Címke: esszé / publicisztika

Az online kritika kritikája

 

Az online kritika helyzetéről folyt a vita a minap a Ráday Képesházban, három irodalmi portál részvételével:


 

a prae.hu képviseletében Benedek Anna és Pál Dániel Levente jelent meg, a litera.hu-tól Szegő János és Szekeres Dóra – aki a Könyvesblog szerkesztője is egyben – vett részt a vitában, az ujnautilus.info küldöttei pedig Dobás Kata és Vincze Ferenc voltak. A beszélgetést Orbán György, a Ráday Könyvesház tulajdonosa moderálta, aki a vitát mint párbajt vezette be, ennek ellenére kötetlen, baráti beszélgetésre került sor, amelybe aktívan bekapcsolódott a közönség is. Két és fél óra múlva alig lehetett a társaságot szétkergetni, a beszélgetés egy sörözőben tovább folytatódott. A barátságos és közvetlen hangnem azért is nagy érdem, mert annyira különböző hátterű irodalmi orgánumokról van szó. A Prae és a Litera az online irodalmi világ „nagyágyúi”, a Nautilus egy spontánul szerveződő – évekig teljesen önfenntartó – egyetemi alkotóközösség honlapjából kinőtt irodalmi lap.

Miért is tekinthetjük ezt a beszélgetést úttörőnek? A 2000-es évektől kezdve forradalmi változásokat hozott az a mediális robbanás, melynek következtében széles körben elterjedt az internet; megjelent az ezzel együtt járó anonimitás és szólásszabadság, s ez a jelenség az irodalmi életre sem maradt hatás nélkül. A medialitás előtérbe kerülésének jelentős eredménye az irodalomtudomány területénaz online kritika megjelenése. Az addig főleg megszilárdult tekintélyeken alapuló és általuk uralt kritikai éra beszédmódja az internet közegében megváltozott, fellazult. Minderre a vita résztvevői is reflektáltak: Pál Dániel Levente példaként idézte Urfi Péter kritikáját, amelyben a szerző lehülyézte Nádas Pétert.

A nagy nevek, idolok, bevett formák és attitűdök mellett a fiatalság bontogathatja szárnyait a világhálón. Ilyen módon a különböző médiumok különféle olvasóközönséget is vonzanak magukhoz. Az érdeklődők könnyebben hozzáférnek az online tartalmakhoz, mint a kis példányszámban megjelenő lapokhoz. Szegő János vetette fel azt a kulturális élet egészét érintő problémát, miszerint ma Magyarországon nem létezik egy olyan művelt felső-középosztály, amely képes lenne el- és fenntartani a kulturális szférát.

A vitapartnerek mindegyike áttörésként értékelte, hogy a szubkultúrák, a különböző művészeti területek, sőt még az olvasói vélemények is helyet kapnak a portálokon. A szakmai elitizmus és a közbeszéd ilyen módon együttesen érvényesül az értékítélet diskurzusában, ám  – miként erre Vincze Ferenc is reflektált – ettől csak nő a szakadék a zsurnál kritika és az értekező, elemző kritika között. Egyáltalán milyen szerkesztői beavatkozást igényel az internetes kritika? Kell-e a kritikákat szerkeszteni? Az irodalmi honlapok gyakorlata különböző. Dobás Kata – aki nem mellékesen egy kritika-kurzust is vezet –, a szerkesztés fontosságát hangsúlyozta.

Minthogy egyre több fórum ad lehetőséget a megszólalásra az interneten, egyre gyorsabbá válik az információ áramlása, egyre szélesebb réteget lehet így megszólítani. A virtualitás számtalan lehetőséggel kecsegtet, ám ezt mintha nem használnák ki az irodalmi élet szereplői. Pál Dániel Levente hangsúlyozta, hogy a hipertext és a hiperlinkek alkalmazásával az egymás létezéséről sokszor nem is tudó kritikai hangok egymással is diskurzusba léphetnének, ezzel pezsdítve fel a kulturális vérkeringést. A dialógus az online közegben egyszerűbb, gyorsabb és intenzívebb lehetne, mint valaha – ám ezek a próbálkozások még gyerekcipőben járnak.

Bár a papíralapú irodalmi folyóiratok továbbra is alacsony példányszámban jelennek meg, a hierarchiában egyértelműen a nyomtatott lapok állnak magasabban a portálokkal szemben. A kritikaírás még mindig a tanulmányírás kisiskolája, a névszerzés, a debütálás színtere, ahol a presztízslapokban való publikálást megelőzően tapasztalatot lehet szerezni a tudományos diskurzusban. Benedek Anna nehezményezte, hogy kevesen maradnak a szakmából kritikusnak, a legtöbben egyfajta szükséges rosszként tekintenek a feladatra, amolyan mellékvágánynak a „komolyabb felkészülés” mellett.

A függetlenség témáját csak óvatosan merték felvetni a vita résztvevői. A netes kulturális fórumok szerkesztőire mint szabad szellemű, bátor, fiatalokra gondolunk, de ők is ugyanúgy függnek a „pénzosztó helyektől” (NKA), az irodalmi élet csoportosulásaitól, mint a nagyobb, nyomtatott irodalmi lapok. Pál Dániel Levente vetette fel a kérdést, hogy vajon merhet-e egy szerkesztő lesújtó kritikát hozni egy NKA-kurátor művéről vagy jobban teszi, ha óvatos marad?

A vitázó felek és a közönség abban a kérdésben is összecsaptak, hogy az internetes kritikaírás vajon megváltoztatta-e az irodalmi publicisztika nyelvét? Született-e egy új nyelv, vagy a kritikaírás „forradalmárai” csak a Magyar Narancs stílusforradalmának folytatói? Lenne-e igény egy másfajta, másképpen könnyed kritikai stílusra?

A vitatkozók a mai kritika mibenlétét igyekezték meghatározni; hogy milyen helyet foglal el a kulturális életünkben ez a műfaj – legyen szó akár a virtuális, akár a nyomtatott változatról. A jelenkori kritika helyzetét körüljárva, számos aspektusra rávilágítva olyan kérdések is terítékre kerültek, amelyek a zsurnál kritika és az elemző értekezés kapcsolatát járták körül az adekvát beszédmód(ok) mentén; felmerült a tekintélyelvűség problémája is, ennek a kapcsán pedig az, hogy ki, mit írhat meg kiről, és milyen stílusban – esztétikai szempontok alapján. A lényegi kérdés mégis az, hogy a kritikus elsődleges feladatának tekinthető-e, hogy mintegy „reklámozza” az adott szerző adott művét – az esetleges „viszontreklám” reményében, vagy inkább az irodalmi élet intenzivitása és dialogicitása a cél?

Vázlat az esszéről és Gyöngyöspatáról

„Az ember a lét pásztora.” 


 

Ahhoz, hogy a gyöngyöspatai eseményekről Musil Tulajdonságok nélküli embere, és az esszé mint életforma gondolata jusson eszembe valószínűleg az is kellett, hogy az elmúlt hetekben olvassam a regényt. De lévén, hogy végső soron a gondolkodásunknak nem vagyunk urai, inkább csak terelgetni tudjuk a gondolatainkat, most – miként mindig – be kell érnünk ilyen esetlen kiindulóponttal.

