A virágzásnak vége. A gyümölcs megérett,
rohad vagy eszik. Tátongó száj vagyok.
Az október a begyűjtés hónapja.

Penészes csűröd, akár egy múmia-anyuka gyomra:
régi szerszámok, kapaszkodók, rozsdás agyarak.
Otthon vagyok itt, a halott fejek között.

Hadd üljek egy virágcserépbe,
észrevétlenül, pókok közé.
A szívem merev zárvatermő.

Csak a szél hagyná tüdőmet egyedül.
A Mindenes szagolja szirmaimat. Lefelé virágzanak.
Zörögnek, mint a hortenzia bokrok.

A tegnap gerendáihoz szögezett,
szétmálló fejek irányítanak,
akik nem hibernálódnak. Bennem laknak.

Öszvérfül öntetben ázó, féregbordó és ezüstmázas salátafejek,
verdesnek, mint a molyok, de zöld szívűek,
disznózsír színű erekkel.

Ó, a fogyasztás gyönyörűsége!
A narancsszín tököknek nincs szemük.
Ezek a csarnokok tele vannak nőkkel, akik azt hiszik, madarak.

Az iskolában holtszezon.
Én egy gyökér, kő, bagolyköpet vagyok.
Álmok nélkül, akármilyenek nélkül.

Anya, te vagy az egy száj,
szeretnék nyelv lenni. Másság anyja
egyél meg. Te ásító szemétkosár, bejárat-árnyék.

Azt mondtam: emlékeznem kell, milyen apró vagyok.
Annyi óriás virág volt már,
bordó és piros szájak, tökéletesen finomak.

A szederindák megríkattak.
Most felgyújtanak, mint egy villanykörtét.
Az abszolút semmire emlékszem hetekig.

Mádi Laura Alexandra fordítása