, anyja orosz származású. Gondolkodására nagy hatással volt a szürrealizmus, de ezt sajátosan, dél-amerikai módon értelmezte. A valóság és álom helyett a valóság és a csoda együttállásának ábrázolására vállalkozott, felismerve a dél-amerikai földrész eme paradox jellegzetességét (világvárosok és őserdők egymás mellettisége, a nyugati életmód és az indián hagyományok, rítusok egymásba fonódása). És valóban: a földrész alapvető jellegzetességeit megtalálva, fölmutatva lesz hiteles a spanyol-amerikai irodalom, ezzel a különös és izgalmas együttállással, pontos megfogalmazással hoz újdonságot a világirodalomba. Az ő szava: a csodás való (Lo real maravilloso), amely később Rulfo művészetén át García Márquez mágikus realizmusához vezet.

Carpentier stílusa újbarokk, részletes, aprólékos leírásokkal ábrázolja a gazdag természeti környezetet. Íme egy részlet a Szent Jakab útja című novellából: „A fedélköz félhomályából félbevágott hordókba ültetett, vérvörös gyümölcsöktől roskadozó törpe narancsfákat hoztak elő, és a fák, amerre vitték őket, beillatozták a fedélzetet. A pompás gyümölcsökbe öltözött fák megjelenésekor átalakult a délután, és Juan, a gyümölcsnedv, a bors és a fahéj illatától elkábulva, letette a vállán lógó dobot a földre, és ráült lovaglóülésben.” Ahogy olvassa az ember, megjelenik orrában az illat, szájában az íz. Szinte túlcsordul a végletekig fokozott érzékiség. Igazi költői próza, ami azonban időnként különös, és váratlan epikai fogásokkal, történetek egymásba csúsztatásával, az idővel való játékkal operál. Azt hiszem, a mi Babitsunk is kedvelte volna Carpentier-t, az ő verseiben is fontos szerepet játszik az érzékiség és a zeneiség fokozása (pl. Ballada Irisz fátyoláról, Esti kérdés).

Carpentier kapcsolata a zenével rendkívül szoros volt. Maga is folytatott zenei tanulmányokat, kitűnően zongorázott, saját műveket komponált, modern zenekari művek (pl. Sztravinszkij, Ravel stb.) kubai premierjének megrendezésében segédkezett, értekezett a kubai zenéről, kutatta a kubai zene gyökereit. Talán legkülönösebb műve: a Magvető Kiadónál 1977-ben, bibliofil kiadásban megjelentetett Barokk zene című regény. Valódi könyvészeti ritkaság: a fejezetek kezdőbetűi díszes iniciálék, a fejezetek elején, s végén színes metszetek találhatók, a betűtípus, a betűméret, a sortávolság gondosan megtervezett: igazi tipográfiai csemegét kínál. A regény egy különös fikció: változat a Vivaldi-féle Montezuma című opera születésére, de ahogy Carpentier-nél szokás, itt sem a történet a fontos. Az enteriőr, a környezet, a káprázatos barokk koncert leírása minden eddigi Carpentier-műnél gazdagabb nyelvezetet eredményez.

Carpentier Párizsban halt meg 1980-ban, de Havannában, a nemzeti sírkertben (Cementerio de Cristóbal Colón) nyugszik. Európai műveltségű, de a dél-amerikai hagyományokra építő művész volt, aki nélkül a nagy dél-amerikai „boom” nem jöhetett volna létre. De műve nemcsak irodalomtörténeti ritkaság, a Barokk zene című kisregény és a novellái élő, élvezetes olvasmányok ma is.

 

Felhasznált irodalom:

Mario Vargas Llosa: Levelek egy ifjú regényíróhoz (1997 – Cartas a un joven novelista), (ford. Benyhe János, 1999) Európa Könyvkiadó Budapest

Alejo Carpentier: Az idő háborúja (1956 – Guerra del tiempo) (ford. Nagy Mátyás, Lengyel Péter, 1979) Európa Könyvkiadó Budapest

Alejo Carpentier: Barokk zene (1974 – Concierto barroco), (ford. Tóth Éva, 1977) Magvető Könyvkiadó Budapest

Bejegyzések

Miért nem ő…?