 

Még egy éppen a cigány-kérdésről szóló Újnautilus-esten merült fel az a gondolat, miszerint a cigányság beilleszkedését az nehezíti meg leginkább, hogy a magyar cigányok a magyar állammal szemben nem individuumként, vagy legalábbis nem abban az értelemben individuumként, ahogy a sima magyarok gondolkoznak magukról, hanem inkább csoportként határozzák meg magukat, és inkább a maguk archaikus természetű hierarchiáját tekintik érvényesnek, mint az ország alkotmányát, és az arra épülő jogrendszert. Amikor a gyöngyöspataihoz hasonló helyzet áll elő, akkor vajmi keveset érnek mind az integrációra, mind a cigányok autonómiájának fenntartására vonatkozó hosszú távú elképzelések, és már nem lehetséges több éves programokban gondolkodni. Természetesen mindez ugyanúgy vonatkozik a magyar magyar kisebbségre is, akik szintén az alkotmányos kereteken felül, kívülről határozzák meg magukat.

 

Musil, hasonlóan ahhoz, mint amit Husserl mondott az Európai tudományok válságában, arról ír, hogy a tudományok és szakterületek felaprózódása oda vezetett, hogy megszakadt a rész kapcsolata az egésszel, azaz tulajdonképpen eltűnt az egész, vagy pontosabban annak illuziója. Musil tulajdonképpen az esszészerű gondolkozásban látja az európai gondolkodás egyetlen lehetséges folytatását. Nála az esszé valahol a tudományok egzaktsága és a művészetek szubjektív invenciószerűsége egyensúlyozik, amivel úgy tud feltűnni, mint a részek közti lehetséges kapocs. Ez az esszészerű gondolkozás-mód különösen fontos lehetne Magyarországon, hiszen a – bizonyos szempontból teljesen érthető – nyugat után rohanás oda vezetett, hogy csak elidegenedett tudásanyagon munkálkodunk, amit még akár el is ismerhetnek nyugaton, mint felzárkózás, sőt eredményei is lehetnek, de a – magyar – valóságtól tök távol állnak. Elég itt arra gondolni, hogy a derridai dekonstrukció- és elkülönböződés-fogalmak például mennyire a francia nyelvbe (és persze filozófiai hagyományba) ágyazódik bele.

 

Hogy ne a szomszédba menjek példáért: itt vagyok én. Lassan befejezem magyar-szakot, tanultam egy csomó mindent, be tudom bizonyítani, hogy József Attila, Szabó Lőrinc, Márai vagy Eszterházy jók, de csak középiskolás naivitással tudom elmondani, hogy mégis miért tartom ezeknél többre Adyt. Tanultam csomót a posztkolonializmusról is, hogy miben másabb a kelet nyugatnál, hogy miben másabbak az ottani emberek, tudok úgy gondolkozni a cigányokról, mintha ők lennének a kelet, mi meg a nyugat. Közben itt élünk egymás mellett – térben legalábbis.

 

És mégis mit ér ez? Persze, ebben a gondolkodási rendszerben simán le tudom írni, miféle ellentétek játéka van Gyöngyöspatán, tudnám azt is, hogy a cigányság integrálása egy végső soron gyarmatosító megoldás lenne. De pusztán, bölcsészként, ha megkérdeznének, nem mernék semmilyen javaslatot tenni. Még csak egy millió forintot se mernék átutalni. Musilt olvasva és a híreket figyelgetve arra – a már hallott tételre – kellett gondoljak, hogy végső soron a magyar tehetetlenség – ha van ilyen, ha nincs – arra vezethető vissza, hogy nincs magyar filozófia (vagy metafizika – nem tudom). És most még csak nem is arra gondolok, hogy milyen kevés esszéistánk van, hogy ezek nagy része meglehetősen mellőzött is, nem is arra, hogy nincsenek világhírű filozófusaink, hanem arra, hogy nincs senki, aki vállalva a lehetetlent, és leszálljon a maga magas lováról. Hogy egy nyugati képzettségű kulturális antropológus, neadjisten egy filozófus beleártsa magát mindenféle gazdasági mutatóba, hogy a jog textológiája mögött meglássa a joggyakorlatot is, hogy ki merje próbálni az élet nagyszerű összefüggéseiben magát – vagy csak nyitná ki az ablakot. Mert, hogy egy saját metaforát is mondjak végre, az esszé: ablak. Kilátás, betekintés lehet egy olyan területre, amelyben nem állunk benne. Az egész elvesztésébe való beletörődés, nem lehet egyszerre a részek közti kapcsolatról való lemondás – azaz, persze, lehet, de akkor ne lepődjünk meg Gyöngyöspatán.

Miért kell visszamenni falura?

 A kérdés arra utal, hogy valamit meg kell itt magyarázni, mintha nem lenne egyértelmű. Ami tehát egyértelmű és mindenki számára érthető, az úgyszólván természetes, azt senkinek sem kell megmagyarázni. Itt maradni a városban: ez az, amit nem kell senkinek elmagyarázni, mindenki érti. Hiszen nincs is természetesebb annál, mint ott maradni, ahol a legtöbb a munkalehetőség, ahol koncentrálódik az, amit kultúrának neveznek, ahol rengeteg szórakozási és tanulási lehetőséget kínálnak, ahol számtalan barátot, tapasztalatot és életismeretet lehet szerezni. Hiszen évszázadok óta a városokba özönlik az, aki tanulni akar, aki magasabbra tör, aki tehetségét és életrevalóságát próbára akarja tenni, vagy gyarapodni szeretne anyagi és szellemi javakban.

