Az Igazság evangéliuma
I. kódex, 16,31-ik sorától a 43-ik oldal befejezéséig

Az Igazság Evangéliuma öröm azok számára, akik elfogadták a kegyelmet az Igazság Atyjától, hogy őt megismerjék az Ige ereje által, aki eljött a Teljességből (Pléroma), aki az Atya gondolatában és értelmében (Nousz) van; ő az, akit úgy neveznek: Megváltó (Szótér). Műve miatt ez a neve, amelyet őneki kell véghez vinnie azoknak a megmeneküléséhez, akik az Atyáról való Tudás (Gnózis) nélkül voltak, noha van ez a Név. Az evangélium a remény kinyilatkoztatása, s egyben célba jutás azok számára, akik őutána kutatnak; mert a Mindenség azután kutat, akiből előjött.

A Mindenség őbenne volt, az elképzelhetetlen felfoghatatlanságban, mely minden gondolatnál fönségesebb; miközben az Atyáról való tudatlanság létrehozta a rémületet és a félelmet. A rémület pedig megszilárdult a ködnek alakjában, ezáltal senki sem tudta felismerni. Ezért volt ereje az Eltévelyedésnek (Pláné). Munkálkodott az anyagukon (Hülé) ürességben, mert nem tudta, mi az Igazság.

Ő (Pláné) volt ott a formánál, amelyben erőteljes szépségben készítette el az Igazság pótlását a teremtésben.

Ez nem volt megaláztatás számára, az elképzelhetetlen felfoghatatlanság számára. Mert semmi volt a rémület, a felejtés és a hazugság alakja, míg az Igazság szilárdan áll, változhatatlan, megingathatatlan és tökéletesítésre nem szoruló szépség. Ezért vetette meg az Eltévelyedés (Pláné)! Ilyenképpen nem volt tartás benne. Az Atya ködletében (ti.: tudatlanságban) keletkezett. Miután már létezett, elkészítette műveit, a feledést és az ijedtséget, hogy ezek által a közép lényegét lehúzza és bezárja.

Az Eltévelyedés (Pláné) feledése (ti.: a róla megalkotott feledés) nem lett kinyilatkoztatva, ez nem v az Atyánál. A feledés nem az Atyánál jött létbe, ámbár reá vonatkozóan jött a létbe. Ami benne jön a létbe, az a Tudás (Gnózis), amely kinyilatkoztatott, általa a feledés megsemmisül és általa ismerik meg ők (ti.: aionok) az Atyát.

Azért jött létbe a feledés, mert ők az Atyát nem ismerték; ezután az lesz, hogy ők megismerik az Atyát, ettől a pillanattól fogva többé nem lesznek feledésben. Az ő evangéliuma az (ti.: az Atyáé), amely után kutatnak, amelyet kinyilatkoztatott azoknak, akik tökéletesek az Atya könyörületes szíve által, mint rejtett misztériumot: ő Jézus Krisztus. Ezáltal megvilágosította azokat, akik a Sötétségben tartózkodtak a feledés földjén.

Megvilágosította őket és Utat adott nekik. Ez az Út pedig az Igazság, amelyre megtanította őket.

Ezért haragudott rá az Eltévelyedés (Pláné). Üldözte őt, bajba került miatta, semmivé lett téve (ti.: általa), felszögeztetett a fára (ti.: Jézus), így az Atya Tudásának (Gnózis) a gyümölcsévé vált. Nem a pusztulást hozta, amikor őt felemésztette, hanem azokat, akik róla ettek, a rátalálás által örömbe juttatta. Ő (ti.: az Atya) azonban megtalálta őket magában és ők megtalálták őt magukban, az elképzelhetetlen felfoghatatlant, az Atyát, aki tökéletes, aki a Mindenséget (ti.: Pléroma) megalkotta, akiben a Mindenség van és akinek a Mindensége mostanáig hiányban volt, mert ő a tökéletességét, amelyet ő a Mindenségnek nem adott meg, visszatartotta magában. Az Atya nem irigy, mert miféle irigység tudna megállni közte és tulajdon tagja között? Hogyha ez az aion a tökéletességét ilyen módon fogadta volna el, úgy ők nem volnának képesek, hogy az Atyához elérjenek, ezért visszatartja a tökéletességét (ti.: tagjáét) magában és később adja nekik, mint őhozzá visszavezetőt és mint egyetlen tudást (Gnózis) a Tökéletességben, ő, aki a Mindenséget megalkotta és akiben a Mindenség van és akinek hiányában volt a Mindenség. Így gondoskodik a Valaki, akit némelyek nem ismernek, mert azt akarja, hogy megismerjék őt, és hogy ilyenképpen szeressék.

Mert mi az, amiben a Mindenségnek hiánya volt, ha nem a Tudás (Gnózis) az Atyáról? Ő (ti.: Jézus Krisztus) az iskolában az út útmutatójává vált, csendes volt és nyugodt. Ő megjelent, mint mester mondta az Igét. Jöttek hozzá azok, akik a maguk szívében bölcsek, hogy megkísértsék. Ő azonban megszégyenítette őket, hiszen semmik voltak. Gyűlölték őt, mert nem igazságban voltak bölcsek. Mindezek után a kis gyerekek is eljöttek hozzá, azok, akiknél megvan az Atyáról való Tudás (Gnózis). Akkor ők erősekké lettek, megtanulták az Atya megjelenését megismerni. Megismerték őt, megismertek lettek; befogadták a szeretetet, ajándékozták a szeretetet; dicsérték őket, dicsértek ők is.

Az élőknek szívében kinyilatkoztatott az élők könyve, amely az Atya gondolatában és értelmében (Nousz) van megírva és a Mindenség alapvetése óta az ő (ti.: az Atya) felfoghatatlanságában tartózkodik, nála ez megközelíthetetlen és senkinek sincs ereje elvenni azt, mert az (ti.: az erő) az ő számára van fenntartva annak, akitől elveszik és akit le fognak ölni.

Ezek közül, akiket szentnek hittek, senki sem tudott volna nyilvánvalóvá válni, ha az a könyv nem jelent volna meg.

Ezért megszánta a könyörületes és hűséges Jézus, mialatt a testet hordozta, amíg azt a könyvet elvette, mert tudta, hogy az ő halála élet sokak számára. Olyanképpen, ahogyan a meghalt ház ura vagyona titkolt marad addig, amíg felbontatlan a végrendelet, úgy a Mindenség elrejtett marad, mert a Mindenség Atyja láthatatlan volt azáltal, hogy ő magában egyazon egy.

Ő minden térségből (ti.: aionból) jön.

Ezért Jézus kinyilatkoztattatott. Ő beleburkolódzott abba a könyvbe. Felszögezték a fára. Az Atya végrendeletét a kereszten feltárta. Ó, milyen nagy tanítás ekkora hatalmasságtól! Lealacsonyítja magát egészen a halálig, miközben az örök élet őrajta nyugodott.

Miután a tépett rongyokat otthagyta, felöltötte a maradandóságot, amelyet senki sem tud elragadni tőle. Miután a félelem semmi térségébe belépett, átvonult azon, elvonult mellettük, azok mellett, akik a feledés által kifosztottak voltak, ő, aki a Tudás (Gnózis) és Tökéletesség. Azt kiáltotta, ami az Atya szívében van, hogy szavával kioktassa azokat, akik a tanítást elfogadják.

Azok ugyanis akiknek a tanítást el kell fogadni, az élők, fel vannak írva az élők könyvében, ők fogadják el a tanítást, ők egyedül. Elfogadják magukat az Atya kezéből, ha ők ismét visszafordulnak hozzá. Mert a Mindenség tökéletessége az Atyában nyugszik, ezért a Mindenség számára szükséges az, hogy hozzá felemelkedjen. Amikor valaki (ti.: aion) megismeri, elfogadja azt, ami az övé (ti.: tökéletességet) és magához vonja azt. Mert aki Tudás (Gnózis) nélkül van, hiánnyal terhelt és nagy az, ami neki hiányzik, mert hiányzik neki, aki őt tökéletesíteni akarja.

A Mindenség tökéletessége az Atyában nyugszik, ezért szükséges, hogy a Mindenség felemelkedjen és hogy mindenki egyenként elfogadja azt, ami az övé, azt amit ő (ti.: az Atya) előzőleg felírt aszerint, ahogy elkészítette őket, hogy nekik adja, azoknak akik belőle jöttek elő.

Akiknek a nevét ő eleve tudta, azokat (ti.: embereket) kiáltják végül. Egyvalaki, akinek Tudása (Gnózis) van, az, akinek a nevét az Atya kimondta.

Mert az, akinek neve kimondatlan, az tudatlan. Hogyan fogja valaki meghallani, akinek a neve nem említtetett? Mert az, amelyik mindvégig tudatlan, a feledés alakja, és vele együtt fog megsemmisülni. Amennyiben nem így van, úgy miért nem kapják meg ezek a nyomorúságok a nevüket és miért nem hallják a hívást? Tehát ha valaki ismeri, akkor az Felülről való lény. Ha őt kiáltják, hallja ő, válaszol és ahhoz fordul, aki őt kiáltja, és ő felemelkedik hozzá. Tudja, milyen módon kiáltják őt. Akkor Tudása (Gnózis) van, és ennek akaróját elvezeti az, aki őt kiáltotta; tetszeni akar neki, megkapja a nyugalmat. Az Egynek a neve lesz az ő része. Akinek így Tudása (Gnózis) lesz, az tudja, honnan jött és hová megy. Tudja milyen az, aki ittas volt és a saját ittasságából kijózanodott és ismét visszafordult magához, sajátját ismét helyreállította. Ő (ti.: Jézus) sokakat visszavezetett az Eltévelyedéstől (Pláné), elvonta őket egészen az ő területére, amelyről ők eltávolodtak, amikor ők elfogadták az Eltévelyedést (Pláné) annak mélysége miatt, ami minden teret átfogott, anélkül, hogy őt valami körülfogná.

Csodálatosan nagy volt az, hogy ők az Atyában voltak, anélkül, hogy megismerték volna, és hogy maguktól eltávolodni tudtak volna (ti.: a Pléromából), mert nem tehették meg azt, hogy őt felfogják és megismerjék, azt amiben voltak. Nem az volt az akarata, hogy így jöjjenek létre belőle, hanem kinyilatkoztatta magát a Tudás értelmének már akkor, amikor még minden kiáradás (emanatio) össze volt kötve vele.

Az élők könyvének a Tudása (Gnózis) az, amit kinyilatkoztatott teremtésének végén az aionoknak anélkül, hogy az nyilvánvaló lett volna. Mert ezek nem hangok, de még mássalhangzók sem, úgy, hogy aki őket olvassa, hiábavalóságra gondol, ám azok az igazságnak betűi, amelyeket kimondanak, ha magukból kiindulva megismerik. Minden írásjegy tökéletes igazság, úgy, mint egy tökéletes könyv, amely írásjegyekből áll; ezek írásjegyek, az Egytől írottak, mert az Atya írta fel őket, hogy az írásjegyei által az aionok megismerjék az Atyát. Bölcsességét (Szófia) felfogja az Ige, kimondja tanítását, így Tudása (Gnózis) nyilvánvaló lett. Megtiszteltetése mint korona van rajta (ti.: a könyvön). Az ő (ti.: az Atya) öröme vele van (ti.: a könyvvel) összekötve. Dicsőségét ez felmagasztalta, az alakját kinyilatkoztatta, nyugalmát magában elfogadta, Szeretete testet adott neki, bizalma körülölelte. Ilyenképpen az Atya igéje eljött a világba, mint szívének gyümölcse és akaratának az alakja. Ő (ti.: az Ige = Logosz) pedig magára öltötte a Mindenséget. Kiválasztja azt (ti.: az aionokat = Mindenséget) és a Mindenség megjelenítő formájával beburkolódzik és újra meg újra foganja a Mindenség alakját, ezáltal megtisztítja őket (ti.: aionokat) és az Atyához visszavezeti, az anyához, a határtalan kedvesség Jézusa. Az Atya kinyilvánította bensőjét. A bensője pedig a Szentlélek (Pneuma). Kinyilvánította elrejtettjét – elrejtettje az ő fia –, hogy általa az aionok az Atya jóvoltából megismerjék őt és meghallják, mert kínlódnak abban ők, hogy az Atya után kutatnak, ezzel megpihenjenek benne és megismerjék, hogy ez a nyugalom. Mikoron ő (ti.: Jézus Krisztus) a hiányt betöltötte, feloldotta annak alakzatát. Ennek alakja a világ, amelyben ő szolga volt. Mert az a hely, ahol irigység és meghasonlottság van, ott a hiány. Az a hely pedig, ahol egység van, az a Tökéletesség.

Akkor keletkezett a hiány, miután ők (ti.: aionok) nem ismerték meg az Atyát, ezután az lesz, hogy megismerik az Atyát, és ettől a pillanattól kezdve a hiány többé már nem fog fennállni. Így oldódik fel egy ember tudásán keresztül – miután megismerte tudatlanságát – magától. Mint ahogyan a sötétség feloldódik, mihelyt megjelenik a fény, ugyanúgy oldódik fel a hiány is a tökéletességben. Ettől a pillanattól kezdve alakzata többé nem nyilvánvaló, hanem az egységgel való egyesülésben fog feloldódni, most ugyanis művei olyanképpen állnak fent az időben, amelyben az Egység a tereket (ti.: aionokat) be fogja tölteni. Az Egységtől fogja mindenki egyenként magát elfogadni. Ő meg fog tisztulni a Tudás (Gnózis) által a sokaságból az egység felé, ahogyan az anyagot felemészti magába a tűzláng, ahogyan a sötétséget a fény, és a halált az élet. Amikor ez közülünk egyenként mindenkivel megtörtént, meg lesz számunkra az is, hogy mindenekelőtt arra gondoljunk, a ház (ti.: test) szent legyen és nyugodt az egységért. Miként az emberek, akik eltávolodtak a helyektől, ahol az edényeik rossz helyen voltak, ezekkel foglalatoskodtak, hogy aztán széttörjék. És a ház (ti.: test) ura nem nélkülöz, hanem örül, mert a rossz edények helyett beteltek és teljesek lettek. Mert az igazságszolgáltatás az, amely felülről jött és mindeneket megítélt, mint egy kétélű kivont kard, amely mindkét irányban vág.

Amikor az Ige, amely azoknak a szívében van, akik azt kimondják, megjelent – ez nem csak hang volt, hanem testet is felöltött –, nagy rémület támadt az edények között, mert némelyek kiürültek, mások megteltek, mert némelyek gondoskodtak magukról, mások kiöntötték magukat, némelyek megtisztultak, mások összetörték magukat. Minden hely mozgásban volt és megdöbbent, mert nem volt se szilárdságuk se megállásuk. Az Eltévelyedés (Pláné) megrémült, mivel nem tudta, hogy mit kell tennie. Levert, panaszkodik, gyötrődik, mert nem tud semmit. Akkor a Tudás (Gnózis), mely az ő (ti.: Pláné) és az ő kiáradásainak (emanatio) a tönkremenetele, közeledett az Eltévelyedéshez (Pláné), ez üres, és nincs benne semmi. Az Igazság megjelent és annak minden kiáradása (emanatio) megismerte őt. Üdvözölték az Atyát az Igazságban és az erőben, mely tökéletes és ez egyesíti őket az Atyával. Mert mindnyájan szeretik az Igazságot, mert az Igazság az Atya Szája, beszéde a Lélek (Pneuma), amely egyesült az Igazsággal, aztán az őt egyesítette az Atya Szájával beszédén keresztül, így kell neki elfogadni a Lelket (Pneuma). Ez az Atya kinyilatkoztatója és megjelenése az aionjai számára. Kinyilatkoztatottá vált elrejtettje. Kimondta azt; mert ki az, aki befogadja, ha nem egyedül az Atya? Minden hely az ő kiáradása (emanatio), ők, akik őt (ti.: az Atyát) megismerték, mert ők belőle jöttek elő mint a gyerek a tökéletes emberből. Megismerték, hogy ők még nem fogadták be az alakzatot és még nem fogadták be a Nevet, amelyet az Atya minden egynek megmutat, azután, miután ők saját Tudásuk (Gnózis) formáját elfogadják. Jóllehet ők benne vannak, nem ismerik őt. Az Atya azonban tökéletes és minden helyet ismer, melyek benne vannak. Ha akarja kinyilatkoztatja amit akar, azáltal, hogy alakzatot ad neki és azáltal, hogy nevet ad neki. Nevet ad neki és indítja, hogy létesüljön. Azok, amelyek még nem léptek ki a létre, annak ismerete nélkül vannak, aki őket létrehozza. Én nem mondom, hogy akik még nem jöttek létre, semmik, hanem ők abban léteznek, aki elhatározza, hogy a létbe jöjjenek, amikor ő ezt óhajtja, a pillanat alakjában, amely érkezik.

Mielőtt még bármi megjelenik, tudja ő, mit fog ő a létbe behozni.

