Kutya, kiásva

Az Állatvanbent egy növény.

 

Élő organizmus, amolyan állandó nyesegetéshez, folytonos gyötréshez szokott föld feletti növényrészekkel. Ez a növényszár-váz Max Neumann képsorozata reszketeg karcvonalaival, letisztult szó – vagy inkább – vonalfukarságával. Minden, ami látszik, ami már nem mer nagyra nőni, égbe törni, mert úgyis odakap a sors, letöri a végzet. Külalak, megjelenési forma, ami magába zárja, elrejti a növényrostokat.

És ez a meggyötört test odabent, a láthatatlanban, mélyen a föld alatt erős gyökereket vert, mélyeket és szerteágazókat, betűfonalak gyökérszövedékéből, vaskos rostrovátkái szétfeszítik a homogén humuszt és a szövegnövény-test meg a rátapadó élmény-földszemcsék megteremtik a könyv szövegét, az Ént. És mert állat van bent, ez a növény nyöszörög, lüktet és mocorog, halkan jajgat ezertorkú kánonnal. A mandragóra őseredeti hibridje ez. Alvó lélegzeteiben, szortyogva futó növénynedveiben is fejlődik, kiszipkázza a talajvízben oldott élményanyagokat, tekeregve burjánzik, és burjánzott mindig, mióta világ a világ és gondolat a gondolat.

Csak valahogy ez a Krasznahorkai-féle mandragóra kissé neurotikusra és szánnivalóan agresszívre sikeredett. Krasznahorkai végső válasza éhségre, magányra, bezártságra véges és végtelen belső terekre mind az agresszió lenne? Kicsit sok a széttépés ebben hömpölygő gondolatritmusban, és ráadásul nem több, mint utcasarki semmirekellők „emberkedése” az aluljáróban. Kelt ez persze feszültséget, némit, de a szöveg hangjai nem annyira az ösztönvilág mantrákba zárása, mint inkább valami monoton ismétlődésében elviselhetetlen gondolatritmus, ami látszólag a nyelven túlit céloza. Látszólag, én azonban a szégyentelen reménykedők sovány táborát erősítem, és ezt a nyelven túlit árnyaltabbnak képzelem, mint egy bezárt, meg-nem értett, embert szolgáló eb magakrenkölését és beváltatlan fenyegetőzéseit.

Lehet, hogy Colm Toibinnak van igaza, és ahogy a fülszövegben írja, Krasznahorkai a klisék és könnyű befogadhatóság ellen lázad, de mintha alárendelődne ennek a lázadásnak maga a szöveg is, és így a Toibin említette magas feszültségű támadás csak olyan, mintha a saját házam helyett a szomszéd város tornyába húzna a villám: szól az, csak nem elég nagyot. Mintha nem a fülembe csaholna ez az állat bent, csak valahonnan két háztömbnyiről vicsorogna nekem. Erősködik, pedig az első röpke ötoldalnyi odavakkantás eléggé vérfagyasztó lehetne, ha nem követné még huszonegynehány oldalnyi meggondolatlan csaholás világuralomról, színlátásról és athéni szüzekről, csak hogy az ember-állat kontextusba még némi mitológiai félszörnyeteget is belekeverjünk.

Szóval a válasz vagy az, hogy a mögöttes kibeszélhetetlen, és az elrontott kísérlet direkt baklövés csak ennek bizonyítására, vagy tényleg csak feszülő agresszió van egy csenevész nyelv megszikkadt, elhasznált talajába ültetve, ennyi az emberállat és semmi több.

Krasznahorkai lehajolt a sokat szenvedett, mélygyökerű növényhez, néhány gyakorlott csavarintással gyökerestül húzta ki a földből és a nap felé fordítva addig rázogatta, míg ki nem hullottak a kövér anyaföld-szemcsék a gyökerei közül. Mi maradt? Éhség, halálfélelem, bezártság, s minderre egyetlen válasz, a pusztítás ígérete, a fenyegetettség érzésére adott állandó fenyegetés. A többi bennszakadt, a talajban tekereg még párat, míg halk nyüszögéssel elporlad. A mitikus-mágikus léttapasztalat-töredék organizmussá silányult, mozdulatlanul szikkadozik a napon.

Krasznahorkai László – Max Neumann: Állatvanbent, Budapest, Magvető, 2010.

Zenélhet a sivatagi szél

Csehy Zoltán új kötettel jelentkezett.

 

 

A műfordító tevékenységéről (Hárman az ágyban, valamint Beccadelli- és Petrarca fordítások) tanulmányairól és verseiről ismert költő nem kevés díjjal dicsekedhet, legutóbb József Attila-díjjal jutalmazták. Legújabb kötete a Homokvihar saját verseket tartalmaz, két könyvre csoportosítva. Az első könyv a Nottetempo főként XX. századi komolyzenei témájú, a második, Homokvihar, inkább az antik mitológiához kapcsolódó verseket vonultat fel.

