A gyereknek vannak jogai, de nem rendelkezik önmagával. Mintha a létezése sem illene semmilyen demokráciába.
Van állampolgársága, lehet bankszámlaszáma, nemi élete, vagyona, de nincs szavazata.
Hiszen külön személy, de egy percre sem hagyhatod magára. Van akarata, de vigyázni kell rá. Akkor is vigyáznod kell, ha a gyerek nem akarja. A pirosnál átrohanó gyerek anyja sem védekezhet azzal, hogy ő semmi mást nem tett, csak tiszteletben tartotta a gyerek szabadságát – valamiféle hatalmat és szükséges nyomásgyakorlást (ezt persze ma már gondviselésnek hívják, ld. szülő / gondviselő a hivatalos iratokban) a jog is szükségesnek tart.
Még a beszélni nem tudó gyereknek is van saját akarata. Egész tudomány- , sőt iparágak, a megfellebbezhetetlennek hitt anyai ösztön küzd azért, hogy „megértse” a gyermeket, hogy a „lehető legjobbat” biztosítsa számára.
De mi lehet a legjobb?

A csecsemőkor egyik paradoxona, hogy mindnyájan átéltük, de nem tudunk visszaemlékezni rá. A kisgyerekkori történések beleíródtak a személyiségünkbe, de nem tudjuk visszaidézni saját kiszolgáltatottságunkat. Minden gyerek messziről jött vándor, igazi kis herceg, botladozik velünk a sivatagban, jeleket ad, de azért mégiscsak idegen. Talán ezért a legnagyobb bűn: gyereket bántani.
Persze ennek sem minden formájára kapjuk fel a fejünket. A szegénység okozta lassú megnyomorodásnál, testi-lelki kínoknál, kiszolgáltatottságnál mélyebben érint minket a gyermeki éhhalál híre. Mert a halálra éheztetés és a nemi erőszak egyformán mitikus bűnök.  Hiszen mi lesz a világból, ha az anyák nem etetik, az apák nem védik meg a gyerekeiket?
A hírek alapján úgy tűnik, hogy Magyarországon drámaian éhen halni csak közép- vagy felső-középosztálybeli családban lehet. Egy szegény, tanulatlan, gyámoltalan család képtelen kizárni a gyerek életéből az orvost és a védőnőt, nincsenek tisztában azzal, hogy ezt törvényesen megtehetik, ahogy persze azzal sem, milyen igazolásokkal lehet a hatóság figyelmét kikerülni. És talán ehhez különösebb igazolások sem kellenek: egy jó lakás, egy drága óra a csuklón, egy drága autó vagy a magabiztos fellépés segíthet a hatósági fürkészést közömbösíteni.
Pedig a szülői hatalmat csak társadalmilag ellenőrzött módon gyakorolhatod. Hiába tiéd a gyerek, nem adhatod el, nem verheted agyon. De a jogrend életszerűnek tart ösztönös reakciókat is. Akkor is, ha ezt a jogszabályalkotó nem különösebben részletezi. Feleséged van? Akkor biztos lefekszetek egymással. Gyereked van? Akkor segítséget hívsz, ha bajban van.
Ám az „éhenhalási ügyek” legrettenetesebb tanulsága, hogy a hermetikusan zárt kisközösségekben ezek az ösztönös reakciók sem működnek. Vagy azért zárkózik be egy kis közösség, mert szégyenli az emberi  interakciók teljes hiányát? Ilyen három-, négy-, ötszemélyes poklokban tartanak túszul gyerekeket?
Az anyai ösztön nem valami tudatalattiban rögzített, ősi és megfellebbezhetetlen tudás. Hanem társadalmi interakciókban bomlik ki és fejlődik, mint maga a nyelv.
És bármit állítanak a szociológusok, a tartós, megbízható falak nem megvetésből, hanem pénzből épülnek. Semmi sem zár el jobban másoktól, mint a pénz: egy jó lakás, egy drága óra a csuklón, egy drága autó vagy a magabiztos fellépés.

