Holczer Dávid összes bejegyzése

16 éves kultúrgerilla Dél-Somogyból és hobbialkimista zsákutcákba vezető gondolatokkal. Szeretem a szójátékokat és a rakott krumplit, kétezer-huszonegy januárja óta publikálok mindenféle szövegeket. "Nem kellenek a versek, hiszen a költészet ő maga..." - énekelte Őz Zsolt, mielőtt elordította volna magát artikulálatlanul, modort és illemet nem, csak érzelmeket ismerő módon. Hasonlóan érzem magam, mikor írok, de persze mindenki beszél mindenfélét...

Kisgyerek vasárnap; A nem hatalmas harmadik

 

Kisgyerek vasárnap

“Egyház? – felelém – az valami állam-fajta, még pedig a leghazugabb. De hallgass, képmutató eb! Hisz fajtádat bizonyosan úgy is jól ösméred!”
(Friedrich Nietzsche)

A vidéki kisgyerek
megszokja a templom szagát.
A padsorok között talán valaki felsegíti,
amikor letérdel és nyomja
a térdét az öreg deszkalap.

Nem szeret templomba járni,
de Isten mérges lesz, ha nem.
Nem szeretne csalódást okozni.
Aztán valahogy
elkezdi mégsem érdekelni a dolog.
Kinövi a jóindulatot.

Harmat, első napsugár, vasárnap:
misére hívó harangszó.
Kinéz az ablakon és látja, ahogyan
az öregek morzsolják a rózsafüzért.
A falevelek azért inognak
ilyen bizonytalanul, mert nem tudják
melyik isten melyik oltára elé térdeljenek.
A szél a templom felé fúj; öreg ő is,
de a bagzó macskák vallása már valami
egészen más, valami keleti.
A madarak csak önmagukban hisznek.
A kisajtóban felejtett kulcs magában sem.

A harang mindannyiuknak szól.
Mindannyian misét mulasztanak.
Kezdődhet a mentségimádás.
Ki miért marad ott, ahol van és
miért nem megy arra, amerre
akarják, hogy menjen.

Az illat, amit a szél hoz a másik irányból
(könnyen befolyásolható)
magával rángatja a szenteltvíztartót –
és minden összenéz a dohos,
régen nyomott ötforintosok szaga felett.

 

A nem hatalmas harmadik

„Nagy bölcs! olvaslak bámulattal;
De bölcseséged nem vigasztal.”
(Reviczky Gyula)

De szép nap ez – gondolta Schopenhauer.
Átkarolta kedvesét, ahogy szokta volt
és kissé elérzékenyült a madárdaltól.

De szép pár ez – gondolta Velence,
ahogy a komor tekintetű törpe
és új fűzőjébe bújt kedvese sétálgatott.

Micsoda hölgy ez – gondolta Byron.
Szemét meresztve sántított
és nem titkoltan sandított a lány után.

Sánta bolond – gondolta Schopenhauer.
Intett Byronnak, Byron meg vissza
és a hamvas kislány kacarászni kezdett.

Komor tekintetű törpe – gondolta a lány
és ott, Schopenhauer oldalán
még hosszasan Byron bicegését bámulta.

Szuka – gondolta Schopenhauer
és elfutott, mint minden ördög a mese végén.

De szép nap ez – gondolta Velence,
amíg a lány zavartan állt egyedül
valamelyik mélyre nyúló stégen.

 

(Illusztráció: Susan Tully)