Címke: esszé / publicisztika

Bejegyzések

Save your soul, madöfakö!!!

– rap –

 

„Minknek van ősveli iramatunk,

melyben foglalva van szlittya szlájdunk fittyes ereménye.

Hujj a cínyes cihelőkre lető há.

Hajrá Csalaország, hajrá csalivér.”

 

(Grósz Vadák, Budapest, 2006.)

 

„Értésére esvén a Tanátsnak,

hogy némellyeknek a sertései a városon szerte széjjel járván,

a felett, hogy a Piatzon és utzákon túrásokat tésznek,

némellyeknek károkat is okoznak…”

 

(Protocollum magistratualis, Szamosújvár, 1802.)

 

 

Ideges vagyok, ja, I’m angry. Addig nyugtatgattam a barátaimat, hogy ne hiszterizálódjanak politikailag, hogy én kezdtem el hiszterizálódni. Mert okos és racionális dolog ahhoz, ami Magyarországon mostanság amúgy „közérzetileg” zajlik, valahogy analitikusan viszonyulni, mikor a többség ordít, petíciót szerkeszt és ír alá, demonstrál, protestál, és, szép magyar szóval, „anyázik”. A dolgoknak ez az oldala a mi királyi többesünket nem érdekli. Mégis „anyázni” fogunk. Ez lesz, sajnos. Már amennyire ez így a szöveg elején számunkra megjósolható.

 

Mert valami nagyon bosszant minket innen, a kolozsvári Magaslesről, valami nagyon nyugtalanítja periferikusan királyi tekintetünket, amilyet ez a soron következő Nautilus-publicisztika megkövetel. Minket a hétköznapok érdekelnek, fuck my life, mert megszoktuk, hogy senkinek se hihetünk, így hát kénytelenek vagyunk a dolgok érzületi oldalára hagyatkozni. De közben kibaszott idegesek vagyunk, és mindjárt fölszabjuk a tenyerünk élével az asztalt.

 

Attól, hogy mindenki be van szarva, és senki nem tudja, mit kéne csinálni. Attól, hogy irtó szar a közhangulat, meg a közérzet, meg az emberek, barátok közötti viszonyrendszer van veszélyeztetve személyen kívül okokból. A KÖZ szar, egy zseb szar. Hogy is? Idéznünk kell, hogy majd újraértelmezzük a nagy Grósz Vadákot, aki 2006-ban, amikor történt, ami történt, a következőképpen összegezett: „Tudnod kell, hogy Mária húgom szerint is, akinek én mindent elhiszek, misztikus pályára állt az ország. Szavak, mondatok, gesztusok ismétlődése, semmi konkrétum. Az este az országos rendőrfőkapitány az Operában a szívére tette a kezét. Azt hiszem, kezdenek eposzi színezetet ölteni az események.”

 

Mostanában viszont mintha túl sok lenne a konkrétum, olyannyira, hogy szinte nem merünk hinni a szemünknek/fülünknek. S mindez azt sem könnyíti meg, hogy eldöntsünk: egy homéroszi eposz közepén vagyunk-e, amúgy in medias res, amelynek a vége egy városállam totális megsemmisítése, vagy a Békaegérharc reloadja zajlik. Eljött a seggtitánok békaegérharca, hogy egy barátunkat idézzük?

 

Sok-sok problémánk van, nem hiába vagyunk ilyen intertextuálisak, hiszen az egyik problémánk éppen a nyelv, amin mindenki elkezdett hirtelen beszélni, azok is, akik nem feltétlenül beszéltek eddig ezen a nyelven: a politika nyelvén. Mindenki azt mondja, igen, most már vérre megy a játék. Dühösek, ja, they are angry too.

 

Hogyan is tudnánk úgy elmondani, mitől lettünk ennyire idegesek, hogy ne gondolhassák azt, itten csak viccelődünk, itten csak védeni próbáljuk politikai szimpátiáinkat (nincsenek), hogy a mundért védjük (nem is tudjuk, mi az), hogy itten csak cikkezgetünk szabad perceinkben, miközben József Attilát kellene bújnunk a következő szemináriumra. Hogyaszongya az igazat mondom, nem csak a valódit, fuck myself. Hogyan kéne elhitetnünk, hogy nem magunkért, hanem a barátainkért aggódunk, és rajtuk keresztül, oh yeah, aggódunk Magyarországért is.

 

Zavar minket, hogy barátainkat, akik Magyarországon laknak, egzisztenciális bizonytalanságban látjuk, amiért egyesek azt fontolgatják, hogy elhagyják az országot. De pontosítsunk: nem pusztán egzisztenciális bizonytalanságban látjuk (ilyet láttunk már eddig is), hanem szellemi, pszichikai, pszichofizikai, erkölcsi bizonytalanságban, sőt fenyegetettségben. Ilyen szavak jutnak eszünkbe, hogy: szabadsághiány, világvesztés, elveszettség, paranoia, stb. Mind túl általánosak, mert még nem értjük, hogy mi is történik valójában. Kezdők vagyunk e gőzfürdőben. Olyasmi, mint amikor a rád nehezedő társadalmi nyomás, vagy a társadalmi pszichózis miatt paranoid módon és kényszeresen visszatérsz ugyanazokhoz a problémákhoz, és ugyanazokhoz a rossz megoldásokhoz, mert nem bírsz kibújni a pszichózis determinációja alól. Saját magadat és a másik embert egyszerre veszíted el. Mintha hipnózis alatt élnél. Te gyáva.

 

Elkeseredetteknek, rosszkedvűeknek, lehangoltaknak, életuntaknak, depressziósaknak  látjuk őket, és ez nem azért van, mert nem kaptak virágot névnapjukra. Hanem mert szép lassan beszivárog az életükbe, a magánéletükbe a társadalmi és a kulturális rossz közérzet, és föleszi energiáikat. Vannak író barátaink, akik például nem tudnának egyik írószervezet kitüntetésének vagy díjának sem örülni, mert „nagy részben az lenne benne, hogy ismernek, nem tettem keresztbe nekik, és csináltam is valamit. Ez utóbbi persze az utolsó szempont, mint ahogyan a tavalyi díjak esetén is lehetett látni. Szóval nem tudom, mit is mondjak.” – írja egy emailben a barátunk. Mit is mondjunk arra, ha valaki szereti a szakmáját, jó is a szakmájában, de szakmai hitelétől a saját szakmai közössége fosztja meg? Nem akarjuk, hogy ez így legyen, nagyon nem.

 

És közben hideg lesz a barátaink lakásában, a fűtés is kurva drága, nem is érzik otthon magukat benne, pedig elég sokat kell dolgozniuk, hogy kifizessék az albérletet, de nem tudják azt sem, hogy hova menekülhetnének saját maguk elől, mert mindenhol ugyanazzal az elhasználtsággal, ugyanazokkal a panaszokkal, ugyanazzal a kiszolgáltatottsággal, kedvetlenséggel, ugyanazzal a mindenen áthatoló, a lelki életet átíró hatalmi hipnózissal találkoznak. Ezért otthontalanul bolyonganak az utcákon, pedig a betont még szülőföldjükként is szeretni tudják jó pillanataikban, s egyesek fejében megfordul talán még az öngyilkosság gondolata is, mivel saját magukat okolják életük kilátástalansága miatt.

 

Hát van az szint, mondják már barátaink, amikor nem lehet különválasztani többé a magánéletet és a közéletet, mert minden közélet lett, a hatalom szétszórta már a fejekbe saját paranoid logikáját, s ebből csak a teljes elszigeteltséggel lehet megmenekülni, de hát hova lehetne menekülni, ugyebár. És emiatt a klausztrofóbia miatt is nagyon dühösek tudunk ám lenni, nem is mondjuk ki ennek a rendszernek a nevét, csak eláruljuk, hogy „d” betűvel kezdődik, ezt mondják a barátaink, madöfakö, mert félnek és menekülésre érzik kényszerítve magukat.

 

Valami elhasználtság, vagy mi, valahogy minden reménytelenül közömbössé válik. Elöregedik a világ a barátaink tekintetében. Nagyon zavar.

