Aztán 1989-1990 táján reménykedtem, hogy a munkának ez a torz, borzasztó, mert pozitív, mert feldicsérő felfogása – hát még a munkába kényszerítés! – örökre eltűnt a magyar történelemből. És most – igaz, egyelőre félpuha-félkemény formában – megint itt van.

Nem kezdhetem azonnal az elogiummal avagy lausszal, mert előtte szólnom kell a ’munka’ szó jelenlegi, szerintem kétes feldicséréséről. Mai beszédjeinkben egyre többször hallom ezt a kifejezést, ráadásul pofátlan felértékeléssel: ’a munka világa’, ’térjetek vissza a munka világába’!, minden különösebb érvelés nélkül (nagy ritkán felhangzik, hogy azért, mert egyre kevesebb adó folyik be az államkasszába, amiben – igaz, ami igaz – van némi rezon), ami azt a hazug látszatot eredményezi, mintha a munka valami ’jó’ lenne, a ’munkátlanság’ vagy a ’munka nélküliség’ pedig a bennünk lakozó malum metaphysicum terméke volna. Vagyis, keresztény zsargonban mondva, el kellene hajolnunk a rossztól és a jót kellene választanunk.

A munka mint valami ’jó’ dolog elgondolása vagy felfogása mélységesen Isten- és kereszténységellenes, a Gonosztól való. Tudjuk, hogy a Paradicsomban az első emberpár nem dolgozott. (Minek is tette volna? Ha ekkor még a teremtett világba mint könyvbe nem volt beleírva a ’munka’ szó és ennek kötelezettsége.) Mintegy zárójelben jegyzem meg: az általam kedvelt József Attila költeményeiben a munka két igen ellentétes értelemben jelenik meg. Az egyik változat igen kedves zene mai kormányunk füleinek, hogy súlyos képzavarral éljek: „Én dolgozni akarok.” De a Szabad ötletek jegyzékében – fejből idézem, elnézést, ha némi pontatlanság becsúszik – ezt olvastam: „Én nem akarok dolgozni. / Nem dolgozik a Gyömrői, nem dolgozik az Etus /…/ Illyés Gyula sem dolgozik, / forradalmár, mert fél a munkásoktól.”

Nos, ami az Isten-ellenességet illeti, a munka az ősbűnre adott isteni büntetés egyike, a halandóság mellett, és a nőket külön sújtó punitio mellett, jelesül hogy kínnal kell világra hozniuk gyermekeiket. És manapság úgy gondolom, Isten büntetésének az is súlyos része volt, hogy nem csak hogy belevetett minket (az emberiséget) az időbe, de azt mondta, sans voix, suttogva, hogy legyen osztályrészetek a történelem, ami ocsmány, rettenetes, borzalmas, és legföljebb abban reménykedhettek, hogy (Madách: Az ember tragédiája) vagy egy természeti katasztrófa, vagy egy teljes kollektív öngyilkosság, vagy az Apokalipszis lovasai majd eltörlik a Történelmet, az egész emberi fajjal vagy fajzattal együtt. (Többen ma az első változatra szavaznak, teljes ökológiai pusztulást vizionálva.) És a Szentírás eme fölfogását, azt, hogy a munka büntetés, erősíti nyelvünk is. Amikor még az előidőkben oroszul tanultam, úgy emlékszem, a mi munka szavunk szláv eredetű, s hogy az oroszban a múka szó kínt, szenvedést, gyötrelmet jelent. Ez megerősítette bennem, hogy „orcám verítéke”, a munka Isten kőkemény büntetésének része.

