Ami emlékezetes, a többit jóformán elfeledtem:
a csattanós kapufa, a második félidő
első harmadában, az első félidő
annyi elpuskázott helyzete után –
kiszorított helyzetből, szinte nullszögből
találtam el a rövid pipát, izomból.
A labda elgurult a vonalon, egy pillanatra nagy volt a csend;
aztán szép lassan oldalra csorgott.

Még volt hátra vagy félóra, ez már
meglehetős lagymatagon telt –
csak brusztolás folyt, nem bírtunk egymással,
mindenki azt várta csak, találjon egy gólt, vagy legyen vége már.
A 70. perc tájékán cserélt,
de ettől mit sem változott a játék képe,
nekem, mondhatni, fel se tűnt.

Így aztán 0-0 lett a végeredmény.
Vagy 1-1, ez már jóformán lényegtelen.
Én kiestem akkor abból a csoportkörből,
ő idegenben lőtt góllal továbbjutott:
és ez számít. Minek már régi téteken, régi formákon rágódni
vagy barátságosat játszani: már minek?
Különben az összefoglaló fenn van a neten, újranézhető:
a vak is láthatja, hogy én voltam a jobb.

Egyébként talán még alkalom is lesz az újrajátszásra,
ez csupán sorsolás kérdése, helyezéseké,
akárhogy is: ilyen messzi bajnokságokból ritkán kerülnek össze.
Ha mégis, hát rég másik csapattal, edzővel, más ambíciókkal,
és akkorra mindez már csak statisztika.