 

A kétféle témaválasztás nem véletlen, Csehy klasszika-filológia végzettsége és zenei műveltsége (kortárs komolyzenéről rendszeresen ír kritikákat) minden egyes költeményre hat. A két könyv egymás mellé helyezése, kapcsolódása kétségbevonhatatlan, ugyanis a zene visszatérő eleme a második könyvnek is, valamint az első könyv is szorosan kötődik görög alakokhoz. Ez nem csupán az antik görögségre vonatkozik, hiszen megjelenik Kavafisz, modern görög költő is, akinek Csehyre való hatását sem lehet elvitatni. Ugyanakkor az Echó című versben Kerényi neve, mint ókortudós, a mitológia ismerője is feltűnik. A könyv jól felépített, a kiadás igényes, beleértve a borítót, Hrapka Tibor munkáját, amely egy összetekert kotta örvényében tehetetlenül sodródó férfitestet ábrázol, így idézve fel a homokvihar képzetét.

 

A megszerkesztettség az egyes verseken belül is érvényes, nem csupán a kötet egészére nézvést. Számos olyan vers épül a könyvbe, mely költői játékon túl az olvasói játékra is épít. Ilyen például a Cage Pozsonyban című, mely tíz másodperces időintervallumokra osztja a szöveget, és szerzői utasításban közli, hogy az időkorlátokat meg kell tartani, bár az egyes percek tetszőlegesen felcserélhetők. Ide sorolható a Kavafiszkassák is, amelynek szövegén belül betűk és betűkapcsolatok kiemelés révén összeolvashatók, olyan szöveget adva, mely a megelőző versben (Orfeokassák) is jelen volt („A madarak lenyelték a hangot (…) Ez már az öregség jele, de nem jelent semmit”).

 

A versek felépítésénél érdemes kicsit elidőzni. A költemények szabadversek, nem találunk kötöttséget a formákban, a rímeket teljes mértékben elhagyja a szerző, s bár a téma (zene-antikvitás) felvethetné a klasszikus metrumok alkalmazását, erre sem kerül látványosan sor. A szövegek ezáltal gyakran áradóvá válnak, hosszú bővített mondatok, vesszők halmozása jellemzi az írásokat. Ez főként a hosszú verseknél érzékelhető erőteljesen, ahol azzal is számolni kell, hogy ez az áradó-jelleg megakasztja az olvasást (Webern halála, Orpheusz, Homokvihar). Noha, ez minden bizonnyal szándékos eljárás, hiszen az avantgárd irányzatához erőteljesen kapcsolható a kötet, mind a zeneszerzők, mind Kassák nevének bevonásával, mégis sokszor zavaróvá válik.

 

Azonban nem csupán a forma szabadsága lehet akadálya az olvasásnak. Csehy Zoltán érdeme, tudniillik széleskörű műveltsége, egyben a szövegek kárára is válik. Nehezen élvezhető a kötet annak számára, aki nincs tisztában Webern, Milhaud, John Berryman vagy bármelyik más zeneszerző kilétével, jelentőségével, vagy sehol sem tudja elhelyezni őket. Ez a verscsokor rétegköltészet, s kérdéses, hogy mennyire maradnak élvezhetők a szövegek. Példaként az első versnek, Webern halála záró-soraiból idézek: „ő meg ott feküdt a teraszon, leírhatatlan arccal, / kinti ujjai közt tovább égett, fogyott a szivar (…) De amúgy is hogy hihette, / hogy kinn van (…) a mi korunkból nem / lehetett csak úgy kimenni levegőzni.” Vajon hogy értelmezi ezt egy olyan olvasó, aki nem tudja, hogy Webernt a második világháború idején egy eltévedt golyó ölte meg, mikor rágyújtott? Ráadásul, Anton Webern még a közismertebb zeneszerzők közé tartozik.

 

Az intertextusok vagy reflektálások más művészeti ágakra bizonyos határokon belül működő eszközök, noha ezeket a határokat talán épp az olvasó tájékozottsága, érzékenysége, ízlése szabja meg. A második könyv ebből a szempontból talán könnyebben befogadható. Bár ugyanúgy megjelennek háttértudást igénylő elemek – talán amiatt, hogy az megszokottabb, hogy a költészet az antik kultúrához nyúl vissza –, mégis gördülékenyebb az olvasás.  Orpheusz, Hérodotosz, Hadrianus mind-mind előkerül, s a felsorolást hosszan lehetne folytatni. Erre a ciklusra jellemzőbbek a szerepversek, a megszólítások és párbeszédes elemek beépítése is megtörténik (Kandaulész felesége, A Philoktétész-séma, Philomela). Itt kap helyet a Homokvihar című szöveg is, mellyel azért érdemes külön foglalkozni, mert ciklus- és kötetcím adó vers.

