Bármit is mondjanak a nálam nyilván emancipáltabb nők, én szeretem, ha a férjem tévét néz. Ilyenkor összeráncolja a homlokát, úgy figyel, és ettől csak még szeretnivalóbb. Ha pedig megkérem, hogy segítsen, fél szemét még mindig a képernyőn tartva battyog oda hozzám, és mint a házimanók a Harry Potterben, megadóan várja, milyen gigászi feladatot róttam ki rá ismét: teregetés, porszívózás, neadjisten mosogatnia kell.

Most is épp a tányérokat lötyböli, amik hatalmas tenyerében akkorák, mint egy játékkészlet darabjai. Erre a néhány pillanatra én huppanok le a tévé elé. Na, a sportból elég is volt, nézzünk valami mást. Ilyen helyszínelők, olyan helyszínelők…ezt a riportercsajt utálom, olyan orra van, mintha valamivel beverték volna a képét…nicsak, parlamenti közvetítés, legyen ez. Igaz, nem valami szívderítő, de nem árt néha belenézni, mi zajlik körülöttünk mostanában. Nem mintha bármi beleszólásunk lenne. Majomarcú, kopaszodó képviselő beszél éppen, közben a kezeit letámasztja maga előtt az asztalon – röhögnöm kell, így tényleg olyan, mint valami nagy, morcos orangután. A pasi kásásan hadar, alig értek valamit. A nők az emancipáció, az önmegvalósítás mellett elfelejtenek gyereket szülni…úristen, szívem, mit művelsz, mi ez a csörömpölés? Édes tőle, hogy segít, de majdnem mindig összetör valamit. Talán az anyáknak vissza kellene térniük a gyereknevelés mellé, és akkor lenne értelme annak, hogy jobban megbecsülnénk egymást, és fel sem merülhetne a családon belüli erőszak…Hogy mi??

– Hallottad? – kiáltok ki a férjemnek, de már látom is a választ az arcán: elképedve, csöpögő kezekkel áll. Leveszem a tévéről a hangot, hallgatni se bírom az ürgét.

– Ez hülye – konstatálja, a csurgatóba rakja az utolsó tányért, majd leül mellém a kanapéra, és átkarolja a vállam. – Látod, ha szülsz nekem négy-öt gyereket ide a másfél szobásba, megígérem, hogy nem verlek laposra.

– De bolond vagy – hozzábújok, és ekkor, mintha hallották volna, miről beszélünk, felhangzik a felettünk lévő lakásból a megszokott koncert.

– Ne már, komolyan nem telhet el enélkül egy nap? – a férjem elkínzottan felnyög, és megdörzsöli a szemét. – Milyen emberek ezek, hogy lehet így élni, hogy folyton üvöltöznek egymással? Az ilyeneknek szaporodniuk se volna szabad.

– Kicsim! – nem szeretem, ha így beszél. Végül is semmit nem tudunk a felső lakókról, csak néhányszor találkoztam velük a lépcsőházban: a férfi egérszerű, alacsony, haja már csak a halántékánál van, a nő is apró termetű, de húsosabb. Egy lányuk van, tíz év körüli. Ő köszönni se szokott.

– Jó, mindegy, de valaki már beszélhetne velük, ha a házmesterre nem hallgatnak, hogy pihenjen így az ember? Nekem is jogom van a nyugalomhoz – háborog a férjem, aztán puszit nyom a halántékomra. – Na jó, megyek fürödni. Jössz?

– Mindjárt – felállok vele együtt, de ott maradok a szoba közepén. Most tisztán hallom a fentről szűrődő hangokat, a férfi üvölt: „Kit érdekel, hogy te mit akarsz, mindig csak az akaratod, csak annak legyen vége, az haljon meg.”

*

Nem szeretek egyedül ébredni, ez az átka annak, hogy én itthon dolgozom, a férjem meg nem. Ráadásul ez a hülye szürkeség is odakint…az embernek élni sincs kedve ilyenkor tél közepén, nemhogy melózni. Kimegyek az újságért, mostanában a postásfiú valahogy sose találja el a levélbedobót, és a napilap rendszeresen a küszöbön köt ki.

Ez a csomag meg micsoda a lépcsőn? Mintha egymásra hajigált kendők lennének, szólni kellene a házmesternek emiatt is, minek hagyja szét a szemetét mindenki? Épp be akarom csukni az ajtót, amikor a csomag megmozdul, és halkan nyöszörögni kezd. Mi a fene ez?

