KAZINCZY FERENC A BARÁTSÁGRÓL

János egy trójai falovat farag,
természetesen
a hatalmas Isten
dicsőségére.

Ez akkor lesz készen,
ha szívével belelát a faló
gondolataiba, utána édes
nyugovóra tér üres gyomrában,

megemészteni ellenségei vad
keservét, akik gyomorból gyűlölnek.

Jánost álmában megtalálja a vád,
így őszintén vallhat maga ellen, mert
hiszen neki már úgyis minden mindegy,
s meg van győződve, hogy igaza van.

 

SZELLEMIDÉZŐ OVIDIUS

Gyöngyösi Istvánnak

Jánost a csönd nem hagyja elhallgatni,
égig érő mélység,
feneketlen ég
kísérti a másvilágról,

a titok
vak idegenvezetője a Nap,
a rózsa tövise, ha felsérti János
ujjbegyét, kibuggyanó vörös vérére
féltékeny a buja meggyfa virága,
a koraérett végzet
mosolyog rá.

János a szájába mézet csepegtet,
méh
fullánkja csípős nyelve,
ösztönszerű
védelem, tapasztalás,
inkább szúrás,
mint csípés,

az álmos költő
nem ágyát, nem vánkosát,
nyughatatlan,
szűk pihenőhelyét hordja magával.

 

ZSEBKAVICS

/Dayka Gábor Lőcsén/

János az életet

választja,
nem pedig annak értelmét.

A tiltott fa levelei
a nagyvilág
valamennyi
kihalt nyelvén
lehullanak, avarrá.

Rügyfakadáskor
egymással leveleznek,
és Isten ilyenkor
megfordítja az eget.
János a tenger helyett
egy sima tükrön jár.
Nem esik el, nem csúszik el,

a fejében
mégis
párosával veszi
az égbe vezető lépcsőfokokat.

 

VERGILIUS ÉTLAPJA

/Baróti Szabó Dávid Virten/

János szerint
akkora az esély arra,
hogy Julival felismerik egymást
a másvilágon,
amekkora esély van
az újjászületésre.

Ha rajta múlna,
a másvilág lapos lenne,
nem forogna,

képzeletében
a gömbölyű Földnek,
a valóságban a
Napnak ütközne,

de előtte nagyon
messze ellátna rajta János.

 

A LŐRÉS

/Szentjóbi Szabó László szolgálatában/

A változás szele
lecsillapítja,
elégedetlenné
teszi a költőt,

minden a maga
helyére kerül,
ahogy az a kezdetektől
meg van írva.

A változás nem hagyja,
hogy a remény,
ami utoljára hal meg,
mindjárt a feltámadás után,

lekésse a kígyóbűvölő
tapasztalást.

 

(Illusztráció: Ula Paine: Falling Leaves, 1972)