Egy kerítés bizonyára nem old meg semmit. Ám amilyen ellentmondásos érzelmeket kiváltó  – sokak számára megnyugtató, mások szerint felháborító – módszer is, meglehetősen látványosnak bizonyul.  Ami – sokak szerint talán – megint nem utolsó szempont abban az Európában, mely csöndben vagy üdvrivalgással fogadja, terelgeti, engedi területére minden feltétel nélkül a menekülteket. A hónapok (egészen pontos kronológia szerint: évek) óta tulajdonképpen csendben zajló események és azok összefüggései mostanában kezdenek kézzelfoghatóvá, felismerhetővé válni mindenkinek. A kerítés, mint a Tanár úr kérem-ben a térképre rajzolt tus elgondolkodni késztet mindenkit: beleléphetünk-e a még nedves festékbe vagy kivárjuk, amíg megszárad a lapon?
A kerítés ugyanis nem a menekült áradatot tartóztatja fel, hanem saját, nyugodt és jól berendezett, kényelmes és pontosan szervezett életünk folyását állítja meg.
Európa, mi európaiak – ha ez nem túl patetikus összefoglalása ellentmondásokkal teli valóságunknak – felismerjük, vagy felismerni véljük, hogy az erőforrások elosztása korántsem egyenlően történik, jobban élünk, mint azok, akik rovására így élhetünk. Módunk van belátni, hogy a Föld tartalékai végesek, működő rendszereit igenis befolyásolják tevékenységeink, s bár valódi hatással nem vagyunk sem a gazdasági, sem a politikai folyamatokra, a Sartre-i nagyvonalúsággal („Az alsóbbrendűekkel úgy bánok, mint velem egyenlőkkel; kegyes csalás ez, hogy boldoggá tegyem őket, s úgy illik, hogy felüljenek nekem, legalább bizonyos határig.”) nagy kedvvel áldozunk „feleslegeinkből” (szintén Sartre meghatározása), különösen megváltó, lelkesítő történelmi pillanatokban. („Az elkényeztetett gyerek nem szomorú; csak unatkozik, mint egy király. Mint egy kutya.”) Ilyenkor úgy találjuk: vagyunk. S végre nem muszáj arra gondolni, hogy milynek voltunk, s hogy leszünk-e egyáltalán. Mások, és talán megbocsátható ez az összevetés, akkor élik át ezt az üdítő, önmaguk létezésére bizonyítékot mutató, rácsodálkozással és eufóriával vegyes érzést, ha mozgósítást rendelhetnek el, ha hadban állhatnak valamivel, valakivel. A kerítés két habitus – nem földrajzi értelemben vett – határán áll. S ne legyenek kételyeink, ez a két „világnézet” sokkal több vonásban hasonló egymáshoz, mint amennyiben különbözik, ahogy a kerítés csak kettejük részhalmazában mutatkozik igazán jól láthatóan. (Azaz egy kerítés egyszerre egzisztencialista monumentum, erődemonstráció és nihilista, ha tetszik, multikulturális díszlet is. Utóbbi azért, mert végső soron azt a „felesleget” védi, amiből adakozni lehet.)
Egy kerítés (a röszkei határon vagy Calais-nél), ellentétben mondjuk a kínai Nagy Fallal valójában nem a „mi” és az „ők” világának elválasztását szolgálja, ahhoz gyenge is volna, valójában csak kiemel, mint egy aláhúzás a szöveg egy fontos mondatát. Kiemeli törékenységünk, s aláhúzza hedonista individualizmusunk. Rávilágít cselekvőképtelenségünkre, a megfáradt, kiutat, a „fenntartható fejlődés” módjait kereső nyomorult emberi valóságra. S mint ilyen nyilván nagypolitikai (európai és erőfitogtató és keleti erőpróbálgató) és kispolitikai (mondjuk szavazatszerző) játékok része is. Hangsúlyos dikció. S mint ilyen, természetesen veszélyes is. (Nem is beszélve a kerítés megvédelmezése okán elkövethető egyéb és egymásból következő életveszélyes karhatalmi és diplomáciai cselekedetekről.) Ahogy korántsem veszélytelen a menekültek áradata sem, a problémát kávéházi nagyvonalúsággal megoldó, Sartre-i feleslegükből boldogan adakozók (kvótákban és statisztikákban hívők) „gesztusa” sem. Lehet énekelni ugyanis, hogy „erre csörög a dió, arra meg a mogyoró”, a baj csak az, hogy bekötött szemmel táncol ma mindenki. Az emberfeletti munkát végző rendőr, az adományokat fáradhatatlanul gyűjtő és szétosztó civil szervezetek, de tán még a tiszteletre méltó európai kormányok is. A menekültek (migránsok? bevándorlók? honfoglalók?) nem különben. Milliónyi emberélet, s mind egyszerre mondja a maga strófáját, s tapogatva kutatja a másikat… (S ha kvóták rendszere megvalósul, a kerítés hiánya keríti majd el az összes európai államot.)
De most, ebben az ördögi játékban, ebben a kiszámíthatatlan kimenetelű körtáncban úgy tűnik, a kerítés az egyetlen, amibe bárki belekapaszkodhat, aki gyűlöli, aki még lőne is mögüle, aki lebontaná, aki magasabbra építené. A kerítéseket minden nézetkülönbség ellenére mindenki rázhatja Európa szerte. Mintha a kerítés lenne, ami összeköt. Mintha gőgünkben ez volna az egyetlen, amiről és ami mentén érdemes volna újrakezdeni jövőnkről szóló beszélgetéseink. (Melyek, nekem egyre inkább úgy tűnik legalábbis, nyugat-európai vezető tisztségviselők esetében is egy átlagosan informált közösségi oldal felhasználó nívóján zajlanak, ha nem rekednek meg a néha egészen meglepő tónusú „kommentháború” színvonalán.)
Sartre-nak könnyű dolga volt. Egyszerűen őszinte volt és okos. Lemetszette kijelentéseiről az érzelgőssé aszalt mondatokat, az álmorált. Egy pökhendien „jótékony” valóság fölé épített logikát.
Most talán az volna a feladat, hogy mi is őszinték és okosak legyünk. (Mielőtt, mert ennek jelei egyre erősebben megtapasztalhatók, radikalizálódnának mindazok – legyenek menekültek vagy európaiak -, akiknek életét úgy tűnik, éppen a cselekvőképtelenség, a cinikus lojalitás, az őszintétlenség, a jósággal álcázott taktika fogja meghatározni majd.
De mindeközben, és ez volna most az igazán fontos, valahol az őrület tombol. Sem falak, sem kerítések nincsenek.  Már mindet kidöntötték, a házak udvarán kilőtt páncélos áll. És a gyerekek romok között túlélést játszanak.

