Csöndes fölháborodással (enervált legyintés) fogadtam a hírt az NKA szakkollégiumainak átalakításáról magam is. Nem mintha eddig értettem volna a rendszert – a támogatások elosztásának logikáját, ügymenetét és szempontjait – ami szerint egy ilyen bonyolult, tekintélyes, körültekintő és nagyhatalmú szervezet működik, de mert életemben először magam is kaptam alkotói támogatást, semmibe vettem remek költő ismerősöm korábbi felüvöltését, miszerint pénzt az Alaptól alapból nem fogaduk el, s örültem annak, amit adtak, félre néztem, szemet hunytam a fölött, amit addig többször magam is kritizáltam. Amit nem tudok, nem fáj. Egy vagy két évig meg úgysem pályázhatok újra. Bizonyos értelemben involválódtam. Ma bezzeg már aggódom az alkotó szerint is sokszor nehezen apecipiálható működés maradékaiért is. (Ahogy Hász Róbert, a Tiszatáj főszerkesztője nyilatkozta a Librariusnak:” …az NKA fennállásának évtizedei alatt sokat dünnyögtünk, morogtunk a bürokratizmusa, lassúsága miatt, de vitathatatlan: jobbat nem találtak ki a kultúra politikai kurzusokon átívelő szakmai támogatására.” )
A rendszer az, ami működteti. Ennek a rendszernek pénzt kell elosztania írók, rendezők, szobrászok, építészek, kőfaragók és balett táncosok között. Számomra az NKA a pénzről, tőkéről, pénzelosztási módokról, érdekekről és politikáról szól, nem a művészetről. És nincs ezzel semmi baj. A művészet színházak, műhelyek, szerkesztők, folyóiratok dolga. Maradjon is az. És – akkor jöhet az obligát enervált legyintés – itt kezdődnek a bajok.
Egyrészt azért, mert e műhelyeknek a kultúra egészére való rálátás okán fenn kell maradniuk, működniük muszáj. Nem elég egyetlen iskola!
Másrészt azért, mert ebben a kérdésben magunk sem vagyunk tisztességesek. Ami nem jelenti azt, hogy tisztességtelenek volnánk. Éppen csak annyit szervezkedünk, konspirálunk, mószerolunk, szeretünk vagy nem szeretünk valakiket, amennyi belefér. Maradjunk most abban, hogy „mi vagyunk a szakma”  – ne haragudjatok meg, hogy magam is e többesbe veszem –, s ebből adódóan rettentő szakmaiak vagyunk. Ez roppant komfortos.
Persze, ez így is elég kevés, de legalábbis őszintétlen.
Ez ugyanis jelentheti azt, hogy hivatásunk szerint tömörülünk, és/vagy azt, hogy „vérprofik” – kiműveltek, érdeklődők, nyitottak, tehetségesek, nyelvileg, irodalomtörténetileg képzettek etc. – vagyunk. Az első állítás persze nem igaz, a másikkal meg nehéz mit kezdeni, de mindettől persze a szakmaiság ismérvei még működőképesek lehetnek.
Mindenesetre tombolva beleállunk a bozótharcba: a „ki kivel van?”, a „ki hova ír?”, a „ki kinek a politikai családjának a tagja?” típusú lökdösődésbe.
Mindenesetre mindig menő kollégával szelfizünk.
Mindenesetre hol erre, hol arra van egy udvarias félmondatunk.
Mindenesetre teszünk rá, hogy van-e vagy nincs elég magyar kortárs dráma a magyar színpadokon, de ha pályázat van, összebuherálunk egyet, hátha alapon.
Mindenesetre mindenki költő.
Mindenesetre vérig vagyunk sértve, ha egy szerkesztő visszaküldi a kéziratunk. (Nyilván egy enervált barom!)
Mindenesetre simán elmegyünk amellett a tény mellett (amint ezt egy remek írónk nem régen világgá posztolta, s hozzá kiutat is talált), hogy egy megszenvedett könyvünk (enervált önelégültség) árából jó, ha tíz százalék jut el hozzánk, ami szakmaiságunk, odafigyelő, áldozatos, vérrel-verejtékkel, hittel elvégzett munkánk éhbére se (ezt elfogadva magunk is nagyjából erre taksáljunk magunk?), mindazonáltal szakma szerűségünknek, egységes érdekérvényesítő képességünknek is tiszta cáfolata.
Nem is csoda, ha odaállunk minden lehulló pénz alá, miközben persze áltathatjuk magunk azzal, hogy az nem a gonosz kormány (ki-ki ossza be, melyik rosszabb) kegyadománya, s végső soron mi csak a honort vesszük fel egy folyóirattól, mely szakmailag megmérte munkánk, és értékesnek találta. A folyóirat is mondhatja, hogy egy szakmai testülettől kapta a támogatást, hol megmérték teljesítményét, értékét, és létét fontosnak találták. Végső soron az államtól (valamelyik gonosz kormánytól) senki nem kap pénzt, csak az NKA, amiért persze nem szerettük, mert már eleve rosszul osztotta el a pénzt (hiszen nem szakmai szervezettől kapja a költségvetését), bár vitathatatlanul jobban, mint az MMA túlsúllyal fogja, hiszen szakmaibb volt, mint lesz, így tehát morálisan elkészülve hátradőlhetünk. Még én is. (Enervált félmosoly.) Csak pénz legyen valahonnan.
Szóval mindenki szakadár.
És általában mindenki csak ennyit tud a másikról, mert igazából nem is ismeri. A folyóiratok sem feltétlenül „ismerik egymást”, a kurátorok sem (mindig) ismerik a folyóiratokat, a szerzőket meg pláne (mert azokat néha a folyóiratok se), mégis működik, mert valaki mindig ismer valakit, szóval látszólag faszán üzemel is a móka, írunk, táncolunk, szobrunk, amíg nem jön „a” Fekete György. Jó, ezt már ismerjük. (Enervált összenézés.) Vannak ilyen történelmi pillanatok. És nem jó, hogy jön. De lehet hasznos.
Mert akkor lehet azt mondani (és tulajdonképpen okkal, joggal lehet), hogy most aztán kiéleződik a megosztottság, elmélyül a válság (mintha eddig már-már bárgyú vigyorral simogattuk volna egymás hátát), s ez sok esetben éppolyan álszent riadalom, amilyen pöffeszkedő, arcátlan kijelentés volt a „most akkor mi jövünk”.  (Enervált demagógia.)
Álszent, mert voltaképpen mind azt valljuk, hogy a „mi” az én vagyok. Az én regényem (az én nyelvi univerzumom) az én királyságom. Ezen a szaros pár négyzetméteren én kukorékolok, ha nem is hallja más, csak a barátaim. Meg én őket. És néha megengedjük, hogy a haverok guberáljanak a mi szemétdombjaink (és befolyásos ismerőseink) körül.
Na, ezért vagyunk mi tisztességtelenek. De legalábbis őszintétlenek akkor, amikor szakmainak nevezzük magunk és a főkakasokat.
A kontinensen kívülre kell menni (van, aki ment), hogy egy nagy és valódi piacon szerezzen az ember másféle tapasztalatot. (Persze, ez idealizmus, az csak mocskos piac, marketing, kapitalizmus és elbutulás. Weöres biztosan bukna, de lehet, hogy Krúdy is.) A múltba, s főleg olyan múltba tűnt emberekhez kell visszagondolni magunk, akik nem voltak szakmaiak, csak tették a dolguk. Becsülettel, szeretettel, tisztelettel. (Ez meg nem is tudom, mi, talán naiv pátosz.) És főleg egymással kéne tisztába kerülni. By the way szakmailag.
Különben marad az enervált legyintés, a híres írós szelfi, és a hit, hogy mind költők vagyunk. De legalábbis én, meg aki azt mondta nekem. Aki meg vagy a Feketétől tudja, vagy valakitől, aki előtte volt.