 

Mert ahhoz még hozzászokunk, vagy találunk valamiféle választ arra, ha van egyfajta általános elkeseredettség, hogy van szegénység, hajlam a panaszkodásra, érzék és vonzódás a negatívumok felé. Ez még szép is lehet, bizony, szeretjük a negatív esztétikát. Azt mondjuk nekik esetleg, hogy „ja, nehéz az élet”, „whatever”, „carpe diem”, „nosce te ipsum”, „mondj le a vágyaidról”, „értékeld át, hogy mi fontos és mi nem”, „nézd a dolgok jó oldalát”,  „kérsz egy cigit?”, meghívjuk egy kávéra, adunk kölcsön, ha tudunk és más hasonló okosságok. Azt viszont nagyon nehezen viseljük már, ha ez a rossz közérzet felőrli a barátaink magánéletét, a halálra gondolnak, vagy a kivándorlásra, vagy már nem is tudunk velük beszélgetni, mert totálisan paranoiddá, szétszórttá és világvesztetté váltak. Ettől dühösek leszünk, és elkezdünk olyanokat mondani egy plágiumgyanús disszertációról szóló hírre, hogy: „sok hazug, idióta, lepcses szájú, szenteskedő, karrierista faszkalap, mocskos lesz tőlük az ember szeme, ha rájuk néz, még a képernyőn keresztül is.” Kezd elszakadni a cérna, basszameg.

 

Megalázva érezzük magunkat, igen, hogy vannak ezek a körülmények. That’s why I’m angry. Megalázottságból fakadó dühöt érzünk, én és a többiek is, a barátaim. Noha mi csitítgatni szoktuk őket, ha sikerül. De újabban felidegesítjük magunkat, miközben csitítgatjuk őket. Ilyeneket szoktunk mondani újabban egyetértőleg, hogy „a kurva élet faszába”, meg hasonlókat. Ez legalább semleges politikailag.

 

Mert ugye van ez az ország. Sok bajt, bánatot megért. Vannak traumái, vannak problémái. Rendjén van ez így, mindenkinek vannak, ezt el lehet hinni, még a boldog Romániának is vannak, ahol élünk, bármilyen hihetetlen is, meg nekünk is, a királyi többesünk ellenére. Megértjük ezt, igyekszünk tenni érte, hogy ne legyenek, gondolkodunk, csináljuk, amit tudunk, ahogy lehet, tudják. Attól viszont el tudunk keseredni, hogy a politikai ellenzék a barátaink paranoiájára játszik, azt szítja fel, a kormány meg kézi vezérlése kapcsol, és mondjuk láncfűrésszel megy a könyvtárba, hogy kiszelektálja nekünk a kultúrát.

 

És itt van megint ez az ország, ugye, ami egyre inkább olyan képet mutat, mint egy elhagyatott falu. Olyan szomorú lett minden, beköltözött mindenhová a magyar falvak depressziója, kilátástalansága. Csak a hatalom őrei büszkék és boldogok, puha arcukon nincs egy karcolás, váltogatják áruló és megmentő-maszkjaikat, ha kell, még kurzusra éheznek is.

 

Egy másik barátunk meg azt mondta a múltkor, hogy úgy érzi, mintha halottak között élne. A mumifikált élet, a bebalzsamozott művészet, a preparált tudomány – ezek is zavarnak minket, ez az elcseszett nietzschei trió. Meg a vákuum, amibe mindén szürkén lehull, és még csak nem is koppan, mert alja sincs. Nem értjük még pontosan, hogy milyen anyag ez a balzsam, ez a szívóerő. Barátaink a politikát okolják, de mi gyanítjuk, hogy vannak itt mélyebb rétegek is, hogy ez így túl könnyű válasz. Csak most kezdtünk el keresgélni. Muszájból, hogy csesszék meg, muszájból kell a szarban kotorásznunk. Mert tudni akarjuk, hogy a barátaink miért akarnak kivándorolni, miért gondolnak a halálra, miért veszítették el életkedvüket, az alkotásba vetett hitüket, a tanulásba vetett hitüket, a munkába vetett hitüket, a másokért vállalt felelősség értelmébe vetett hitüket, az élhető élet reményébe vetett hitüket.

 

Mintha valami hipnotikus mérget szórtak volna szét mindenfelé, mintha a légzéssel terjedne ez a rossz hangulat, a kibaszott bebalzsamozott élet. És emiatt személyes dühöt, és személyes indulatot érzünk azok irányába, akik barátaink életkedvére játszanak. Nevezzék akkor ezt érzelmi politikának, vagy bárminek, de ez valahogy nagyon nincsen már a rendjén így közérzetileg. És mindegy is nekünk, hogy melyik politikai irány mit karattyol, de ebbe a közérzeti problémába kutya nehezen nyugszunk ám bele a barátaink életkedve miatt. Mert a személyes viszonyainkat basszák szét, meg a bizalmat, meg a nevetést, meg a valóságos szomorúságot helyettesítik itt nekünk narcisztikus önsajnálattal.

 

Azt látjuk innen a Magaslesről, hogy a közhangulat úgy en block, hát az egyszerűen iszonyatos kezd lenni, eddig sem volt jó, már régóta nincsen olyan, hogy jó, de most még szarabb kezd lenni. De nem hiszünk még a barátainknak sem, nem hisszük el, hogy minden a politikán múlik. Ismerjük ezt a mechanizmust, ezt a társadalmi pszichózist, amikor a saját megoldatlan problémáink miatti frusztrációt éljük ki a politikai hisztériákban, vagy az értelmes szellemi aktivitást pótoljuk politikai konspirációkkal, s amikor a politikától reméljük az élet nyomorúságainak megoldását, és már csak lebegő lábnyomokat látunk lépkedni a levegőben, amik vagy minket üldöznek, vagy mi üldözzük őket. Hát nem, basszameg, ezt azért nem vesszük be olyan könnyen, láttunk már varjút karón, karó nélkül, s karót is varjú nélkül. Elegünk van a politikai tüneti kezelésekből.

 

De mégis kurvára kiverte nálunk a biztosítékot ez a félelem, ez a szorongás, ez a rettegés. Mert vajon honnan gerjed ez? Az egyszerűbb válasz, hogy a hatalom részéről, s csak egy kicsit bonyolultabb, ha azt mondjuk, hogy a másik oldal rutinrettegése, tök egyszerű áldozati szerepretorikája ugyanezt a hipnotikus mérget generálja, s hogy együttesen tolják ezt a témát, mert segglyuk van a lelkük helyén. Csakhogy ez még mindig nem magyarázza, hogy barátaink, akik mindezt eddig is tudták, mostanában mégis miért hiszterizálódtak, és miért vált homályossá a tekintetük, és miért akarnak kivándorolni, és meghalni, és így tovább. Így hát szeretnénk válaszokat kapni, a kurva élet faszába, mert nem akarjuk elveszíteni a barátainkat, meg nem akarunk félmagyarázatokkal, manipulatív okoskodással és hisztériákkal megelégedni.

 

És lenne még egy megjegyzésünk a rap kódája előtt a „függetlenség” szóra vonatkozóan, amely, egyre inkább úgy látjuk, naiv szó, mintha Magyarországon erre most már echte nem lenne esély, eddig is csak a látszata volt meg, most meg már még az se. Újabban sokat gondolkodtunk ezen a dolgon: van-e politikai függetlenség? Hogyan is állunk mi a saját vélt vagy valós függetlenségünkkel? Mi azt látjuk, hogy nincs ilyen, hogy nem lehet függetlennek lenni. Csupán a politikum fogalmát szeretnénk tágítani és szűkíteni is egyszerre, mégpedig úgy, ahogy kommersz rapekben szokták, fuck MSZP, fuck Fidesz, Bajnai, Semjén, s a többiek.

 

Mi talán klasszikus arisztotelészi republikánusok, és pragmatisták vagyunk inkább, mint idealisták: a társiasság érdekel, az együttműködés, a barátság, a barátainkért viselt felelősség, a tudás, meg a megértés személyes szintjei, rétegei, a figyelem, az odafigyelés a közvetlen környezetünkre, a személyes szabadság meghagyása, meg a türelem, a megosztás, a kreativitás szabadsága, iróniája, térteremtő tevékenysége, a közös eredmények és a közös élmények, ez érdekel minket, mert mi kicsiben gondolkodunk, nem államokban, sok kis közösségben, nem egy nagy közösségben. Nem zavar a nagy közösség sem, mindenki abban hisz, amiben akar, csak hagyják létezni a kicsiket is, ez a személyes kérésünk az illetékesek felé, hiszen mi magunk is több vagyunk egy személyben, több kicsi én, fuck my brain, más szóval káptalan a mi fejünk, úgy ám, bassza meg. Így értjük mi a politikát.