A gyümölcs, amely még nem jelent meg, semmit sem tud és semmit sem tesz. Hasonlóképpen van minden hely (aion) is, amely ott az Atyában van, belőle, aki létezik, aki őket kiemelte a nemlétből. Akinek ugyanis nincs gyökere, annak gyümölcse sincs, hanem el fog pusztulni, jóllehet ő magában így vélekedik: „Én létre jöttem…”

Ezért ami egyáltalán nem létezik, az sohasem jön létbe. Mi az, amit akar (ti.: Jézus), hogy ő (ti.: a gnosztikus) ezt gondolja? Ezt: „Én itt mint az árnyékban és az éjjeli látomásban állomásozom”. Hamarosan a Fény újra bevilágítja a rémületet, melyet az (ti.: az ember) befogadott, ezért tudja meg, hogy ő (ti.: a rémület) semmi. Így vannak ők az Atyáról való Tudás (Gnózis) nélkül; ott ők nem látták őt. Mivel ez félelem, rémület bizonytalanság, kétség és meghasonlottság, sok értelmetlenség volt, azok által munkálkodtak, az üres értelmetlenség által, mintha álomba merültek volna és mintha homályos álomban tartózkodnának. Egy hely az, ahová ők elmenekülnek, de éppen ez hiányzik nekik az erőhöz, mivel ők valakit vagy követnek, vagy küzdenek valaki ellen; vagy legyőzik őket és leesnek a magasan fekvő helytől, vagy szállnak a levegőn keresztül, jóllehet nincsenek szárnyaik. Abban a pillanatban, amelyben ők, akik mindezeken keresztülmennek felébrednek, meglátják ők, akik mindezen borzalomban voltak, hogy semmiség volt ez (ti.: a borzalom), sőt a Semmi maga. Ezzel elvetették a tudatlanságot maguktól, miként az alvást, és azt semminek sem tartják. Ők annak a dolgait szintén semminek tartják, maguk mögött hagyják, mint az éjszaka álomképét. Az Atya Tudását (Gnózis) befogadják, mint a Fényt. Ilyenképpen járt el mindegyik, amikor aludt az időben, ő Tudás (Gnózis) nélkül volt, és az Egy nélkül, aki tudta mi lesz azzal, aki felébredt. És ez jó az ember számára, aki visszatér magához és felébred, boldog az, aki a vakok szemét kinyitotta. A Lélek (Pneuma) sietett hozzá, hogy őt felemelje. Miután a földön fekvőnek a kezét felemelte és lábára állította, mivel az még nem tudott felemelkedni. Lehetőséget adott nekik, hogy megismerjék az Atyáról való Tudást (Gnózis) és fiának kinyilatkoztatását. Ők pedig látták és hallották őt, ez ösztönözte őket, hogy őt megízleljék és szaglásszák, aki hagyta hatalmát megszerezni szeretett fia fölött, azzal, hogy ezt kinyilatkoztatta, és tanította őket a felfoghatatlan Atyáról. Ami gondolatában létezett, rájuk lehelte és így ő megtette (ti.: az Atya) akaratát, ennek következtében sokan elfogadták a Fényt és feléje fordultak.

Az anyagból valók (hülikusok) ismeretlenek voltak neki, és nem látták meg az ő megjelenését, és nem ismerték meg őt, mert látszat testben érkezett, emiatt semmi sem akadályozta jövetelét, mert a (ti.: a test) maradandó és felfoghatatlan volt.

Általa újat mondott el, mikor arról beszélt, ami az Atya szívében van, létrehozta a hibátlan beszédet. Száján keresztül a Fény beszélt és hangja szülte az Életet, Ő adta neki a gondolatot, az értelmet, a könyörületet, a megváltást és az erősség Lelkét (Pneuma), az Atya határtalanságából és kedvességéből. Véget vetett a büntetéseknek és csapásoknak, melyek színe elől elvezették azokat, akik nem élvezték irgalmát, akik Eltévelyedésben (Pláné) és bilincsekben voltak. Nagy erővel oldotta fel ezeket és legyűrte őket a Tudás (Gnózis) által. Út lett a megtévesztetteknek, Tudás (Gnózis) a tudatlanoknak, célba érkezés a keresőknek, erődítmény a megingottaknak és megtisztulás a beszennyezetteknek. Ő a Pásztor, aki a kilencvenkilenc bárányt elhagyta, melyek nem tévedtek el. Ő jött és kereste azt, amely eltévedt. Örvendezett akkor, amikor megtalálta azt: mert a kilencvenkilences számot bal kézzel számolják, miközben a többit körülfogja; mihelyt azonban az egyet megtalálja, az egész szám átmegy a jobb kézbe. Ugyanígy van ez azzal, aki híján van az egynek; azt jelenti, hogy az egész jobbnak van híjával, ha a hiányzót megszerzi, a bal oldalt otthagyja és a jobbhoz megy át; és így lesz a szám száz.

Ami az ő hangjában van, annak a jelentése az Atya. Bár Szabbat volt, mégis ő fáradozott azon bárány körül, amelyet megtalált, minthogy az verembe esett. A bárányt megőrizte az életre azzal, hogy a veremből kihozta, így már tudjátok, mi a Szabbat, amelyen nem szabad nyugodni a megváltásnak, szabadon beszéltek a Napból, amely felül van, melynek nincs éjszakája és a Fényből, amely nem nyugszik le, mivel tökéletes. Nyíltan beszéltek a szívből, mert ti vagytok a Nap, mely tökéletes, és bennetek lakozik a Fény, mely nem nyugszik le! Beszéltek az igazságról azoknak, akik kutatnak utánam és a Tudásról (Gnózis) azoknak, akik az Eltévelyedésben (Pláné) vétkeztek. Ti legyetek a Tudás (Gnózis) fiai!

Tegyétek erőssé a botladozó lábait, és nyújtsátok ki kezeteket a betegek után. Az élőknek szerezd meg az enyhülést és a gyötrődőnek nyújtsál nyugalmat. Vigasztald meg a vigasztalanokat, ébresszétek és rázzátok fel az alvókat; mert ti vagytok az okosság, mely készenlétben van! Amikor az erősek felövezik magukat, még erősebbek lesznek. Foglalatoskodjatok magatokkal! Magatokkal foglalatoskodjatok ne mással, vagyis azzal, amit magatokról letettetek. Ne forduljatok ahhoz vissza, amit kiokádtatok, hogy azt elköltsétek! Ne legyetek molyrágták! Ne legyetek férgektől szétrágottak, mert ti azt már leráztátok! Ne legyetek az ördög lakóhelye, mert számotokra ő már semmivé lett téve! Ne szilárdítgassátok gyenge gátjaitokat, mert ez hiábavalóság, mert szétesik, mivel erőtlen. Semmi ugyanis a törvénytelen, így inkább magában tesz kárt mint a törvényben. A maga művét teszi a törvénytelen; ez is, mivel igaz, teszi a magáét, a jót. Tegyétek csak meg az Atya akaratát, mert ti belőle jöttetek a létbe. Mert az Atya boldogító, ami akaratából jön, jó. Ismerte ő azt, ami a tiétek, mivel ti rajta nyugodtatok, mert a gyümölcsről ismerik azt, ami a tiétek, akik az Atya gyermekei, azok az ő gyümölcse, mind az arcának irgalmából jönnek a létbe. Ezért szereti az Atya az illatukat és kinyilatkoztatja magát minden helyen. Midőn összekeveredett az anyaggal (Hülé) ráruházta illatát a Fényre, és Nyugalmával megadja, hogy ő (ti.: az illat) minden alakban és hangban felmerüljön. Az illatot ugyanis nem az orr érzékeli, hanem az a Lélek (Pneuma), övé az illatérzékelés, és ő vonzza őt magához és az Atya illatába elmerül. Ő hely az ő számára, és befogadja őt azon a helyen, ahonnan jött, az első illatban, amelyből kihűlt. Valamiféle érzékelhető alakból van, hasonlít a hideg vízhez, amely a megázott földön elárad, amelynek láttán azt gondolják, a puszta föld ő. Ha egy lehelet összegyűlik, az forró. A kihűlt illatok tehát a szétválásból jönnek létre. Ezért jött el az Isten, Ő feloldotta a szétválasztást. Elhozta a szeretet (Agapé) meleg Teljességet (Pléroma), ezáltal a hideg nem keletkezik ismét, hanem a tökéletes gondolat egysége uralkodik.

Ez a tökéletes célba érkezés evangéliumának Igéje azok számára, akik azon megváltásra várnak, amely felülről jön. Ez megadja a várt reményüket azoknak, akiknek mintaképe a Fény, amelyben nincs árnyék. Ha minden oldalról közelít a Teljesség (Pléroma), az anyag (Hülé) hiánya az Atya határtalansága folytán nem keletkezik, amely eljött a hiány idején, jóllehet senki sem tudta megmondani, hogy a maradandóság ilyenképpen fog eljönni. Túláradóan gazdag volt az Atya mélysége, és az Eltévelyedés (Pláné) gondolata nem volt meg nála. Feladat az, hogy ledöntse az Eltévelyedést (Pláné), feladat, hogy magához térjen és végül ahhoz, aki eljött hozzá, vissza akar fordulni. És ezt a visszafordulást megtérésnek nevezik. Ezért lehelte a romolhatatlanságot és felkerekedett a megtérő után való keresésre, hogy az nyugalomba érkezzen. Mert a bocsánat az, ami (egyedül) megmaradt a hiányban a Fény számára, a Teljesség (Pléroma) Igéje. Az orvos is arra a helyre siet, ahol beteg van. Aki hiányban szenved, nem titkolja el, mert ő (ti.: az orvos) birtokolja azt, ami neki hiányzik. Ugyanígy telik be tehát a hiány a tökéletességgel, azzal, aminek nincs hiánya, amely magától odaadta magát, hogy azt, akinek benne hiánya van, betöltse, azáltal, hogy a megtérése kiragadja őt arról a helyről, ahol a hiány volt, és ahol nem volt lehetőség a visszatérésre. Megaláztatás volt az, ami történt azon a helyen, ahol nem volt kegyelem, ahol az ember megérti, hogy mi az alantas, mi az, aminek hiánya van, de ő (ti.: az Atya) kinyilatkoztatta a Teljességet (Pléroma), azt ami az igazság Fényének a megtalálása, mert ami neki felvilágosodott, az megváltozhatatlan. Ezért beszélnek azok, akik a rémületben tartózkodtak Krisztusról az ő bensőjükben, benne ők visszavezetőre találnak, és ő felkeni őket kenettel. A kenet az Atya könyörülete, aki irántuk irgalmas akart lenni. Ők pedig, akiket felkent, azok beteltek. Ugyanis a megtöltött edények azok, akiket fel szoktak kenni. Amikor aztán a kenet egynél feloldódik, az kiürül (ti.: az edény); kenete pedig eltávozik attól, ez a hiány oka. Azután átjárja a lehelet, vele van ereje által. Ezzel szemben, aki hiány nélkül van, annál nincs pecsétfeltörés, hanem a tökéletes Atya betölti az újból azzal, aminek ő híjával van. Ő (ti.: az Atya) jó, ismeri saját ültetvényeit, mert ő az, aki őket Paradicsomában elültette; Paradicsoma pedig a nyugalomnak a helye. Ez a tökéletesség az Atya gondolatából; és ezek az elmélyedésnek szavai. Szavai mind egyenként egyetlen akaratának tárgyai az ő Igéjének (Logosz) kinyilatkoztatásában, amióta ők gondolatának mélységében vannak. Az Ige (Logosz), mely minden előtt jött a létbe, kinyilatkoztatta őket (ti.: szavakat) és az értelmet (Nousz), amely az egy Igét (Logosz) kimondta hallgatag kegyben. Azok gondolatnak nevezték őt (ti.: az Atyát), mert benne voltak, mielőtt még kinyilatkoztatottakká tette. Történt pedig, hogy ő (ti.: Logosz) elsőként előjött, mint annak az akarata, aki ezt hajdan akarta. Az akarata pedig az, amelyben az Atya nyugszik és ami neki tetszik. Semmi sem keletkezik nélküle és semmi sem keletkezik az Atya akarata nélkül. Az akarata kifürkészhetetlen, lépése az akarata, és senki sem fogja azt az akaratot megismerni, a figyelmüket sem tudják odafordítani, hogy megragadják őt, hanem azon pillanatban, amikor ő (ti.: az Atya) akarja, így van ez, még ha nekik a pillanat nem is tetszik. Ők nem istenek, akaratok az Atya arca előtt; ő ismeri mindennek a kezdetét és végét. Bevégződésükkor fogja őket kérdezni, mit tettek ők. A Vég az elrejtettnek a Tudása (Gnózis), amely az Atya maga, amelyből a kezdet előlépett, hozzá fog minden visszatérni, mind akik belőle előjöttek. Ezek mind az ő nevének dicsőségére és örömére lettek kinyilatkoztatva, az Atyának a Neve pedig a Fia. Ő (ti.: az Atya) az, aki elsőként neki, aki belőle létbe jött, nevet adott, és ez nem más, mint ő maga. Létbe hozta őt mint Fiát. Saját nevét adta neki, amelyet ő birtokolt, mert ő az, aki mindent birtokol, azáltal, hogy azok nála, az Atyánál vannak. Ő birtokolja a Nevet, és ő birtokolja a Fiút. Azok (ti.: az aionok) pedig képesek őt (ti.: a Fiút) megismerni. A Név láthatatlan, mert ő a láthatatlanság misztériuma, amely eljött a helyhez, amely általa teljesen megtelt. Az Atya Nevét ők nem mondják ki. Ő azonban kinyilatkoztatta a Fiúban, ezért nagy a Név. Ki teheti meg, hogy nekik kimondja a Nevet, a nagy Nevet, ha nem ő egyedül, akinek a sajátja ez a Név?! A Névnek a fiai azok, akikben az Atyának a Neve nyugodott és újra nyugalomra lelnek ők is az ő Nevében. Mivel az Atya az, aki nem jött a létbe, ő maga az, aki őt mint Nevet létbe hozta (ti.: a Fiút, Logoszt) még azelőtt, mielőtt minden aiont megteremtett volna. Azáltal az Atyának a Neve Úr lett a vezéreik fölött, és ez az igazi Név, szilárd az ő parancsa, tökéletes ereje által. Mert ez a Név nem egy a szavak közül, és az ő Neve nem nevek, hanem láthatatlan ő. Ő (ti.: az Atya) adott neki (ti.: a Fiúnak) egyedül Nevet, mert csak ő látta őt, és mert ő egyedül volt képes Nevet adni neki.

A semminek nincs neve. Mert milyen nevet kaphat az, ami nincs? Ami van, az nevével együtt létezik, és ő egyedül, az Atya ismeri őt, hogy neki egyedül adjon nevet. A Fiú az ő Neve. Az Atya elrejtette őt, de nem valami dologban, mert ő (ti.: a Fiú) van, ő adott neki egyedül nevet. A Név az Atyának Neve, és az Atya Neve az irgalmasság Fia. Mert hol fog találni ő nevet, ha nem az Atyánál? Inkább azt fogja mondani társának: „Ki fog neki nevet adni, aki előtte létezett? Vajon a gyermekek nem kapnak valamilyen nevet azoktól, akik őket nemzik?” Mindenek előtt ajánlatos, hogy felfogjuk a következőket: Mi a Név, és hogy ő az Igazi név (ő a Név az Igazságban).

Ő valóban az Atyától való Név, mert ő az, aki a Név ura. Ő elfogadta a Nevet, és nem mint kölcsönt, ahogy a többiek, olyanképpen, mint azt mindenki más megkapja. Ő a Név ura. Nincs más, akinek ő (ti.: az Atya) azt a Nevet adta volna, (ti.: a Fián kívül), hanem csak ő, a kimondhatatlan és kifejezhetetlen, míg a tökéletes maga kimondta azt a Nevet. És ő azzal a tökéletes képességgel bír, hogy az ő (ti.: az Atya) nevét kimondja, úgy ahogyan őt (ti.: az Atyát) látja. Tetszett neki, hogy a Neve, aki őt szereti, a saját Fia, aki a mélységből jött, ezt a Nevet adta neki, és kibeszélte titkát, mivel tudta, hogy az Atya nem haragszik. Ezzel küldte őt el, hogy beszéljen a helyről, nyugalmának helyéről, ahonnan előjött, és ezáltal a Teljességet (Pléroma) magasztalja, saját Nevének a nagyságát, és az Atya örömét. A helyről, amelyből mindenki egyenként előjött, ő fog (ti.: a Fiú) beszélni, és a többi azon lesz, hogy arra a helyre visszatérjen, amelytől szilárdságát nyerte és abból a helyből, ahol ő állt, kivették, hogy legyen amely helyet megízlelt, amely táplálta és gyarapította. És az ő nyugalmának saját helye a Teljessége (Pléroma). Az Atya minden kiáradása (emenatio) a Teljesség (Pléroma) és minden gyökerük saját kiáradásában (emenatio) van és abban, aki őket mindnyájukat a saját belsejéből sarjasztotta… Ő adta nekik a határukat. Minden egyes kiáradás (emenatio) kinyilatkoztatott lett, benne ők annak tökéletes gondolatai. A hely, amelyre ők a gondolatukat irányítják, mindennek helye, az ő eredetük, benne ők minden magasságban felfelé, egészen az Atyáig jutnak. Számukra ő a vezérlő, a nyugalom, és ők uralkodnak benne azáltal, hogy a közelében vannak. Úgy mondják, ők annak látványában osztályrészt kapnak az ölelés által.

Ezek azonban már nem nyilvánvalóak abban az értelemben, hogy ők magukat felülmúlták. Őnekik nem volt hiányuk az Atya dicséretében, és nem gondoltak róla keveset, azt sem, hogy ő szánalmas vagy dühös, hanem, hogy jóságos, megingathatatlan, és édes, olyan valaki, aki minden teret ismert, mielőtt még azok létbe jöttek, és ő az, akit nem világosít fel más valaki. Így vannak azok, akik felülről valók, a felmérhetetlen nagyság miatt, ők egyedül az Egy és a tökéletes után nyúlnak, amely ott van számukra, és ők nem mennek le az alsó világhoz. Bennük nincs se irigység, se zúgolódás, de még halál sem, hanem ők ott nyugosznak abban, aki nyugalomban van, és ők nem szomorodtak el, nem torzítják az igazságot, mert ők maguk az Igazság. Az Atya bennük van, és ők az Atyában vannak. Tökéletesek és osztatlanul vannak ebben az igazságos jóságban. Őnekik nincs semmiben hiányuk, mert megvan a nyugalmuk, szelídek a Lélekben (Pneuma) és az eredetükre hallgatnak. Ők nyugalmat birtokolnak, akikben a maga eredetét megtalálja, és az ő (ti.: az Atya) lelkében semmilyen sérelmet nem fog elszenvedni. Ez az üdvözültek helye, ez az ő helyük. Egyébként tudják a maguk helyén, hogy nem illenék hozzám, hogy a nyugalom helyén mást mondjak.

