Címke: esszé / publicisztika

Bejegyzések

” A bennünk lévő pusztító erő szétfeszíti a világ kereteit” – Kamondi Zoltánnal beszélget Balogh Anna

 

Kamondi Zoltán kiemelkedő sikereket elért, Balázs Béla-díjas filmrendező. Magyar színpadon az ő rendezésében játszották elsőként Az öldöklés istenét. Egy őszinte, nyílt beszélgetés keretein belül elevenítettük fel a darabot.

 

Balogh Anna: Yasmina Reza drámáját, Az öldöklés istenét a Vígszínházban láthatta elsőként a magyar közönség. Hogyan került éppen ez a darab a repertoárba?

 

Kamondi Zoltán: Az öldöklés istenének bemutatása régi terve volt a Vígszínháznak, de a folyamatos jogi problémák miatt nem valósulhatott meg. Majd a két éves jogi procedúra után, a premiert 2011-ben tartotta a színház. A darab mögött akkor már egy sikerszéria volt. Egy világsikerű darabról van szó.

 

Balogh Anna: Miként találkoztál első ízben a művel?

 

Kamondi Zoltán: Rezát ismertem – játszották már darabját Budapesten – a Művészet ment a Katonában. Tudtam Az öldöklés istenéről is, és készültünk a bemutatóra.

 

B. A.: Volt olyan elképzelés, amelyben szilárdan hittél a rendezés kezdetekor – az olvasópróbán – azonban a színpadra vitel során megváltozott korábbi meggyőződésed?

 

K. Z.: Olyan változások történtek, amelyeknek én nem igazán örültem. Mind dramaturgiai, mind vizuális szempontból döntő elképzelésem volt, hogy ezt a hörcsögöt bábu formájában, szürreális módon színpadra viszem. Úgy éreztem, hogy ez az ötlet – ha végigmegy a darabon – egy más dimenzióba helyezi az előadást. Ez nem csak egy vizuális elképzelés volt, hanem gondolati síkon is új lehetőségeket láttam benne.

 

B. A.: Ez hogyhogy  nem valósult meg?

 

K. Z.: Éppen azért, mert a színház nehezen kapta meg a jogot. Az én elképzelésem már tartalmilag is kihatott volna az előadásra, így nagyon féltek a bemutatási jog visszavonásától. Az reális ok volt, hogy egy részletes szerződést kaptunk, amely keményen szabályozta a bemutatás lehetőségeit, és ha a szerzőnek vagy megbízottainak nem tetszik a koncepció, nem játszhatjuk a darabot. Érthető módon a színház tartott attól, hogy az előadásra fordított jelentős anyagi költségek után levetethetik a műsorról.

 

B. A.: Ha arra gondolok, hogy Yasmina Reza édesanyja egy magyar hegedűművésznő, akkor Reza nagyon szigorúan állt a magyar bemutatóhoz.

 

K. Z.: Utólag kiderült, hogy ez egyáltalán nem volt szigorú, sőt Reza máskor is megengedett egyedi ötleteket, így túlzás volt a bemutató miatti aggodalom, ami bennem folyamatos rossz érzést okozott, hiszen azokat az alapötleteimet kellett elvetnem, amelyek miatt örömmel és lelkesen kezdtem volna megrendezni a darabot. Olyan kompromisszumra kényszerültem, aminek nem örültem, és utólag kiderült, hogy meg lehetett volna valósítani elképzeléseimet a szerzői jogokat tekintve is.

 

B. A.: Volt más terved is, ami nem valósulhatott meg?

 

K. Z.: Igen, a másik elképzelésem már a színészi játékhoz fűződik. Nem ezt a színjátékstílust terveztem, ami végül megszületett. Egy reálisabb színjátékot szerettem volna, tulajdonképpen egy csehovi színjátéktípust képzeltem el, abban az értelemben, ahogy a Csehov-darabokat annak idején bemutatták. Csehov maga is vígjátékoknak tekintette a ma már tragikusként játszott műveit, és az akkori közönség ezeken nagyon jól szórakozott. A kor olyan orosz archetípusait állította színpadra, akik önmagukban mulatságosak voltak. Mind olyan figurák, akikre ráismertek az akkori miliőben. Azon a felismerésen nevettek, hogy ez pont olyan, mint a szomszédom, vagy olyan, mint a kocsisom. Úgy gondoltam, hogy Az öldöklés istenének szereplői is a mai kor jellegzetes figurái, akiket ismerünk, vagy mi vagyunk azok. Mindannyian találkoztunk már ügyvéddel, befektetési tanácsadóval, szaniter kereskedővel, vagy értelmiségivel, aki nem tud megélni a tehetségéből. Mind ismert alakok, pontosan és jól megírt figurák, akiket egy részletes és reális színészettel ugyanilyen humorosan el lehetett volna játszani.

 

B. A.: Mi akadályozta ennek megvalósulását?

 

K. Z.: Ez ellen a koncepció ellen már a színészek lázadtak fel. Nyilvánvalóan attól a jogos félelmüktől, hogy a Vígszínház nagyszínpadán egy négyszereplős darabot 1100 embernek kell eladni, ami azért nagy feladat. Nem beszélve a Vígszínház arányairól, hogy nagyon nagy a távolság a karzat és a színpad között, ami egy zenés előadás esetén nem olyan nagy probléma, de egy prózai előadásnál már nehézségeket jelent. Kemény viták után alakult ki, hogy egy harsányabb, egy bohózati elemeket felhasználó színjátékot hoztunk létre azért, hogy ennek az 1100 embernek a figyelmét folyamatosan le tudjuk kötni.

                                                                                                                                              

B. A.:  Mely koncepciókat sikerült végigvinni a rendezés során?

 

K. Z.: Az erőszak és ez a fajta szürreális kegyetlenség, ami megvalósult a darabban, az egy nagyon szomorú és általános jelenség most a világban, és ez megjelent a színpadon. A bohózati elemeken túl ez ad egy gondolati mélységet, amit a díszletelemek is segítettek a tükrökkel, torzítással. Egy kezelhetetlen, irracionális erő ural bennünket, és úgy tűnik, hogy ezt a mai társadalom nem tudja féken tartani.

 

B. A.: Ha most kérnének fel Az öldöklés istenének rendezésére, elvállalnád?

 

K. Z.: Mindenképpen csak úgy vállalnám el, ha végigvihetném elképzeléseimet. Egy finomabb, reálisabb, hitelesebb színjáték létrehozását szeretném.

 

B. A.: Az öldöklés istenére lehet vígjátékként tekinteni, de érezhető más műfaji jegyek keveredése is. Te melyik műfajba sorolnád a drámát?

 

K. Z.: Mindenképpen vígjáték. Elsősorban a jellemkomikum, ami működik, egyébként a helyzetkomikum is ugyanolyan jelentős. Egy középfajú színmű, amit lehet hitelesen és erősen rendezni, ami nagy hatást gyakorolhat a nézőre, de lehet vígjátékszerűen, sőt a bohózat irányába eltolt elemekkel is, ahogy a Vígszínházban látjuk, így mindenképpen el kell ismerni a színészeknek azt a jogos felvetését, hogy ez működik. Tényleg sokan nézik, már második éve. Sikerdarabja a színháznak, de szerintem ezt finomabb eszközökkel is el lehetett volna érni.

 

B. A.: A rendezői folyamatban, a drámaszöveg mely részeire fektetettél különösen nagy hangsúlyt, vagy mely jeleneteket, dialógus részleteket mellőzted a színpadra állításnál? Mi alapján történtek a húzások?

 

K. Z.: Nem igazán húztunk, sőt mondhatom, hogy a teljes szöveget színpadra vittük. Ez egy nagyon jól, feszesen megírt darab. Yasmina Reza – nyilván te is tudod – színésznőként kezdte, méghozzá egy sikertelen színésznő volt, és ebből a perspektívából nagyon sokat lehet tanulni, ismeri a színpad hatásmechanizmusait. Sok olyan drámaíró van, aki színészből vált drámaíróvá.