 

A Homokvihar szintén egy hosszabb lélegzetvételű költemény akárcsak a két cikluskezdő vers. Azon túl, hogy ezzel egyfajta keretet ad a kötetnek, az utolsó vers mintegy összegző-jelleget is ölt. Összegző, mivel visszautal a Nottetempo könyvre, a cím alatti megjegyzéssel: „Az itt következő szövegek egy kamaraopera librettójának foszlányai. A szerepkijelölések, a szerzői instrukciók eltűntek, a sivatagi szél árad a szövegből, mely minden pillanatban kész átrendezni a tájat.” Az utolsó szöveg tehát zene, pontosabban az utolsó versben összeolvad zene és szöveg. Itt válik érvényessé a fülszövegben feltett kérdés is, mely azt a kérdést veti fel, hogy mennyire ragadható meg nyelvileg a zene, s emellett szövegzenévé alakítható-e az érzékiség. Az áradó-jelleg fokozottan érvényes: ismétlések, felsorolások halmozások jellemzik a verset. A homok pedig többféle jelentéssel ruházódik fel, úgy mint a múlt őrzője, az idő mérőeszköze, az erotika megtestesítője („A történetek háza a homok háza (…) A homoktól nem lehet szabadulni három nap után se (…) Nekem homok árad a combjaim közül, / ha levetkőzöm,”). A homok tér, történelem, elbeszélés, hiszen, mint megtudhatjuk, az elbeszélés sikerétől függ, hogy a történet félelmetes sivatag, vagy csupán összepisilt homokozó. A nyelvre, hagyományra, Senecára, Busottira és talán saját költészetére is reagál mikor ezt írja Csehy: „de a sivatagban csak ideiglenes lét lakik, / a szelek óránként írják át egyik nyelvből a másikba a tájat, (…) egyszer a görög nyelv összehugyozott homokozója, / máskor a nyelv visszaáradása / önmaga homokóra-egységébe / a kimondás után közvetlenül”.

 

Csehy Zoltán összetett, jól kidolgozott kötete nem könnyű olvasmány, igazán megdolgoztatja a befogadót. Nem hiányzik belőle se a tragikum, sem az irónia. Nem hiányzik belőle sem a költői játék, sem a komolyság, zeneiség, nyelvi megformáltság, könnyedség. Azonban, hogy a kötet „kimondása után” mi következik, azt döntse el az olvasó.

 

Csehy Zoltán: Homokvihar, Kalligram, Pozsony, 2010.

Miura Sion: Akiről mesélni kezdtem

 

(Részlet Miura Sion regényéből)

 

 

A kristály

(Részlet az első fejezetből)

 

A lenyugvó nap ekkorra már bevilágította a nappalit, a folyosóról már belopódzott az este. Összehajtogattam a levelet, és a jegyzetfüzetemmel együtt eltettem az öltönyöm zsebébe, majd összetekertem a nyakkendőmet, és a nadrágom zsebébe gyömöszöltem.

– Elnézést kérek, hogy ilyen sokáig maradtam!

Az asszony enyhén megrázta a fejét, majd megkérdezte:

– Mit fog tenni ezután, Miszaki úr?

Gondolkoztam egy kicsit, de nem jutott eszembe semmi. A tanár úr olyan, mint az a magányos császár, aki nem felejt, és esze ágában sincs megbocsátani, hogy becsapták. Szakítani fogok Kaorival, gondoltam, és beleásom magam a történelmi anyagokba azon az egyetemen, ahonnan már elment a tanár úr, és megsemmisített engem. Nem akartam azokra az örömtől és bánattól is mentes napokra gondolni, amelyek várnak rám.

– Nos, mit kéne vajon tennünk? – mormogtam, majd eszembe jutott valami.

– Ön nem gondolt még rá, hogy bosszút álljon a tanár úron és Tada Harumin?

– Miért?

– Nem bírom elviselni. Most nem érzek semmit, mintha csak egy nagy, hűvös karót döftek volna a szívembe, de kis idő múlva már azt sem fogom tudni, mit csináljak. Önnek nem volt még hasonló érzése?

– Úgy emlékszem, mintha már velem is előfordult volna – válaszolta az asszony, s közben úgy tűnt, magába néz. – Most viszont sajnálom azokat, akik olyanok, mint Muragava és Tada Harumi. Nagyon sajnálom őket, akik naivan hisznek abban, hogy megszerezhetnek valakit úgy, hogy kivetnek magukból valami fontosat.