Interjút készítve egy hetilap felvetette a kérdést: miért pont József Attila? Miért József Attilában vagyunk közösek? Hogy lehet, hogy ő az utolsó és ma talán az egyetlen „nemzeti költőnk”?     

            Persze ilyenkor az interjúalany bambán maga elé bámul, és próbál valami „értelmeset” összeszedni: Ööööö, Üüüü, Fhúúúú…..

            Én sem tettem másként.

           

Pedig felnőtt fejjel kétszer is találkoztam József Attilával, a nyolcvanas évek végén az öreg Németh G. Béla kurzusain és a rendszerváltás idején, a Pataky István Híradásipari Szakközépiskolában. A két találkozás közül az utóbbi volt a meghatározó. József Attila nélkül én – a tanítványaimnál öt-hat évvel idősebb fruska – még csak rendet sem tudtam volna tartani. De elég volt két-három sor az Ódából, a Téli éjszakából, és rögtön „megkomolyodtunk”: a levegő nehezebb, de áttetszőbb lett – később soha nem éltem át ilyen nagy, közös versélményeket.

            Nagyhangú, szakadt farmeros, cinikus, fülbevalókkal, biztosítótűkkel díszített fiúk voltak, nagyon értelmesek. Többségében kőbányai munkáscsaládok fiai. Ahhoz is volt elegendő eszük, hogy felismerjék, hogy 89-ben „nem az ő idejük jött el”. József Attila, a mi József Attilánk az ő nevükben beszélt a vesztesekhez. És ahhoz is értelmesek és érzékenyek voltak, hogy felismerjék, a kortárs irodalom nem hozzájuk szól, nem róluk beszél, nem tart igényt rájuk:      „Igen, tényleg jópofa dolgok ezek, de nekünk mi közünk ehhez, tanárnő…?”

            Én sem tudtam megmondani. De persze lelkesen elősoroltam az összes egyetemen tanult közhelyet. Órákig vitatkoztunk a Zalka Máté tér aluljárójában, és büszkén jelenthetem ki, a legtöbb szópárbajt megnyertem. De megtéríteni mégiscsak ők térítettek meg.  A „Zalka” óta én is azt gondolom, nyíltan vállalt identitás és felelősségvállalás nélkül nincs irodalom. Olyan irodalom, amit mi szeretni tudunk.

 

Ám teljesen naivan azért arról is meg voltam győződve, hogy a „fiúk” József Attila-kultusza azért mégiscsak a baloldali meggyőződésükkel függ össze. De rosszul gondoltam. 2009-ben egy recenziót állítottam össze a Kairosz Kiadó Miért hiszek? sorozatából, ahol többnyire idős jobboldaliak (köztük rengeteg pap, orvos, sok bevallottan „jobbos” művész és feltaláló) vall hitbéli kötődéseiről. A vallásos élményeket gyakran irodalmi szövegekkel illusztrálták, Pilinszky-, Reményi-, Babits-, Wass Albert-, Ady-, Márai- és – láss csodát! – József Attila-szövegekkel.

            Hát hogyan? Ilyen befolyása lenne az iskolai oktatásnak? Az ő tanárnőjük is a „Zalkában” tartotta a pótórákat? Vagy inkább arról van szó, hogy a XX. századi Magyarországon senki nem nőhetett fel az egzisztenciális magárahagyottság élménye nélkül? Se kitelepített tisztviselő-gyerek, se a családjával megalázott parasztfiú, se „elvhű” munkásgyerek?