Én a nyugalomnak a helyén voltam. Akiben én leszek, az mindenkor a Mindenség Atyjának és hűséges Fiának nyughelye. Rajtuk elárad az Atya szeretete, és a hiány nincsen benne (ti.: az Atyában), azoknak közepette; ők azok, akik kinyilatkoztattak az Igazságban, akik az igaz és örök életben vannak. Ők beszélnek a Fényről, mely tökéletes, mely teljes az Atya magvában, és amely az ő szívében és Teljességében (Pléroma) van, mialatt Lelke (Pneuma) örvendezik benne és azt magasztalja, akiben volt, mert ő jó és az ő gyermekei tökéletesek, méltók neveikhez. Az Atya szereti az ilyen gyermekeit.

(Ladocsi Gáspár fordítása)

 

Az Igazság Evangéliuma irodalomelméleti megközelítéssel

Irodalomtudományi szempontból különlegesen érdekes, hogy a mű nem hagyományos elbeszélést ad, hanem meditatív, himnikus és gnózisra épülő prózapoétikát alakít ki. A mű alapvető sajátossága a műfaji határhelyzet. Címében evangélium, szerkezetében azonban nem a kanonikus evangéliumok narratív modelljét követi. Hiányzik belőle a hagyományos értelemben vett folyamatos történetmondás: Jézus életének eseménysora, a cselekmény kibontása és a szereplők egymásra következő cselekvése helyett metafizikai elmélkedés, kozmológiai vízió és üdvösségtani reflexió szervezi a szöveget. Ebből az következik, hogy a mű nem epikus, hanem elsősorban lírai-meditatív természetű próza. A gondolatmenet gyakran nem lineárisan halad, hanem asszociatív módon, ismétlésekkel, ellentétpárokkal és visszatérő motívumokkal építkezik. Hangsúlyosan fontos az emlékezés és a felejtés oppozíciója. Az ember alaphelyzete a műben nem egyszerűen a tudatlanság, hanem egyfajta egzisztenciális feledés. Az igazság felismerése ezért egyben anamnézis, visszaemlékezés is. Irodalmi értelemben a szöveg egész poétikai mozgása a feledéstől az emlékezés, a szétszórtságtól az összegyűjtöttség, a tudatlanságtól a felismerés felé. A szöveg egyik meghatározó szervezőelve az ellentétpáros szimbolika: fény – sötétség, tudás – tudatlanság, emlékezés – felejtés, teljesség – hiány, nyugalom – nyugtalanság, igazság – tévedés, élet – halál. Ezek nem pusztán retorikai ellentétek. Szimbolikus értékmezőket hoznak létre. A sötétség például nem egyszerű természeti vagy vizuális kép, hanem a létezés elfeledett állapotának metaforája. A fény pedig nem egyszerűen világosság, hanem a felismerés, a megértés és az ontológiai eredet jelölője. Ezért a mű képrendszere metafizikai szimbolikává szerveződik. Irodalmi szempontból különösen figyelemre méltó a Tévedés megszemélyesítése. Itt a fogalmi nyelv narratív-poétikai alakot ölt. A „tévedés” nem puszta absztrakció, hanem kvázi-szereplőként jelenik meg, amely hatást gyakorol az emberi létállapotra. Ez a technika az allegorikus perszonifikáció hagyományához kapcsolható. Az írás tehát egy elvont metafizikai problémát – hogyan válhatott az ember elidegenedetté eredetétől – képszerű, dramatizált fogalmi történetté alakít. A szöveg gyakran paradoxonokban gondolkodik. Az igazság például olykor éppen akkor válik felismerhetővé, amikor az ember felismeri saját nemtudását. Ez a gnózis paradox poétikája: a felismeréshez először fel kell ismerni azt, hogy nem ismerünk. A szöveg így nem egyszerűen közöl egy tanítást, hanem megpróbálja az olvasót ugyanabba a felismerési folyamatba bevonni. Irodalomelméleti fogalommal ezt akár performatív szövegalkotásnak is nevezhetjük: a mű nemcsak beszél a megismerésről, hanem nyelvi formájával megpróbálja előidézni a megismerés tapasztalatát. Nagyon jelentős az alkotásban a név és megnevezés problémája. A név nem pusztán nyelvi jel. A megnevezés a létezővel való kapcsolatot fejezi ki. Az igazság felismerése ezért bizonyos értelemben visszatérés az eredeti jelentéshez. Itt a szöveg már-már metapoétikai kérdést is felvet: Mi történik a létezővel, amikor elveszíti saját nevét? És megfordítva: mi történik, amikor a név újra felismerhetővé válik? Ez kiváltképp közel áll ahhoz a modern irodalmi gondolathoz, hogy a nyelv nem egyszerűen leképezi a valóságot, hanem viszonyt teremt a kimondható és a kimondhatatlan között. A mű egyik legmélyebb rétege a Logosz-motívum. A Logosz itt egyszerre: fogalom, isteni eredet, teremtő közvetítő, megismerési princípium, és bizonyos értelemben a szöveg belső rendezőelve. Ez irodalomtudományi szempontból rendkívül izgalmas, mert maga a mű is logoszszerű tevékenységet végez: a szétszórt, elfeledett és egymástól elszakadt dolgokat nyelvileg újrarendezi. A kódex ezért felfogható úgy is, mint a szétszórtság poétikai helyreállítása. Az Igazság Evangéliumának nyelve nem fogalmi-teológiai értekezés a későbbi dogmatikai értelemben. A szerző gyakran metaforákkal próbálja megközelíteni azt, ami közvetlen fogalmi nyelven nehezen mondható ki. Ilyen például a: hiány – teljesség – visszatérés – nyugalom – fény – illat – név – mag – gyümölcs motívumköre. Ezekből motívumhálózat épül fel, amelyben az egyes képek egymást értelmezik. A mű tehát nem egyszerűen „gnosztikus tanokat mond el”, hanem sajátos költői képrendszerben gondolkodik. A szöveg narrátori pozíciója sem közömbös. A beszélő nem külső történetíróként áll az események fölött. Inkább beavató, tanúságtevő és meditáló hang szólal meg. Ezért az evangélium retorikájában erősen jelen van az aposztrofikus és buzdító, felszólító beszédmód: a beszélő mintha az olvasót/hallgatót is bevonná a felismerési folyamatba. Emiatt bizonyos pontokon homiletikus, másutt himnikus, ismét másutt pedig misztikus-meditatív hangoltság. Ha egyetlen irodalomtudományi formulával kellene megközelíteni, ezt mondhatnánk: Az Igazság Evangéliuma meditatív, himnikus és allegorikus prózapoétika, amely a gnózis tapasztalatát nem lineáris narratívában, hanem szimbolikus motívumok, paradoxonok, ellentétpárok és anamnetikus beszéd révén jeleníti meg. Az írás formája és tartalma egymást tükrözi. Amit tanít, az a szétszórt ember visszatérése az eredetéhez; amit a szöveg formailag tesz, az a szétszórt jelentések újrarendezése és összegyűjtése. Ezért az Igazság Evangéliuma irodalmi szempontból nem egyszerűen egy vallási tanítás hordozója, hanem maga is egyfajta „megismerési eseményként” működő szöveg. Ez az oka annak is, hogy a Nag Hammadi-irodalomból (különösen az Igazság Evangéliumából és a Háromrészes értekezésből) miért lehet világirodalmi igényű szövegeket felfedezni anélkül, hogy ezzel feltétlenül teológiai értékítéletet tennénk. A jelentőségük irodalmi szempontból is vizsgálható: sajátos nyelvi világot, szimbólumrendszert, retorikai struktúrát és létértelmező poétikát hoznak létre.

*

Valentinosz felfogása szerint az autentikus Írás a Logosz Krisztusban feltáruló és a megváltás által az ember számára hozzáférhetővé váló igazságának szövegi alakzatai. Figyelmet érdemel a huszadik századi költő, József Attila névmágia elgondolása, mely bizonyos értelemben párhuzamba állítható a gnosztikus tanító szemléletével. Amikor Az Igazság Evangéliuma a nevet magával a Megváltóval azonosítja, a nyelv pre-racionális, mágikus ősfunkciójához nyúl vissza. Erre a gnosztikus névmisztikára mutat rá modern esztétikai kontextusban József Attila is a maga névvarázs elméletében. A költő szerint a név nem puszta megjelölés, hanem cselekvés, amely a létezést konstituálja. Ahogy Valentinosznál a Név (a Fiú) felidézése kiemeli a lelket a feledés nem-létéből, úgy József Attilánál is a névvarázs az az ontológiai aktus, amely a dolgokat és a közösséget (nemzetet, mint közös ihlet) megszabadítja a széteséstől és a jelentés nélküliségtől. A gnosztikus szerző szerint a bukás azért következett be, mert a lelkek elfelejtették a nevet, vagyis lényegében az Atyát. A tudatlanság (agnoia) és a feledés állapotában lévő ember olyan, mint aki nem létezik, mint aki egy rémálomban él. A megváltás az, amikor az Atya „néven szólítja” a lelket a Fiú által, és az felébred. Ez a gnosztikus dráma kísértetiesen megegyezik a modern költő öcsödi traumájával. Mikor elvették a nevét, úgy érezte, „a létezését vonták kétségbe”. József Attila modern költészeti nyelvezettel fogalmazta meg érintőlegesen ugyanazt, amit Valentinosz teológiai eszköztárral jelenített meg Isten hiányáról, a megváltás szükségességéről, a Plérómába történő visszatérésről.

 

Az Igazság evangéliuma = Apokrifek, szerk. Vanyó László, Szent István Társulat, Budapest, 1988.

(Illusztráció: Jacopo Bassano: Saint Valentine baptizing St. Lucilla (1500-as évek))

Csendül-e bennünk a csend? – és éppen szavakon keresztül? Hány és hány aspektus, rezdülés, létállapot, metafizikai sík és találkozás, mennyi-mennyi érzelem merül föl bennünk a fogalom kapcsán, mely valamiképp, avagy végső soron – az istenséghez kapcsolódik. A Cédrus Művészeti Alapítvány átfogó, egészen egyedi ciklusokba rendeződő antológiája olyan szellemi-lelki utazásra hívja az olvasót, amely biztosan megváltoztatja, gazdagítja, inspirálja eddigi szemléletét a témában, hiszen „titokzatos módon hatol antennás lelkekbe” – ahogyan azt Fodor Miklós költő, az egyik szerkesztő írja a kötet előszavában. A szál a csend felől a lét szakralitásán át Isten felé szövődik a naputas költők által.

 

A könyv 17 tematikus egységre tagolódik, a szerzők tehát nem kiemelt blokkokban, hanem a ciklusokhoz kapcsolódóan sorolódnak. Néhány ezek közül: Csendet remél, szorong, fáj, szótól fosztódik, A Csend látomása, Miközben szemlélődik, sugallat, látomás éri, Angyali lény, másvilági szerzet térül, jelet hagy, Istennel, Csenddel, szentséggel telik.
Egyértelmű, hogy látens végpontként a szakralitás mezeje áll előttünk. A mélység, a kozmosz már az elején kísért, de folytonos feszültségben várjuk a kaleidoszkópszerű felvillanásokat. Csenddé válni, megérezni a világba szövődött csendet, ahol a test csak akadály. Két csend között létezni, megtapasztalni a szerelem kegyetlen, menekülő csendjét („Ne szeress annyira”). S ott áll a mondat, a keleti bölcselet esszenciája: „Csak akkor szólj, ha amit mondani akarsz, szebb mint a csend”. A 400 oldalas versgyűjtemény minden egyes sorával belekerülünk a világmindenség spiráljába. A hangos és a kéreg alatti némaság éppúgy megjelenik, mint a zaj utáni, a nagypéntek előtti, avagy „mindig tovább nyújtható” csend. Fölsejlik a remény, a feltámadás, a kimondhatatlan, a megnevezhetetlen – mégis megnevezve, mert bennünk rezonál.
A teremtés előtti csend megint más dimenziót teremt. Apokalipszis, angyalok, végtelen és a szentségtörés botránya. A szeretetlenség, a kövek kínzó magánya, csöndes roppanások, melyek egyszerre nyelnek el mindent éppúgy megjelennek, mint a szemlélődés, a lélek és a bölcsesség csöndje. S mikor „szemetesből csendre vadászunk”, ott terem a gondolat adventje, s Isten szól: Csend legyen, s ez a kezdet…Mi mást jelenthet még ez a szó az isteni perspektívában? A költő válaszol: csapda, vigasz, anyanyelv, szabadság, menedék, titok, gondolattól mentes ima, a szó temetője – többek között. S méltónak lenni az isteni csöndre, mit jelent?
Közeledünk és távolodunk, a tenger szól a háttérben, megérint a szerelem, mely a csend virágzása, könyörgés és kékség, vakító fehérség és „apai áldó ujjak gyermekfejen”. A túlvilág nem távolság, jelen: elhagyatottság és Jézust dajkáló csendlátomás.
A szavak mögött keressük a láthatatlant, halhatatlant, mégis a szavakban, az igében lelünk rá újra és újra. De csak hogyha megérint. Esélyünk van a növények, súlytalanság, a sóvárgás, a semmi által. S akkor: „Ami felszakad, némán szakad / Ami csend, tovább csendül.” A szavak mögött is. „Vadászkutyák hangtalan sírásában”, papírsárkányok lebegésében, a halál sugallatában, szilenciumban.Itt a „mába boldoguló hallgatagság” néma bölcsessége megérint, az abszolútum inspirál, az angyalok jelen vannak. A csend csalogányának is időre van szüksége azonban, addig sóhajt, kopog, s templomba jár, a katedrálisok szakrális terében, az „áldozás előtti csendben”, míg meg nem érkezik a válasz. Mert az elnyomott kiáltások mögött ott az ember, „én vagyok” csend – mondja ki végül a költő.

Bélyegkép: Klee: Ad Parnassum

 

 

élj!
mása
alig
marad
istennek.
(SZÓZAT)

 

Értelmező esszém megírása során a következő módszertant követtem. Első lépésként a kötetben található minden vers fölött elgondolkodtam, és a lényegesnek érzett mondandót megfogalmaztam. Második lépésként a főbbnek ítélt tartalmi pillérek köré csoportosítottam az egyes versekhez fűzött értelmezéseket. Harmadik lépésként némileg ritkítottam, jelentősen átrendeztem az anyagot, további gondolatokat fűztem az egyes csoportokon belüli észrevételeimhez. Negyedik lépésként pedig addig-addig fésülgettem, igazgattam az írást ügyelve arra, hogy bizonyos mértékű kócosság azért benne maradjon, amíg belső mérlegem kilengései minimálisra nem csitultak. Az idézeteket dőlt betűvel szedtem. 

Felhív egy minőségibb, szentség iránt fogékonyabb életre 

Nehezen, de jó reménységgel szálazható tömörítés jellemzi Leveles Ibolya költői beszédmódját. A látszólagos egyszerűség mögött értelmi, érzelmi sokrétűség és feszültség lapul. A mottóként szereplő vers címe, a SZÓZAT kijelöl egy beszédhelyzetet. Valaki fennkölt, azaz szenvedélyes és lényegi ügyeket illető beszédet intéz egy embercsoporthoz. Megjelenik a felszólító mód. A felszólítás az életre vonatkozik, mintha azok, akikhez szól, nem élnének, vagy élnének, de nem eléggé. Mi a tétje annak az életnek, amelyre itt felszólítást, felhívást, biztatást kap az olvasó? Erre a mása és az istennek szavak utalnak. Annak az életnek, amelyre itt felszólítást kapunk, köze van Istenhez. Ennyit állíthatok bizonyosan. Ennél többet akkor mondhat az értelmező, ha a bibliai emberteremtés, illetve az úgynevezett bűnbeesési mítoszt is figyelembe veszi. Tekintve, hogy Leveles Ibolya költői beszéde igen sokszor utal valamilyen biblikus történetre vagy keresztény teológiai fogalomra – olyannyira, hogy e tényt egyenesen költői háttérszövetnek tekinthetjük –, ezért logikus, hogy a fent idézett verstartalom hátterében is feltételezzünk bibliai történetet. Ha az embert az Isten saját hasonlatosságára teremtette, ha tehát az ember istenképmás, akkor az a fajta minőségi élet, melyről itt, mint kívánalomról szó van, feltétele annak, hogy ezt a képmást megalkossa az én. Ha nem él (valahogyan másként), akkor e képmás nem jön létre, s ha nem jön létre, akkor annak súlyos következményei lehetnek.

Meg sem született életünkről olvasunk a SCRUPULUS című versben – azt gondolom, hogy e kifejezés azt a fajta életet nevezi meg, melyhez képes az élj felszólítás felhangzik. Az ember élete ne váljon olyanná, mintha meg sem született volna, ne vonja vissza a teremtést! Milyen hatás hozza létre a problematikus életérzést? Az elhamarkodott megkérdőjelezés, mely abból fakad, ha egyik ember felszínesen szemléli a másik dolgait: még történet / sem gömbölyödött ki / mozdulatomból / máris faragod éleit.  Mi hiányzik egy efféle elhamarkodottságból? Egyrészt a dús-tartalmas idő tisztelete, másrészt az időben való rejtekező sorskibontakozás óvó figyelme, harmadrészt annak az én-hatalomnak a tisztelete, mely az egyes lelkek egyszeri, soha meg nem ismétlődő életút-kanyarait itt és most fonja. A SCRUPULUS negyedik szakasza komplex módon ábrázolja az elhamarkodott felszínesség hatását a lélekre: a léthullámok összezavarodnak, a fény elvész, bolyongás alakul ki, ráadásul épp akörül, aki a negatív hatást tette. A bolyongás céltalanságot jelez, a saját célkijelölés hiányát – márpedig a bibliai történet szerint is a szabadság a saját célkijelölés felelősségének vállalását jelenti, és a képmás-mivolt is ezzel az eszmével lehet lényegi kapcsolatban. A lélek középpontja önmagán kívülre kerül, éppen oda, ahol az elhamarkodott, felszínesség faragása zajlik: Isten hangja helyett, az emberi véső hangját követi a lélek. Tudat alatti sötét mágiának tűnik ez számomra.

