Megindul a nyálam, ahogy a fogaim közt a számba csordul az alma leve. Kiakadt állkapcsom tompán sajog, korog a gyomrom, pedig tegnap alaposan bevacsoráztam. Szellő kerekedik, kigyúlnak a fények. Jó lenne, ha meg tudnék fordulni, hogy lássam, ott áll-e mögöttem a nő, aki talán szeretett egykor, de hiába is erőlködnék ekkora testtel. Csoda-e? Hiszen még itt is csak zabálok. Homlokomon végigpereg az első izzadságcsepp, ami voltaképp érthető, erősen koncentrálnom kell, hogy kitaláljam, hogyan kerültem ide, és hogyan fogok kijutni innét. De csak arra bírok gondolni, milyen ironikus, hogy ott kezdek olvadni, ahol a legkevesebb a zsírom. Egy újabb csepp a hátam közepét csiklandozza. Vajon elpárolog-e, mielőtt el tudna rejtőzni a farpofáim között? Olyan ismerős a helyzet valahonnan, nem de-ja-vu ez, inkább csak a primér érzelmeim bukkannak rá ugyanarra a hullámhosszra, amivel az egész elkezdődött.

Ugyanígy izzadtam aznap is, mikor először találkoztam a nővel, aki most alighanem a pucér fenekemmel néz farkasszemet. Akkor az volt a kérdés, levegyem-e a zakómat, vagy se. Ha magamon hagyom, megfővök a saját levemben a vacsora végére, ha leveszem, nyomban láthatóvá válik a gerincem mentén lefutó és a hónom alatt felgyűlt verejték. Az első megoldás mellett döntöttem, és egy tízes csomag papír zsebkendőt elhasználtam, mire Schrader Katalin megérkezett.

Kis híján rosszul lettem, ahogy a kigombolt nyári garbója alatt megláttam a testhez simuló kisestélyit. A tenyerem lucskos volt, márpedig üdvözlésként egyelőre csupán a kézfogás jöhetett számításba, másfelől, mellette még ormótlanabbnak éreztem magam, karcsú teste szinte eltűnt a karjaim között, mikor lesegítettem a kabátkáját. A leültömben nagyot reccsenő szék csak aláhúzta a gondolataimat.

Öt percen belül azonban a szorongásom elillant, mintha sose lett volna. A zakómat is levettem, jutalmul hűs szellő érkezett valahonnan. Kati zavarba ejtően gyönyörű jelenség volt, bátorító mosolya, derűs pillantása azonban egy percre sem engedte, hogy dekoltázsán legeltessem a szemem. Hamar felvettük a társkeresőn folytatott beszélgetéseink fonalát, és egykettőre meg is feledkeztem a köztünk lévő súlykülönbségről. Akkor jutott csak eszembe megint, mikor a pincér a rendelésünk miatt alkalmatlankodott.

Kati rá se nézett az étlapra, csupán egy salátát kért. Veszettül éhes voltam már, a betűk csiklandozták az ínyemet, gyomrom ágyúként dördült, mire tettetett lazasággal leadtam a rendelést.

– Ugyanazt kérem, mint a hölgy.

Kati elmosolyodott, és miután a pincér elment, közelebb hajolt hozzám.

– Ne butáskodjon, János. Egyen rendesen, amit szeretne.

– Tudja kedves Kati, épp egy szigorú diéta kellős közepén vagyok.

– De nem ma este. Ma ne tagadjon meg magától semmit. Nem szeretném, ha később tudat alatt az éhezéssel kötné össze a velem töltött időt.

Ez a “később” biztatóan hangzott, és ha ez még nem lett volna elég, egy másodpercre a kezemre tette a kezét. Elpirultam, homlokom máris gyöngyözni kezdett.

– Maga annyira csinos, tudja, én meg…

– Maga pedig sármos.

Elnevettem magam. Ilyet legfeljebb az anyám mert volna állítani rólam, bár az utóbbi időben fukarkodott az efféle jelzőkkel. Már az ő ízlését is kihíztam.

Végül egy steak-et kértem, közepesen átsütve, de hasábburgonyához már nem volt merszem, maradtam a barnarizses zöldségköretnél. Igaz három szelet kenyeret megettem hozzá.

Kati olyan jóízűen ette azt a nyeszlett salátát, mintha szarvasgombás ürücomb lett volna. Egyszerre fejeztük be, noha az én adagom háromszor akkora volt. Jóllaktam, de mikor hozták a desszert-menüt, egy pillanatra elbizonytalanodtam. Kati észrevette és elvette a pincértől az étlapot.