– Talán nem is nagyon lehet hozzászokni ehhez a fajta észjáráshoz – válaszoltam, és az ajkamba haraptam.

Nevetni próbáltam, de nem sikerült. Sírásra hajló, torz arcot vághattam, magam is megijedtem a gondolattól, és most már tényleg felálltam a kanapéról, majd kimentem a szobából. Az asszony utánam jött, hogy kikísérjen. Mialatt felvettem a cipőmet, ő megállt az ajtóban.

– Miszaki úr! – szólt utánam, de én nem fordultam vissza, úgyhogy úgy tetszett, mintha magában beszélne. – A karó, amit az ön lelkébe döftek, egyszer felolvad. De a helyén tátongó lyuk örökre megmarad, nem igaz? Tovább fog fájni, és bizonyára lesz majd olyan éjszakája, amikor a lyukon keresztülfújó szél nem hagyja önt aludni. Én viszont ezt a fajta fájdalmat örökké érezni szeretném. Hiszen ez a bizonyítéka annak, hogy éltem, és élni fogok. Az én fájdalmam csak az enyém. A bennem lévő űr csak az enyém. Végre sikerült megszereznem valamit, amit még senki nem sértett meg.

Szótlanul kinyitottam az ajtót. A Nap már lenyugodni készült, ám a hőség még ezekben az órákban is rátapadt a földre. A garázsban egy poros autó állt. Az autó, amellyel a tanár úr olyan gyakran vitte a nőket, és amelynek kilométeróráját ez az asszony – a felesége – minden reggel ellenőrizte. Ennyi maradt a szerelemből: egy többé talán nem is mozduló roncs.

– … Elnézést kell kérnem öntől. Végül is az események közvetett oka mégiscsak az én telefonhívásom volt, igaz, engem Kaori vezetett félre.

Az asszony nem mondta, hogy megbocsát-e vagy sem, csak szandált húzott, és kikísért a kapuig. Már épp búcsúzni készültem, amikor észrevettem, hogy elmosolyodik.

– Ön elhitte, amit mondtam ma, Miszaki úr?

– Mit jelentsen ez?

Megint rám tört a szédülés. Olyan érzésem támadt, mintha egy pillanatra minden szürke ködbe burkolózott volna körülöttem.

– Talán nem az igazat mondta nekem?

– Én azt mondtam, ami szerintem az igazság. Hisz valóság csak egy van, de igazság bizonyára annyi, ahány ember él a Földön.

Az asszony egyfolytában izgett-mozgott, így nemigen tudtam kivenni alakjának körvonalait. Végül észrevettem, hogy amit hideg, nedves párának hittem, az valójában valami ismeretlen, gyanús füst volt. Ám az asszonyt egy pillanatra sem rettentette el a feltörő hőség, megfoghatatlan anyagával és lelkével úgy állt ott a pokol tüzében, mint valami délibáb.

Álláról, mint az olvadt viasz csöpögött az izzadság, és foltot ejtett a garázs betonján.

– Mit fog tenni ezután, Miszaki úr? – tette fel az előbbi kérdést. Nem tudtam, mit akart hallani. Egy lépést tett hátrafelé, és kilépett a kertből. Kezét a kapura tette, majd mintha próbára akarna tenni, így szólt:

– A levelet én írtam.

Elég szánalmas képet vághattam.

Ő nevetett, majd rögtön hozzátette:

– Ha ezt mondanám, vagy lenne valaki más, aki szerint nem írhatta más, csak ön, Muragava bizonyára elhinné. Hogy ön, Miszaki úr ebben a hőségben az igazság után járkáljon, sajnos fölösleges. Bárki írta is, Muragavát nem érdekli.

– … És ha nem is Tada Harumi írta?

Úgy tűnt, az asszony még csak fel sem vette gyengécske ellentámadásomat. Becsukta a kaput, majd rátette a kezét.

– Ha ezek után össze akarná gyűjteni a bizonyítékokat, legyen óvatos, Miszaki úr! Ön túlságosan nyílt lapokkal játszik.

A sodró hőhullám szinte égette a torkomat.

Lehet, hogy mégis ő írta a levelet? És azon a kazettán vajon nem a közös hálószobájában történteket hallottuk? Akkor úgy gondoltam, a hang hasonlít Tada Harumiéra. Ugyanakkor az is csak egy elhamarkodott ítélet lehetett, amit az váltott ki belőlem, hogy hinni akartam: a levelet Tada Harumi írta.

Összeszedtem minden erőmet, mert majd összerogytam a gyanakvás súlya alatt.

– Azt hiszem, ezután elmegyek Tada Harumihoz. De én az ön feltételezésében hiszek.

– Talán azért, mert önre nézve az a legelőnyösebb?