Ugyanakkor a fásulás, hámlás negatív élettani, illetve lelki jelensége fényérzékenyebbé teheti az ént: alázattal adakozik / a nehézkedésnek. Valamely negatív jelenségben meglátni a pozitív lehetőséget, vagy egyszerűen meglátni az érem másik oldalát, a jónak a rossz, a rossznak a jó oldalát (SOSEM LESZ SÖTÉT) – e hozzáállás vagy léthangoltság lényeges vonás Leveles Ibolya költészetében, mely mindig az eleven Élet felé húz. Egyrészt domináns alkatokat és hálás (alárendelődő) alkatokat lát a költői szem – másrészt szemben velük azokat, akik ilyesmivel nem foglalkozva pusztán élnek (ALKATOK). Az egyszerű, természetes, közvetlen tapasztalatra alapuló élet kerül mintaadó középpontba.

Csend és hang között oszcillál, lebeg a költői én. Az életre kelés pillanata érdekli. Közöttisége még nem valami, de már elindult felé (MÁR ÉL). Az angyal az a túli valaki, aki túlél benned (mindent). Rokon az Élet önmagához végletekig ragaszkodó törvényszerűségeivel. Talán éppen az Élet isteni lényege, illetve ennek a Lényegnek a sugallata. A transzcendencia és az Élet mélyértelmű szerveződése összeér ebben a költészetben (DIAPAUZA).

 A versírás szertartás

Mivel Leveles Ibolya költészetének háttérszövetét a kulturálisan közvetített és a megélt szentség szövi, ezért az ihletett állapot és az alkotói folyamat is logikusan valamifajta szentséggel átitatott létmód. S ha az eredmény egyfajta szózat egy közösséghez, akkor a vers létrejötte nem lehet más, mint sajátos egyéni szertartás, azaz istentisztelet (SZERTARTÁS).

A latin szavak használata egyrészt a közvetlen élettapasztalattól távolító hatású, másrészt a művelt, tudományos szentség hangulatát is hozza. A tudományos igényű távolodás révén a költői én megkísérel saját életének – illetve általánosan az emberi életnek – a lényege felé közelíteni. Egy verssor sokszor egyetlen szó csupán, de ha több, akkor sem sok. Az élőbeszédhez képest jelentésekkel jelentősebben megterhelt szavakat olvasunk: a rejtélyes szűkszavúság, a szándékolt többértelműségek és a nyelvi játékok értelmezésért kiáltanak. Az értelmezésre való néma felszólítottság – mely a költői ént is éri, nemcsak a befogadót – valójában ugyanannak a tudományos jellegű igényességnek egy másik oldala, mint amit a latin szavak esetén gondolhatunk (ROSARIUM).

A csend olyan, mint egy hanglemez: sajátosan érintve megszólaltatható. Ennek inverze a hallatlanná csitulás (GRAMOFON). Sokszor csend van ebben a versvilágban, olykor csendesülés, lankadás (MIKROFILM). A visszahúzódás a dús-tartalmas csendbe, illetve a csend valamely különös módon való szóra bírása e költészet lényegi programjához tartozik. A költői én szándéka szerint az Élet újra közvetlen kapcsolatba kerül a beszéddel – merthogy a tapasztalás és megnevezés közvetlensége valamikor a múltban problémássá vált. Logikus értelmezői gondolat, hogy a közvetlenség mindenkori felszámolója éppenséggel az általában vett kulturális teremtés, mely én és közvetlen tapasztalat, világ és közvetlen megnevezés közé áll. Eredetileg, a mitikus-mágikus ősidőkben maga az Élet szólalt meg az emberben, aztán átadta a beszédalkotást az elmében megképzett szavaknak, kifejezéseknek, rögzült nézeteknek, vagy valamilyen lélekbe épül kulturális entitásnak – ám most visszaveszi azt. Kettős mozdulat jellemzi a költői beszédet: olykor elvezet a csendtől a szóig, olykor visszahív a szóból a csendbe (VERBUM).

A szójátékok: rákacsintó cirógatások. Csendettyű – a csengettyű ébresztene, élénkítene, a csend csendesítene. A cirógatás mélyértelme: a finom felszíni hatásoknak nagyobb esélyük van arra, hogy a lélek központjáig elhullámozzanak, elrezegjenek, mint bármely erőteljes nyomásnak (ALTATÓ).

Hogyan lesz a csendből életadó, életfenntartó szó? Ez döntő kérdés marad mindenkor, minden egyes versalkotás során. A vetéstől a cséplésen, őrlésen át a kenyérig jut a költői ábrázolás az ARATÁS című versben: mély-kulturális (biblikus), szent történések, rítusok festetnek hátteret, és segítenek a léleknek visszaágyazódni életteli eredetébe, otthonába. Gát és áttörés ambivalenciáját a felsír a tavasz költői képe, emberi-természeti történése világítja meg legjobban (RIANÁS). Ha e költészet minden konkrétum mögött meghúzódó alapvető tettét, alapvető dinamikáját keresem, akkor ahhoz jutok, hogy létezik egy szellemi-érzelmi gát, és létezik vele szemben egy természeti eredetű, áttörésére irányuló akarat. E két lelki hatalom feszültsége adja a versek látható vagy rejtett feszültségét. A kérdés mindig a következő: sikeres lesz-e az áttörés? Milyen örömökkel és fájdalmakkal jár? Az egyéni szintnél mélyebben pedig az a kérdés szegeződik nekünk, hogy vajon az Élet isteni (teremtő, gyógyító, biztató) erői legyőzik-e az ellenerőket.

 Ambivalenciák, szembeszegülések között hoz döntéseket az én

NÉV MÁSA

ha elérkezik az úrnak ideje 

csendem mélyére költöztetlek,
puffannak gyomorszájad kövei
sírással bélelt napfonatomon.

sugarai átvilágítanak 

felperzselik a kihűlt sivatagot,
tenyerünkben lassan tüzet fognak
a műgond alá temetett ölelések.

A személyes kapcsolati történések ábrázolása nem jellemző Leveles Ibolya költészetére. Itt viszont eljut a szöveg a testi közelség ábrázolásáig. A hidegből–forróságba jelképiséggel jelzi a végletes feszültséget. Ölelés temettetett a műgond mögé, ámde a feléledés zajlik – így fogalmazható meg az ősi, és e költészetben is központi, vágyott esemény, mely azért lehet szakrális történés, mert az Élet istenként, bár rejtőzködve van jelen.

Magány és sokaság között helyezi el önmagát a költői én, mint Mózes. Talán épp e pozíció is okozza a kapcsolati gubancokat (VIZITA). Ambivalenciák, szembeszegülések feszülnek egymásnak a rejtőzködő szentség légkörében. Káromlás történik – de nincs kártalanítás. Gyengéden közelít, fájást jelez a másik – miközben bánt (TERÁPIA). Az ölelésmederben is bántás lapul. Végletes szembenállás uralja a kapcsolatot, ezt a kiemelten fontos életterületét – és ez gond, hiszen az istenképmás mindig férfi ÉS nő révén, mindig kettősségben jön létre a bibliai történet szerint – jó volna ezen túljutni… (ULTRAIBOLYA). A szerelem-előttiség, mint lélekállapot, mint készülés, mint sors-előérzet jelenik meg. Bont, hogy élhessen, szőhessen sorsot szabadon, a sajátját. Pozitív történéseket vonz magához nemcsak a költői, a személyes térben is (OFFLINE). Egy kapcsolati állapotleírásban nyitottságot, közelséget, megismerési kísérletet (kódfejtést), némi rejtett érzékiséget látunk, ám ahogyan ez gyakran előfordul, nem azonos a két fél viszonya a másikhoz: halkan kattan zárolt / nemem igenedbe (ZÁRJEL).

A lírai én kétes viszonyban áll egy végletes, archetipikus-mesebeli-természeti élethatalommal is a HÍVD VISSZA A SÁRKÁNYOMAT című versben. Az Élet erői semlegesek: a döntést hozó én teszi ilyenné vagy olyanná őket. A versekben a költői szó sokszor mintha alannyá, azaz beszélővé válna. E felfogás az ént majdnem teljes mértékben zárójelbe teszi. Mégis elmondható, hogy ő határoz arról, hogy ujja alatt égbolt vagy györgyölő sárkány keletkezik: a tét az, hogy isteni rend képződik-e, avagy épp ellenkezőleg: felszámolódik (AKIK IGÉK ELŐTT).

Kiárusított ünnep, szürkülő szenvedély, vízszintes kereszt képei jellemzik a jelenkort az UTAKNAK HÍVJUK című versben. Azt gondolom, e kifejezések által jelölt komplex tartalmak tömören jellemzik azt a lefojtó, letaglózó, nivelláló hatást, mely fő trenddé kíván nőni mai kultúránkban. 1. A tőkés társaságoknak engedett túl nagy hatalom, az ebből következő piaci szemlélet túlterjedt a megengedhető körökön, súlyosan behatolt az emberi élet természeti alapjaiba, akadályozza a lelkek szentséggel való átitatódását is; 2. Ennek következtén a természetes életszenvedély vagy lefokozódik vagy eltorzul, esetleg el is fajul, az istenképmás elhalványodik; 3. A keresztény életszemlélet, illetve közvetlen elődje, az archaikus-természeti létszemlélet – melynek lényege az áldozathozatal a közért, mely megtartja, sőt, felemeli az egyént –, szintén eltorzult, ellaposodott, elértéktelenedett. Ebben a társadalmi-ideológiai létállapotban válik égetővé az élj! felszólítás, az igen kimondása, egy, a jövő kultúrája szempontjából alapvető szembeszegülés létrehozása: a negatív trendben legyen ellenszél, ellenanyag!

A közöny hátterében: elfojtott fájás lapul. A megállás hátterében: elbóbiskolás (CSAK MINTHA). Felismerésre van szükség – sugallja Leveles Ibolya –, hiszen a negatív jelenség is üzen valamit, terel valami felé. A romlandóban a nem romló érdekli a költői ént, ami megőriz, ami az újjáéledés záloga, origója. A szólás számára erről szóló, isteni révületet hozó szent bor a vízen. Széth, Káin, Lámek révén emberáradat lepte el a Földet ennek minden jó és rossz következményével. Noé a nyugalmat, az új és stabil kiindulópontot jelentette és jelenti ma is az embervilág számára, hiszen az istenítéleten túlmutató isteni könyörületet tanúsítja. Ő az Isten reménye az emberi faj átkozottságba torkollása ellenében (NOACH).

MÓZES
Kiv 33,11

okosságával mihez kezd,
amikor vérre élednek

……………………………………………..föld alatti rejteke fölött
………………………………………………sír a kőemelvény.

szúnyogok, böglyök, legyek?
nép és villám közé áll,

………………………………………………kiimádkozza metsző
………………………………………………szélből az értelmet.

hegy omlik lába elé.
tétova gyermekek?

Az Értelem és az életgyilkossá váló Ösztön között áll az isteni szóló. Népe és Istene között is, mikor reménytelennek, értelmetlennek tűnik a szólás, az isteni akarat közvetítése. Hegynyi túlhatalom előtt áll az objektíve harmatgyenge én, aki önmagához képest mégis kivételes erőt mutat fel. Szélben rejtekező, értelmet kiimádkozó képességgel rendelkezik, ám ez aligha közvetíthető, aligha elmondható, noha ez a feladat: az ellentét feloldása csak enigmatikus beszédmódban lehetséges. Kőépítményben megérzi a lélekmélyi sírást – mintha a mitikus-balladai, archetipikus Kőműves Kelemen feleségét érezné át a falakon (s ezáltal keltené életre újra), akinek tragikus feláldozása nélkül nem lehetett sem elkezdeni sem bevégezni az építkezést.

Különös rovar-apokalipszis látomás éri a költőt. Megjelenik az imádkozó sáska, mint kiemelt, jelképes szereplő. Az uralkodó és az Úr viszonya megromlott – vonom le a következtetést, ám ez nem csak az ember hibája. A (szeszélyes) Úr pusztításaiból elege lesz az emberi uralkodónak: ilyen szituációban a néma kérdés mindig az, hathat-e az ítélő Istenre emberi ima… (MANTIS RELIGIOSA).

Emberteremtő porlasztott hamuban járunk – végletes-tragikus-mégis-túlmutató ellentét feszül teremtés és pusztulás között. Az újjászületést nem adják ingyen. A lírai én a fájdalmas-felszabadító üvöltés nyílását keresi ebben a nehezen viselhető ambivalenciában – az érzelemkitörést az életakarat megnyilvánulásaként értelmezem egy szellemi téren prés alatti állapotban. Az általános lélekállapot: lefojtott szenvedély, amelyről úgy sejti, úgy hiszi az én: emberteremtő- / rendetlenség / túlra való NYÍLÁS. Transzcendens intés éri, dacára annak, hogy kemény burkot tapasztal maga körül. Éledezik az élet a zárt burok alatt – nekifeszül az óvó ellenállásnak. Testi jelek adnak jó hírt: tudatosul a történés. Mindazáltal rejteni kezdi a felismerést – mert ha nyílttá válna, hogy lelkében ráismert arra a drámai helyzetre, mely az egész kultúrát is uralja, akkor veszélyessé válna az elnyomást fenntartó szellemi hatalmak számára (METSZET).

Valami a létezés réseibe szivárog – a rejtekező, szent tudás. Ebben a költőileg, artisztikus eszközökkel ábrázolt világban arányeltolódást látok az éberség felé az álmodó, látomást látó mélyalvás felől. Az éberség hozza fontos a felismerést: létezik oly tudás, mely emberszeretővé válhat. Épp ez kerestetik és találtatik a versek révén, ellentétben némileg a természettudomány hozzáállásával, melynek álláspontja semleges (TUDOMÁNY). A már eleve szennyezett lelkeket tovább szennyezheti a jelenbeli kulturális, tudományos-technikai létállapot. Ha a tisztának minden tiszta, akkor a szennyezettet minden szennyezi. Kettős-ellentétes hatások között választ az én: dönt egyik vagy másik hatás mellett, egyik vagy másik beállítódás között, feltéve, ha szét tudja szálazni őket. Ez az ő szabadsága és felelőssége. Miféle tudomány, miféle tudás az, mely képes segítő módon az én réseibe szivárogni? Tudományos igényű, lélekbe hatoló, jószándékú, ihlető és óvó. A költői fogalmazás rejtélyessége utal a tényre: a lélek végletesen kifinomult életszerkezet. A megváltó jellegű (rejtett jókat felszabadító) behatolás nem kevéssé rejtélyes ügy, kivételes elővigyázatosságot igényel. 

DOLINA, ANYÁCSKA

a sírás ott ered, ahol
hirtelen véget ér
a felmosott konyha.
s üveghegy mellett
elalszanak a jóllakott
vascipőszaggatók.
művelt rétege alatt
ernyed a kötelesség,
pontot kap a kérdés.
barlangokon innen
szelíden kibuggyan
az egycsepp patak.

Mesebeli motívumok szövődnek a szövegbe, a szöveg által a befogadó lelkekbe és általuk a létezésbe: üveghegy, vascipő. A sírás a fájdalom jele, avagy az elfojtott fájdalom felszakadásának jele. Szaggatók, vascipőszaggató alakok jelennek meg. Kik ők? Mi történik a kultúra felszíni kérge alatt az énben és a szélesebb tömegekben? A műveltség felszíne alatt a kötelesség ernyedése zajlik – sugallja Leveles Ibolya –, mint belső, mélylélektani folyamat. Ez jó vagy rossz? Avagy ambivalens, kettős értékű, így rajtunk múlik, mivé tesszük?

Villám csapta törzs / ahová tartozol – e képet az én költői önképeként értelmezem: íme, az otthona, a kulturális világ. A megidézett törzs egy pusztítás után megmaradó, már nem élő élet, mely azonban más életek táplálója lehet. Ezt találta, ez adatott az én-nek: betyárként, veszélyek közt, olykor határokon járva, sérülékenyen lehet és kell élnie ebben a már-nem-élő, de az eleven életre emlékeztető közegben éltető feladattal a nyakában (AHOVÁ TARTOZOL).

Lerontott fészek, világtalanság, maradék szabadság őrizgetése hálóközökben, visszaemlékezés a madárra – gnosztikus jellegű létszorongást és hitet érzékelek a MADÁRHÁLÓ című versben. A mitikus-archetipikus összkép lényegi kettőssége szerint a jelen állapota leromlott, ám a lélek mélye képes arra, hogy önmagában felismerje a beépült romlást hozó erőket, képes arra, hogy megkülönböztesse az eredeti teremtő erőktől, és képes arra is, hogy ez utóbbiak mellé álljon. Ez a felismert feladat, erre szólt a felhívás, mely a kötet elején hangzott el: megtörést / cserél fényre a Karmelen, tehát egy bibliai szent helyen. A valóságos történés sugárzó hátterében kulturálisan közvetített, kiélezetten drámai történet szenteli az ént (OBJEKTÍV). A Karmel-hegyi történés lényege, hogy valóságosan megjelenik Jahve, így a jelenlevők többé nem „sántikálhatnak kétfelé” Baál és Közte, valóságosan, mintegy objektív módon eldől számukra, ki képviseli az élő Istent, és kik árulnak hatástalan képet vagy képzetet. A tét mindenkor éppen ez: egy történésben – legyen az bármily negatív vagy pozitív – felismeri-e a lélek az Élet istenét, az Élő istent? Segíthet-e ebben egy költő költészete révén?

A költői én a földtől enyhén elemelő angyalok társaságában él és alkot

Leveles Ibolya bensőséges kapcsolatban áll a transzcendenciával, akárki legyen is, aki onnan idetérül. Feladat, egyben jóleső érzés: a tapasztalható és a tapasztalaton túli Lét sugaraiban állni – amennyiben a Lét pókhálófinom, végtelen távolokba ható, idegrendszer-szerű ős-valami, ős-hullámzás, ős-sugárzás, fény, elemi részecskék zápora, sötét energia. A lírai énhez sajátosan viszonyul a Lét: kedvesen, játékosan, anyaian (szerelmesen?). Ez ad mintát neki földi kapcsolataiban (KÓSZA).

