Tiszta szívvel

Sosem gondoltam volna, hogy egyszer gyilkolni fogok. Az egész olyan hirtelen történt. Csak ott ült velem szemben, a következő pillanatban pedig zokogva estem neki a nyakának. Egész testemben remegtem, mikor két kézzel fojtatni kezdtem, zsibbadtak az izmaim, mintha parázzsá vált volna az összes. Aztán mikor már alig kapálózott, bal tenyeremmel gyorsan eltakartam a szemét, miközben a jobbal továbbra is görcsösen markoltam a nyakat. Hamar vége volt.

Mindig imádtam a családomat. Mikor megszülettem, anyám még csak húszéves volt, apám kettővel több. Nem voltam tervezett gyerek, a szüleim épp csak elvégezték a szakközepet: apám a helyi kórháznál vállalt kisegítő munkát a műtőkben, anyám meg a postán. Nem volt sok pénzük, de gond nélkül kezdtek nevelgetni. Amíg ők dolgoztak, sokat voltam a Nagyinál. Csak egy nagymamámat ismertem, a Nagyit, apám szülei még születésem előtt meghaltak. Mániás depressziós volt az a nagymamám, és egyik este megölte a férjét is, a papámat, meg magát is. Ezt csak tizenöt évesen tudtam meg, és utána sem beszéltünk róla többször. Nagyinak a férje is meghalt. Csontvelőrákban. Őt sem ismertem. A Nagyival viszont sok időt töltöttem. Imádtam a mosolyát. A születésem előtt légiutas-kísérőként dolgozott, hamar nyugdíjba vonult, mégsem szűkölködött soha. Nagypapa tehetős családból származott, egyszer még kutatni is kezdtem a családfánkat, az ő nagyapja még valami gróf volt, egy királyi kamarás leszármazottja. Talán épp emiatt nagypapának rengeteg külföldi munkája volt, ahonnan folyamatosan jött neki a pénz.

Aztán mikor hároméves voltam, megszületett a húgom. Őt már persze tervezték. Anyám eldöntötte, hogy a szülés után levelezőn elvégez valamilyen egyetemi képzést, közben apám otthagyta a műtőzést, és egy borászati cégnél kezdett dolgozni. Sokat voltunk anyámmal otthon. Hármasban a húgommal. Szerettem őket, bár egy idő után nem simogathattam a kislányt, mert nem tudtam különbséget tenni a simogatás és az ütlegelés között. Minden terv szerint haladt: anyám elvégezte az egyetemet, hamar kapott is szociális munkási állást, apám a borászatnál lépegetett a végtelennek tűnő ranglétrán felfelé. Húgommal iskolások lettünk, kijártuk az általánost, én a helyi gimnáziumba mentem, ő egy szakközépbe.

Szerettem az embereket. Érdekeltek. Imádtam elemezni őket, hogy mit miért csinálnak, és volt is érzékem hozzá. Mindig tudtam, kik barátok épp az osztályban, és a feszültséget azonnal megéreztem, ahogy általában azt is tudtam, mikor hazudik valaki. Ekkor imádtam meg talán még jobban a Nagyit. Rájöttem, mennyire tiszta lény a maga egyszerűségében, ahogy mindig őszinte jókedvvel, szokásos mosolyával fogadott minket a húgommal. Sosem haragudott, bármi rosszat tettünk. Emlékszem, egyszer eltörtem az egyik nagyon értékesnek tűnő porcelándobozkát. Egy hal volt az aljába karcolva, és én rendszerint meg akartam nézni, ott van-e még. Egyik alkalommal viszont rosszul fogtam meg a tenyérnyi tárgyat, kicsúszott a kezemből, és észveszejtő lassúsággal zuhanni kezdett a konyha köve felé. Ledermedtem, nem tudtam elkapni, és apró darabokra tört a díszes kövön. Nagyi csak mosolygott, nem szólt semmit, hozta a seprűt meg a lapátot, és a kezembe nyomta. Nem értettem, miért nem haragszik. Nem értettem, amit a szemében láttam.