 

B. A.: Az öldöklés istene – szerkezetéből adódóan – jobban illik stúdiószínpadra, mint nagyszínpadra. Ez mennyiben jelentett gondot a rendezés során? Stúdiószínpadon is be lehetett volna mutatni?

 

K. Z.: Igazából nem.

 

B. A.: És a Vígszínház kamaraszínházában, a Pesti Színházban?

 

K. Z.: Olyan nagy siker volt ez a darab mindenhol a világon, hogy gyakorlatilag mindenhol nagyszínpadon játszották. Ezreket vonzott, így fel sem merült, hogy kamara módon adjuk elő, holott egy négyszereplős darabot, persze, lehetett volna.

 

B. A.: A dráma helyszíne Franciaország. A gyerekek közötti – mindent elindító – konfliktus, egy párizsi téren történik. Ez a tény mennyiben befolyásolt?

 

K. Z.: Amikor elkezdtünk a szöveggel foglalkozni, felmerült a magyarítás kérdése, de ez nem működött volna. Magyarországon a hétköznapi viselkedésnek nincsenek olyan normái, mint Franciaországban, márpedig ez pont arról szól, hogy leül négy ember egy kényes dolgot megvitatni, és mindezt kulturáltan szeretnék tenni, a társadalmi normákat betartva, udvariasan.

 

B. A.: A szereplők francia emberek. A nemzetiségük gyakorolt bármiféle hatást az előadásra? Felmerült a francia nevek magyarra változtatása?

 

K. Z.: Ugyanez magyar nevekkel, magyar emberekkel nem működik, mert a magyar ember a harmadik percben pofán csapja a másikat, főleg, ha a gyerekéről van szó.

 

B. A.: A cselekmény egy nappali szobájában játszódik, egyetlen helyszínen, így a darab könnyen statikussá válhat. Hogyan tudtad ezt elkerülni?

 

K. Z.: Részben vizuális eszközökkel, de egy jól megírt és eljátszott darabnál ez nem lehet probléma. Az a félelem sokkal inkább élt bennünk, hogy a nagyszínpad és a távolságok miatt, hogyan tudunk minél többet adni a nézőknek.

 

B. A.: Az előadás díszletezése egy kiváló díszlettervező – Árvai György – munkáját fémjelzi. Milyen elképzelésekkel láttatok hozzá a színpadkép kialakításához?

 

K. Z.: Már régóta dolgozunk együtt Gyurival, tehát ez egy jól kipróbált közös munka volt. Az által, hogy az én első vizuális koncepcióm összeomlott, gyakorlatilag új terveket kellett kialakítani.

 

B. A.: A folyamatosan dőlő falak, és rajtuk a tenyér vonalak egyedi ötletek voltak.

 

K. Z.: Azt a gondolatot, hogy a bennünk lévő pusztító erő szétfeszíti a világ kereteit, vizuálisan mutattuk meg. Én is úgy gondolom, hogy ezekkel a dőlő falakkal szépen meg lehetett csinálni, főleg úgy, és nyilván ezt te is átélted, hogy olyan lassan kezdenek el dőlni a falak, hogy ez a jelenség csak később tudatosul a nézőben. Ráadásul jó az arány a játéktér és a falak mérete között. Nagyon koncentráltan lehet figyelni a játéktérre, anélkül, hogy nagy díszletmozgások elvonnák a figyelmet. Egy nagyszabású látvány kialakítása volt a cél, ami élményt okoz egy ilyen nagyszínpadon.

 

B. A.: A falakon lévő nagy tükrök is egyéni díszletelemek.

 

K. Z.: A bennünk rejlő irracionális gonosz erőt próbáltuk így megmutatni. A nagy pusztítás után Annette belenéz az egyik tükörbe, és egy eltorzult arcot látunk, ilyen módon a tükrök is a belső én kivetülését szolgálják.

 

B. A.: A tenyér erezet gondolata miként vetődött fel?

 

K. Z.: Gyurinak az ötlete volt, és mivel nyolc fal van, a négy színész két tenyere jelenik meg a falakon.

 

B. A.: Úgy zárul be, mint az öldöklés istenének szorító marka.

 

K. Z.: Ez elsősorban egy izgalmas felületnek tűnik, egy vizuális felületnél soha nem jó, ha nagyon konkrétan le lehet fordítani. Ha alaposan figyeljük, csak akkor észrevehető, hogy a tenyér vonalait ábrázolja.

 

B. A.: Néhány kellék színesítette a képet, mint az akvárium-asztal.

 

K. Z.: Az eredeti elképzelésem arról szólt, hogy egy reális színjátszást látunk egy absztrakt, laboratóriumi térben. Hiába tolódott a bohózat felé a színészi stílus, attól még ez az absztrakt tér megvalósult. Ez mindig vizuális probléma, hogy egy kitalált absztrakt teret, milyen valódi tárgyakkal rendezzünk be úgy, hogy a színészek tudjanak vele játszani, tehát a fotel fotel legyen, a váza váza legyen, az asztal asztal legyen, de ugyanakkor mégis más legyen, mint egy hétköznapi fotel, váza vagy asztal. Ebből a megfontolásból került az akvárium-asztal a színpadra.

 

B. A.: A jelmeztervező – Marina Sremac – egyenesen Szerbiából, az Újvidéki Színháztól érkezett. A jelmezek tekintetében, mire figyeltetek oda?

 

K. Z.: Marina munkája állt a legközelebb ahhoz az elképzeléshez, amelyet én meg szerettem volna valósítani. Egy reális, hiteles jelmez elkészítése volt a cél, amely ennek a négy karakternek pontosan kifejezi a jellemét, miközben érdekes és izgalmas marad. Marina nagyon jól és hitelesen tudja kiválasztani azokat a mai világnak megfelelő ruhákat, amik hitelesek, valósághűek, mégis különlegesek.

 

B. A.: Az előadás fénytechnikája milyen megvalósításokkal élt?

 

K. Z.: Időnként megjelentek különleges fényhatások, melyek a felszín mögé pillantást szimbolizálták, de az előadás alapvetően normál fénytechnikai megvalósításokkal élt.

 

B. A.: A hangtechnikai elemeket tekintve, jelentős hatású volt a többször elhaladó metró hang?

 

K. Z.: Háromszor is áthaladt a metró. Benne van a szövegben, hogy itt jön fel a metró. Lefordítva egy budapesti helyzetre, ha egy madárcsicsergéshez szokott rózsadombi sztárügyvéd lemegy Kőbánya-Kispestre, akkor neki furcsa ez a metró zaj.

 

B. A.: Egy dal is elhangzott az előadásban.

 

K. Z.: Szeretem, amikor valamilyen külső effekt hatására más dimenzióba kerül az előadás. Maga a dal benne van a szövegkönyvben, és mi megkerestük az eredetit, ami egy neves argentin énekesnek a dala.

 

B. A.: Milyen visszajelzéseket kaptál a rendezés után?

 

K. Z.: Ellentmondásos. A közönség szereti, ami talán a legfontosabb a színházban, ellenben a kritika kevésbé ismerte el. Főleg azokat kifogásolta, amiket a beszélgetésünk elején elmondtam, hogy nem valósultak meg.

 

B. A.: Általában elolvasod az előadás kritikákat?

 

K. Z.: El szoktam olvasni, de erre van egy mondás, hogy én azt rendezek, amit akarok, a kritikus meg azt ír, amit akar.

 

B. A.: Végtére is, ha a közönség szereti, az már maga a siker.

 

K. Z.: Sok esetben van igaza a kritikusoknak. Lehet tudni, hogy melyik kritikusnak érdemes odafigyelni a véleményére.

 

B. A.: Az öldöklés istene, egy olyan mű, amely hű tükröt tud tartani a társadalom elé. Napjainkra levetítve, mit látsz a legaktuálisabbnak a drámában?