Angyalok, szeráfok, túlvilági lények lengenek a szavak, a történések fölött (SZERÁFKOTTA). Ezek a rejtélyes, rejtekező lények valamiképpen nyomot, kódot hagynak a létezésben. Felismerésük, fejtegetésük csak költői állapotban lehetséges, ha egyáltalán. Az angyali hír: a létra maga, mely arról tudósít, hogy mindenek dacára lehetséges a fel-le járkálás ég és föld között (TELEPORTA).

………………………………………………ÖSZTÖN

………………………………………………épp annyira
………………………………………………emelkedik el,
………………………………………………hogy sejtjeiben
………………………………………………mozduljon még
………………………………………………a föld illata, vízé.
………………………………………………ahol a kenyér
………………………………………………ereje még búza,
………………………………………………s ének nélkül is
………………………………………………hang a beszéd.

résekbe rejtett,
belélegzett élet.
bölcs gépezetek
érintése ne váltsa
meg az ölelést.
igennemen kívül
is akad döntés.
teste: teremtés.
terek között pont.

E versben, és általában ebben a költészetben emelkedést látok mértékkel. Az emelkedés kiváltója mindig a rejtőzködő, csak költői állapotban felismerhető transzcendencia. A cél: megtalálni a vékony sávot még igen és már nem között. Alul a Föld, az eleven, érzésdús Élet – az énben pedig az emelkedés vágya. Az emelkedés tapasztalata során egy darabig a gravitáció túl sok, aztán már túl kevés: túl sok és túl kevés között létezhet a kultúra és a szárnyaló teremtmény, aki miközben szárnyal, emlékezik és emlékeztet a Földre, az Életre. Bölcs gépezetek? Az ölelés megváltása? Mit jelenthetnek e kifejezések? Ha pontos értelem nem is adható, világos utalást kapunk lehetséges értelmezési irányokra – ez általánosan jellemző Leveles Ibolya költői beszédmódjára. Itt a bölcs gépezetek az egyre inkább intelligenssé fejlesztett gépi világra utal szerintem, mely alakító módon behatol az életünkbe. Az ölelés megváltása pedig arra a szociológiai tényre, felismerésre vonatkozhat, mely szerint – épp az elgépiesedő civilizáció okán – az ölelés, a személyes közvetlen kapcsolat fogságba esik, azaz megváltásra, megszabadításra szorul. És ez állandó korfeladat, mivel a bölcs gépezetek ezt az állandó korrekciós feladatot róják ránk.

A gyermeki létállapot, a gyermeki látás, a mesére utaló szavak szinte mindig angyali létet is idéznek (GYERMEKDAL). A költői én nem birtokol, egyszerűen csak gyönyörködik: finoman, óvatosan, kivételes érzékenységgel, saját lelkére visszaható érzéssel – szinte nem is, de mégis – érinti a létezés felületét, ezzel eléri, hogy kihallhassa mélyebb rétegek üzenetét, hangját, és költői módon közvetíthesse azt. Hangból csendet, csendből hangot olvas – a csend fogalma ismert jelentésén túl egy olyan lélekállapotra is utal ebben a költészetben, melyet költői révületnek nevezhetünk. Ebben az ihletett, dús csendben termékenyül meg szellemi értelemben a lélek. Ezért a csendnek mindig köze van a szakralitáshoz. Öncélján túl nő. A meglévő kereteken való túlnövekedés fontos törekvés, jóllehet az élet megőrzése mindenek előtti sorsprogram (GAIA).

A többiek: fölös legek. A szójátékok gyakori használata Leveles Ibolya világában vagy egy érem két oldalát mutatja egyszerre, vagy egy átfordítást a negatívból valamiféle pozitívba. Ami fölöslegesnek tűnik: az fölös, tehát a megszokotton túlmutató felsőbb fokozattá válik. Kiderül róla, hogy a túl sok felsőfoka, azaz kivételes, ráadásként kapott érték (FÖLÖSLEGESEN).

Rejtett – kozmikus, szent, élő-érzékeny, idegrendszerszerű, ágáló-reagáló – szálak szövik át pókhálószerűen, keresztül-kasul az életet (PEREGRINUS). Az erről szóló sejtést a szentség, a Lét, az Élet lényegéről alkotott közvetlen gondolatnak tartom.

BOLDOGSÁG IS VOLT
EGY IDEIG

boldogság is volt egy ideig,
amíg be nem fújta
a türelmetlen szél
azokat a szavakat,
amelyektől földig hajolt
Jézus fáján a csúcsdísz.

……………………………………..azóta a dermedés alól
……………………………………..kaparom ki mindennapi
……………………………………..nézésemet, hogy jusson
……………………………………..tavaszra a nedves csöndekből,
……………………………………..hogy karácsonyfa sarjadjon
……………………………………..felszántott lelkedből.

Az éden–elbukás–visszatérés ősi-mitikus, archetipikus története a következőképpen ábrázoltatik e versben: A boldogságot az tette lehetővé, hogy Jézus (a lelkek jézusi része) földig hajolt (érted, értem, értünk) – a türelmetlenség azonban elfújta – azóta dermedés, földalattiság van, közben a lefojtott élet túlél, és küzd a termő nézés visszaszerzéséért – mely újra-növeszti a karácsonyfát a lélekben (lelkedben) – és ha kinő a lelki karácsonyfa, újra lehetségessé válik a földig hajolás. Az égi földet érése, Föld felé gravitálása megváltást, lelki gubancok oldását jelenti Leveles Ibolya költészetében.

A költői énkép és sorsprogram: az élet óvása és serkentése

Azért nem indulnak el a pusztító harcok, mert Isten visszaveszi a félelmet? Magára vonja újra? Különös gondolat: kiszívhatja-e a félelmet az emberek lelkéből valamilyen transzcendens hatalom, vagy ez csak egy képzelt vágyakozás? (VETERÁN). Ha az isteni tett az egyéni tettek mintaképe, akkor a fájdalmak összeszedése, összegyűjtése, zsákba rakása, mint mesebeli költői sorsprogram jelentkezik. Vinni fölfelé a fájdalmakat fáradhatatlanul? Hová? Valamiféle metafizikai létérzékenységbe? (Mennybe, dús-termő csendbe?) Hogyan lehet ezt elbírni? Hasonló itt az elképzelés a fájdalomról, mint a félelemről: valaki összegyűjti és titokzatos módon feloldja a rossz érzéseket. Úgy tűnik, hogy ez csupán egy megfoghatatlan, túli hatalom hatásaképpen működhet – a hit ebben a Hatalomban lehetővé teszi bárki számára, hogy teherhordozó társsá váljon e sorsprogramban (COURIER).

A másik lélek óvása az egyébként lelki szemeink elől eltakart Isten kitakarása révén is történik: kissé, nem tolakodón, szinte észrevétlen – ez szintén a költői sorsprogram része.

Önmaga felé fordulva, összpontosítva túllépni – ez a belső törekvés foglalkoztatja a költői ént (SZEMBEN VÉDELEM). Az űrök göröngyösek: a Lét egyenetlen hullámzás, fény-villódzás is (MÁTÉ): nem magától értetődő, hogy egyszer csak / útnak indul / az angyal / igézte ember. Az olvasó elé tárul a költői életadó törődés a lemaradottakkal és megbélyegzettekkel (EMBERTELEN): ennek misztikus módja, hogy megtermékenyült göröngyöt / gurít minden hovaságba (…) életet kíván fehér zaj helyett. A megtermékenyítés, illetve a megtermékenyült szellemi vagy egyszerűen csak élő mag Létbe, Lélekbe vetése minden rítus ősi lényege (JELENÉSEK). Rügy – kedv – szépségben maradás – fájdalom ellen nehezék – dallam – létra (BEVÉSETT): mindez ő, Leveles Ibolya, amikor alkot.

Delejezett útra lép a költői én – ez természetesen nem látható, de a költészet révén nyomok hagyhatók a nyomolvasók számára. Elemi szinteken zajlanak az események, de erre csak utalni lehet, hisz közvetlenül nem tapasztalható, nem ellenőrizhető. Az ütközés, ütköztetés természetes létbeni történés mikro- és makroszinteken egyaránt: nem vezethet megütközéshez Istenen, a Lét dinamikus hatalmán (RÉSZEDGYORSÍTÓK): hol fészkeljek – istenem? teszi fel mégis a kérdést a lélek a transzcendencia felé fordulva válaszért. A sugallat mindig az Élet felé mutat, az Élet természetes érzékelése és intellektuális megértése felé, ahol nyüzsgés, duruzsolás, kvarkogás, külső szabályozatlanság van: nemigen máshová, mint elemi élethatások közegébe (IGENEM).

Leveles Ibolya: Igenem – versek
Cédrus Művészeti Alapítvány, 2026

A Szombathelyen élő, amatőr csillagászként is tevékenykedő költő, Szauer Ágoston új verseskötete – ahogy a Cédrus Művészeti Alapítvány kiadói ajánlásában olvashatjuk – a látható világ mögöttit fürkészi sejtető csendekkel. A hét ciklusba szerkesztett, Fodor Ákos idézettel indított kis versgyűjtemény rövid, mégis a teljességet felölelő opusaiban a csend a versmondanivalóban nem valamiről való hallgatást jelent, hanem vágyódást az elérhetetlen tisztaságba, ahol az égi magasságokban rejlő titkok a megújulás, az átalakulás szimbólumaként vannak jelen.

 

    Mindez azt tükrözi, hogy a teremtett dolgok és élőlények tökéletes összhangjának megőrzésével a szerző a távolság esztétikáját hirdeti, ami megerősíti az olvasóban a bizonyosságot, hogy a léleknek a környezetével való érintkezése során lehetősége nyílik az őt körülvevő életteret harmóniába rendezni olyan módon, hogy a megtapasztalások megőrizhessék eredeti szépségüket.

A Teremtések című kötetnyitó ciklus soraiban ott egyensúlyozunk a világ peremén, ahol nincs semmi, csak Feszített vékony égövek… Itt nincs állítmány, nincs alany. Ebben az földöntúli csendben gyönyörködhetünk az isteni alkotás rendezettségében mindaddig, amíg az ember tökéletlenségének igazsága nem jelenik meg a lezárásban. Magad vagy csak szabálytalan.

        Az Isten a maga képére és hasonlatosságára teremtette a világot, az elérhetetlen távolság a teremtő létének színhelye, spirituális tér, ahol érezhetővé válik a csend nyitottsága. A szent zóna szilárd pont a kaotikus homogenitásban, a profán térben azonban minden viszonylagos, csak egy széttört univerzum töredékei léteznek, ahol az ember is csak torzóként van jelen. A mindenség / kopott zsebóra, / jár pontosan / a kezdet óta. / Csupán anyag / hogy képes erre? / Máig titok, / ki vágja zsebre. Bármennyire deszakralizáljuk a világot, a vallásos viselkedéstől nem szabadulhatunk meg, Isten hittel megerősített jelenléte különböző intenzitással alakítja viselkedésünket, más élőlényekhez és életjelenségekhez való viszonyunkat.

    Szauer Ágoston leheletfinom, ékszervarázsként csillogó versei nem az Istenhiány létmódosító hatását fogalmazzák meg, egyetlen írásban sem jelenik meg a hit és a kétely ambivalenciája. Meditációs üzenetei kozmikus látomásokká szélesednek, a gondolatmenetet legtöbbször nyitva hagyja tér- és időbeli tágítással. A szerző versvilágában az eredendően tiszta édeni állapotok iránti vágyódást varázsolja elénk, így mondanivalójának lényegét Müller Péter egy szentenciájával fémjelezhetjük a leghitelesebben. Minél mélyebben merülsz a lélekben, annál határtalanabb világba, a felszínen nem látható rejtett összefüggésekbe, csodákba látsz.

Már az első ciklus négysorosai is felragyogtatják a hit mélységét, megmutatják, hogy a költő mágikus, kiváltságos emberi lény, képes az idő megszüntetésére, harmonikus vallásélmények színezik életmenetét, vershorizontja a metafizikus lélekkel szembeni félelemtől való felszabadulás örömét sugározza.

    Szauer Ágoston költészetének ihletője a csend, de a szél, a fény és olykor a templom is jelen van, mint vándormotívum.  csak ámulj és fülelj, / éld a csendet, / értsd a szelet, olvashatjuk Rilke egyik versében, s a szél szimbóluma itt nem a féktelen erő megtestesítője, akárcsak Szauer Ágoston megszólalásmódjában és vershelyzeteiben, sokkal inkább a megnyugvás, a megtisztulás megjelenítője. Miért indult a szél, a fény? / Mi cél után kutat?… Szél. Havat ejt most / titkon az éjbe / éteri lények / tolla pihéje … Ott fenn a kékség hártya csak […] túlról az égi szél zizeg.

A szél társítható az isteni beavatkozás jeladásával vagy a lélekkel, mivel nem látható, csak érezhető, hittel észlelhető. A verstartalmakat folyamatosan kísérő fény pedig életigenlő, sorsalakító szerepet kap, szintén szakrális jelképként szerepel.

Szauer Ágoston Katedrális című versében sűrítve mutatkoznak meg ezek a motívumok, az olvasói recepcióban Reményik Sándor egy ismert, sokszor idézett verssora jut eszembe: Nem enyém a fény, csak bennem jár / Istennek köszönjétek ne nekem. Való igaz, létező személy számára csak a szubjektív igazság lehet vezérlő, amelyet objektív bizonytalanság és szenvedélyes bensőségesség jellemez.

    A szerző szövegeinek hangvétele és poétikai sajátosságai megerősítik bennünk, hogy Isten jelenvalósága világunkban egyfajta panteisztikus látásmódhoz kapcsolható, mert igaz ugyan, hogy Isten elérhetetlen, saját csendjében marad, de a kozmosz is a teremtő alkotása; oszlopokból áll a táj […] de szél jár, zúg a dallama, / olyankor Isten orgonál.

    Szauer Ágoston versformáló ereje a lírai én és a belső én egyensúlyát tükrözi, metaforáival olyan képi montázsok születnek, amelyek lehetővé teszik a térben és időben egymástól távol lévő dolgok összekapcsolódását, így valósul meg az áhított szintézis. Egy pontba fut minden. / Egy pontból tart széjjel. / Így van jelen Isten. / Így van nappal, éjjel. Ahogy az ég és a föld képei váltogatják egymást, a táj vagy az éteri jelenségek anticipálják, előre vetítik a filozófiai gondolatokat, így jut el az alkotó a megvilágosodás pillanatáig.  Bár egészében sosem látod, / az a három szeg / tartja össze a világot…. Hiánya és léte / életünk egésze.

A szerző megragadó szépségű sorai arra utalnak, hogy a lírai én olyan térben él, ami felfelé nyitott, ezért képes érintkezni a transzcendentális világgal, számára a mítoszok is olyan őseredetű élményeket idéznek fel, amelyek mind valamiféle teremtésről szóló beszámolók. Ez akkor is így van, ha a szféra Embernek más dimenzió. […] ha mélyen bentre lát, / ha érzi a fény / a menny bejáratát… A szél mennyei hírvivőkánt ereszkedik le a földre, vallja a költő, így elmélkedései során az ember azzal is vigasztalhatja magát, hogy bűnben és erényben egyformán Isten akarata érvényesül.

    Mit jelez az, amikor valami mélyről feltörő fényesség árad belőlünk? A költő erre is megadja a választ. A lélek az, ne is keresd, / a lépcső alján még elül, / mert félúton jár még a test, / és dolgavégezetlenül.

A Mindenek mögött mágikus birodalmában a költői nyelv sajátos eszközeivel életre keltett sorok maradandó élményt ajándékoznak az olvasónak. Szauer Ágoston szövegvilága a hit megerősítését szolgálja, törekedik a közvetlen környezetbe, a magasságokba és mélységekbe vetíthető transzcendentális tájélmények megjelenítésére, így a lírai én képes térben és időben egyaránt kitágítani önnön személyiségét. Megtapasztalhatjuk, hogy az ember a nyelvben és a nyelvnek köszönhetően konstituálódik mint szubjektum. A versek fiktív világa megengedi, hogy olyan közegbe helyezhessük magunkat, ahol bármi megtörténhet. A vershangok és a befogadó közötti interszubjektív viszony feltételezi, hogy a kontextus is valamiféle szubjektum lényegjellegzetességeivel rendelkezik.

A Mindenek mögött versgyűjteményét értelmezve egy morálisan megtisztult emberkép jelenik meg Szauer Ágoston írásaiban, poétikai megszólalásmódja, lélekállapotának tündököltetése Eckhart mester elgondolkodásra késztető bölcseleti megállapítását közvetíti felénk.  Ha Istent közvetlenül akarom ismerni, el kell érnem, hogy én legyek Ő és Ő én, hogy ez az Ő és ez az én egyetlen én legyen.

 

Szauer Ágoston, Mindenek mögött
Cédrus Művészeti Alapítvány, 2026

 

Az orosz–ukrán viszony történelmi, kulturális háttere

Aligha találni ma aktuálisabb témát, mint a szomszédságunkban immáron a negyedik éve zajló háborút Oroszország és Ukrajna között. Hogy az orosz–ukrán viszony miért jutott el idáig, mi vezetett oda, hogy Oroszország megtámadja Ukrajnát, erre már csak az eltérő (aktuálpolitikai) nézőpontokból kiindulva is, különböző válaszokat, narratívákat ismerünk. Biztos ugyanakkor, bárhonnan nézzük is, a múlt mindig érvelési instrumentumként is visszaköszön: a mostani háborús konfliktus egyebek mellett felfogható úgyis, mint az orosz birodalmi aspirációk és az ukrán nemzet-, illetve államépítési törekvések történelemből ismert összeütközéseinek újabb fejezete. Ahogy az értelmezési kísérletek során a két nép történetét meghatározó civilizációs és fejlődésbéli törésvonalak, a múltértelmezéssel és identitással összefüggő széttartó jellegzetességek számba vételétől sem tekinthetünk el. Írásomban az orosz–ukrán reláció történeti, kulturális hátterét vizsgálom egy olyan vázlatos, ugyanakkor a nagyobb összefüggéseket szem előtt tartó történeti áttekintésen keresztül, amely e rendkívül összetett probléma megközelíthetőségének szemléletbéli és módszertani sokféleségére (kulturális, nyelvészeti, geopolitikai, posztkolonialista stb.) is rámutat.