A vidék vagy a falu ezzel szemben mindig kisszerűnek, unalmasnak tűnik, ahol az emberek beszűkültek, merev és konzervatív szabályok kötik gúzsba a mindennapokat, az ember semmit nem tehet szabadon, mert a híre megelőzi, hiszen az emberek unalmukban mindig a másikon köszörülik a nyelvüket, és általában szegénység uralkodik. Még akkor is, amikor a falu látszólagos előnyei kerülnek szóba: a nyugalom, a természet közelsége, az emberek vendégszeretete, eredetisége, közvetlensége, őszintesége vagy a szabad égbolt és a láthatár mérhetetlensége – mindez afféle hamis idillnek van beállítva, ami egy ideig, mintegy pihenés és kikapcsolódás gyanánt, vagy az egyszeri rácsodálkozás erejéig megilleti az embert, de utána vissza kell utazni oda, ahol a valódi élet zajlik: a városokba. A falu hosszú távon kibírhatatlan.
Sőt sokszor éppen a falusi ember nyilatkozik úgy a faluról, hogy kibírhatatlan ott az élet, folyton panaszkodik a megélhetési lehetőségek szűkösségére, s arra, hogy minden magasabb igény teljesületlen marad, az élet pedig elapad a szürke hétköznapok áramában. Senki sem lehet sikeres, aki falun marad, sőt boldog sem.
De vajon a falu siker-, boldogság-, kultúra- és vagyonellenessége, illetve folytonos panaszkodó siránkozása nem egy öntudatlan, vagy nagyon is tudatos tiltakozás, egy határozott „nem” válasza mindarra, ami kultúraként, sikerként, gazdagságként csábítja őt magát is? S ha így van, nem éppen ez lenne a jele ama jellegzetes csavaros észjárásnak, ami kifog a kultúrember tudományán és érzékenységén, miközben persze feltétlen tisztelet mutat irányába? A falvak gazdaságilag és kulturálisan is alárendelik magukat a közeli városoknak. Vajon nem azért teszik, mert ezzel az alárendelődéssel semmit sem veszítenek a sajátjukból? Akkor hát mi lenne ez a saját, ami minden anyagi és szellemi hatalomnak nemet mer mondani, s hová rejtőzik el, ha még azok számára sem mutatja meg magát, akik mindig is falun laktak?
Nagyjából ezek a kérdések foglaltatnak benne a címben. De ha továbbra is a kérdésre figyelünk, akkor még messzebbre mehetünk. Ez a cím azt sugallja ugyanis, hogy nem pusztán egy tetszőleges helyváltoztatásról van itt szó, hanem határozottan vissza-térésről oda, ahol már valamikor voltunk, s amit valamiért elhagytunk. Falura menni mindig vissza-, sőt hazatérésnek tűnik még azok számára is, akik sohasem éltek vidéken. Amikor tehát azt mondjuk, hogy „vissza”, akkor arra is oda kell figyelni, hogy mi az, amire bennünket a falu emlékeztet, s ahová az emlékezés útján lehet eljutni.
Bizonyára igaz, hogy előbb éltek falun az emberek, a városok pedig a történelem egy későbbi, „fejlettebb” korszakában épültek föl. Jerikó és Çatal Hüyük a legősibb városok, amiket a régészek ismernek, s ezek már annak ellenére városok, hogy aligha nagyobbak egy aprócska falunál. A régész, amikor városokról beszél, más értelemben használja a „kultúra” szót, mint akkor, amikor bizonyos kézműves eszközök, edények vagy művelési módok alapján nevez meg egy még városiasnak nem nevezhető „kultúrát”, mondjuk az Andronovóit. Utóbbi esetben a kultúra az eszközre vonatkozik, az ember tevékenysége és életének minősége az eszközhasználat mögött rajzolódik ki. Akik ezt és ezt az eszközt használják, azok tartoznak ehhez és ehhez a kultúrához. De voltaképpen itt az emberek nem is számítanak, s bármennyire is tudatos tevékenységként kell fölfognunk az eszközkészítést, az eszközkészítő tudatához nem tudunk közel férkőzni. Úgy tekintjük, mintha nem személyes döntés eredménye lenne ez a tevékenység, hanem afféle szükségszerűség, amire az ember mintegy rákényszerül. Az eszközkultúra itt még csak eszköz a létfenntartáshoz, az ember pedig csak egy technikai szükségszerűség következményeként ismerhető meg – legalábbis abból, ahogyan ezt a régészek szokás szerint bemutatják. Az eszközök előírják neki az életmódot. A város esetén ellenben úgy tűnik, maga az ember van előtérben: a város az ő munkálkodásának, termelő, kereskedő, felhalmozó és elosztó, archiváló és értékteremtő tevékenységének az eredménye és összessége. Már a kultúrának azon az útján halad, amelyen dönthet majd törvény és szabadság, uralom és szolgaság, kultúra és műveletlenség, hit és hitetlenség, munka és szórakozás között, rendelkezik szabad idővel, s van is, amivel kitöltse. Az ember a városban úgy mutatkozik meg, mint aki már készen áll a történelemre.
Ebből a vázlatos és meglehetősen ötletszerű hipotézisből úgy tűnik, hogy az eszközkészítő ember számunkra, későiek számára ember mivoltában csak annyiban ismerszik föl, amennyiben rá csak mint eszközkészítő emberre gondolunk, vagyis úgy, hogy maga az eszköz konstituálja az ember emberségét. Ezt az embert szakócával a kezében ábrázolják, sőt legtöbbször csak a szakócát. Az eszköz előbbre való az embernél, még ha az ember hozta is létre azt. Az eszközkészítés képességében nem ismerünk föl semmilyen szellemit, amit az ember a maga lényegéből merítene. Az eszköz túlságosan anyagi, a rajta végzett alakítás túlságosan csökevényes az ember későbbi történelmi teljesítményeihez képest. Alig tudjuk értékelni. Mégis bámulattal tölt el, másfajta bámulattal, mint mondjuk egy gótikus katedrális, amelyen a részletek tökéletes technikai megmunkáltsága már valami rajta fölötte állóra vonatkozik, azt szolgálja. A szakócában ellenben még nem a szellemet csodáljuk, hanem az egyszerű és kézzelfogható, mégis eseményként megmutatkozó technikai képességet.
Könnyen lehet, hogy a „technika szellemét” itt csak azért nem ismerjük föl, mert olyan történelmi koroknak vagyunk az örökösei, amikor a technikai ügyességet már mindig is alsóbbrendűnek tekintették a szellem autonóm önmozgásánál. Csakhogy éppen a mi korunkat nevezték sokan a „technika korának”, amikor is megkérdőjeleződni látszik a szellem öntevékenységének ez a felsőbbrendűsége. Hiszen maga a gondolkodás is a nyelvben tárgyiasul, használata technicizálódik, s azt mondják, hogy ez a tárgyiasulás egyben a gondolkodás feltétele is. A látvány a képben ölt testet, s ez a kép ugyanakkor a látás, a saját test, sőt a testiség tudatosításának a feltétele is. Korunk „spiritualitását” is a különféle spirituális technikák teszik népszerűvé és hozzáférhetővé. A létezés a mi korunk számára az, ami valamibenmegnyilvánul, s ez a valami éppen az, sőt az elrejtettség is megnyilvánul és hatást gyakorol, s ebben a hatásban lesz az, ami. A nyelv és a kép mint technikák – talán ezek a mi létmetaforáink. A nyelvben az válik igazzá, ami a szó formájában rögzül, a képben az válik igazzá, ami a nyelv rácsai mögött a nyelven túlmutatóan meglátszik. Ami itt látszani kezd, talán csak ennyi: a szellem öntevékenysége technika, nyelv és kép pedig ugyanazok. Vagy talán pontosabban: ugyanannak más-más aspektusai. Csakhogy a nyelvet jobban beszéljük, mint amennyire a képeket látjuk, s a szellem mozgását is jobban ismerjük a technikáénál. Ezért érezzük úgy, hogy uralkodnak rajtunk a képek és a „technika szelleme”. Ezért van még mit tanulni. Mintha megannyi apró részletet, kőszárnytöredéket, volutát, párkányt, szörnyarcot faragnánk, amelyekből már nincsen aki össze tudná rakni a szellem katedrálisát.