– Elnézést…bocsánat…- nem tudom, mit mondjak, a filmekben ilyenkor teszik fel mindig azt a hülye kérdést, hogy „jól van?”; persze ez a nő vagy férfi láthatóan nincs jól, különben nem gubbasztana a lépcsőn. – Segíthetek?

Az alak nagy nehezen felemeli a fejét. A felső szomszédasszony az. Nem csupán a helyzet abszurditása döbbent meg: a nő arca merő zúzódás, a pulóver alól kikandikáló keze véres.

– Bocsánat, leestem a lépcsőn, mindig bénázok – mondja halkan, a hangjában nyoma sincs fájdalomnak vagy sírásnak, ijesztően tárgyilagos. – Köszönöm, nincs semmi bajom. Segítene felállni? Vissza kell mennem, bent hagytam a mosást.

– Hadd hívjak mentőt – én is igyekszem halkan beszélni, mélyen bevésődött az elsősegély-órák anyaga: ne izgasd fel a sérült embert azzal, hogy kimutatod a pánikod. – Vagy legalább jöjjön be egy pillanatra, van ragtapaszom meg fáslim, megtisztítom a sebeit. Nem tört el semmije?

– Nem – a karomba kapaszkodva feláll, egész dundi teste megfeszül, ahogy a súlya újra a lábára nehezedik. – Otthon is van ragtapasz, megcsinálom én. De köszönöm.

– Nem tudja megcsinálni, nem fér hozzá rendesen – győzködöm, mert nem akarom elengedni. Nem szeretnék azon rágódni később, megtettem-e mindent, amit lehetett. – Jöjjön be, csak öt perc.

– Összevérezek itt mindent – tiltakozik már az előszobában, ahogy meglátja a hófehér konyhaasztalt.

– Ne törődjön vele, úgyis folyton suvickolok. Foglaljon helyet – a hangom könnyed és vidám, pedig majd’ felrobbanok. Leesett a lépcsőn, nyilván. Miért nem ismerik el ezek soha, ami történik velük? Miért nem lép le a fenébe attól a vadállattól? Az anyám mindig azt mondta, csak azt lehet verni, aki hagyja magát. Engem egyszer próbálna megütni valaki, ellátnám a baját…pedig milyen szép ez az asszony a testalkata ellenére, vagy épp azért. Az ilyet hívják töltött galambnak, ez a kifejezés mindig kellemes érzést ébresztett bennem, biztonságérzetet, talán mert az anyám vézna volt és csontos. A szomszédasszony közönyösen ül az asztalnál, a cserepes fűszernövényeimet bámulja. Az elsősegély-dobozzal a kezemben eléje telepszem, és legöngyölöm róla a kendőt, amit maga köré tekert.

Uramisten, bőgni fogok. Vagy okádni. Vagy mindkettőt. A nő karján liláskék véraláfutások váltakoznak mély vágásnyomokkal. A vágások szélén megalvadt a vér, a közepükön a genny. Valami életlen tárggyal csinálhatták őket, mondjuk kiselejtezett borotvával, látszik, hogy egy vágást újra és újra felmetszett valaki. A száradt genny sárgán csillog, újra életre kel, ahogy végighúzom rajta a Betadin-os kendőt, szaglani is kezd, a váladék és a vér nehéz, édeskés gőze betölti a konyhát. A nyak pulóverből kilátszó része is kék-zöld foltos, a foltok nem kerekek, hanem hosszúkásak. A szép metszésű száj sarkán hatalmas, rászáradt vérfolt, összekeveredik a vér és a nyál, az egész terület duzzadtan vöröslik. Finom arccsontján sötétpiros horzsolások, a szeme alatt is vágás, régebbi lehet, már félig be is gyógyult. Az arcbőrön – és végig a nyak bal oldalán is, ahogy később felfedezem – apró, kör alakú, mély sebek. A szeme világoskék, a pillái hosszúak.

Némán végzem a dolgom, persze ide orvos kellene, de nem fogom tudni rávenni.

– Nem kellene szólnia valakinek? – szánom rá magam a kérdésre nagy nehezen, a nő alig néz rám, mintha távolból hallaná a hangomat. – Egy orvosnak mindenek előtt. Meg talán a rendőrség…

– Tessék? – a hangja még mindig nagyon kimért, a tekintetébe most udvarias értetlenség keveredik. – Rendőrség, kihez?