            De miért pont József Attila? Miért nem más? Mondjuk Petőfi Sándor? Nekem ekkor tűnt csak fel, hogy az irodalomtankönyvek régi nagy sztárjában, Petőfi Sándorban milyen kevesen ismernek magukra…

            Pedig Petőfi is nagyon sok modern izgalmat kínál az olvasóknak. Ismerd meg a groteszk humorát, kapargasd meg a transzcendenciához való viszonyát, olvasgasd a Felhők-ciklus gyöngyszemeit! Petőfi hihetetlenül ellentmondásos, sziporkázóan sokszínű alkotó volt – de különös módon nem ezt a Petőfit szerették a XIX. századi olvasók és a Petőfi-utánzók. Őket Petőfi gátlástalan nyíltsága, egyszerűsége, népiessége bűvölte el.

            Szabó Magda Régimódi története a Petőfi-recepció érdekes dokumentuma is egyben. A regény a „48-as köznemesség” öncsalását a Jablonczayak három nemzedékének Petőfihez, a Petőfi-eszményhez való viszonyában is tükrözi, még ifj. Jablonczay Kálmán Petőfi modorában írt verseit is közli. A Jablonczayak, ezek a szifiliszes, tönkrement, kegyelemkenyéren élősködő szélhámosok Petőfi mintájára próbálnak meg érezni és gondolkodni – de ezt már nem lehet: a kiegyezés kora teljesen másféle, mint a „boldog ifjúkor”, az öröknek hitt negyvennyolc. A Jablonczayakat ez az örökös öncsalás teszi annyira groteszkké.

            Mert a „nemzeti költők”, a mi költőink az önmeghatározás gesztusait is közvetítik. Nemzedékek szereplehetőségeit, mozdulatait alakítják. Ezért tartom veszélyesnek, hogy miként a szegény Jablonczayaknak, nekünk sincs „kortárs költőnk” – olyan költőnk, akiben mindannyian ki– vagy megegyezhetnénk.

 

 

De miért változnak ilyen lassan a költőeszmények?

            Talán mert a kánonok mozdíthatatlanságához kőkemény emberi érdekek is fűződnek. Az irodalomtörténet-írás Trónok Harca is egyben. Pályád kezdetén kiválasztasz egy fiatal írót? Akkor ne tűrd, hogy mások jelentéktelennek nevezzék. Azt se tűrd (vagy legalábbis ne vedd jó néven), hogy más irodalmárok más írókat szeressenek. Mert ha ez megtörténik, akkor mindenből kevesebb jut neked: pénzből, hatalomból, tanítványokból, ösztöndíjakból …

            De magát az irodalmat mégsem lehet eléggé kordában tartani. Hiszen láss csodát! Petri György halála után jó sok évvel megint divatba jött politikai verseket írni. És ma már akkor sem hozol szégyent valamelyik kedvenc költődre, ha hazafiasnak nevezed. De a jelen átalakítása – mégoly lassú, mégoly kényszerű átalakítása – is persze a múlttal kezdődik. Hiszen a mai elsőkötetesek mellett mindig új régiek is születnek

            Az utóbbi évek egyik legfurcsább fejleménye Tormay Cécile rehabilitációja. Pedig az irodalomtörténészek többsége szinte mindent elkövetett ez ellen: agyonhallgatták, aztán önállótlan, mások irányította dühöngőnek láttatták – furcsa ez az „önállótlanság” egy pártfogók nélkül is nemzetközi kapcsolatrendszert felépítő írónő esetében. Tormay reneszánszának kétségtelenül van egy kulturkampfos hátszele – de ha már nem tudunk kitörni a bal-jobb szembenállásból, és úgyis divatba jött a nyíltan politizáló irodalom, akkor vajon nem lenne jobb újra felfedezni az agyonhallgatott nagy baloldali írókat? Galgóczyt, Tart, és igen… Móra Ferencet is?

            Mert az elmúlt húsz év egyik legrosszabb öröksége, hogy karakán politikai állásfoglalással rendelkező írókat semmitmondó, a l‛art pour l‛art-os irodalmi ízlésnek is megfelelő címkékkel hatástalanították: „a számkivetettek írója”, „a gyerekek írója” etc. Mintha a társalmi identitás, a politikai önmeghatározás szégyen lenne, merénylet a szépirodalom ellen.