A technika értelmének ez a kikristályosodása azonban a városokhoz kötődik, és meglehetősen késői fejlemény, amikor a technika az iparosodás, a népességnövekedés, a tőkekoncentráció és egyebek hatására kiszabadult a szellem, vagyis a tudomány és az igazság követelményeinek uralma alól. A technikai újdonságok azonban már többnyire a tudomány és az igazság szellemének távollétében születtek, a kibernetika például a hadiipar vívmánya. Ma már késő, és meglehetősen hiábavaló azon fáradozni, hogy a programozást, a sokszorosítást és az információtöbbletet visszakényszerítsük a tudomány, a verifikálható és falszifikálható módszerek és szűrőrendszerek hatalma alá. A technika utat tört magának a tudománnyal és a szellemmel szemben, sőt megtörni látszik annak évezredes uralmát. A technika ma arra a jelentőségre tör, amellyel két és fél évszázadon át a szellem rendelkezett. De ezzel semmit nem mondtunk róla, csak azt ismertük be, hogy mennyire keveset tudunk még felőle. A technika „embertelensége”, sőt „istentelensége” még korántsem nyilvánvaló számunkra. Ami azonban sokkal inkább, az az ember „technicizmusa”, az a képessége, hogy különféle technikákba, szellemi és anyagi építményekbe, eszmékbe és eszközökbe transzcendálja saját lehetőségeit.
Ha ez a városokban így megtörténhetett – s amennyiben valóban így történt – akkor az azt jelenti, hogy a város „fogalma”, „képe” és „felépítése” is meglehetősen képlékennyé vált, s mintegy belülről kezdett felbomlani. A város – amelyre saját műveként, civilizáltságának és szellemi méltóságának bizonyítékaként, biztosítékaként, s az élet valódi színhelyeként emlékezett az ember – ma inkább valamiféle üzemre hasonlít, ami csak úgy okádja magából és sokszorosítja az embert, a tudást, a művészetet. Sőt a városok valamifajta organikus tenyészetet képeznek, ahol az üzemszerű létezés és termelési mód „természetes” jellegét bizonygatják, mondván, hogy a kultúra – vagy az, amit annak neveznek – egyenlő az ember természetével, s ugyanolyan organikus, mint maga a természet, amely semmilyen külső beavatkozás nélkül növel fákat, majd dönti ki őket. A kultúrának itt – legtöbbször kimondatlanul – ugyanolyan törvényszerűségeire hivatkoznak, mint régen a természettudósok. A különféle kánonok, paradigmák, tudásrendszerek a kultúra belső törvényszerűségei alapján lesznek evidencia-értékűek, tesznek szert hatalomra és válnak érvénytelenné.
Mindezek ellenében vált szükségessé a technika értelmének az ettől a természet-elképzeléstől, üzemszerűségtől és kultúra-felfogástól való megtisztítása, hiszen a technika most már valami eredendőbbnek és lényegesebbnek mutatkozik, mint aminek pusztán az üzem, a tömegtermelés, a sokszorosítás, az ipari felhasználás vagy a kultúripar termékei alapján gondoltuk.
A technikának ahhoz, hogy megszabaduljon a szellem felsőbbségétől, üzemmé és „létrongálássá” kellett válnia, s az üzemszerűség magát a „technika szellemét” is megrongálta. De a technika mindezzel együtt is hozzánk tartozik, sőt mi vagyunk az. Ez az „az” még meglehetősen távolinak és tárgyszerűnek tűnik, mivel még nem tettük magunkévá. A magunkévá tétel azonban nem a fölötte való uralmat kell hogy jelentse, hanem a technika működésmódjával való együttműködést, a megértő bekapcsolódást abba, amitől még mindig lenézően távol tartjuk magunkat a szellem magaslatán, s ami ennél fogva úgy tűnik, mintha ránk támadna. Az ember léte azonban nem oldódik föl és tűnik el a technikában, hanem egy szabad együttműködésben azzá válhat, ami már a kezdetekkor is volt, s ebben a kezdethez való viszonyban ismerheti föl saját történelmi szerepét és feladatát.
Másfelől a kezdet gazdagsága éppen abban mutatkozik meg, hogy minden valódi történelmi feladat számára a kezdet más és más. Most úgy tűnik, a technika visszatért a kezdethez és elgondolhatóvá vált. De visszatért a városból a faluba is, hiszen a legújabb technikák teszik lehetővé a falunak – amennyiben megtanul nem az ipari tömegtermelés működésmódja szerint élni és gondolkodni –, hogy távol tartva magát az üzemtől elkészítse és megőrizze saját valóságát, szemközt az ipar, az üzem, a város és a történelmi törvényszerűségek erőszakosságával. A falu, amely ugyancsak áldozata lett az üzemszerűségnek, a nosztalgia kultúriparának, s a városok gyarmatává, agglomerációvá vált, nem pusztán a „vidékfejlesztésre” szorul rá – ami a közfelfogásban többnyire a városiasodást és a gyarmatosítást jelenti –, hanem megszabadításra vár. Hiszen a történelem túl régóta zajlik kizárólag a városokban és a csatatereken, a szellem pedig túl régóta írja saját történeteit az egyetemek, könyvtárak, akadémiák elzárt rezervátumában és szellemvárosaiban.
A technika világuralma és a technicizmus „létrongálása” rávilágít a kézművesfoglalkozás, az eszközkészítés, az anyaggal való formáló munkálkodás sajátos örömére és értékére. Ezen technikák értékét éppen a tömegárusítás ellenében szokták hangsúlyozni. Ma az ilyen tevékenységet még sokkal inkább egy képzelt múlt iránti nosztalgia jegyében művelik mint valami ősinek és kipusztulóban lévőnek az életben tartását. Ez a nosztalgia, ami a város felől támad a falura, a technikai készséget haszontalanná akarja nyilvánítani, ezért száműzi azt a hétköznapi élet színtereiről a hagyományőrző és kézműves-táborokba, az eszközöket pedig a múzeumokba. De még megvan, illetve megteremthetőnek látszik a lehetőség arra, hogy a falu ne egy képzelt múlt, hanem a jövő felé tartson. Annyiban van meg, amennyiben az, amit eddig szellemnek, tudásnak, igazságnak, tudománynak hívtunk ma már nem zárja magát a városokba, s ami egyszerű, természetes, anyagszerű, archaikus, sőt primitív, egészséges, vagy éppen tisztességes, az visszaszerzi méltóságát a szellem területén. A falu bekapcsolódhat a szellem munkájába, ha ez képes lesz végre lemondani felsőbbrendűségének igényéről, amitől már a technika uralma amúgy is megfosztotta. Hiszen a technika világuralma és a falusi „eszközközelség” ugyanazon anya gyermekei, ha alig ismerik is föl még egymást. És a szellem volt a gonosz mostohájuk.
Ma sokan a falu jövőjét a városiasodás útján gondolják el, de ugyanilyen érvényes a falu globalizálódásának a ténye is. Minél nagyobb a zűrzavar, annál sürgetőbb a döntés. Az emberi kéz munkájának és a technika világuralmának mélyebb megértésével talán egyszer a Teremtés munkájának megértéséhez is közelebb férkőzhetünk.
Aki arra vállalkozott, hogy valamit véglegesen eldönt, az úgy tűnik föl, mintha tökéletesen biztos lenne annak helyességében, amiről dönt. Valójában az ellenkező oldalról is igazat lehet megfogalmazni: a döntés azért szükséges, mivel nem tudhatjuk biztosan, hogy úgy lesz-e jól.
De a döntésben nem is kell ahhoz kötnünk magunkat, amit még nem tudhatunk, hanem csak ahhoz, ami – hiányos – tudásunk szerint még ezután vár beteljesítésre. Mert amit tudunk, az önmagában többnyire már fölösleges. Csak egy ígéret mutathatja meg, hogy mi az, ami még jó lehet a tudottakból valamire, s mintegy újra kézbevehető.
Aki elindul, visszatér. Aki visszatér, elindul.