De hogy jutsz el oda, hogy nem kérsz segítséget, mikor haldoklik a gyereked?
Hiheted, hogy még az éhhalál is jobb a külső világ ármányainál. Az orvostudomány szélhámoskodásánál. Az ápolónős-doktoruras-védőnős, hatósági kínzóeszköznél. Hogy meg kell védened a gyereket. Vagy hiheted, hogy a gyerek felelős mindenért, tehát mi sem természetesebb, hogy ő is kiveszi a részét a felnőttek szenvedéséből. Hisz egy család vagyunk, nemde? Azért élünk együtt, mert szeretjük egymást, mert közösséget vállalunk. Te szenvedsz, ő éhezik – nagyon is rendjén való.
Vagy annyira felborult minden, a nappalok és az éjszakák összefolytak, az édesből keserű lett, a keserűből édes, hogy úgy látod, a gyereked boldog.
Hogy végre elaludt. Az édes, kicsi gyermek…

Illusztráció: Igor Melnikov

Tipikus koranyári este: a Kálvin téren a megszokott sokaság.
Többen türelmetlenül tolonganak a nemrég megnyílt Premier Kultcafé előtt. A nemsokára megjelenő új verseskötetének apropóján Tóth Krisztinával hirdettek meg egy beszélgetést.
Az est moderátora Nagy Gabriella, a Litera főszerkesztője volt.

A kávézó beltere barátságos, meleg színei nyugalmat árasztanak. Jól esik belépni a siető tömegből, rögtön kávé illata lengi körül a betévedőt. A régebben moziként funkcionáló épület termeit – kisebb átalakítást leszámítva – megőrizték. Elegáns barna székek, a vászonra kivetítve Szilágyi Lenke fotója, a készülő könyv borítója.

,,Szálltam erre, mint repülő –
ha majd az leszek, integess!
Folyton elébem kerülő,
találgathatom, ki lehetsz.
Amikor ott vagy valahol,
minden a hangodon beszél.”
(Repülő)

– A borítón újra előkerül a repülő! – mondja Tóth Krisztina.
Ez a motívum megidézi egy korábbi versét, a Repülőt, amely a Magas labda című kötetben jelent meg 2009-ben (ez volt a legutóbbi verseskötete az utóbbi időben leginkább prózát publikáló Tóth Krisztinának). Mint bevallja, a halálversként aposztrofált írás közel áll hozzá, mint ahogy az az asszociációs folyamat is, amit az új kötet-cím, Világadapter elindít. Megpróbált erre a kimeríthetetlennek látszó asszociációs sorra rájátszani azzal, hogy egy olyasmit állít a középpontba, amely a legtöbb ember birtokában van, mégsem tudja, hogy rendelkezik vele.
Nagy Gabriella rögtön párhuzamba is állítja a motívumot a költői léttel, hiszen a költő az, aki folyton teremt, újraalkot, kapcsolatot létesít kultúrák között.
– Újra versek? – merül fel a kérdés benne is.
Tóth Krisztina ekkor bepillantást enged a költői dolgozószobájába. Számára igenis fontos az ihlet, amely lehet egy szószerkezet, egy mondat, amely hirtelen megragad bennünket és fontossá válik. Ámde a rohanó világgal együtt az irodalom is felgyorsult és állandó munkát igényel, amely lehetetlen a számos hétköznapi teendő mellett, így idővel a szenvedélyesen dédelgetett ihletfoszlány ,,csinálássá válik”. Minden szerzőnek meglenne a maga tempója (önmagát nagyon lassúnak tartja), amely már nem él szimbiózisban az egyre pattogóbb világgal.
Ez a ,,beakadás” bárhol megtörténhet, amely egyszeriben összerántja a hetek óta széteső szöveget is. Elmeséli, hogy egy nem működő kávéfőző, hogyan tette a verset egésszé, miképp alakította munkáját egy unalmas német férfi nyaralásról szóló monológja, amely mind-mind visszaköszön művészetében.

,,Ordított rólam, hogy idegen vagyok
és hullafáradt. A kávégépen rossz gombot
nyomogattam, hátrahőköltem, kicsapott
a gőz, sehol nem volt egy tiszta asztal.”
(Turista)