 

A Szovjetunió felbomlása

1991. december 1-én ukrán népszavazás döntött arról, hogy Ukrajna önállóvá váljon, kilépjen a Szovjetunióból. A magas részvétel mellett megtartott referendumon a szavazók döntő többsége, több mint 90%-a a független Ukrajna mellett tette le a voksát, amiből arra következtethetünk, hogy az orosz etnikumú lakosság jelentős része is az önálló Ukrajna megteremtését támogatta. A Szovjetunió szétesése Ukrajna számára a függetlenség, a nemzetállam kiépítésének lehetőségét hozta el. Ugyanez Oroszország nézőpontjából azonban a kezdeti, rövid ideig tartó eufóriát leszámítva, egyre negatívabb, sötétebb értelmezést kapott. Ennek az okai összetettek, itt csak néhányat emelek ki közülük. A nyugati liberális demokratikus intézményrendszer átültetésének részbeni sikertelensége, a példátlan gazdasági nehézségek (ezekkel persze az ukránoknak is meg kellett küzdeniük), a birodalmi nagyhatalmiság és a szuperhatalmi pozíció elveszítése mellett jelentős körülmény, hogy a Szovjetunió megszűnésével mintegy 25 millió etnikai orosz Oroszország határain kívül találta magát. Ezen belül mintegy 9 milliós orosz kisebbség a függetlenné váló Ukrajnába került, ami az ukrán–orosz civilizációs törésvonalat az Ukrán államon belül még inkább kiélezte.

 

Ki az orosz és ki az ukrán?

Ukrajna lakossága döntően ukránokból áll: az utolsó, 2001-es népszámlálás adatai alapján a népesség mintegy 77,8%-át ukránok, 17,3%-át oroszok teszi ki, míg a maradék 4,9 %-on az egyéb nemzetiségűek osztoznak.[1] Ez az arány tehát önmagában nem kínál kielégítő magyarázatot Ukrajna belső megosztottságára. Ha feltesszük a kérdést, hogy ki az orosz és ki az ukrán, azt gondolnánk, erre az az egyszerű válasz, hogy orosz az, aki oroszul, ukrán pedig az, aki ukránul beszél. Ám a valóság ennél jóval bonyolultabb, Ukrajnában ugyanis a 2001-es adatok alapján az orosz anyanyelvű ukránok száma elérte az összlakosság 11,49 %-át.[2] A helyzet összetettségét beszédesen feltáró eredményre jutott egy 2000-ben Lembergben és Donyeckben végzett felmérés, mely szerint a lembergiek 78%-a ukránnak, míg a donyecki lakosok 45%-a szovjet (sic!) állampolgárnak, 15%-a orosznak, 26%-a pedig ukránnak vallotta magát.[3] Még a Krím-félsziget példája sem teljesen egyértelmű. Igaz, itt nyilvánvaló az orosz többség: a 2001-es népszámlálási adatok[4] alapján a félsziget lakosságának 58,3%-át az oroszok, 24,3%-át az ukránok, 12,1%-át pedig a tatárok[5] teszik ki.

Itt kell említést tennünk egy másik olyan jelenségről, ami a nyelvi és az etnikai határok meghúzását tovább nehezíti, ez pedig a szurzsik[6], azaz az ukrán-orosz keveréknyelv használata. A nyelv összetételének aránya régiónként változik: Keletről Nyugat felé haladva az ukrán elem egyre dominánsabb lesz. Az alábbi, 2003-as adatokat feldolgozó térképen (ld.1. ábra) jól látható a három nyelv (orosz, ukrán és szurzsik) területi megoszlása: Míg a szurzsikot Nyugat-Ukrajnában a lakosság mindössze 2,5%-a beszéli, Kelet-Közép-Ukrajnában ez a szám már eléri a 21,7%-ot.

1. ábra: Az ukrán, az orosz és a szurzsik nyelvek használata régiók szerint Ukrajnában a 2003-as adatok alapján (Forrás: Asya PERELTSVAIG: The Tale of Two Ukraines, the “Missing” Five Million Ukrainians, and Surzhyk.
   https://www.languagesoftheworld.info/uncategorized/tale-two-ukraines-missing-five-million-ukrainians-surzhyk.html (Jun 25, 2014.)

 

A posztszovjet Oroszország jövője és Ukrajna kérdése

A Szovjetunió összeomlásával összefüggésben viszonylag hamar megjelentek az olyan orosz reflexiók, amelyek az orosz–ukrán viszonyt is érintették. Az orosz Nobel-díjas író, Alekszandr Szolzsenyicin már 1990-ben megfogalmazta a Szovjetunió szétesésének elkerülhetetlenségét, sőt útmutatást adott arra vonatkozóan, hogy milyen stratégiát kellene Oroszországnak követnie majd az új, posztszovjet helyzetben. A Hogyan mentsük meg Oroszországot? című munkájában[7] hangsúlyozta, hogy Oroszországnak önmaga megmentése, saját egészsége megőrzése érdekében le kell mondania a birodalmi ambíciókról, ellen kell állnia a „birodalmi mákony” kísértésének. Elengedhetetlen annak tudomásul vétele, hogy Oroszországnak sem gazdaságilag, sem kulturálisan nincs kellő ereje a peremvidék asszimilálásához, ami végül elsorvasztja a központi orosz területek életenergiáját. Ennek fényében Szolzsenyicin fejtegetése szerint Oroszországnak le kell mondania azokról a köztársaságokról, amelyek legitim módon önállósodni kívánnak, és csak azokhoz a területekhez szabad és kell ragaszkodnia, amelyek történetileg is oroszok, ahol az orosz etnikum alkotja a többséget. A balti államok és Közép-Ázsia javarészének elszakadását tudomásul kell vennie, Kazahsztán északi, orosz etnikumú része kivételével.

Szolzsenyicin ugyanakkor Belorusszia, Ukrajna és Oroszország együtt maradása mellett érvelt. Oroszország számára az ideális jövő egy új orosz unió, gyakorlatilag egy olyan új Rusz megteremtésében öltene testet, amely a nemzetek virágzó közösségeként biztosítaná mindhárom kultúra, mindhárom nyelv „kikezdhetetlenségét” és virágzását, minden erőszakos oroszosítás, vagy erőszakos ukránosítás nélkül. Az orosz és az ukrán lakosság kibogozhatatlan összekeveredése, a kettő közötti testvérnépi kapocs miatt óva intett Ukrajna elszakadásától, ami szerinte mind Oroszország, mind Ukrajna szempontjából szerencsétlen és értelmetlen megoldást, családokat szétszakító „kegyetlen osztozkodást” eredményezne. A különválás –amennyiben az ukránok mégis ragaszkodnának hozzá – erőszakos megakadályozását azonban nem látta járható útnak, a határokról szóló döntést viszont csak önrendelkezés alapján tartotta elképzelhetőnek. Szolzsenyicin már ebben az írásában is leszögezi, hogy elfogadhatatlan Ukrajna leválasztásának „elvakult hevülete,” amely Novorossziját, a Krímet, a Donyec-medencét is érintené – azokat a területeket, „»ahol soha híre sem volt a régi Ukrajnának«”.[8] Néhány évvel a Szovjetunió felbomlását, illetve Ukrajna függetlené válását követően „Az orosz kérdés” a XX. század végén című 1994-ben keletkezett esszéjében az orosz író már a birodalmi gondolkodást, az erőteljes oroszellenes propagandát, az ukránosítást, az orosz nyelv és iskolák elleni támadásokat kérte számon Ukrajnán.[9] „Eltekintve most a gyorsan színt váltó ukrán kommunista vezérektől, még az ukrán nacionalisták is, akik a múltban oly kitartóan küzdöttek a kommunizmus ellen és látszólag elátkozták Lenint, rögtön engedtek a csábításnak, és elfogadták mérgezett ajándékát, Ukrajna hamis, lenini határait (a Hruscsov önkényúrtól kapott hozománnyal együtt). Ukrajna (amint Kazahsztán is) azonnal a hamis, birodalmi útra lépett” –írja ugyanitt.[10] Szolzsenyicin rendkívül problematikusnak, az orosz kisebbségekre nézvést tragikusnak találta, hogy a Szovjetunió a „lenini hamis határok” mentén hasadt szét.

Joggal vetődik fel a kérdés, hogy miért olyan fontos Ukrajna Oroszország számára. Bár Ukrajna jóval szegényebb ásványkincsekben mint Oroszország, stratégiai jelentőségű kikötőkkel, valamint a kedvező éghajlati viszonyoknak köszönhetően kiváló gabonatermő területekkel rendelkezik, ami miatt aligha véletlen, hogy Oroszország éléskamrájává vált a 19. században. (Tény ugyanakkor, hogy az orosz gabonakivitel mára már jelentősen meghaladja az ukránt.) Ennél is fontosabbak azonban az Ukrajna geopolitikai helyzetéből fakadó orosz biztonságpolitikai megfontolások. Orosz értelmezésben Oroszországra a veszélyt mindig a Nyugat jelentette[11], mindig Nyugat, azaz az ukrán területek felől érte támadás. Ha a tatár fenyegetésektől eltekintünk, ennek valóságtartalmát aligha lehet elvitatni. A 17. század elején, az ún. „zavaros időszakban” (1598–1613) a korszak jelentős középhatalma, a lengyel–litván államszövetség, kihasználva az orosz trónutódlás körül kialakult kaotikus, polgárháborús állapotokat, megtámadta Oroszországot, sőt egy rövid időre az orosz trónt is megszerezte. Az orosz főváros lengyel birtokbavételét erőteljes katolikus hittérítés kísérte. 1611-ben a helyiek elégedetlensége hatására a lengyelek felégették Moszkvát, a lázadókat pedig lemészárolták. A második nagy fenyegetést Napóleon 1812-ben elindított hadjárata jelentette, a francia csapatok egészen Moszkváig nyomultak előre, mélyen behatolva Oroszország területébe. A harmadik, Nyugatról érkező nagy offenzívát a náci Németország hajtotta végre 1941-ben, példátlan pusztítást okozva a Szovjetunió területén. A hidegháború idején az ellenséget, a fenyegetést szintén a Nyugat, jelesül az Egyesült Államok, illetve a NATO jelentette Oroszország számára. A meggyőződés, hogy a nyugati világ Oroszország ellenségeként Oroszország meggyengítésére, legyőzésére törekszik – a gorbacsovi, majd a Szovjetunió széthullását követő jelcini külpolitika rövid, atlantista időszakát leszámítva –, a 2000-es évektől újra teret hódít az orosz gondolkodásban és külpolitikában. A posztszovjet térségben végigsöprő ún. „színes forradalmak”, miként az Oroszországban lezajló rendszerellenes demonstrációk mögött Oroszország a Nyugat, az USA hegemonista, befolyásszerzésre és Oroszország meggyengítésére irányuló szándékát, mesterkedését látta. Ebbe a felfogásba illeszkedik az orosz–ukrán háború orosz értelmezése is, miszerint Oroszország voltaképpen nem Ukrajnával hadakozik, hanem a nyugati világgal áll szemben.

A fentiekre is tekintettel egy a Nyugat irányában markánsan elköteleződő, a nyugati integrációt sikerrel végrehajtó Ukrajna perspektíváját Oroszország magára nézve nemcsak biztonságpolitikai, hanem belpolitikai szempontból is destabilizáló veszélyként értékeli.

Az (önálló) ukrán államiság elleni érvelés része, hogy Oroszország az ukrán államot életképtelen konstrukciónak látja, abban a meggyőződésben, hogy az ukránok képtelenek arra, hogy hatékony nemzetállamot hozzanak létre. A politikai, vallási és kulturális polarizáció, a politikai instabilitás, az anarchisztikus viszonyok, a kiterjedt korrupció, az oligarchák – akiket az ukrán központi hatalom az orosszal ellentétben nem tudott megzabolázni –, a rendkívül gyenge gazdasági teljesítmény, a kirívó szegénység és a súlyos demográfiai válság valóban nem túl bíztató kísérőjelenségei az ukrán állam működésének. 1989 és 2015 között Ukrajna lakossága 48,5 millióról 37 millióra csökkent, aminek alapján az ország több mint 11 millió lakost veszített el.[12] Ez a demográfiai deficit azóta, különösen az orosz–ukrán háború következtében, még tovább növekedett. A rendszerváltás okozta megpróbáltatások Ukrajnában egyébként még az oroszországinál is drámaibbaknak bizonyultak: 1993-ban olyan súlyossá vált a gazdasági helyzet, hogy az országnak 10000 %-os hiperinflációval kellett szembe néznie. Fontos szempont ugyanakkor, hogy a mai Ukrajnában létezik, 2022-ig legalábbis, politikai közvélemény és politikai verseny, amiről a mai Oroszországban kevésbé beszélhetünk.

Az ukrán állam instabilitására, működésképtelenségére vonatkozó – egyébként a nyugati országok részéről is megfogalmazott – kritika az ukrán–orosz háborúhoz közeledve egyre hangsúlyosabban egészül ki azzal az orosz politikusok, illetve értelmiségiek által megfogalmazott állításokkal (Alekszandr Dugin[13] részéről például), amelyek szerint az oroszok és az ukránok testvérnépekként egy nemzetet alkotnak, azaz különálló ukrán nemzet nem létezik, ebből következően pedig az ukrán állam létjogosultsága is megkérdőjelezhető.[14]

 

Az ukrán nézőpont(ok)

Ukrán perspektívából 1991-ben a független Ukrajna megszületésével egy régóta ambicionált államépítési terv valósult meg. Az ukrán állam ugyanis nincs előzmények híján: ilyenek voltak a kozák Zaporozsjei Szics, a Hmelnickij-felkelés (azaz az 1648–1652 közötti kozák–lengyel háború) nyomán létrejött kozák „állam” (Kozák Hetmanátus), valamint az 1918–1922 között működő ukrán államalakulatok. Szembetűnő, hogy az önálló ukrán állam(ok) létrejöttét mindig külső tényezők, a nagyhatalmi viszonyok hirtelen átrendeződése tette lehetővé. Az orosz és ukrán identitások megkülönböztethetőségét erősíti a tény, hogy Ukrajna nyugati régiója (Galícia) 1945-ig sohasem tartozott Oroszországhoz. 1918-ig a Habsburg, illetve az Osztrák–Magyar Monarchia részét alkotta, 1918 és 1945 között pedig Lengyelországhoz került. Meggyőző és releváns hivatkozási alap az ukránok számára, hogy 1991 után az önálló Ukrajna területi integritását számos nemzetközi egyezmény, többek között az Ukrajna és Oroszország között 1994-ben aláírt budapesti memorandum is megerősítette – ez volt az a biztosíték, amiért cserében Ukrajna lemondott a Szovjetuniótól örökölt nukleáris rakétákról Oroszország javára.

Az orosz–ukrán viszonyt ukrán nézőpontból az oroszoktól elszenvedett sérelmek sokasága terheli. A kozák önkormányzatiság, a kozák hetmanátus felszámolása, a 19. századi cári Oroszország ruszifikációs politikája, az ukrán nemzeti ébredés elnyomása, a kíméletlen kolhozosítás nyomán az ukránok millióinak halálát okozó éhínség – amire az ukránok nem minden ok nélkül népirtásként tekintenek –, az ukrán értelmiséggel szembeni retorziók – csak néhány azon nagy történelmi sérelmek és traumák közül, amelyeket az ukrán történelmi emlékezet élénken számon tart.

 

Kijevi Rusz – a „közös bölcső”

Az ukrán–orosz kapcsolat, a mai Ukrajna szövevényes és feszültségekkel terhelt története, belső kulturális, politikai megosztottsága mélyebb megértéshez nem kerülhető meg, hogy visszanyúljunk a történeti kezdetekhez, a közös bölcsőt jelentő Kijevi Ruszhoz. Ez a keleti szlávok egyesítésével a 9. században létrejött ország Kelet-Európa első szervezett államaként csaknem a teljes régiót magában foglalta (ld. 2. ábra). Ebben a Kijev központú államalakulatban – amit némiképp úgy kell elképzelni, mint a Karoling Birodalmat, ahol még nem beszélhetünk sem franciákról, sem németekről – még nem voltak sem oroszok, sem ukránok, sem beloruszok. Mindhárom nép ugyanakkor a maga állami előképeként tekint a Kijevi Ruszra.

2. ábra: A Kijevi Rusz a 11. században (Forrás: Koryakov Yuri, eastsplaining.substack.com, https://eastsplaining.substack.com/p/why-no-slavic-country-support-russia)

A 13. század elejére az egységes állam régiókra, fejedelemségekre hullott szét. A térség történetének meghatározó mozzanata a mongol–tatár invázió a 13. században. Hangsúlyos körülmény, hogy a tatár hódítás az egykori Kijevi Rusz utódfejedelemségeit különbözőképpen érintette. Bizonyos régiók, így a mai Ukrajna nyugati, dél-nyugati része gyakorlatilag kimaradt a tatár hódítás alól – maga Kijev viszont szinte teljes mértékben elpusztult, elveszítve korábbi jelentőségét –, miközben a Moszkvai állam alapját jelentő területek tatár fennhatóság alá kerültek. Leegyszerűsítve: a tatár hódítás egyik fontos következménye, hogy markánsabbá tette a fejedelemségek között egyébként is létező fejlődési, kulturális különbségeket. [15]

A Kijevi Rusz szétesése, majd a tatár hódítás hatalmi vákuumot eredményezett a nyugti területeken, ami lehetővé tette nyugati irányból a litván–lengyel terjeszkedést. Először a Litván Nagyfejedelemség hatolt be a térségbe, elfoglalva a mai Ukrajna, Fehérorszország, sőt Oroszország egy részét is. A litván állam uralma legnagyobb kiterjedésekor a Balti-tengertől a Fekete-tengerig terjedt, majd a Lengyel Királysággal egyesülve megszerezte a halicsi (Galícia) területeket is. Kevéssé ismert, hogy a Lengyel Királyság és a Litván Nagyfejedelemség alkotta közös állam, az 1569-es lublini unió nyomán létrejött lengyel–litván államszövetség (Rzeczpospolita) a saját korában Európa legnagyobb kiterjedésű országának számított.