 

És mostantól kezdve mi sem vagyunk függetlenek, politizáljuk a lelkivilágunkat, mert érdekel a barátaink sorsa, élete, közérzete, reményeik, halál- és kivándorlási gondolataik, és érdekel a kicsiközösségek élete, dinamikája, ami mozgásba hozhatja a nagyot is, ha az nem akarja kannibál módjára fölfalni a kicsiket, egyszóval érzelmi politikát folytatunk ezen túl, és baszunk a pártokra, mert mi gerillázni fogunk, és keresni fogjuk az okokat, mert meg akarjuk érteni ezt az elcseszett hisztériát. Kell ez, mert kell. Mert kényszerítve érezzük magunkat, hogy ne meneküljünk tovább az ellenséggyártásba, és a paranoiába, és az önsajnáltató nárcizmusba, meg a politikai álmegoldásokba.

 

Meg ugye a művészet, meg annak függetlensége, példának okáért. Ahogyan egyesek gondolják, hogy akkor legyen csak egyfajta a fűszál, s mindegy, hogy leszárad, s újranő, s megint leszárad. Meg a másik oldal, ami nem ezt mondja, de ugyanezt akarja. Nem kérdés már akkor ez se este, se reggel, se éjféltájt. Hogy azért kapjál díjakat, mert vannak barátaid az akármelyik bizottságban, amelyik vagy egyik, vagy másik politikai oldal felé húz, s azért kapjál támogatást is, mindegy, hogy megérdemled-e, csak az számít, hogy épp jó oldalra hajló fűszál vagy-e. (Leszárad.) Hogy azért alkoss, hogy csak konzerválj, hogy konzervgyáros legyél, hogy Turul Tóni egyik felől, s hogy Paprika Jancsi majd másik felől? Hogy folyton a kisebbik rosszra kell játszani, mert nincs alternatíva, csak ez a sok kibaszott állatkodás és hipokritázás, áldíjak, protokollok, pszeudo-intézmények, álkérdések, álválaszok, álproblémák, egyébként is ki nem szarja le őket.

 

Hogy ne legyen pénzed, és ne legyen hited, és ne legyen hiteled, s hogy elkeseredj, hogy a bolondját járatják veled. Mert tudjuk, hogy van igazságtalanság, és azok követik el a legnagyobb igazságtalanságokat, akik maguk is elszenvedték. Mégsem mentség, és nem bántunk mi senkit, de mégsem nyugszunk bele, és nem akarjuk, hogy ez így legyen, és küzdeni fogunk, hogy ne így legyen, mert nem lehet, hogy mindent beszennyezzenek, hogy mindent leokádjanak jobbról, balról, középről és a szélekről egyaránt és szép sorban egymás után, hogy ne maradjon tiszta hely, egy szép szemétdomb legalább, hogy ne legyen tiszta a barátaink tekintete, és hogy az nem lehet, hogy csak menekülni lehet, van olyan is, hogy már nekünk is sok, innen Kolozsvárról, egyszóval elkezdünk radikalizálódni, átállunk a magas költészetről a magas politikai rapköltészetre, ami azért jóval agresszívebb, de még mindig elég szublimis forma, és aztán ha már ez sem elég, akkor ki tudja, mi fog még következni, szóval save your soul, madöfakö.

 

 

Bejegyzések

A léhűtő királyfi és az agybogarak

1 hozzászólás

Még több, mint tizenöt perc volt hátra a “Művészlelkek a város peremén” című, otthontalan művészek írásaiból összeállított antológia bemutatójának kezdetéig, de a Nádor utcai Duna-palota alagsori előadótermében csak hosszú keresgélés után találtunk magunknak két szabad helyet. A helyiség végében aprósüteményt és rágcsálnivalót kínáltak a Mathias Corvinus Collegium hallgatók, de egyelőre senki nem fogyasztott, és mivel a művészek a színpadra lépésig a közönég soraiban foglaltak helyet, nem lehetett tudni, ki az, aki udvarisságból, és ki az, aki a lámpaláz miatt nem eszik. Ha akartuk, sem tudtuk volna kitalálni, hol ülhetnek, kik lehetnek a fellépő hajléktalan, pontosabban az általuk jobban kedvelt megfogalmazás szerint otthontalan művészek, hiszen ugyanolyan frissek, vidámak és felszabadultak voltak, mint bármelyikünk.

A kívülállók számára egy utcán élő hajléktalan látványánál sokkal riasztóbb lehet egy olyan otthontalannal való találkozás, akin külsőleg még nem is látszik, hiszen ez rádöbbentheti a szemlélőt arra, hogy kettőjük közt nincs is akkora különbség, akár ő is lehetne ilyen helyzetben. A “Művészlelkek a város peremén” című antológia bemutatóján azonban egészen más volt a helyzet. A rendezett külsejű, tiszta tekintetű emberek láttán olyan érzésünk támadt, mintha visszafelé tekernénk egy videót, és látnánk, ahogy a szétesett építmény darabjai felrepülnek a levegőbe, és visszakerülnek az eredeti helyükre – ezek az emberek képesek voltak arra, hogy újból felépítsék, összerakják magukat, csodálatos érzés szembesülni ezzel, szinte hihetetlen. Nem tudhattuk, hogy a résztvevők honnan, mennyire mélyről jöttek, mert a rendezvénynek és a kiadványnak hangsúlyozottan nem a részvétkeltés volt a célja, de abban biztosak lehettünk, hogy visszailleszkedtek a társadalomba, annak mindannyian fontos, hasznos tagjai, és immár képesek arra, hogy minden tőlük telhetőt megtegyenek azért, hogy hamarosan saját otthonuk legyen.

A nézők halkan beszélgettek, az elől ülők időnként hátrapillantottak, hogy aztán elégedetten nyugtázzák, lassan megtelik a terem, mikor hirtelen, még a rendezvény megnyitása előtt egy fiatal férfi lépett fel a színpadra egy gitárral. A fekete ing laza eleganciát kölcsönzött neki, lendületének, természetességének és leginkább zseniális szerzeményeinek köszönhetően a közönség az “in medias res” kezdés ellenére is hamar elcsendesedett, és érdeklődve figyelte az előadást. A hivatalos felkonferálás mellőzése lehetővé tette, hogy kellően oldott legyen a hangulat, ugyanakkor a szervezők legfontosabb céljának megvalósulását bizonyította, miszerint az otthontalan emberek képesek arra, hogy maguk vegyék kezükbe sorsukat, és ha úgy adódik, egyedül is tudják képviselni önmagukat és saját érdekeiket. Balogh Miklósnak, a 2011-ben megrendezett Hajléktalan tehetségkutató győztesének nem is volt szüksége arra, hogy bemutassák, első dala előadása után már mindenki azt kérdezgette, ki is lehet ő.

Balogh Miklós előadása után a könyvbemutatót megnyitó diáklányok nagy szeretettel mutatták be a fellépő művészeket, időnként megbicsakló hangjuk jelezte, hogy nagy gonddal, de egyáltalán nem szerepelésvágyból fogtak hozzá a munkához, nem azért, hogy saját magukat előtérbe helyezzék.

A Kodály Marosszéki táncát, Beethoven Holdfény szonátáját és ráadásképp Liszt Ferenc Tizenötödik rapszódiáját előadó zongoraművész, Vásáry Tamás szeretetteli közvetlenségével és nyílt hozzáállásával elérte, hogy bár előadása nagyon nagy élményt nyújtott, szereplése mégsem szorította háttérbe az otthontalan művészek bemutatkozását.  Hogy ez így történt, talán rendkívül szerény fellépésének és figyelmes mértéktatásának köszönhető, és tökéletes összhangban állt az általa elmondottakkal, miszerint mi tulajdonképp mindannyin egyek vagyunk, hiszen mindannyiunkban közös Isten, és ez a bennünk rejlő rejtett azonosság lényegibb, mint az eltérő vagyoni helyzetből vagy társadalmi megbecsültségből adódó különbségek. A világhírű művész szerepvállalása távol állt a jótékonysági koncertek sztárelőadóinak jól ismert attitűdjétől, akik gyakran negédesen, leereszkedő hozzállással sütik el a legnagyobb közhelyeket, miközben az adott eseményt saját maguk reklámozására használják fel. Vásáry Tamás ezzel szemben részvételével valódi közösséget vállalt az otthontalan művészekkel, hiszen nem akart több lenni, mint egy a fellépők sorában.