– Minden lehet alapanyag – állítja Tóth Krisztina .
De hogy megfigyelővé váljunk, maga is valamiféle adottság. Szóba kerül egy korábbi élménye, mikor látta, hogy egy ablakban ülő kisfiú figyeli az udvaron játszó társait, ahogyan fociznak. Amíg a többiek jól érzik magukat szaladgálás közben, az a gyerek magányosan és csendesen figyel: ő lesz később a költő. Tóth Krisztina önmagát is ilyen személyiségnek látja.
Nem az alanyiság fontos, állítja, ő önmagát totálisan kizárja verseiből: egyedül a szemei által észlelt élmények ívelnek ki a versekből. – Én eltűnök egyszer, mint ember. A szerző maradjon a háttérben!
És hangsúlyozza, milyen fontos minden egyes pillanat megélése, miközben külső nézőpontból is látni kell az eseményeket.
A kötet záródarabja a korábban már publikált Hosszúalvó. A vers olyan élményekből született, mint a pár évvel ezelőtti Mexikói-öbölbeli olajkatasztrófa, ahol pelikánok mellett élőlények tucatjai pusztultak el az emberi gondatlanság miatt. A szakemberek megoldásként az emberi hajat javasolták, amely kiváló olajszívó-képességgel rendelkezik. A tonnaszámra zuhanó hajzuhatagok felidézték számára a lágereket, az apokalipszist, a végítéletet, amelyet sajátos lenyomatként örökített meg a versében.

A ciklusokra bontott kötetben helyet kap számos alkalmi vers és parafrázis, amely Tóth Krisztina bevallottan kedves megszólalási formája. Előkerülhetnek így  sorsdöntő tanárok, olvasásélmények, irodalmi hatások, miközben a sorok közül kikukucskál a parafrazáló énje is. Szembetalálkozunk itt identitásképző verssorokkal, melyek megnyugtatnak bennünket, ha külföldi utazásaink alatt felidézzük Ezek a fejünkben élő idézetek határozzák meg a kulturális hovatartozást.
A beszélgetés vége felé szóba kerül a költeményeiben megbújó humor is, amely a rengeteg hiánnyal, elmúlással, szorongással megtöltött versekben elrejtőzik, de mindvégig kitapintható.Mert az élet összes megpróbáltatása azért szükséges, hogy a végén megszülethessen a vers maga.

(Tóth Krisztina Világadapter című kötete a 87. Ünnepi Könyvhétre jelenik meg a Magvető gondozásában.)

A XXIII. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon Nádasdy Ádám költő, műfordító és nyelvész mutatta be nemrég befejezett Isteni színjáték-fordítását. A közönség sorai között vegyesen voltak laikus irodalomkedvelők, ismert írók, költők, szerkesztők és újságírók. Mindenki kíváncsi volt, milyen újabb érdekességeket tudhat meg magától a fordítótól, a szerkesztőjétől, Turi Tímeától és Szörényi László irodalomtörténésztől. A beszélgetés két felolvasással kezdődött, és közben mindvégig vetítve láthattuk azt a néhány illusztrációt, amit a fordításhoz készítettek a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem hallgatói.

