Bánki Éva Döbröghyné Ludas Panni című novellájáról

Az ÚjNautiluson (http://ujnautilus.info/?q=node/10) közzétett novellának már a címe is sokat elmond. A magyarul olvasó emberek körében ugyanazt a háttértudást hozza mozgásba, és tartja is ott a történet végig. Az ismerős, de radikálisan új felállásban olvasott név úgymond „multifunkcionális”. Tudatja, hogy egy ismert mese újraírásáról, de legalábbis valamilyen szinten arra való reflexióról lesz szó (ezzel mozgósítva a posztmodern irodalom rajongótábora), másfelől a címben megidézett házastársi viszony egy egyszerű, primér olvasói motivációt is felébreszt: a kíváncsiságot: hogyan is fogunk oda kilyukadni?

Az ismerős bosszútörténet a népmese történetmechanizmusának újraírását használja a szöveg fő működtető elveként. A Ludas Matyi-mese, mint pretextus ezzel belénk is plántál egy olvasási stratégiát, amelytől nem szabadulhatunk. Függetlenül attól, hogy itt egy párttitkárból sikeres kastélytulajdonossá avanzsáló kéjsóvár Döbröghyt és egy, talán leginkább manga-, vagy Tarantino-hősre emlékeztető Ludas Panni csap össze; tudjuk, mi fog történni, az olvasás izgalma így egy szinttel fentebbről adatik: a hogyan fog történni, vagy inkább: hogyan fogja ezt Bánki Éva megírni? – kérdések felől, tehát (divatos fordulattal élve) a szöveg újra(meg)írásának történetét olvassuk. Nem a szöveg jelentéséért, hanem a szövegmondás, írás, mesélés átéléséért, izgalmáért, történik meg az olvasás. Saját örömére, idézőjelbe téve. A mesehallgatás kéje, avagy a szöveg rituális olvasata, mint műélvezési stratégia, az olvasás hedonizmusát nyújtja ebben a novellában.

A gótikus-krimiszerű, elliptikus szerkesztés során a lényegi történéseket csak hangsúlyos utalásokból tudjuk kikövetkeztetni. (Például azt, hogy Ludas Panni rátalál Döbröghyre, ebből tudjuk meg: „A kis hölgy – aki magát okleveles építésznek mondta…” –hiszen kicsit feljebb már megtudhatjuk, hogy Panni felvételizett a Műegyetemre, és ennyi elég is.) A narrátor éppen a kulcsinformációkat nem mondja ki, átadva ezzel nekünk a történet tényleges megkonstruálásának feladatát. Egyfajta feszes vibrációt adva ezzel a szövegnek.

Az elbeszélés sorozatos elbizonytalanító, saját magát megkérdőjelező technikája is ezt a hatást erősíti. Ide sorolható a Panni bosszújának indítékáról elejtett megjegyzés: „Tudni vélték többen is, hogy Ludasné a konyhában könyörgött Panninak, hogy mutatkozzék hálásabbnak.” Majd egy időben előrekacsintó megjegyzés: „Ez az amatõr fotó számított a Ludas kontra Döbröghy-ügy egyetlen kézzelfogható bizonyítékának.” De több olyan félmondat is, mint például: „A következõ órák történéseit már csak a rendõrségi jegyzõkönyvek õrizték meg.” Vagy: „Hogyha leszámítjuk a kalandos fantáziájúak értesüléseit”, „Egyesek szerint…” Ezek minden hangsúlyos ponton megtörik a naiv olvasó narrátor iránti bizalmát és a szöveg folyamatos átkódolására késztetik.

A mesére, mint metanarratívára való utalás, néhol direkt módon jelenik meg, például már a mű elején olashatjuk: „18. században egyik õse, Döbröghy Lõrinc volt Hajdú-Bihar alispánja”, majd ennek a – feltételezhetően „mesehős” – ősének portréját ki is helyezi a falra.
Majd Pannával kapcsolatban is megjegyzik a hatóságok: „az események és kiváltképp hõsnõnk lánykori neve egy réges-régi mesére emlékeztette”. Tehát a pretextus a novella világában is ismert, ez azért hangsúlyozandó, mert ekképpen a novella nem egyszerű át- vagy újraírás, hanem tulajdonképpen a Lúdas Matyi-történet kései folytatása, melyben a hősök – feltételezhetően – a mesehősök leszármazottjai, akik ugyanúgy a determinált mesemechanizmusok szerint képesek csak működni, mint elődjeik, a szó bizonyos értelmében nem is különböznek azoktól. Hiszen minden szerepük kimerül egy történet újrajátszásának rituáléjában.

Ezt az olvasatot erősíti a szöveg, ha nem is a konkrét mese irányába, de általában véve a múlt felé mutató „díszletezése”, hogy egy képzavart használjak. Ilyenek lehetnek: az antikvitás iránti vonzalom Döbröghy unokaöccseinél, Döbröghy vadászkastélya, de Panna férjének dolgozattémája: “Feudális viselkedésjegyek a rendszerváltás elõtti és utáni Határvidéken”, ezek nem csak afféle sormintaként szolgálnak, folyamatosan elidegenítik az olvasót a jelenidejűségből, hiszen szinte bekezdésenként van valami apróság, amely kapcsán – legalább áttételesen a régmúlt felé asszociálhat az olvasó, erősítve a déjá vu – érzést.

A fentebb vázolt szempontok tükrében nyilván nem okoz különösebb meglepetést, hogy a Döbroghyné Ludas Panniban nem beszélhetünk a klasszikus értelemben vett karakterekről sem, a két főszereplő híven hordozza pretextusbéli alteregójának tulajdonságait némileg fokozva is azokat, Döbröghy gátlástalan, de nem csak az evésben (noha „hatalmas hasát” itt is megőrizte), de a szexben is. Ludas Panni, pedig ugyanolyan bosszúvágyó, mint Matyi, de átváltozóművészi teljesítménye is megmaradt, persze itt női csáberővel fűszerezve. (Mindezt gender-perspektívából vizsgálni külön tanulmány célja lehetne.) Itt ugyanis három klasszikus női szerepben tűnik föl Panni.
Először csinos fotósként teszi tönkre, Döbröghy hiúságát, és szexuális mohóságát egyszerre kihasználva. Másodjára, anyáskodó, szőke természetgyógyászként találja meg, majd kemény, „Nyikita”- típusú nyomozóként lesz Döbröghy felesége. Amit jobb bosszúnak tart a gyilkosságnál. Elegáns megoldás.

Bánki Éva a mai környezetbe helyezett, akció-krimiként is olvasható, azonban a mese szüzséje, szabályszerűségei és ritmikája által működő, plasztikusan a pretextushoz rögzülő prózáját legjobban talán a mágikus posztmodern jelzővel írhatnánk le.