Üdvözlet Babilonból

Épp csak kacsint a tavasz, egy fél délutánra beígéri magát, utána a kerület fölé megint sötét felhők tornyosulnak. Hideg van újra, oltári hideg. Gyergyóban, mondják az ősök a telefonba, havat vetett.


Dideregve slukkoljuk a cigit az erkélyen, április eleje van, a galamb-pár pedig, aki fészket rakott az ócska szekrényben a szakadt párnák és törött fazekak között, rámelegedik a tojásokra. Onnan pillogtat Györgyfalva felé. Hó és eső, meleg tojások, hideg napok. Állat. A határsáv fölött koncentrikus ívekben köröznek a varjak, a vadkutyák figyelő szemüket a híd felé meresztik, hogy időben észrevegyék, ha erre sétálna, éppen ezen az utcán lefelé, az Emberfia.

De nekünk éppen elég ez a fél délutánnyi kacsintás, éppen elég, hogy mindent megértsünk, komolyan: mindent. Vagy legalábbis nagyon sokat. Mert végtére is elég a katasztrófákból, a katasztrófa-publicisztikákból, Mordorból, a West Balkánból, a Stockholm-szindrómából, meg azokból az iszonyú és sunyi békákból, melyek még mindig itt nyúlánkodnak a címlapon, ha kicsit lejjebb görgetsz.

Ideje végre valami reménykeltőről beszélni. A békák mérges savakat fröcskölnek az arcodba, Bolgár György is egy hatalmas béka. De vegyük észre, eközben Kránicz Gábor feje fölött elrepült egy nikkel szamuráj, Matyit elképzelheted hitlerbajusszal, Ádám pedig szerzetescsuhában is megállná a helyét. Ó, a kis Aljósa. És igen, Bánki folyton retteg ettől az egyszerű tőmondattól: éééhes vagyok, éééhes vagyok. A Kálvin tér ökonómiájába beletartozik mindez. És rettegünk mindannyian. Eközben Borbáth Péter hónaljában mocorogni kezdenek a borzos izzadság-csomócskák, riadóztatják a zuglói tűzoltóságot. Katának fáj a tolla. Kondor meg, érzékelve a hatalmas veszélyt, nem tehet mást, gondosan megerősíti pozícióját a Krisztina tér fölött.  Így megy ez, ki tudja, mióta.

Egy szóval tehát kilépsz az ajtón, kétszer kattan a zár, s az ősvilági ormányos állatok halkan, a háttérből mintegy, de annál határozottabban felbőgnek a füledben. Elindulsz lefelé a lépcsőn, néhány másodperc csak, és máris egy másik időben lépkedsz, a walkmaned áthangolja szíved:

 

By the rivers dark

I wandered on.

I lived my life

in Babylon.

 

And I did forget

My holy song:

And I had no strength

In Babylon.

 

Mert mit is tehetnél egy ilyen délutánon, mész a piacra friss, ropogós hagymaszárat venni, meg retket is, végtére itt van a tavasz. Persze ízetlen lesz a retek, a hagyma meg fonnyadt, de mit számít ez egy ilyen hangulatban. Lassan jársz, Anyád azt mondaná, ha kicsi gyermek volnál, amilyen voltál is: ügyekejz no, ne bódorogj szanaszerte.

A panelek töredelmesen meghajolnak, amint észreveszik, hogy mekkora szíved van, mekkora üres szíved, melyben elfér az egész kerület minden hányadékával, kukájával, a gyalogjáró közepére pottyantott emberi ürülékkel, a szűk szobákban két perc után ejakuláló, kövér, sőt dagadt „férjecskémmel” és a speedes, füves, bulizó egyetemistákkal, akiknek zsenge még mája, miként a friss hagymaszár. Az élet csak pornográf mozi. Testi, lelki és szellemi értelemben. De a te szíved most akkora, amelyben mindez elfér, és mindennek helye van, megérdemelt helye. Compassion – ahogy az ánglus mondja. Misericordia? Pietas? – ezek a latin himnuszokból ismerős megfelelői talán. Magyarul: részvét, részvétel, részesülés, együttérzés. Aztán: sajnálat, könyörület, kegyelem. De van ilyen is: irgalom. Próbálj együttérezni az utcán heverő szar rostos, széttaposott állagával, a vak koldusnővel, a panelekkel, a galambokkal, a politikusokkal, a gyilkosokkal, erőszaktevőkkel, akik széthordják fölüled a tetőt. Egy sötét folyóban úsznak most mind és ez a sötét folyó a te szívedből ered. Mindent elmerít, mindent fölemel.

A szilánkos város mandalát formáz, ha a magasból nézed. I had no strength in Babylon.

 

Miserere nostri Domine, miserere nostri.

Fiat misericordia tua Domine super nos,

quemadmodum speravimus in te.

In te Domine speravi:

non confundar in aeternum.

 

Igaz, a Te Deum régies angol változata máshogyan fordítja: Let Thy mercy, O Lord, be upon us, for we have hoped in Thee. Nekem mégis a compassion tetszik jobban. A mercy valami szörnyű rumos csokit juttat eszembe. Na de idézzük föl a megfelelő román szavakat is: simpatie, compasiune, milă. Mennyire kell üres legyen a szíved, hogy könyörületes legyél?

Itt egyetlen árnyalatra térnék csak ki, ami rejtetten-rejtélyesen e jelentések fészekcsomóján, mint fehér fonál, áthúzódik. Ha te vagy könyörületes, könyörületet gyakorolsz, ebben a könyörületben meg is kell köszönnöd azt, ami iránt könyörületes vagy, ami iránt részvétet tanúsítasz. Köszönet a széttaposott szarfeccsedékért az utcán, köszönet a hájas szomszédért, köszönet a politikusokért, köszönet, hogy folyton megbántalak titeteket (az utóbbi időben különösen gyakran és többeket, úgy-e, kedves szerkesztőtársak?), az ablakon kidobott szétloccsanó óvszerért, köszönet a reménytelenségért, a szegénységért, köszönet, amiért megvetnek minket, hogy megvetjük egymást, köszönet a politikusokért is, és igen, köszönet végül a halálért. Köszönet érte, és legyen könyörület.

Tudod már, hogy a holnapi tudományos konferencián el fogod mondani, csak úgy mellékesen említve meg, hogy Cohen New songs című albuma legalább olyan jelentős alkotás nekünk, erélyi magyaroknak, ha meg is feledkezünk a Psalmus Hungaricusról (ezt ki kellene hangsúlyozni), mint Ady Új versek című kötete. Tudod azt is, hogy senki nem fogja ezt komolyan venni. Gyakorolj könyörületet, hisz lehet, hogy valami miatt – saját maguk nyomorúsága miatt például – észrevétlenül meggyűlölnek. Soha nem tudhatod:

 

By the rivers dark

Where I could not see

Who was waiting there

Who was hunting me.