Aztán egyik este mikor hazamentem az iskolából, anyám a konyhában ült az asztalnál, húgom mellette, és sírtak. El sem tudtam képzelni, mi történt, még sosem láttam anyámat sírni. Felkelt, odajött, megölelt, rajtam volt még a kabát meg a sál, de ő csak szorított, és zokogott, és úgy, hogy nem láttam az arcát, belelihegte a fülembe:

– Meghalt apád.                                                                        

A tényt, hogy nincs többet az a barna szempár, hamar elfogadtam, magamban rendeztem a gyászt, a temetésre sem mentem el, és mikor anyám felhozta a témát, én mindig eltereltem. Szűkösebben éltünk, mindent megfontolva, de kényelmesen. Többször ebédeltem a Nagyinál. Mellette könnyebb volt. Mindig mosolygott, én pedig vágytam erre a mosolyra, az őszinte könnyedségre, ami kimondatlanul is enyhítette a hiányt.

Az érettségire könnyedén készültem, az iskola nem jelentett kihívást. Anyám rábeszélt, hogy keringőzzek a szalagtűzőn, így egyik pénteken sötétedés után indultam haza. Senki nem volt otthon, anyám, gondoltam az egyik családnál ragadt munka közben, szokott ilyet csinálni, húgom a barátnőitől egy órával később jött meg. Aztán tizenegy körül egy kocsi ajtócsapódását hallottam az utcáról. Egy rendőrautó állt a házunk előtt. Először azt hittem, nem hozzánk jöttek, és még akkor sem értettem a dolgot, mikor beengedtem őket. Aztán jött a hivatalos szöveg, a rideg részvétnyilvánítás, az adatfelvétel, meg beszélni kezdtek a felváltva zokogó, némán maga elé meredő húgom elhelyezéséről.

A Nagyihoz költöztünk, de nem beszéltem vele. Nem beszéltem senkivel, csak ha kellett. Nem is néztem az emberek szemébe. A Nagyi mosolya sem érdekelt többé. Aztán közeledett az érettségi, az egyetemi jelentkezést már rég leadtam, és a jövőmet tervezgettem. Számolnom kellett az anyagiakkal, el kellett döntsem, hova költözök, és ezt egyeztetnem kellett a Nagyival is. Ekkor beszéltünk először hosszabban anyám halála óta. Elmondtam neki, hogy bár az örökségemet a tulajdonába helyeztem, hozzá kívánok jutni, és saját tulajdonú ingatlant kívánok vásárolni. Nem válaszolt, csak ült. Felnéztem csillogó szemébe, és a rég nem látott mosollyal találkoztam. Nem ad pénzt, közölte, mintha a másnapi ételről diskurálnánk, és csak mosolygott. Kezdett zavarni a mosolya. A gyomrom összerándult. Fél éve halt meg a lánya, hogy tud ugyanúgy mosolyogni, mint előtte? Elmondtam neki, hogy a fővárosba kívánok költözni, nem kívánok kollégiumi szolgáltatást igénybe venni, de ehhez szükségem lesz a pénzemre. Egyre türelmetlenebb lettem. Részletesen magyaráztam, hátha már nem érti egészen, amit mondok. A lábam idegesen járt. A válasza ugyanaz volt. Nem ad pénzt, és mosolygott. Csak így kurtán. Nem ad pénzt. Elöntött az addig számomra ismeretlen düh. Miért szórakozol velem, öregasszony, te lelketlen szörnyeteg!?, kiabáltam magamban, és közben a testem magától cselekedett. Felpattantam a fotelből, és rávetettem magamat. Mindezt a méregtől elhomályosult szemmel láttam. Feltört belőlem az indulat, rázta az egész testemet, miközben görcsös, sárguló ujjakkal markoltam a meleg nyakat.