gondolatok a kulturális “újrakeresztelkedésről”

---

 

Verejtékezünk. Mindhiába. Nem a munkába izzadunk bele, csak a szellemi kánikulába; állunk bár, de árnyék, hűs víz nélkül dologtalanul is cefetül vagyunk. Felperzselődik mindaz, amit évtizedek, évszázadok alatt, gondos kertépítéssel, földmunkával létrehoztak eleink? Ki tudja. Az látszik, hogy az élő talaj szárad, a gazolás után a kultúrnövények zöme is a sarló elé került, új vetés, palántázás nincs. A szellemi ember, hogy ne urizáljunk az értelmiség kifejezéssel, ami 1949 óta amúgy is érthetetlen, s hol megalkuvót, hol feltörekvőt, hol valami társadalomtól teljesen elszakadt, öncélú és egoista létformát jelöl, tehát a szellemi ember immár végleg tehetetlenül áll, és csak legyint az ugarra, az elkórósodott világra, a saját önmegtartó erejét, népi – azaz nemzeti, s ab ovo és minden létező társadalmi kiterjesztésében magyar – kultúrát elszívó, felemésztő, összezavaró, kifárasztó és eltikkasztó hőségriadóra is.

 

2006. őszén nem is annyira a politikai kurzusváltásra vártam – vártam persze arra is -, ám sokkal jobban bíztam a kultúra-váltásban, abban, hogy az 1945. után – minden értelemben – lefejezett, 56′ után megbüntetett, 69-től elálmosított és lerészegített, a nyolcvanas években felcukkolt, a rendszerváltáskor felriadt és első ijedtségében eszméletvesztett magyar kultúra – bár minden korszaknak megvoltak a maga fontos, néha zseniális szellemi áramlatai, s nemkülönben fantasztikus alkotói, gondolkodói, s éppen ezért nem emberekről gondoltam leírni a negligáló jelzők sorát, hanem politikai észszerűségekről és hatalomtechnikai módszerekről, melyek a mindig “megfelelő” közhangulatot idézték elő – a magyar kultúra megnyilatkozásainak mai, élő sokféleségében, ám törzsökös valóságában új életre kelhet végre. Mert a politikai szemléletváltás, melynek eredménye lehet a gazdasági mechanizmusok hosszú távú, a nemzeti érdekek alapján való újragondolása és rendbeszedése, aligha elegendő feltétele a sikernek, aligha fog megváltó erővel bírni (a gazdaságban és – visszahatóan – a politikában) az immár elengedhetetlen és valódi összefogást biztosító kulturális egység létrejötte nélkül. Nincs politikai siker, nincs gazdasági váltás, ha nincs változás a gondolkodásban, nincs változás a gondolkodás elterjedtségében és szabadságában. Itt én most nem a demokrácia fontosságáról beszélek, hanem az egyszerű magyar paraszt, a városi polgár módjára gondolok csak, amivel a világot magának – és így bárkinek – leképezheti, megfogalmazhatja, megértheti, rendbeteheti, mely módot ismeri, érti, olvassa már ezer esztendeje legalább, mert az övé. Legyen bár kalapos király, ferencjóska vagy bármilyen diktátor, a magyar kultúra elevenségét alig sikerült elvennie bárkinek is. De fáradt, s elfáradt nagyon. Az “egyszeri ember” a kommunizmust még csak-csak “túlélte”, és titokban mondta még A walesi bárdokat is, a szocializmust átúszta valahogy Csurka, Gyurkovics darabjaival, a rendszerváltás őrületét kiheverte, s bár már kezdett felejteni verset, dalt és imát, a demokráciát is – félreértve bár, de – igyekezett még elviselni valahogy, bár a piacgazdaság lehetőségei közt lassan már el-elmerül… s való igaz, saját kultúráját lassan hátrahagyva már egyre inkább önmagára gondol, a maga javára, a megélhetésre. Szózat, Himnusz, Szeptember végén, A Dunánál ebben a kínszenvedésben már valóban csak úri passzió, pár kivételesnek megadatott ünnepi nosztalgia. Sajnos. Még feláll a többség, ha meghallja, hogy “Isten, áldd meg a magyart…”, de már-már csak remélve reményt, s nem reménytelin. S ember és ember közt nő az űr, ha egy helyen énekelnek is.