Új év kezdődik,az új időszámlálásnak különös, ismétlődő játéka ez, miközben még hetekig el-eltévesztjük az évszámot, ösztönösen a tavalyit írjuk le, elmélázunk afelett, amink van. Nem is számvetés ez, csak mélázás. Mi az, mi volna az, ami a mienk? Mihez kötődünk úgy, hogy ez az értékünk hasonlít is reánk?
A sok tárgy, múló értékeink sodrásában is van, ami megragad képzeletünkben ideig-óráig és van, ami nem. Nagyobb értéktárgyainkra, ingatlanainkra is rátapad az idő, elkopik az újdonság (a szerzés) öröme. Hiába, nagy úr az idő, a változások hordozója. Gyerekeink továbblépnek tőlünk, teszik ezt a természet rendje szerint, az unokák (déd, ük-) utódok akaratlanul is egyre messzebbre kerülnek majd az énünktől. Barátságaink is többnyire lemorzsolódnak, újak jönnek (ha jönnek, bár halványabb ragyogással). Minden év kezdetén tapasztalgatjuk a múló időben a foszló sors különös táncait. Marad a szellem (szerencsés esetben) mindhalálig, az is egyre lassabban gyarapodva, mert a sorsunk már csak ilyen.
Sok tartós értékünk általában fel sem tűnik, mert olyan természetes hogy van. Szellemünk, lelki életünk kulcsa, az anyanyelv is ilyen. Mint a levegő oxigénje is amíg van – nem hiányzik. Hiányát csak fuldokolva tudjuk (tudnánk) felfedezni.
Másnaposságunk múltán, az év eleji pihenés közben, gondoljunk végre a fel sem tűnő, hatalmas értékünkre a nyelvre, az anyanyelvre.
A nyelv, az anyanyelv a hétköznapok himnusza. Jelenlétét ugye, alig vesszük észre, mégis ott lüktet mindennapi életünkben. Nélküle nem lehetnénk semmik, senkik. Azért élünk a világban, hogy valahol otthon legyünk! – fogalmazta meg Tamási Áron.
Igen, de hol?
Birodalmak, országok, városok, falvak foszlanak szét, embertömegek vonulnak keresztül-kasul a földrészeken, és most már végre lebomlottak az európai országhatárok is, eltántorít a szabadság vélt, vagy valós szédülete és minden oly bizonytalan lesz. „Fáj az otthon ki megtagadott, Fáj az otthon a megtagadott.“ Jajdult fel már fél évszázada Szilágyi Domokos . Azóta is fáj.
Hol a hiba?
Hol van az otthon?
Már csak a nyelv az egyetlen haza, teremtett magának a véget nem érő emigrációban egy virtuális hazát méghozzá magyarul, a tulajdonképpen félig szász Márai Sándor. Aki választhatott volna két kultúra között. A sorsa szinte tukmálta rá, hogy praktikusabban válasszon. Mégis a magyar nyelvel élt sírig tartó hűségben. Márai életének nagyobbik részét kényszerből a világ, különböző tájain töltötte, és a nyelvében érezte, tudta a hazát. Szerelmesen szerette a magyar nyelvet. Pedig kora gyermekkorától apja származása révén sajátja volt a német nyelv is (Goethe, Thomas Mann nyelve) Márai beszélt majd publicisztikát is írt németül. Könnyedén lehetett volna német író is belőle. De nem lett. A sorsot, a kultúrát maga választotta: igen, a magyart. Többé-kevésbé elsajátította a perfekt német mellé az olasz, francia és angol nyelveket is. De írni csak magyarul akart. (Az angol nyelven író J.B. Shaw, aki többek közt egyike volt a magyar nyelv csodálóinak. Azt állította, hogy ha fiatal korában megtanulhatta volna a magyar nyelvet, többet, jobbat írhatott volna, mint az irodalmi Nobel-díjjal megbecsült életműve.) Lehet, hogy Márait is ez a bűvölet, a magyar nyelv bűvölete zárta magába?
Ez a nyelv, nekünk az anyamellel tapadt meg szánkban, általa válunk emberré, általa ismerjük meg a világot, a tudományokat, a műveltséget, tőle kerek az igazság, és csillogó a játék, tőle borong a bú és tőle édes az álom. Vele, általa vagyunk magyarul emberek.        Ha csak a nyelv játékainak nyomait keressük irodalmunkban, hatalmas rengeteg erdőséget kell bejárnunk, fától fáig, gondolkodótól gondolkodóig. Kányáditól Kazinczyig, Balassitól Babitsig. Teller Ede vallomásaitól az irodalom mindennapi szükségességétől, Karinthy Frigyes, vagy Weöres Sándor virtuóz játékaiig a szavakkal. És mint mindig, most is hozzá kellene fűznünk, hogy még ’sokan mások’ szavainak nyomát viseli, viselheti mai műveltségünk minden rezzenése. Mert végtelen a sor: művészek, tudósok, tanárok, vagy az asztal sarkán mesélgető hétköznapi emberektől kezdve, az óvodás korú gyermekig, aki a huzatban libegő függönyre néz, és egyszer csak megszólal: „fázik a függöny!” Máris felröppentek a szavak és verseket táncolnak.

Aki megért
s megértet
egy népet
megéltet

– állítja Kányádi.
Weöres Sándor nagy virtuóz, aki azt tudja a nyelvvel, amit talán csak Paganini tudott a hegedűvel. Mindent.

Ha a világ rigó lenne,
Kötényemben ő fütyülne,
Éjjel-nappal szépen szólna,
Ha a világ rigó volna

És boszorkányosan játszott a szavainkkal Kosztolányi, Karinthy Frigyes, Szilágyi Domokos, Arany, Babits, Nagy László, Csokonai és ismét csak képtelenség volna egy olyan felsorolást összeállítanunk, hogy valaki ki ne maradna belőle. E földiekkel játszó, égi tünemény, a nyelv, valóban pótolhatatlan kincsünk, és megunhatatlan játékszerünk is egyben.