– Így van. Szeretném, ha a tanár úr elhelyezne az egyetemen maga helyett. Akármi legyen is, ő bizonyára tudja, hogy nem én írtam a levelet, és hogy Tada Harumi azt tervelte ki, számítással szerzi meg a szerelmét. Szeretne valamit üzenni neki?

– Hát… Nem is tudom. Talán azt, hogy ezután ő következik. Hogy biztosan mardossa a féltékenység, amiért azon aggódik, mikor csábítja el tőle a férjemet egy másik nő, de ettől függetlenül jó egészséget kívánok neki.

Ötven-ötven százalék tehát az esély arra, hogy a levelet ez az asszony vagy Tada Harumi írta. Illetve engem is beleértve változatlanul azt mondhatjuk, hogy mindegyikünkre egyharmadnyi gyanú vetődik.

A tanár úr pedig nem hisz a feleségének és nekem. Az a tanár úr igazsága. Én viszont akkor ennek az asszonynak a szavaiban fogok hinni. És az a mi igazságunk. Hogyha ez az asszony valóban felgyújtotta is az erdőt, amikor kilépett onnan, azt nem látta senki. A mi igazunk, azoké, akiket a tanár úr eldobott magától és itt hagyott, ettől még nem változik.

A levelet Tada Harumi írta.

Talán meglátogatom Tada Harumit. Bekopogtatok az ajtaján, kezemben a vádirattal. Vajon mit szól majd hozzá? Elváltozott arcszínnel fog zavarba hozni engem, a követet, vagy világosan elmondja az „igazat”, ahogy ez az asszony tette?

Akármelyik legyen is, nem változtat semmin. Olyan az én mérges fullánkom, akár a skorpióé. Elmegyek, és megölöm vele Tada Harumi szavait. Csak ki kell jelentenem, hogy nincs igaza.

Eltaláltam. Az, hogy Tada Harumihoz küldene, az asszony első és utolsó, nagyon apró ellentámadásának tűnt. Egy sápadt követ váratlan látogatása valószínűleg kellemetlenül fogja érinteni Tada Harumit, aki harsány kacajjal nyugtázza, hogy minden versenytársa fölött győzelmet aratott, és megszerezte a tanár urat.

A felesége egyszerűen csak szívből szerette a tanár urat. Szó sem volt arról, hogy a megcsalásra megcsalással válaszoljon, ehelyett a saját szívét adta neki. Nem tervezte, hogy piszkos eszközökkel ejtse őt fogságba. Legalábbis ebben szeretnék hinni.

A nő, aki engem elárult, azt mondta, hasonlítok a tanár úrra. Pedig inkább erre az asszonyra hasonlítok. Az mindenesetre közös bennünk, hogy mindketten hittük, a világ bizalomra és szeretetre épül, és hogy őszintén kerestük a tanár úr jóindulatát. Szeretném, ha így lenne.

– Viszontlátásra, asszonyom!

– Nem tudom, találkozunk-e még, de ha igen, akkor már biztos nem leszek „asszonyom”.

– Akkor hát, hogy szólítsam majd?

– A nevemen – Az asszony szeme visszanyerte csendes fényét, amely egy tiszta éjjeli tóra hasonlított – Ha esetleg találkoznánk valamikor.

Nem tudtam a nevét, de igent mondtam.

Hátat fordítottam a háznak, és elindultam kifelé a keskeny utcán. Néhány lépés után megfordultam, és láttam, hogy az asszony követ a szemével. Megálltam.

– Még egy utolsó kérdést megenged?

– De sokat kérdez – nevetett. – Persze, mondja csak!

– Ha újjászületne, megint nő szeretne lenni? Vagy ezúttal férfi?

– Nem hiszek a lélekvándorlásban. De… ha mégis lehetséges volna, akkor valami olyan lénnyé, aminek nincs neme. Olyan élőlénnyé, ami csak úgy magától osztódik, míg egy napon hirtelen, valami semmiség miatt elpusztul.

Amikor kifordultam a sarkon, még láttam a szemem sarkából, amint az asszony lehajol az előszobában lévő virágokhoz, és leszedi róluk az elszáradt leveleket.

Alkonyodott, ám a buszmegálló felé vezető úton egy lélekkel sem találkoztam. Senki nem volt, aki rohant volna megvenni a vacsorát, vagy aki ide térne haza.

Az utcák elcsendesedtek, az ablakok sötétek voltak, és magukba zárták a megmaradt forróságot.

Elmentem az építkezésig, majd a földbe gyökerezett a lábam. A bíborvörös égbolt alatt több ezer keskeny fekete cölöp sorakozott végeláthatatlanul. A nap olvadó piros gömbje épp leszállni készült mögöttük, a sugaraktól megvilágított épülő házak vázai parazsat gyújtottak az oszlopokon, egészen úgy, mintha egy lángoló erdő fái volnának. Mintha már érezném is az égett fa szagát.