            De az emberek nem ilyen könnyen manipulálhatók. Ha ez így lenne, akkor már régesrég a legjópofibb költők és a legérzékenyebb költőnők országa lennénk, nem pedig (még mindig) József Attiláé. No de tulajdonképpen mit is olvasnak az emberek? Mi alakítja manapság az olvasási szokásokat? Csak az íróknak van joguk duzzogni, nem a kritikusoknak, ámde mi mégsem tudjuk, a magyarok mit és mért olvasnak. Wass Albert kultusza például biztosan nem vezethető le az irodalomtudomány belső csatározásaiból, de azért jó lenne tudni, mi az, ami a kortárs irodalomból olyan látványosan hiányzik, amely egy régi bestseller-író rehabilitálását szükségessé teszi…

            És milyen jó lenne értő és értelmes (nem pökhendi, nem lekezelő) kritikákat olvasni az Ulpius-ház nőíróiról, Fejős Éváról, Vass Virágról! Egyáltalán a mai bestsellerírókról. De „nívós” folyóiratok egy bizonyos szint alatt nem közölnek irodalmi kritikákat. Ez persze az olvasók százezreit nem zavarja – ők már úgyis más fórumokból tájékozódnak.       

            Az olvasók amúgy ritkán akarnak igazságot szolgáltatni, az irodalomtörténet-írás tévedéseit korrigálni (habár a durrbeleapofájába-kritikák tényleg nagyon kontraproduktívak, ezek valahogy még mindig hatnak, még ha a szerző szándéka ellenére is). Ámde ki az, aki azért olvas egy költőt, mert egy másik eddig „igazságtalanul” háttérbe szorította? Ha a Bujdosó könyv nem kínálna számos érintkezési pontot az ezredfordulós magyar prózával (Tar, Krasznahorkai), vagyis ha nem lehetne akár regényként olvasni, akkor sokkal kevesebben vennék a kezükbe.

            Ennek ellenére én nem nagyon hiszem, hogy Tormay egyszer nemzeti klasszikus lehetne. Nemcsak iszonyatos – időben amúgy változó – politikai nézetei miatt, hanem mert kevés közös érintkezési pontot kínál a különböző hátterű olvasóknak. És ez talán igaz az utóbbi húsz évben újrafelfedezett klasszikusok többségére is.

            Nagyon kevés író lehet „mindenkié”. És annál is kevesebb költő. Ezért is helyes, hogy a költészet napja József Attiláé, egyelőre csak József Attiláé. Vagy ha nem is helyes, nem tudunk, mit tenni.

            Mert ugyan miért lenne természetes, hogy csak a számkivetettség-élmény, a csalódás, a közös kétségbeesés egyesít bennünket? Nem kellenének más költők is? És persze más közös élmények? Olyan „nagy”, ha tetszik, nemzeti költők, akik a nyílt lázadás, a vallásos élmény, a humor vagy a pátosz közös élményével is megajándékoznak bennünket.

            Költőket ide…!

           

Bejegyzések

„Se lopók, se telhetetlenek…” (1Kor 6,10.)

Volt ez a könyv, amit egyszer nagyanyám adott a kezembe az egyik nyáron, még gyerekkoromban. Valami Károli nevű ember írta. Vagy fordította. Az most mindegy. Különböző anekdoták voltak benne egy figuráról. Egész érdekesnek tűnt egy darabig, de elég hamar ráuntam. Soha sem olvastam bele mamámnál. Jobban lefoglalt, hogy fára mászni tanítsak egy kutyát, a konyhaasztalnál ücsörögjek, vagy azt nézzem, ahogy öregapám ultizik. Nemrég találomra felcsaptam ezt a könyvet.

