Címke: esszé / publicisztika

Bejegyzések

Barátom, a bértroll

Karácsony előtt egy héttel, amikor a gyerekek az adventi naptárból szedik ki a csokikat, a szülők pedig munka után a bevásárlóközpontokban izzadnak bele kabátjukba, az egyetemista Juli a Szabó Ervin könyvtár olvasótermében ült, és egy hatalmas, hervasztóan unalmas tankönyvbe temetkezett. Kint már vaksötét volt, de még egy óra volt hátra zárásig, és Juli mindenképpen szeretett volna a könyv végére érni, hogy legalább valami halvány esélye legyen a másnapi vizsgán. Ez mégsem jött össze: pittyent egyet a telefonja, sms érkezett a barátjától, Petitől, benne két szóval: „meló van”.

Juli okos lány volt, a telefonja is okos volt, úgyhogy azonnal megértette az üzenetet és megnyitotta a megfelelő weboldalt. Egy friss cikket talált egy fiatal közgazdásztól, ami a felsőoktatási reformról szólt, hogy szerinte hogyan lehetne olcsón, demokratikusan és hatékonyan véghez vinni anélkül, hogy a diákok ezrével menekülnének külföldre a hatalmas tandíj elől. Nem volt ideje tüzetesen végigolvasni, de tudta, hogy nem is erre van szükség, hanem hogy minél gyorsabban hazaérjen.

Tíz perccel később már a buszon ült. Újra megnézte a cikket a telefonján, és látta, hogy már tizenkét hozzászólás érkezett. A kommentelők lelkendeztek, hogy milyen értelmes az ötlet, és hogy milyen igaza van a szerzőnek. Juli tudta, hogy nincs veszteni való ideje: a buszmegállótól a lakásig már futva tette meg az utat. Felrohant a lift nélküli bérház negyedik emeletére, lihegve nyitott be az ajtón. Peti az egyszobás lakás egyetlen asztalánál ült, rajta egy laptoppal és egy üveg vörösborral, ami már félig üres volt.

– Hol tartasz? – kérdezte Juli, miután szájon csókolta Petit.

– Most még DrMaximus vagyok – mondta Peti, és buzgón gépelt tovább. – A kanapé mellett van a jelmezes doboz.

Akkor van tíz-tizenöt percem, gondolta Juli. A jelmezes dobozt még nem nyitotta ki, ehelyett megtalálta az ágy mellett Peti egyik szemináriumi dolgozatát, végigolvasta, aztán felvett egy dioptria nélküli, vastag keretes bölcsész-szemüveget. DrMaximus kellemetlen, személyeskedő, tudálékos stílusát már jól ismerte, úgyhogy ehhez igazította az első performanszát.

– Elküldted a kommentet? – kérdezte Juli, amikor látta, hogy Peti hátradől.

– El. Már ki is jelentkeztem. És beléptem Gyúrós Sanyika néven.

– Nagyon jó. Akkor idd ki a maradék bort, mindjárt hozom a másik üveget.

Miután Peti megitta a bort, Juli belekezdett. – A szemináriumi dolgozatod csapnivaló – mondta, és közben egy ceruzával bökdöste Peti hasát. – Végig kevered benne a francia és a német civilizáció-felfogást. Egy kisegítő iskolás is jobbat írna, mint ez a szar. Azt meg, hogy mi a posztmodern, szerintem soha többé ne próbáld meg felfogni. Egyszerűen nincs hozzá elég agyad. A helyesírásod meg rémes. Több helyen olyan vesszőhibákat vétettél, hogy én szégyelltem magam helyetted.

– Köszönöm – mondta Peti. Juli még egy jó nagyot szúrt a ceruzával Peti hasába, aztán kiment a konyhába a második üveg borért. Peti kellően felidegesedett az intellektuális megalázáson és a bökdösésén, így Gyúrós Sanyika néven egy jó hosszú, helyesírási hibákkal tarkított és dühtől fröcsögő hozzászólást írt a cikkhez, amiben öntelt, tudálékos pöcsfejnek nevezte mind a cikk szerzőjét, mind pedig a DrMaximus nevű hozzászólót. Azt sem felejtette el hozzáfűzni, hogy nincs szükség ennyi diplomásra, és inkább mennyen (sic!) el mindegyik kapálni. Aztán lehiggadt, kijelentkezett Gyúrós Sanyikaként, bejelentkezett DrMaximusként, és néhány leereszkedő sorban kioktatta Gyúrós Sanyikát, hozzátéve, hogy ennek a cikknek az olvasói 99%-ban a funkcionális analfabéták, vagy a műszaki értelmiségiek közül kerülnek ki, ami lényegében ugyanaz.