            Játsszuk, ami nincs, de lehetne,
Játsszuk, ami nincs, de szeretne
lenni. Esendő mimagunkat

– ezt Szilágyi Domokos írta a Játékokban,

                        Minthogyha
a fülem
szellőket
hallana,
sellőket,
lelkeket
lengeni,
Ilona.

– ezek meg a könnyen felismerhető Kosztolányi Ilonájának sorai.

És Karinthynak olykor már-már szavakra, vagy a mondat logikájára sincs szüksége, hogy verset játsszon. Ő a nyelv végtelenen túli lehetőségeivel bűvészkedik.
Kuruc dala:

Huj csörmécsény, huj teleki
dengelegi

vagy groteszkje:

 Szeret engem a galambom,
de ő engem nem.

A kuruc dala is, tényleg kurucos hangulatú, méghozzá a szavak értelme nélkül is az. Egyszerűen kuruc.
A groteszkje, eleinte a népdal szokványra támaszkodó átverésnek tűnik. És mégis több annál. A népdal utánzata valóban a groteszken is túllép. Finom tragikuma a kamaszszerelmek élményét, a szeret – nem szeret, kínzó, de mégis játékos örök dilemmáját idézi fel.            Játék ez a verssel, a zenével, érzékeinkkel. Első pillanatra hihető a nagy játékmestertől, hogy nem is a szövegben a van a látszólagos logikai csapda, hogy a fülünk téved. Ilyenkor a nyelv fölénk nő, többé válik mindennapi önmagunknál.
A nyelv nem az enyém, nem a tiéd, hanem édes miénk. (Kazinczy 1821. jan. 12.) Vagyis ő is az év kezdetén játszik el a nyelvi egyetemesség megidézésének a gondolatával és rögzít egy filozófiai axiómát.    Nyelvünkben, tehát benne lakozik a csoda. Tömörségében. Amit az indoeurópai nyelvek négy-öt szóval képesek megfogalmazni, azt mi gyakran egy két szóval kimondjuk. Nyelvünk e képességét csak idegen nyelvek ismeretében csodálhatjuk meg igazán. Vagy akár naponta is, elrévedezve a csendes téli estéken, azokon a megtorpanó estékben, amikor Móra, Örkény sorait olvasgatva csendesen elmosolyodunk.
A világirodalom szinte valamennyi versformája megszólal nyelvünkön, amíg erre sok világnyelv ügyet sem vet igazán, esetleg szerkezete függvényében képtelen is volna erre a ritka bűvészmutatványra. Shakespeare műveit ma már lefordítják a mai angolra, hogy a diákoknak is érthető legyen az írói üzenet, mi a legalább kétszer olyan régi szöveget az Ómagyar Mária siralmat különösebb nehézségek nélkül megértjük eredeti formájában.            Talán a mi nyelvünk logikája emlékeztet legjobban a számítógépes adatkezelés módszereire. És ez sem véletlen, hiszen a kettes számrendszeren alapuló computer-nyelvet, s magát a számítógépet is magyar tudós, Neumann János adta a világnak.
Többek között, e tények miatt is büszkék lehetünk nyelvünkre.            Fordításirodalmunkat, magas színvonalát legnagyobb költőink, íróink hitelesítik, fémjelzik. Magyar nyelvű könyveket olvasva kéznyújtásnyi közelségbe esik a világ irodalmának a legjava. Lehet, hogy elfogódottság, de egy francia nyelvben is járatos, Párizsban évtizedeket töltő publicista állította, hogy Verlaine Őszi chansonja Tóth Árpád fordításában jobban tetszik neki, mint az eredeti.

                                               míg éjfél
kong, csak sírok,
s elém a sok
tűnt kéj kél. 

És édes-miénk a felelősség is egyetlen kincsünkkel a nyelvvel szemben. Jó lenne, ha ez eszünkbe jutna így év végén–évkezdetkor (is!). Talán, mégsem véletlen, hogy ezen a napon született Petőfi Sándor…

 

