– Madam – szólt egy férfihang a hátam mögül.
Aki itt ismer, Barabarának szólít, a Barbara helyi változata, mert a mássalhangzó torlódást nem igen tudják kiejteni. De akkor ki lehet az?
– Madam, please help! – jelent meg a nyugágyam mellett egy az idő elnyűtte, de derűsnek megmaradó arcú, munkától izmos testű, valamelyest ismerős férfi. Kezében egy varrótű, amivel a másik keze hüvelyujja irányába mutogat. Otthonosan letelepedik mellém, és rábök sok közül egy fekete pontra. Parányi szálka, a bőr vastagon rá nőve. Ismerem az érzést. A lábam leteszem a földre, kezembe veszem a vastag, rozsdás tűt  – jaj, mi lesz itt!, de látom, hogy a hegye tiszta -, másik kezemmel megmarkolom a cserzett bőrű kézen a hüvelykujjat, és letámasztom a keze fejét a térdemre.

Sokáig próbálkozom, nem akarok fájdalmat okozni, suta vagyok, ezért az egész sokkal tovább tart. De ő türelmes. Végül úgy látom, sikerült megnyitom a bőrt, de a szálka olyan pici, hogy hosszú körmeimmel sem tudom kinyomni. Mutatom, hogy szívja ki. Nekilát, és szívja. Tán sikerül neki. Illetve nekünk így együtt.

Megtapogatja, és megkönnyebbülten felnéz. Oké. És megköszöni. Angolul és malájul is.

Aztán ülünk a szélben, az Indiai óceán partján, ketten együtt egy apró lombú, széltépett fácska parányi árnyékában, intim csendben és békességben – jó ideig.

Végül föláll, udvariasan elköszön, újra megköszöni, és elmegy.

Én ülök tovább a csendben, a békességben, a szélben az Indiai óceán partján.

Később rájöttem: Ő volt az a férfi, akinek a parti viskója mellett nap mint nap elhaladok, mikor a partra megyek sznorkelingezni.

Versek

ülsz és ülsz a parton,
míg a szél
ki nem fújja belőled
az utolsó gondolatot.
És akkor végre jó!

******

bámbulni a végtelenbe
szél fútta partokon
kurva jó!

********

Mindenkim meghalt,
mindenki elhagyott.
Vagy tán én hagytam el őket?

******

Este

A müezzinből úgy száll fel az imára szólító ének a mélysötét, ragyogó csillagok milliárdjával teliszórt égbolt felé, mint magányos emberből a fohász a valahol tán létező isten felé. Áthatol a végtelen űrön, és megérinti a lelkem.

Távoli dobszó bizsergeti a dobhártyám, majd egy a végét kergető de azt sohasem találó dallamba kezd egy gamelán. A pálmalevélből font tetejű, szellős étkezőből vacsora utáni elégedett nevetgélés hangzik, és beszélgetés foszlányok csehül, angolul, franciául, hollandul.  Jól elvagyunk egymással: jómagam főként magyar gondolataimba zárva fekszem ugyanott egy puha paplannal és egy kis fejpárnával leterített bambusz ágyon, és…

fauszti pillanatot élek meg: ó, pillanat, maradj velem!

A sokféle hang harmóniává áll össze, lágy altatódal lesz belőle, elringat…, de mielőtt elaludnék, egy hang szólít a sötétből, hogy jöjjek és próbáljam fel a búvárfelszerelésem…