 

Sebaj, hisz e rövid tavaszi délutánon olyan szimpatikus vagyok. Ez a szó is hozzátartozik a fönt összehordott fészekcsomóhoz, a román nyelv szerint legalábbis. De Berzsenyink is beszél valaminő sympathiás érzületről. Érzed a szimpátiát, érzed milyen szimpatikus a karaktered ebben a mizériás, misericordiás, félfényes, félvilági év- és napszakban. Süt a nap, Cohen énekel a füledben, friss hagymaszárért és retekért bódorogsz a piacra. Érted már végre? Érted már? Szabad vagy, mert elkapott a sorsod, nevetsz, mert sírnod kéne, meg fogsz halni és így tovább. Végül:

 

By the rivers dark,

Where it all goes on;

By the rivers dark

In Babylon.

 

A 137. zsoltár, melyből Cohen ihletődik, magyarosan így kezdődik (emlékezetből idézem ezt valamelyik régi zsoltárfordítónktól, nem biztos, hogy pontos):

 

Babilonnak folyóvize mellett

Jaj Sionért hullanak a könnyek

Emlékezvén évről évre

Jeruzsálem szent hegyére

 

És most következne a zárlat, a coda, egy vidám befejezés, Babilon sötét vizeire csempésszünk ide valami szurkos, csillogó fénysugarat Cseh Tamás szimpatikus délutánjából, 2004-ből:

 

Táncolok nincsből a van felé,

Fél hétből megyek a hét felé.

 

Megyek az utcán lefelé,

Viszem a nincset a van felé,

És minden hálám csak az Övé,

Aki ezt így elrendelé.

 

Az erkélyen meleg tojások a szekrény aljában. Valaki kéri: vigyél még, vigyél át. És szólok én: Salve! Vagy kuss! Nincs tovább.

 

SEGÉDANYAGOK:

 

http://www.azlyrics.com/lyrics/leonardcohen/bytheriversdark.html

 

Leonard Cohen: By the Rivers Dark

 

 

Cseh Tamás: Megyek az utcán

 

 

Stockholm-szindróma Bolgár módra

 

Üdvözöljük! Ön hamarosan egy ütközőállamba érkezik! Hogy ne érintse ez kellemetlenül, ezért rögtön egy történettel kezdenénk, amely egy zsidó kisfiúról szól, aki Titus császár diadalívét látva megkérdezte nagyapját, hogy miért is épült ez a hatalmas monstrum. A nagypapa válaszában egyszerre utalt a történelmi eseményre, mely miatt az emlékmű épült, valamint ennek saját jelenüket érintő legfontosabb konklúziójára: „Tudod kisunokám ezt Titus császár emeltette, miután megnyerte a zsidó háborút, de hol van már ő és birodalma, miközben mi még mindig itt vagyunk.”

 

Tehát Ön egy ütközőállamba érkezik. Gratulálunk! Mostantól az ebből következő történeti kontextus fogja meghatározni identitását. Nagyhatalmak tökrészeg politikusai egy kiterített térkép felett aszerint fognak dönteni a sorsáról, hogy melyiküknek mekkora darabot sikerült a papíron lehányni. Nem láthat majd valóságos forradalmakat, mert az ilyen típusú eseményeket az Ön országában külföldi rendszerek által küldött ejtőernyősök fogják megszervezni. Az egyes kormányok és államformák viszonylag gyorsan követik majd egymást, ezért ne számítson arra, hogy ugyanabban a politikai rendszerben éri el a nyugdíjkorhatárt, ahol fiatal éveiben munkába állt. Szocializációja az éppen regnáló hatalmi rendszer külföldi megfelelőjének mintájára fog bekövetkezni. Mindent tudni fog a mintául állított államok kultúrájáról, míg azok az Önéről elenyésző információkkal fognak rendelkezni, például keverni fogják Budapestet Bukaresttel stb. Hasonló értelemben fog nyelvet is tanulni. Hamarosan tehát semmit sem fog érni, amit tanult.

 

Állami vezetői vagy az ütközőállamok sajátos helyzetének leginkább megfelelő hintapolitikusok, vagy a zavarosban kitűnően halászó szerencselovagok közül kerülnek majd ki. Ha érvényesülni akar, akkor Önnek is célszerű lesz e bevált magatartásminták közül választani. Történelmének gócpontjai az évszázadok során bekövetkezett különböző nemzeti katasztrófák (Augsburg, Muhi, Mohács, Világos, Trianon, 1956) és nem az ezek közt elért rész-sikerek (Nándorfehérvár, Isaszeg, 1989, 2003(?)) lesznek. Minden nyugodt időszak csak átmenetet fog képezni két tragédia között. Véletlenül se gondoljon úgy a hasonló sorsú országok polgáraira, mint az Ön barátaira és sorstársaira, mert ők lesznek a legnagyobb ellenségei. Velük minden kapcsolata csupán fegyverszünetként, vagy érdekbarátságként értelmezhető, ami gyakran csak egy külső hatalom manipulációjának köszönhető. Annál kevesebbet fog tudni a hasonló sorsú népek történetéről, minél inkább kapcsolatba hozhatóak saját országával, mert ami itt gyásznap, az ott örömünnep, és ilyen körülmények között nehéz közös alapra helyezkedni.

 

Hazájának (vagy nevezze, ahogy akarja) történeti sajátosságai meghatározzák majd mindennapjait is, mert mindig csatlakoznia kell majd valahová. Általában két, egymás megoldásait radikálisan kizáró törekvés áll majd rendelkezésére, amelyek hatalomra jutásuk esetén mindig mindent újrakezdenek. Ne legyenek azonban illúziói, mert ha nem csatlakozik egyik irányvonalhoz sem, akkor is be fogják sorolni valahova (akár különböző oldalról egyszerre két helyre is), de ugyanakkor egyik csoporthoz való csatlakozása sem garancia arra, hogy ezt tényleg elismerik, és oda is fog tartozni. Bárhol él, tanul, vagy dolgozik a különböző külső érdekszféráknak megfelelő frontvonalak ismételten ki fognak rajzolódni az életében, ezért minden eredményt tekintsen átmenetinek. Számítson arra, hogy az ütközőállamok értelmisége között mindig akadnak például Bolgár Györgyök, akik jogosnak tekintett felháborodásukat kibeszélendő Isztambulba, Bécsbe, Brüsszelbe, vagy Stockholmba futnak, hogy ott minél jobban eláztassák saját hazájukat. A jelentéstétel azonban olyan tragikus eseménybe torkollhat, amelyről a következőképpen számolt be egyik történetírónk, Ménrótfalusi Tóth Vászoly, aki hívatlanul lett részese a történéseknek:

 