 NOSZTALGIÁN TÚL

 Pozsonyban, nem is olyan régen, szóval a hatvanas években, amikor a város magyar nevét még leírni sem volt szabad, a koraesti szellő még német beszédfoszlányokat hordozgatott. Eredeti pozsonyi (preßburger) tájszólás volt ez, tehát a szavak nem  a  turistáktól származtak… Inkább a Konvent utca sétálóitól, a Vaskutacskára kiránduló tősgyökeres polgároktól és a Zuckermandlin korzózóktól jöttek e halk, finom, óvatoskodó beszédmozaikok és ott lebegtek a szélben…Így virágzott halkan akkor a félelem a hámló vakolatú lenézett műemlékek piszkosszürke kulisszái tövében.
Németül megszólalni akkortájt, bizony, nem volt ajánlatos. A marxistának mondott, és az új „haladó” kényszer- ideológiába bújtatott sovén szándékok árnyékában Goethe, Schiller, Lenau, Kaffka, Lőcsei Pál mesternek a nyelve és népének a nyelve, a szorgalmas országot építő szepesi szászok nyelve, sőt a nagy Marx anyanyelve (de a groteszkség fokozható: a baloldali kommunista publicista Fábry Zoltán családjának a nyelve) üldözött volt a kollektív bűnösség jegyében. Mert a német nyelv szőröstül-bőröstül  a fasizmus nyelvének minősült… A terror, ugye sosem logikus.
Dreck á watschen! (Adni a szarnak egy pofont – pozsonyi német tájszólás, vagy kiszólás) – idéződhetik fel ezzel kapcsolatban egy zuckermandli mondás, vagy csak egy legyintés, mint a kimúlás előtti letargia utolsó jeleneteinek egyike.
Ne keressünk ebben sem logikát, az akkor még javában létező, NDK-nak rövidített, a politikai rítus szerint hangsúlyozottan nem fasiszta német „testvérállam” délibábjának visszatetsző fényében sem. Annakidején is mindent beárnyékolt a nagy cél, a zsigerekből kiömlő vágy, a nagy szovjet maszlagot túlélő nemzetállami rögeszme, a pusztító asszimiláció vágya. Kísértet járta be (járja-e még?) Pozsonyt és az országot: az asszimiláció kísértete.
Miloslav Válek egy (tán korábbi?) versének sora rémlik fel: „Hagyjátok virágozni ami (aki) asszimilál, talán szeret és élni kíván.” Hogy mire gondolhatott a Husák-korszak nevezetes költő minisztere pozsonyi irodájában – most ne boncolgassuk!
Pozsonyban, mára, kihalt a német szó. Minden különösebb felfordulás, feltűnés és zavar nélkül. Némán, elegánsan – ahogy ezt el is várták tőle. Szótlanul temettek el Preßburgban egy kultúrát. Búcsúbeszéd, nekrológ nélkül. Szégyentelenül.
Nem nagy ügy! Ez volt (van?), ilyen a hétköznapi gyakorlat. És ilyen is marad a jövőben is. De működik! Most a magyar nyelv van soron. Nem nagy veszteség, véli az újarcú bratislavaiak zöme a hajdani Pozsonyban. Nincsenek már kivégzések, lágerek, kitelepítések, üldözések, bujkálások. A verekedésekig elfajuló összeszólalkozások is ritkák. Nincs megrendülés. Minden rendben volna és az Európai Unió legdemokratikusabb elvárásai árnyékában elsorvadnak Pozsony magyar jegyei. Minta sehol semmi gond nem lenne… és mégis…
Mert kultúr-cídium van. A fejekben, a zsigerekben, az álmokban, a hivatali packázásban, a vasutakon, kórházakban, a pult mögött… Mindenütt.
Vértelen, de hatásos a pusztulás.
Eredményeiben, felér egy genocídiummal. Egy népcsoport elpusztításával. A huszadik század elején Pozsony (Preßburg, Prešporok ) lakosságának legnagyobb része németnek vallotta magát. Mi magyarok hajszálnyira ugyan, de a második helyen voltunk. A város szlovák lakossága alig haladta meg a 10 %-ot. Így lett belőle, a simlis cseh és a jelentős trianoni segédlettel, Szlovákia fővárosa. (Pedig Buda eleste után a Habsburgok koronázó városa, magyar főváros is volt – évszázadokig – és tán akkor a Habsburgi érában kezdődött el a német többségűvé alakulása.)
Ez van.
Beléptünk az Európai Unióba.  Holnapután rajtunk is múlik Európa arca. Rajtunk is múlott eddig is, de most már hivatalosan, komolyan vehetjük éthossz-formáló szerepünket a földrész érdekében, melynek valamennyien lakói vagyunk. Hátha az ethosz még segít rajtunk valamit.
Pozsonyban, mint általában a jelentősebb felvidéki városokban, három kultúra a német, szlovák és a magyar már századok óta élte autonóm életét. Sorvadozott, erősödött – de a történelmi viharok, belháborúk, török – vagy a „Habsburg-vész” ellenére évszázadokig az egyik sem pusztult ki… Ez működő rendszer volt. Gondokkal, igazságtalanságokkal, bajokkal, és tragédiákkal – de Trianonig mégis jól-rosszul működött, létezett mindent túlélve. (Jobban működött, mint a nyugaton pár évtizede újra felfedezett spanyolviasz, a multikultúra, ez a gyakran széplelkű akarnokok dajkálta eszme.) Felvidéki városaink polgárai, minden megerőltetés nélkül, három nyelv (és kultúra) birtokában léphették át felnőttkoruk küszöbét.
Jelenleg Pozsony két feledésbe merülő anyanyelve küszöbét már nem lépik át e város mai polgárai. Sem a közel százmilliós német nyelv és kultúra küszöbét, a magyarét még kevésbé (15 millió) pedig közös történelmük, hagyományaik megismeréséhez mindkét nyelv jól jöhetne nekik is…
Az igazi pusztításhoz mindig béke kell! Benne virul ki igazán az évtizedes asszimilációs szándék, kitelepítések, betelepítések, beneši dekrétumok, és más agyafúrt farizeuskodás, mint pl. a szocialista internacionalizmus és a lenini nemzetiségi politika állandó álnok hirdetése az asszimiláció cinikus kényszerítésével és halvány, lepleződésével – alig kendőzötten.
A pozsonyi zsidóság múltját és jelenlétét a városképből még a veszett hitleri fasizmus háborúja a kedvenc Tiso-i Szlovákia fasiszta hordái asszisztenciájával sem tudta kitörölni. Eltüntette viszont a békés építés. Ami a csallóközi-szigetközi természetnek a Dunaszaurusz (bősi gátépítés) a pozsonyi városképnek a híd (hogy most Ligetfalut, Zabost és egyéb városrészek panelos felszámolását ne is emlegessünk). Felépült a nagy híd, autópálya fut fel rá a történelmi városrész közepén. Emiatt az ostoba, környezetébe beilleszthetetlen építmény miatt bontották le Európa harmadik legnagyobb mór stílusú zsinagógáját, egyúttal a Hummel házat, barokk és reneszánsz palotákat, házsorokat, a város látképét meghatározó ékességeket.
A globalizáció árnyékában olykor a középkori városállamok Európáját kellene megidéznünk. Ezeket az autonóm életközösségeket, melyek külön-külön is, és együtt is csodát műveltek. Európa kultúráját az egekig emelték…Mi pedig azóta is nosztalgiázva tekintünk erre a virágzó kultúrára, és nem vonunk le belőle tanulságokat.
Volt nekik valami titkos receptjük?
Talán nem pusztán gazdasági mutatókba rejtjelezték én-képüket… Autonóm közösségek fogalmazták meg saját, jellegzetes életformájukat. És mindegy hol. Lőcsén vagy Ferrarában, önmaguk mertek, akartak lenni. Nem voltak beteges önazonosságtudat (identitás) zavaraik.
Mint ahogy a gerinces baszk sem akar se spanyol se francia lenni, az ír, welszi, skót sem – angol, a dél-tiroli német nem – olasz és sorolhatnánk hosszan önmagunkig érve…
De Európa és a világ közömbös. Siketen nézi és korszerűtlennek ítéli a népcsoportok önmegvalósító kísérleteit. Mert az euro-bürokratáknak minden jó lenne, ha globális lehetne a bőrszín, magasság, súly és még inkább a nyelv, a szellem a vágyak és álmok. És akkor megérkezne végre a történelem Fukuyama-i vége. Mert egyáltalán mire jók ezek az elkülönülési szándékok?
Az elkülönülés csak rögeszme. Az emberiség majd egyszer kéz a kézben boldog körtáncot jár.  Akik meg küzdenének az autonómiáért, azok majd kapnak legfeljebb egy rezervátumot. Esetleg.
Pozsonyban, a Szent Márton dóm (csúcsán a korona) árnyékában, a koraesti szellő még hordozgat magyar beszédfoszlányokat…

 

Zarándok eső a tenger

(Halmai Tamás Rezervátum című kötetéről)

 

 

 „…ha egyszer az élet a vízből keletkezik, akkor az újjászületés is a vízen keresztül történik, ugyanúgy, mint az előző születés esetében. Az újjászületést azonban nem csak e világi értelemben szokták a vízzel társítani, hanem szellemi értelemben is, amikor az ember meghal a létezés egy szintjén, világi személyiségében, és újjászületik egy magasabb szinten, a szellemi dimenzióban, mint szellemi ember.”

(PRESSING Lajos, Az élet vize: Szellemi tanítások a magyar népmesékben II.)