Ennek az asszonynak az elmúlt tíz éve kísértetiesen egyforma házakat teremtett itt. A krémszínű külső falak tojáshéjak, melyek az asszony által szült szenvedéseket zárják magukba. A csupasz cölöpök az erdő fái, melyek között az asszony kóvályog. Végül pedig felgyújtja azokat. Eljátszottam egy darabig ezekkel a haszontalan gondolatokkal.

Feltámadt az esti szél, és keresztülfújt az elképzelt erdő fáin.

Az árulásnál is csúnyább, mégis gyönyörűbb dolog, amit az asszony felfedezett a lelkében. Én is kerestem magamban, de nem találtam a leégett, széles pusztaságon a puha rügyet, amely egy ahhoz hasonló tiszta harmatcseppet őriz.

Semmiféle támpontot nem láttam, az irányt és a távolságot is szem elől tévesztettem, csak a sugárút távolról morajló zaját követtem, ahogy folytattam utamat a buszmegálló felé.

 

 

Fordította: Fittler Áron

 

 

Kritika a regényről: http://ujnautilus.info/fittler-aron-lelektisztito-vizoezoen-es-az-elmulas-cseresznyeszirmai-miura-sion-vilaga

Dsida; Útlevél


Dsida

 

Angyalbeszéd a szád

Örök „ifjú poéta”

Napeső se kell

Puha séta

Tavak lapja se már

Csak a

Zsoltárok

Psalmusok

Isten-vágya reszket…

 

Mint szőlőgerezdet

Isznak visznek

Bár utódaid

A szépbeszéden élők

 

Mert ládd-e a szónkat

A rongy idő kimarja

A tájból

Utána bárhol

Nincstelen a

Lélek

Kell hát a bátor

A nem-akármi ének

Nem-akármi mámor…

 

Mint szőlőgerezdet

Isznak visznek

Már utódaid

A szépbeszéden élők

 

Bár honnod már

Az érdemelt

Öröklét

Bár élő bokraink

Ágait letörték

Te túlvilági nyelven

Súgod a világba

Azt hogy soha

De sohasem hiába…

 

 

Útlevél

 

(vers vendégszöveggel)

 

Az útlevélben nem lakom

A kép se rajt’ nem én vagyok

Ha visszahoz mi el se hajt

A sorompó se végtagom

A pult mögött nem áll az őr

Nem kérdi merre mért megyek

És nem vigyázza puskacsőr

Sem ide-oda léptemet

A négyzetek betétlapok

Aggálya engem nem kerít

Kitölti bár a megszabott

Időhatárt a létem itt

Hogy meddig szól a vízumom

Azt halandó nem éri át

Csak önmagamnak mormolom

Te bolond hány hét a világ

S ahány a hét hát annyi táj

Akár ha el sem mozdulok

Mert szól a szív és szól a száj

De az útlevél nem én vagyok

 

 

Szonya

El akarta mesélni Annalilinek, hogy történt a dolog.

  – Szóval… – kezdte.

De előbb rágyújtott. Akkoriban hosszú női cigarettát szívott, naponta öt-hat szálat, persze ha ivott, akkor többet. Most is ittak, Annalili két deci félédes vörösbort, ő meg fröccsöt száraz fehérből.

– Ahogy körbenézek – folytatta -, na látom, pont ilyen helyen ültünk akkor is. Majdnem ugyanilyen helyen. Szóval belső udvar, ocsmány koszos napernyők, műpálmák a sarokban… tudod, na.

Annalili bólintott, és belekortyolt az italba. Hosszú ujjai voltak, mint a fehér cigaretták; régebben zongorázott, ez talán nyomott hagyott rajta, meg a sok szolfézs; ha meghallott valami dallamot, akármilyen olcsót is, rögtön megmoccantak a fülkagylói egy kicsit, mintha szél pöccintette volna meg őket. De ezt csak az vehette észre, aki jól ismerte őt.

  – Szóval – folytatta – ilyen helyen ültünk akkor, meg majdnem ez a ruha volt rajtam, na, ehhez hasonló, kicsit mélyebb dekoltázzsal, meg azokat az olasz fülbevalókat vettem fel hozzá és azt a karkötőt, amit még D.-től kaptam évezredekkel ezelőtt. Egész jól néztem ki, már ahogy lehetett, magamhoz képest, érted…

Rágyújtott egy újabb cigarettára. Közben valami zenészek fészkelték be magukat az egyik sarokba, de néhányuk még a pultnál kóválygott és ivott a szőke lófarkas pultoskisasszonnyal cseverészve.