A zen-buddhizmusnak létezik egy igen hatékony technikája, gyanítom, Önök közül sokan hallottak róla már.
Szatori a módszer neve, s lényege, hogy a hirtelen megvilágosodáshoz valamely váratlan, irreális felvetésre adott illogikus reakció vezet.
Saját életemből példaként – noha a képtelenséget illetően (megengedően) fölhozhatnám annak túlnyomó egészét –
annyi fizikai, szellemi, lelki hangsúlyú irrealitásból a számomra egyik legjelentéktelenebb („legreálisabb”?) esetet szeretném most Önökkel megosztani.
Jó pár éve már, hogy egy kedves barátom felhívott, hogy egy régi épületkomplexum egyik sokemeletes szárnyából elköltözött az ottani könyvtár. S ahogy az már ilyenkor szokás, kimazsolázták az arra érdemes köteteket, viszont több százezer, ilyen-olyan nyelvű, szakterületű, világlátású (többnyire dialektikus materialista) átguberálható könyv a helyszínen maradt. Egyúttal közölte, reám számítana e nemes föladat elvégzésében, s „jussom” egy karitatív könyvadomány gerincét képezné majd.
Rábólintottam. A munka napról napra szépen haladt, hálás, zavartalan csöndben, egyedül, jóllehet, nem épp a legergonómikusabb körülmények között: képzeljenek el egy sztalkeri beton-vas-üveg épületet, irritáló neonvilágításban, szintenként vagy 6-10 kongó, vigasztalan szellemteremmel, amelyeknek padlóin elsőre riasztó nagyságú hegyekben állnak a kaotikus könyvhalmok. Rajtuk, bennük, a falakon, a belsőgépészeti kütyükön, beleken a felvert, majd leülepedett több évtizedes városi, kormos fekete por. (Aligha csodálhatóan, az utóbbi liturgiai következményei a harsány tüsszögések, a tízpercenként telifújt zsebkendők, s a napvégi megtisztító öröm: a feketevizes, kis Bencés tusoló-szertartások voltak.)
Ámde történt egyik pénteki hajnalon, ahogy épp szokásom szerint gondolataimba mélyedve a legfelső emeletre tartottam: valahol a félúton nagy kattanással elment az áram, vészjóslón nyekkent a lift. A könyvtárra még csendesebb csöndesség, szürkületi félhomály borult. Csak az utcáról beszüremlő messzi-messzi járműhangok, s a résnyi üvegablakon keresztül érkező vaksi, tompa fénynyaláb törte meg a doboznyi tér süket sötétségét. (Mellékes érdekességként említeném meg, olykor éneklő természetem dacára igencsak jóban vagyok a csönddel, ahogy naprajongásom ellenére a puha, nyári éjszakával, ámde annál inkább irritál a gépmoraj, s a farkasvak félhomály.)
Ám ha már így esett, türelemmel vártam a következő történést.
Az első óra a vu vej-várakozással, s a lehetőségek felmérésével telt. A központi portán nyilván nem tudják, valaki itt tartózkodik, energiakímélés miatt kapcsolták ki az áramot. De majd csak rádöbbennek, ahogy minden nap, ma is itt vagyok. Amennyiben mégsem, ugyan miképpen szabadulhatnék ki ideiglenes börtönömből? A vészjelző nem működik. Ám van egy szütyőm. Ha kenyér és víz nincs is benne, de egy mobil, egy bicska, és egy könyv igen. Zweigtől a Küzdelem a démonnal. Jó kis könyv, többször forgattam; olvashatnám.
Ha látnám a betűket.
Még aztán: valakit fölhívhatnék. Ha lenne rajta hívási egység (ami általában nincs, ez esetemben fényűzésnek számítana). Vészhívási, visszahívási funkcióról meg nemigen tudtam, úgy emlékszem, mintha nem is lett volna akkoriban.
Maradt a bicska.
A következő órában mobilfénynél azzal kezdtem meg a mozgó alkatrészek kibontását. Idővel be kellett lássam, nem jutok velük sokra, csak pár borítólemez hajlik, s a villamossági vezetékek belei ugranak ki kasztnijaikból, csüngnek olajos fürtjeikben reménytelen.
Jöjjön hát az egykedvű, de célrairányítva összpontosított, kitartó erő. Apró szünetekkel mintegy két órán át. Ököllel valami tate-tsuki féleség. Ha úgy hívják. Lábbal valami yoko-gueri. Átmeneti lakhelyem egyre cifrábban kezdett festeni. Elérkezett az ordítási szakasz: hátha meghallja az utcáról valaki. Falak mögül, városi forgalomban –
hamar felhagytam vele. Majd csak rádöbbennek, itt vagyok, s ha nem megyek haza, úgyis felhívnak. Ha addig nem merül le a telefon (már csak két vonalegységet látni). Na most mi legyen?
Az, ami mindig. Darabig elmélkedések a világi kontra lelki történésekről. No nem olyanokról, mint a modernizmus életprotézise, feltételes, hedonista lazasága, hogy egy dugó kihúzása és a nagy handabandának, a futószalagos bestialitás reklám-érzelgősségének annyi. Szókratész barlangja (egynemű szürkületben aligha lehet árnyjátékkal mulatni), az orfikusok börtöne (szóma-széma) önmagában szintúgy nem kielégítő. Kafka agyréménél meg mi se állhatna távolabb.
De akkor miről is?
Talán bizonyos rádöbbenésekről a lét eleven, örökfényű természetéről. Még inkább: magunk független, önfeledt átéltségéről.
A következő hét órán át hát szokás szerint dalokat és verseket írtam. Előbbieket hangosan, utóbbiakat némán, belül. Nagy-nagy örömmel születtek… egyből elengedtem őket. Nem rögzítettem később se közülük semmit. Kinek, minek.
Ha kell, amúgy is történik. Ha így, ha úgy, mindig volt, mindig lesz. Ha épp nem itt, az se baj. Sőt, megtisztelő. Változatlanul bensőséges, szabad. Kijjebb majd más, legközelebb.
Belül úgyis mindig szól.
Csak pillanatokra kellett abbahagynom. Délután négy-öt között, amikor megcsörrent a telefon. Kislányom szólt feleségemnek, hívjuk már föl apát! Még két telefon, egy barátomtól, egy a helyszínre siető műszerészektől. Aztán a csipcsip masina lemerült.
Valamikor este hét után egy remegő, rettenetesen izguló férfihang hasított a csendbe:
Attila, jól vagy?! Szólj hozzám! Mindjárt kiszabadítunk!!!
Meghatóan kedves, szeretnivaló –
de mire föl ez a nagy izgalom.
Amúgy nem ment könnyen. Jóféle szocreál páncélliftből, vasalt, áteresz zárszerkezetek mögül.
A segítő arc sápadtsága azonban megejtő volt. Először a kibújásnál, majd amikor meglátta a szétberhelt berendezést.
Ezek után pedig fütyörészve hazaballagtam, és letusoltam megint.
Kedves barátaim, mi lenne mindebből a tanulság?
Nos, az szemernyi sincs. A könyvekből nem lett adomány, csak újabb elraktározás, újabb feladat. A nap eltelt, abszolút ugyanúgy, mint a többi. A liftet vagy megjavították, vagy jól fizető hulladék lett belőle.
Az, aki benne volt, se változott. Ugyanabban a csöndben lakik.
Vannak, akik keresik, vannak, akiket ő keres.
Az utakon ugyanúgy zakatolnak a kocsik, fontoskodik a város,
idehaza ugyanúgy illatozik a kert, kövéredik a hold.
Ragyognak a csillagok; elválasztva a világosságot a sötétségtől.
„És látá Isten, hogy jó.”