Van egy másik szép magyar szavunk is: a robot, már úgy értem, a robotolni ige alapszava. Ez is szláv eredetű, némi feudális mellékízzel, hiszen az oroszban, mint tudjuk, a mi munka szavunk a ’rabóta’. Ezek a szlávok az isteni büntetés éreztetésében nagyon profik voltak: más nemzeteknél is hellyel-közzel megvolt ugyan (főleg a gyarmatokon), de a kényszermunkát ők vitték, azt hiszem, tökélyre. Az én középkorom még ismerte a munka büntetés-jellegét. Mikor kapott a szó pozitív jelentéstartalmat? Ennek megválaszolására E. M. Cioran tippje megfontolandó. A későbbi nevén „reneszánsznak” elkeresztelt időszak Európájában, akkor, amikor már nem lehetett a halálon túli Túlvilágra mutogatni (azt hiszem, a temetési beszédekben az ’örök nyugalom’, az ’örök pihenés’ arra céloz, hogy egy halottnak nem kell reggel 8-ra bemenni a munkahelyére, és nem tudok olyan halottakat elképzelni, akik közmunkára lennének kötelezve az Autre-Monde-ban), hanem azt kellett mondani, hogy aki teheti, az már itt e szomorú földön érje el a boldogság állapotát. Nos, Cioran szerint nagyjából Morus Tamás Utópiájától és Tommaso Campanella Napvárosától vagy Napállamától kezdve jelenik meg, különösen a felvilágosodott utópiákban (az ő példái: Cabet, Fourier, Morris) a munka mint valami rendkívül pozitív dolog az emberi boldogság elképzelt államaiban. Cioran szerint „A munka előnyeinek ecsetelésekor az utópiák valószínűleg a Teremtés könyvének fonákjából indulnak ki. E tekintetben az utópiák a munkálkodásban elmélyült, a bukás következményeiben büszkén tetszelgő emberiség kifejeződései, s ennek a legsúlyosabb következménye mindmáig a teljesítmény lelki kényszere.”[1]

A munka ilyetén pre- és felvilágosodott fölértékelése mellett megjelentek a korai és a klasszikus kapitalizmus idején a munkakritikák. Nem csak a ludditákra gondolok, nem csak arra az oweni pedagógiai megfontolásra, mely szerint a gyermekmunka nem összeegyeztethető a gyermekek testi-lelki-szellemi kiművelésével, nem csak a szakszervezeti harcokra, amelyek a munkaidő limitálását küzdötték ki lassan, hanem főleg a marxi munkakritikára. Igen ám!, csakhogy A tőkében Marx nem magát a munkát támadja, hanem azokat a termelési viszonyokat, amelyek közepette a „munkaerő” munkát végez. Egyszerűen szólva: hagyott egy kiskaput a munka (felvilágosodott) felértékelése számára. És a nyitva hagyott kiskapun a 20. században a munka mint a köz- és magánboldogság legfőbb eszköze igen fontos, méltósággal teli helyet kapva bemasírozott a fasizmusok, valamint a kommunizmusok és/vagy szocializmusok eszköztárába.

Nota bene, Magyarországon is. A kádárizmusban KMK-snak hívták a közveszélyes munkakerülőt, hiszen aki nem végez munkát, az nyilván veszélyes a közre, s ezért büntetendő. Miután végeztem az egyetemen (1979), és az akkor még soklapos személyi igazolványomból kiütötték egy pecséttel a József Attila Tudományegyetemet mint „munkahelyet”, nyáron nem volt munkahelyem. Ha délután sétáltam is a szülővárosomban, Pécsett, még világosban hazamentem, nehogy egy véletlenszerű igazoltatás során kiderüljön, kerülöm a munkát. Aztán 1989-1990 táján reménykedtem, hogy a munkának ez a torz, borzasztó, mert pozitív, mert feldicsérő felfogása – hát még a munkába kényszerítés! – örökre eltűnt a magyar történelemből. És most – igaz, egyelőre félpuha-félkemény formában – megint itt van.

Visszatérve még az eredeti fonalhoz: a munka nevű kín, szenvedés, gyötrelem (önkéntes?) elvégzésének a ciorani ’a teljesítmény lelki kényszerén’ kívül nálunk, jelenleg, ebben az adósállamban, ebben a mindig is, mióta az eszemet tudom, a mindenkori szűk eliteket kivéve, tömegesen szegény államban a másik motivációja: kenyér kell az asztalra, nagyritkán hús, kell otthonra krumpli és rizs, és a gyerek amúgy is szeptembertől iskolába megy. (A család – házasság – gyereknevelés hazugságtriászról talán egyszer később.) Igen, a szegénység és a szükség erős érv arra, hogy munkát keressünk (ott, ahol szinte nincsen). De úgy tűnik, az állás (állás = munka, egy elképesztően hülye felfogásban) hiányában ahhoz, hogy bárki valamennyi pénzhez jusson a kvázi-üres közkasszából, képzettségén alul is vállalnia kell a neki felajánlott kínt, szenvedést, gyötrelmet, vagyis a munkát. Hát, azt nehezen tudom elképzelni, hogy én, mondjuk, volt tanítványaim ámulatára, részvétére vagy röhejére valamely fővárosi ’kommunális teret’ tisztogassak napi n órában, 56 évesen. Nem mintha ez snassz volna, csak igen méltatlannak érzem. Vannak olyan régi és heterodoxális elgondolások, melyek szerint – ezt Hamvas Béla is felkapta egy helyütt – a világrend akkor világrend, ha minden és mindenki a Földön az ő Istentől rendelt helyén áll, a „saját” helyén, és akkor következik be a „felfordult világ”, ha egyre többen vannak nem számukra rendelt helyen.