Kiemelt kép eltávolítása

Elsőként az aktualitás témája merült fel, pontosabban az, hogy miért és hogyan lehet aktuális egy 700 évvel ezelőtt íródott mű. Erre a kérdésre Nádasdy Ádám rendkívül velősen először csak annyit válaszolt, hogy „egy klasszikus az klasszikus”, majd tovább fűzte gondolatmenetét: „egy klasszikus lényegében attól olyan érdekes, hogy olyan sokaknak érdekes volt”, és úgy kell aktualitást vinni ezekbe a szövegekbe, hogy másképp tekintünk rájuk, más nézőpontból olvassuk újra. Ez a fordítás pedig egy eszköz erre. A köznapi nyelv mellett a mű rímtelensége talán még inkább elősegíti a könnyebb olvasást, befogadást, érthetőséget. Nádasdy szerint a mai irodalmi ízlés lehetőséget és felhatalmazást adott számára, hogy így fordítson, ő pedig ezt ki is használta.
Szörényi László kifejtette, hogy megfigyelései alapján minden műfordítónak és irodalomtörténésznek az az alapvető kérdése Dante művével kapcsolatban, hogy minek kell tekinteni azt. Nagy olasz enciklopédiának, ami csodálatos összegző tudást ad az akkori világról és világfelfogásról? Részben igen, de nem szabad megelégedni ennyivel. Hisz Dante műve még ma is olvasott az akkor írt enciklopédiákkal ellentétben, nem fedi vastag por, vagy ha mégis, kötelességünk „leporolni” egy-egy újabb fordítással. Az olvasása közben megtapasztalható eufória ugyanis minden kor emberének kijár, és hiába tagadjuk: egy száz évvel ezelőtti fordítás valószínűleg nem lesz ránk akkora hatással, mint egy mai. A rengeteg benne olvasható enciklopédikus információ mellett tehát fontos, hogy legyen lehetőségünk nekünk is elveszni, beburkolózni a költészetbe és igazán átélni a művet. A könyvbemutató fénypontja volt talán, mikor maga Nádasdy Ádám olvasott fel olaszul a műből. Ezzel valószínűleg azt szerette volna érzékeltetni, hogy milyen érzés eredeti nyelven hallgatni egy ilyen remekművet.
Szó esett Nádasdy Shakespeare-fordításairól is, ami megelőlegezte azt is, hogyan fogjuk ezt az Isteni színjátékot a kezünkbe venni. Hisz a fordító nem bánt kesztyűs kézzel a drámaszövegekkel sem, saját bevallása szerint: „amennyire csak tudtam, tartózkodtam a régies szavaktól” – és ennek hatása nem is maradt el. Hasonlóan ehhez, az Isteni színjátékkal is az volt a célja, hogy közelebb hozza hozzánk a szöveget, hogy valamilyen értelemben kortárssá tegye Dantét, és hogy azt képzelhessük olvasás közben, írhatunk neki egy emailt, ha nem tetszett valamelyik cselekményszál. Babitsnak ez a nyelvi aktualizálás nem volt célja, sőt, ő külön érzékeltetni szerette volna, hogy milyen régen íródott a mű, tudatosítani akarta az olvasóban, hogy középkori történetről van szó, ne a szomszédban keresse Vergiliust és Beatricét. Nem csoda tehát, hogy volt igény egy ilyen fordításra, és véleményem szerint a diákok is bátrabban veszik majd kezükbe ezt a verziót.
A beszélgetés jelentős részét képezte a lábjegyzetekről való tanakodás. Mi a jobb, ha tele van jegyzetekkel és így mindent megérthetünk, vagy ha nagyon kevés van belőlük, és így csak a műélvezésre kell koncentrálnunk? Babits az utóbbit vallotta, ő maga nagyon kevés jegyzetet készített, ebben a fordításban azonban sokszor az oldal egyharmadát kiteszi egy-egy lábjegyzet. Nádasdy Ádám szerint azonban ezzel semmi gond nincs, hisz csak akkor tud igazán mélyen hatni a költészet, ha megértjük. Csak akkor tud úgy hatni ránk, mint a Biblia. És ez a cél.
A vidám hangulatú, sok-sok témára kitérő beszélgetés végezetével arra a megállapításra juthattunk el, hogy nem szabad eltekinteni az Isteni színjáték „korától”, de az sem kötelező, hogy porcelánként a vitrinben tartsuk, hisz lényegében egy olyan kérdést feszeget ez a több száz éves mű, ami még ma is minden embert foglalkoztat: mi lesz velünk a halál után? Ha nem szeretnénk megelégedni a biológiai magyarázatokkal és már kívülről fújjuk a Bibliát, kezünkbe vehetjük Dante művét, és elolvashatjuk, ő hogyan vélekedett erről. Sőt, mi több, úgy olvashatjuk, mintha csak egy mai író szájából hangzana: könnyen és gördülékenyen, beleveszve a költészetbe.

