Gábor dédszülei elhanyagolt sírja előtt állt. A roskadozó, egykor szebb napokat látott márvány közti földből, ahová a virágokat szánták az emlékmű emeltetői, két fa nőtt ki. Egyik szerteágazó gyökerű tuja. A másik fajtáját nem tudta meghatározni.

Az öregje próbálta okítani. Hogyan kell fát metszeni, melyik növény hasznos és melyik irtani való. Bele is tört a bicskája, hogy megtanítsa bármire, aminek köze van a kertészkedéshez.

Nem a reál, a humán érdekelte. Az irodalom és a történelem. Sokat olvasott. Kitalált történetek világában sétálgatott a könyvek és a fantáziája segítségével. A valóság, ahol hús-vér élőlények élnek, érdektelen volt számára.

Utazni szeretett. Az épületeket imádta fényképezni. Az égbe nyúló tornyú templomokat, a kastélyokat, várakat, a nagyvárosok belvárosait, főtereit.

Alföldi gyerek volt. Irigységgel vegyes utálattal hallgatta fiatal korában osztálytársait, akik a Balatonon nyaraltak. Ők soha nem mentek sehová. A szülőknek munka után művelni kellett a hatalmas kertet. Ahogy a két fiuk nőtt, bevonták őket is a kerti munkába. Mindketten gyűlölték a föld állandó túrását.

Testvére egy idő után beállt a földművelők sorába. Megszokta, hogy iskola után vet, kapál, gyümölcsöt szed. Hatalmas és gyönyörű kertje lett. Megtermelte családjának a betevő falatot.

Neki is lett háza. Kerttel. A kertet beépítette melléképületekkel. Az összekókányolt sufnik, fészerek tetejét csapkodta a rosszul összeillesztett deszkafalakon átfújó szél. A melléképületekkel területeket vett el a kerttől. Kevesebbet kellett a földdel foglalkoznia.

Édesapja sokszor mesélte, hogy a kerti munka szeretetét az apjától tanulta, ő pedig annak az apjától. Galambokat tartott. Néhány annyira szelíd volt, hogy a kezéből evett.  A srácait cseppet sem érdekelte, ki kitől tanult. Miután meghalt, Gábor még kijárt a temetőbe. Egyre ritkábban. A szomszéd településre költözött. Az átjárást bonyolultabb volt megoldani, mint hitte.

Utazásai alatt, mintha átkapcsoltak volna benne valamit. Elkezdte figyelni az élővilágot is. Elcsodálkozott a nyíló virágok látványán, percekig figyelte a számára ismeretlen madarakat.

Fogalma se volt, melyik a héja, melyik a vércse, melyik a kánya. Csak gyönyörködött bennük. A múló idő és a genetika elérte, amit a família egykori fejének egy élet alatt nem sikerült. Megszerette a természetet.

Önmagát győzködte, ha meghal, nem találkozhat a túlvilágon úgy a családtagjaival, hogy szégyenkeznie kell, amiért fittyet hányt a tanításaikra.

Megragadta a kézifűrészt.  Kivágta vele a két fát. Ágvágóval csapkodta el a tuja szerteágazó gyökereit. Elcipelte a temető kapuja melletti kukákhoz az összes vékony ágat.

Gereblyével elhúzta a faleveleket. Rátámaszkodott a szerszám nyelére. Elégedett volt. Eltüntette a bozótot.

A felesége meg fogja dicsérni, ha jönnek november elején gyertyát gyújtani. Látni fogja, milyen szépen eltüntette a minidzsungelt.

Gyerekkorában sokszor látogattak ki ide a faterral, ahogy a haverok előtt nevezte. Tizenegy éve egyedül jön.

Pár hónapja a testvére szívrohamot kapott. Nem élte túl. A régi öregek mesélték, hogy a bátyja nagyon hasonlított a dédnagyapjukra.

Megijedt és elment orvoshoz. Semmit nem találtak, ami szívelégtelenségre utal. A laboreredményei is jók. Alkoholt néha szokott inni. Az evésben se tudta, hol a határ. A mozgásban is elég alacsonyra tette a lécet. Meg is látszott rajta.

Elindult pár nagyobb vesszővel a kapunál álló szemetesedény felé. Biztosan büszkék rá a halottak odaát, amiért ilyen szépen rendbe rakott mindent.

Verébnagyságú madár jelent meg előtte. Kétségbeesetten csipogott.

Gábor elvitte a megmaradt gallyakat a kukához. A kupacba hajította mindet.

Meglátta a fészket a kivágott fán, amelynek lombjában új életek szökkenhettek volna szárba,  ha nem nyúl hozzá.

 Visszasétált. A madár még mindig elkeseredetten kereste a fészkét.

 A férfi tekintete a sír és az állat között vándorolt.

 Lehajtott fejjel állt.

(Illusztráció: Szakállas Zsolt festménye)