„A méltán híres stockholmi csata a következőképpen zajlott le. Bolgár félvén az országot uralni kívánó fagyosszent hatalmának despotikus kiterjesztésétől Svédországot kereste fel, hogy az ánglusok nyelvén az ottani közvélemény elé tárja Magyarföld egyre nyomorúságosabb állapotát, miszerint a despota letette hivatalukból a törvényesen választott tisztviselőket, és elvette a legálisnak tekinthető milliós végkielégítések 98 %-át, nem beszélve arról, hogy egyes művészeket és más közszereplőket is folyamatos inzultusoknak teszi ki. Miközben Bolgár ilyen szavakkal tüzelte harci szellemre az egybegyűlteket, a helyszínen hirtelen és váratlanul – egyes beszámolók szerint szélsőjobboldali irányból – portyázó magyar könnyűlovas különítmények jelentek meg, akik az előadóra és az őt körülvevőkre a hazaárulás kartácstüzét zúdították. A rajtakapott szónok, aki eleinte valószínűleg nem is tudott mit kezdeni azzal a problémával, hogy magyarokitt is vannak, és ezért most már nehéz lesz neki kibeszélni őket a hátuk mögött, hirtelen zavarba jött a váratlan támadástól, de a körülötte lévők már felvették a harcot az ellenség fasisztának nevezésével.  Nyilván odaveszett volna az egész különítmény, ha nem következik be a svéd dragonyosok szervezett hadának ellenlökése, akik „ez nem vitaest” csatakiáltással megtörték a könnyűlovasság támadását. Mindkét fél részéről többen súlyos sebekben hagyták el a csatateret, de halálos veszteségekről nem tudunk.”      

 

A stockholmi csata hamarosan nemzetközi hírre tesz szert, melyből Önnek, ha nem áll egyik oldalra sem, akkor csak annyi jut, hogy égjen a pofája, ezért javasoljuk, tartson magánál mindig – különösen hírműsorok olvasása, vagy nézése közben – extraerős fényvédő krémet. Legyen óvatos, mert elképzelhető, hogy Bolgár György meggyőzi Isztambulban a főszerdárt, Bécsben Metternich kancellárt, vagy Stockholmban a svéd királyt, hogy Magyarországon sürgős beavatkozás szükséges, ezért küldjenek pár ezer krími tatárt, vagy német dragonyost esetleg egy kötelék Gripent a korábbi demokratikus állapotok helyreállítása céljából.

 

Ellenpéldák természetesen vannak, és végsősoron akár ki is vándorolhat, de vegye figyelembe, hogy egy ütközőállam polgáraként a legrosszabb, ami történhet Önnel, hogy megszűnik ez a státusza, mert ebben az esetben a világ az Ön számára értelmezhetetlenné válik. Az ütközőállam és benne Ön, akkor éri el ugyanis történelmi lehetőségeinek csúcspontját, ha képes a különböző érdekszférák között saját jogosultságát felmutatni. Pontosan azt kell tehát tennie, amitől Bolgár György óvni kívánja:

 

„Ennek az önkényes, basáskodó, fölényes kormánynak a feje, Orbán Viktor, aki ma az Európai Unió elnöke. Március 15-én, a magyar nemzeti ünnepen mondott beszédében kijelentette: Magyarországot hevesen támadták az utóbbi időben külföldről, de visszavertük ezeket a támadásokat. Mint a múltban, amikor a magyarok nem fogadták el Bécs és Moszkva diktátumát, most nem akarják elfogadni Brüsszelét sem. Itt tartunk most.”[1]

 

Nem fogadhatja el tehát külföldi hatalmak diktátumát, de figyelembe kell vennie ezek elképzeléseit és ezen belül saját érdekeit. Kezelje azonban megértéssel egyes polgártársainak érzéseit, akik hajlamosak különösen erős szimpátiát érezni az országot kívülről befolyásolni akaró nagyhatalmak, vagy ezek hazai megbízottai iránt, akik alig várják, hogy nekik Moszkvából, Isztambulból, Bécsből, vagy Brüsszelből diktáljanak.

Mindezek után még egyszer üdvözlet itt a különböző érdekszférák frontvonalai között húzódó senkiföldjén két katasztrófa között! És most, hogy az előírásnak megfelelően megkapta a szükséges tájékoztatást, nyugodtan felsírhat.

 

Fantomfejek

 

„Óe!”

(Valami nő, tegnap, a 64-es villamoson)

 

Aggódom Öcsi bácsi miatt már egy ideje. Eleve, hogy neki van tévéje, de ráadásul a múlt héten kicsit kontaktos lett az antenna, és most csak azt a csatornát fogja, amin a Megalázda négy megy.

Kezdődik, figyeljen, Öcsi bácsi, ez most egy kísérlet lesz! Mi történik akkor, ha egy súlyos beteg, ráadásul alsó korhatáros (az azt jelenti, hogy tizenkét éves) kisfiú jelenik meg az ítészek előtt? Most akkor vele is …? (Tahózzunk?) (Leszögeztük, hogy ez lesz a koncepció!) Gyerekek, ez gáz, ennek Blikk-cikk lesz a vége, aztán meg mindenki felhördül majd, értitek, mindenki, vagyis fordulat következik be! Szikrázó probléma. Pofátlan probléma. Húshegynyi probléma.

Akkor itt vágjuk be a külön kis bemutatófilmet. Mert külön kis bemutatófilm előzi meg a srác leszereplését. Szívbemarkoló nullaegy pont empéhárom. Bélácskának hívják, itt él, ezen a lepukkant tanyán, és valami bőrbeteg, vagy mi. Mindenesetre szemöldöke nincs a srácnak, bár Öcsi bácsi akkor épp nem figyelt, amikor arról volt szó, hogy halálos-e amije van. Na mindegy, a kihullott szemöldök végül is elegendő.

És a probléma se olyan nagy (húshegynyi) (mégse), mert a bírákat előre értesítették, hogy most Béluska jön, aki hát, izé… tetszik tudni… ő olyan… különleges.

My heart will go ooooon – mindez Béluska feldolgozásában – mégegyszer hangsúlyozom: nincs szemöldöke!!! Aztán kitör az ajnár. Bár ez ide még nem elégséges énektudás, de kiderül, hogy Béluska bátor (mint egy római gladiátor)! Gyere, ülj is egy kicsit ide, az ölembe, (te kis bátor), mondja neki az a primadonna, aki középen szokott ülni, csak most Öcsi bácsinak nem ugrik be a neve.

Akkor a Szívbemarkoló nullaegy pont empéhármat ide kéne mégegyszer bejátszani, és a jelenet végén meg jöhet a nullakettő. Közben fülesbe bemondani az ítészeknek, hogy a „bátor” még legalább olyan kétszer-háromszor-négyszer hangozzon el, de persze az se baj, ha ötször! Bajnak nem baj.

Öcsi bácsi helyett is tiltakozom!!!

A Megalázda eddig makulátlanul, őőő, szóval, az volt, ami. Ezalatt pedig azt kell érteni, hogy nemzeti hovatartozásra, bőrszínre, nemre, szexuális identitásra való tekintet nélkül égettek szénné mindenkit, aki használható gagyifaktorral énekelt. Öcsi bácsi megbízott jogi képviselőjeként követelem, hogy hívják vissza mégegyszer Béluskát, és alázzák meg!!!

Bizony, akkor is, ha bőrbeteg!