– Úgy hallottam, isteni a Gundel palacsintájuk. Mit gondolsz, János, akad még neki hely?

Olyan ártatlan jókedvvel kérdezte, olyan magától értetődően, mint aki minden étkezést minimum egy doboz jégkrémmel zár. De csak egy ásványvizet kért.

– Tudod, János, szeretném, ha őszinték lennénk egymáshoz, feltéve persze, hogy akarsz még velem találkozni. Nem akarom, hogy úgy érezd, meg kell tagadnod önmagad az én kedvemért. Tudom, hogy sok nő igyekszik magához idomítani a párját, én viszont nem tartozom közéjük. Ha a kedvesem elégedett, én is jobban alszom. Végül is egyszerű, nem?

– Te vagy a legkedvesebb és legelragadóbb nő, akivel valaha találkoztam.

Pár háztömbnyire lakott csak, hazakísértem. Az út felét kézen fogva tettük meg, én ostoba meg zavaromban a volt feleségemről kezdtem beszélni. Talán még mindig bennem volt a tüske, amiért Julis elhagyott. Ő a nyolcvankilós Jánosba szeretett bele, aki az egyetemi csapatban röplabdázott. Kilencvennyolcnál jött az ultimátum: ha elérem a százat, akkor ő veszi a kalapját. Az utolsó évben már mindennap méretkőznöm kellett, és már csak az nyújtott vigaszt, ha munka után titokban beugrottam egy gyorsétterembe. Más meg kocsmázni jár, az talán jobb? Nem egyszer toltam le az ujjam a torkomon a meki vécéjében, csakhogy megőrizzem a “versenysúlyom”.

Végül el sem értem a százat, amikor egyszer arra értem haza, hogy csomagol. Mikor kérdőre fogtam, ideges és összefüggéstelen magyarázatba kezdett. A lényeget azért sikerült világosan és érzékletesen kifejeznie. Hogy mi ketten olyanok vagyunk, mint egy rosszul elkészített étel, amit hiába raktak el pihenni a spájzban, mégsem értek össze benne az ízek. A konyhaművészete alapján kissé elrugaszkodottnak tartottam ezt a dumát, kivált, hogy a fagyasztott készételeken és egy-egy rántottán vagy palacsintán kívül más nem került az asztalra. Jó ég, még a sajtos szendvicsemet is mikrózta.

Hirtelen megijedtem, hogy túl sokat fecsegtem az exemről. Kati azonban érdeklődve hallgatta. Mikor a lakásához értünk, felhívott egy italra. Cabarnet-vel és lekváros-mézes minyonnal kínált, és megállapíthattam, hogy istenien süt. Közelebb húzódott hozzám és azt mondta, remélte, hogy alkalmam lesz megkóstolni, amíg még friss és meleg.

Három hónap múlva már jegyben jártunk. Gyorsan telik az idő, ha boldog vagy, a szörfösök érezhetik így magukat a hullámok hátán. Legalábbis ezúttal nem éreztem azt, hogy a boldogságom csupán egy szélvészgyors sprint a víz tetején, amiben elég egy kicsit lassítanom, hogy elsüllyedjek. Százhúsz kilómat oly könnyedén viseltem, akár egy hawaii inget. Az öröm tehetetlenségi ereje lendített tovább és tovább, egészen ismeretlen magasságokba. A frusztráció mázsás kövei gördültek le rólam, és különös dolgokat kezdtem tapasztalni.

A súlyommal nem viccelődött többé senki. Inkább én lettem a mókamester, a hölgyek az irodában pirultak a pikáns tréfáimon, terebélyes hasam afféle joviális bájként avanzsált a szexepilemmé.

Ehettem szabadon. És volt is mit. Kati boszorkányos ügyességgel kényeztette az ízlelőbimbóimat. Julis végleg eltűnt a gondolataim közül, a menyasszonyomhoz képest amúgy is egy jelentéktelen varangynak tűnt. Miért is emlékeztem volna rá, mikor az estéim vargányagombás, pácolt sertéstarjával, báránygerinccel, fetasajttal, vagy az isteni diós nyúllal kezdődtek és mámorító szeretkezéssel végződtek. Miért gondoltam volna én bármire, mikor éjjelente egy topmodell hörgött kéjesen a csípőmön, miután én kitudja hányszor töltöttem meg hálám sűrű levével. Más pózt nem próbáltunk ki, nem akartam megnyomorítani ezt a törékeny drágakövet, ha már ilyen kegyes volt hozzám a sors.

– Ugyan, mi történhet? Legfeljebb gyémánttá préselsz, – lihegte kéjesen vigyorogva, de nem adtam be a derekam.