Az egykori Kijevi Rusz régiói civilizációs szempontból eltérő úton fejlődtek tovább. Ennek egyik szembetűnő megnyilvánulása, hogy a lengyel–litván fennhatóság alá tartozó területeken megjelentek a nyugati szerzetesrendek (a domonkosok, ferencesek, aztán a ciszterek) magukkal hozva a nyugati művelődést. A polonizáció és katolikus egyházi misszió eredményeként a 16. század végén – az 1596 évi breszti vallási unió megkötésével – ezeknek a területeknek a jelentős része görögkatolikus vallásúvá vált.[16] A lengyelek igyekeztek az ortodox vallást háttérbe szorítani, aminek legnagyobb ellenzői éppen a területükön élő ukrán kozákok voltak.

A Moszkvai állam alapját képező területeken viszont ekkor nem a nyugati, hanem a mongol hatás vált meghatározóvá. Mivel a tatárok – a kezdeti brutális bűntetőhadjárataikat követően –az oszmán-török hódítókhoz hasonlóan alapvetően toleránsak voltak a meghódított területek vallási viszonyait illetően, ez kedvező helyzetet teremtett az ortodoxia számára, amely egyre inkább az úgynevezett „russzkij” tudat őrzőjeként és a kereszténység védelmezőjeként értelmezte önmagát.[17] A vlagyimir–szuzdali államból kiemelkedő, majd a többi részfejedelemséget maga alá gyűrő Moszkvai fejedelemség teljes közigazgatási intézményrendszere – az adózástól, a fejedelmi adminisztráción, a posta működtetésen át az igazságszolgáltatással stb. bezárólag – tatár mintára épült ki.

 

Az orosz földek „összegyűjtése”

A tatár iga lerázásával (1480) a Moszkvai állam indítja el azt a „projektet”, ami az orosz földek „összegyűjtésére” irányult. Ennek azonban egyik igazi akadályát a lengyel–litván államszövetség jelentette. A Moszkvai állam lépésről-lépésre terjeszkedett északi, majd nyugati irányban: először Novgorodot, azt a Moszkvai államtól eltérő fejlődési utat képviselő kereskedő köztársaságot zúzta szét, amelyet sem a tatárok, sem a lengyel-litvánok nem hajtottak uralmuk alá. Figyelemreméltó körülmény, hogy Konstantinápoly 1453-as elestével, a moszkvai Oroszország lesz az ortodoxia egyedüli önálló állama.

Nagy Péter cár (1682–1725) nyugati irányban is jelentősen kiterjesztette Oroszország határait, mégpedig a bal parti Ukrajna megszerzésével. (A bal part alatt a Dnyeper bal partját értjük. A folyó által kettéválasztott Ukrajnát lásd a 3. és a 4. ábrán.) A Dnyeper és Don vidékén, a hódítók által nehezen elfoglalható, illetve kézben tartható sztyeppei senkiföldjén jelenik meg a 16. században az ukrán identitás egyik meghatározó és jellegzetes alkotóeleme, a zaporozsjei kozákság[18], illetve a század derekán megalapított Zaporozsjei Szics. Az a tény, hogy a kozákok pravoszlávok voltak, szemben a nyugati ukrán régió görögkatolikus ukránjaival, jól szemlélteti az ukránság korai belső megosztottságát. A kozák rend elismertetése és a pravoszlávia egyenjogúsítása céljából 1648-ban Bohdan Hmelnickij hetman vezetésével a kozákok fellázadtak a lengyel uralom ellen. A tatárok mellett többek között az Erdélyi Fejedelemséggel is keresték a szövetséget, ám végül a legkisebb rossznak ítélt oroszokkal állapodtak meg. A hetman Kelet-Ukrajna sorsát ezzel Oroszországhoz kötötte, amit az 1654-ben aláírt orosz–ukrán perejaszlavi egyezmény pecsételt meg. (A kontraktus megkötésének 300 éves évfordulója alkalmából ajándékozta oda Hruscsov szovjet pártfőtitkár – az ukrán-orosz szimbiózis jegyében – a Krím-félszigetet Ukrajnának 1954-ben.)

A kozákok egyesülése Oroszországgal az ukrán területekért vívott lengyel–orosz háború kirobbanásához vezetett. A konfliktust lezáró andruszovói békeszerződésben (1667) Lengyelország és Oroszország a Dnyeper mentén felosztotta egymás között Ukrajnát: a bal parti Ukrajna Oroszországhoz került, míg a jobb parti Ukrajna lengyel fennhatóság alatt maradt. A kozákok csatlakozása Oroszországhoz látványosan átrendezte a kelet-európai szövetségi rendszert, a térség hatalmi viszonyait: a Rzeczpospolita (a lublini uniót követően a lengyel–litván államalakulat elnevezése) meggyengülésével egyidőben Nagy Péter állama a térség megkerülhetetlen nagyhatalmi tényezőjévé vált. A kozák szabadságmodell, a kozák önrendelkezés demokratikus hagyománya ugyanakkor nem volt integrálható a végletesen központosított önkényuralmi orosz állami szisztémába, így csak idő kérdése volt, hogy a cári udvar mikor és milyen mértékben korlátozza a hetmanátus jogkörét. Mivel a kozákok hamarosan úgy tapasztalták, hogy az orosz uralkodó nem kívánja betartani a perejaszlavi szerződésben foglaltakat, az egyezményt ezáltal semmisnek tekintve még a lengyel királlyal is tárgyalásokat kezdtek a „visszatérés” feltételeiről. Tény ugyanakkor, hogy a kozákság megosztottnak bizonyult a lengyel-, illetve az oroszpártiságot illetően is. Az egyik nagy elszakadási kísérletet (Ivan Sztepanovics) Mazepa hetman hajtotta végre, aki a nagy északi háborúban váratlanul az oroszok ellen harcoló svédek oldalára állt 1709-ben. Mazepa „árulását” Péter kegyetlenül megtorolta: orosz katonai csapatok feldúlták Baturint, a hetmanátus központját és mintegy 6000 kozákot – köztük nőket és gyermekeket – mészároltak le, majd a Zaporozsjei Szicset is lerombolták.

3. ábra: Bal parti Ukrajna (Forrás: Alex Tora, az Енциклопедія українознавства (у 10 томах) / Головний редактор Володимир Кубійович. — Париж, Нью-Йорк: «Молоде Життя», 1954—1989. c. enciklopédia alapján.)

4. ábra: Jobb parti Ukrajna (Forrás: Alex Tora, az Енциклопедія українознавства (у 10 томах) / Головний редактор Володимир Кубійович. — Париж, Нью-Йорк: «Молоде Життя», 1954—1989. c. enciklopédia alapján)

A következő, Ukrajna sorsát döntően befolyásoló eseményt Lengyelország felosztása jelentette a 18. század végén (ld. 5. ábra) A három nagyhatalom – a Habsburg Birodalom, Nagy Katalin Oroszországa és Poroszország – ezzel egy nagy múltú keresztény államot radírozott le Európa térképéről. Az osztozkodás eredményeként Oroszország megszerezte a nyugati ukrán területeket, Galíciát leszámítva, ami Habsburg uralom alá kerül. (Ha zárójelesen is, de ide kínálkozik annak a sajnálatos jelenségnek az említése, hogy Galícia mára gyakorlatilag teljesen kiesett a magyar történelmi emlékezetből, jóllehet a régió számos szálon kapcsolódott a magyarokhoz. Jelképes tény, hogy a Habsburg Birodalom Galícia elfoglalásához jogalapként a magyar királyok halicsi hódításaira hivatkozott: a magyar királyok címerében Galícia és Lodoméria is szerepelt – a Habsburgoknak csak át kellett venniük ezeket.)

5. ábra: Lengyelország felosztásai, 1772-1795 (Forrás: Britannica, https://www.britannica.com/event/Partitions-of-Poland)

Nagy Katalin cárnő (1762–1796) országlásához kapcsolódóan érintőlegesen ki kell térni a ma is sokat emlegetett Novorosszija (Új-Oroszország) fogalmára is. A cárnő nemcsak nyugati, de a törökökkel hadakozva déli irányban is megnövelte országa területét, megszerezve Ukrajna déli, Fekete-tenger feletti régióját – beleértve az akkor döntően tatárok lakta Krím-félszigetet is – amit aztán Novororosszija elnevezéssel önálló kormányzóságba szervezett. Az 1764 és 1802 között fennálló történelmi régióhoz 1776-ban hozzácsatolták a Zaporozsjei Szicset is. A mai orosz olvasatban Új-Oroszország – Ukrajna keleti és déli területei, a Donyeck-i és a Luhanszk-i régiókat, Odessza és a krími körzeteket is ideértve –, alapvetően orosznak számított. Erre való hivatkozással kiáltották ki önkényesen 2014-ben szintén Novorosszija elnevezéssel az Ukrajna keleti, orosz lakta szeparatista körzeteit egyesítő, nemzetközileg ugyanakkor nem elismert konföderációt.[19]

A 19. század második felétől Ukrajnában is kezdetét vette az erőteljes oroszosítás, amelyet az orosz nyelv erőltetése, az ukrán nyelvű kiadványok megjelentetésének tiltása, a nemzeti kultúra előmozdítását szolgáló tevékenység ellehetetlenítése kísérte.

 

A szovjeturalom

A bolsevik forradalom, valamint az első világháború nyomán kialakuló hatalmi átrendezős a térségben felcsillantotta az önálló ukrán állam létrehozásának a lehetőségét, ám az 1918 és 1922 között életre hívott ukrán államalakulatok nem tudtak stabilizálódni, kiszolgáltatottjai maradtak a térség nagyhatalmi mozgásainak. A többek között az ukrán területekért folytatott szovjet–lengyel háborút (1919–1921) lezáró 1921-es rigai békeszerződésben Szovjet-Oroszország és Lengyelország – hasonlóan az andruszovói egyezményhez – az ukránok bevonása nélkül osztották fel egymás között Ukrajnát. Ukrajna nagyobbik része szovjet-ukrán köztársaságként az oroszokhoz, míg a kisebbik, nyugati része Lengyelországhoz került. Az ukrán helyzetet tovább bonyolította, hogy az első világháborús békerendezés eredményeként Besszarábiát és Bukovinát mintegy egymilliós ukrán kisebbségével együtt Romániához csatolták, míg Kárpátalját, az ottélő ruszinokkal egyetemben az újonnan megszülető állam, Csehszlovákia kapta meg.

A szovjeturalom a kezdetekben jelentős mértékben elősegítette az ukrán nemzetépítést. A bolsevikok abból indultak ki, hogy a szovjethatalmat a nemzeti kultúrák támogatásával szükséges és lehetséges vonzóvá tenni. Az úgynevezett gyökeresítési (korenyizácija) programtól egyben a helyi nacionalizmusok ártalmatlanná tételét remélték. Ennek fényében bátorították az ukránosítást, az ukrán nyelv és kultúra előmozdítását, ami a múlt század ’20-as éveinek végére igazi ukrán kulturális felvirágzáshoz vezetett. A szovjet vezetés mindemellett ösztönözte az ukránosítást az állami és a pártapparátusban is. Ennek a korszaknak vetett véget fokozatosan a kolhozosítás és a kényszeriparosítás, a milliók halálát okozó holodomor, majd a politikai tisztogatások, illetve a megtorlások, az ukrán nemzeti törekvések elnyomása. Mindez fokozta a fennálló hatalommal szembeni ellenszenvet. Mindeközben a Lengyelországhoz tartozó területeken – bár ilyen drámai fejleményekre nem került sor – intenzíven zajlott a polonizáció, amit többek között az ukrán kulturális szervezetek betiltása, a pravoszláviával szembeni diszkriminációs politika fémjelzett. A lengyelek uralma alatt Lemberghez kötődően bontakozott ki az a szélsőséges ukrán nacionalista mozgalom, amely a lengyel politikai vezetőkkel, illetve a mozgalommal egyet nem értő ukránokkal szembeni terrorista merényletek elkövetését is a független Ukrajna megteremtéséért folytatott harc részének tekintette.

Szovjet-Ukrajna az 1939 és 1945 közötti szovjet terjeszkedésnek köszönhetően jelentős területgyarapodást (ld. 6. ábra) könyvelhetett el: Lengyelország keleti részét (Galíciát és Volhíniát), valamint Bukovinát és az akkor éppen Magyarországhoz tartozó Kárpátalját az Ukrán Szovjet Köztársasághoz csatolták. A második világháborút követően Ukrajna teljes egészében a Szovjetunió fennhatósága alá került. 1954-ben, a Krím-félsziget átadásával jött létre annak az Ukrajnának a területi egysége, amely 1991-ben kivált a Szovjetunióból.

6. ábra: Ukrajna területi növekedése 1922 és1954 között (Forrás: Futura-sciences,
   https://www.futura-sciences.com/sciences/actualites/histoire-exploratorium-construction-ukraine-cartes-97)

 

Civilizációs törésvonalak és a két Ukrajna

Ukrajna, ahogy a neve is erre utal, határvidék, az egymásnak feszülő nagyhatalmak, birodalmak folyamos ütközőterülete, peremvidéke. Kelet-Közép-Európát, benne a Kárpát-medencét okkal láthatjuk „huzatosnak”, e „huzatosság” azonban sokkal hangsúlyosabban érvényes Ukrajnára. Ukrajna területe nemcsak a területi osztozkodások, hanem a szenvedések és a népirtások színtere is: olyan borzalmaké, amelyek vagy az ukránokkal szemben valósultak meg, vagy amelyeket maguk az ukránok hajtottak végre más népekkel (például a zsidókkal, illetve a lengyelekkel) szemben, jellemzően az ukrán nemzetépítés, függetlenségi mozgalmak kísérőjelenségeként. Ukrajna, ez a kivételesen gazdag gabonatermő vidék, a szovjet fennhatóságnak „köszönhetően” a nagy éhínségek terrénuma is. Az éhezés kapcsán többnyire csak a sztálini korszakban bekövetkező nagy éhínségre, a holodomorra szoktunk gondolni, ami kétségtelenül a legsúlyosabb, a legtöbb áldozatot követelő ilyen tragédia volt. Ám jelentős éhínség tört ki korábban is, például a 19. század végén, III. Sándor cár országlásakor, aminek következtében mintegy hatszázezren pusztultak el. Az orosz polgárháborúban (1917–1922) az éhség további milliók halálát okozta, nem sokkal a II. világháborút követően (1946–1947) pedig mintegy egymillióan haltak éhen. Fontos hangsúlyozni, hogy ezek a katasztrófák leginkább az ukrán területeket sújtották.

Ukrajna civilizációs és vallási értelemben is határvidék, itt húzódik a nyugati és az ortodox kereszténység, a nyugati és a keleti civilizáció határvonala. Huntington híres civilizációs elmélete aligha véletlenül sorolta Ukrajnát civilizációs szempontból a „hasadó államok” közé.[20] Nyugati területein lengyel közvetítéssel megjelent a nyugati kereszténység és művelődés, eljutott ide a humanizmus, a reneszánsz, a városi jogok gyakorlata, éreztette a hatását a reformáció. Ukrajnát – területenként ugyan különböző mértékben – jelentős lengyel és német hatás érte, maga a kozák szics, a kozák hetmanátus is tulajdonképpen felfogható a lengyel nemesi köztársaság egyfajta intézményi folytatásaként. A lengyel kulturális befolyás szemléletes bizonyítéka továbbá, hogy a 19. század első harmadában Kijevben még döntően lengyelül beszéltek. A lengyel–német hatással összefüggésben az önszerveződés mellett az individuum is nagyobb szerephez jutott Ukrajnában, a nők is valamivel szabadabbnak bizonyultak, magasabb társadalmi státuszt érhettek el, mint Oroszországban.[21] Fontos körülmény továbbá, hogy az ukrán parasztok, szemben az orosz muzsikokkal, nem obscsinákban (földközösségekben) éltek.

Csak zárójelesen térek ki arra az egyébként érdekfeszítő jelenségre, hogy a lengyel–ukrán viszonyban ki hogyan látta a másikat. Az ukránok a lengyeleket gyarmatosítóknak, elnyomóknak tartották – miközben a lengyel nemesi köztársasági modellben vonzó, követendő mintát láttak –, ami erős lengyelellenes érzület kialakulásához vezetett. A lengyelellenesség az ukrán identitás meghatározó elemeként annyira szívósnak bizonyult, hogy amikor a 19. század második felében szétfoszlani látszott az ukránok részéről az Orosz Birodalom iránt érzett hűség, a lengyelekkel szembeni ellenszenv továbbra is megmaradt.[22] Figyelemreméltó ennek a viszonynak az inverze is, vagyis az, hogy a lengyelek miként tekintettek Ukrajnára, az ukránokra. Bár a lengyelek az oroszokkal ellentétben soha nem vitatták, hogy az ukránok önálló népet alkotnak, a műveletlen parasztoknak tartott ukránokat koloniális attitűddel szemlélték. Az ukrán előkelők a 16. század végén, a 17 század elején abban az esetben válhattak a lengyel nemesi nemzet teljes jogú tagjaivá, ha lemondtak ukrántudatukról és felvették a katolikus vallást.[23]

A mi szempontunkból persze ennél jóval érdekesebb, hogy az oroszok milyen képet formáltak az ukránokról. A lengyel–ukrán viszonyhoz hasonlóan itt is megjelenik az Edward Said-féle orientális szemlélet, azzal a jelentős különbséggel, hogy ennek nincs rasszista vonatkozása. Az az orosz testvérnépnek tartott ukránok előkelőit a cári Oroszország végül gond nélkül integrálta az orosz nemességbe. Roppant érdekfeszítő ugyanakkor, hogy miközben a Said által vizsgált látásmód – ahogy az elnevezés is sugallja – eredetileg a hatalmi, gyarmatosító helyzetben lévő Nyugat Kelettel szembeni attitűdjére vonatkozik, az orosz–ukrán viszonylatban a sok szempontból kolonialista szellemben szemlélt Ukrajna viszont Oroszországtól nem Keletre, hanem Nyugatra helyezkedik el. Az oroszok az ukránokat hagyományosan falusi unokatestvéreknek tekintették, és tekintik ma is, az oroszság olyan helyi változataként, amivel szemben a leereszkedően atyai hozzáállás indokolt.[24] A testvéri közelségre hivatkozva az oroszok a lengyelekkel ellentétben többnyire nem ismerik el, illetve vitatják, hogy az ukránok önálló nép volnának.