  – Érted – folytatta -, úgy értem, még nem voltam ennyire elhízva.

  – Nem vagy elhízva – mondta Annalili. Most szólalt meg először, kis finom hangja volt, óvatos és naiv, mint a patakcsobogás.

 – Úgy érted – mondta ő erre -, hogy nem vagyok annyira elhízva. Neked persze könnyű – és idegesen felnevetett -, sosem volt hajlamod erre. Na mindegy, a lényeg, hogy akkoriban sokat esett az eső még nyáron is, alig volt huszonöt-huszonhat fok, én eléggé fáztam… még nem melegített a zsírom – nevetett fel már kicsit őszintébben. De a barátnőjét nem lehetett ugratni; ő mindent és mindenkit a világon sajnált, mintegy zsigerből, reflexszerűen. Erős katolikus neveltetésben részesült kislány korában. És a neve is kötelezte valamennyire.

Langyos nyári este volt, a levegő huszonnyolc fokra hűlt le, de akkor…

  – Persze volt egy tervem, nem tagadom – kacsintott Annalilire, akinek csak lassan száradt fel az arcáról a részvét malacrózsaszín pírja -, méghozzá ősi és ösztönös: ha majd fázom, úgyis rámteríti a kabátját… így csak egy lila kendőcskét vittem magammal és egy esernyőt, természetesen. Igazából esett is később, de mikor megpusziltuk egymást üdvözlésképp a templom előtt, akkor még nem.

A barátnője hátradőlt egy kicsit, és a dereka mögé igazította az egyik párnát, persze merev testtartásán nem sokat változtatott, az asztalra is úgy könyökölt föl, hogy a háta egyenes maradjon. Melleinek apró dombocskái átsejlettek a fehér pánt nélküli egyberuhán. Fonott nádszékeken és színes párnákon ültek. Annalili figyelmesen, csendben hallgatott.

  Ő ajánlotta a helyet, ahova elkalauzolt, én nem ismertem azelőtt, nem is vagyok ismerős arrafelé. Mentünk egymás mellett, azelőtt csak kétszer találkoztunk és akkor is nagyon régen, szóval olyan volt az egész, mintha először találkoznánk. Ő is úgy nézett rám… csodálkozva, és nagyon sokáig nézett, mikor mentünk egymás mellett, és ez zavart. Akkor már öt hónapja nem volt senkim, és józanul… szóval ha nem volt bennem pia… kicsit úgy éreztem magam, mintha szűz volnék. Úgy viselkedtem, ahogy te szoktál.

Annalili nem mondott erre semmit, mély és fekete és üres szemeiben a környező földbe szúrt kerti lámpácskák fényei tükröződtek, mint fekete bányatóban éjjel a csillagok.

  – Na jó – mondta a másik -, hozok még valami itókát…

Egyedül ment a pulthoz, Annalilit magára hagyva. A talpa meg-megcsúszott a jó nagy száraz kavicsokon, amikkel teleszórták a kertet, hogy hangulatosabb legyen.

  – Nem is olyan fontos – mondta, mikor visszaért az asztalukhoz -, nem is tudom, miért akarom elmesélni. Sem nem izgalmas, sem nem tanulságos; csak furcsa. Azt hiszem ez a legjobb szó rá, hogy olyan különös, nem hétköznapi…

 – De engem érdekel – vágta rá Annalili – engem érdekel. És már évek óta benned van, jobb lesz, ha kiadod magadból.

Hirtelen egy alacsony, göndör hajú férfi bukkant fel mellettük, cél nélkül hadonászó karjaival majdnem leverte a poharaikat. Egy kis mécsest tartott a kezében, valószínűleg a szomszéd asztaltól hozta ide. Minden asztalnál volt egy mécses.

  – Elnézést, hölgyek – kezdte, és közben néhány nyálcsöpp fröccsent ki a szájából -, de látom, maguk dohányoznak… mi nem… szóval… esetleg…

A lány egy ideig nézte a férfit, aztán kivette a kezéből a mécsest, és meggyújtotta. Aztán felállt, és odavitte ahhoz az asztalhoz, ahonnan a férfi jöhetett; ott egy gyönyörű idősebb nő ült türelmesen, betegápolói józansággal. Megköszönte a gyertyát, és mosolyogva várta, hogy a férfi visszatámolyogjon hozzá.

 

 

Lewis Carroll: Évike Tündérországban – Második fejezet

MÁSODIK FEJEZET.

Könny-tó.

– Egyre klasszabb! – kiáltott fel Évike.

Úgy meglepődött, hogy egyszeriben elfelejtett magyarul beszélni.

– Most hát olyan hosszúra nyúltam, mint egy fényképezőállvány. No, szerbusztok lábaim.

Tudniillik, lenézett a lábaira, alig látta őket, olyan messzire estek tőle.