Vannak hivatalos és nem-hivatalos, törvényes és törvénytelen embertársaink. „Rendes emberek”, akik rendelkeznek útlevélszámmal, szállással, bankszámlával, biztosítással, jól dokumentált ősökkel, fényképalbumokba rendezett nagymamával és nagypapával és „rendetlenek”, akik csak egymástól és nem az államtól vagy a törvényektől függnek. Emberek, akiktől elrabolták a papírjaikat, emberek, akiknek nem voltak papírjaik, akik nem is tudják igazolni, hogy kifélék-mifélék…, akik hiába igazolják, senki nem hisz nekik.  Ők azok, akik nyugodtan nevezhetik magukat fogorvosnak, archeológusnak, nem tudnak dokumentálni semmit – a törvényen kívül, már-már virtuális módon élnek köztünk.
Az ő szabadságuk és kötetlenségük azonban látszólagos. Hiszen csak a biztos egzisztenciával bíró ember lehet szabad és magányos, a hajléktalanoknak –  hogy életben maradjanak –,  szükségük van a többi hajléktalanra, ahogy a menekülteknek a menekült-társakra, a velük emigráló vagy őket befogadó rokonokra. Mert a biztonságot ebben a párhuzamos világban sem adják ingyen: ezért lehet a hontalanság és a nincstelenség a kiszolgáltatottság és a hiearchia melegágya.  Kiben bízzon egy papírjaitól, nevétől és identitásától megfosztott ember, ha nem a gazdájában vagy a futtatójában? Talán ezzel is összefügg, hogy soha nem volt ennyi rabszolga, mozgásától, az önrendelkezés szabadságától  megfosztott ember, mint a posztmodern Európában. Mert csak a jól kiépített, intézményes egzisztencia biztosíthatja a teljes függetlenséget.
Ma a hajléktalanságot, a vándorló életmódot  a nincssel, a szegénységgel azonosítjuk, de ez nem mindig volt így Európában. A kora középkorban még egész népek, népcsoportok nomadizáltak. És később sem a legszegényebbek, a leginkább jogfosztottak, azaz a parasztok vándoroltak, hanem lovagok, költők, szerzetesek, mesterlegények, diákok. A lófrálás, a lézengés, a csavargás, a bizonytalanság, a kaland, a helyváltoztatás a privilégizált rétegek kiváltsága volt, nem a legnyomorultabbaké. Hiszen csak azok lehettek az érett középkor „földönfutói”, azok próbálhattak szerencsét, akik szabadon rendelkeztek önmagukkal. A vándorlás persze nem volt kockázatmentes. Középkori életviszonyok között nem is lehetett „osztályon felül” utazni: már egy erdőn vagy hegyen való átkelés felért egy életveszéllyel… ráadásul a lovak lesántultak, a hajók zátonyra futottak, a mostohák pedig „egy szál pendelyben” kergették el a fiaikat és lányaikat… A mozgásszabadsággal mindig együttjárt a hajléktalanság és lezüllés kockázata. Ám valamiképp társadalmi elvárás volt, hogy a fiatalok a „mostoha” viszonyok között is megőrizzék saját identitásukat. Nemcsak lovagregények, hanem népmesék is megőrizték az erdőkben kóborló, ott egyszerű emberekkel magabiztosan kommunikáló, magukat mostoha viszonyok közt is könnyedén feltaláló hófehérkék, királylányok  emlékezetét.
Az érett középkor  „csavargói” természetesen se etnikailag, se vallásilag nem különbözött az őket körülvevő, letelepedett emberektől, és sok esetben magasabb státuszúak is voltak, mint a „röghöz kötöttek”. . A hajléktalanság amolyan ideiglenes állapot volt, ennek megfelelően soha nem merültek feledésbe a két világot összekötő kommunikációs technikák. A vándoroknak próbára kellett tenni önmagukat, a letelepedett embereknek pedig készen kellett állniuk, hogy útmutatást (szállást, segítséget) nyújtsanak.