Lassan lépegessünk tovább a munka nélküliség dicsérete felé! Már idős korában Jean-Francois Lyotard egyik esszéjében (a címe Marie au Japon, magyar fordítását én csináltam, az 1990-es évek közepén megjelent) igen érdekes dolgokat mond. Miközben, persze, a munkát mint időbe kerülő tevékenységet szembeállíthatjuk a szórakozással és a tétlen tunyasággal, a kérdés időgazdálkodási szempontból közelítendő meg. A klasszikus kapitalizmusban, mondja Lyotard, kinek-kinek a helyét a társadalom hierarchiájában a vagyoni helyzete jelölte ki. Ha presztízst akarsz, gyűjts össze mennél több pénzt (munkával vagy másképp, mindegy). Majd volt egy rövid fázis, a fogyasztói társadalom időszaka, amikor a helyedet a hierarchiában a presztízsfogyasztásod mértéke jelölte ki. Ma, mondja Lyotard, az jelöli ki, hogy mennyi a szabadidőd. Vagyis az, hogy időben mennél kevesebb munkával mennél több szabadidőt vásárolhass meg magadnak. (A filozófiai esszé 2000 körül íródott, a Cools Memories IV című, francia nyelvű kötetében jelent meg.) Arról van szó, ha te manager vagy, vagy banktisztviselő, ugyan jól keresel, de ez mit sem ér, mert igen kevés a szabadidőd. Az a kevés, optimálisan mind kevesebb idő is, amit – itt Lyotard az akkori USA, Kanada és Japán állapotát tartotta szem előtt – munkával töltesz, persze szintén bérrabszolgaság, ha nem Te vagy a Topdog, de még ekkor is lehetsz önmagad szolgája (lásd La Boetie magyarul is olvasható klasszikus írását Az önkéntes szolgaságról), ám legalább sok időt szereztél magadnak, amit a te saját kényedre-kedvedre használhatsz fel.

Vagyis: azt hiszem, munka nélküliként, ha a szabadidő mértékét vesszük, gazdagabb vagyok, mondjuk, az OTP vezérigazgatójánál. És szabadabb! Mert a szabadidő tetszőleges eltöltése az én egyéni hatókörömbe tartozik, az én személyes szabadságom része, hogy eldönthetem, külső korlátok és kötelezőségek nélkül, mire fordítom és mire nem. A munka nélküli rendkívülinek mondható szabadideje rendkívüli szabadságfokot jelent (ismétlem, a perszonális szabadságról beszélek, nem társadalmi szabadságról). Elegendő annyi, hogy az élet fenntartásához szükséges minimumot valamiképp előteremtsem. És kinek-kinek jogában áll – mert emberi szabadságának része – úgy dönteni, hogy nem csinál semmit.

Záró megjegyzések: érdekes, hogy a számítógépen a helyesírási program mindig hibásnak jelöli meg azt, ha a munka nélkülit külön írom. (Magyar program, magyar felhasználóknak: csak munkanélkülit ismer, mögötte kemény társadalmi előítélettel.)

Másodjára: már a rómaiak jól tudták, hogy a szellemi munkához egzisztenciális biztonság és sok szabadidő kell. Ez ma sincs másképp.

Utoljára: amíg fenn tudom tartani magam, nem mondok le sem a szabadságomról, sem a szabadidőmről. Miért is tenném? A változó állam jelenlegi kurrens pressziójára és szabadságellenességére?

Én szeretek dolgozni. De amikor dolgozom, az sosem munka, hanem alkotás.

Nem tudom, miért kell írnom a francia szocialista bánatról, de kell. Egyrészt: nem rossz dolog ma, Sarko alatt, pikárd szocialistának lenni. Őket nem lehet MSzMP-múlttal erdőbe kergetni, mert utoljára 1871-ük volt: a Commune, a Père Laschaise-ben agyonlőtt fegyvertelen családapákkal, meg mindenfélével. Azután „csak” De Gaulle-juk volt, de a hosszú lábú főnök még anarchistának is engedett lenni, csak Garde ne legyen!