 

 

S megérkezünk egy aprócska kapu elé, A/5 ív terjedelemben, lábmagasságban elhelyezett felirat: Rezervátum. Egy a környezetből kiszelt, elzárt, nyers és vad térre gondolunk, már csak a „belépni tilos” táblát keressük, gondolkodunk, jelenlétünk itt minden bizonnyal csak kárt tehet. De vajon mi ellen az elkerítés? A hely sajátos funkciójáról azonban jobbára megfeledkezünk. Mint ahogy ennek a kapunak, a szó szemantikájának is kár hátat fordítani: a latin reservatio (’fenntartás, megőrzés’) címke egy talált kulcson, e héjon belül kerülve pedig hallanunk kell a kagylóűr tengerét; vatum… A vátesz latin többese: látnokok, a látnoki képességekkel rendelkezőket idézi meg vagy invitálja maga köré, de melyiknek is érezzük magunkat hirtelen? Már itt belebotlunk látens identitászavarunkba. Zavarunk mindenképp jó jel, hiszen felhívja a figyelmet, talán arra, hogy figyeljünk…

Mágikus öt ciklus, hetven vers, kilencvenkilenc oldalon… Halmai Tamás ez évben megjelent, bizalmas, mély, benső szellemi kalandra invitáló kötete út a magas rezgésszámok felé.

A kompozíciójában is dicséretet érdemlő könyv Halmai transzcendens szinteken mozgó létfilozófiájába enged betekintést. A kötetkompozíció teljesség-orientáltsága engedheti, hogy a ciklusok címjelzetét a rezervátumi látogatás útfelein előforduló jelzőtábláknak tekintsük; egymás mellé helyezve e sorokat szimbolikus vázlattérképet nyerhetünk. Sorai versszereplők, összeköttetésben lévén a ciklusok benső tartalmi köreivel tehát, összeolvasva így hangzanak:

…ha megszállja az éjszaka a testet

…ők vezetnek a naposabb homályba

…fehér angyal lépdel a fákon

…fölsírnak a hamuból lettek

…összeforrnak a hasadt ábrák

Halmai Tamás metafizikus, objektív költészete fényáteresztő. A körülölelő világhoz útmutatóként szolgáló tudat- és szívtágító, szemfelnyitó, a tanmesék és bölcseletek jellegzetes vonásaival átszőtt, a keleti spiritualitás, szellemiség és az ebből fakadó tiszta energiaáram közvetítője, híd és hívójel az anyagból a szellembe, valódi, felemelő, lelki-szellemi gyógypedagógia.

A ciklusokat bevezető, Baricco Tengeróceánjából kölcsönzött mottó sajátos módon ad jelt magának a versköltésnek az értelméről. A kötetben kiemelten fontos motívum: rengeteg vers-fogalommal találkozunk, melyek felidézhetik számunkra a távol-keleti haikuköltészet mondhatni legmagasabb szintjét, mely szerint a legszebb haiku maga a haiku (és/vagy témája annak művészetéről szól). Ez a metapoétikus visszhangzás ad ütemet a kötetben megbújó halk, barátságos, didaktikus morajlásnak; az átszellemülést segítő lelki kapunyitók lesznek egy magasabb frekvenciájú szellemi térbe. Versben a vers az egyik legelemibb tükör, mely önmagán keresztül ér el a felismerésig, a mostanság egyre nehezebben megélhető valóságtapasztalásig…

 

„s mielőtt mindenek okát

a Mozgató felfedné

a világ végén a világ

visszaváltozik verssé”

                /A szeretet kalandja/

 

A valóság megtapasztalása e kötetben furcsa ellentmondás lehet, hiszen részben egy kortárs kísérletről van szó: a popkultúrán belül manapság kollektíve favorizált oly népszerű animációs filmeket, a „közös” olvasmányokat; a fantáziavilág mára állandó toposzait és szereplőgárdáját olvasztja egybe a vallásosság, a keleti spiritualitás, az ezotéria, az ősi mítoszok, tan- és népmesék mágikus erejével.

A hitet ébresztgeti; újra élővé és megfoghatóvá próbálja tenni azt, amit a nyugat minden emberi értéket felégető kultúrája már csak fehér zászlóként lenget: hogy a jó ember világosságra lel, elindul útján és felismer, integrál, és hős lesz, hogy a világ jobbá tételére törekedhessen a maga megváltásán keresztül. Összhangot keres a ma felszínen őrjöngő képzelet kelte, illúziókba kergető lelki menedékhelyek és túlszínezett, túljátszott hősi világ, és az eldugott, eltakart szellemi értékek szinte már titokszámba menő szférája között. Remek analógiát találva, könnyed, fesztelen stílusban, tudatos eltökéltséggel, bölcs rálátással fest valósághű rajzot egy járható útról e két dimenzió egymáshoz közelítésével. Hogy az üzenet mindenkit elérhessen… Az Olvasóhoz című, bevezető vers is ennek szócsöve, mindenkit megszólít, akit saját képzelete valaha rabul ejtett, legyen ő akár apacs törzsfőnök, szamuráj, csillagflotta-parancsnok, gyilkos, vámpír vagy unikornis, és így tovább, bárki…

A mesevilág mára jól bejáratott karakterisztikus elemeinek használatától függetlenül a kötet szemernyit sem komolytalan. Nyelviségét a monumentalitás jellemzi; a mikro- és makrokozmosz aktív egyensúlya jelenik meg az első ciklus verseiben. Beavatás-jellegénél fogva tematikájában az asztrofizikán, az ontológián és kozmogónián keresztül haladunk a titkot megsejteni.

 

„látni arányaikból

s ahogy napra forognak

kozmikus aranykorból

törmelékek a holdak

 

szíved körül kerengő

tárgyak nehézkedése

emlékeztet az eredendő

és bűnös fénytörésre”

                        /Kozmogónia /

 

„de hány lehunyt szem látja a világon

hogy a világ csak szemhunyásnyi álom”

                                               /Őslobbanás/

 

Érdekes rendre hívást figyelhetünk meg; feltétlenül és a legparányibb erőszakosságtól is távol tartva magát építi fel Halmai a maga módján ezt a nyitásra, feloldásra, oldódásra lehetőséget nyújtó, végig is járható utat, melyről könyve szól.

 

„tündöklő szemmel

éneklő szájjal

élni az ember

holtan se átall

visz éber mámor

aranyaránya

árnyékirányból

istenirányba”

                /Éber mámor/

 

Versei nyitásra hívó lelki gyakorlatok tehát, hogy az elkövetkező ciklusokban mélységeinkbe merülhessünk. Az ezen átvezető árnyék és fény motívumok lesznek különösen érzékletesek, fénymívesek és árnyékszobrászok, és egyéb különös fantázialények, mint pl. a létszerészek vagy a szélmesterek világából merítünk részt tanulságul.