 

K. Z.: A bennünk lévő irracionális erőnek a megmutatását.

 

B. A.: Van különösen kedvelt jeleneted vagy dialógus részleted a drámában?

 

K. Z.: Több részletet szeretek. Egy momentumot kiragadnék, ami megvilágítja a darab pontos humorát, amikor Alain azt mondja Veronique-nak, hogy maga egyre szimpatikusabb nekem.

 

B. A.: Miután Veronique megveri a férjét.

 

K. Z.: Igen. Ez a mondat önmagában nem humoros. A szövegkönyvet olvasva kevesen gondolnák, hogy ez lesz az előadás egyik legnagyobb poénja. Természetesen ez egy jól előkészített poén, mert ha a verés nem akkora, hogy már irreális, nincs ilyen hatással ez a mondat. Valamint az is hozzátartozik, hogy Kern Andris ezt a mondatot nagyon jó ritmusban és hangsúllyal mondja. Ez a fajta humor az, amit én nagyon szeretek.

 

B. A.: Hogyan emlékszel vissza a próbaidőszakra?

 

K. Z.: Sok esetben nagyon veszekedős, feszült volt a közös munka. Amikor kiderült, hogy a színészek nem követik azt a játékmódot, amit én elképzeltem, feszült lett a hangulat. Nekem az volt a feladatom, hogy egységes színjáték jöjjön létre négy színész között, ami nem volt egyszerű dolog, és talán nem is valósult meg száz százalékosan. Mindenkivel voltak feszült pillanatok.

 

B. A.: Nem beszélhetünk egy kellemes próbafolyamatról.

 

K. Z.: Nem, arról nem. De ugyanakkor voltak nagyon szép pillanatok is.

 

B. A.: Akkor az öldöklés istene nem uralta teljes mértékben a próbákat?

 

K. Z.: Hát, uralta. De néha kivett magának szabadságot, mert elfáradt.

 

B. A.: Ha tovább gondoljuk a cselekményt, hogyan képzelhető el a két házaspár találkozásának folytatása?

 

K. Z.: Habár megtörténik itt a szörnyűség, de ennek semmilyen következménye nincs, gyakorlatilag – és erről szól az utolsó pár dialóg – ugyanúgy tudnak viszonyulni egymáshoz, ahogy eddig.

 

B. A.: Kiknek ajánlod az előadást?

 

K. Z.: Nehéz megmondani. Ez egy kifejezetten nagy közönségnek szánt produkció. A Vígszínház közönségének ajánlom.

 

B. A.: Az öldöklés istene már a mozivásznat is meghódította. Roman Polanski rendezésében, 2012 januárjától a magyar mozikban is láthatjuk, három Oscar-díjas színésszel a főszerepben. Milyennek véled a filmváltozatot?

 

K. Z.: Még nem láttam.

 

B. A.: Különösen érdekes, Az öldöklés istene együttolvasása Edward Albee, Nem félünk a farkastól és David Gieselmann, Kolpert úr című drámájával. Hogyan látod az összevetést?

 

K. Z.: Ott van a nagy különbség Albee drámájához képest, hogy ott a házaspár eljut egy olyan pontig ahonnan nem lehet azt az életet folytatni, amit eddig. Érződik az a 40 év, ami a két dráma között van, megmutatja a két kor közötti különbséget. Ilyen értelemben Albee naivabb szemszögből tekintett erre a problémára, egy olyan korban, amikor az emberek még hittek abban, hogy a világ megváltoztatható. Ez gyökeresen megváltozott. Ez a világ annyiban változott meg, hogy most már tudjuk, hogy nem megváltoztatható.

 

B. A.: Miben látod a hasonlóságot?

 

K. Z.: A hasonlóság rengeteg. Mindkét esetben két házaspárról van szó. Albee-nál az interakció a párok között érzelmesebb, erőteljesebb. Az öldöklés istenében gyakorlatilag senkinek nincs senkihez köze. Ez nagyon mai elképzelés. Négy magányos emberről van szó, akik nem nagyon várnak egymástól már semmit. Csak a társadalmi konvenciók miatt mutatják a házastársak eszményképét, amely hamar lehullik. Semmi közük egymáshoz, sőt inkább a gyűlölet él bennük egymás iránt, a házasságokon belül is.

 

B. A.: Nem érzed úgy, hogy Az öldöklés istene a felszínen marad, a Nem félünk a farkastólhoz képest?

 

K. Z.: A világ nem olyan most. De bizonyos mértékekig igen. Reza azért nem egy Albee. Erre mondtam, hogy Reza egy jól megcsinált középfajú színművet írt, és nem egy korszakos jelentőségű úttörője a drámaírásnak, mint ahogy ez Albee-ról elmondható. Reza nagyon modern és nagyon hiteles abból a szempontból, hogy hogyan lehet erről a világról most beszélni, és ezt a világot most nem lehet úgy megfogalmazni, ahogyan Albee tette annak idején, mert mások az eszközök, mások a karakterek, mások a problémák, mások a kifejezési lehetőségek. Nagyon megváltozott a világ, és hogy milyen ez a világ, és merre tart, azt Reza szépen megírta.

 

B. A.: Mondhatjuk azt, hogy Az öldöklés istene jutalomjáték négy kiváló színésznek?

 

K. Z.: Túlzásnak tartom, hogy jutalomjáték négy színésznek.

 

B. A.: A Nem félünk a farkastól szerepeit gyakran definiálják így.

 

K. Z.: Az öldöklés istenében talán nincsenek olyan érzelmi végletek, mert a színészek azt szeretik. Ilyen értelemben Albee gazdagabb és mélyebb. Az öldöklés istene egy mai, kevésbé őszinte darab, amit nem könnyű játszani, és hozzá kell tenni, hogy a világon mindenhol nagy, neves színészek játszották, jól. Azért azt nem gondolnám, hogy jutalomjáték.

 

B. A.: Rendezni milyen ezt a darabot?

 

K. Z.: Hát, egy feladat.

 

B. A.: Egy jó feladat, vagy egy nehéz feladat?

 

K. Z.: Mondjuk ez esetben egy nehéz feladat volt, ami jó feladatnak indult. Tanulságos.

 

 

Yasmina Reza

Az öldöklés istene

színmű egy részben

Fordította: Bognár Róbert

Vígszínház

Szereplők

Veronique Houllié: Börcsök Enikő

Michel Houllié: Epres Attila / Mészáros Máté

Annette Reille: Eszenyi Enikő

Alain Reille: Kern András

Díszlet: Árvai György

Jelmez: Marina Sremac

Zeneszerző: Márkos Albert

Animáció: Korai Zsolt

Világítás: Horinka János

Dramaturg: Lőrinczy Attila, Garai Judit

Súgó: Gál Tünde

Ügyelő: Wiesmeyer Erik

A rendező munkatársa: Egyed Mónika

Rendező: Kamondi Zoltán

Bemutató: 2011. január 8.

Balogh Anna

Budapest, 2012. február 26.

 

Bejegyzések

A futballünnep mint az odatartozás élménye

A minap este nem először fordult elő, hogy az általam kedvelt Budapest környéki kisváros kávézójában valamely labdarúgó világesemény aktuális meccsét követve az történik meg – a bőség zavarában egyaránt lubickolva és amiatt bosszankodva –, hogy a helyiség egyik kivetítője egy jó öt másodpercet siet ahhoz képest, melyet a legtöbb vendéghez hasonlóan, jelen esszé írója is nézett. Nem zavaró technikai és szervezési problémákról lesz elsősorban szó, hanem arról, hogy a kinti helységben szurkoló, vagy csak érdeklődő jelenlévők a bentiek hangos üvöltözése folytán hamarabb tudomást szereznek egy gólról, vagy egy helyzet kimeneteléről, mint ahogy arról az „élőkép” által értesülnének. Oda az izgalom – legalábbis részben. Merthogy a józan ész azt mondaná: mi ez az öt másodperc, ahhoz képest, hogy valaki – legyen ő is futballrajongó – interneten látható összefoglalókból, vagy épp egy újságcikkből értesül az izgalmas eseményekről. Márpedig a napokban fokozódnak az izgalmak, hamarosan döntőt játszanak. Ezt pedig egyre többen akarják élőben, jelen időben látni.