 

Abban történészeink igen nagy többsége egyetért, legyenek bár a “hagyományos” honfoglalás tan hívei, vagy ősibb, más tájolású eredetelméletek kutatói, hogy a magyarság alapvetően nem vérségi nemzet, s ha rokon törzsek, nemzetségek alkották is szövetét, a nyelv, a kultúra – dallamkészlet, szókincs, hitvilág, motívumvilág – adta meg az összetartozás valódi alapját és erejét. Ebben a kultúrában lehetett csak elviselni, kivédeni a germán nyomást, ellene menni a tatár hadaknak – ha ők maguk békét is ajánlottak testvéri nekünk -, csak ez adott elég bizonyosságot felépíteni, ami rombadőlt. Minden népnek másban van az ereje. Hol a puszta szellem, hol a virtus, hol a tenger, hol a sokaság, hol csak a fegyver, hol a merő sértődött indulat a létezés fundamentuma. A mi erőnk mindig ez a sajátos kultúra volt; ettől lett olyan a földművelés, az állatokkal való viszony, ettől olyan a város is, s még csak nem is hasonlít ahhoz, ami Európában bárhol megszemlélhető. Ez a kultúra nem társadalomtudományi kategória, szemlélet inkább, valami egyéni mód, ahogy az ember a világra tekint. Ahogy a magyar nyelvben szinte minden szó tulajdonnév – ahogy Babits írja -, a magyar ember is kicsit mindig máshogyan tekinti a dolgok sorát, ahogy az éppen kigondolható. Máshogyan, de valahogy – még ma is – ugyanúgy, ahogy ősei. Ebből lett Balassa, Csokonai, Petőfi, Arany, Ady, Sinka, Weöres, a Rengeteg erdélyiek, de ebből lett Esterházy, Nádas és Parti Nagy is. (Utóbbiak esetében a küzdelem övék, az is sajátjuk, ha küzdenek valamivel.) És ma, ez a magával örökös vitában álló valamikori Egy, minek részei még különbözőségeikből adódó összeugrasztottságukban is hajlamosak voltak elsimítani nézeteltéréseiket, ez a magyar kultúra most izzadva és dologtalanul áll, sem álcsatákat nem vív, sem valódi harca nincs, csüggedt és erőtlen, és ha közmunkába állna, akkor sem tudna már semmi érdemlegeset végrehajtani.

 

Az értékrend rossz volt, az elmúlt húsz év alatt elromlott teljesen. Kiegyensúlyozatlan nagy monolittá vastagodott. Igaz. Nem lehet kultúrát en grosso csak irodalomnak vagy színháznak tartani, ahogy nem lehet az irodalmat, mint olyat körbe zászlózni Esterházy műveivel. (Igaza van Vidnyánszky Attilának: Mostanában döbbenettel vegyes szomorúsággal kell szembesülnöm olyan provokatív hecckampánnyal bizonyos lapok és magukat kritikusnak tekintő személyek részéről, akiknek feladata elsősorban a művészi alkotások értelmezése és korrekt értékelése volna. Ehelyett öntelt és arrogáns attitűddel pálcát törnek azok felett, akiknek a véleménye eltér az övéktől, vagy egyszerűen a létezésük az ő köreik túlburjánzó befolyása szempontjából konkurenciát jelent.) De máshogyan kéne gondolkodnunk néha magunknak is, s jó lenne nem elfeledni, hogy nem elég belevenni a Himnusz első sorát az Alkotmányba, amikor sem az Isten neve, sem az áldás funkciója nem ismeretes már az emberek előtt. S az sem jó mód, ha erőszakkal “hitesítjük” Uram bocsá’ hitelesítjük az embereket. A hit, az áldás kultúra dolga megint. Amiből fakad, abban van is. Kultúra nélkül a törvények sem betarthatók, csak kijátszva elviselhetők, s inkább a büntetés lehetőségéből adódik, ha elfogadja őket a társadalom, s nem valami belső, érzett, élő kultúrából következik a jogkövető viselkedés. “Barbárokra” szokás így rákényszeríteni valami rendet, mit ők maguk ugyan “nem értenek”, de további civilizált életükhöz elengedhetetlenek e rend feltételei. Helyes, ha élünk az erőinkkel, az erőnkkel, de önmagunk gyarmatosítása éppolyan kelletlen állapotokat szülhet, amilyeneket megélt Magyarország már annyiszor.

 