Itt nyugszanak az őseim, a Felvidéken, Délvidéken, ez a hazám.

Ha ennek a szónak értelme megkopott is (áttetszővé vált?), s talán csak akkor derül ki pontosan, hogy mit jelent, ha már nem létezik, ma még van, megtartja még a nyelv, a történelem (ha számos elemében vitatott is), a kultúra (ma vagy csak művészetet értenek alatta, vagy pusztán hagyományt, de semmiképpen nem az ember mai, mindennapi meghatározó viszonyát az élettel, s minden élővel vagy emberfelettivel), ez a haza még van, lázas és hidegrázós egyszerre, kicsit védtelen, törődött, és közben elég ingerlékeny is, mint minden beteg. De sem a hazát, sem a világot, sem a kultúrát nem fogja megmenteni vagy „rendbe tenni”, jobbá (értsd: élhetőbbé) tenni semmilyen őrsereg, demokratikus vagy központilag vezérelt intézmény, ősiség, felzárkózás, de még a pozsonyi csatában hősi halált halt Árpád bátorsága sem.

A szellem szabadsága nekünk már megadatott, de a szabadság szellemiségéről még mindig (vagy már megint) nincsenek kialakult gondolataink. Épp most került megint elém egy 1924-es újság híroldala, melyben a József Attila elleni, istenkáromlás miatt folytatott bírósági ügyről tudósítanak. Szerencsére ma már nem történhet ilyen. (Nem? Sehol? Semmikor? Soha?) De szerencsétlenségünkre nem valami bölcs, belátó Isten rendezte így, még csak nem is a műveltség elterjedése, kiterjedése hozta el a látszólagos béke korát.

Az elmúlt hosszú évek alatt vajon annyival „okosabbak”, olvasottabbak, kiműveltebbek, tehát lehetőségeinket jobban, bölcsebben megvalósító emberek lettünk-e, mint amennyi „szabadságot” adtak nekünk? S ha képzettek vagyunk is valamelyest, valamely területen, ez a „tudás” kellő biztonságérzetet is ad a megnövekedett, interkulturálissá táguló térben? S vannak-e még valódi kapaszkodók a sorsban, vagy csak úszunk bójáról bójára?

A korábban egy egész (kulturális) közösségre nehezedő s rajta elterülő felelősség (és az együtt megválaszolandó kérdések tömkelege: emberség, féltés, hazaszeretet, morál a kultúrában „feloldott” s így közérthető és elfogadott alapvetései) most egyénenként mindenkire teljes súlyával szakad.

Mindenki cselekedni is akar. Hosszú évek csendes meditációjából kitörve mindenkit elönt megint a tettvágy.

S gyakran, ahogy az lenni szokott ilyen végletes helyzetekben, nem egy probléma megoldásáért, hanem egymás ellen vetélkednek a cselekvő kedvek és indulatok. És, hát na… Épp úgy individuum az is – s individualistaként is –, aki az individualizmus ellenségének mondja magát. S vegytiszta „magyari” virtussal köpködi vissza a multikulturalizmust védő az azt támadót.