– Úgy szeretek elbújni benned – suttogta, miután lecsillapodtunk.

Kati az érzéseit nem csak a hálószobánk magányában mutatta ki. Julissal anyám komoly szövetségest veszített el, ugyanis a külsőmről folytatott végtelen vitáinkban a jövendőbelim udvariasan, de egyértelműen az én oldalamon állt.

A karácsonyi ebédnél anyám párolt sárgarépával, cukkinival és zellerrel szúrta ki a szemem. Kati azonban már vette is elő a mentőcsomagot (rozmaringos tepsis pulyka, sült krumplival és körtével) és ragaszkodott hozzá, hogy a vacsoránál mindenki kapjon kóstolót. Anyám elsápadva nézte, ahogy háromszor is szedek, de, kisimult arcom láttán ez egyszer nem tette szóvá.

Otthon, az ágyban összesimulva alig tudtam megszólalni a meghatottságtól.

– Mindenestül?

– Mindenestül – a szívem elolvadt és forró vaníliasodóként keringte körbe a belső szerveimet.

Az esküvőnkre kaptam Katitól egy vadonatúj öltönyt. Szabóval készíttette, semmi konfekció. Lötyögött rajtam, ami szokatlan, sőt kissé ijesztő volt, de ő csak nevetett és azt mondta, ne aggódjak, igazi csodát varázsol az asztalra a lakodalomban, utána tán még szűk is lesz rám.

Egybekelésünk napján értem el a száznegyven kilót. Előző este feszült voltam, elővett valami régi szorongás és a Kati által szervezett legénybúcsú helyett otthon hánytam. Talán ezért is lettem kíváncsi, mennyit nyomok aranyban ama jeles napon.

– Eszel te rendesen? Olyan sápadt vagy – bökött oldalba huncut mosollyal éjféltájt a főasztalnál a bajoros császármorzsa és a mogyorókrémes Kongó torta után. Úristen, gondoltam, most ironizál! Hát mégis zavarja a súlyom? Sietve mentegetőzött, hogy aggodalma valódi, csak nem akart ijedt arcot vágni mindenki előtt. Megmérte a pulzusom.

– Nincs semmi baj, ne haragudj, hogy rád ijesztettem. Engesztelésül kapsz egy sorbet-t a hűtőládából. De csak egyet, mert az holnapra van. – Emlékszem, nem csúszott könnyen.

A nászút után (Münchenbe mentünk az Octoberfestre, még a mosolyunk is bratwurst-ból volt) gyorsan visszarázódtunk a hétköznapokba. A furcsa érzés az esküvőről azonban nem hagyott nyugodni. A kínaiak Pa-Lengnek hívják ezt az irracionális félelmet a hidegtől, amely a yin és yang, test és lélek egyensúlyának elvesztésével jár együtt. Igen, az egyensúly hiányzott a kapcsolatunkból. Ez a hiány kezdettől fogva megvolt, én azonban csak ekkor vettem észre.

– Lelkiismeretfurdalásom van, Kati. Úgy érzem, többet kapok tőled, mint amennyit adni tudok. És minden egyes felszedett kilóval ezt a különbözetet növelem. A főztödről képtelen volnék lemondani, de azt hiszem, beiratkozom egy konditerembe – már a szó is leizzasztott, de eltökélt voltam. Megsimogatta a fejemet.

– Miattam igazán nem muszáj, nincs semmi baj azzal, amit adsz. De ha ettől jobban érzed magad, menj! – Adott egy puszit, lekapcsolta a villanyt és a másik oldalára fordult, pedig aznap nagy szükségem lett volna a teste melegére.

Az edzőteremben persze csak gyalogolni voltam képes a futópadon, azt sem sokáig, két hét múlva viszont már állítani mertem a dőlésszögön enyhe emelkedőre. Fogynom nem sikerült, de legalább hízni se híztam tovább. Kati töretlen kedvvel készítette tovább a kedvenceimet, sőt, vett egy német gyártmányú sütőt, akkorát, hogy akár egy hétre is meg tudott vele főzni egyszerre.

Egy este öklendező hangokat hallottam a fürdőszobából. Ahogy bejött a hálóba, rögtön láttam, mennyire sápadt.

– Szívem, minden rendben? – mintha soványabb lett volna a szokottnál.

– Persze, semmi komoly, elcsaptam a hasam.

– De hiszen alig eszel mostanában, csak csipegetsz.

– Dehogyis. Egyébként olyan jóízűen eszel, hogy már a látványától is jól tudok lakni.