Juli közben visszatért a borral, kinyitotta és töltött Petinek. Amíg Peti megitta az újabb pohár bort, öt új hozzászólás érkezett. Kettő még az eredeti cikkel foglalkozott, három viszont már a hozzászólásokkal: az egyik Gyúrós Sanyikát oktatta ki a nyomdafestéket nem tűrő kifejezésekért, a másik kettő DrMaximust szidta az önteltsége miatt. Peti ezek után Gondolkodó néven jelentkezett be, mind az öt hozzászólót egyenként seggfejnek nevezte, aztán kijelentkezett, és rögtön utána bejelentkezett Turbógejzír néven, és három sorban leírta nyolc magyar politikus nevét, aztán azt, hogy legszívesebben mindegyikük hulláját fellógatná a Kossuth téri zászlórúdra.

Juli eddigre beöltözött náci tisztnek. Tányérsapka, hosszú fekete bőrkabát és fekete csizma volt rajta. A már meglehetősen spicces Peti kezeit egy bőrövvel a radiátorhoz kötözte, aztán akkorát rúgott hátulról a térdhajlatába, hogy Peti a földre rogyott. Juli kiválóan beszélt németül, ami kapóra jött ehhez a performanszhoz: elszavalt egy Hölderlin-verset eredetiben, de üvöltve, és közben néha lekevert egy pofont Petinek. Peti egy szót sem tudott németül, fogalma sem volt, miket kiabál Juli, de meg volt róla győződve, hogy minden szava háborús bűncselekmény. Juli végül eloldozta Petit, aki visszatámolygott a laptophoz, bejelentkezett Hipster69 néven, és elkezdett írni egy hosszú, dühös kommentet, amiben náci fasiszta disznónak nevezte a cikk szerzőjét és a hozzászólók közül tízet, köztük DrMaximussal, Gyúrós Sanyikával, Gondolkodóval és Turbógejzírrel. Mielőtt elküldte volna, odahívta Julit, aki átnézte a szöveget, kijavította a félregépeléseket, és a végére odaírta, hogy „Európában ti már rég a pöcegödörben rohadnátok, bárcsak ne ezen a lábszagú, szaros Magyarországon élnék, ahol mindenki paraszt”.

Peti nagyon émelygett, hányingere volt, lefeküdt a parkettára hanyatt. Juli nézte az új hozzászólásokat: már egyik sem azzal foglalkozott, hogy miről szólt az eredeti cikk, hanem arról, hogy melyik kommentelő menjen el az anyjába. Mindjárt készen vagyunk, gondolta, már csak az utolsó fázis van hátra. A jelmezes dobozból kivette Kriszta blúzát, és a haját is hátrafogta copfba úgy, ahogy Kriszta szokta. Kriszta Peti előző barátnője volt, akibe sokkal szerelmesebb volt, mint Juliba. Már másfél éve, hogy Kriszta elhagyta Petit egy jóképű, fekete hajú izraeli fiúért, aki egy nagy multicégnél dolgozott, és remekül keresett.

– Peti – térdelt le Juli a parkettán fekvő fiú mellé, Kriszta blúzában. – Meg kell értened, egész egyszerűen kevés vagy nekem. Avner egészen más. Jóképű, gazdag, kedves, figyelmes… És isteni az ágyban. Nyolcszor volt orgazmusom vele. Akkor, amikor te abban a hülye kulcsosházban piáltál a hülye barátaiddal.

Peti hatalmasat üvöltött. Felpattant, a laptophoz lépett, és öt percen át verte a billentyűket. Utána felállt, az ágyhoz tántorgott és arccal előre a párnák közé rogyott. Juli átnézte a kommentet, kijavította az elütéseket az olyan komplex szókapcsolatokban, mint a hazátlan buzeráns zsidó féreg, meg a gennyesképű tetves hazaáruló, aztán elküldte a kommentet. Kijelentkezett, mint Szittyaharcos, a konyhába ment és főzött egy teát. Aztán visszament a géphez, és azt látta, hogy húsz új komment érkezett, amelyekben említés sem történt a cikk eredeti témájáról, mindenki az előző hozzászólókat, különösképpen Hipster69-et és Szittyaharcost szidta. Nagyon jó, ebből sem lesz már értelmes vita, gondolta. Kikapcsolta a gépet, leoltotta a villanyt és bebújt Peti mellé az ágyba.

Az éjszaka közepén Peti felébredt, átölelte és megcsókolta Julit, aztán bekapcsolta a laptopot. Juli nagyon fáradt volt, nem maradt ereje megkérdezni Petit, hogy miért nem alszik, visszazuhant a mély álomba.

Másnap Juli nem ment vizsgázni. Helyette a pártközpontban ült a folyosón egy fotelben. Petit várta, aki már fél órája bent volt az egyik irodában. Bentről dühös kiabálás hallatszott. – Te szerencsétlen hülye! Hogy jutott eszedbe mindenhova beírni az igazi neved? Mind a hat nyomorult nicknevedet leleplezted! Takarodj innen, te senki, meg ne lássalak többet!

Némán gyalogoltak a buszhoz. A megállóban Juli nem bírta tovább, meg kellett kérdeznie.

– Miért csináltad?