A rövid zongorakoncert után megismerhettük a benne szereplő hét otthontalan szerző- Berkes Kinga, Dvorcsák Gábor, Horváth Csilla, Leé József, Pethő Gábor, Pollák László és Veszprémi Gábor – rövid bemutatkozását, majd egy-egy írásukat Balogh Gyöngyi tolmácsolásában, aki hivatásos színészeket megszégyenítő módon mutatta meg, hogyan kell mindenféle modorosság és manír nélkül, teljesen természetesen, ugyanakkor mégis rendkívül értő módon irodalmi szövegeket mondani. Valamennyi verset és prózát tudta fejből, amikor egy-egy versnél mégis a kezében lévő papírlapra pillantott, szabadkozva szólt ki a szerzőnek, hogy ne haragudjon, csak az utolsó pillanatban kapta meg az adott szöveget. Jellemző volt ez a hozzállás, mindenki ennyire komolyan vette a feladatát. Ennek ellenére az oldott, családias hangulaton, nem változtatott sem a rengeteg ember, sem Vásáry Tamás jelenléte, sem pedig a szereplők által érzett lámpaláz. Az elhangzó szövegek frissnek, átélhetőnek, sok helyen szellemesnek bizonyultak, egyetlen percig sem unatkoztunk. Sokunkban megmaradt a szegény sorsú édesanya ironikus, keserédes meséje a léhűtő királyfiról, aki lefizette a kincset őrző nindzsákat, így az igazi hősöket legyőzve végül elnyerhette a királylány kezét; a rocker lány verse a kiégett zenészről; vagy Léé József gondolatai, amelyeket ő maga agybogaraknak nevez. A rendezvény végén a szervezők még egy jópofa meglepetéssel is szolgáltak- Léé József és Balogh Gyöngyi az antológia szerkesztőjének, Veszprémi Gábornak egy pályázatra írt, fiatalkori börtönrap szövegét adta elő, a szerző dobkíséretével.

Az est jókedvű, kötetlen együttlétbe torkollt, azon kevés helyek egyike lett erre a néhány órára a terem, ahol biztosak lehettünk benne, hogy mindenkinek van mondanivalója a másiknak, ezért az is teljesen mindegy volt, hogy éppen Vásáry Tamással, vagy egy otthontalannal beszélgettünk.

Az ötletgazda diákok segítségével a fellépő művészek valóban kezükbe vették sorsukat, és ez szerencsére éles ellentétben áll azzal a lemondó, háttérbe húzódó, önbizalomhiányos magatartással, amire az emberek többsége számíthatna tőlük. Mivel egyelőre nincs meg a módjuk arra, hogy a saját othonukat zárják magukra, éppen az ellenkezőjét teszik- kiállnak az emberek, a világ elé, és megmutatják, hogy léteznek.

 

 