Mégis, szinte reszketett a karjaimban akkor éjjel. Most sem szeretkeztünk, de nem hagytam, hogy elhúzódjon, hátulról hozzá simultam, és gyengéd szavakat suttogtam a fülébe.

– Mondd el a legtitkosabb vágyadat!

– Nem is tudom… hülyeség – a párnába fúrta az arcát.

– Na, mondd el!

– Egyszer… csak egyszer szeretném úgy istenesen degeszre zabálni magam. Nálunk mindig anya meg én szedtünk utoljára. Néha olyan, mintha… tizenéves korom óta nem ettem volna egy igazán jót.

– Ezt hogy érted?

– Sehogy. Butaság.

– Drágám, tele van mindkét hűtő. Most azonnal menj, és lakmározz be, anélkül vissza se gyere!

– De most nem vagyok éhes, csak álmos. Egyébként se akarok elhízni, tudom, hogy így tetszem neked – tiltakozni akartam, de kicsusszant az ölelésemből és nemsokára már hallottam pillekönnyű hortyogását.

Azontúl jobban odafigyeltem rá, mit eszik, de továbbra is csak piszkálgatta az ételt. Ezzel egy időben sikerült néhány kilométert futnom a gépen és vagy két övlyuknyit letornáztam magamról. Kati mintha velem szabadult meg a kilóktól. Alig mertem megölelni, féltem, hogy kárt teszek benne. Ha néha szeretkeztünk, csak nekem volt orgazmusom (pedig én is alig tudtam koncentrálni a kiálló bordacsontjától, ami keményen vájt a hasamba.) Nem számít, suttogta alig hallhatóan és már aludt is.

Végül egy súlyos gyomorrontás vetett véget a sportos napjaimnak. Járni is alig bírtam, nemhogy futni. Kati a létező legfinomabb csemegékkel kényeztette leharcolt beleimet. Ahogy gyógyultam, úgy nyerte vissza a színét, idomai kerekségét a megfelelő helyeken, és, ha lehet, még gyönyörűbb, az ágyban pedig még tüzesebb lett.

Úgy sejtem, az első évfordulónk környékén értem el a százhatvanat. Jól éreztem magam, noha a lakást már nemigen hagytam el alaposabb indok nélkül, dolgozni otthonról is tudtam. Kati mindenben a gondomat viselte, szinte kivirult, félóránként törölte a homlokomról a vizet, mindig akkor hozott tiszta inget és alsóneműt, amikor szükség volt rá. Gyakorta megmérte a pulzusomat, az étrenden azonban nem változtatott. Amikor felvetettem, hogy készítsen nekem is zöldségsalátát, illetve használjon rozslisztet, vagy teljes kiőrlésű búzát, szelíden megdorgált.

– Na persze, ismerem már ezt, mindig rád jön a diétázhatnék, aztán meg az éjszaka közepén lejössz megdézsmálni az édességes fiókot. Akkor már inkább lakj jól a vacsorával, és éjfél után már ne egyél.

Akkoriban kezdett nyilallgatni a szívem táján, olykor minden előzmény nélkül elzsibbadt a karom. Elhatároztam, hogy kevesebbet szedek a mennyei mannából, de már az első alkalommal ijedten kérdezte:

– Mi az, nem ízlik?

– Dehogyis nem, csak egy kicsit fel vagyok puffadva, úgy érzem, most nem megy több.

– Akkor, gondolom, a desszertből sem kérsz.

– Ma kihagyom, de köszönöm, tündér vagy.

Megint velem együtt kezdett veszteni a súlyából. Mi akar ez lenni, tépelődtem, valami szimpátiás fogyás? Ennyire összehangolódott az anyagcserénk? Aggódtam érte, de magam miatt jobban.

– Legalább kóstold már meg a felfújtat, ha már kiteszem itt neked a lelkem!

Házasságunk bő esztendejében ez volt az első eset, hogy valamelyikünk egy kicsit felemelte a hangját. Hosszú idő után eszembe jutott, amit Julis mondott búcsúzóul az ízeinkről. Lehetséges, hogy ezúttal sem sikerült a házasság szent kötelékében egybesülni? Akkor mégiscsak az én hibám minden.

Odaadtam neki a tányéromat, ő szedett, aztán meg se várva a véleményem, elment zuhanyozni.

– Majd referálj! – kiabált vissza.

Mikor hallottam, hogy folyni kezd a víz, fogtam a sütit, felvittem az emeleti fürdőszobába és lehúztam a vécén.

