A szoba kettőnké volt a nővéremmel, bár mondhatnám, hogy hármunké. Mert a birodalmunk zömét a fekete versenyzongora foglalta el. Egy valódi bécsi Bösendorfer.  A hatalmas lakkos teteje állandóan poros volt, valódi rajztáblát kínált nekünk. Ujjunkkal krikszkrakszokat rajzoltunk, szíveket nyíllal, rejtélyes betűkkel a közepén. Ez persze veszélyes volt, mert édesanyám, mint egy nyomozótiszt lesett, figyelt. Mindenféle kalamajkába keveredtünk ezért a nővéremmel. Mert mondanom se kell, hogy mindig a másikunk volt a tettes.  Három tömzsi, faragott lábon álldogált a hangszerünk, és billentyűit lecsukható fedél védte. Kellett is védenie, mert evésnél rákönyököltem, vagy a macskánk terült el rajta. Picur cica szívesen felügyelte, hogyan eszünk, de sohasem zavart meg minket.

A zongorát örököltük, túladni rajta lehetetlen ügy lett volna. És már, ha van ilyenünk, akkor tanuljunk rajta, mi lányok, ahogy a régi világban az úri kisasszonyok tették. Hiába hangoztattam, hogy én inkább gitározni szeretnék. Édesanyám a Stümböck Mimihez járt zongoraórára, mi is oda fogunk, szögezték le szüleim. Punktum. Gyakorolni minden nap kellett.

Végül úgy éltünk békében ezzel a hatalmas jószággal, hogy hasznosítottuk az alatta levő területet, és berendeztük ott a babaszobát, kisággyal, asztallal és székekkel. Kibéleltük pokróccal, szőnyeggel. Azt mondják, a gyerekek lételeme a játék, mi a zongoránkkal ezt maximálisan kihasználtuk. Tudtunk játszani rajta, alatta, sőt a tetején is.  Leterítettük pléddel, mert kemény volt, és ott olvastunk, rajzoltunk. De odabújhattunk ipiapacs közben, vagy húsvéti locsolókelöli menekülésben is.

Egy évben a cicánk is odaszülte kölykeit a kiságyba a játékmackó mellé.

És ahogy felnőttünk úgy kezdtük elhanyagolni ezt a különleges hangszert. A zongoraórára járás, nővéremnek már csak alibinek számított, szívesebben találkozgatott fiúkkal helyette.

Jómagam eljártam ugyan Mimi nénihez, de rábeszéltem, hogy meséljen az életéről, vagy megkértem, hogy játsszon ő nekem, amit ügyesen megoldott, pedig már évek óta elvesztette a látását.

Úgy játszottunk mindketten, hogy senkinek se fájjon. Időben otthon voltunk. Szüleinknek meg bármikor elő tudtunk adni egy-egy zongoradarabot is, ha dicsekedni akartak velünk.

(Illusztráció: Diana Kushnarenko – Melting piano and audibility)

Magas fák lombja közül vándormutatványos sátorcsúcs villan ki. Körülötte lakókocsik sora alkotta kerítés, hol itt, hol ott bukkan elő egy-egy állatfej. Több lámát is felismerek, de tevéket is látok, amint békésen nyámmognak. A lovak sörényét fújja a szél, kutyaugatást, kecskemekegést is hallok. Megdobban a szívem, mióta világ a világ rokonszenvezek velük, számtalan előadáson tapsoltam pirosra tenyerem. Cirkusz van a közelben, ki jön velem, toppanok be az unokákhoz szombat délután.  Mindenki lelkes, menjünk. Katus tizennégy, most még átöltözik, sminkel, Petra tizenegy, csak cipőt cserél, és Maxim, aki még nincs három, ő is szalad, szájába dugja a cumit, zsebre rak egy kisautót, odaáll az ajtóba, mehetünk. Míg haladunk, mit haladunk, száguldunk a cirkusz felé, félünk, hogy elkésünk, eszembe jut, hogy gyerekkoromban a legjobb mókát a strand, a vidámpark, de főleg a cirkusz jelentette számomra. Harsogó zene, színes, villódzó fények, büfé üdítővel és a legnagyobb kedvencem, a vattacukor. Hatalmas rózsaszínű imbolygó példányával keressük meg a nekünk kijelölt székeket. Máris kezdődik a műsor. Integetve, széles mosollyal az arcukon, a lüktető zene ritmusára lépegetve, táncolva vonulnak fel előttünk a szereplők, mintegy ízelítőt adva mi mindent láthatunk majd. Lopva az unokáimra pillantok. Vigyorogva, kipirult arccal, vattacukor maszatosan nézelődnek.  A legnagyobb figyelmét a fiatal artistafiúk kötik le, a középsőt az állatok érdeklik, a pici a bohócot értékeli a legjobban, mutogat, folyamatosan magyaráz, még jó, hogy itt nem kell olyan nagyon csendben lenni. A szünetben akár lóra is pattanhatnak a gyerekek három körséta erejéig, a két kisebb megy, a nagy csak legyint, ciki. A forgó, hatalmas keréknél izgulunk a legjobban. A szemet gyönyörködtető fiatal légtornászok túlontúl merészek, lélegzet elállító, ahogy minden háló nélkül szökkennek egyik kerékről a másikra, vidáman, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga volna. Lelkesen tapsolunk, és valósággal megkönnyebbülünk, mikor épségben befejezik. Az utolsó szám következik. Egy harsány, tarkaruhás bohóc három hatalmas plüssállatot cipel be a porondra, és lerakja őket középre. Nagy lendülettel egy óriási kulcsot ránt elő a kabátja belső zsebéből. Kiválasztja a rózsaszínű elefántot, forgatja a kulcsot a hasánál, mintegy felhúzza, és leteszi a földre. Az elefánt egy pillanatig állva marad, majd elterül élettelenül. A bohóc hangosan mérgelődik, mutatja a közönségnek széttárt karokkal, hogy nem sikerült elindítania. Majd a krokodilt próbálja életre kelteni, de nagy bánatára az sem működik. Ekkor az oroszlánt veszi a kezébe, hosszasan forgatja a kulcsot, és csodák csodája, az elindul, rakosgatja a kicsi lábát, majd eldől. Aztán újból felhúzza, megy egy ideig, de aztán puff, elterül. Egyszer csak minden felhúzás nélkül magától felpattan, és szaladni kezd körbe-körbe, a bohóc meg hadonászva, kiabálva utána. Mindenki nevetve szurkol neki. Amikor sikerül megfognia, az oroszlánbundából egy parányi kiskutyát varázsol elő. Hogy képes ez a csöpp csivava mozdulatlanul feküdni, hihetetlen. Hazaérve látjuk, hogy Maxim a szoba közepére hurcol három nagyméretű plüsst, elefántot, mackót, tigrist, amit talál. Felkapja a kapukulcsot, forgatja elsőnek az elefánt hasánál. Nem mozdul. Aztán a mackóval próbálkozik, az sem csinál semmit. Eddig úgy érzi, minden rendben megy.  Ám amikor a tigris sem szalad el, értetlenül áll. Könnyes szemmel, döbbenten néz. Ollóért szalad, és ha nem állítom meg, lehet felkoncolja.

(Illusztráció: George Seurat, The Circus)