 

„körbeállják a körből jöttek

a jók s a jóság küldte rosszak

mert üres kézzel nem jöhettek

gyönyörű üres kezet hoztak

 

s áll a torony tajtékfehéren

tenger lakja és sűrű sodrás

elvegyül a sötét a fényben

üres ködben az árnyékszobrász”

                                                /Tajték/

 

Ám a kötetben legkiemelkedőbb fikciós alak az angyal. A tisztaság, a legfinomabb anyagú szubsztancia, az asztrális szférából származó, hozzánk legközelebb álló lény, Halmai pedig a legmélyebb szeretettel viszonyul hozzá, s törekszik a vele való lehető legteljesebb azonosság megélésére és annak felmutatására. Másféle látásmódot kínál: a hozzájuk való közeledést, észrevételüket, megismerésüket gyakorlatnak, folyamatnak tekinti. Hogy a valóság látásához felszabadíthassuk energiáinkat, feloldhassuk gátjainkat, meg kell változzunk: az angyali létsíkot megérteni aktus, újrarendezés. A kötetben a legfőbb közvetítőnek minősül, s megérthetjük miféle objektivitás szükséges ahhoz, hogy a megfelelő irányba fordulhassunk. Szimbolikus angyal-leírásai páratlanok.

 

Áll a platán aranytalárban

tudása szétterül a tájban

az eszmélés az eredetre

angyal vetette mag az elme

vonakodó talajában

                        /Aranytalárban/

 

Az egész kötet fő mondanivalója a köztes én, az árnyékszemélyiség befolyásoltsága alól való szellemi felszabadulást hirdeti.  Többek között a Szilencium helyett záró soraiból is bölcs rámutatást nyerünk arra a kérdésre, miért is szenvedünk, önmagunktól:

 

„s ne hagyd hogy gonoszul legyőzzem

szabadítsd meg

a gonoszt tőlem”

 

A Miatyánk parafrázisaként értelmezhető fentebb idézett sorok, és a keresztény szellemmel átitatott vers a kötet egy másik fő motivikus elemét, a biblikus hagyományozódás korunkban is ható aktív jelenlétét erősíti meg. A szolidan, néhol előforduló nyugati, keresztény vallásosság józan megnyilvánulása az istenközeliség, az istenélmények egy lehetséges megjelenítési módja, a kötetben megbújó isten-fogalmakból is ez tükröződik. Az írásban ez az erősen vallásos érzület így inkább a szakralitás felé vezető út egy mértékadó pontja, mint vallásos közösségbe invitáló propaganda. A többi, fantasztikumból kiragadott karakter és mesebeli alak felsorakoztatása mellett az angyal egy magas szintű szakrális lény, s emiatt szemantikája és szimbolikája nem korlátozódhat a biblikus, mitikus történetekre. A kevésbé szakrálisnak tűnő kreatúrák azonban valahol felemelkednek az angyalhoz, egyenrangúvá válnak vele, mely megerősíti, hogy bármilyen lény lehet magasabb szellemi szférákba hívó létező, s ez valóban csak hit kérdése. (Ennek persze semmi köze az avantgarde művésziséghez.)

Jobbára utólag lep csak meg, mennyire pozitív kicsengésű a kötet. Szeretettel átitatott sorokkal ülünk szemközt, és alig vesszük észre, hogyan bomlik le lassan bennünk a pesszimista, zord világszemlélet, és hogy szűnik meg a háttérben az emberek szívéből kiérzett rosszindulat és a bizalmatlanság. Mély, impresszív, felemelő hatást gyakorol az oldásra és megnyugvásra vágyó lélekre.

A „…fehér angyal lépdel a fákon” ciklus egy érdekes kérdéskörnek foglalata: a mesékké lett múlt valóságáé. A történelmet, melyet egykor elhittünk, mert úgy mesélték, megtanultuk, mert úgy kellett, azért, hogy végül valódi mesévé lehessen? S most egyre érdeklődve figyeljük, mik is vagyunk mi. De tévedünk, mert a jelenünk is mesévé vált, és minden tárgy és állat előhívása csupán képzeletbelinek, régvoltnak, hal(l)ottnak tűnik. Miért lesz mese a valóság? Miért is menekülünk át, hisszük talán, hogy ott örökké megmaradunk? Talán… A kötet címadó verse Kosztolányi egyik legszebb költeményének vázára épül, nem véletlenül, hiszen úgy tűnik folytatása, amolyan második rész. Ebben a versben kulcsot ad a címhez, „ha megtalálsz a szerelem / a legutolsó rezervátum / kelj át velem”, de a megfelelő kérdés is elhangzik előtte, melyet pár sorral följebb tesz fel a költő: „megtalálsz-e, ha megtalállak”.

A szeretet-szerelem a kötetben tág értelmezésű életelem, isteni rezgés, Isten halmazállapota (Szeretők), szimbóluma a teljes odaadásnak, a hídnak, a kapcsolatnak, a világteremtés egy magasabb létszintje.

A megőrzés képlete itt teljesedik ki; hol maradsz meg, az emlékezetben leginkább, ember? Kérdezhetnénk. Ha nem a szeretetben, akkor úgy látszik, sehol. A test emlékei elvesznek: „a világ végül elszivárog”, ahogy írja Halmai a második ciklust záró versében, a Vizesárokban. A szerelem emlékszik; a szóban szójátékkal benne él a szó töve. Úgy érezhető, a szerző gyerekek nyelvén beszél hozzánk, de miért csak így értünk a szóból? Talán akkor tanultunk meg szeretni, amikor minden mese valóság volt, mégis minden mesévé vált azóta…

A kötet szövegszerkezetében folyékony; a versek központozás nélküliek. Ez a likviditás kegyelmet ad, lehetőséget, engedélyt arra, hogy elhagyjuk ezt a jogok és törvények által mára cafatokra szaggatott világot. A természeti energiák erejükben teljesen kifordítottan jelennek meg, benső, esszenciális rétegeikben találunk támogatásra. Ugyanígy nagy hangsúly helyeződik a nyelvre, a beszédre és a hallgatásra, mindennek problematikáját foglalja össze a kötet egyik leggyönyörűbb verse: A hófehér mágus.

 

Esőnek hívjuk a zarándok tengert

a láthatatlan lovasokat szélnek

sivatag mondjuk pedig jelmezes kert

s örökbe fogadott halál az élet

 

de eljön majd ki virradatra

a dolgok nevét visszaadja

 

kezünk ügyébe szebb kezet

nyelvünk alá csöndet varázsol

megolvas mint a szenteket

s minden szót ért a hallgatásból

 

A nyelv átvezető, transzgresszív jellegének, a hangzás misztikus, transzcendens, tudatban végbemenő tér- és állapot-transzformációjának folyamata talán a Tengerkerülő című költeményben figyelhető meg leginkább. A tenger-motívum Halmai kötetében mély és igen leleményes szimbolikát rejt; uralomban lévő támogató természeti energia a víz bölcsessége.