 Egy rövid történetnél nyitottam ki, melynek a főhőse egy pali volt. Ha jól emlékszem, Saulnak hívták. Szóval ez a Saul sétált egy úton, ami Damaszkuszba, vagy hova vezetett, és közben egy hang megszólította. Azt kérdezte: „Saul, Saul miért kergetsz engem?” Mikor Saul rákérdezett, hogy ugyan már, te meg ki vagy, a hang válaszolt neki. Mondta, hogy ő az Úr. Aztán így folytatta: „Kelj fel és menj be a városba, és majd megmondják néked, mit kell cselekedned!” Később Saul nevet változtatott, (hatalom híján csak a sajátját), és ennek az Úrnak az egyik első embere lett. Teltek az évek, évezredek, az emberek jöttek-mentek, térültek-fordultak az úton, de ennyi port rég nem vert fel senki rajta, mint mostanában. Napjainkban is ugyanúgy kezdődött az egész. Volt  benne egy pali, egy Saul, egy Paulus, egy kicsike Pál. Ő is sokat harcolt életében, de főleg a páston. Éppen azon gondolkodott az úton, hogy a szélrózsa melyik irányába induljon, mikor egy hang így szólt hozzá: „Kelj fel és menj be a palotába, és majd megmondják néked, mit kell cselekedned!” Pál kivívta magának. Csak ebben a korban, és ebben a kortárs pálszerepben a korinthusiakhoz írt első levél értékei lecserélődnek, főleg az első. A hitet felváltja a hitelesség, melyet a kis Paulus a történet végére (mindjárt meglátod) elveszít. A szavai hiteltelenek lesznek, a hívei hitetlenek.

A régi Paulus apostol lett. A legkisebb az apostolok között, ahogy azt magáról mondta, mert állítólag úgy érezte, legalábbis nagymamám könyve szerint, bár tudjuk, hogy a szépirodalom a hazugság művészete, szóval úgy érezte, hogy nem méltó a címére. A kortárs Saul azonban nem tudott, nem is akart magától fordulni azon a bizonyos úton, ezért mások fordultak helyette, segítették a fordulást, egyes források szerint a korinthusiak, galíciaiak, sőt néhány kutatás bizonyítékai alapján még a thessalonikaiak között is akadt már bőven Saul előtt valaki, aki megfordult. Néhány bibliakutató statisztikája szerint az új Saul fordulása így néz ki: a száznyolcvan fokból százhúsz egy korinthusi Józsué nevű ember fordulásán alapul, negyven fok a fordulásból lépésről lépésre megegyezik egy galíciai férfi, valamilyen Áron fordulásával, a maradék húsz fokból tizenhárom és még egy fél fok egy thessalonikai bölcs lába nyomán történt. A kortárs Szentírásban pedig ez áll:

„És amint méne lőn, hogy közelge Damaszkuszhoz, nagy hirtelenséggel fény sugárzá őt körül. És ő leesvén a földre, hallá a szózatot, mely ezt mondja vala néki: „Kelj fel és menj be a palotába, és majd megmondják néked, mit kell cselekedned!”  Erre Saul remegve mondá: „Nem tudok íly hirtelenségben fordulvást színlelvén, városodba menvén, embereddé lenni!” A vele utazó férfiak azonban felsegítették, és a korinthusi Józsué fordulására, ki Ezekiél fia, és a thessalonikai Sámuel fordulására, ki Ávár fia Siheránból, és a galíciai Áron fordultára emlékezvén, ki Eshavár házának elsőszülötte, az ő lábuk nyomdokán fordíták Sault a helyes irányba.”  

A lényeg, hogy Saul térült fordult, és zsidó nevét megváltoztatva az „úr” embere lett. E modern apokrif szerint minden lépéslopásra fény derült, de ennél a fénynél erősebbnek érezte a damaszkuszi út fényességét Paulus, így apostoli címét, bár elvették tőle, mégis magáénak érezte. Egy írnoknak diktálta le véleményét, melyben elmondta, hogy nem csak Pál apostolként, de Saulként is sérelem érte, hiszen senki nem szólt neki a damaszkuszi úton, hogy a fordulást egyedül, önállóan kell elvégeznie. Ez a levél máig fennmaradt, ott olvasható az aláírása: Pál apostoll.