A Front Nationale általános jelenlegi hanyatlásával és Brigitte Bardot testi (klasszikus) kvalitásainak több évtizedes hanyatlásával nehéz a helyzet: a múlt havi egyik L’Objet Sarkót temeti (szokványos rossz vicc a címlapon: Game over? Akarja folytatni? Igen – nem). Président Sarkozyt „Sarko”-nak nevezni nyelvileg szerintem nem magyar utalás, hanem szerb-balkáni: Sarko, mint Mirko, mondjuk. És a volt belügyérre, noná, hogy menni fog, a francia felnőtt is fülkében szavaz.

A jelszó egy kérdés: Mi a bánat?[1] Hát csak annyi, hogy Európa, lassan, sunyin, szépen megy jobbra. Amivel nincsen semmi gond, ahogy rovásírással szoktuk mondogatni, so far, so good. És akkor én annyira bíztam a békaevőkben! (les mangeurs de grenouilles) Ha már az Európai Unió, amiről még a ’80-as években annyit álmodtam, alapjait egy „francúz-deutsch” megbékélésben vetette meg, hátha – gondoltam a bánat előtt – 2011-ben is jelent ez valamit. És a francia belpolitika is hátha visszavált.

Évekkel ezelőtt nem sikerült a váltás: hiába volt a gyönyörű-okos Segolène Royal, ez a nem egyszerűen szocialista, de ragyogó-szép-érett nő (!), istenkísértés volt a francia szocialisták mersze – őt megtenni az elnöki kampányban jelöltnek. Ugyanis az észérvek tényleg a tizennyolc év fölötti francia nők szavazatára irányultak, arra a francia női bátorságra, hogy háromszáz éves köztársaság és demokrácia után „megeshetne” végre egy női elnök is a sok Chirac, Mitterand és a többi unalmas pasas után.

És ez számítás, ez a vidám, de irreális számítás nem jött be.

Azóta tudjuk, egész Európában a problémák elfedése különböző címszavak alatt történik: „arab tavasz”, „gazdasági világválság”, a „Távol-Kelet kiszámíthatatlansága”. Ezek a problémák azért fontosak, hogy a saját problémáinkat ne vethessük fel. Például ne kérdezzünk rá arra, hogy Európának csak egy lassú-sunyi jobboldali perspektívája van-e, vagy lenne baloldali is. Ami a franciákat illeti, a francia szocialista baloldal vesztett – egy amerikai szállodaszobában. Érdekes, hogy két héttel ezelőtt a francia közvélemény vélekedése az volt, hogy a hatvankét éves IMF-elnököt a harminckét éves szobalány „közvetítésével” (?) Mr. Sarko vitte be az erdőbe. Ugyan én Magyarországról utálom az összeesküvés-elméleteket, de gondoljuk meg: a mostani francia elnök az őt megelőző kurzus alatt az a belügyminiszter volt, akinek egyetlen komoly feladata a külvárosok forradalmának, a kis- és nagytestvérek – nem szabad kimondani, hogy – „arab tavaszának” a kezelése volt, és akinek a kezében volt elnökké választása előtt minden belpolitikai információ. És mióta Sarko az elnök, nem lázonganak a külvárosok.

Én a magam magyarországi magyar nézőpontjából egy szokványos rezsimváltást és stílusváltást vártam, a Sarko-i jobbközép helyett egy francia szocialista kormányt. Csak azért, hogy egy élhető francia szocialista kormány azt tanítsa Európának, hogy minden utak nemcsak jobbra visznek. És most megint itt vagyunk egy hálószoba-történetben. Bár az kérdés, hogy egy luxusautókban furikázó IMF-elnök mennyire képes képviselni és megjeleníteni az elnyomottakat. De nem! A szocialista jelző a franciáknál nem a szegény, nyomorult magyar nyugdíjas szinonimája. Szocialistának lenni nem jelent többet, mint szolidárisnak lenni mindazokkal, akikkel csak lehet. Azt csak a mi magyar tapasztalataink sugallják, hogy a szocialista jelző egyet jelent a szegénnyel.