– Jaj, szegény kis lábaim, ki húzza majd föl rátok a cipőt meg a harisnyát, édeseim? Én aligha fogom tudni. Sokkal messzebbre kerültem tőletek, semhogy törődhetnék veletek. Nektek kell most gondoskodni magatokról, ahogy tudtok. De azért kedvesnek kell lennem hozzájuk, – gondolta Évike – különben nem visznek el oda, ahová akarom. Igen. Minden karácsonykor veszek majd nekik egy pár cipőt.

Évike tovább tervezgette, mikép juttatja el lábaihoz a cipőt.

– Póstán küldöm el, – gondolta – ajánlott csomagban. Jaj, de muris lesz ajándékot küldeni a tulajdon lábaimnak. Ezt írom majd a csomagra:

 

Évike szépreményű

Jobblábának

a kandalló szőnyegén

közel a zsámolyhoz.

Szíves üdvözlettel:

Évike.

 

– Jaj, Istenem, mennyi csacsiságot beszélek össze.

Ebben a pillanatban feje a mennyezetbe ütődött. Most több mint három méter magas volt. Hirtelenül fölkapta az icike-picike kis aranykulcsot s futott a kertajtó felé.

Szegény Évike. Legföljebb azt tehette, hogy a földön fekve a félszemével átkukucskált a kertbe. De hogy keresztül is juthasson rajta, ahhoz még kevesebb reménye volt, mint valaha. Leült hát a földre és sírvafakadt.

– Szégyelheted magad – mondta Évike. – Ekkora nagy lány (no, ezt most joggal mondhatta) és így sír. Elég legyen, ha mondom?

De azért csak tovább sírdogált. Literszámra folytak könnyei, míg egy jókora tó nem támadt körülötte. Ez a tó vagy tizenöt centiméter mély volt s elfoglalta a csarnok felét.

Egy kis idő mulva tipegést hallott a távolból, gyorsan megtörülte szemét, hogy lássa, ki jön. A fehér Nyuszi tért vissza, csudamód kiöltözködve. Egyik kezében pár fehér bőrkesztyűt, másikban egy nagy legyezőt tartott. Sietve loholt s közben egyre ezt mormolta:

– Jaj, a Hercegnő megesz, ha elkésem.

Évike annyira kétségbe volt esve, hogy bárkitől is segítséget kért volna. Amikor a Nyuszi közelébe ért, halkan, félénken megszólította őt:

– Bocsánatot kérnék, tisztelt uram…

A Nyuszi erre visszahőkölt, elejtette a fehér bőrkesztyűt meg a legyezőt s hanyatt-homlok rohant neki a sötétségnek.

Évike fölkapta a legyezőt meg a kesztyűt s mivel a csarnokban iszonyú hőség volt, legyezgetni kezdte magát. Közben folyton ezt hajtogatta:

– Istenkém, Istenkém, milyen különös is ma minden. Tegnap pedig még minden egészen rendes volt. Vajjon csakugyan megváltoztam-e az éjszaka? Nézzük csak: Ma reggel, amikor fölébredtem, még az voltam-e, aki voltam? Úgy rémlik, mintha egy kicsit más lettem volna. De ha nem az vagyok, az a kérdés, kicsoda is vagyok voltaképpen. Borzasztó.

Évike sorba vette valamennyi hasonló korú barátnőjét, hátha azok közül az egyik.

– Hogy a Magdi nem vagyok, az bizonyos. Magdinak hosszú, göndör haja van, az én hajam pedig nem göndör. Az is bizonyos, hogy a Sárika se lehetek, mert én rengeteg mindenfélét tudok, Sárika pedig semmit se tud. Aztán meg a Sárika a Sárika, én pedig én vagyok. Jaj, Istenem, milyen zűrzavaros mindez. Nézzük csak, tudom-e még azt, amit tanultam az iskolában? Szóval négyszer öt az tizenkettő, négyszer hat az tizenhárom és négyszer hét az…jaj, még húszig se tudok számolni. De hagyjuk az egyszeregyet. Vegyük a földrajzot. Berlin fővárosa Bécs, Bécs fővárosa Róma, Róma fővárosa pedig – nem, itt valahol hiba lesz. Úgy látszik, mégis csak Sárika lett belőlem. Megpróbálok fölmondani egy verset.

Évike szépen meghajolt, mint az iskolában, amikor verset mondott. Hangja azonban rekedten, idegenül csengett s nem azok a szavak jöttek a nyelvére, amelyek szoktak.

 

Krokodil fürdik,

Fekete tóba,

Anyjához készül

Négerországba.

 

Görcsös a bőre,

Görbe a lába,

Fordulj ki, fodulj,

Vasorrú bába.

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info