Az emberre rátapad az elcsigázottság, amikor azt látja, hogy az Írószövetség csak küszködik továbbra is, s az ígéretek és a munka ellenére nem kap segítő kezet, a színházakban írásművek helyett inkább már csak írásjeleket kéne, lehetne játszani, s leginkább a kérdőjelet, ahogy a film területén is csak az emberek forgatják a szemük, kapcsolatot keresve Hollywood meghatározó producerével, ahelyett, hogy a tárca keresné hozzájuk az utat, értelmes, fontos műhelyek szűnnek meg, bevégezte a jobboldal egyetlen irodalmi, közéleti orgánuma a Nagyítás, és nem okolhatók ezért a balliberális káderek, bál van az Operában, a Nemzeti Kulturális Alap körül, az írók maguk fizetik a köteteiket, az újságok nem foglalkoztatnak írót, a leírt szó súlytalan (csoda?), a színészek maguk gründolják össze a pénzt, ha valami mást – de mondjuk ki, tisztelettel a jó társulatok felé, valami értelmeset akarnak játszani -,  omlanak a falak, de nem épül helyettük semmi, s harcos, nemzeti érzelmű – fránya szavak, már ezt is külön kiemelni kell – bölcseink is csak a homlokukat ráncolják, ha megkérdezem, mit reméltünk mást, még 2006. végén, a gyalázatossá tett évforduló után… Ma már az értelmiség is csak a nőről, a sörről, meg a fociról beszélget, s azt sem tudja, a másikkal mi van… Mi van a szobrászokkal, nem tudja író, sem színész. Mi van a színházban, nem tudja festő és kőfaragó. (A nagy vihart kavart pekingi képzőművészeti kiállításról, annak anyagáról nem tud még a kulturális újságíró sem, nemhogy a tisztelt publikum. A viharról feltehetőleg igen.) A Tűzrakteret bezárhatják, s ezzel elvész egy működő rész a mai magyar kulturális valóságból, s nincs helyette más. (Nem muszáj esztétikailag egyétérteni azzal, mit létrehoztak, de nem volna muszáj tönkretenni sem, s különösen nem azt, ami valóban életképes alternatívát, másolható modellt jelent egy elszegényített, kispénzű világban.) Mi van az országban? Nincs író, aki elmondhatná, ha csak nem politikai haragiratban az ellenfél felé, nincs, mert ami van, az már kimondatott.

 

Aki még veszi a fáradtságot, hogy valamit összerakjon abból, ami még nem elvégeztetett, annak írása közlésre méltatlan, lévén nem eléggé liberális vagy éppen közosztálybelien kimért, színházban játszani végképp nem lehet, amit írt, lévén a törvény azt a színházat támogatja, amely nagy nézőszámot produkál, a “ma” tehát akkor sem jut el a nézők nagy számához, ha érdekelné is őket a jelen, lehetne ez a jelen nemzeti is, de úgy se derül, ki, hogy az-e, a lapokban se versek, se irodalmi igényű tárcák nincsenek, a lapokról nem számol be senki sem, híreket mondanak, de már a híreknek sincs túl sok hallgatója, mert a hallgató és a néző nagyon jól tudja, hogy sem a valóság, sem a nemzeti nem csak az, ami két sorban beolvasható, ami idézet valakitől, aki valamikor mondott egy nemzeti gondolatot, a valóság nem hír, nem mottó, hanem az élet, ami roppant gyorsan elmúlik, hát ideje volna berendezkedni, ha kell hitelből is, ha már öröm sincs, se ma, se valóság, legalább kenyér legyen…

 

Én nem a művészt féltem. Aki rózsadombi villára gyűjt, ne menjen alkotónak, sem gondolkodónak. Nem is a támogatást, de profundis! a pénzt keveslem. Azt is értem, hogy a rendszerből ezer lyukon át ömlik ki a közvagyon. Tudom, hogy túl sokan vagyunk. Belátom, hogy rengeteg a középszerű káder, akik örökölték csak a művész, az alkotó, az értelmiségi mindenfajta címeit. Tudom, hogy volt ízlésterror, nem is egy korszakon át, van kánon is, ami nem az. Érzem, hogy nincs igazság. De néha azt is érzem, ki sem derülhet soha, mert az egész magyar kultúrát, mintha az csak liberális társadalomtudósok és részeges legendagyártók játszótere lenne, odadobták volna koncnak, amíg a politika komoly és fontos, felnőtt problémákon dolgozik. Az írók érdektelen és kevéssé zavaros ügyekkel foglalkoznak, vagy zavarosakkal ugyan, de legalább jól élnek továbbra is, mindenesetre alig van köztük egy Belzebub, aki a maga módján, de mívesen mondja el, amit látni vél. Talán csak az egy Csurka, meg az egy Esterházy, az ördögbe is, mert nekik mindent lehet!

 

(Egy példa erejéig visszatérve a pekingi tárlat anyagára, látszik, hogy a kánonba bevett, azt “kimondó” galériások megsértődtek a válogatás szubjektív voltán, s mintha elfeledték volna, hogy évtizedeken át éppen az ő művészettörténészeik voltak a legegyoldalúbbak, s zártak ki mindent a hivatalos magyar képzőművészetből, ami nem az általuk megírt esztétika szerint üzemelt. Ám ez nem jelenti azt, hogy nincsenek kiváló festőik, szobrászaik. A magyar képzőművészet mégis csak a magyar képzőművészet, s ez, ha elsőben azt is kell jelentse, hogy megerősítik a különösen magyar vonásokat a bárhol megtapasztalható motívumokkal és folyamatokkal szemben, azt is feltételezi, hogy a modern, ha tetszik nemzetközi áramlatok hatására létrejött magyar munkákkal is foglalkoznak. De mindkét esetben csak részleges eredményekre számíthatunk. Valahogy valami nem kerek, ám nem is szögletes, senki sem érti… Ha Szőcs Géza úgy is nyilatkozott egy – egyébként igen kerek és frappáns – levelében, hogy ha valóban rajta múlt volna a kiállítók névsora, akkor Szervátiusz Tibor is kiállított volna, akkor még inkább jogos a kérdés: miért nem? Mindezt csak azért írtam le, mert úgy tűnik, ha nem tisztán látszik, hogy nem az a baj, hogy bármifajta válogatásnak, ami alapján ma a magyar “kulturális élet” szerveződik, valamiféle szempontrendszere van, hanem az, hogy éppen nincs semmilyen… )