Fel is tűnnek a megjelölt kávézóban és egyéb szabadtéri kivetítők közelében olyanok, akik évközben nem követik az eseményt. Persze ennek megvannak a jól ismert, bulvármagazinok oldalaira való unalomig ismételt és közhumor tárgyává vált okai: a rajongók meccset néznek, a kevésbé beavatott érdeklődök pedig párjuk társasága és a hangulat, illetve a játékosok esztétikai megfigyelésének és értékelésének reménye mellett csatlakoznak a professzionális nézőkhöz. Utóbbival, az atlétikus (és egyéb) szépség iránti leplezetlen rajongással nincs is baj. Elvégre a sportnak ez az egyik ősi szerepe: megmutatni az embert. Széles közönségnek kínál tehát esztétikai élményt egy ilyen alkalom. Ami biztos, hogy ilyenkor majdnem mindenki ott akar lenni – pontosabban jelen lenni.

Akinek köze nincs a focihoz az is hallott már az utóbbi években az érdeklődőket földöntúli élményben részesítő FC Barcelona csapatáról és játékáról, mely a 90-es évek eleje óta növekvő népszerűségét annak köszönheti, hogy – és ezt a klub profiljának is mondhatjuk – sikeresen ötvözi a látványos játékot az eredményességgel, ami valljuk be, minden sportrajongó álma. De nem csak az övék. A humán tudományi körök leplezetlen futballrajongója, a német származású amerikai irodalomtudós, Hans Ulrich Gumbrecht érdekes módon közelíti meg ezt a futballesemény körüli élménytapasztalatot. Szerinte a katalán csapat játékának az esztétikummal való összemérhetősége épp az említett egyensúlynak köszönhető, mely megfeleltethető a jelenlét és jelentés dinamikus játékának, melyet pedig Gumbrecht általában művészetek, vagy épp a sport körüli esztétikai tapasztalat kapcsán gondol érvényesnek, nem kevés szakmai ellenvéleményt, ugyanakkor szimpátiát is kiváltva ezzel. A Barcelona játéka tehát épp attól nyújt esztétikai élményt, hogy a kettő, szépség és siker (jelenlét és jelentés?) együttesen érvényesül általa. Mindezt kiegészítve azt is mondhatnánk, hogy látvány, értelem és érzelmek tökéletes egysége artikulálódik benne.

Első gondolatom pedig ebből kiindulva – és éppen az EB kapcsán – az volna, hogy bár ez valóban így van, a gól mint esemény már önmagában eljuttat minket ehhez az élményhez, mert ha megszületik, az – szerencsés esetben – már erény és szépség, és tudásra enged következtetni. Gumbrecht, megfordítva ezt a logikát, viszont épp amellett érvel, hogy napjaink egyre komolyabb atlétikai és taktikai felkészültségét igénylő futballjában egyre nehezebb gólt szerezni, éppen ezért, pont a Barcelona játékára hivatkozva, mindez megváltozott. Élvezhetjük a játékot önmagáért, a gól csupán ráadás. Nem is véletlen, hogy az elégedetlenkedő Barca-szurkolók hada, ha csapatuk vereséget szenved, nem csügged: ők játsszák a legszebb futballt. Gumbrecht szerint tehát a nem a gól magában a szép játék, hanem a szép és eredményes, öncélú egyénieskedésektől mentes csapatjáték az, ami elvezet a gólhoz, egy jól „felépített” aktus csúcsához. Ezt nevezi esszéjében1 (pontosabban ezt is) a szépség eseményének (an event of beauty).

Viszont egy világ- vagy Európa bajnokság esetében talán mégis más a helyzet, mert nem mindenki játszik „barcásan”, mégis szurkolnak: a hazai csapatnak, a szimpatikusnak, a gólnak, az élménynek. Miért? Miben különbözik, vagy különbözhet ez attól az esztétikai élménytől, amit a tökélyre fejlesztett csapatjáték nyújt?

Lengyelországban, a jelenleg zajló Európa Bajnokság egyik rendező országában járt ismerősöm jó két hónapja egy francia kollégájával beszélgetett a közelgő eseményről, aki meglepődve vette tudomásul, hogy ismerősöm és vele együtt rengeteg magyarországi érdeklődő mennyire várja a kontinensviadalt annak ellenére, hogy válogatottunk nem jutott ki a tornára. Merthogy ők, franciák feléje sem néznének az EB-nek, ha az ő válogatottjuk nem jutott volna ki. Ez nagyon is érthető, ugyanakkor nekünk, magyaroknak, akik az atlantai olimpia óta nem láttuk srácainkat világtornán focizni, teljesen idegen. Mi fűti hát a magyarokat, vagy bárkit aki nem a saját nemzetének szurkol? Az egy hónapnyi csúcsfoci? Ezt akár el is vethetjük azonnal, mert azt általában nem a válogatottak játsszák, hanem a milliárdokat megmozgató klubcsapatok évközben. A válogatottak nemzeteket képviselnek, itt nem a pénzért megy a foci elsősorban, hanem a szívért és – fennkölten szólva – a hazáért, és mindenki máshogy tesz érte. Van, aki bunkerfocit játszik, és vannak olyan csapatok, a németek, vagy az olaszok, akik mindig megalkuvás nélkül mennek előre, hajtanak és a belüket kifutják a pályán. És ezt mindig öröm látni. Talán jobban is, mint az esztétikai élménnyel kecsegtető katalán űrfocit. Attól senki nem kap sírógörcsöt – nem úgy mint most júniusban.

De mi hívja a nézőket még? Az odatartozás vágya? Esetleg a kérdés, hogy ki hogyan szerepel, és hogy egyáltalán, ki nyeri meg a tornát? Valószínűleg ez mind-mind. A legérdekesebb mégis a futballtorna mint közösségi élmény lehetősége, melyhez a foci iránt kevésbé érdeklődők is csatlakozhatnak. Ez az élmény a Nietzsche által megálmodott dionüszoszi önfeledtség és csordaszellem, a közösséghez tartozás tapasztalata, az abban való elmerülés, az emberi test és a szellem együttes (nembarcás) teljesítőképessége által megmutatkozó mámorban való részesülés. Senki nem szeretne ebből kimaradni, mert ha épp elunjuk is a legutóbbi világbajnok spanyol válogatott meccseit, akkor is ott vagyunk és követjük, esetleg csak tudunk róla, vagy épp napról-napra, meccsről-meccsre részesülünk benne. Talán ezért van, hogy a legtöbb meccsnéző mindig választ magának egy csapatot, akinek szurkol (vagy akire fogad), a szimpatikust, a jobbat, akit régóta kedvel, vagy amelyikben borostás sármőrök kergetik a bőrt. Vélhetően ezért láttam az olasz-angolon svéd zászlót a lelátón, vagy ukrán szurkolólányt angol színekkel az egyik, olasz zöld-fehér-pirossal a másik arcán a stadionban drukkolni, és ezért állnak meg a szabadtéri kávézó mellett a sétálók, ha csak egy percre is, csak hogy elmondhassák, hogy részt vettek benne, jelen voltak, hogy nem maradtak le róla. Nem kell feltétlenül érdekeltnek lennünk ahhoz, hogy ebben a népünnepélyben részt vehessünk – az emberiség puszta jelenlétében, vagy az egyén közösségben való jelenlétében, odatartozásában.

 

1 A kéziratban lévő esszé címe: Hans Ulrich Gumbrecht: An event of beauty. The Style of F.C. Barcelona, in 2009 and Today

 

Bejegyzések

Férfivetélés

kavics„A nemek csak szimbólumok.”