 

„hosszan nézett tengerszemekbe

és a tengerből szemek nézték”

                                   /Álommenüett/

 

A kötet alapvető transzcendens irányultságát azonban leginkább a zenei motívumok erősítik. Minthogy a legközelebbi érintkezés a szó és a zene között a vers, nem meglepő, hogy e szellemi magasrezgésben fogant könyv a zenei skálán is oly híven játszik.  A blues, a jazz és a klasszikus zenei hullámokon keresztül tükröződik a rezervátumi világ hangulata, a Tengerkerülőben mindezekbe bepillantást is nyerhetünk:

 

„tudni a tudás mit jelent

és mit a mennyek körei

és hány szólamban szól a csend

amely a zenét követi

és megérkezni sehova

és ott maradni semmikor

fényszerzet-fülben zenbona

elvarázs-szívben esz-minor

 

mindegy miféle gondolat

beszél benned a nyelv helyett

hogy kereszteled orkodat

vagy marasztalod elfedet

közel az üdvök távlata

forró az Isten hűlt helye

hozzá magadban általa

vele igyekszel nélküle”

 

A legmagasabb nyelvi szintet az angyali beszédben találjuk, ezt az Angyalok nyelvén láttatja igazán, melyet mindamellett lágyan, de határozottan szintetizál a vers, mint olyan lényegiségével.

 

„Sziklák között gazdátlan sóhaj

szél fú tétova és törékeny

imára kulcsolt mondatokkal

áll a vers a világ tövében

 

a madarak nyakában súlyok

zuhan az égbolt szakadatlan

de angyalnyelven suttog

akiben szeretet van”

 

Beenged, hogy nyugodt szívvel elengedjünk és észrevegyük, miért is járt itt az ember a Földön egyszer… Az Álomkelte ennek ad hangot, egészében olyan, mint egy ébresztőt mesélő édesanya, aki megnyugtat afelől, hogy az álom a valóság része.

 

„Ez az idő az álomkelte

most kel útra a tárgyak lelke

most vándorol a föld az égbe

készül kései vendégségbe

 

(…)

 

azt hiszed hogy a képzelet?

úgy képzeled a hit?

s minden elmés történetet

az elme alakít?

lények sereglenek

a falból

– tartsd nyitva a szemed

ha alszol

 

(…)

 

áldott poklokra alászálló

merész élő az ember

horgony vagy hal vagy halászháló

és néha tenger

fanatizmusa csak fantázia

csak fikció és aranykori virtus

az életéből kitalálnia

ki kell találnia egy labirintust”

 

A harmadik ciklus szimbolikájában a mese és a fantáziavilág határán mozog. A két megelőző ciklus rávezet a megértésre, hogy ne csak mosolyogjunk ezeken a könnyű, magával ragadó, fenséges, mesebeli költeményeken.

Az emberben rejlő hőst, az álmai túlélőjét hívja életre: az ember jobbik felét, játékosan, hihetetlen költői kreativitással. Halmai jó mesélő, hogy a vers csodaszerével képes gyerekké kápráztatni újra: erről tanúskodik a kötet.

Furcsa kémiát visz végbe az elmében. A harmadik ciklus meséi olvasás közben szabályosan tapasztalásélménnyé válnak. A rejtett üzenet, mely a hitre és szeretetre ébreszt, beleül a szívébe annak, aki figyel. De ezek a versek nem gyerekeknek íródtak. A felnőtt pedig rájön végül, hogy sosem volt felnőtt, csak a világ hitette el vele, hogy az. A szív- és érszűkülés gyógyírja ez a költészet.

A mesék átélhetősége, a szeretetben és a jóságban, korunk cserépdarabjai között lépdelve, ahol sebek sebeken taposnak, és talán, mert rámutat, talán mert egyszerűen említi, de talán mert, a vers az, ami, képesek vagyunk behegedni, bizalmat gerjeszteni, újra kinyílni és újra harmóniára lelni a folyton ostorozó diszharmonikusságban. Halmai szó- és képhasználata igazi költői lelemény, mely képes a szívben súlyokat arrébb lökni, és helyet teremteni annak, amit oly régen elvesztettünk, s úgy hittük, már nem lesz meg többé.

A negyedik ciklus bölcseletek ciklusa, egyben a legrövidebb. Részben animista szemléletű, minden létezőt mozgásba hívó, teljességet megcélzó versek. Az út ambivalenciájáról, a támogató erők öntörvényű, alakváltó, felismerhetetlen, de bölcs rálátással megismerhető ellentmondásosságairól ad költői definíciót, többek között kóanszerű tanmesékben. Az út, a sors, Isten, a teremtés és a nyelv analóg rendszerét tárja fel. A krisztusi tanítás ebben a szakaszban jelenik meg és teljesedik ki a következő, záró ciklusban.

Az anyaghoz való leereszkedést és az abból való felemelkedést jó tanító módjára mint feladatot, utat mutatja, ennek összegzése és konklúziója tudatosan és kiemelten az Éneklő tenger című gyönyörű költemény, alfástul-omegástul.

 

„nem az ördög kér erődből

te adsz erőt az ördögödnek

maradj gyönge s mindent legyőzöl

indulj s egy világ jön mögötted

 

(…)

 

mintha a semmin meditálva

néznél végig a teremtésen

végül fekszel így érsz a révbe

ahol a tenger vet keresztet

ha meggyógyít az lesz a vége

ha meggyógyulsz az lesz a kezdet”

 

Egyhegyűségre összpontosító világi tudat; a semmivel rendelkezve minden rendelkezésre áll – beszéli el a Földközi-ember fiktív párbeszédében:

 

»Gyönyörű hajót építettél

gyorsabbat minden régieknél

de kivonszolni a fejedből hogy fogod?«

 

»A tenger is bennem csobog«

 

S, hol volt, hol nem volt, nem egy képzeletszülte mesevilágról beszélünk, hanem magáról az életről, melyből fáradhatatlan munkálkodással kicsempésszük hosszú, de oly rövid egzisztálásunk során azt a varázst, melyet egyszerűen kifejezve hitnek hívunk. De a hit nem valami szemfényvesztmény, nem a képzelet szüleménye, egy egész világ jár vele és mögötte, melyet karon fogva kell hagynunk, hogy vezessen. Erre kínál bensőséges gyakorlatot a Rezervátum, Halmai tiszta és bizalmas költői hangján. Olyan szferikus tartományban való léthez mutat utat, melyben magának a teremtésnek lehetünk átélői. A szavak rendjében ennek ilyen szintű, didaktikus felmutatása igazán elismerésre méltó teljesítmény.