 

Úgy tűnik, a kultúra valami finomkodó izé, valami kényeskedő, úrhatnám szórakozás, amit illemből és kellő erkölccsel ugyan, de néha végre kell hajtani, mintha karácsonyi ebéd volna, vagy bérmálás, vagy évnyitó. Pedig a kultúra más. Nem bolondokháza, ha akadnak is bolondjai. A kultúra – még – nem műemlék épület. Még él. Belefáradva a darálásba, abba, hogy csokornyakkendőnek vagy kockás ingnek nézik, és úgy is viselik, belefásulva abba, hogy a kultúremberek között is csak afféle passzió.

 

A kultúra az, amiben élünk – élhetnénk -, az, amivel elszabadulhatunk onnan, ahol ottfelejtett minket valaki. Egészen konkrétan, gazdaságilag is, s nem csak álomba esve lefekvés után. (Sic!) A kultúra az, ami maradékának köszönhető a tavalyi Fidesz győzelem. Hogy a nagy többség úgy érezte, valamiből – valamely politikai kultúrából – elég. Nem színház volt, választóerő. Ez is a kultúra része. Érdemes volna erre is gondolni, amikor meggyújtjuk azt a nagy-nagy tüzet.

 

Amit körül dologtalanul állunk, és magunkban, keserűen és visszatarthatatlanul izzadunk.

 

Bal kéz felől egy rozsmező, szemben egy sportpálya és a szovjet hősi emlékmű, a szovjet emlékmű mellett pedig a lágerbe hurcolt magyarok emlékműve. Középen a háromemeletes szálloda − itt tartjuk a kárpátaljai magyar kulturális egyesületek[1] támogatásával az I. Nautilus Szabadegyetemet (…így, római számmal).

Kezdetben nem sok reményt fűzök hozzá. Nem szeretem az ilyen határon túli, „magyarozós” konferenciákat. A nagy együttevéseket, a nagy együttivásokat, ahol a „magyar a magyarral”… Aztán a végén szétosztják a pénzt, és mindenki mehet: ki erre, ki arra. Eltelik egy év, és közben nem is ismerik egymást.

No de lássuk csak! A kárpátaljaiak profi szervezők: Dupka György már a szobák szétosztásáról intézkedik, mindenkinek a lelkére kötve, időben legyen a konferenciateremben. A „nagyteremben” megint elfog a csüggedés. Villogó laptopok, farmernadrágok, tornacipők − a másik oldalon barázdás, komor arcok, csöndes megilletődöttség. És milyen furcsák a kárpátaljaiak! Mintha az értelmiségük csak idősekből és nagyon fiatalokból állna. Közben azzal vigasztalom magam, mi sem vagyunk mind egy szálig „pestiek”, innen-onnan jöttünk, hozzászoktunk ahhoz, hogy szót értsünk bárkivel.

De mintha az időjárás sem tudná eldönteni, hogy mit tegyen. Egyik percben tűz a nap, a másik percben már fenyegetnek a felhők − de mit tegyünk, ahogy Dupka György kéri, helyet foglalunk. Helyet foglalunk – két külön tömbben, akár a külön-külön helyről szalajtott, várostromra készülő hadseregek.

Lemennek a kötelezők, a szokásos üdvözlő beszédek, aztán a felvezető előadások  is (techné vagy mítosz? mi lesz itt még?) és közben egyre nő bennem a szorongás. Nézem a kezemben szorongatott programot. Ugyan mi köze Herta Müllernek és Háy Jánosnak a turulmadárhoz? Hogyan kapcsolódik a ruszin folklór Schelling esztétikájához és a modern narratológiához? Az esti beszélgetésen egy kicsit megkönnyebbülök. A két „tábor” közötti távolság kicsit oldódni látszik. Az Együtt folyóirattól Bakos Kiss Károly és Lengyel János olvas fel, a Nautilusból én Kondor Péterrel. Aztán beszélgetünk.

Mert vannak közös tapasztalatok, igen. Egy százötvenezer fős kárpátaljai magyar közösségben és egy önszerveződő, egy diáklapból önerőből továbbfejlődő kulturális portálban, alkotóközösségben. Mindannyian tudjuk, mit jelent lépésről-lépésre felépíteni egy szellemi műhelyt, tekintélyektől függetlenül, árnyékban dolgozni, és közben majd’ minden szellemi kezdeményezésnek teret engedni. Hagyni, hogy a szél fújjon.