De térjünk vissza a hálószobába! Már egy magyar sláger-prózaírónál, Szilasi Lászlónál is felbukkant a Szentek hárfája című regényében az orális szex népszerű motívuma. Strauss-Kahn történetében én is éreztem némi déjà-vu-t, mert igen emlékeztetett a szintén prezidenciális Bill Clinton úr és Monica Lewinsky történetére. A két történet között azért alapvető különbségek is vannak: egyrészt Bill már beiktatott elnök volt, másrészt csak Hillary-t veszíthette, de még őt sem sikerült neki. Ez a szituáció hihetetlenül pontatlanul (!) illik Strauss-Kahn úrra, aki csak elmebetegségben kényszeríthette volna ki, egy évvel a számára kedvezőnek ígérkező francia elnökválasztás előtt, az aktust a teljesen idegen Monicájától. De vezessük be az azonosság nézőpontját is! Ugye, mindenki emlékszik arra, hogy a Clinton-botrány után, hetekkel később Monica előállt egy kiskosztümmel, rajta az elnöki sperma DNS-nyomaival. És itt is! A hírek szerint van kiskosztüm vagy blúz, a volt IMF-vezérigazgató férfiúi nyomaival.

Ezek a nők miért őrzik meg olyan gondosan ezeket a ruhadarabokat? (Mert hát én másnap kimosnám őket.)

És bizony francia szocialistaként innen nehéz is visszatápászkodni a szocialista bánathoz. És ez azért baj, mert egy nagyhagyományú és csodálatos nemzet évekre elveszítette a jogát a nyugat-európai politikai szocializmus valóságossá tételére. Csak vágyakozni tudok egy női keresztnévre, egy magas, gótikus nőre, aki vékony és szilfid, ízléses minden szocialista européer számára, és csak a nevét tudom suttogni: reviens, Segolène.

Jöjj vissza, Ségolène!

Ma délután, amikor hazajöttem egy tétova városi bóklászásból – valójában egy temetésen voltam –, némi bávatag szöszmötölés után lefeküdtem aludni. Intenzíven aludtam. A következőkre emlékszem belőle: egy Daciában utazunk az unokatestvéreimmel, amelyet mozgássérült nagynéném kormányoz. Éjszaka van és esik az eső, de jó a kedvünk. A kormány mellett egy képernyő látható, amelyen a régi képeket nézzük vissza. A képek mellett többféle zene is fut, egynek a dallamára és a refrénjére emlékszem: „With the power of nothing”. A következő fázis már a félébrenlét gondolataié: annak a szónak, hogy „európa” ki kell kopnia a gyakorlatból, mert nem ír le valós működést. Talán lesz valahol Nyugaton – de az is lehet, hogy a Balkánon, vagy máshol – egy falu, mely megőrzi az Európa nevet. Lesz egy falu, ahol emlékeznek majd Platónra, Goethére, Yeats-re meg a többire.

Európában jelenleg, ahelyett hogy helyeket teremtenének, integrálnak. Az építészet nem létrehozza, hanem fölhasználja, sőt fölfalja a helyeket. Az integráció így lehetetlenségbe torkollik, hiszen nem veszi észre, hogy egészen egyszerűen különböző helyek vannak. Jørn Utzon Koppenhága Bagsvaerd nevű külvárosában felépített templomát látom. Aztán Tadao Ando japán építész fénynyelő konstrukcióit, amelyeken eltűnnek a falak, vagyis olyan absztrakciókká válnak, amelyek tagadják önmagukat. Nincsen jelen a hagyományos tömeghatás, de nincsen jelen az üvegkonstrukciókat jellemző térfogathatás, az egymáshoz illesztett síkok absztrakciója sem. Viszont létrehoznak egy belső helyet. Ha Európa lehetne, ilyen belső helyek kisugárzásainak metszéspontjaiban lehetne. Ahogyan most van, pusztán gazdasági és politikai vállalkozás, illetve egyfajta nagyképű absztrakció. Ezek pörögnek le az álom üledékeként a félébrenlét állapotában.

Európának és a helyeknek ezt feszültségét talán információ és tapasztalat kettősségében lehetne megragadni. Az információ technológiai processzusok eredménye, ezek pedig olyan szabványokon alapulnak, amelyek nem a testi érzékelés, hanem a technikai előállítás lehetőségeit szabályozzák. Az információ valami valósból indul ki, de mivel olyan technikai processzusok eredménye, amelyek érzékileg már nem követhetők (hiszen éppen ebben áll hatalmuk), esetleg csak újabb technológiai processzusok segítségével szimulálhatók, tagadják is ezt a valóst. Pontosabban: az információban éppen az a valós, amit nem kommunikálnak. Az információ tartalmilag üres, nincsen jelentése, semmit sem közöl. Mégis van benne valami valós: azáltal hogy kódolás, átalakítás, átvitel, dekodólás által előállítható, utal magának az információnak az anyagára, amelyből létrejön, de amit elfed. Az információ forrása az az üresség, vakság vagy morajlás, amely azért nem kaphat helyet az információ tartalmában, mert a szabvány éppen azt nem képes technológiai konvencióvá konvertálni.