(Tormay Cécile)

 

Mikor vetél el egy férfi? Távolról sem olyan látványos és drámai esemény ez, mint a neki megfelelő tragédia nőknél, ám, alighanem, szükségszerűbb, s így gyakoribb. Többnyire pozitív esemény váltja ki, mint például siker a nőknél, beteljesült karrier, nagyobbacska jövedelem tartós ígérete, saját ház, erőd teljével való elégedettség, megérdemelt hatalom, kivívott tisztelet, biztonság, egzisztencia, vagy tapasztalat, rutin az egzisztencia-nélküliség, a sikertelenség, a hatalomnélküliség elviselésében, stb. Egyszóval: a révbe érés pillanata. De nem is a pillanat, a külső beteljesülés mozzanata a lényeges itt, hanem a meglelt nyugalomhoz kapcsolódó érzés, amely valahogyan alulról árnyékolja a „férfilét öntudatát”.

 

Valamelyik lelke elhagyja a férfit, s egyúttal a dolgokat is. Eztán már valahogy minden tárgyszerűbb lesz. Valamifajta tehetetlenség és anyagszerűség eluralkodása ez, amit mások, némileg eufemisztikusan, belátásnak, felnőtt belátásnak neveznének talán, valamifajta érettségi bizonyítványnak. Testünkben egyszerre ver fészket a remény és a reménytelenség, a hatalom és a kiszolgáltatottság, az erő és a laissez faire. S mindeközben megszületik a félelem is, ám ezúttal mintha tartósabban akarna berendezkedni. Bátornak lenni ezután már saját belső félelmeiddel szemben kell, nem pedig a világ állapotával szemben. Sőt, a „világ” eztán már a mi bensőnkben ágazódik széjjel, nincsen neki külseje: a külseje a belseje, a fonákja a színe.

 

Mitől is félünk? A tanácstalanságtól: nem tudjuk, hogyan jó, s hogy mi a megoldás, persze azért rutinosan úgy teszünk, mintha tapasztaltak lennénk „minden efféle” dologban; vagyis a magabiztosság gesztusaiban voltaképp masszív kétségbeesés rizeg. Aztán a saját vágyainknak, agressziónknak, önzésünknek, akaratunknak, tévedésünknek, tehetségünknek (potentia) való kiszolgáltatottságtól. Az önuralom elvesztésétől, éppen az önuralom gyakorlása, érvényesülése közben, s szinte észrevétlenül. Mert valami hatalmasabb válik most láthatóvá, valami, ami nem szellemi, hanem természeti és dionikus. Annak józanságától, hogy hit, társadalmi elkötelezettség, státusz, állás, imázs, teljesítmény, cél, küldetés, tudás, barátság, szerelem, erkölcs – hogy mindez csak valamiféle rárakódás, bár ettől nem kevésbé jelenvaló, sőt. De ami alul van, az valahogy a vér, az ösztönök, a zsigerek, a rostok hálózatszerűen egynemű kiterjedése, valamiféle határolatlan, vagy éppen határoltságokból álló, végtelennek tűnő, molekuláris és spirituális dzsungel, belső külvilág.  

 

Egyszerre válik evidenssé a moralitás valamifajta lényege és az amorális igazságkeresés ösztönös vonzereje. Képesek vagyunk mindent a legteljesebb virtualitása szerint szemlélni és megítélni, ugyanakkor vadságra, a vér zsákmányára vágyunk. Valamifajta pogány önkiterjesztésre és önelvesztésre. Túl egyszerű lenne „ősi vadászösztönnek”, vagy „vadállatiságnak” tekinteni mindezt. Tulajdonképpen nemtelen erő az, ami ébred és nem nélkülöz egyfajta szeretetet, meghittség-igényt, hiperérzékeny, már-már romboló erejű gyöngédséget vagy angyaliságot – persze nem valamifajta celofán-angyalkákra kéne itt gondolni, hanem a ragadozó kérlelhetetlenségére, kitartására és angyaliságára, ami határozottan elutasítja a céltalan emberi kegyetlenséget és nyers hatalomvágyat. Célszerű akarat, amely önmagába csavarodik vissza, mégsem öncélú, inkább áldozás-jellegű.        

 

Mindez valamiképpen összeütközik az addig ismert férfiszerepekkel, s különféle fiziológiai reflexekkel jár együtt. Üres, már-már romboló szexuális vággyal vagy éppen impotenciával; szublimálhatatlan és dogmatikus agresszióval, vagy épp a dogmatikus családapai ösztönök fölerősödésével; dogmatikus alkoholizálással és/vagy aszketikus elme-, test- és magánygyakorlatokkal. Egyre több titkunk lesz mások előtt, de nem az őszinteség hiánya, hanem a megsejtett energiák szublimálhatatlansága, kibeszélhetetlensége, és az ezekből fakadó frusztráció miatt. Minden csak egy pillanatig tart, de minden pillanat életbevágóan fontos. Kiesünk magunkból, kiesünk a nyelvből, kiesünk a társadalmi szerepekből, a kodifikált viszonyokból. Kívül még minden megvan, de belül már kies-tünk. Egy bőséges és kiapadhatatlan forrásra való rátalálás meseien szép mozzanata ez, csakhogy ennek a forrásnak a teljessége abban áll, hogy ami belőle ered, titokzatos módon önmagába folyik vissza. Nem hasznosítható bőség. A felületek, az érintések, a karcolások drámája zajlik ott, ahol eddig semmi említésre méltót nem vettünk észre. Redukálhatatlanul széttartó folyamatok egyidejűsége: önmagát elnyelő forrás, a teljesség reménytelensége, a bensőségesség sivataga.

 

Ugyanakkor egy igen nehéz és kényszerű döntés pillanata ez, amire sohasem lehetünk felkészülve, vagy legalábbis minél inkább nem, annál inkább válik súlyos tapasztalattá a férfivetélés. Olyan, mintha döntenünk kellene arról, hogy „kik vagyunk?”, de már a kérdést sem értjük, hiszen megfosztottuk minden alapjától az ilyen típusú azonosításokat és identitás-konstrukciókat. Mégis készen áll már egy kimondhatatlan válasz, amely szinte sorsszerűen rettenetes: már megvagy, már megszülettél, már meg vagy sebezve, föl vagy írva a testedre és a szavaidra, de még mindezt eltörölheted (?). Vagy lehet, hogy nem is dönteni kell, hanem elfogadni egy már megtörtént döntést? Elfogadni (eltörölni?) valamit, ami most kezd a maga hátborzongató idegenségében egyáltalán láthatóvá válni? Talán éppen ezt nevezték a régiek rezignációnak, amihez valamifajta érdek nélküli – vagy annak tűnő – figyelem is társul, s ami védtelenné tesz a csábítással, és a létezés és önmagad valamifajta megnevezhetetlen szépségével/kifosztottságával szemben.

 

Mindez maga után vonja a csendes és destruktív lázadást, legalábbis az ellenállást mindazzal szemben, amit eddig fölépítettél, amiben hittél, amiben azt hitted, hogy hiszel, vagy amiben azt gondoltad, hogy nem hiszel, most mégis kiderült, hogy részese vagy. Különféle rutinokba és rendszerekbe keverted bele magad, s ez most csendes megadással, ugyanakkor tehetetlen dühvel, elégedetlenséggel és olykor undorral tölt el. De már csak belül lázadsz, önmagad ellen. Saját alkotmányaidat kellene szétrombolnod, saját magadat, saját gyermekeidet. Mintha távolról, a beláthatón túlról, a látóhatár vonalán túlról, mintegy hátulról a horizontra vetődne a Halál neonkék fénye. Ettől kezdve már cinkosa vagy saját halálodnak.  