A konferencia igazi, szakmai értelemben vett nyitóelőadására, a Történetek a magyar irodalomból című előadásra másnap kerül sor.  Kránicz Gábor a magyar „prózafordulat” emblematikus szövegét, Mészöly Saulusát veszi – a teológiai és az irodalomelméleti értelmezés felé egyaránt nyitottan – górcső alá. Hogy lehet Saulusból Paulus? Mit jelent a megtérés? Hiszen az Apostolok cselekedetei és a páli levelek is eltérően vélekednek a múlt, a Saulus-korszak szükségességéről. Nem kell-e a saját múltunkat mélyebben átélni ahhoz, hogy túlléphessünk rajta? Kránicz Gábor költői gonddal felépített előadása azt is megengedi, hogy mindezt a mi irodalmunkra is értsük.

Tényleg, mért is vagyunk itt?

A fiatalabbak előadásai szinte kivétel nélkül erre a találkozóra készültek, és megpróbálnak a mi együttélésünkre (együtt-ülésünkre) valamilyen érvényes perspektívát felkínálni. Szóba került a regionalitás és a hatalom viszonya (Vincze Ferenc), a Herta Müller szemével látott Románia (Borbély András), a radikális mellérendelés a Sinistra körzetben és a Saulusban (Borbáth Péter). Ez utóbbi természetesen Kránicz előadására és a megtérés-problématikra is rímel. Közben a kárpátaljaiak a modern irodalomtudomány módszereivel próbálták felfedni a saját irodalmukat: Bakos Kiss Károly Fodor Gézát és Nagy Zoltán Mihályt olvassa újra, Marcsák Gergely Kovács Vilmost értelmezi.

Ugyan mi már próbáltunk „készülni” a kárpátaljai irodalomra, olvastunk Penckófert, Nagy Zoltán Mihályt, Vári Fábiánt, de most különös találkozni egy olyan értelmezői közösséggel, akiknek még vannak „szent szövegeik”, a kánonjuk középpontjában olyan megfellebbezhetetlen tekintélyű költőik-íróik. Ez természetesen az elemzői módszerek árnyalását is megköveteli.

Megköveteli… megköveteli… Délután már azt a csüggedtséget érzem, mint a jó konferenciákon. Minden előadás túl hamar ér véget. És túl gyorsan kezdődik a következő.

Ebéd után besétálunk a faluba, be-bepillantunk a parasztportákra. Osztrák csínnyel díszített kis palotácskák, odvas, az ötvenes évek szegénységét lehelő udvarok fekete ruhás nénikkel. De bármelyik utcába térünk be, mindenhol visszaköszönnek. Rengeteg idő él Kárpátalján egymás mellett. És ezt tapasztaljuk este is. Az Együtt bemutatója, Vári Fábián László és Bartha Gusztáv beszélgetése annyira profi, hogy a Duna tévé is közvetíthetné (ez természetesen nem mondható el az ezt követő szilaj tivornyáról és táncbemutatóról.)

Reggel indul megint a Nautilus Expressz, újrakezdődik a konferencia-drill. Most azok az előadások tetszenek, amik sehol máshol nem lennének ilyen érvényesek, csak ebben a rozstáblák és emlékművek övezte hotelben. Ilyen Dupka György előadása is: ő a kárpátaljai könyvkiadás ürügyén a kárpátaljaiak túléllési technikáiról beszél. (mítosz és techné…?) De ez a sajátos atmoszféra megváltoztatja az egyetemi közegbe illő előadások hangsúlyait is. A mondatok más fénytörésbe kerülnek. Ez történik Orbán Gyöngyi előadásán: ő Németh László pedagógiai írásai kapcsán – ez is meglepő! – a hermeneutika pedagógiai programját mutatja. És megismerjük egy „kicsiny” irodalmi közeg előnyeit. Csordás László olyan bátor előadást vág le a kárpátaljai fiatal irodalomról, amely „nagymagyarul” se a JAK, se a FISZ konferenciáin nem hangozhatna el.

De itt elhangzik. És az esti felolvasások (Borbáth Péter, Borbély András, Lőrincz P. Gabriella) már kötetlen műhelytalálkozó jellegét öltik. De hiába, most már fáradt mindenki. Hűvös van, az eső elered. A szél egyre erősebb, szinte ide-oda dobálja a falut.

A jó konferenciához – ezt Klaniczay óta tudjuk – „mászni” kell, testmozgás nélkül ugyanis minden közösség működésképtelen. Tehát július harmadikán „mászunk”, azaz a munkácsi várhoz kirándulunk: ez a búcsúajándék. De a háromnapos szellemi-érzelmi együttlét, a konferenciázás-ivás-beszélgetés, az örökös figyelem és reflektálás már érezteti a hatását: kóválygó fejjel, csukott szemmel mászunk felfelé.