Én pedig nem hiszem, hogy ne lehetne egyidejűleg humanistának lenni és megtenni mindent, hogy ne váljunk áldozatokká, ha egyáltalán.

Végtelenül félrevezető a migrációban megjelenő problémára (veszélyre?) figyelmeztető mondatokat általánosan demokráciaellenesnek és embertelennek tartani, ahogy rettentő veszélyes a humánus, segítőszándékú megnyilvánulásokat felelőtlenségnek, hovatovább hazaárulásnak minősíteni. A leegyszerűsített világképek ugyanis minden látszólagos különbségük ellenére is több dologban hasonlítanak, abban mindenképpen, hogy mindenen (összefüggéseken, erkölcsi alapvetéseken, gyakran magán a kultúrán is) kívül helyezik magukat, s kizárólagos verdikteket hirdetnek mindenkinek.

S ha ezen túl indokaikat, jelszavaikat, ideológiájukat és egész tevékenységüket kizárólag a napi politika működésének paradigmája alá vonják, nemcsak egyoldalúak, haszontalanok, a megoldások tekintetében hiábavalók, de saját céljaik tekintetében hazugok is.

Pontosan olyan ostobaság, mint azt mondani, hogy Magyarország jobban teljesít.

Nem tudom megállni, hogy ne említsem, a matematikában is csak bizonyos szabályok között, bizonyos mértékig lehet egyszerűsíteni egy egyenletet, utána, sajnos muszáj megoldani.

Vagy nem. De az más számtanfüzetre tartozik.

Éppen ezért én nem a tolerancia végtelen egyszerűségében hiszek. (Ami nem azt jelenti, hogy az ember ne lehetne toleráns.) Ha a tolerancia mindenkire nézve „kötelező”, az a circulus vitiosus állapota. De hiszek a tiszteletben, nem a tekintélyelvűségben, hanem mindenkinek kijáró emberi „eljárásban”, fogadtatásban, köszöntésben, viselkedésben.

Persze, ez mindenkor mindenképpen naivitásnak tűnhet, s a nemzethalált vagy Európa végét sejtők, és az elesettségtől, üldöztetéstől elriadók most egyszerre mondhatják, hogy demagóg, vagy jobb esetben hülye vagyok. Akkor is úgy gondolom, hogy legitim és illegitim, toleráns és tolerancia ellenes, hazaáruló és nemzetvédő mind véges inerciák. Jobbára csak egymáshoz viszonyítva mérhetők. (Uram bocsá’, még a hazaszeretet sem evidens kifejezés; Széchenyi, Kossuth vagy Görgey szerette-e jobban a hont? Nehezen eldönthető.) Meglátni, hogy mit kíván humanizmus, mit a nemzet érdeke, mit diktál erkölcs és mit a morál, hogy mit követelnek több ezer éves alapértékeink s mit az ezekből felépülő – remélhetőleg helyes – érdekeink rendszere: ez maga a gondolkodás. A gondolkodás munkáját pedig el kell végezni. Addig, amíg a tisztelet sokkal kiterjedtebb jelentésű és értelmű fogalma még értelmezhető marad, mert tudom, van az a határ, amin túl az is eliminál. Mert vannak az emberek (lelkek, egyének) és vannak az általuk létrehozott és megélt folyamatok. De amíg embernek lehet maradni nem szabad semmilyen elemi folyamat sodródó részecskéiként létezni.

Jó volna tudnom, hogy Magyarországot félteni nem kínos magyarkodás, de magyarnak lenni nem azt jelenti: gyűlölni, félni bárki mást.

Itt nyugszanak az őseim, a Felvidéken, Délvidéken, ez a hazám. Ha úgy alakulna meg kéne védenem a szeretteimet. Ha elbuknék, menekülnöm volna muszáj.

De jó volna tudnom, hogy ha eljön az ideje, ebben a földben nyugszom majd, és ha lehet, „jó lelkiismerettel” minden értelemben, ahogy, bízom benne, mindannyian.

És lesz, aki még el tudja olvasni majd mai mondatainkat, s ha megértő mosollyal is, de azért gondol néha ránk.

Ha felületesen sorra vesszük, mely témák fordulnak elő leggyakrabban az aktuális közbeszédben, s azt is hozzáadjuk, milyen természetűek az ezekre érkezett reakciók (legalábbis egy aggasztóan nagy részük), kirekesztéssel, elutasítással, mi több, megvetéssel találkozunk. A jelen írásnak nem célja ezeknek a kérdéseknek a megtárgyalása, mindemellett olyasvalamiről szeretne szólni, amelyet a magyar társadalomban és közgondolkodásban továbbra is elhallgatás, tartózkodás, elzárkózás övez: élettapasztalatokról egy fogyatékkal élő, azon belül is mozgáskorlátozott szemszögéből.