Bejegyzések

Tükörreflex

KáKiss megtörölte a szemét, aztán lassan feltette az objektívsapkát. Vállára dobva a fekete fotóstáskát átgázolt a főleg papírból és tarka, olajfoltos textíliából összecsomósodott szeméthalmokon az öreg bérház cselédlépcsője felé. A munkával végzett. A szerkesztő boldog lehet. A szivárgó, terjedő, csöndes gyűlölettől lassan parázsló nyomor képei készen voltak. Cigányok, románok, magyarok… mindegy, egyként oszlanak el ezekben a peremkerületi, sötét utcák mentén penészesedő, leselejtezett házakban. A lépcsőn is rongyok, mindenütt, mintha széttéptek vagy felrobbantottak volna egy bálázót. A szövetdarabok mentén, mintha csak útmutatásul szórta volna ki őket valaki, lesietett a földszintre, és kifordult a kapu felé, hátra se nézett, pedig az udvar belsejében két aprócska gyerek tologatott némán egy műanyag kerekekre szerelt lovat, mely éppolyan üveges szemekkel – mondhatni tárgyilagosan – nézett a világba, ahogy a vele játszadozó gyermekek a betonon. Amikor becsukta az öreg, kopott és pár helyen ki tudja mikor és miféle ismeretlen, ősi és állati erők által beszakított tölgyfa kaput, megállt, és mélyet, nagyon mélyet szívott kitágult orrlukian a friss levegőből, mint aki szánt szándékkal próbálta eddig visszatartani a lélegzetét. Valahogy szánalmat sem érzett, amikor végre kijutotta fojtó bűzből és kilépett a kora esti, őszi utcára. Arra gondolt, hogy ezt a kilátástalanságot persze meg lehet számolni, feltérképezhető, elmondható, még elviselni is lehet, csak elfelejteni nem. Még elérte a buszt. Ott rakta el a gépét, miután felmutatta a bérletét. Komoly arccal leült, és a kilakoltatás előtt álló családról készült képeket rejtő digitális kamerát visszasüllyesztette a műanyag táska sötétjébe. Csendesen eleredt az eső, de ebből alig vett észre valamit. Elkenődött a rossz idő is a koszos ablakon. Az élet sűrűjében járt az imént. Ez volt a kellős közepe. Unta. Mintha csak egy galériában járt volna, képek, festékszag és megint csak képek mindenütt. Az alkotás közepe. Az ember hozzászokik a művészethez. A bűzhöz. A romkocsmákban reá leselkedő költők harapásához. A halálhoz. A római romnál leszállt, onnan gyalog ment haza. A sarki bár még nyitva volt. Amikor belépett, először a sötét ütötte meg, szinte arcul csapta, mintha ököllel húztak volna be neki. Aztán csak elnyelte ez a kinti éjszakánál mélyebb, ragacsosabb feketeség. Aztán az illat. Szirupos, majdnem pacsuli kölni szaga. Arról a nőről párolgott tunyán, valami ostoba, félszeg nyugalommal, akit először nem láthatott a hirtelen sötét miatt, de aki belépése óta figyelte fénytelen, riadt szemeivel. Lassan próbálta kibontani maga előtt a képeket. Idővel alkalmazkodott az apró, piros lámpácskák vibráló fényeihez, melyek, mint a sötétkamrájában a sercegő neon, a kurvák ágya felett lebegő hangulatvilágítás vagy a külvárosi bérkaszárnya semmirekellő lakónak kifagyott, véres szemei, ijesztő derengésbe vonták az asztalokat, a pultot, a páraként feltűnő, majd a sötétebb sarkokban ismét felszívódó férfiak vigyorát. Közelebb lépett. Jó csaj volt. Megnézte az arcát. Az alapozó kissé megkérgesedett a bőrén, mely a krém alatt valószínűleg hamvas volt, üde és ruganyos. A rúzsa olcsó, gondolta, el is kenődött, amikor ivott. A szemfestéke feketén kunkorodott halántéka felé, mint egy elkapkodott aláírás a saját beismerő vallomása alatt. Nézte ezt az elhamarkodott arcot, és beleszeretett. Egy üveg pezsgőt rendelt az izgága pincértől, és leült a lány elé. Iszol, kérdezte KáKiss, és töltött. Nézte ezt a megkérgesedett szépséget a lány arcán, ezt a nyomort, melyben együtt szikkadt ifjúságának ártatlansága majdani vénsége minden megbánásaival. Nézte és beszélt hozzá. Nem érdekelte semmilyen reakció. A lány beletöredezett a sminkjébe. Az ilyen lányok elbűvölhetők. A többiek meg nem érdekesek. Hát beszélt, időnként elhallgatott, a földre tekintett és megforgatta ujjai közt az öngyújtóját, lassan és szinte mellékes mozdulatokkal, elgondolkodva, de nem válaszra várva, inkább azon emberek modorában, akik tisztában vannak azzal, hogy önző módon csak a saját hangjukat akarják hallani, s ebbéli eltökéltségüket nem is rejtik véka alá. Néha felpillantott a lányra. Ilyenkor mélyen a repedések mögé látott. A lány rövid szoknyát hordott és fekete harisnyát. Nézte és beszélt hozzá. Aztán megcsókolta. És az az arc, beborítva a szörnyű pacsulival, meg a piros fénnyel, a felhólyagosodott krémmel csak nézte, ámulta és tűrte. Le akarlak fotózni, súgta nem sokkal később a lány apró fülébe. Nem messze lakom, feljössz? A szemhéj redőnye leszaladt, a szemfesték összesűrűsödött, s az apró ráncokban úgy gyűrődött, mint a hatalmas, lomha de kérlelhetetlen kéreglemezek. Fel, mondta halkan a lány. Meztelenül? Kérdezte azután. Igen, meztelenül, válaszolta KáKiss, és fizetett. Csöndben mentek az utcán a Szőlő utca 45. felé. Kimérten, elszántan kopogott a tíz centis magas sarok. KáKiss előkereste a lakáskulcsát, kinyitotta a kaput és ugyanolyan némán, ahogy jöttek, bementek. A lakásban bort bontott, rágcsálnivalókat keresett, és rágyújtva egy cigarettára elővette szekrényéből az öreg Nikont, s pár doboz negatívot is. Kirakta sorban a szürke kupakos, műanyag patronokat a dohányzó asztal peremén. Ülj le, mondta a lánynak, aztán betöltötte a filmet a gépbe. A lány leült, lerúgta cipőit és keresztbe tett lábakkal várakozott. Kérsz bort, kérdezte. Kérek, mondta a lány. Igyál, de lassan, kicsit döntsd balra a fejed, instruálta KáKiss, miközben egészen közel hajolt, hogy az arc legapróbb részleteit is befogja a kamera. Gyönyörű… Anyáddal laksz, érdeklődött kicsit később, szenvtelenül, amikor kivette a blúz alól a lány melleit. Nem, van sajátom. Van miből. Telt volt a hangja, mint az emlők, melyek az állólámpa fényében egészen elsápadtak, szinte áttetszővé anyagtalanodtak. Te fotós vagy, kérdezte azután. Fotós, igen, felelte KáKiss, és exponált megint. Az jó lehet, mondta a lány. Én felszolgáló vagyok. Anyám szövőnő volt, aztán munkanélküli. Hatan laktunk egy szobában. Mindig káposztaszagot éreztem. Nem is tudom, honnan jött? Mindennek olyan szaga volt. A harmadikon laktunk, a gang végén. De az albérlet már jó. Van hova bújni. Csak a pasim hiányzik. Vidékre jár melózni. Vagy nem is a pasim. Nem tudom, micsoda nekem. Tényleg, eszmélt fel hirtelen, még a nevemet sem tudod. A nyomornak nincs neve, gondolta KáKiss, de nem mondta ki. Fordulj, ezt mondta inkább, hűvös szakértelemmel. Most a tarkóját fotózta. Ahová kivégzésekkor a golyót lövik. Ahonnan a pacsuli párolgott szerteszét. Ahonnan a lány copfja elindult, vastag, barna kötél… ahol az álmai mögött egy ember lakik, akinek valószínűleg van neve is. Eltette a vakut és filmet cserélt. A nyomor ellenben ismeretlen. A nyomor sokaknak maga a kéj. Meg akarta örökíteni. Fixírben áztatni, nagyítani, addig, amíg még valamennyire felismerhetőek ugyan a formák, de az arc valódi, emberi vonásai már kioldva, a maguk szétesettségükben tűnnek elő. Inkább csak struktúrák, fekete-fehér pontok, kicsit életlen, szemcsés fragmentumok, de már nem visszakövethető, megfejthető és megnevezhető alakok. Olyan volt a lány arca, mint az a hasadás a bérház vastag tölgyfakapuján. Jóvátehetetlen és sötét. Szeretlek, mondta a lány. Úgy fordult ki belőle a szó, mint másból az első falat egy szokatlanul hosszú, italos éjszaka után. Nem értette. Nem érdekelte. Csak látni akarta. Amikor megcsókolta, akkor is csak kontúrokat csókolt és árnyékokat. Nem az éhezés. Nem a rohadó hús. Nem a széttépett, mocskos rongydarabok. Egy kiszolgáltatott mosoly. Ez kitapintható, ugyanakkor éteri. A rothadás. Szilárd és légnemű. Ártatlan. Nem tudta, meddig akarja fotózni még. Mintha semmissé akarná tenni, hogy itt járt egyáltalán. Azt akarta, hogy minden expozíció után tűnjön el belőle valami. Nyoma se maradjon, mire végez a sorozattal. Élvezte a munka minden pillanatát. Mennem kell, szólalt meg a lány pár óra múlva, kissé bizonytalanul, mintha arra várna, hogy KáKiss marasztalja majd. Korán kelek, tett hozzá, de nem mozdult, nem nyúlt a blúza, a szoknyája vagy a cipője után. Korán van, nyögte KáKiss, és eltette a gépet. Megemelte a borospalackot, meglötyögtette benne az italt, és elmosolyodott. De… ahogy gondolod, mondta, és töltött egy búcsúitalt. A lány szomorúan szedelőzködni kezdett, álmosan, fáradt mozdulatokkal öltözködött. Még koccintottak, aztán lekísérte a lépcsőházban és kiengedte a kapun. Már derengett az ég. Könnyű, kávéillatú reggel ígérkezett. Egy darabig még hallható volt a kihalt utcán kopogó két tűsarok, aztán felitta azok zaját is a csönd. Meg kellett volna kérdeznem, honnan kerül elő az a csomó rongy, tépett textil, mocskos ruha minden nyomortanyán, gondolta KáKiss, és egy mozdulattal becsukta maga mögött a kaput. Csendes pergéssel eleredt az eső, és elmosott minden nyomot.

 

Bejegyzések

„Ez a kérdés, válasszatok!”

Dávid Ádám Petőfi Irodalmi Időgép című gyerekdarabjáról

Már a folyosón is nagy volt az izgalom, interaktív színjáték gyerekeknek… igyekeztem úgy ülni, hogy a nézőteret is jól lássam, és elkaphassak néhány suttogó mondatfoszlányt a sorok közül.

– Az micsoda? – Igen, a színpad valóságos kincsesbányának bizonyult: műszerek, fogantyúk, herkentyűk, számítógépek, vetítővásznak kavalkádja, középen a gondterhelt feltalálóval. Az előadás még el sem kezdődött, de máris sikerült minden tekintetet a játéktérre irányítani, hogy in medias res, kezdődhessen a várva várt.

Íme, az időgép, ami elhozza közénk Petőfit 1844-ből… de mi történik, ha tévedésből nem csak egyet hoz?

Az alapötlet Petőfi két arcának összehasonlítása: érkezik egy skatulyából előhúzott, pödört bajszú, gőgös talpramagyar, nem sokkal utána pedig egy döbbent fiatalember, hálóingben, pajkos mosollyal a szája sarkában. Melyik Petőfi él inkább a képzeletünkben? Melyik az irodalmi kánonban? Hányféle személyiség áll össze a verseiből? Ez a kérdés, válasszatok!

Amíg a két Petőfi lelkesen versenybe száll, hogy meggyőzze a közönséget saját valódiságáról, feltűnik a színen Iluska és Popcorn Johnny, az Anyám tyúkja rap verzióban, vagy épp Tündérország 2025-ben…

 

A darab változatos eszközökkel szól az általános iskola különböző korcsoportjaihoz, „lazára veszi” az irodalmat, így hozza közelebb a gyerekekhez a kötelező, csontig lerágott memoritereket. Ezt a hozzáállást a feltaláló tudományoskodó magyarázatai, és kamaszlánya, Iluska vagány stílusának ütköztetésével hangsúlyozza. Végül mégis kiderül, hogy Petőfi-verseket szavalni menő, sőt, lehet egészen más szemmel is tekinteni a tankönyvekben búsuló költőkre. Fontos, hogy tudatosítja: ezek a bemagolandó figurák is valaha (jobb esetben) létező személyek voltak. Vagy most is azok.

 

A gyerekek együtt számoltak vissza az időgép számlálójával, és valódi kíváncsiságot láttam az arcukon: vajon ezúttal mennyire lesznek „becsapva?”, kapnak-e „igazipetőfit?”, díjazták az eredményt.