„ Jövének vala fordulatok Saul életében. Egy estve bebizonyíttatott, hogy Saul lopván lépte fordultát a damaszkuszi úton. A fordulat nem vala egyszerü fordulás. Pál maradt helyibe, tudomást sem vévén bukásáról, székét megtartván, hitelét elvesztvén. A történtek rendszerint átíródának, azóta nevezvén a damaszkuszi lépteket pálfordításnak…”

Paulusunk élete tele volt megvilágosodásokkal. És fordulatokkal. A következő fénysugárral szintén útközben találkozott. Gondolta, elsimítja a damaszkuszi hibát, méghozzá azzal, hogy szerez magának egy új apostoli oklevelet. El is indult Jeruzsálembe, egy mindenki által ismert helyre, melyet úgy hívnak: az iratófal. Azonban egy jelenés ismét eltérítette. A történetírók itt különböző teóriákat állítottak fel. Egyesek szerint az „úr” szólt ismét Paulusnak, állítólag már ő is kínosnak érezte hitelét vesztett emberének jelenlétét. Az „úr” félt, hogy nem csak Pauluson, de rajta is nevetnének az emberek. A másik teória éppen a nevetőkről szól. Paulusról különböző viccek, karikatúrák, és rajzocskák kezdtek terjedni, melyeket a szentföldi szél elfújt mindenfelé, nevetségessé téve a bukott térítőt. A modern páltörténet vége mindkét lehetőségnek helyet ad, innentől kezdve az igazság csak értelmezés kérdése. Annyi biztos, hogy az alábbi szöveg vagyon írva a fejezet végén:

„Pál fölkelvén székiből útra kélt, hogy hibáit elfedvén helyét megtartsa. Ekkor az úr szavát hallá: „Miért nem mondá le szerepedről Saul! Utad, mi az iratófal felé vezeté téged, hiábavaló vala. Immár későn cselekvél, hisz a szentföldi szél szerte szórá gúny övezte alakod.” Ekkor Pál megállá az úton és kimondá, hogy lemondá vala”.

 Itt a mese vége, sajnos a tanulság ezúttal kimarad. Amúgy nagymamám könyvét ritkán olvasom, nem úgy olvasom, ahogyan ő, de ezek ellenére néha mégis eszembe jut az, amiket mondott róla. És amiket most gondolok róla. Nem tartom magam vallásosnak, de azért hívőnek igen. Ahhoz nem kell könyv, vagy kereszt, csak az emlékek, amikor fára mászni tanítottuk a kutyát, körbeültünk az asztalt, vagy néztük, ahogy nagyapámék kártyáznak. Elég annyi, ami létezett. A kártya, az asztal és a kutya. És más nem érdekelt minket. „Se lopók, se telhetetlenek.”

Bejegyzések

A költő és az álköltő

A Föld egyik legfurcsább állatfaja a költő, latin nevén rigmus poeticus. Világszerte igen elterjedt. Helytől, kortól, társadalmi helyzettől függetlenül bárhol felbukkanhatnak. Tulajdonképpen belakják az egész bolygót. Az övék a világ! (Az enyém a világ! – elfogultabb változat.) Legalábbis ők ezt hiszik. Néhányuk még ennél is jobban. A költő roppant és fenemód önérzetes. Sokszor nincs is mása. Hogy is nézne ki egy másik lény, aki ő? Ettől függetlenül nem ritka az egymás majmolása. A költőre jellemző viselkedési forma hosszú generációk során alakult ki. A költővel csínján kell bánni! Egy szempillantás alatt veszélyessé válik. Nem ajánlatos ingerelni, még a fogságban lévő egyedeket sem. 