Születésem – 1989 februárja – óta mozgáskorlátozott vagyok, valószínűsíthetően egy orvosi műhiba, illetve a koraszülöttség komplikációinak következtében alakult így az életem. Az okokról, a miértekről elegendő is ennyi; nem a fizikai állapotomról szeretnék elsődlegesen beszámolni. Meg kell azonban jegyeznem, hogy csupán az elmúlt egy-két esztendőben érkeztem el odáig, hogy nyíltsággal, természetességgel, sőt, a figyelemfelhívás szándékával legyek képes beszélni a saját helyzetemről. Mindezt pedig azért, mert mint minden vitás kérdésben, hiszem, hogy ebben a témában is a jelenlét, illetve a párbeszéd vezethet a legtöbb eredményre; felismervén, hogy talán nekem is jut valamiféle szerep abban a súlyos helyzetben, amely ma Magyarországon (sajnos továbbra is) a fogyatékkal élők és az ép társadalom között fennáll. Mégis, miféle ez a szituáció?
Nem ok nélkül emlegettem a felvezetésben, hogy számos vonatkozásban elutasítás és agresszió az általános reakció egyes társadalmi kérdésekben – hogy-hogy nem, ez a feszült légkör rendszerint a kisebbségeket övezi. Azokat a csoportokat, amelyek eltérnek az uralkodó normától: legyen szó az LMBTQIA+ közösség tagjairól, színesbőrűekről, vagy éppen esetemben, esetünkben fogyatékkal élőkről. Természetesen a megszokottól eltérőre bizonyos mértékig teljesen érthető, ha valaki idegenkedéssel vagy távolságtartással válaszol – ez alapvetően abból fakad, hogy az illető világának nem része ez a fajta másság, tehát időre és tapasztalatokra van szüksége ahhoz, hogy felszámolja az idegen és a saját közötti távolságot. Ami engem illet, szinte az összes közeli barátomról utólag kiderült, hogy ismeretségünk kezdetén szintén óvatossággal, fenntartással közeledtek hozzám, ami tehát egész egyszerűen abból fakadt, hogy egészen addig nem volt az életük része, ami az én személyemmel mintegy jár, ahhoz hozzátartozik. Ki hosszabb, ki rövidebb (szerencsére az utóbbi volt a jellemző) idő alatt, de akaratlanul is felszámolta a távolságtartását – itt benső távolságtartásra gondoljunk -, s a későbbiekben könnyedséggel kezelte a felmerülő fizikai akadályokat, felfigyelt az engem esetlegesen érintő hátrányokra, más, hozzám hasonló állapotú emberek felé is nagyobb figyelemmel és empátiával fordult. Ez egyszerűnek hangzik, és higgyék el, az is: az emberek többsége nem önszántából elutasító vagy óvatos, mindez rendszerint a tapasztalatok hiányából adódik. Szerencsére olyanokkal is összehozott az élet, akik személyes érintettség vagy előzmények hiányában is, kezdettől fogva végtelen empátiával és készséggel fogadták el az állapotomat, nyújtottak segítséget. De mi ebben a nehézség? Mert bizony abból van több.
Számomra mindig is természetes volt az integráció, nem tettem határozott különbséget az épek és a fogyatékkal élők társadalma között, mert nem is tudtam volna megtenni. Édesanyám és szűk családom nevelése, energiabefektetései és támogatása révén gyerekkoromtól kezdve célunk volt az integráció, egy-egy speciális bölcsödében és óvodában eltöltött év után egy teljesen hagyományos általános iskolában kezdhettem meg a tanulmányaimat, a többi gyermekhez hasonlóan hatéves koromban. Így sosem volt kérdés, vita tárgya, hogy amennyire csak lehetséges, ugyanazt az utat járom végig, ugyanazokban az intézményekben, amelyekben ép társaim is tanulhattak, ahová tartoztak. Rémisztően és elszomorítóan sok fogyatékkal élőnek azonban nem adatik meg ez a szemléletmód: általában anyagi megfontolásból vagy a stigmatizációtól való félelem okán. Azt gondolom ugyanis, továbbra is abban a katasztrofális helyzetben van közösségünk, hogy a fogyatékkal élők szülei, gondviselői még mindig előnyben a szegregált nevelést és oktatást, sok esetben azért, mert (jogosan!) rettegnek attól, hogy gyermeküket elutasítja, mintegy kiveti magából a többségi társadalom. Természetesen a speciális intézmények mellett óriási érv, hogy sokan csak ott képesek megkapni a szükséges figyelmet és személyre szabott nevelést, egy kellően progresszív társadalomban azonban az integráció mellett is kivitelezhető lenne mindez (biztosítva mindenki számára a neki szükséges feltételeket, mindazonáltal kiküszöbölve az elkülönítést). Tegyük hozzá, hogy az elutasítás nem a kicsik részéről érkezik. A gyermekek előítéletei, idegenkedése szerzett, tanult viselkedésforma. A gyermek sokkal hamarabb képes túllendülni társa normától eltérő tulajdonságain, még abban az esetben is, ha nem feltétlenül tudja értelmezni azokat, mint bármelyik felnőtt. S míg az anyagi feltételek (így sajnos a lehető legjobb integrált nevelés) legtöbbször a mindenkori államapparátustól és támogatóktól függenek, az elutasítás, a megbélyegzés az egyén szintjén jön létre és formálódik. (Igen, még abban az esetben is, ha a közgondolkodást „felülről” igyekeznek negatív mederbe terelni.) Tovább szeretném hangsúlyozni sorsom szerencsés alakulását: sem gyerekként, sem később nem éreztem soha, hogy bármelyik közösség kiközösített volna, hogy ne fogadott volna be kérdés nélkül – eltekintve egy-két apróbb incidenstől, de ezek is sokkalta inkább az adott egyén korlátoltságának, érzéketlenségének voltak betudhatóak.
A kezdettől fogva alkalmazott integratív szemléletmód esetemben nem csak azt eredményezte, hogy úgymond kényelmesen, kelletlenség nélkül mozogtam az épek világában – azért is volt rettentően fontos, mert gyerekkoromtól fogva úgy éreztem, semmivel sem vagyok „kevesebb”, mint a társaim. Így a tanulás sem volt soha teher, hanem élvezet és lehetőség, hiszen örültem, örülök, hogy amit eddig abban elértem, az az enyém. Nem éreztem, hogy velem lenne valami „baj”, hogy én ne lehetnék ugyanolyan értékes tagja az adott közösségnek, mint a többi, fogyatékkal nem élő társam. Sosem volt rossz érzésem, gátlásom, bántalmam abból, hogy én nem tudok járni, miközben a körülöttem lévő tíz, húsz, száz, ezer ember igen. (Most, felnőttként talán több lelki nehézségem adódik ebből, de igyekszem ezeket leküzdeni.) Többen gondolják azonban az ellenkezőjét, mint az bevallható lenne.
Azok az esetek, amelyekben például megaláznak, megsértenek egy fogyatékkal élőt – akár verbálisan -, természetesen szélsőségek, de sajnos egyáltalán nem példa nélküliek, én magam is számtalanszor éltem át hasonlót. Lehetséges, hogy már megtanultam kezelni, figyelmen kívül hagyni, fájó viszont belegondolni, hogy egy-egy bekiabálás, gúnyos összenézés, hátat fordítás mennyi fájdalmat okozhat a többi társamnak. A sérelmek ugyanis nem ott kezdődnek, amikor hangosan nevetnek rajtunk, vagy kigúnyolják az eszközeinket; sokkal kisebb, sokkal mindennapibb szinteken, amelyeket szinte már észre sem veszünk, s így az a veszély fenyeget, hogy az ép többség nem is sérelemként regisztrálja. Mire gondolok? A fogyatékkal élőknek fenntartott ülőhelyek, mosdók, egyéb speciális adottságok épek általi rendszeres használatára, a szemkontaktus kerülésére, a folyamatos elfordulásra, erőltetett ignorálásra, a segítségnyújtás teljes hiányára… Mondhatni, elég rosszul állunk, ha a fogyatékkal élők igényeinek és életvitelének tiszteletben tartásáról van szó. Nem szándékoztam kiemelni, mert sajnos annyira evidens, de mégis kénytelen vagyok: a fővárosban is kisebbségben vannak azok a helyek, nyilvános terek, amelyek akadálymentes megközelíthetősége és bejárhatósága, valamint az egyéb szükséges feltételek biztosítottak; szinte borzalmas elképzelni, hogy Budapestet elhagyva milyen lehet a helyzet. A szomorú, hogy sok esetben az üzemeltetők-tulajdonosok (nem ritkán épp a magyar állam!) csak akkor képesek változtatásokat eszközölni, ha valahová hirtelen érkezik vagy bekerül egy fogyatékkal élő, így az ő EGYÉNI érdekében történik mindez, intézményi szinten akár azért, mert utána több normatívát kaphatnak, tehát „a megléte” jár egyfajta anyagi haszonnal is. Ez igen nagy probléma, eddig csak partikuláris esetekkel, igényekkel és lépésekkel találkoztam, azzal aligha, ha valaki, valakik egyénfüggetlenül a fogyatékosok érdekében szeretett volna valamit megváltoztatni, helyrehozatni, átépíttetni. A legtöbb modern épületben is csupán azért adottak a feltételek, mert többnyire multinacionális vállalatokhoz tartozó építményekről beszélünk, ezek pedig kötelesek megfelelni egy univerzális szabványnak.
Nemcsak a negatívumokról, a negatív megnyilatkozásokról szükséges beszélnünk: saját tapasztalataimból tudom, hogy olykor a pozitív megnyilvánulások is lehetnek problematikusak. Miről is beszélek?
Személyes emlékek: nem egy, nem két alkalommal fordult elő velem, hogy vadidegenek szólítottak meg a budapesti éjszakában-estében (igaz, kedvesen és lelkesen), mégpedig azzal az apropóval, hogy „örülnek, hogy itt vagyok”, „ne adjam fel”, „csodálatos ember vagyok” – a sor folytatható. Az első reakciónk valószínűleg (mint ahogy nekem is az volt) a meghatottság és a viszonylagos hála – ha azonban belegondolunk abba, hogy olyan emberek ölelgettek a keblükre (szó szerint, nem viccelek, nem a hatás kedvéért írom le mindezt), sőt időnként még arcon is csókoltak(!), talán változik a megítélésünk. Hogy teljesen őszinte legyek, sokáig úgy éreztem, nincs ebben semmi kivetnivaló, mégiscsak kedvességet és figyelmet kaptam más, velem együtt szórakozó emberektől. Idővel egyre kevésbé hagytak nyugodni ezek a tapasztalatok: szomorú tény, hogy az intim szférám megsértése, az erőszakos közelség a kisebb aggályaim közé tartozott. Miért kéne ugyanis bármely fogyatékkal élő személyt méltatni azért, ami mindenki más számára természetes, adott? Miért számít különlegesnek, hovatovább szenzációnak a fogyatékkal élők megjelenése a szórakozóhelyeken, a táncparketten, olyan helyeken, ahol az ő jelenlétük továbbra sem normatív? Ha belegondolunk, az ilyesfajta gesztusok továbbra is azt deklarálják, hogy a fogyatékkal élők jelenléte az épek által uralt környezetben nem szokványos, rendkívüli, s hogy egy-egy ilyen „területfoglalás” ünneplésre ad okot. Az ilyesfajta gesztusok továbbra is a fogyatékkal élők elkülönítését erősítik az integráció helyett, súlyosbítva azzal, hogy egyfajta inherens „különlegesség”, különbözőség társul hozzájuk az épek konnotációjában. Hadd fogalmazzak egyszerűbben: higgyék el nekem, a fogyatékkal élők (bár nem beszélhetek egy teljes közösség nevében, de azt hiszem, ebben a többi társam is egyetért velem) semmit sem szeretnének jobban, mint hogy ne tartsák őket másként, furcsaként, különlegesként, bátorként számon, pontosabban: tetteik és érdemeik alapján társítsák hozzájuk ezeket a fogalmakat, tulajdonságokat, s nem pusztán azért, mert állapotuk eltér a normatívtól. Nem tartom bátornak magam, amiért ellátogatok a kedvenc zenekaraim fellépéseire. Mint ahogy egy járni tudó ember sem tartja magát bátornak pusztán emiatt. Szeretnék úgy szórakozni, tanulni, dolgozni, utazni, szeretni, mint mindenki más – ezt talán megértik, ugye?
Egy igen nehezen feloldható circulus vitiosusszal állunk tehát szemben, amely szerint az elzárkózás feloldásához elengedhetetlen a kisebbségi réteg, a fogyatékkal élők jelenléte és szerepvállalása, ez azonban nagymértékben akadályozott anyagi, fizikai és emocionális tényezők által. Leegyszerűsítve: megfelelő anyagi támogatásra, akadálymentesítésre és elfogadásra, együttérzésre, részt vállalásra van szükség, amelyet azonban feltétlenül az ép társadalomnak avagy az ő képviselőiknek kell megoldaniuk. Az egyelőre normatív gondolkodás, mely szerint a – testi, szellemi – fogyatékkal élő sérült, hibás, kevesebbre képes, mint bárki más (vagy ép az ellenkezője: egy különleges, már-már misztikus lény) eltörléséhez szükség van arra, hogy minél többször elmondjuk az ellenkezőjét: nincs különbség ép és fogyatékkal élő emberi értéke, potenciális tehetsége, jogai, boldogságának érvénye között.

