A férfi egy hatalmas, üres úton találta magát. Tétován körülnézett. Az út két széle sejtelmes sötétségbe burkolózott, előre és hátra halvány, fehér fény csillant a végtelenben. Csend volt és üresség. A férfi teljesen egyedül érezte magát.

– Jó napot! – szólt valaki hirtelen a közelből.

A férfi döbbenten fordult a reszelős hang irányába. Egy nagyon sovány, nagyon magas alak állt mellette. Hosszú, sötét kabát alatt sötét öltönyt és sötét inget viselt. Beesett arcán vékony, szürke bőr feszült. Kopasz fejét régimódi kalap takarta. Arccsontjai erősen kiugrottak, fekete szemei mélyen ültek a gödrükben.

– Üdvözlöm – biccentett lassan a férfi. Újra végigfuttatta a szemét a képtelenül szikár testen, és az arról lelógó elegáns, de mégis hátborzongató ruhadarabokon. Nyelt egyet, és azt kérdezte: – Ki maga?

Az alak pengevékony mosolyt villantott rá. Az ajkai nem váltak szét, csak az arca gyűrődött össze a gesztustól.

– Sok nevem van – mondta nyugodtan. A szája alig mozgott, miközben beszélt. – Szólítson Kísérőnek!

– Kísérőnek – bólintott a férfi. Nem is próbálta leplezni a csodálkozását, de az alak nem adott további magyarázatot.  – Jól van akkor – folytatta rövid tétovázás után. – Kísérő. – Széttárta a kezét. – Maga tudja, hogy hol vagyunk?

– Az nem számít – válaszolt azonnal az alak.

– Nem számít, értem – bólintott ismét a férfi, pedig cseppet sem értette a helyzetet.

– Meséljen magáról! – közölte vele a Kísérő. Újra széttárult az éles mosoly, ami most egyszerre keltett biztató és kegyetlen hatást. – Úgyis annyira szeret beszélni.

– Tényleg szeretek – mondta habozás nélkül a férfi, és kutatni kezdett az agyában, hogy miért is szeret. Furcsa módon az emlékei épp olyan homályosak és sejtelmesek voltak, mint a szituáció, amiben találta magát. – Értékesítő vagyok – vágta rá, amikor végre eszébe jutott a válasz. – Persze, hogy szeretek beszélni, hiszen értékesítő vagyok. – Elmosolyodott, amikor a munkájára gondolt. – Rábeszélem a vevőket arra, hogy megvegyék a termékeinket – magyarázta. – Nem is vagyok benne rossz. Egy éven belül esedékes az előléptetésem. Értékesítési vezető leszek.

A Kísérő lassan bólintott.

– És még mit tud elmondani az életéről, amit fontosnak tart?

A férfi tovább gondolkozott, vállat vont.

– Egész jól élek. A fizetésem átlag feletti. Nemrég vettem is egy autót. Csak úgy, mert úgy tartotta kedvem. A céges kocsi helyett a sajátommal mentem az utolsó ügyfelemhez… – itt elcsuklott a hangja. Először még maga sem tudta, hogy miért.

– Az utolsóhoz? – kérdezte hidegen a Kísérő.

A férfi úgy érezte, kiszárad a torka.

– Igen, úgy gondolom.

A Kísérő játékosan oldalra billentette koponyafejét.

– Miért gondolja úgy? – Mosolyában most először váltak szét az ajkai. A szája belül vérvörös volt, a fogai fehéren izzottak.

– Mert… mert – vonogatta a vállát a férfi. – Mert ez volt az utolsó. – A szeme könnybe lábadt. Nagy levegőt vett, és folytatta. – Történt valami út közben. Egy… egy kis, egy kis…. – dadogta. Egyszerűen képtelen volt kimondani a szavakat.

– Egy kis baleset – segítette ki a Kísérő. Faágszerű kezét kinyújtott a férfi felé, és csontos ujjait a vállába mélyesztette.

A férfi ijedten húzódott el, és leroskadt az úttestre, amit most vastag vérfolt szennyezett be. A Kísérő groteszk totemként magasodott felette.

– Ez az én vérem, igaz? – nézte tágra nyílt szemekkel az aszfaltot.

A kísérő nem válaszolt. Érzelemmentes, rideg tekintetéből semmit sem lehetett leolvasni.

– Túléltem?

Halk, rekedtesen kuncogást kapott válaszul.

– Biztos, hogy mást nem tud elmondani az életéről? – A Kísérő most játékosan beszélt. A szavak valósággal csilingeltek a szájában.

– Semmit nem tudok! – ordította a férfi. Felpattant, és ujjával a Kísérő szegycsontjára bökött. A puha kabát alatt érezte, ahogy a meszesedő csontok rezegnek az alak testében. Úgy kapta el a kezét, mintha tűzhöz ért volna, majd azonnal hátrált egy lépést. Az arca elsápadt, a könnyei elapadtak a kétségbeeséstől.

