Felsóhajtottam: na, a kamra kész. Kidobtam az ezeréves pudingport, a molyos lisztet, amiből már a molyok is rég kihaltak. Tisztaság, rend, a polc szinte teljesen kiürült, a tea, kávé, müzli a helyén. Csupa hasznos, ehető, iható alapanyag maradt. A gyógyszeres fiók következett. Te jó ég, mekkora káosz, üres tégelyek, félig teli orrcseppek, sebtapasz, doboz nélkül hányódó tabletták. Vajon mire szedtem ezt a tíz éve lejárt fájdalomcsillapítót? És mi lehet ebben a fehér dobozban? Nem rémlett, hogy vettem volna ilyet valaha. A felirat elmosódott. A tartalmát az ágyra öntöttem.

Vagy nyolc-tíz műanyag tasakot és néhány gyűrött papírfecnit rázogattam ki belőle. Egy átlátszó, alig ötcentis műanyag fiola is kiesett, utánakaptam, a fény felé tartottam. Vízben, vagy valamilyen átlátszó lében úszkáló embrió volt benne. Mi a fene? Házi lombikprogram, vagy mi? Közel hajoltam. A kis, rózsaszínű alak végtagjai széttárva, úgy lebegett a vízben, mint egy döglött ebihal, a koponyája félig nyitott, tisztán kivehető volt az agykezdemény. A szeme nyitva, mereven, de értelmes tekintettel nézett rám.

Letettem az asztalra, összeszedtem és kisimítottam a papírokat. A legtöbb teljesen érthetetlen volt, számsorok, kódok, betűhalmazok. Furcsa ábrák, egyik sem a lényt ábrázolta. Az egyik papíron végre értelmes szöveget találtam, csak pár sor volt az egész: a lény neve Reprio és reagál, ha megrázzuk a fiolát. Megráztam. A lény tényleg megmozdulni látszott, a végtagjai összerándultak és mintha pislogott volna egyet. Vagy én pislogtam? Újra átnéztem a papírokat. Megtaláltam a lejárati dátumot, bő hat év telt el azóta.

Gondolkodtam. Mit csináljak vele? Vigyem el egy gyógyszertárba? Tegyem vissza a fiókba? Vagy húzzak le a vécén egy kis lényt, aki néz?

Újra megráztam a fiolát. Szia, Reprio!

Most tényleg pislogott. És buborékok jöttek ki belőle. Lehet, hogy beszél hozzám?

Így kezdődött. Gondolhatod, mennyire tanácstalan voltam.

Elkezdtem keresgélni az interneten. A találatok egyre mélyebbre vittek, a kutatómunka közben több furcsa véletlen ért. Talán nem is volt mind véletlen. Egyszer csak találkoztam Vele és minden összeállt. Órákig ültünk a parkban egy padon és magyarázott. Beavatott a részletekbe, később elvitt a csoportösszejövetelekre, ahol megismertem a többieket és elképesztő történeteket hallottam. Pár nap után rábólintottam. Nekem is ez kell. A csoport évekig segített, elláttak tanácsokkal, tapasztalatokkal. Jöttek a különböző tápoldatok, vitaminok, fiolák, akváriumok, infralámpák.

Később a lélegeztetőgép, az oxigénmaszk, az életfunkció-monitorok. Vércukor, szívritmus, légzésfrekvencia, szaturáció. Talán emlékszel is az állandó pittyegésre. Az újjászületésnapod pont május elsejére esett, akkor már annyira fejlett volt a tüdőd, hogy elhagyhattad az akváriumot. Az első lélegzetvételedet több, mint százan figyelték. Mindenki eljött a csoportból, ahogy mi is elmentünk minden család újjászületésnapi összejövetelére. Fantasztikus volt meghallani a hangodat, az első szavaidat. A kopoltyúd az átlagosnál lassabban fejlődött vissza, ezért értelmileg már sokkal előrébb jártál, mint fizikailag. Bugyborékoló hangon, de érthetően mondtad, hogy szomjas vagy.

Hú, már nyolc óra, meg kell forgatnunk a piciket a fiolákban, légy szíves, kezdd el, én hozom a tápoldatot. A többit majd máskor mesélem el.

 

(Illusztráció: Tényi Bálint – Tekintetek)