Ugyanakkor számos kérdés is felmerült bennem arról, hogy gyerekszemmel mindez mennyire lehetett érthető. A kisebbeken (8-10 éves korosztály) sokszor látszott, hogy inkább az időgép, és a mindenféle kütyü köti le jobban őket („az időgéppel idevarázsoljuk Petőfit! – Egy tudományos filmben láttam, hogy az időgép fénysebességgel megy!”). A nagyobbaknál (11-12 évesek) se voltam biztos, hogy a finoman a történetbe szőtt János Vitéz – allegória egyes részleteit kihámozzák-e a történetből, az se vált egészen világossá, hogy kicsoda Alexander Petrovics. Ez persze semmit sem vett el az előadásból, a hangulatból, a tanító nénik pedig készségesen rakosgatták a hiányzó puzzle darabokat.

 

A másik nagy kérdés számomra az interakció megoldása volt. Hogyan vonják be a gyerekeket, megmozgatnak-e mindenkit, kiváltják-e azt az együttműködést, amire az előadás megtervezésekor számítottak? Egyáltalán mi a céljuk az interakcióval? Mennyire lehet nevelő értékű egy ilyen előadás?

Itt is különböző módszerekkel éltek, többnyire sikeresen. Az elején időnként kissé esetlen tanóra íze lett a „szedjük össze, mit tudunk Petőfiről” részeknek, és ilyenkor érezhetően apadt a figyelem, de erre érthető módon szükség volt, hogy legyen egy közös kiindulópont. Ahogy pedig a darab beindult, úgy az interaktív részek is jobban beépültek a lendületbe, a rap-verseknél már teljes volt az összhang, ütemes taps, a bátrabbak a beatboxot is utánozták. Petőfi innentől sztár. (Kérdezhetjük, biztos ez a helyes út a közelebb hozáshoz?)

A színészeknek is kihívást jelenthet az interakció, pláne ha gyerekközönségről van szó, de a kezdeti apróbb bizonytalanságok után ők is belefeledkeztek a játékba, amit láthatóan legalább annyira élveztek, mint a kicsik. Komolyan vették a helyzetet, és a meglepőbb bemondásokat, reakciókat is kreatívan kezelték, bátran alakították a jelenetet ezek alapján. Természetes karaktereket állítottak elénk, nem csak a két Petőfi, de a tudós és Iluska is kidolgozott; kaptak múltat, hátteret, hihető megjelenést. Engedték, hogy attól legyen a történet meseszerű, hogy a szereplők nem meseszerűek, és talán ez hatott legjobban a gyerekekre . Egy átlag mesét a nagyobbak valószínűleg elutasítottak volna.

Főként Kőszegi Mária Iluskája volt az összekötő kapocs, remekül megtalálta azt a hangot, ami kamaszosan szemtelen, ám mégis kedves humorú, szerethető, a gyerekek nézőpontját képviselte. Azzal, ahogy sikerült megnyernie őket, könnyebben vezethetővé vált a darab, sok múlt a színpadi jelenlétén. A többiek jobban a színjáték felé fordulhattak, Tóth János Gergely és Kató László Balázs egymást ugratva tálalták Petőfi színét és visszáját, Keserű Imre pedig szórakozott feltalálóként igyekezett „tudományos” keretek között tartani az elszabaduló kedélyeket.

A zárlat azonban bonyolultra sikerült. Úgy láttam, inkább a tanárok kaptak egy plusz poént a segesvári (…milyen vár??) ütközetben eltűnő költő lehetséges időutazásáról, aki feltehetően visszatért az ő Iluskájához 2025-be. Mikor fény derült a szélhámos álPetőfire, épp újra működésbe lendült az időgép, túl sokfelé kellett figyelni, kisiskolás legyen a talpán, aki hirtelenjében összefűzi Tündérország szimbólumait Petőfi életrajzával, és eltűnésének misztikumával. Ennek ellenére is izgalmas maradt a gyerekek számára, a poénokat értették, az időgép pedig minden mást feledtetett. Nem maradt hiányérzetük a darab végére, sőt maguk is kipróbálhatták az időgépet, végig mustrálták a műszereket, fogantyúkat, herkentyűket, a legnagyobb elégedettséggel indulhattak haza.

Az interakció tehát sikeres volt, érdeklődtek, kérdeztek, gondolkodtak a legkisebbek is, több korosztály is megtalálhatta az előadásban, ami őt legjobban foglalkoztatta. Olyan módon közelíthetett irodalmi témákhoz, ahogy neki a legizgalmasabb volt.

( A képeket Sepsey Barna készítette)

Bejegyzések

56-os kőlépcsőkön

 