Ugyanakkor mimóza lélek. Gyermekeit költeményeknek, remekműveknek, stb. becézi. A költő, ha gyermekeit veszélyben érzi, gondolkodás nélkül támad. Anyatigrisként küzd minden egyes rímért, szófordulatért. A költő természetes ellensége a kritikus, aki nyálelcsöppen vággyal veti rá magát a költő ivadékaira. Mint általában a ragadozók, a kritikus is a gyengébb, vagy a fiatalabb egyedeket választja ki prédájául. Kegyetlen munkára képes. Csöpög a vér, dolgozik a szakmai metélő. Nem is csoda, hogy a költők mélységes ellenszenvet táplálnak a kritikusokkal szemben. Rossz nyelvek, és a hiedelem azt tartja, hogy a kritikusok voltaképpen olyan költők, akiket nem a megfelelő helyre vetett a gondviselés szeszélye. Sőt egyes kritikusokról az a hír járja, hogy korábban álköltők voltak.

A költő másik természetes ellenfele a szerkesztő. Összecsapásuk ritkán végzetes, de ezek sem kevésbé véres konfliktusok. A szerkesztő állítólag vegetáriánus, de sűrűn megesik, hogy előszeretettel vájja bele fogait és karmait a költő ivadékaiba, vagy éppen magába a költőbe. Ám utóbbi helyzete sem reménytelen e küzdelemben. Megesik, hogy az ilyen összecsapásban a szerkesztő húzza a rövidebbet, mint amikor a kafferbivaly felökleli az óvatlan oroszlánt. Az is előfordult már, hogy a költő egy másik szerkesztővel szövetkezett a riválisa ellen. A költőről az a hír járja, hogy nehezen köt kompromisszumot, de ha érdeke megkívánja, ebből is hajlandó engedni.

A költő hajlamos lenézni más fajokat. Pályafutását hexameterben méri. Ugyanakkor roppant hiú és a lelke hamar elsorvad, ha nem öntözik elismeréssel és Baumgarten-díjjal. Étrendje igen változatos, kedvence a krumplileves babérkoszorúval. Ha ez elmarad, hajlamos letargiába esni, jambus állapotában az önpusztítás különböző válfajában igyekszik maradandót alkotni.

Ám a költőnél is veszélyesebb az álköltő, a poeticus vandalicus, aki azt hiszi, hogy az, miközben nem. Gyerekkora kezdetén a balszerencse, mint szemfüles kakukktojó becsempészte őt a költőalomba. Kikelése után, vagy még előtte, büszkén és ellenvetést nem tűrően lát neki a pályafutásnak. Amíg a költő fennen szárnyal az éterben, addig az álköltő, aki mellesleg költőnek hiszi magát, holott nem az, bizony alant kutyagol. Bizonytalan verslábakkal tipeg a líra ingoványos talaján. Már-már görcsösen ragaszkodik az alomtársához, a költőhöz, akit ő annak hisz, miközben önmagát is. Amaz viszont nem hiszi ezt őróla. Sőt, nem is hisz felőle semmit.

Az álköltők valahol érzik, hogy másak, különbözőek emezektől, akiket mások, miközben maguk is, költőnek neveznek néven. Ugyanakkor nem veszik észre, hogy azok a magasban szállnak, ők meg odalent csörtetnek. Az intő jótanács nem jut el hozzájuk, elnyomja a csörtetés lármája.

Az álköltő sokszor kerül perpatvarba a költőkkel. Az álköltő álterhességét valódinak hiszi, hiszen környezetében a költők között számos hasonló esetnek lehet szemtanúja. Még megszületése után sem veszi észre, vagy egyszerűen nem hajlandó felismerni, hogy a végtermék, néha az is, megnevezésére nem alkalmas a vers szó. Bár ő inkább költeménynek becézi. Az igazi költők hiába figyelmeztetik, hogy gyermeke alapos nevelésre szorul. Az álköltő nem hisz nekik. Az ő hite saját személye körül forog. Az álköltő gyermekei többségükben a szerkesztők vagy a kritikusok kegyetlen vérszomjának esnek áldozatul. Viszont az álköltő szapora. Amíg a költő egy-egy utódjával hosszú ideig vemhes és megszenved a világrahozatalával, addig az álköltő felettébb gyorsan szül. A belterjesség jegyében számtalanszor jönnek világra torzók, vagy egyenesen szörnyszülöttek.