Ez egyszerűbben úgy fejezhető ki, hogy a technológia, minden szimuláció ellenére, korántsem meríti ki a fizikai valóság lehetőségeit. A technológiai szabvány nem emberi mérce, ezért lehet a médiumok önálló történetéről beszélni; de nem is a fizikai valóság mércéje, ezért lehet a médiumok történetiségéről beszélni. A fizikailag valós sokkal gazdagabb, telítettebb és változékonyabb annál, mint amit az emberi érzékelés vagy a technikai szabvány belőle kommunikáció formájában átvinni képes. A vakság, az üresség és a morajlás kifejezések éppen ezt a telítettséget (teljességet?) akarják megnevezni. Amire itt a valós kifejezéssel utalni próbálok, tehát voltaképpen az érzékelés és a technikai szabványok által kommunikált informatív valóság fölöslege, maradéka, de valamiképpen mégis azok forrása. Ez a – talán mondhatom így – ”téridő kontinuum”, amelynek a technológia és az érzékelés csak egy keskeny sávját képes információvá alakítani és átvinni, más természetű, mint az információ. Hiszen az információ, bár forrásvidéke itt van, mégis alapvetően technológiai természetű. A valósnak ezzel szemben nincs természete vagy lényege, inkább azt mondanám – de ez lehet, hogy félrevezető –, hogy az maga a természet.

De mennyiben léphet túl az informativitáson az, amit – merőben esetleges módon – itt tapasztalatként próbálok megnevezni? Hiszen az információ fogalma, úgy tűnik, felöleli mindazt, amit tapasztalatként (képként, hangként, tapintásként, szaglási, ízlelési információként) bármikor megragadhatunk: noha technikai természetű, tehát ”embertelen”, mégis ez teszi lehetővé, hogy megnevezzük az emberit. Embertelen, noha az emberhez tartozik. Az információ mintha az észlelés formája lenne. Csakhogy vajon honnan származik az az előfeltevés, hogy beszélhetünk egyáltalán észlelésről? Ha az információ a test és a technika közti átkötés, akkor valójában mi a test, amelyről csak az ilyen átkötések révén szerzünk tudomást? Hogyan viszonyul az érzékelés teste ahhoz, amit az előbb a valós érzékelhetetlen forrásvidékeként írtam körül?

A technológusok szerint – ilyen újabban a legtöbb körmönfont humántudós is – csak arról a téridő kontinuumról vagyunk képesek információt továbbítani, amit az olyan technikai eszközök, mint amilyen például a nyelv- és íráshasználat, az intézmények és a bennük materializálódó eszmék, politikai gyakorlatok, történelem-konstrukciók stb. törnek föl és állítanak elő a számunkra. Ennek a technológiának az egyik eredménye az az ”előítélet”, hogy van valaki, aki észleli ezeket a feltört technológiai tér- és időkonstrukciókat. Csakhogy ennek a valakinek a léte a technológiai szimuláció egyik hatása pusztán, nem tartozik a valós forrásvidékéhez. E szerint nem tapasztalunk semmit, ami valós lenne, csak olyasmit, amit szimuláció hoz létre.

Pontosabb lenne azonban úgy fogalmazni, hogy nem tudunk semmit átvinni, kommunikálni abból, ami valós, mivel az átvitel a valóst szimulákrummá konvertálja, sőt korrumpálja. A valós tapasztalata zárvány, csakis önnön hiányában képes hírt adni magáról, ugyanakkor hiányát is csak valamiként, tehát információként ragadhatjuk meg. Az átélés árnyéka azonban váratlanul bármilyen információra vagy zajra rávetülhet. Ez az árnyék az, ami belső hellyé, zárvánnyá teszi a technikai konstrukció helyét. Az árnyék a valós teljessége – amit ugyanúgy ürességnek is mondhatnék – felől támad a technikára, ez teszi olykor ragyogóvá. A technológia univerzális szabványai jeltelen vázak csupán. Az európai integrációnak nevezett projekt egyfelől ilyen szabványok kiterjesztésének benyomását kelti. Számomra azonban Európa csak a lokális teljességek, és az ezekből a forrásokból táplálkozó lokális aktivitás felől lenne megélhető. Nem az univerzális szabvány, hanem a belső teljességek felől tehát.

