Gyógypart

Tűző napfény hatolt át a szögesdrót fémtekervényei kö­zött, a tenger a kordon mögött morajlott. A kacskaringózó sor elején, a jegyváltó bódénál, rohamsisakos katonák ügyel­tek a rendre és őrizték a bejáratot.

– Jó napot – köszönt az öregember; háromórányi tipegés után végre a jegyváltó bódéhoz ért.
– Beutalót! – így a kasszás, középkorú, csontváz vékony nő, nem nézve föl az aprópénz-számolásból. Rongyos ruhájának váll­részénél meghatározhatatlan katonai rangjelzés fityegett. Mö­götte ventilátor zizegett. – Adja már!
– Egy… egy jegyet kérnék – makogta az öreg nehézkesen.
– De milye-e-et?! Az istenit má-á-ár! Adja a beutalót!
  Géppisztoly majd sisakos arc hajolt közéjük. Az öreg re­me­gő kézzel nyújtotta át a papírt, rettegve attól, hogy a kasszás eset­leg nem tudja elolvasni, mivelhogy három órán át szo­ron­gatta hol egyik, hol másik izzadó kezében, felejtve, hogy zse­bekkel is rendelkezik. A kasszás intett, a katona vissza­lé­pett őrhelyére. Tölteni kezdte a formanyomtatványt:
– Honnan jön?
– Z. város.
– Mivel érkezett?
– Tehervonat.
– Születési év?
– Nem tudom. A robbanások után valamikor.
– Jó. Mire utalták? Mi ez az okádék?! Olvassa, különben el­ta­ná­csolom.
– Vitaminhiányos bőrápoló-hámlasztó – sütötte le tekintetét szé­gyenkezve, mellkasa zihált.
– Maguk semmire sem vigyáznak. Vi vi vitam… hi… bőr­á­po­ló-hámlasztó, megvan. Hétnyolcvan.
   Pénzátadás, papírtépés, pecsét.
– Tessék!
– Kö-köszönöm szépen.
– A következőt!
   Ijedten botorkált oda a baloldali fegyvereshez, és átadta je­gyét. A katona félbe tépte, jelzett társának, amaz felnyitotta a mi­nisorompót, végül visszakapta a jegyet.
  Néhány lépésnyire állt a sorompó mögött, homokban, tét­le­nül, napvakítottan.
  Fél óra múltán fehér ruhás-fehér sapkás ápoló forma fiú ra­gadta karon. Segíthetek, kérdezte. Az öreg bólintott. El­in­dul­tak, mindenhol homok és nap. Ő-ő… i-igen, köszönöm, da­dogta az öreg, nagyon kedves… Én a…
– Mutassa a jegyét, kérem. Áh, ez igen! Vitaminhiányos bőr­á­po­ló-hámlasztó! Tudja, mekkora mázlija van? Nem? Öné az utol­só szabad hely a parcellában. Siessünk!
  Ügyetlenül lépdelt az ápoló fiú mellett, miközben első íz­ben emelte kezét homlokához, hogy végre lásson valamit. Meg­álltak, lábai ingatagon remegtek. Több százan feküdtek a homokban, fekete pokrócokon, különböző méretű, drót­ke­rítéssel elhatárolt parcellákban, amelyek között kis átjáró sá­vok vezettek. A bejáratok fölött különféle szövegek; an­go­lul, oroszul, arabul.
– Mit álldogál? Jöjjön már! Mindjárt ott vagyunk a magáénál.
 – Na. Hát itt is volnánk.
  Az utolsó parcellák egyikéhez értek, pár méternyire a ten­ger­től. A víz feketén habzott, végeláthatatlanul, a hullámok itt-ott olajhordókat görgettek, oda-vissza.
– Jaj, bácsika! Csak nem fél? Most van itt először? – Ő bó­lin­tott, a fiú fekete pokrócot helyezett alkarjára. – Na, jól van, nem lesz semmi baj. Lekuporodik szépen a helyére, hanyatt fek­szik, és gyógyul. De siessünk, a nap nemsokára felveszi utol­só előtti szögét, ami ugye már kevésbé hatásos. És ne ag­­gódjon, itt kizárólag rendes emberek veszik körül. Na, men­jünk már, segítek levetkőzni.
– Le-le-le kell vetkőzni? – kérdezett ő vissza, zavarodottan.
– Jaj, bácsika! Különben hogy akar gyógyulni? És nyugodjon meg, miután elhelyezkedik, ruháit elhelyezem a megőrzőben. Nap­nyugtakor visszakapja. De vigyázzon nagyon a jegyére, érti? Azzal tudja kiváltani. Na jöjjön, segítek.
  Kulcsot vett elő, kioldotta a lakatot, láncot. Beléptek.
 – Így, látja? Meg is volnánk.
  Az öregember csak állt, egy szál fecskealsóban, aszott ke­ze­it szégyenkezve kulcsolta össze mellén, a forróság ellenére resz­ketett. Ruhái a fiú kezében.
– Jaj, bácsika! Nem lehet ennyire szégyenlős! Feküdjék le, sen­ki sem figyel magára. Nem is látják.
– Úgy, jó. Rá ne lépjen a mellettünk lévőre! Sikongatás ese­tén lövések érhetnek minket, volt már rá példa. De nem ha­lá­los, ne aggódjon, egyes őröknél gumilövedékek vannak, ki­fe­jezetten efféle esetekre. – Nem-nem, hanyatt, bácsika. Így, jól van. Csukja be a szemét. Csak nyugodtan, bácsika. Gyó­gyul­jon. Ez az. Aludjon bátran. Együtt fog távozni a töb­bi­ek­kel. A ruháit pedig távozáskor megkapja. De tudja, vi­gyáz­zék a jegyére! Na, viszlát, bácsika. Csak nyugodtan. Mintha ez lenne a legtermészetesebb, mintha pihenne.
  Az ápoló fiú a többi emberrel együtt magára hagyta az öreg­embert, elment, rájuk zárva a parcellát. Az öregember hossz­ú percekig nem merte kinyitni a szemét, nyitott szájjal aludt el.

 

 

(Illusztráció: Julien Pacaud)

Vélemény, hozzászólás?