Se szeri, se száma a kesergéseknek arról, hogy az iskolások nem olvasnak eleget. Nos, én nem tudom mi volna az elég, vagy kihez képest nem olvasnak eleget, mivel úgy látom, az egész társadalom nem olvas. A gyerekek csupán abból a szempontból kirívóak, hogy számukra több lehetőség áll rendelkezésre, hogy mást csináljanak az olvasás helyett, mint a digitális bevándorlással küszködő középkorú népességnek. De nem elég, hogy nem olvasnak, még csak nem is szeretnek olvasni. Valamiért az olvasás ténye önmagában még akkor sem elég, ha a tanulók netán megerőltetnék magukat, az elvárás az, hogy élvezzék is. Ez a gondolatmenet mélyen gyökeredzik az irodalomoktatásról való közgondolkodásban. Valójában soha nem tesszük fel a kérdést, hogy pontosan miért kellene szeretnie a gyerekeknek az olvasást. Nem nézünk szembe vele, hogy az olvasás önmagában nem pihentet, sőt meglehetősen fárasztó tud lenni és minél izgalmasabb annál fárasztóbb. Lelki szemeink előtt a századelő térdnadrágos kisfiúi kipirult arccal izgulnak végig többszáz oldalas kalandregényeket, aminek remélhetően nem az egyetlen oka, hogy nem volt még internet.