 

 

(Illusztráció: Pastel hour, Toshio Ebine)

Az a véleményem, hogy nincs véleményem. Amíg engem nem bántanak, nincs velük semmi bajom – mondja a nő az 1-es villamoson, miközben a hazafelé vett macskakaját próbálja fél szemmel számba venni a szakadozó Nagy Zöld táskájában.
És akkor meg is indul az a bizonyos kérdésözön, ami egy erőszakosan gondolkodásra nevelt  – mert ne adjanak el fiam…– fiatal lány fejében döcögősen megindul egy diákmunka-interjú és egy szolfézs óra között.
Tennünk kell-e valamit a nagy közösségért, amiben már rég elvesztünk? Van-e valós beleszólásunk? Kiskörnyezetünkben tegyük meg, ami jó, vagy ott se? Mik az alapvető értékek, amiket egyáltalán védeni akarunk? A véleménytelenség felment-e a felelősség alól? Annak van bátorsága véleményt alkotni, aki nem evez mélyre? Egy helyben nem lehet állni, mert akkor belénk jönnek? Ha igen, merre kell indulni? Hogyan védje magát az ember az idegen ellen? Kell-e védenie magát? Hol az ember helye? Van-e helye? Van-e ember? Van-e? Van? V? ?
Vagy megtűrt alak a gondolatok szögesdróttal határolt lenyomatai között? (Cikornyás kérdések, miközben a villamos kanyarodik egyet és a fent említett hölgy elveszti az egyensúlyát, Nagy Zöld táskájával egyetemben).
Hát én nem tudom.
Azt tudom, hogy éhesnek lenni nem szeretek; fázni nem szeretek; kialvatlannak lenni nem szeretek (kivéve néhány ereszdelahajad este után).
Szóval az embernek jó a kényelem. Nem azt mondom, hogy végcélszerűen szereti, mert nem elégíti ki. Inkább csak feltétel. Ezért jó.
Feltétel a gondolkodáshoz. (Feltétel a szeretethez???)
Mért vágynak ezek az emberek a kényelemre?
Csak azért tudok ezen gondolkodni, mert nem sokára egy esőtől védett szobában ülök, kávét iszom és hallgatom az új kedvenc albumomat.
Ja igen, a menekültek.
Ahogyan nekik nincs átjárásuk az én kényelmembe, nekem sincs az ő kényelmetlenségükbe. Ha választanám a kényelmetlenséget nem lenne ugyanaz, mintha rákényszerülnék. De ezen persze még mindig csak gondolkodom. Tett-e a gondolkodás? Van-e bármi haszna? Nem feltétlenül. De akkor hogy szabaduljon tőle az ember?
Talán, ha valamivel útját szegi. Teszem azt a lelkesedéssel. (Az ész meg a szív ütközete… na, ez már tényleg nagy közhely.)-

A lelkesedés szóban ott lüktet a lélek. Abból fakad.
Van, aki a hazájáért lelkesedik, van, aki a worldpeace-ért, van, aki a vallásában látja az egyedüli utat, van, aki egy sztárocskát majmol stb. (Van-e véleménytelenség? A véleménytelenségért lehet-e lelkesedni?)
Aki lelkes valamiért, az lelkes valami ellen. Ha az általa vélelmezett hazaképet imádja, akkor nem szereti azt, aki abba belerondít. Ha a vallását emeli piedesztára, az ateizmust, esetleg más vallásokat méreget komor tekintettel stb.
Azt hiszem, azok az emberek mernek lépni bármiben is, akik lelkesednek valamiért. Ennek vannak fokozatai persze. Akadnak olyanok, akik annyira lelkesek, hogy az már szerelembe csap át. Olyan szerelembe, amit a holly woodi filmek istenítenek. Mindenre képesek szerelmük tárgyáért, védik a hazát, a vallást, a személyt, a kispandát, a gumikacsa víztaszító felületét minden ellen, ami azt csak sértheti. (De látják-e a fától az erdőt? Látja-e egyáltalán valaki az erdőt?)
Talán a világ úgy megy előre (közhely n+1), ahogy a különböző lelkesedések összecsapnak, és létrejön a lélekháború, avagy az élet. Persze csak azoknak, akik hisznek a lélekfo(r)galomban. Aki ez ellen lelkesedik, attól elnézést kérek.
Vajon a lelkesedőemberek –legyenek bármi iránt lelkesek –elfogadják-e a bocsánatkérést?
– Bocsánat–mondja szepegve az Újpest drukkere, miközben átsomfordál a Fradi béközepén.

De hogy is keveredtünk ide? Ja, igen. A negyvenes nő a villamoson azt mondta, hogy neki nincs véleménye, meg hogy amíg nem bántják, neki semmi baja senkivel. Egy szemfüles közalkalmazott a kettővel arrébb csüngő foszladozó bőrkapaszkodót nyilván a kelleténél jobban megszorongatja ebben a pillanatban, merthogy ugyebár milyen szembehúnyó népség, addig el is kell jutni, hogy valaki már tettlegesen bántson! Nem is segít, amikor a nőnek leesik a macskakonzervekkel teli szatyra. Pedig, ha tudná, hogy azért bajlódik ennyire, mert -magának se bevallva- kétszer annyi konzervet vett, mint szokott, lehet, hogy másképp állna az ügyhöz. A szomszéd mindig azt hajtogatja, itt lázadás lesz, háború. És a nő szereti annyira a macskáját, hogy ha igaza lenne a szomszédnak -amit hisz is, meg nem is- ne kelljen végignézni a cica halálát. De ezt a -talán nem alaptalanul- zsörtölődő közalkalmazott nem tudja. Így nincs is rá hatással. A szatyor megbillen, az a nagy zöld – s pont úgy csörömpöl a sok fémdoboz a hamarosan nyugdíjba menő villamos padlóján mint, ahogy fémoszlop dől a földre, teszem azt mikor leszaggatják róla a szögesdrótot.-
De mit tegyen az 1-es villamos utazóközönsége a menekültekkel? A cikkek olvasása / hírhallgatás már unalmas. A töke tele van az embernek, mikor bedöglik a betonkeverő reggel hétkor és a rádióban megint csak erről pofáznak. Hogy lesz kész így az új stadion előtti lépcső harmadik fokának szegélye?
Én nem tudom. Se eleje se hossza nincs ennek. Se a villamosútnak, mert baleset van a Népligetnél, se a kérdéseknek, se az írásnak.
Lehet, hogy én sem teszek mást csak pofázok – sőt szinte biztos.
Mindenesetre, majd leszállok valahogy az anyázó tömegből, hazajutok, berakom az albumom, megfőzöm a kávém, és kijavítom a stilisztikai hibáimat – amennyire tőlem telik.
S ha valakinek elmesélem mindezt, azt mondja majd, nekem sincs igazából véleményem, vagy, ha igen, nem merem felvállalni. A fellegekben járok, miközben tettekre lenne szükség. Én meg megadóan lenézek a csinos új őszi cipőmre és a nadrágra, amiben szép a lábam, és annyit mondok megadóan: Igazad van.
A fellegeket amúgy is szeretem. Főleg ha rám terítik a szárnyukat. A virrasztót. Az éjit.