Az álköltő, mint a középkori familiáris rendszerben, gyermekeit előszeretettel adja be nevelés céljából egy-egy idősebb, elismeréssel bíró költő udvartartásába. Ha ilyenkor elutasításban részesül, máris szalad egy másik költőhöz, aki lehetőleg az elutasító riválisa, kvázi jogorvoslatért. Azt reméli, hogy a két mentort kijátszhatja egymás ellen és még gyermekei is részesülnek némi neveltetésben, de legalábbis nem veszik észre az álruháját. A kritikusoktól a költőknél és a szerkesztőknél is jobban rettegnek. Olyannyira, hogy igyekeznek elhitetni önmagukkal, az előbbiek nem is léteznek. A szerkesztőket szívből utálják, amiért azok nem hajlandók felismerni gyermekeik előnyös tulajdonságait. Megesik, hogy egyenesen pedofíliával vádolják meg őket. Meggyőződéssel terjesztik, hogy az illető szerkesztő botfülű, nincs ritmusérzéke, esztétikai dilettantizmusát messziről bűzlő verslábszaga is jelzi.

Az álköltő étrendje hasonlatos a valódi költőéhez, ennek ellenére gyakran fordul elő, hogy a lírai eledel megfekszi a gyomrát. Mert a hit sokszor vezet tévutakra. Kedvenc ínyencségéhez a babérkoszorúhoz ritkán tud hozzájutni, ezért pótolja fűzfával. A dolgok nem mindig azok, aminek látszanak. Az álköltő még a költőnél is önérzetesebb. Hiúságának mértéke nemegyszer jelent elviselhetetlen terhet beteges alkatú képességei számára. Megromlott egészségét a Rím-félszigeten próbálja meg visszanyerni.

Az álköltő kinézetre hasonlatos a költőhöz, aki valóban az és nemcsak azt hiszi. Ezért külsőleg nagyon nehéz őket megkülönböztetni egymástól. Maguk a költők is csak az utódok vonásaiból ismerik fel, ki tartozik közéjük és ki nem. Ugyanis a líragenetika szabályai szerint csak a gyerekeken ütközik ki az a kóros elváltozás, ami bizonyítja, hogy a szülő bizony álköltő. Odafigyelő neveléssel javítani lehet ugyan a helyzeten, de az esetek többségében csak egy alapos vérátömlesztés segíthet. Olyan ez, mint a drog vagy a dohányzás, végül az utód szívja meg. Az álköltő még akkor sem hajlandó elfogadni a nyilvánvaló tényt, amikor az már a szemeit böködi.

A költők és az álköltők eredendően utálják egymást. Az előbbiek szerint az utóbbiak betolakodnak életterükbe, amely amúgy is szűkös, mert amióta lekerültek a cenzorok vadászlistájáról, a költők kórosan elszaporodtak. A helyzet már odáig fajult, hogy a saját érdekszervezetük vetette fel a mesterséges kilövés lehetőségét. Az amúgy is áldatlan helyzetet csak súlyosbítja az álköltők tömeges megjelenése.

Ezt a terhet egyre nehezebben bírja el a kiadók mesterséges etetője. A folyóiratoknál is egyre nagyobb a tülekedés az itatóhelyekért. Állatvédők az ENSZ szakosodott szervezetének és a nemzeti kormányok közbelépését sürgetik. Utóbbiak sajnos ezt kéretlenül is megteszik. Nem minden esetben a költők védelmében.