 

Elkezdesz kifelé mozogni a saját rendszereidből és fölfedezed (újra) magányodat, annak redukálhatatlanságával és megoszthatatlanságával együtt. Sivatagban élsz, egy jókora homoksáv vesz körül, s ez nem hagy el akkor sem, amikor emberek között vagy. Ott vagy közöttük, és ezen a sivatagon keresztül szemléled őket. Ha át akarod lépni ezt a sivatagot, mindent le kell rombolnod, amit eddig raktál, de ugyanakkor azt is tudod, hogy amit ezzel elérhetsz, talán csak egy újabb alkotmány, újabb rendszer, ami rutinná válik. Döntened kell: még egy kísérlet vagy a magány, a csend, a szavak nélküliség, a ritka szólások kérlelhetetlen fenségessége? Van-e következő szint, aminek meglépése még a te döntési körzetedbe tartozik? Mire van még, ha van egyáltalán, szabadságod és erőd? Kibírsz-e még egy kitagadást, önkifosztást, egy újabb otthontalanságot, egy újabb nomáddá válást, vagy beszippantod a meglévőbe – az emlékezetből és a képzeletből – a kint maradt otthontalanság-esélyeket? Voltaképpen tékozlás és tékozlás, önelvesztés és önelvesztés közül kell választanod. A hűség sivataga vagy a hűtlenség sivataga közül például. Ám lehet, hogy a kettő egy és ugyanaz.

 

Igen, a sivatag. A rostok magánya. Megképződik benned ez a belső külvilág, ami nem új és fölfedezendő terület, vagy csak annyiban az, amennyiben az Űrt, a Semmit, a Teljesség önmagát megvonó, önmagába visszahúzódó területét „föl lehet fedezni”, lehet részletezni. Mert valahogyan minden fölfedezés előtt és ellenére már valamilyen redukálhatatlan evidenciával rendelkezik ez gömbölyű sík: mindig már megelőz téged. Valaki vagy Valami kimetszett belőled egy darabot, megsebzett téged, talán épp az ágyékodnál, és a kimetszett hús helyére plántálta ezt a forrást, ezt a nemtelen szervet, protézist, ezt a tejüveggel berakott szemüvegkeretet.

 

Sivatag gyökere, virág,

virág gyökere, sivatag,

letörölni,

egyszerűen csak letörölni.

Bejegyzések

Párbaj!

Vita. Verseny. Vetítés.
Június 15-én, fél 6-tól a Fogasházban! http://www.facebook.com/events/370748906314233/

Író vagy? Tele vagy történetekkel, frappáns sztorikkal? Az írott szöveget rögtön magad előtt látod? Szeretnéd mindezt animációs filmen megvalósítani? Szeretnél találkozni egy kreatív animációs alkotóval, mert már „csak” a képi megvalósítás hiányzik? Jelentkezz a Párbajra!

Animációs tervező vagy? Ontod magadból a figura- és látványterveket, bravúros képi megoldásokat? Kisujjadban vannak az animációs technikák? Már „csak” egy jó forgatókönyv hiányzik? Jelentkezz a Párbajra!

Az ASIFA Hungary, a FISZ, az Illyés Művészeti Akadémia, az ÚjNautilus, a Pluralica és a Prizma filmművészeti folyóirat pályázatot hirdet íróknak és animációs tervezőknek alkotópárok létrehozására, valamint figura-, látványterv és képes forgatókönyv (storyboard) + animációs trailer vagy animatik elkészítésére az idén októberben először megrendezésre kerülő PRIMANIMA – Nemzetközi Elsőfilmes Animációs Fesztivál keretében.

A pályázat célja az írás és az animációs filmkészítés területei között – a már meglévő szellemi és munkakapcsolatok stabilizálása mellett – lehetőséget és találkozási felületet biztosítani fiatal, kezdő vagy már befutott szerzők, animációs filmesek közös, nem profitorientált (tehát alapvetően alkotási motivációtól vezérelt) együttműködéséhez.

Első menet: Vetítés, vita, felhívás: 2012. június 15. Fogasház 17.30

http://www.facebook.com/events/370748906314233/

Kövesd a Párbajt a Facebookon! http://www.facebook.com/parbaj2012

Varga Zoltán tanulmánya az irodalom és az animáció kapcsolatáról a Párbaj apropóján: http://ujnautilus.info/varga-zoltan-szavakbol-rajzolt/

A pályázat részletes ismertetője június 16-tól érhető el a Párbaj Facebook-oldalán! 

Bejegyzések

Fertő-Balkán-Ecseri

Csak a szél – filmkritika?

 

Fertő…

, hogy a premier utáni vetítésen csak hatan egy kisteremben, mintha házimozi lenne, néztük, és bár erre nem az álló ováció vagy a taps a megfelelő reakció, hanem a csend, mégis zavart, hogy csak hatan hallgatunk, gondoltam ordítok inkább, mert ahhoz volt kedvem, de az is csak a „csend egyik módja”, kisétáltunk a moziból, és egy ideig nem tudtunk beszélni róla…

, hogy ez valós történet alapján készült, hogy megtörtént, film készült róla és most hazamegyünk, vacsorázunk, és megy tovább minden, ez szörnyű mondjuk, ezt mindenkinek látni kéne, ez nem a fesztiválsikerért készült. Hazai történet, kortárs dráma.

, hogy a Berlinalén a zsűri nagydíjával jutalmazott alkotásra a büszkeség és a kollektív felelősségvállalás helyett a tagadás a politikai vezetőség első reakciója. Szórólapokat vinni a berlini premierre, melyek arról szólnak, hogy ez nem így történt, ne higgyenek neki, a politikai, társadalmi emlékezet XX. század óta élő szőnyeg alá söprő imázs féltésének felesleges és szánalmas megnyilatkozása. Felesleges, mert a film első kockáiban maguk az alkotók illesztettek be egy inzertet, mely leírja a valós történések, a roma gyilkosságsorozat valós adatai mellett azt is, hogy a film fikció, még ha a realitásokból merít is. Szánalmas azonban azért, mert bizonyítja, azt, hogy a politikai állásfoglalás, csakúgy, mint a filmes, tudatosan formált, szelektáló, fikciós.

A magyar kortárs filmművészet kétpólusú világában, a művészfilm és a tömegfilm átjárhatatlannak tűnő rendszerében mégis középre sorolnám ezt a filmet. A Csak a szél midcult alkotás. Egyrészt szerzői, a stiláris jegyei, a helyenként dokumentarista vonásai és a dogma szerű eszköztára miatt, másrészt tömegfilm, műfaji film, mert történetet mesél el, a lehető leglineárisabb módon beszéli el a cselekményt. Ha műfajokhoz kellene kötnöm, látványra a horrorok, thrillerek közé sorolnám. Elvonatkoztatva attól, hogy valós eseményeket adaptál vászonra, és a nézőként tudom, hogy mi lesz a történet vége, mégis működnek a félelemkeltésnek azon eszközei, melyek ezeket a zsánereket mozgatják. A suspense és a sokk. Nézőként úgy érzem, végig többet tudok, bár ugyanannyit mutat meg nekem is a kamera, mint a cigánycsalád tagjainak. Az erős sejtés, hogy az elkerülhetetlen velük fog történni, várakozássá alakul. Ez persze nem torzítja az empátiát, együttérzést, sajnálatot, és a közösségérzetet, melyeket el lehet érni filmes hatásokkal. Ez a várakozás a nézői befogadás sajátja, végig kísérjük az anyát, a fiút és a suspense azonos oldalára kerülve velük, félünk. Ezért sokkol minket a vége, mert az elkerülhetetlen közeledik, csak nem tudjuk, mikor. Annyit tudunk, hogy éjszaka, és annyit kívánunk, bárcsak megállna az idő, fent maradna a nap. Szépen, lassan este lesz, és a katarzis megérkezik. Csendben végigüljük a stáblistát, és egy érett szociális érzékkel bíró, bátor és emberi film után kapunk a katarzis mellé egy jó adag szégyenérzetet.