Ez a belső nem individuális és nem emberi, talán nem is otthonos. Egy forrásvidék neve inkább, mely közeli és távoli, szelíd és szétosztható. Olyan mint a só. Mert a sónak nincsen köze a szívedhez, a sónak nincsen köze a számokhoz és az igazsághoz sincs a sónak semmi köze. A só csak só. Létezik, mint Erdély, vagy egy falu, amely felé vagy amely felől – jelenleg ez teljesen eldönthetetlen, hál’ istennek – mozgássérült nagynéném vezet egy rozsdás Daciát with the power of nothing. Szóval: SZIA, EURÓPA!

Szigorúan őrzött lányintézet. A város, aminek a határában áll, nincs is a térképen. Az intézmény címe nem nyilvános, ahogy a telefonszáma sem.

Egyházi fenntartású intézet. Ide olyan gyereklányok kerülnek, akiket a családjuk fenyeget, akik nem illenek sehova, vagy akiknek nem találnak helyet az állami intézményekben. Szigorúan őrzött lányok, tizenhárom-tizenhat évesek.  A „leánymenhely” kastélynak épült (ne túlozzunk, csak amolyan kiskastélynak), azóta volt már téesziroda, lovarda, de az egyház visszafoglalta. A falak mögött az országút megcsavarodó íve, marcona jegenyefák, unalmas szántóföldek.

A fák árnyéka börtönrácshoz hasonló rajzot fest az országútra.

Én csak irodalmat tanítok itt. Hetente hoznak-visznek. Az óradíj mellé ebéd is dukál, unalmas tök- vagy sárgaborsó-főzelék.

A nyolc lány egymás között is álnevet visel: Babett, Angelina, Hercegnő, Juanita, Kacsa, Dagi, Titanilla, a Görög lány. Ez valami biztonsági rendszabály? Vagy amolyan ösztönös szerepjáték, része a rehabilitációnak?

Az intézet „titkos” ugyan, de a lányok szívesen beszélnek magukról. Juanita is. Őt fogságban tartják az akarata ellenére. Pedig visszavárnák. Még hogy visszavárnák!  Elfogadnák őt olyannak, amilyen. Hiszen ez a saját teste. Azt csinál vele, amit akar, nemde? Ő csak bulizni szeret. A szerelem, ami megemészt… ki az, aki nem ezt akarja? Neki az alakja is megvan, a szíve is… és megvan, baszdki, a temperamentuma. No, igen, a bal veséjét átszúrták. De az hétszentség, hogy nem őt akarták… Hiszen mindig mindent megcsinált. Amire csak megkérték a rokonai.

Ugye, normális vagyok, tanár néni?

Nem vagyok tanár néni, mondom. Csak a vendégük. Hetente meglátogatom őket, hogy könyvekről meg filmekről beszéljünk. Ha azt mondanám, gyere velem, én vagyok a legjobb barátnőd, akkor beleugrana a hátizsákomba, és velem jönne.

Akárhova. Örökre.

Kacsa sohasem beszél. Eszik, ha sétálunk, eszik, ha videót nézünk, eszik, ha mesélek. Mikor kérdem, hogy hívják, azt dünnyögi: morzsás vagyok, nem tudok beszélni. Harap, nyel. Persze nincs annyi kenyér a világon, ami Kacsának elég lenne. Iszik, nyel. Kortyol, nyel. De nincs annyi víz, amivel leöblíthetné ezt a rengeteg kenyeret. Kényszeres evő, kényszeres ivó. Ő még nem emésztette meg a szerelmet.  Sovány, apró, imbolyogva járó lány.  Huszonkét hetes terhes.

A szőke Babett nem ide tartozik. Ő – ahogy mondja – nem ilyen koszfészekbe, nem ilyen analfabéta, láthatatlan falatokat marcangoló lányok közé illik. Te, ide figyelj, az én apám orvos. Megengeded, ugye, hogy tegezzelek, biztos. Az én apám tegezte a tanár néniket. Babett együtt járt a papával Egyiptomban, Tunéziában, Marokkóban. Csak kettesben. Egy orvos és a kislánya. Tudod, mit csináltak a fáraókkal az egyiptomiak? Babett nem kenyérhéjat, hanem a mumifikálás részleteit marcangolja. Elszáradt karok, kitépett szemek. Kiszippantott agyvelő az orron át. Szerinted milyen az? Betesznek, kivesznek valamit a testedbe. Fúj! De te semmit sem érzel.

Babett, az orvos lánya tizenhárom éves és most hét hónapos terhes. Talán a papa (?). De én itt nem kérdezősködhetek.