A digitális világnak köszönhetően pillanatok alatt megjeleníthető az 1956-os magyar forradalomban részt vett fiatalok, a híres pesti srácok és a kivégzettek fekete-fehér arcképe. A nálam jóval fiatalabb fiúk és lányok, mártírhalált halt vezetők 56 évvel ezelőtt rögzített fotóján az ember szomorúan néz végig. Mansfeld Péter, Pongrácz Gergely, Angyal István, Szabó bácsi, Bizsu, Kócos, Tóth Ilona, nem sorolom tovább, a lista nem reprezentatív a mai napig ismeretlen forradalmárok nevének helyére kerülése nélkül. Ezek az emberek harcoltak, volt, aki a forradalom leverése után kényszerből, a körülmények súlyos mivoltából emigrált, míg többeket elfogtak és az akasztófa elé kísérték hosszú kihallgatások után egy koncepciós per keretében. Mansfeld Péter néhány héttel a tizennyolcadik születésnapja után tizenhárom percig szenvedett az akasztófán. Tizenhárom perc. Sírni tudnék ettől a tizenhárom perctől. Ötvenhat évvel vagyunk előrébb a magyar forradalomtól. Ötvenhat évvel öregebb Magyarországon él boldog, boldogtalan. Az utóbbiból, érthetetlen okokból, valamivel több sétál az utcákon, tereken. Két dolgot sajnálok rendkívül az életemben. Azt, hogy nem voltam ott 1956-ban és nem voltam ott 1989-ben. Az elsőt azért sajnálom, mert ötvenhat októberében –a visszaemlékezések, felvételek, elért eredmények alapján, mint azt többen nyilatkozták — jó érzés volt magyarnak lenni. A másodikat azért sajnálom, mert nyolcvankilencben elhitték a politikai változást megtapasztaló emberek, hogy megint jó lesz magyarnak lenni. Az 56-os forradalom a szovjet túlerő miatt véget ért. Nyolcvankilenc reménye miért, mitől ért véget? A 89-es felvételeken az emberek arca maga a bizakodás, a velük készült interjúkban derűs, nyugodt hangsúllyal beszél mindegyikük a változásról, a régi hatalom lecserélése okozta optimizmusról. Archív felvételeken figyelem, hogy a Hősök terén felállított koporsók milyen szabályosan helyezkednek el egymás mellett. A koporsók köré tett koszorúk, virágok egy új Magyarország megalakulásának első jeleinek látszanak. Hatalmas tömeg, magyar zászlók, mosoly. Vidámság. Derű. Az ellenforradalom hivatalosan is visszakapja az őt megillető, eredeti nevét: forradalom és szabadságharc. Megtörténik az arccal a föld felé fordított mártírok rehabilitációja. Nem sorolom tovább, mert sírnom kell tőle. Sírni tudnék. Nézem a mai Magyarországot. Ülök a mai Magyarországon döcögő metrón, buszon, villamoson. Egy téli, behavazott estén ülök mondjuk ezen a Magyarországon. Télikabátok, sapkák, sálak között. A télikabátok, sapkák és sálak szomorúan ülnek a többiek télikabátja, sapkája, sálja között. Nem vagyunk boldogok. Kérdezzük már meg egymástól, miért nem vagyunk boldogok? Ezt érdemeljük? Nem ezt érdemeljük. Az ’56-os forradalom magyar termék. Made in Hungary. Nem hamisítható, semmiféleképpen nem utánozható. Huszonhat évesen a velem egyidősek felé fordulok és megkérdezem, hogy hé, fiúk, mit gondoltok a mai Magyarországról? A velem egyidős fiúk felém fordulnak és a mai Magyarországról nem a legörömtelibb hangsúllyal mondják el a véleményüket. Sajnos az átlagosnál ironikusabb, az átlagosnál reménytelenebb vélemény is magyar termék, magyar sajátosság. A barátaim véleménye lemondó vélemény. Az ő véleményük mintha lemondana a mai Magyarországról. Feladná a történelmét, kultúráját, tragikus, de van, aki a nyelvét adná fel és cserélné egy „versenyképesebb”, népszerűbb nyugati nyelvre. Külföldi tanulás, külföldön élés, euróban, fontban, dollárban kapott, a magyar átlagkeresetnél messze magasabb fizetés. Bejelentett munka, humánusabb adórendszer. Korszerűbb, fejlettebb kórházi ellátás, tudásközpontú oktatás. Tiszta ágy, tiszta ágynemű. Tiszta udvar, rendes ház. Egy másik ország szabályai, egy másik ország berendezkedése. A mai Magyarországon ezek a szavak élik az aranykoruk. Rónay György 1956-os naplójából a következő bekezdést idemásolom. „1956. december 14. A szétszóratás napjai: még mindig tart a kivándorlási láz. Mennek, akiknek valóban menekülniök kell; mennek, akiken erőt vesz a hisztéria, menekülnek a süllyedő hajóról a patkányok, mennek, akiknek az istenük a hasuk s ott a hazájuk, ahol jól megy nekik. Átlépik a határt, s hazudnak nagyokat arról, milyen rettenetesen üldözték őket itt. Üldözték? és ha üldözték? Nehéz volt, És ha nehéz volt? Magyarnak lenni sosem volt könnyű. Amerika hangja meg a Szabad Európa menekültek nyilatkozatait közvetíti. Mind odáig van a boldogságtól, hogy végre szabad földre jutott. de egyetlen jajszót nem hallottam még amiatt, hogy valakinek el kellett hagynia a hazáját. Azt hallottam, hogy narancsot, csokoládét s banánt kaptak. Azt nem, hogy valaki zokogva legalább annyit mond: Isten veled, édes hazám! Igenis, így is, (…) nyomorba döntve is: édes hazánk!” Kik mennek, menekülnek ma? Szabad a határ, mehetnek. Az olcsó kelet-európai munkaerő jól jön Nyugat-Európának. Egyetemi végzettséggel rendelkező, magyar egyetemeken tanult fiatalok London vagy Berlin eldugott utcáiban nyílt éttermek konyháján mosogathat, nyári időben gyümölcsöt szedhet vagy pakolhat egy vállalat raktárjában. A szerencsésebbek komoly cégeknél helyezkedhetnek el és végezhetnek magas végzettséget követelő munkát több ezer euróért. Ez a szabadság? Ez a boldogság? Boldogság e a szabadság? Milyen szabadság a boldogság? Az anyanyelvemtől távol, a családomtól, barátaimtól messze, egy idegen országban élet a szabadság? A függetlenedés a saját országom problémáitól, egy másik ország problémái között kialakított új, a korábbi élettől merőben különböző élet a szabadsághoz mennyiben járul hozzá? Az 1956-os forradalomban résztvevő fiatalok és idősebbek egyaránt elviselték a fennálló rendszer hibáit és az erőszakot, a szenvedést annak tudatában, hogy a határ túloldalán szabadon mondhatnak bármit, jólétben és nyugalomban élnek az emberek, nincs fekete autó, nincs agresszív kihallgatás, kivégzés, deportálás. Nem gondolom, hogy a helyzet manapság ennyire drasztikus lenne. Drasztikus, de nem ennyire. Válság van? Válság. Munkanélküliség? Munkanélküliség. Próbálkozzunk meg vele, mint ahogy megpróbálták a lehetetlent az ’56-os forradalmárok. Vagy mi túl gyengék, kényelmesek vagyunk? A felelősség óriási, nem utolsó sorban azért, mert morális felelősség. Tartozunk az ’56-os magyaroknak azzal, hogy akármilyenek is a körülmények, mindenki megpróbál Magyarországon maradni, Magyarországon kialakítani az életét. Az itt maradás is már a változások előkészítése, mert nem megadás, nem megszökés. Úgy gondolom, hogy amikor a hazámról beszélek, nem a hazám politikusairól kell beszélnem. Nem a hazám kormányáról vagy ellenzékéről. Nem a bankokról, nem a cégek vezérigazgatóiról, nem a közlekedésről és nem a nem mindig megfelelő kórházi ellátásról. Magyarország definíciója nem ezekből a dolgokból tevődik össze. A hazám nem egy patetikus valami vagy metafizikus értelemben vett maszlag, nem, a hazám én és te, a sarki közért, ahova járok, a magánhangzók és mássalhangzók, az ünnepek, március 15 és október 23. Felelős vagyok a hazámért. A tizennyolc éves Mansfeld Péter nem azért szenvedett tizenhárom percig az akasztófán, hogy én ne legyek felelős a hazámért. Ha éhezni kell, éhezem, ha nem tudok fűteni a magas gázszámla miatt, fázom. Ennyivel tartozom, hogy nem nyöszörgök, nem szidom a hazámat, mert erről nem a hazám tehet. Nem Orbán Viktor és nem Bajnai Gordon, nem a Fidesz és nem az MSZP a hazám.

 

Én sajnos nem tudom, mi a teendő, mi a megfelelő lépés a jobb Magyarország kialakulása érdekében, azt annál határozottabban tudom, hogy egy mai huszadévesnek nem a kivándorlás, a külföldre menekülés a megoldás. Az ötvenhatos kőlépcsőkön álldogáló ’56-os szentek halála nem szabad, hogy meggondolatlan cselekedetekre késztessenek minket.

 

 

Bejegyzések

Városok angyaltávlatból

Az embereknek, akik folyton az örökkévalóság után áhítoznak, vagy éppen értelmetlennek érzik az életüket, jól esik arra gondolniuk, hogy a tiszta szellemi, égi lények az ő életükre vágynak, az érzékelésükre, ami nekik, angyaloknak nem adatott meg. Jó arra gondolni, hogy a véges emberi életnek is vannak olyan értékei, amelyek irigylésre méltók. Amiért még az angyalok is meg/leesnek. Ezt a pszichológiai gyökerű, teológiai kérdéseket is felvető emberi fantáziát mind az európai művészfilm, mind a hollywoodi filmgyártás feldolgozta. Az angyalok a filmes fikcióban akár még egy olyan helyen is képesek földre zuhanni a körte ízéért, az esőben való elázásért, a bőr érintéséért, egy csókért, mint a nyolcvanas évek kettészakított, a háború nyomait őrző Berlinje, Európa egyik legnyomasztóbb helye. Mindez történik egy 1987-ből való fekete-fehér/színes filmen, ami már önmagában is lehangoló: ez a Berlin fölött az ég, Wim Wenders alkotása. Egy szerelemből emberré váló angyal története. A story a hollywoodi feldolgozásból (Brad Silberling, Cityof Angels) is ismerős, és talán onnan még ismerősebb, hiszen ott válik igazán szerelmi történetté (az más kérdés, hogy az angyalok és földi asszonyok szerelméről már a bibliai apokrif, Énoch könyve is említést tesz az angyalok bukásának okainál). Az 1998-as remake rendezője stílszerűen Los Angelesbe, az angyalok városába helyezi át a történetet, és így a címadáson sem kell hosszasan gondolkodnia.

Úgy látszik, már csak a címekből is, hogy ezeknél a filmeknél nagy jelentőséggel bír a hely, a város, ahol a transzcendencia, az égi lények világa találkozik az emberekével. Az egyik helyszín a történelemmel terhelt európai nagyváros, ahol a rendező szerint a háború után munkanélkülivé vált őrangyalok tevékenykednek, vagy inkább csak úgy bolyonganak. A másik helyszín, az Egyesült Államok második legnagyobb városa spanyol ajkú alapítóitól örökölt nevében (eredetileg: El Pueblo de Nuestra Señora la Reina de los Ángeles del Río de Porciúncula, magyarul: „A mi úrnőnknek, az Angyalok királynőjének faluja a Porciúncula folyón”) hordozza az égi lények potenciális jelenlétét. Los Angeles egy óriási agglomeráció, amely számos, a filmekből is ismert, filmiparral kapcsolatos városrészből áll: Hollywood, Beverly Hills, Santa Monica, Pasadena stb., magas épületei csak a központban, az üzleti negyedben vannak, hiszen földrengés sújtotta városról van szó. Domborzata az óceánparttól a hegyekig terjed – az életút-lehetőségek szinte korlátlanok. A luxus és a szórakozás fővárosa, de a film tanúsága szerint tele van boldogtalan emberekkel, akiknek szükségük van a csodára.