– A feleségéről nem mondott semmit – a Kísérő hangja pánikkeltően nyugodt volt. – Többször is megkérdeztem az életéről, de maga egyszer sem említette meg a feleségét.

A férfi megrökönyödött, lesütötte a szemét.

– A feleségem…. kezdte. A feleségem nagyon szép asszony.

– Jó munkához szép asszony jár, nem igaz?

A férfi szeme egy pillanatra fellángolt, de aztán a haragja olyan gyorsan elszállt, ahogyan jött.

– De, igaz – nyögte ki halkan.

– Most egy kocsit vett, pár éve pedig egy feleséget, igaz?

A férfi habozott. Felnézett a Kísérő fekete szemeibe.

– Hogy a pénzemért vettem?

– Tudta ezt?

– Sejtettem – vallotta be a férfi. – Mindig is sejtettem, azt hiszem.

– Jól hiszi.

– Megcsalt.

– Így van.

– Én meg megütöttem.

– Nagyon igaz.

A férfi bütykeibe hirtelen égető fájdalom nyilallt. A szeme elé emelte a kezét, és látta, hogy vér csorog le az ujjai között.

– Megérdemelte? – kérdezte.

– Na ez az, amit még maga sem tud – bökött rá vigyorogva a Kísérő. – Nem is akart ezen gondolkozni. Helyette gyorsan vett egy autót, hiszen volt pénze rá a remek munkája miatt.

– Aztán leittam magam. – A férfi csodálkozva meredt maga elé. – Emlékszem.

– Hát persze, hogy emlékszik. Most már emlékszik. Emlékszik arra is, mit csinált az ivás után? – kérdezte a kísérő, és miután a férfitől nem kapott választ, folytatta. – Beszállt a kocsijába, és elment az egyik ügyfeléhez. Az utolsóhoz, ahogy maga mondta. De nem azért ment oda, hogy eladjon neki valamit. Nem, nem, nem, nem. Azért ment, hogy megvegye őt is, nem igaz? – vigyorgott, és a szájából vér folyt, épp úgy, ahogy a férfi szájából csorgott le a vér a baleset után. – A pénzes, jól dolgozó pasikra buknak a nők, ugye?

– Igen – vallotta be a férfi. – A feleségem is bukott rá.

– A felesége is bukott rá – nevetett a Kísérő, a szájából vérpermet fröcskölt. – De a felesége nem volt elég jó, igaz? Bosszút akart állni rajta, igaz?

– Ha megcsal, én is megcsalom – vonta meg a vállát a férfi hideg, merev arccal.

A Kísérő a térdét csapkodta a nevetéstől, az inge vérben ázott.

– De nem csalta meg végül, igaz? Helyette a kórházba ment. A drága kocsija, amit aznap vett haragból, és a drága terve, amit aznap talált ki bosszúból, mind egy csapásra összetörtek. Összetörtek, ahogy a gerince – a Kísérő háta furcsa szögben meggörbült – és a koponyája is – az alak feje az egyik oldalt bizarrul behorpadt, a kalap lehullott róla.

– Ez történt velem? – kérdezte a férfi az összeroncsolódott testre bámulva.

– Ez – mutatott végig magán a Kísérő.

– De még nem haltam meg.

– Hát, az magától függ. Épp arra várok, hogy eldöntse.

– Hogy eldöntsem?

– Vagy visszamegy – mutatott jobbra a fényességbe a Kísérő –, vagy tovább – intett balra az ugyanolyan fehér fénybe.

– Ha visszamegyek, felépülök?

– Úgy ahogy – ingatta a fejét a Kísérő. – Felkel a kómából, a sebeinek nagy része begyógyul, de járni már nem fog tudni. Bár az utóbbit szerintem maga is érezte. Nem hiába mondta, hogy az utolsó ügyfele. Nehéz úgy kimenni az ügyfélhez, ha nem tudja használni a lábát – mosolygott.

– Szóval nem lesz munkám, és tolószékbe kerülök.

– És a feleségével is rendeznie kell a viszonyát – tette hozzá a Kísérő. – Nem kétlem, hogy el fog válni, és azt sem, hogy nála marad a pénz nagy része, azok után, hogy megverte.

A férfi lassan, szomorúan bólintott.

– És mi van, ha továbbmegyek?

– Hát, akkor már nem mehet vissza.

– És mi van ott?

– Azt sajnos nem mondhatom el – rázta a fejét a Kísérő. – Azt csak akkor tudhatja meg, ha már odaér.

A férfi csöndbe burkolózott. Hosszú ideig meredt maga elé a semmiségbe.

– Ki maga? – kérdezte végül.

A Kísérőt látszólag meglepte a kérdés. Felhúzott szemöldökkel válaszolt.

– A Kísérő vagyok – mondta. – Az a dolgom, hogy az információk átadásával, és összegzésével segítsek meghozni a döntését.

A férfi sóhajtott.

– Nehéz döntés – mondta a fejét csóválva. – Képtelen egy helyzet.

– Bizony, hogy képtelen – bólogatott a Kísérő.

 

Borítókép: Alex Fu.