– Önökhöz…úgy értem…- csak bámulok rá, a fenébe, ezt nem lehet valaki szemébe vagy helyette mondani. – Ha esetleg…bántják…

– A sebek miatt…? Mondom, leestem a lépcsőn, már nem először. Csúszik ott előttünk, szóltunk is miatta, de nem csinálják meg. A gyerek is elesett már…

– A férje nem?

– Ő vigyáz.

Kicsit felemeli az állát, itt nincs helye ellentmondásnak. Sokáig nézek a szemébe, állja a tekintetem, gyönyörű pillái szinte meg sem rebbennek.

– Mivel foglalkozik a férje? – a nyak kerek sebeit tisztogatom, a vérszag már olyan erős, mint a cigarettafüst egy zsúfolt teremben.

– Könyvelő. Nem könnyű ez, tudja, nehezen szokik bele az új rendszerbe ő is, hogy számítógéppel kell csinálni mindent. Mindig mondja is, hogy nem az ilyen hatalmas kezű embereknek találták ki azt a piszlicsáré billentyűzetet – most már cseveg, a kínos téma lekerült a napirendről. Az arc horzsolásait pillanatokig csak bámulom, fogalmam sincs, mihez kezdjek velük. – De hát nem rossz pénz, és valamit csinálni kell. Maguknak milyen szép, nagy tévéjük van. Síkképernyős?

– Az – még mindig nem nyúlok a szájához, hadd beszéljen.

– Az uram is azt szeretne. Mondja mindenki mostanában, hogy a tévében mennyi szemét van, de hát mivel szórakozzon az ember? Lazítani meg kell, de az uram se nézi a valóságsókat azért, csak a híradót meg a vetélkedőket. Az meg kultúra.

*

Órák óta a kanapén ülök. Még a szennyes gézlapokat se szedtem össze az asztalról, következésképp a férjemet átható, jellegzetes szag fogadja, amikor hazaér.

– Mi ez a bűz? – meglátja a cuccot az asztalon, ledobja a táskáját, és elém térdel. – Megsérültél?

– Nem. Itt volt a felső szomszéd – nem bírok beszélni, gondolkodni is alig. – Az asszony.

– Mi van vele?

– „Leesett a lépcsőn” – utánozom a nő könnyed hanghordozását, de ahogy a férjem magához húz, a mondat bőgésbe fullad. Ijedten, de megnyugtatóan simogatja a hátamat, ömleni kezd belőlem a szó, mint a vér. – Tiszta seb…a karja, a nyaka…az arca is…vágások, foltok…miért nem lehet…miért nem…én feljelentem ezt a pasast, esküszöm, holnap az lesz az első dolgom…biztos, hogy a gyereket is veri…hogy az isten baszná meg az ilyen rohadékot…a kurva anyját az ilyennek…

– Szívem, nyugalom – a férjem hangja zaklatott és tanácstalan. – Mondta neked a nő, hogy a pasi veri?

– Nem mondta, hogy mondta volna? Ezek nem…semmit nem mondott, csak csevegett itt, mintha egy kávéra jött volna…miközben én a sebeit…a tévéről kérdezett…mit csináljunk? Eljössz velem holnap a rendőrségre?

– Nem kellene beleavatkozni – eltart magától, és a szemembe néz, a tekintete most egy idegené. – Tudod, hogy a rendőrség szarik rá, amíg vér nem folyik.

– Folyt! Folyt vér, én töröltem le, az isten áldjon már meg! – gyilkos harag önt el, felpattanok, elfordulok. Látni se bírom az arcát. – Ahogy kinéz az a nő…az már önmagában elég kell, hogy legyen bárkinek!

– Nem tehetsz semmit, ha ő nem akarja, nem lehet valakin erőszakkal segíteni – elkapja a karom, és kényszerít, hogy a szemébe nézzek. – Nem érted? Nem a te dolgod. Ha segítséget kér, segítünk neki. De addig…

Valamit még mond, de már nem hallom. Nézek ki az ablakon, ahol ebben a pillanatban hullani kezd a hó. A pelyhek óriásiak, gyerekkoromban mindig ehhez a látványhoz társítottam a békét: odakint csend és hideg, idebent nevetés és melegség. Nem sötétség, ragtapaszok és életlen kenőkések az egyik lakásban, plazmatévé, hófehér asztal és megátalkodott boldogság a másikban. A két lakást összekötő lépcső pedig tényleg csúszik, könnyű leesni rajta.