Pedig ez az impozánsan magasodó vár mindazt megtestesíthetné, amit én labanc-dunántúli-katolikus szemmel esztelenségnek tartok: a harcot az utolsó csepp vérig, az én nem adom meg magam-virtust. Amúgy kényelmetlen, mogorva vár ez a Munkács, körülöttünk ukrán, magyar, szlovák turistacsoportok hömpölyögnek (mindenki a maga történelmében, a maga idegenvezetőjével).

Mi most nem a várról beszélünk, nem is a történelmi „esztelenségekről”, hanem a cukormókusokról. Mert már közös nyelvünk van, valaki kibök egy szót, és kirobban a nevetés. Mintha csak éveket húztunk volna le egy lövészárokban. Pedig Dupka Gyögy előadása nagyon érdekes, csak éppen rettentő hideg van, és olyan nyers szél csapkod, mintha ránk ereszkedett volna a 17. századi kis jégkorszak. A magyar barokk rettentő ideje.

Telnek az évek, a gyümölcsfák a kertekben nem tudnak termőre fordulni, nincs más, csak köd, eső, vallásos és szerelmi szenvedély – Zrínyi Ilona sok ilyen júliust élhetett át ezeken a várfalakon botorkálva. A „hős anya”, aki majd két kamaszgyereket hagy el egy zavaros fejű kalandorért – mert a személyes méltóság, az identitás megőrzése akármilyen őrült tettet megér. Mert tartani kell a várat, tartani kell, akármilyen áron is.

Összeomlott a 17. századi magyar társadalom reményhorizontja, mormolom magam elé – mert ennyi konferenciázás nem múlik el nyomtalanul. Lerogyok a kút elé, és fáradtan hallgatom tovább Dupka Györgyöt: körömszakadtukig harcoltak itt a kurucok, aztán körömszakadtukig harcoltak itt a 48-as honvédek… úgy látszik, a vár, az ellenállás mítosza nem múlt el a „kis jégkorszakkal”. Még eljut a fülembe, hogy a szovjet hadsereggel hazatérő Illés Béla is innen, a munkácsi várból vonult „le”, hogy buzdító beszédet intézzen a lágerekbe összeszedett magyar értelmiségiekhez…

Mert hiszen a szimbólumok varázslatosak! És Saulusból sosem lehet Paulus. A szovjet katonává lett Illés Béla sem feledkezhetett meg arról, hogy az igazi győzelem a vár bevétele. És minek is nevezte Illés a Kárpátalja megszállásáról szóló regényét? Hát természetesen Honfoglalásnak. De én ekkor már ekkor torkig vagyok a történelemmel, a jelképek harcával, a csehek által beolvasztott turulmadárral (pedig jó ég, micsoda történet az is!), csak ülök és bámulok magam elé. Hirtelen mellém telepszik a sofőrünk lányismerőse, és fojtott hangon kezd suttogni: a nagyanyám azt mondta, hogy a kút mélyén a rejtekutak… hogy ki lehet a várból jutni… hogy van, aki már megtalálta…

No lám! A népi kultúra! A népi kultúra remény-horizontja! Ott a tátong a vár másik oldalán a tizenhét méter mély „dögkút” (a régészek nevezik így, „fanyar humorral”), a dögkút a kárpátaljai történelem halottaival, az itt kivégzett magyarokkal, ruszinokkal és ukránokkal, és erre ez a kerekképű lány „titkos átjárókról” mesél!? De csak mesél, egyre mesél, mondja, mondja, mondja… és én egyre növekvő zavarral hallgatom. Neki kijét, melyik rokonát hurcolhatták ide? És én végre megértem, miért elpusztíthatatlan a kárpátaljai magyarság, hogyan kell itt túlélni… Ahogy ez a lány – ez a mi legeslegutolsó előadónk – szövi a mese szálait, szinte megszépül. A nagyanyám is megmondta… innen ki lehet jutni…

Még végigloholunk a tárlókon, bepillantunk a vár kápolnájába, (ide a kivégzésük előtt a rabok is „bepillanthattak”), aztán rohanunk a buszhoz. És kezdetét veszi a hosszú, félálomszerű utazás Budapestig. Mindenhol verssorok, ukrán cukorkák, visszaöklendezett emlékek. „Te tudtad, hogy Fodor Géza milyen jó verseket ír?”

Vagy Fodor Géza verseiről nem is a vonaton, hanem másnap beszélgettünk?

Mindegy. Előttem-mögöttem-mellettem már alszanak. A lepényszerűen elnyúló állomások közt már én is aludni próbálok. De hirtelen olyan vágyakozás fog el Makkosjánosi és az egész „konferenciázás” után, hogy kiveszem a táskámból, és újra böngészgetni kezdem a programot.