A mai Ukrajnán belüli civilizációs, etnikai törésvonalak más szempontból is felülírják a Nyugat és Kelet hagyományos szembeállítását. A gyakran használatos, éles határvonallal elválasztott két Ukrajna koncepció, a nyugati világhoz kapcsolódó fejlettebb és műveltebb Nyugat-Ukrajna, valamint az Oroszországhoz kötődő elmaradott és bárdolatlan Kelet-Ukrajna képe jól tükrözi a nyugati világ – beleértve a Lemberg-központú nyugati régió Kelet-Ukrajnáról kialakított képét is – sztereotip látásmódját. Ez a felfogás ugyanakkor könnyedén félrevezető lehet. Ukrajnán belül ugyanis a nyugati régió a vidékies, miközben a keleti a városiasabb, a fejlettebb, az iparosodottabb. A francia történész-társadalomtudós, Emmanuel Todd civilizációs szempontból egyébként nem kettő, hanem egyszerre három ukrán régiót különböztet meg.[25] Az első a vidékies nyugati régió, a nacionalista Ukrajna – Lembergben és környékén vált meghatározóvá az ukrán nacionalizmus. Itt a görögkatolikus vallási irányzat a meghatározó. A régió a lengyel-német/osztrák kötődés nyomán nem kapcsolódik kulturálisan Oroszországhoz. (Itt tartom fontosnak megjegyezni, hogy az elmúlt évtizedben szemmel láthatóan felerősödött a Monarchia-, azaz a Habsburg-nosztalgia a régióban, amiről a Ferenc József-szobrok láttán könnyedén meggyőződhetnek a Csernovicba vagy az Ivano-Frankivszkba (Sztaniszlav / Stanislau) látogatók. Ez a nosztalgikus érzület is azt kívánja demonstrálni, hogy Nyugat-Ukrajna (Galícia) Európához tartozik, így kulturálisan nincs köze például a Donyec-medencéhez.) A Todd által anarchikus Ukrajnának nevezett második régió Ukrajna középső, Kijev központú területe, amelyet az ortodoxia dominanciája, ugyanakkor a keleti részekhez képest nagyobb individualizmus jellemez. A harmadik, a „meggyengült Ukrajna”, az oroszbarát, iparosodottabb és városiasabb dél-kelet-ukrajnai terület, ahol a középosztály képviselői alapvetően oroszajkúak, ám számosan közülük időközben elhagyták az országot. Todd szerint, a 2014-es év eseményeit úgy is fel lehet fogni, hogy a nyugati és a középső régió összefogott a keleti ellen.

A civilizációs megosztottságot a közelmúlt történései, a 2004 évi narancsos forradalom, az oroszbarát Viktor Janukovics és a Nyugat irányában tájékozódó Viktor Juscsenko elnökök hatalmi versengése is alátámasztják. Míg az ország nyugati területei Juscsenkot, addig a keleti régió Janukovicsot támogatta. Tíz évvel később 2014-ben, a második Majdan, vagy az Euromajdan[26] tétje az elsőhöz hasonlóan az volt, hogy Ukrajna a nyugati integráció útjára lépjen, vagy sorsát Oroszország érdekeihez igazítsa.

Ez a polarizáció a múltértelmezésben is tetten érhető. Szemléletes példa erre Sztepan Bandera[27], a Lembergben kibontakozó szélsőséges nemzeti / függetlenségi mozgalom emblematikus képviselőjének utóélete. A második világháború idején Bandera és szervezete egy ideig kollaborált a Szovjetuniót megtámadó és megszálló náci Németországgal, annak reményében, hogy német támogatással sikerül megteremteni a független Ukrajnát. Hamarosan kiderült azonban, hogy a németek semmilyen ukrán függetlenségi tervet nem támogatnak, így Bandera mozgalma végül harcra kényszerült a szovjetek és a németek ellen is. Banderát Nyugat-Ukrajnában ma is nemzeti hősként, mártírként tartják számon, miközben az oroszok, beleértve a kelet-ukrajnai oroszokat is, nácinak, kollaboráns árulónak tekintik, akinek a hívei a második világháborúban zsidók és lengyelek elleni mészárlásokat hajtottak végre. Szimbolikus, hogy 2010-ben a nyugatbarát Juscsenko elnök Banderát posztumusz állami kitüntetésben részestette, amit az oroszbarát Janukovics elnök nem sokkal később, még ugyanabban az évben, visszavont.

 

Az ukrán nemzetépítés nehézségei

Az ukrán civilizációs fejlődésnek egyik meghatározó jellegzetessége az ukrán nemzetállam megteremtésének nehézsége, illetve annak elmaradása. Ahogy a fentiekben láttuk, ennek az okai meglehetősen összetettek, az egyik magyarázat ugyanakkor bizonyosan abban keresendő, hogy az ukrán városi polgárság hagyományosan erőtlennek, gyengének bizonyult, az ukrajnai városi középosztály elsődlegesen orosz és zsidó összetételű volt, ebből következően az ország ukrán nyelvű területei ma is jóval kevésbé urbanizáltak, mint a keleti, orosz ajkú területek. Ahogy Szolzsenyicin is felhívta rá a figyelmet, az orosz gazdasági és kulturális szívó hatás ugyanakkor nem volt elég erős a peremvidékek, így az ukrán parasztság asszimilálására sem, ami miatt Rjabcsuk megállapítása szerint „az orosz ajkú városok és az ukrán falvak között egyfajta civilizációs szakadék jött létre”.[28] Fontos történeti körülmény továbbá, hogy Lengyelország felosztását követően, a cári udvar érintetlenül hagyta a lengyel földbirtokosok uralmát az ukrán parasztok felett.

A nemzetépítés nehézségeit, az ukrán identitás oroszsághoz való kapcsolódásának a problematikáját jól szemlélteti a két nagy 19. századi író, (Nyikolaj Vasziljevics) Gogol és (Tarasz Hrihorovics) Sevcsenko Ukrajna jövőjéről alkotott elképzeléseinek eltérő jellege. Hangsúlyozandó, hogy mindketten ukránok voltak. Az oroszul alkotó Gogol (1809–1852) esetében ez kevésbé köztudott, hiszen ő a klasszikus orosz irodalom emblematikus alakjaként ismert. A realista orosz próza megteremtőjeként olyan fontos szerepet töltött be az orosz irodalomban, hogy vele kapcsolatban terjedt el az a Dosztojevszkijnek tulajdonított szállóige, miszerint „Mindnyájan Gogol köpenyegéből bújtunk elő.” Ami a vizsgálódásunk szempontjából itt szembetűnő, hogy Gogol egyszerre volt ukrán hazafi és az orosz identitás híve. Az ukrán patriotizmus az ő felfogásában nem párosult oroszellenességgel, sőt. Kisoroszországot, azaz Ukrajnát egy időközben letűnt, haldokló skanzenvilágként látta, amelynek jövőjét az Orosz Birodalomban, egy olyan ideális Rusz keretei között tartotta elképzelhetőnek, ahol egyenrangú testvériségben valósulhat meg az ukránok és az oroszok harmonikus együttélése. (Szolzsenyicin – ahogy a fentiekben már szó esett róla – 1990-ben meglehetősen hasonló javaslattal állt elő Oroszország posztszovjet jövőjén töprengve.) Az ukrán paraszti származású Sevcsenko (1814–1861)[29] Gogol kortársaként azonban elutasította a gogoli orosz asszimilációs mintát, ukrán hazafias verseivel a modern ukrán irodalmi nyelv megteremtőjévé, egyben ukrán nemzeti szimbólummá vált. Sevcsenko Ukrajnának nem a halálát, hanem a feltámadását hirdette, ám szerinte ennek nem Oroszország, hanem egy független ukrán állam keretei között kell megvalósulnia.[30]

A fenti példa is plasztikusan illusztrálja, hogy az ukrán identitás elkülönülése az orosztól, ukrán nézőpontból sem feltétlenül evidens, egyenes vonalú fejlődést jelent, hiszen törésvonalak ebben a kérdésben nemcsak az ukrajnai ukrán-orosz, de ukrán-ukrán viszonylatban is megjelentek, attól függően, hogy miként viszonyul egymáshoz a nacionalizmus és az oroszokkal érzett összetartozástudat. A szétválás és ezzel az ukrán nemzetépítés rendkívül bonyolult és hosszadalmas folyamatnak tűnik, aligha véletlen, hogy még ma is, a háborús viszonyok közepette is tart.

 

[1] CSERNICSKÓ István (2008): Ukrajna összhangra törekszik: Az ukrajnai oktatáspolitika nyelvi vonatkozásai. Kisebbségkutatás, 2. pp. 302–315. 304.

[2] CSERNICSKÓ István: i.m. 303.

[3] BOTTLIK Zsolt: Ukrajna kétarcúságának etnikai földrajzi háttere. Etnikai földrajzi kutatások Köztes-Európában. Szerk. BOTTLIK Zsolt, Budapest, ELTE Természettudományi Kar, Budapest, 2018. (43–61) 45.

[4] Az ukrán statisztikai hivatal által közzétett népszámlálási adatok: http://db.ukrcensus.gov.ua (http://db.ukrcensus.gov.ua/MULT/Dialog/varval.asp?ma=19A050501_021_001&ti=19A050501_021_001.%20Distribution%20of%20the%20population%20by%20nationality%20and%20native%20language,%20Avtonomna%20Respublika%20Krym%20(2)&path=../Database/Census/05/02/02/&lang=2&multilang=en) Letöltés: 2025.09.05.

[5] Sztálin döntése nyomán a németekkel való kollaborálással vádolt krími tatárokat 1944. május 18-20-án Üzbegisztánba, illetve a Szovjetunió más, távoli területeire deportálták. Rehabilitálásukra, hazatérésük támogatására a hruscsovi antisztálinista fordulat után sem került sor. Ennek ellenére sokan közülük önhatalmúlag visszatértek a félszigetre. A Krími tatárok száma a félsziget lakosságarányát tekintve 1989 és 2001 között 1,9-ről 12,1%-ra nőtt

[6] Eredetét tekintve a szurzsik szó a búza és a rozs, a rozs és az árpa, vagy az árpa és a zab keverékét, vagy az abból készült lisztet, illetve az ebből sütött kenyeret jelenti. A szurzsik nyelv alapvetően az ukrán nyelvtant hasznosítja és leginkább az orosz szókincsre támaszkodik.

[7] Alekszandr SZOLZSENYICIN: Hogyan mentsük meg Oroszországot? Töprengések. Ford. Soproni András, Magvető, Budapest, 1991.

[8] Alekszandr SZOLZSENYICIN: Hogyan mentsük meg Oroszországot? i.m. 18.

[9] Alekszandr SZOLZSENYICIN: Az „orosz kérdés” a XX. század végén. Ford. Pál Erna (eredeti megjelenés 1994). Uő: Az „orosz kérdés” a XX. század végén. Esszék. Európa könyvkiadó, Budapest, 1997. (277-376). 360.

[10] Alekszandr SZOLZSENYICIN: Az „orosz kérdés” a XX. század végén. i.m. 359.

[11] Andrzej NOWAK: A birodalom áldozatai – a birodalom mint áldozat. Adalék az értelmezéshez című tanulmánya az áldozatiság (Nyugatot megmentő Oroszország vs. Oroszországot eláruló Nyugat) problémájának az orosz birodalmi gondolkodásban betöltött szerepét járja körül. Uő: Az orosz birodalom áldozatai – a birodalom mint áldozat. Örökség Kultúrpolitikai Intézet, Budapest, 2022. 7–37.

[12] FEDINEC Csilla – FONT Márta – SZAKÁL Imre – VARGA Beáta: Ukrajna története: régiók, identitás, államiság. Gondolat, Budapest, 2021. 399–400.

[13] Alekszandr Dugin (1962– ) szélsőséges orosz teoretikus, az eurázsianizmus újragondolója.

[14] Putyin elnök maga is kijelentette, hogy Ukrajna mint állam bolsevik találmány, amelyet maga Lenin hozott létre 1922-ben. Vlagyimir Putyin orosz elnök 2022. február 21-i beszéde. http://en.kremlin.ru/events/president/news/67828. Letöltés: 2025. 09.05.

[15] FONT Márta: Oroszország, Ukrajna, Rusz. Budapest, Balassi, 1998. 114.

[16] A lengyel fennhatóság alatti ukrán területeken a vallási egyesülést a kijevi metropolia és az általa felügyelt püspökségek kezdeményezték a katolikus egyházzal való egység visszaállításának reményében, ám a breszti unió aláírását végül mégsem támogatta az összes püspökség. Az uniót elfogadó ortodoxok elismerték a római pápa fennhatóságát, elfogadták a katolikus tanításokat, cserében megtarthatták a bizánci rítust, a pravoszláv vallási ünnepeiket és az ószlávot a liturgia nyelveként. Ezzel megszületett az ukrán unitus, azaz a görögkatolikus egyház. Emellett azonban megmaradt egy ukrán ortodox egyház is, ami így vallási egység helyett a görög rítusú egyház, illetve az ukránok vallási megosztottságához vezetett. Az egyházi unió létrejötte, majd az ortodox egyház működésének törvényen kívül helyezése a lengyel–litván uralkodó által a Rzeczpospolita területén döntő mértékben hozzájárult a kozákok felkeléséhez, a kozák–lengyel háború (1648–1654) kirobbanásához.

[17] FEDINEC Csilla – FONT Márta – SZAKÁL Imre – VARGA Beáta: i.m. 85.

[18] A kozákok alatt a 15-16. században a Dnyeper és a Don régiójába menekült parasztokat értjük, akik szabad katonáskodó, határvédelmi feladatokat ellátó közösségeket hoztak létre. Két nagy csoportjuk különböztethető meg: az oroszországi doni és az ukrajnai zaporozsjei kozákok. Míg az utóbbiak története szorosan összekapcsolódott Oroszországgal, anélkül, hogy az orosz identitásban domináns szerepet játszott volna, addig az ukrán kozákság Ukrajna történetében és az ukrán identitásban kiemelt jelentőségre tett szert.

[19] Az ún. „Novo-Rosszija projekt” kapcsán lásd Gecse Géza tanulmányát. GECSE Géza: Az orosz–ukrán háború a Novo-Rosszija terv tükrében 2024 nyaráig. Magyar Szemle. 2025/1-2. 87-111.

[20] Samuel P. HUNTINGTON: A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása. Európa, Budapest, 1999. 269–274.

[21] Emmanuel TODD: A Nyugat veresége. Budapest, Gondolat, 2024. 62.

[22] Mikola RJABCSUK: A két Ukrajna. Örökség Kultúrpolitikai Intézet, Budapest, 2015. 52.

[23] FEDINEC Csilla – FONT Márta – SZAKÁL Imre – VARGA Beáta: i.m.149.; 153.

[24] Mikola RJABCSUK: i.m. 235.

[25] Emmanuel TODD: i.m. 79–82.

[26] Magyarul a „méltóság forradalma”.

[27] Sztepan Andrijovics Bandera (1909–1959) a nyugat-ukrajnai nemzeti mozgalom, az 1929-ben megalapított Ukrán Nacionalisták Szervezete (OUN) szélsőjobboldali, radikális szárnyának (OUN-B) vezetője volt. 1931-ben az Ukrán Nacionalisták Szervezetének (OUN) propaganda osztályának, 1932-ben pedig már az egész szervezet vezetőjeként tevékenykedett. 1934-ben részt vett a lengyel belügyminiszter elleni merényletben, amiért halálra ítélték, végül a bírósági döntést kegyelemből életfogytiglanra változtatták. A börtönből a németek bevonulásával szabadult. 1941. június 30-án kihirdette a független ukrán államot a németek által elfoglalt Lembergben, miközben kiállt a náci Németországgal való együttműködés mellett. Banderát más ukrán nacionalista vezetőkkel együtt a Gestapo letartóztatta, és a sachsenhauseni koncentrációs táborba záratta. 1944 szeptemberében a németek szabadon engedték. A háború után Bandera családjával Nyugat-Németországba emigrált. 1959-ben egy KGB-ügynök meggyilkolta Münchenben. A temetéséről készült korabeli filmfelvétel is kiválóan szemlélteti a Bandera személye körül kialakult kultuszt: https://www.youtube.com/watch?app=desktop&v=vQJNVdXqtyQ&t=6s. Letöltés: 2025.09.05.

[28] Mikola RJABCSUK: i.m. 96-97.

[29] A RatingGroup 2022-es felmérése szerint ismételten Tarasz Sevcsenko (63,9%) került a Népi TOP rangsor élére. Volodimir Zelenszkij (29,8%), Leszja Ukrajinka (19,6%), Bohdan Hmelnickij (17,3%) és Sztepan Bandera (12,8%) előtt: Народний ТОП: найвидатніші українці усіх часів (8-9 жовтня 2022) https://www.ratinggroup.ua/news/narodnyy-top-vydayuschiesya-ukraincy-vseh-vremen-8-9-oktyabrya-. Letöltés: 2025. 09.05.

[30] A Gogol nyomán kialakult identitásdiskurzusról lásd: Mikola RJABCSUK: i.m. 165-182.

(Az írás elején Volodymyr Orlovsky 1884-ben készített Kijev környéke. A Dnyeper felett című festménye látható.)