Oké, Öcsi bácsi nem annyira tudja most megfogalmazni az érzéseit, mint én, helyette, de nem látják az arckifejezését? Nem látják a zavarodottságot? Ha meg tudná fogalmazni, valami olyasmit, sőt, igen, pontosan azt mondaná, hogy aki a Megalázdába jelentkezett, az mind, egytől egyig beteg, de egytől egyig bátor is (egyidejűleg). Nem? De! (És ezt a „de”-t már Öcsi bácsi mondta!!!)

Öcsi bácsi a konyhában megken egy zsíroskenyeret, és megeteti Pletykát. Mire visszaér, a kiszavazó show-ban, hogy is szokták mondani, tetőpontra hág a feszültség.

Most pedig nézzük meg a szavazás jelenlegi állását! … Nagyon szoros!!! Hölgyeim és uraim, nyolc szavazatnyi eltérés! És micsoda izgalmas fordulat: most a jobb oldali ismeretlen fantomfej alatt van több szavazat!!!

Na, és itt van az a pillanat, amikor ha megállítod a jelenetet, mármint nem „stop”, hanem „pause”, akkor pont itt látszik, amikor a kirugdalt, kiszavazott céda észreveszi, hogy Sanyi egy másik nővel jött, és minden további nélkül ülnek! Ott ülnek a közönség első sorában, kéz a kézben.

Bazmeg, Sanyi, ki ez a nő, bazmeg???!!!

Öcsi bácsi persze nem neten nézi (én is csak egy-két jelenetet), de ha itt meg tudná állítani a tévéjét, akkor itt láthatná, még ő is, pedig az egyik szeme mínusz hármas, a másik mínusz három és feles, de még ő is észrevenné, hogy a showman beszarik. (Talán Blikk-cikk? Forudulat, hördület?) De már jön is fülesbe (hála az égnek) az utasítás, hogy mit kell tenni egy ilyen helyzetben (kísérlet volt!!!). Aztán a fülesébe még valami eltévedten odakapcsolt csatornáról is hallatszanak ideges hangok, de nem látszik a showman-en, hogy megzavarná.

A fasz tudja, melyik track-et nyomjátok be ide, de valami kibaszott szívbemarkoló legyen!

És ha Viki néni (ő Öcsi bácsi mosolygósként számon tartott felesége) most nem a város felől döcögne a vonaton épp hazafelé (sok-sok Auchan-os zacskóval), akkor most Öcsi bácsi szokása szerint a pamlag támlájának tetején hagyva tarkóját felé forulna, jobbára inkább csak a sör beszélne belőle, és csak annyit jegyezne meg, hogy érzi a szagát. És Viki néni erre nem tenne fel hülye kérdéseket, mert róla még azt kell tudni, hogy ő olyan megértően mosolygós, Öcsi bácsi annak idején pont ezért vette el, mert Viki néni most nem akadékoskodna a köztudott tény miatt, hogy a televízió nem közvetít szagokat.

Ja, közben elkalandoztam, és a showman-ről meg elfelejtettem azt megemlíteni, hogy egyébként színész. Most megkéri a kirugdalt, kiszavazott cédát, hogy üljenek le egy kicsit. A zene, azt hiszem, kellőképpen szívbemarkoló. Azért ültek le, hogy a showman felfogassa a kirugdalt, kiszavazott cédával, hogy mi a baja (az a baja, hogy azt hiszi, hogy senki nem szereti, de miért ne lehetne ezt tizenöt percben is elmondani).

Márpedig én ehhez hozzászólnék még, mint (továbbra is) Öcsi bácsi törvényes képviselője. Öcsi bácsi nem hiszi, hogy minden veszve, talán lehetünk (és leszünk) még szájbabaszottul vidámak! Kedves nemzeti showmanünk, Öcsi bácsi azt üzeni neked, hogy tépd ki a füledből azt a biszbaszt. Félsz, mert most mutathatnád meg, hogy mekkora színész vagy. Már most bőg a céda, hát nem látod a lehetőséget? Nem látod, hogy a kisujjáig se érsz fel, amióta ő az utcasarok rongyaként definiálta magát, és emellett konzekvensen kitart? Nem látod, hogy ugyanaz maradsz, ami eddig voltál, hacsak most ki nem téped? Hát tépd ki azt a biszbaszt, és hecceld fel a cédát a maximumig! Hozd ki, amit lehet, a jelenetből, ne elégedj meg a színház falainak gyáva biztonságával. „Rossz vagyok, de használható”? Akkor most mutasd meg, és ne balanszírozz, mintha te balanszírozni jöttél volna közénk, ne nyugtasd a kedélyeket, nekünk te ne legyél az anti-Springer! Igazi rossz legyél, ne műanyag angyal! Aki óhajt, de nem cselekszik, az dögvészt áraszt. (Meg ezt a szarszagot.) Ha holnap nem lesz Blikk-címlap, akkor minden veszve. Így még elérhetjük az utolsó vonatot, ami a miheztartásig közlekedik. Ezt Öcsi bácsi üzeni.

Nem tudom, elaludt-e közben Öcsi bácsi, vagy csak alfába ment le. Az mondjuk tuti, hogy ha most elkezdene álmodni, akkor abban fogható lenne leglább egy másik csatorna. Épp a hírek utáni esti riportos menne rajta, és a műsorvezető bemondaná, hogy most Öcsi bácsiról lesz szó.

Most Öcsi bácsiról lesz szó. Sajnos Öcsi bácsinak egy kapa lóg ki a fejéből, és egy balta a hátából… Tessék? Ja, igen, majd’ elfelejtettem, tényleg: szóval az egyik lába meg hiányzik… … Jó, jó, oké, na, egyik fülét meg levágta egy mérges olasz szakács, hatvanhétben. De az egy külön történet. Én most csak annyit szeretnék mondani, hogy műsorunk jóvoltából, és persze annak köszönhetően, hogy önöktől özönlöttek a csekkek megható riportunk után…

Áááh! A francba! Ki kevert már megin’ a kávémba szóhajtót?! Jó vicc! Feri, ki foglak rúgatni, esküszöm!

Szóval a bejött összeg tíz százalékát átutaltuk Öcsi bácsinak, aki most megtalálta a boldogságot. A csaliboltban vett egy ebihalat, és most ezt gondozza. Úgy érzi, hogy még azt is meg fogja élni, hogy Berci, – mert így nevezte el – egyszer majd felnő, és belőle is igazi béka lesz. Azt mondja, ez kárpótolja őt azért, hogy Viki nénivel, a feleségével nem lehetett gyerekük, mert Öcsi bácsi sajnos [adáshiba]. De a lényeg, hogy Öcsi bácsi már teljes életet él. Higgyék el, nem olyan észrevehető az a műfül sem. Csupán annyi volt a nehézség a dologban, hogy ilyen műtétet csak az északi-sarki orvosok végeznek, oda pedig igen drága az útiköltség, de műsorunk jóvoltából valahogy csak összejött. Lássuk a riportot, amiben ehhez képest semmiféle újdonság nem lesz… … Picsába! Hülye Feri!

Sötét van, nem tudom melyik vonaton ülök. Részeg vagyok. Öcsi bácsi elaludt a pamlagon, Viki néni is igyekszik nem zörögni az Auchan-os zacskókkal.

Úgyhogy kuss legyen!