A film cigányokról szól. Magyarokról szól. Emberekről szól. Rólunk, és a szomszédról szól, de nem Magyarországról általánosan, nem a gyilkosokról, nem a konkrét áldozatokról, nem az integrálás kérdéséről, és nem arról, hogy van-e cigánybűnözés, nem a genetikáról, a történelemről, vagy a rasszok közötti szexuális feszültségről és nem a politikai szélsőségekről. A film konkrét eseményeket bemutató fikció. Szimpatizál a néző a főszereplőkkel, de fontos, hogy ezt nem maga a film éri el. A filmben nincs se negatív, se pozitív sztereotípia a cigányságról. Vagyis talán mind a kettő jelen van. Archetipikus karakterekkel dolgozik, de az egyén kerül a középpontba. Ez nem az „ő fajtájuk nem akar dolgozni” cigányságról, és nem a „de micsoda jó zenészek, a vérükben van a zene” cigányságról szól. Konkrét családról, konkrét helyen, vagyis a valóságot nézzük. Megrendezett valóságot, de valóságot.

A klasszikus kor filmművészetének drámája az „élet az unalmasabb részek nélkül”. A modern kor drámája az unalmasabb részek (unalmasabbnak tűnő részek) drámája, a posztmoderné pedig e kettő összeférhetetlenségére való rákérdezés drámája. A Csak a szél a modernség utáni időben és közegben világít rá modernség előtti időre és közegre, feltéve a kérdést, hogy hogyan lehetséges, hogy mindkettő jelen idejű, mindegyik mai.

 

Balkán

A valamivel szemben való meghatározás az öndefiníció általános formája. Fekete, fehér. Igen, nem. Nyugat- Európa, Kelet- Európa. Vadnyugat, vadkelet. A kortárs magyar szerzői filmes társadalom nem csak azt mutatja, hogy Magyarország Édentől keletre van. Magyarország Édentől keletebbre van. A Delta és a Torinói ló nem behatárolhatóan magyar film, és ez piaci érdekük is a szerzői filmeseknek, hiszen így szélesítik a befogadói rétegüket. A kortárs szerzői film Budapestje is Balkán, ahogy a Roncsfilm Szigony utcája bemutatja, és a város valóságára játszik rá. Az ötvenforintos tipli az ötvenszázalékos alkoholtartalmával a Blahán éjszaka, a „ledől egy épület, romkocsma lesz belőle”- hozzáállás adja a város báját. Egy adott ország úgy alakítja saját imázsát, mint egy kezdő függetlenfilmes rendező. Megpróbál brandet csinálni magából, hogy minél szélesebb körben terjedjen el a híre, így brandként működik Magyarország, mint a balkán, a keleti blokk, a szocializmus utószeléből vihart arató önirónia földrajzilag jól behatárolható, közép- európai, de a középnél nyugatibb mintákat másoló, és ez által a középnél keletebbivé váló tere.

Fliegauf filmje a mai filmművészet ollójában a két él közé szorult alkotás. Az olló egyik vége a reflexió nélküli nyugati blockbuster forma, a másik, az állandóan önreflexív és öndefiniáló magyar balkán filmek csoportja. A lepusztult közegben tengődő, kilátástalan sorsú emberek “mégis megleszünk valahogy”- hite a balkáni világot idézi, de erről tudjuk, hogy tényleg itt van. Az, hogy a szerző nem önmagára reflexív, a háttérbe szorul, és műfaji hatások érnek minket, a nyugati tömegfilmes formát mutatják, viszont sajátos és meglepő módon ez tűnik a történetmesélés legjobb módjának, akkor, ha egy társadalmilag fontos témát választ egy filmes. És ez az igazi drámája a műnek. Fliegauf egy nézhető filmet készített, amit nem néznek. Főleg azok, akiknek igazán kellene.

Ecseri…

… a piac, amely úgy néz ki, mint a magyar filmkultúra

… a piac, ami tele van szeméttel, másolattal, szemfényvesztéssel

… a piac, ahol akadnak olyan tárgyak is, melyek egy-két gyűjtőt, hozzáértőt igazán érdekelnek, kincseknek tartják őket, bár tudják, hogy ezeket soha nem fogják nagy tömegek értékelni. Talán mert túl öncélúak, talán, mert a fényük mögött elveszik a tartalom, vagy, mert valójában értéktelenek

… a piac ahol akad néha olyan tárgy is, mely bárki szobáját díszíthetné, sőt minden szobában ott kellene lennie, ami rávilágítaná a tulajdonosát arra, hogy valami közös bennünk

… a piac, ahova a hármas villamos egymást követő megállói a következők: Fertő utca – Balkán utca – Ecseri út.

Bejegyzések

A rendszerváltás nyelve

A rendszerváltás idejére az irodalom kicsit elmagányosodott, magára maradt: megszabadult a társadalmi szerepvállalástól, a valóság ilyen-olyan nyűgétől és közben persze nagyon sok olvasójától. De nem hagyta teljesen magára a társadalmat: az irodalmi kifejezés játékossága, iróniája, sajátos stílustörései, intertextusai, víg pofátlansága átszivárgott az újságírás, a magyar publicisztika nyelvébe.

Először a Magyar Narancséba természetesen. A rendszerváltás után majdhogynem felfoghatatlan volt, hogy egy sima újságcikket is meg lehet írni nagyon sok művészi intencióval, hogy egy sima újságcikk mennyire nem sima – mi az, hogy sima, inkább olyan, mint egy életnagyságú papírkastély, bolyonghatsz benne, minden sorát, minden kis kamráját külön-külön felfedezheted. És ez a magyar újságírásban szokatlan nyelvi igényességés játékosság mégsem volt öreges vagy tekintélyelvű, hanem igazi lázadás az öreges, az elcsépelt, a lapos, a nemtudommi ellen. Igazi földindulás volt, igazi publicisztikai forradalom, aminek áldásos vagy épp kártékony társadalmi hatásait ideje lenne feltérképezni.

Különös fejlemény a magyar publicisztika ilyen művésziessége, miközben az irodalmi nyelv teremtő játékossága mintha elkerülte volna a kritikai nyelvet, vagyis az irodalomról szóló beszédet. Persze pár évtized alatt nagyot változott az irodalomtudomány terminológiája, ámde a kritikák nyelve ma is fellengzős, átlátszóan autoriter, miképp a hetvenes-nyolcvanas években. (Sőt sokkal olyanabb.) Megmondják neked, aztán ha tudsz, okulsz belőle. Egy-két szlenges kifejezés, néhány odavágás, egy-két ügyes mondat, néhány szójáték – így fiatalodtak meg a kritikusok. Ez a konzervatív, a kívülállók felé oly kevéssé nyitott attitűd talán az irodalom a politikáétól eltérő hatalmi érdekeivel magyarázható. A politikában mindenkire szükség van, hisz négyévente választásokat tartanak. Egy publicistának igenis érdeme, ha el tud kápráztatni kívülállókat.

De egy irodalmár? Neki mért lenne érdeke a túlontúl népes olvasótábor? Köztük sok fiatal, akik úgy érzik, hogy főprofesszorok vagy más vezérek irányítása nélkül is képesek egy verssort értelmezni… A hivatalos irodalmi világ elvesztette a „kívülállókért”, az olvasókért folytatott csatát, ha egyáltalán valaha is meg akarta nyerni … A napilapok átlagolvasói úgy tekintik a kritikákat, mint a XIX. századi német olvasók a különféle Burschenchaftok párbajairól szóló híradásokat: az kihívta, ez megvédte, az leterítette… végül a kamarás urat hordágyon vitték el… Tiszteletre méltó, de mégiscsak érthetetlen dolgok ezek… Talán nem véletlen, hogy Közép-Európában épp nálunk, Wass Albert országában van a legtöbb, államilag dotált irodalmi lap. Az irodalom a napilapokkal ellentétben egyáltalán nincs rászorulvaaz olvasóira.