A Görög lány nem görög, hanem macedón vagy esetleg albán, de hát ki tudja? A Balaton-Felvidéken, egy bezárt villában találták, egy szót sem beszél magyarul. Neki nincsenek sérülései, csak fél a sötéttől, fél, ha túlságosan közel mennek hozzá, fél, ha hozzáérnek a hajához, fél, ha megfogják a kezét… Az apácák szerint ravasz. Nem akarja, hogy bármi kitudódjon, nem akar az övéihez visszatérni. A gyámhatóság sem tudja, hogy mit tegyen. Az apácák sem. Egy lány, aki nem tűri el, hogy bármilyen európai nyelven a közelébe férkőzzenek.

Hát most rehabilitálják.

A Görög lány ugyanúgy vagdossa csuklóját, ahogy a többiek. Mint egy miniatűr, szabálytalan jegenyesor, olyanok a lányok csuklóin a vágások. Tanár néni, ugye, normális vagyok?

Ma még rengeteg időnk van. A nappaliban videón nézzük a nagy lánykérést, Elisabeth és Mr. Darcy egymásra találását. Elisabeth szégyenlősen elpirul, a „gőgös Darcy” elmosolyodik, szívet melengető napfény táncol az angliai pázsiton. És tessék, viszontlátják egymást, mondom a lányoknak – és ők is mosolyognak, ők, akik a bántalmazóikat szeretik, a rossz apákat, akik megerőszakolták őket, a rossz rokonokat, akik kiállították őket az országútra. De ki tudja, hogy milyen árnyékokból szövik a szerelmeket?

Mindenki mosolyog. A Görög lány is.

Én mindig vigasztaló, gyógyító történeteket keresgélek. Az eltört szívek összeforrnak, a szerelmesek viszontlátják egymást – ha máshol nem – az „angliai pázsiton”. Népmesék, szerelmes regények, Biblia. Megpróbálunk dühösek lenni, utána megbocsátani.

Tudod, mi az az Isten hidege? Senki sem tudja. Mesélek arról, hogy húsvétkor milyen kellemes meleg van Jeruzsálemben, de egy csalódott tanítvány, aki úgy érezte, hogy Jézus elárulta, mégis odaférkőzött a tűzhöz, melegedni, mert már nem bírta tovább. Beszél-beszél, fűhöz-fához kapkod, nem gyáva ember, mikor először meglátta a katonákat, még a kardjával hadonászott…

Itt hideg van, mondja a Dagi. Itt mindig irtó hideg van. Összebújunk, vacogunk az a római katonák között Péterrel együtt – minket is megvesz az Isten hidege, lobog a tűz, de mi mégis fázunk, kiadjuk a dühünket, beszélünk össze-vissza (elhagytál, becsaptál, elárultál – az csapott be, akit a legjobban szerettem). Végül megbánjuk, aztán kinézünk a napsütötte jegenyékre, az unalmas kukoricaföldekre, és örülünk a feltámadásnak.

A Kacsa rág és mosolyog. Mosolyog a Görög lány is. Babett boldogan felnevet, elfelejti, hogy mennyivel különb náluk. A meleg, koraesti fényben a jegenyefasor árnyéka is megenyhül. Szelíd karcolások.

Van még idő! Nézzük meg még egyszer hogy találkozik Elisa és Mister Darcy! Már rég lejárt az időnk, de megnézzük. Azok a mondatok abban a régi regényben talán jóvátesznek valamit: Értse meg! Úgy érzem, ki kell öntenem a szívemet.

Persze minden kamaszlány egy elképzelhetetlen városban él, szörnyű szorongások, szörnyű félelmek között. Egy olyan városban, ami nincs is a térképen.

De ahol ezek a lányok élnek, az másképpen valószerűtlen hely. Hiszen mikor szállítják be a szegény Kacsát egy elmegyógyintézetbe? Mi lesz Babettel, ha megszüli a gyerekét, és kiderül, nincs hova mennie? És meddig tűri el a gyámhatóság, az egyház, hogy egy ravasz kislány bolondot csináljon belőle? Mert a Görög lány biztosan jobban ért magyarul, mint azt az apácák hiszik. Ez a „görög lány” messze a legértelmesebb közülük. Azon sem csodálkoznék, ha kiderülne, a szomszéd faluból származik.

Mr. Darcy lóra száll. Még utoljára búcsút int Elisabethnek. A lányok is felszabadultan sóhajtoznak és integetnek. Vigyázz magadra, Darcy!, kiabálják.

Övék a jövő. Nyolc meghatott, gyönyörű kislány.