Az angyalok mindkét filmben magas épületekről tekintenek le az emberek világára. A Berlin fölött az éga címben jelzett látvánnyal indít, ugyanis felhőket látunk, majd egy szemet egész közelről, rögtön utána madár-, azaz angyaltávlatból a város utcáit, épületeit. Ezután meglátjuk az angyalt, kezdetben szárnnyal, majd a szárnya eltűnik. Újra az utcát látjuk, most közelebbről, az emberek jobban kivehetőek. Már tudjuk, hogy a nézőpont az angyalhoz köthető. Ekkor az utca emberei (a gyerekek) is visszanéznek: látszik, hogy az angyal egy csonkatornyú templom tetején áll. A következő kockákon az emberek nem fentről, hanem egész közelről látszanak, és belső monológjuk hallatszik. Közben a kamera leköveti egy madár mozgását, majd egy repülőgépét, amelynek fedélzetén a következő pillanatban magunkat is találjuk. Az angyal, a madár és a repülő izomorf motívumai sorban követik egymást, szárnyaikkal mintegy teljesen birtokba véve az eget a város felett. Innen újra a ködös városkép tárul elénk fölülről, majd folyamatos közelítéssel tekintetünk betéved egy tömbház ablakán és ott körbejár, ismét a belső monológokat hallva. Egy beteggel együtt száguldunk kórházba a mentőautóval, az égi mozgások után a földön is elképesztő gyorsasággal haladunk. A gyors mozgás végül leáll. Két angyalt látunk ülni egy autóban, akik arról beszélgetnek hosszasan, hogy mi figyelemreméltót láttak az emberek körében. Az amerikai remake ellenben a földről indít. Az angyalt szolgálat közben pillantjuk meg először, egy haldokló kislány betegágyánál, akit végül kézen fogva elvezet a fényre. Ezután az eredetiből ismert angyal-angyal párbeszéd jelenete következik, de a Los Angeles-i angyalok egy közlekedési tábla tetején teszik mindezt. Majd a gyors kameramozgás bejárja a várost, a legkülönfélébb magas helyeken mutatva meg az angyalokat (felhőkarcolók teteje, Hollywood felirat stb.). A két városi miliő gyökeresen különböző. Berlin a fent leírt kezdéstől eltekintve lassú (ezt húzza alá a narráció is, a ráérősen, elmélkedve alámondott irodalmi betétek), elcsigázott, sötét, míg Los Angeles pörgős, színes, amilyen a hollywoodi filmek nagyvárosa lenni szokott.

A Berlin-film kezdőképei:

A Berlin fölött az égben nagy szerepet játszik a város tere, jelképes helyei. Ezért is meglepő, hogy az angol címből kimarad a városnév, és a hangsúly az elvágyódásra terelődik át (Wings of Desire). Berlin egy elpusztult, éppen alakuló, újjáépülő városként jelenik meg. De mintha ez az újjáépülés nem kecsegtetne semmilyen reménnyel, jobb jövővel. Az idős úr, akit az egyik angyal a könyvtártól követ, a Potsdamer Platzot keresi, amely a város egyik legfontosabb közlekedési csomópontja volt egészen a második világháborúig. A lerombolt teret 1990 után teljesen újjáépítették. A film idején tehát még nem kezdődtek el az építkezések, a kávéházakra, üzletekre emlékező férfi csak egy elhagyott, graffitivel teli falakkal körülvett teret talál. A többi megmutatott tér is sivár, egyhangú: tömbházak, sínek, bozótosok, leomlott régi épületek, a semmiben álló reklámtáblák. Ironikus és lehangoló, hogy az angyalok többször a Kétszárnyú Győzelem emlékművén pihenve tűnnek fel, mely a Győzelmi Oszlop tetején áll, és a nyolcvanas évek közepére restaurálták a háború után. A város egyéb képeit végignézve ugyanis nyoma sincs győzelemnek, a fekete-fehér kockákon elveszik az arany emlékmű csillogása.

Berlin fölött az ég – részlet, amelyben fontos szerephez jut a város tere:

A városban érdekes módon az angyalok egyik kedvenc helye a könyvtár, mindkét filmben. Valahogy a könyvek, ezek a szellemi termékek tudnak kapcsolatot teremteni a két világ között, létezésük megmutatkozhat egymásnak, ahogy Maggie (a Meg Ryan alakította doktornő) és Seth (a Nicolas Cage alakította angyal) számára is a Hemingway-könyv egy fontos kapcsolódási pontot jelent. Seth szerint Hemingway „sosem mulasztja el leírni a dolgok ízét”, s ezáltal az angyalok is ízelítőt kapnak az érzékelés szépségeiből.

Az Angyalok városában a könyvtári találkozó után hozza meg Seth a döntést, hogy lezuhan:

A Berlin fölött az ég egyik könyvtárjelenete – az angyal hallgatja az emberek olvasás közbeni gondolatait:

 

Az Angyalok városában minden eltűnik az eredetiből, ami egy könnyen emészthető, kerek történetbe nem illeszthető logikusan és hatásosan. Seth dilemmája jól kidogozott, minden ekörül forog. Angyalként segítő szerepe van az emberek életében, valamint örökkévalósága, emberként viszont a testi élvezeteket, az érzékelés különböző formáit is kipróbálhatja (legfőképpen a szerelem érzését), amely nélkül nem érzi teljesnek életét. Seth története lerázza magáról a város történelmének terhét, ő csak a saját döntéséért felelős, de egy mély filozófiai-teológiai kérdésben, test és lélek viszonyában kell állást foglalnia. Maggie tragikus halálával az is bebizonyosodik, hogy nemcsak a szerelem, hanem az egész földi, testi élet kedvéért megérte lezuhanni. Wenders filmjében a dilemma nincs így kiélezve. Az angyalok számára is sivár, fekete-fehér az élet Berlinben, ahol nem találják igazán a helyüket. Csak a szeretett nő (egyébként angyalszárnyú akrobata) megpillantása, majd az emberré válás hatására láthatunk színes képkockákat. Tulajdonképpen az emberi élet mozgalmassága, a fura, színes ruhák, melyekre korábbi egyszínű öltözetét lecseréli, visznek színt az angyal életébe.

 

A városokban feltűnő angyalok egyrészt emlékeztetnek a kereszténység őrangyalképzetére (és a mitológia lélekvivőjére), másrészt kiüresítik, illetve felülírják azt, a test és lélek viszonyáról való keresztény tanítással együtt. A Berlin-film munkanélküli angyalai azt sugallják, hogy az adott történelmi helyzetben még az Isten és küldöttei is tehetetlenek, nem lehet már megvédeni a világot és az embereket a tragédiáktól. Emellett a keresztény tanítás szerint a tiszta szellemi lét felsőbbrendű, az embereknek is arra kell vágyakozni, a test pedig a bűn forrása. Ehelyett a filmek az érzékek apológiáját nyújtják, a napfelkelte hangjánál többet ér a pucér hajnali fürdőzés a tengervízben. Fontos elem, hogy mindkét filmben szerepel egy-egy ex-angyal, aki már bizonyítani tudja, hogy megéri embernek lenni, így a főhősöknek nem kell zsákbamacskát venniük, nem zuhannak bele a semmibe, hanem egy érzetekben tobzódó városi létbe esnek, ahol a sok fura (Sethet drogosnak nézik lezuhanása utána extázisában a felhőkarcoló munkásai), egymás számára ismeretlen ember között ők is nagyon jól el tudnak vegyülni, sőt még testhezálló munkához is jutnak (pl. felhőkarcoló-építkezés). A filmbeli angyalok biztosak az emberi élet szépségében, biztosak az örökkévalóságban is, döntéseiket mindezek tudatában kell meghozniuk. Azt hiszem, irigylem őket ezért.