De hogy is hívták azt a szállodát? A szállodát a rozsföld és a szovjet emlékmű között? Töröm a fejem, míg végre eszembe jut: Helikon.

Helikon, ahol a múzsák… Hát persze.

– följegyzések az I. Nautilus Szabadegyetemről –

Gyergyóba Kolozsvárról, Csíkszeredába Gyergyóból, Marosvásárhelyre Csíkszeredából, Kolozsvárra Marosvásárhelyről, Budapestre Kolozsvárról érkeztem. Budapestről pedig együtt indulunk a Nautilussal Beregszászra. Már az indulás előtti éjszakán elkezdődik az önfelsebzés, Borbáth Péter ágyába üvegszilánk kerül, Kránicz Gábor szembesül saját életével, én pedig keresem a mértéket, ahol már csak test vagyok. Elhelyezem az asztalon a Rubik-kockát, apró darabokra esik szét a szerkezet. Péter erőpróbát javasol, tudom, hogy provokál, ezért csak szilajon védekezem. Csak semmi virtuskodás. Elfogy a Marosvásárhelyről hozott szilvapálinka, csipős paprika kerül a sörbe.

A büfékocsiban találkozunk egy gyilkossal, aki aznap reggel szabadult kilenc év után. Ez az a mozzanat, amikor elkezdődik az I. Nautilus Szabadegyetem. Rögtön Csenge fülébe súgom, hogy vigyázzon a cukormókusára (vagy mire), nehogy elszabaduljon a sztyeppén és megmarcongassák a földikutyák.

S valahogy így is érzem: ez itt a sztyeppe bejárata, nem földrajzilag, máshogy. Járjuk be a bennünk lakó sztyeppét. Jegyzetelek:

Fölveszem a szót, hogy

rátegyem a tájra:

ez már a sztyeppe

hidege, magánya.

  Később igazolódik a sejtésem, amikor az első – éjszakai – szekcióban a rozsföld szélénél hallgatom Dupka György történeteit. Katonatörténetek, lágertörténetek, átjárók a történelemből a mítoszba, az állatiból a szentbe. Amíg számunkra – még itt is, Kolozsváron – a tér Napnyugat és Dél felé szerveződik (Budapestre, Bécsbe járunk könyvtárba, levéltárba, Berlinbe írótáborozni, Firenzébe konferenciára, Horvátországba, Görögországba nyaralni), addig Kárpátaljáról Kijev, Moszkva, Pétervár, a KGB-levéltár, Kazahsztán, a kínai-orosz határ, a hanti-manysik földje felé tartanak a történetek. És ezek nem könyvből olvasott történetek, hanem az ők történetei. Mert jártak ott: a medvevadászok között, asszonyvásárokon, repesszel lábukban. S ami igazán fontos nekik, az onnan jött, vagy oda vitték. A történetektől valahogy megmozdul bennem a láger szó, amelyről annyit lehet olvasni. Most kezd feltöltődni a szó, most kezd körvonalazódni egy valódi láger tere. Még nem szemtől szembe, de valahol a közelben, talán a szálláshely mögötti lakásban, egy orosz tiszt is van velünk. Egy valódi orosz tiszt (lehet, hogy ukrán), nem pedig egy – regénybeli. A tér megköveteli, hogy tudomásul vegyem: a szovjet katona létezett, sőt létezik, és létezett a lágeréhség és létezik az éhségangyal.

Hogyan lehet túlélni a lágert? Valójában sehogy. Megfigyelem, hogy amit itt, Kárpátalján a kultúra szó alatt többnyire értenek, az nekem egy másik szó: archiválás. Emléktábla-projekt, helységnév-tábla-projekt, vallomások, tanúk betűi, tények. Megértem, mi az összefüggés a kézírás és a márványtáblába vésett szavak között, a sírfelirat és a költészet között. Reflexió nélküli ősírás mindkettő – metaforák, trópusok nélkül. Csak a tényeket rögzítjük – ezt állítják, akik archiválnak. De a következő pillanatban – vagy ugyanabban – a tények már metaforákká válnak. A lágerélményhez képest nincsen utólagosság: a tények, vagyis a metaforák a halált rögzítik, teszik örök időkre jelenvalóvá. Éljenek a gyilkosok, éljenek, akik meghaltak, magyarok, ruszinok, svábok, oroszok, ukránok. A halál közelségében a jövőnek szánt üzenet maja titkosírássá válik, hieroglifává. Azért szeretik egymást és tartanak össze a nemzetiségek Kárpátalján – hallom ki az előadásokból –, mert mindegyiküket legyilkolták. A nemzetiségi együttélés tartóoszlopai – hogy képzavarral éljek – a közös tömegsírok, a 18 méter mély emberdögkút Zrínyi Ilona várában.