Hát ezért a sok briliáns publicisztika. Míg a tényfeltáró újságírás teljesen visszaszorult – hovatovább az is komoly újságírói teljesítménynek számít, ha valaki lemegy vidékre, és meghallgat egy bányászt vagy egy vasutast – közéleti portál vagy napilap aligha létezhet „ütős” publicista nélkül. És ezek a publicisták ütnek is – ha nem is a valóságot, de politikusok vagy más véleményvezérek szavait. És miközben mindenféle retorikai agyafúrtságokkal kápráztatnak, fárasztanak vagy árasztanak el, próbálják kicsinálni az ellenfeleiket. Retorikai társasjáték ez, de olyan társasjáték, aminek a végén összeszámolják a halottakat.

A jó publicista nem a levegőbe beszél, hanem lő valakire vagy valamire, és mint egy igazi mesterlövész, a távolból teríti le az ellenfeleket. Mert miközben jól érzékeljük, kikre és mikre irányul a publicisztika, a „mesterlövész” hovatartozása szinte mindvégig rejtve marad. Miért és kinek a nevében beszél? Mit tartana helyesnek? Ennek a furcsa rejtőzködésnek talán nem is a „politika” az oka. A publicisztikákban az „én” vajon ugyanaz a személy, mint akinek a nevét a cikk szerzőjeként olvassuk? A publicisztika talán már annyira irodalmias műfaj lett, hogy spontán módon megindult az elbeszélői és a szerzői tudat különválása.

De az olvasók ezt az „én”-t kétség kívül a cikk szerzőjeként azonosítják, már csak azért is, mert az újságírók döntő többsége teljes névvel és arccal vállalja a cikkeit. (Ami azért nem lehet mindig kellemes. Mit mondunk, ha megkérdezi a gyerek séta közben: igaz-e az apuci, hogy a te írásaidtól mások elvetéltek, megőrültek, tönkrementek …) Ám a szélsőjobb már erre a „morális dilemmára” is megtalálta a megoldást. Lehetsz te Tót Gyuri néven tiszteletre méltó történelemtanár, de mint publicista, egy szélsőjobbos portálon akár Mengele néven is vitézkedhetsz, alázhatod az ellenségeidet. Hol itt a probléma? Ugyan milyen gátlásaid lennének? Ez már tiszta művészet.

Mert hiszen a retorika tényleg ideológiamentes, a szabályait bárki, bárhol megtanulhatja. Sokáig a „narancsos stílus” amolyan liberális-kozmopolita védjegynek számított, de hát mért is kéne szeretned Esterházyt, Tóta W-t, vagy bárkit, hogy tanulj tőle? Elég csak egy ici-picit megdönteni a puska irányzékát, és nemcsak kocsonyáson reszkető jobboldaliak kerülhetnek a célkeresztbe, hanem bárki. Igen, még liberálisok is.

A mismásolások, csúsztatások egy fajtáját politikai korrektségnek nevezik. Sokan ezt nem is hazugságnak, hanem jó szándékú stréberkedésnek tekintik. Ha hozzáteszel valamit valakinek az igazságához, azt a másik igazságából veszed el. Pedig a „mismásolás”, az információ-átcsoportosítás” veszélyes fegyver. Talán ezért sem tanácsos „szerelmi drámaként” interpretálni, ha egy házaspárt kikergetnek a saját otthonából. Ez sok százezer nő biztonságérzetét rendítheti meg: a magántulajdon ugyan szent, de elég visszakacsintanom egy férfira, és az máris kiverhet az otthonomból. Sőt még kacsintgatnom sem kell, elég, ha egy házfoglaló ezt állítja az újságíróknak meggyőződéssel… Persze biztonságérzetükben megingatott nők nem ragadnak vadászfegyvert – de jövendő sorozatgyilkosok igen: talán így történhetett, hogy Galgagyörkön is eldördültek a fegyverek. És mindez csak nyitánya volt egy olyan gyilkosságsorozatnak, ahol a nem-roma többség szinte semmilyen együttérzésre nem volt képes, és elsősorban önmagát tekintette áldozatnak.

A valóságot nem valóságosnak, hanem csak az interpretáció kiindulópontjának tekintő közéleti stílus számos buktatót rejt magában, és nagyon is megkérdőjelezhető a politikai haszna. (Nem véletlen, hogy a közvélemény számára éppen az igazsággal és hazugsággal kapcsolatos kérdések tűnnek a legfontosabbnak.) Ráadásul az ilyen megközelítés antidemokratikus is: ma már a szegények nevében szinte csak politikusok és gyilkosok beszélnek, az írástudók/újságírók többnyire csak akkor, ha az ő „felemlegetésükkel” akarnak ütni a politikai ellenfeleiken. Így hát az irodalom nyugodtan „bemocskolhatja” magát a valósággal, nyugodtan visszatérhet a szegények, az elnyomottak, a kiszolgáltatottak ügyéhez – ezt helyette úgysem teszi meg senki.

A társadalmi tematika újbóli megjelenése az egyik legizgalmasabb fordulata a kortárs magyar irodalomnak: a magyar klasszikusok soraiba beleírni a mai szegényeket, különféle intertextusok, áthallások révén (megint) szóhoz juttatni őket. Ám miközben a kortárs költő (vissza)lép a régi, halott magyar költők lábnyomába, legtöbbször nem tudjuk nekiszegezni a kérdést: ki vagy te, mért fontos ez neked? Nagyon nehéz a közéleti költő szerepéhez manapság érvényes személyes gesztusokat találni.

Kevés olyan író volt olyan egyértelmű viszonyban az általa ábrázolt világgal, mint Tar Sándor. De erre a viszonyra eszünkben sincs rákérdezni, hiszen olvasás közben is valahogy észben tartjuk, hogy ő a kisemmizettek világához tartozik. Tar Sándor amúgy elég furcsa módon osztotta két részre a magyar társadalmat: a rendszerváltás veszteseiről, a munkásokról, parasztokról elbeszélésekben „számolt be”, addig a rendszerváltás (jövendő) nyerteseiről, értelmiségi pártfogóiról titkosszolgálati jelentésekben. A besúgás bűnére semmi mentség nincs, már csak azért sem, mert a magyar értelmiségről való, nem túl hízelgő véleményét megírhatta volna egy Elveszett illúziók-szerű nagyregényben is. Botránynak az is botrány lehetett volna. (Micsoda botrány! Ezt te biztosan nem gondoltad végig, Sanyikám ….)

De így vagy úgy, Tar Sándorból szegény Sanyi lett. Az egyetlen nagy magyar író, aki belebukott az ügynökügyekbe, akit kitaszított a magyar irodalom, és aki majdnem számkivetettként halt meg. A Tarról szóló konteók ellopott kéziratokat, megsemmisített, tűzben elégetett, iratmegsemmisítőkben ledarált regényeket emlegetnek – én ezek egyikét sem hiszem el, de az elgondolkodtató, hogy nincs az az égbekiáltó gazemberség, amit magyar ember a saját értelmiségéről ne tartana valószínűnek.

„Félreálltam, letöröltem”, írta egy bús pillanatában Arany János – egy mai szemmel elképesztő, a nagyszalontai parasztháztól az Akadémia főtitkári székéig ívelő irodalmi karrier tetőpontján. És mit mondott volna Tar, ha felkérik arra, hogy röviden epilogizálja meg a saját életútját? A magyar irodalmi életben ma sokkal súlyosabb társadalmi (nem feltétlenül ideológiai) ellentétek feszülnek, mint a kiegyezés idején vagy a reformkorban – na de ha így van, akkor hogy készül fel a magyar irodalom a társadalmi szerepvállalásra? Kreatív írás-kurzusokon néha félrehúznak szegényebb sorsú hallgatók, és azt mondják: ne engedjük, hogy azok írják el az életünket… Azok, akik semmitsem tudnak rólunk.

Ezek és azok. Na de mit csináljunk?

Mindenkire szükség van, ha valahogy vissza akarjuk szerezni az adekvát beszéd képességét.