Este bocsánatot kért, amiért “kiállhatatlanul viselkedett”. Nem mondtam semmit, hagytam, hogy kényeztesse az erogén zónáimat. Attól a naptól fogva igyekeztem hasonlóan eljárni, legalább a desszertekkel. Nem mindig sikerült, de így is tovább fogytam. A konditerembe is visszajártam egy-egy jó sétára. A nyilallások ritkulni kezdtek.

Kati nyugodt volt, talán túlságosan is az. Többször azon kaptam, hogy sejtelmes vigyorral a szája sarkában maga elé mered. Megrezzent, mikor hozzászóltam.

Az utóbbi hetekben egyre gyakrabban révedt így a semmibe. Mintha nyílt volna előtte a padlóban egy mély üreg, ami elborzasztja ugyan, mégis delejes erővel vonzza.

Tegnap este aztán végre mintha visszatért volna hozzám, bár volt valami szokatlan a viselkedésében. Nem ragaszkodott ahhoz sem, hogy többet szedjek, desszert nem volt, saláta azonban igen.

– Legyen úgy, ahogy szeretnéd. Tudod mit? Kiteszem a mérleget a fürdőbe, méretkőzz meg, ha gondolod – veregette meg a vállam. Kedvesen mondta, mégis volt valami a hangjában, amitől egyszerre képtelenségnek tűnt, hogy én ezt a nőt valaha is megdöngettem.

– Na, mennyi vagy? – kiabált be a fürdőbe.

– 153 és fél.

Valamit dünnyögött magában, nem hallottam jól, de mintha azt mondta volna: “Az nem is rossz.”

– Mindenesetre van még mit letornázni.

Komolyan is gondoltam. Egész életemben kövér voltam, és elegem volt belőle. Meg akartam tapasztalni, milyen az, ha egy nő megfordul utánam az utcán. Nem mintha hűtlenkedni akartam volna. Biztos voltam benne, hogy, bármit is mond, Katinak is jobban tetszenék csinosan, és a szex is izgalmasabb lenne, kevésbé… hogy is mondjam, egyoldalú. Miért is nem határoztam el magam soha igazán?

Kimerültnek tűnt, mikor visszamentem hozzá az ebédlőbe, mint aki hetek óta nem aludt. Bár lehet, hogy a saját fáradtságomat vetítettem ki rá. A fejem tekegolyóként húzott lefelé.

– Megyek… lefekszem… azt hiszem – mintha valami ilyesmit mondtam volna utoljára, de nem igazán emlékszem, hogy eljutottam volna az ágyig.

Legközelebb itt tértem magamhoz. Ami azt illeti, most már kezd egy kicsit tényleg meleg lenni a helyzet. Elharapom a mélyen a számba dugott almát, kiköpném a darabot, (azért ez mégis csak túlzás, Kati!) aztán mégis lenyelem, ki tudja, mikor jutok gyümölcshöz legközelebb, és legalább a szomjamat oltja, ha ez még számít egyáltalán.

Az alumínium tálca égeti a térdemet, de úgy döntök, ameddig nem okvetlenül szükséges, nem ordítok, ezt az örömöt nem szerzem meg neki. Tudom, hogy ott áll mögöttem, a hűvös konyhában és figyeli agóniámat azzal a kifürkészhetetlen mosollyal. Hát, végül tényleg az övé lettem, mindenestül.

Néhány másodperc választ el attól, hogy kipróbáljam a szoprán hangomat (csak azért se gondolok malacsivításra). Talán mégis jobb lett volna, ha bent hagyom az almát a számban, úgy kevésbé lenne hangos, igaz, akkor meg különösen engedelmes röfinek bizonyulok. A Bosch HGN235674 “Event Maker” A-osztályú éttermi sütő még csak most fog rákapcsolni, és mielőtt a pánik megszabadít az összes gondolatomtól, belém villan, hogy ezzel most helyreáll az egyensúly a kapcsolatunkban, ami miatt annyit aggódtam. Hogyan gondolhattam egy pillanatig is, hogy ő meg én… Nem. Így kerül a Schrader Kati-sztori egálba, nyugvópontra, origóra, ahogy tetszik. Úgy lobban el a semmibe, mint nemsokára a frizurám.

Noha a helyzetem merőben másnak tűnhet, valójában ugyanott tartok, mint azelőtt, hogy először megláttam Kati fotóját a társkeresőn. Ennek megfelelően Julis máris visszafurakszik az agyamba, és már csak azt sajnálom, hogy nincs itt velem, hogy füstölgő kezem a kezére tegyem, abban a kellemes tudatban, hogy azok a kurva ízeink végül mégis csak összeérnek.

 

 

Illusztráció: Pronkstilleven, Adriaen van Utrecht.