Egy dologról tudok, ami az életről szólt ebben a virtuális halálarchívumban: a lágerversek, amelyeket kötetbe gyűjtött Dupka György. Egyedül a lágerversek múzeumába egyezek bele, mert ezek a szavak az életet lehelték abba, aki elmondta őket. A lágerversekre, imákra voltam és vagyok azóta is egyedül kíváncsi, zsigerien kíváncsi, ebből az egész emlékezetfasizmusból. A szövegük, a működésük, a ritmusuk, minden érdekel, érint. A halál pedig nem érdekel.

Ilyen a beregszászi múzeum is. Elvileg a város történetét archiválták benne a kezdetektől napjainkig. De képtelen vagyok így olvasni a tárgyakat. Számomra a múzeum a teljes történelmet jelenti, a tárgyak, a tények rögtön metaforákká váltak. Hiszen – kiáltok föl magamban – ebben a múzeumban mindent össze akarnak gyűjteni az őskori kövektől a legutóbbi technikai vívmányig, amit az utolsó szobában egy szekrénynyi szkenner „szimbolizál”. Ott vannak Fedák Sári harisnyái, Kroton-Herkulesnek, a világ legerősebb emberének fotói és életrajza, aki maga is egy ősember, ott van az Auschwitzből hazahozott, egész történelemmel rendelkező bőröv, lerombolt templomok makettjei, több ún. „érdekeltségi könyvecske”, egymással semmilyen logikai viszonyban nem lévő tárgyak, dokumentumok, tények tömkelege. Az élet története és a halál története itt, ezekben a tárgyakban, elhelyezésükben totálisan összekeveredik. A hétköznapok tárgyai és a terror nyomai nem különböztethetők meg. Minden tárgy fölcserélhető minden tárgyal: hiszen ha Fedák Sári harisnyája ugyanolyan fontos a beregszászi múzeum számára, mint az auschwitz-i bőröv, ha ez a harisnya, vagy Kroton-Herkules leesett ujjperce, egy régi írógép, egy rafinált kínzóeszköz ugyanott van, ahol az etnikai tisztogatás katonai dokumentumai, akkor minden tárgy haláltárgy, de ugyanabban a pillanatban röhejtárggyá is válik.

Közben arra gondolok, hogy minden gyilkos ironikus: sejti, hogy tette valójában fölfejthetetlen lesz. Ahogyan én mint idegen nem tudom eldönteni, hogy múzeum ez, vagy temető, úgy az utókor számára is az egész emlékezetkomplexum olvashatatlan vagy félig olvasható titkosírássá válik. Mert felejtés nélkül nem lehet élni. Az emlékezet felejtés is egyben, míg az archiválás emlékezetfasizmus: a totális rögzítés minden emléket olvashatatlanná nivellál. Megismétlem: egyedül a lágerversek múzeumába egyezek bele.

A beregszászi ég lefelé fordított tányér, olyan alakú, amilyenen a sültet szokták hozni a lakodalomban. A beregszászi föld, az éjszaka világító sárga tarló – nekem – a sztyeppehatár. Különös metafora ez is: hiszen a sztyeppe szónak van egy a magyarság őstörténetéhez kapcsolódó aurája, de van egy a sztálini terrorhoz, a haláltáborokhoz kapcsolódó aurája is. Nehéz volt nekem eldönteni, amikor például Fodor Géza bácsi ősmondását hallgattam a turulról mint szabadságszimbólumról, hogy most akkor melyik is a referencia: az amiről beszél, a magyarság őstörténetéhez kapcsolódik, de az, aki beszél, a sztálini terror tanúja, gyermeke. És az, ahogyan beszél, afféle sztyeppei ősmondás: érthetetlen, mint a maja titkosírás.

Az ég és a föld közé egyszer beszúrtam a tekintetemet Beregszászon, a sárga tarló fölött. Tudom, hogy ott maradt az a tekintet: emlék jel nélkül. Amikor hazaérek Kolozsvárra, az utcán meg-megállok, hogy följegyezzek egy-két banális tanulságot:

Ha tükörbe nézel,

a tükrön keresztül látod saját tested.

Ha magadra gondolsz,

a gondolkodáson keresztül

gondolsz önmagadra.

Nincs szükséged többre,

mint amennyit elbírsz:

ételnek, italnak, ruhának, emléknek,

sietségnek, várakozásnak

mértéke van saját mozgásodban.

Amennyit elbírsz,

az mindig épp a határ,

az egyensúly határ,

mi magával arányos.

Aki nem ismeri a mértéket,

vagy aki másoktól veszi át,

mindig túl sokat,

vagy túl keveset cipel magával.

Ki látni akar, elég egy üres pont,

vagy kétértelmű vonal,

melyre ráteheti tekintetét.

Ha többet akarsz, vigyázz,

széthúzza arcod az ablak.