Ha elfogadjuk, hogy az olvasás nehéz, esetenként igen fárasztó elfoglaltság, akkor beláthatjuk, csak úgy válhat vonzó foglalatossággá az újabb generáció szemében, ha egyben szenvedélyükké is válik. Az olvasás öröme, amit Roland Barthes találóan a rejtvényfejtés öröméhez hasonlít, nem születik velünk. Meg kell tanulnunk azokat a kódokat, amiknek nyomán a szöveg képes szólni hozzánk, pontosabban fogalmazva, amik képessé tesznek minket, hogy hozzászóljunk a szöveghez. Persze sokan vannak, akik ezt a kódrendszert többé-kevésbé kidolgozzák saját olvasmányélményeik alapján és szövegről-szövegre tágítják, egyre több műre kivetítve azt. Ugyanakkor a gyakorlat azt mutatja, hogy mindig is létezett egy csoport, majd az utóbbi időben vészjósló méreteket öltött, melynek tagjai önként nem végzik el ezt a munkát. Nekik segítségre van szükségük, hogy hozzáférhessenek a szöveghez. Hogy pontosan miért van ez így, az szinte mindegy is. Ha nem olvastak nekik mesét elalváskor, ha apunak és anyunak nem volt ideje beszélgetni velük, ha tényleg a háromdimenziós mozi és a multiplayer játékok állnak a háttérben, vagy ha csak bezárták őket a pincébe, nehogy tönkretegyenek valamit, az eredmény sokféle módon hasonló lehet.
Az olvasás szenvedélyét a kódok átadása nélkül elvárni nagyfokú naivitás. Mégis gyakran tűnik úgy, hogy az iskola abból az alapállásból viszonyul az olvasástanításhoz, mintha a gyerek eleve szeretne olvasni. Elvár tehát egy készséget, amit nem alakított ki és nem hajlandó tudomásul venni, hogy a mediális platformok küzdelmében éppen az ő feladata lenne a könyv oldalán vívott harc. Ehelyett megsértődik és büntet.

Alapvető szemléletbeli hiba, hogy gyakran összekeverjük az olvasás képességét, vagyis a betűk, szavak felismerését, az értő olvasással. A gyakorlatban ugyanis csak hatodik osztályig zajlik a tudatos szövegértés fejlesztés, a továbbiakban az iskola evidensnek veszi a készség meglétét. Ha ezt összevetjük azzal a becsült adattal, hogy az érettségizettek 25%-a funkcionális analfabéta akkor világos, hogy minimum minden negyedik tanuló esetében hatodik osztályig nem zajlott le a kompetencia megfelelő kialakítása. Még lesújtóbb a kép, ha figyelembe vesszük a felméréseknek azt az eredményét, hogy a magyarázó vagy dokumentum jellegű szövegekkel a legtöbb tanuló jobban bánik, mint az elbeszélő típusúakkal. Ez az adat ugyanis arra is rávilágít, hogy az irodalomtanítás, bár nyilvánvalóan központi feladata lenne, a többi tantárgyhoz képest sem teljesít megfelelően a szövegértés terén. Egyéb szaktanárok részéről is gyakran elhangzó kritika, hogy a gyerekek nem képesek értelmezni például szöveges matematikafeladatokat, hogy nem csak a tantárgy szakkifejezései késztetik őket megtorpanásra a szövegben, hogy mindezek miatt az érintett tanórákon olyan fejlesztési feladatokkal megy el az idő, ami nem az adott tárgy dolga lenne.
Mindezen érveket csupán azért szedtem csokorba, hogy világossá váljon az irodalomoktatás komoly felelőssége. Ezeket a problémákat nem kezelhetjük elszigetelt kérdésekként, az oktatás egészének a sikeressége múlhat az értő olvasás kialakításának sikerén vagy kudarcán.