Ma viszont a két világ, a hajléktalanok és letelepedettek között nincs semmilyen átjárás. A hajléktanságnak szaga van – elég egyszer „lesüllyedned”, beleragad a prórusaidba, és többé nem mosod le magadról.
De mi az, amit elveszít manapság egy hajléktalan? Nyilván nem a hajlékát, mert attól senki nem lesz földönfutó, hogy örökké szállodákban lakik, vagy egyszer nyáron megalszik a barátaival a tengerparton. Semmilyen ifjúkori kaland nem veszélyezteti az útlevélszámmal, iratokkal, facebook-profillal, e-mail-címmel kifejezhető önazonosságot. De még egy iratait és pénzét egy idegen nagyvárosban elveszítő család sem lesz egyik napról a másikra, automatikusan hajléktalan – ahogy a „hajléktalanság” sem szűnik meg attól, ha egy csavargót ellátnak iratokkal, intézményes és online személyazonossággal. Remek facebook-profillal, rendezett iratokkal, diplomamásolatokkal  is el lehet az örökös nincstelenségbe és örökös ismeretlenségbe süllyedni. A hajléktalanság mentális állapot is: annak elfogadása, hogy ezt érdemlem, és immár képtelen vagyok intézményes és online személyazonosságomat működtetni és a többségi társadalommal elfogadtatni.  A többség szemében a hajléktalanok örökre átléptek egy másik dimenzióba.
A jogfosztottság és kívülmaradás elfogadásának lelki mechanizmusa különösen érdekes. Az ókori Róma rabszolgái se külsejükben, se műveltségükben nem feltétlenül különböztek a rabszolgatartóiktól, és bár voltak ugyan rabszolgalázadások, egyetlen római rabszolgáról sem tudunk, aki mosolyogva fordult volna oda az őt korbácsoló rabszolgatartóhoz: na, ne nevettesd ki magad,  szeretjük a görög filozófiát, mind a ketten emberek vagyunk, barátom… Nem lehet jó rabszolga az, akinek alávetettségére minden nap fáradtságos korbácsütésekkel kell figyelmeztetni. A jogfosztottságot csak a beletörődés és az emlékezet teszi teljessé.
És talán hasonló okokból nem lázadnak fel a mi hajléktalanjaink. Nem foglalják el a „hajlékosok” lakásait, laptopjait, papírjait, bútorait, bankszámláit, nem intéznek szervezett támadást a hajlékok, bankok, színházak, lakóparkok világa ellen. Mert mindig van egy beavató élmény, valamilyen erőszak, trauma, megaláztatás, lelki megrendülés, ami miatt a hajléktalan megmásíthatatlannak érzi „hajléka”, identitása, társadalmi helyzete elvesztését.
Az ókori Rómának szüksége volt a rabszolgák munkájára, ezt a nyilvánvaló tényt hangsúlyozták a presszió és megfélemlítés szimbolikus gesztusai: rabszolgákat feláldozó cirkuszi játékok, rabszolgákat felvonultató diadalmenetek… és igen, a lázadó vagy szökött rabszolgák keresztre feszített tetemei az utak mellett. A mai hatalomnak persze ilyen otromba gesztusokra nincs szüksége – de az nem igaz, hogy ma nincs gazdasági jelentősége a törvénytisztelő társadalmat körülvevő szürke zónának. A hajléktalanok, illegalitásban élők egy része dolgozik, ők képezik a fekete munkaerő kiapadhatatlan tartalékait. Ebbe a szürke zónába, a láthatatlanok közé süllyedhetnek le a „haszontalanok”, vagyis a „törvénytisztelő társadalom” kihullott, megcsömörlött vagy akár gyógyíthatatlan függőséggel és pszichikai betegséggel küzdő tagjai. És a polgárok életét körülvevő  illegális világnak más funkciója is van: ugyan mire menne a gazdasági és politikai elit a hajléktalanok világán „átáramló” prostitúció és kábítószer nélkül? A vérbeli menedzserek többsége megveti természetesen a hajléktalanokat, de nyilván igényt tart a hozzájuk kötődő szolgáltatásokra, ami nélkül talán elviselhetetlen volna a „magány illúziója”. A hajléktalanoknak is szüksége van Batemanra, ahogy Batemannek is a hajléktalanokra és a kurvákra (B. E. Ellis).
A törvényen kívüliek, rendezetlen státuszúak tömege nagy teher a fogyasztói társadalomnak. De kérdés, megőrizhető volna-e nélkülük a jogállam és jóléti állam illúziója, a szolgáltatások megszokott színvonala, a magasabb osztályok mentális egyensúlya?
A mai kor jogfosztottjait, menekültjeit, hajléktalanjait, hófehérkéit nem az útmenti kereszteken bomladozó gusztustalan holttestek látványa figyelmeztetik a minket és őket elválasztó áthághatatlan határvonalra, hanem jóval kifinomultabb kommunikációs technikák. A gúny, a megvetés, a megvető pillantások súlya, a nemi erőszak. Ma már ugyanis senki sem várja azt a „vándoroktól”, hogy a leglehetetlenebb körülmények között, a legeslegsűrűbb erdőben is megőrizzék identitásukat, hanem hogy legyenek hálásak, hogy ne piszkoljanak össze semmit… Hogy ne beszéljenek, ne látszódjanak, ne zavarjanak…, hogy tegyenek úgy, mintha nem is volnának…
Mit is mondana Hófehérke a hercegnek, akit hosszú bolyongás után a törpék befogadtak, rabszolgamunkára kényszerítettek, megerőszakoltak, végül megállás nélkül szapultak a kétbalkezessége, az ügyetlensége, a haszontalansága miatt… ?
Kérlek, herceg, mondd meg a mostohaanyámnak, hogy egész életemben hálátlan és beképzelt voltam, és hogy mennyire szégyellem, hogy a tükör hazudott…

(Megjelent a Sikoly 2015-os őszi számában)