Merre a jó irány?
Vaktában indult el – és részegen, hogy tényszerűek legyünk – , s ahogy felkelt a nap, és megcsapta a hőség, mindent elfelejtett. Csak az járt a fejében, hogy haza kell jutnia.
Vonat, vonat, kattog az agyában, ahogy bőröndjét cipelve elindul az egyik utcán, vasút, jegy, három órányi tétlen, felelősség mentes zötykölődés, és már otthon is lesz, otthon meg minden rendben van, erre gondol csak, meg arra, hogy mért csesződik el mindig minden azzal, hogy az előadás, az ivászat és a világmegváltás után az embernek még haza is kell találnia.
Haza. Rohadt messze a vasútállomás… Mert akármelyik istenverte városban is van éppen, vasútállomása biztosan van ennek is.
Fogalma sincs ugyanis, hogy hol jár. Összekeverednek benne az emlékek (fájdalmak, örömök, sértettségek), az egyik pillanatban azt hiszi, Fehérváron gyalogol éppen a Magyar Király felé, a másikban meg azt, hogy a győri Czuczor Gergelyen vonszolja magát a színészházhoz, hogy bedőljön végre az egyik lakatlan ágyba.
Csak később rakja össze, másnap a Bródyban, a Rádió előtt szédelegve, hogy mi történt vele. Ja, hogy színház!
Felolvasásuk volt az egyik offos, gemütlich helyszínen, szállást is kaptak, de nem élt vele, inkább pár pécsi baráttal elindult a fesztiválközpontok felé, be-betérve az útba eső kocsmák valamelyikébe. A pontosság kedvéért: mindegyikébe, ami nyitva volt. Az egész fesztiváléletből neki csak annyi jutott, hogy két ismert ismerősre ráköszönt, amint – vélhetően – a színház irányába baktattak valami macskaköves utcán hajnali egy felé. Nem is figyelte, merre járnak, ment a bőröndjével a többiek után.  A tájékozódás lényege a módszeres ivás. Ha felírta volna, hogy mit ittak, akkor könnyebb lett volna reggel visszatalálnia. Egy Unicum után jobbra, két bor egyenesen, aztán a Nádornál egy vodka, majd balra merőlegesen. Francba, valahol ittak egy sört is, de már nem emlékezett, melyik forduló előtt.
Nem jegyzett meg semmit, beszélgettek, és magától értetődő természetességgel követte a többieket.
Aztán egyszer csak megérkeztek.
Utólag olyasmi kép él benne, mintha egy aluljáróba jutottak volna, de sokat sejtetően vibrál az emlékei közt egy művészbejáró felirat is, ami alapján egyértelműen a színházként lehet azonosítani a helyet, még ha bizarr is a jelenet, ahogy a műkő lépcsőn aláereszkednek a sörpadokkal telerakott, felaszfaltozott átjáróba.
Szó, ami szó, fogalma sem volt, hogyan kerültek oda. És szent meggyőződése volt az is, hogy az egész szakmának se volt halványkék dunsztja arról, miképp jutottak ide. Vagyis hát, éppen így, ki-ki ment a maga barátja után, aki járatosnak mutatta magát a helyen. Aztán már együtt is voltak, akkor meg nem akar az ember menni sehová, azért jött, hogy ott legyen, nem azért, hogy kitaláljon onnan valahova máshová. Ami lényeges, azt tudjuk. Két becher után jobbra a társalgó, egy hp, aztán balra az igazgatói titkárság, mindjárt a fröccsök után. Volt is ott minden, zongora, Cseh Tamás, várj, míg felkel majd a nap, a sírásók már mind hazamentek, szóba sem állnak egyszerű kubikossal, csak a hamletek maradnak reggelig, meg a díszítők és a műanyagpoharak.
Csak az a kurva reggel ne volna!
Amikor is, meglehetősen felületesen ítélve meg helyismeretét, egyszerűen a rossz irányba indult haza. Összekeverte az itallapot. Nem figyelt. Jól érezte magát. A sör után balra, aztán a vodka… fenébe, volt valahol egy whisky is, dupla, de arra már nem emlékezett, hogy utána balra vagy jobbra kell-e kanyarodnia.
Kilép a napra.
Megcsapja a hirtelen hőség, fogalma sincs, merre jár, merre az arra, merre a vasútállomás, magában halkan káromkodik, és húzza, cipeli a bőröndjét, amit ki sem nyitott, pedig még váltás ruhát is hajtogatott bele igen akkurátusan, megy a sövényen át, üvöltve évődik egy buszsofőrrel, aki a büdös életbe se akarja megérteni, hogy nem Villányba megy, egyre elkeseredettebb, egyre izzadtabb, áldozatnak érzi magát, vagy bűnbaknak, dühös, amiért ez a város, melynek neve se jut eszébe a hirtelen traumák miatt, így kibaszott vele, hogy minden máshol van, mint ahol kéne lennie.
Az emberek meg nézik, ahogy fehér ingében trappol és magában beszél, nagyon heroikus, gondolják a járókelők, egyrészt van benne valami szabadságharcosi pátosz, ugyanakkor rettentő alpári és kimondottan ijesztő is, ahogy azt kiabálja, ajókurvaanyjátneki! Küzdi előre magát, átvág a kocsik között, bokrok között, ráncigálja a motyóját, ökölbe szorul a keze, haza kell találnia, ha kell tűzzel-vassal, erőből, izomból, ha muszáj.
Viszi a teletömött bőröndöt, szenved, és nem jön rá, hogy izomból nem lehet…
Nemhogy hazajutni, de tájékozódni se.