– Felébredtem éjszaka. Nem is emlékeztem, mi mindent írtam össze az este. Aztán bekapcsoltam a gépet és megnéztem… és majdnem elhánytam magam. És arra gondoltam, hogy hiába kapok tízezer forintot minden szétcseszett cikkért, amit fröcsögésbe fullasztok, én ezt a melót nem tudom tovább csinálni. Nem akarok bértroll lenni. Nem ilyen estéket akarok magunknak. És beléptem mind a hat nickemmel, és mindenhová azt írtam, hogy Bartha Péter vagyok, és hogy bocsánat.

– Értem – mondta Juli. – Jól tetted.

Jött a busz, felszálltak. Némán ültek egymás mellett tíz percig, aztán leszálltak. Esett a hó. A ház felé gyalogolva Juli megint megszólalt.

– Akkor ezentúl nem kapsz pénzt a párttól azért, hogy az értelmes cikkeket szétbarmold a hülye hozzászólásokkal?

– Így van.

– Szeretlek.

Összeölelkeztek a hóesésben. Aztán a házhoz érve Peti kinyitotta a postaládát. Csekk jött a gázművektől, harmincnégyezer forintról.

– Ezt nem tudjuk kifizetni – mondta Peti.

Juli hallgatott.

– DrMaximus, Hipster69 és Szittyaharcos nincs többé – mondta Peti. – Csak Bartha Péter van. És Bartha Péter nem tudja kifizetni a gázszámlát.

– Akkor majd Bartha Péterrel fogok halálra fagyni – mondta Juli.

 

Bejegyzések

Költő a zongoránál

Várjon Dénes zongoraestje –

Festetich Palota, Tükörterem, 2012. december 8. szombat

A zongora című sorozat decemberi állomásaként Várjon Dénes koncertjére került sor, aki két, első pillantásra is jól elkülöníthető résszel készült erre az estére. A koncert első felében Beethoven zenéje került előtérbe, az eredetileg meghirdetett program szerint az Op. 10/3-as D-dúr szonátát játszotta volna az Op. 13-as Pathetique-et megelőzően, de ez közvetlenül a kezdés előtt az Op. 14-es G-dúr szonátára módosult, mely kiváló felvezetésnek bizonyult a talán első igazán mesterműnek számító szonáta előtt; hiszen egy meglehetősen könnyed, mindegyik tételében játékosságot és különleges kreativitást igénylő műről van szó, ami sokkalta inkább hordozza magán a klasszika jegyeit, mint a Pathetique, annak ellenére, hogy később íródott, mint a 8. szonáta. Várjon Dénes már itt érzékeltette, mennyire poétikus alkat, az egész este folyamán a kontrasztok, a visszafogottság és hihetetlen energia váltakozásának lehettünk fültanúi, és igazán feltűnő volt a felső regiszterek egész különleges kiemeltsége, a bal kéz sokszor tompított, egészen „minimalista” játéka, amelynek következtében a dallamívek kidolgozottsága és a nem először és nem is utoljára említett költőiség felettébb megmutatkozott. Kétségtelen, hogy a nagy Steinway versenyzongora ebben a teremben egészen máshogy, sokkalta erőteljesebben szólalt meg, mint mondjuk a Bartók Béla Hangversenyteremben, és talán ez a körülmény is befolyásolhatta Várjon Dénest abban, hogy egy efféle cserét hajtson végre a koncert előtt. Az első tétel meseszerűsége után egy nagyon intenzív és zárlatában is kimondottan meglepő lassú tétel következett, amit végül a scherzo feszes játékossága zárt. A Pathetique-hez – most már tudom – távolabb kellett volna elhelyezkednem a zongorától, mert az az intenzitás, a darab és az előadás szempontjából a lehető legjobb értelemben vett frusztráltság megkövetelt volna valamiféle távolságtartást. A bevezető téma csodálatos volt. A viszonylag szűk hely révén és a kivilágított tükrökkel körbevett terem adottságai miatt elképesztő módon le lehetett olvasni az arcokról azt az energiát, ami az első tétel hatására az emberbe költözik, ha úgy – márpedig Várjon Dénes azzal, hogy nem csak az allegro részt, hanem a bevezető témát is megismételte, figyelmemet egyre inkább arra a forrongó megilletődöttségre irányította, ami csak annyi ellentmondást rejt magában, amennyi maga a bevezető téma és az azt követő allegro rész között feszül. Valójában az egész szonáta varázslatos volt, a második tétel fokozásai, drámaisága, és a hangerő, ami ehhez szükséges, egészen tökéletesen szólt a Tükörteremben, talán csak a harmadik tételben volt felfedezhető egyfajta egyenetlenség – mintha a lassú részek túl nyújtottak lettek volna ahhoz képest, hogy alapjában egy rondó tételről van szó –, de a költőiség és a szinte teljesen hibátlan, elképesztően precíz és kifinomult játék feledtette, ha volt is ilyen egyenetlenség.

 

A második része a koncertnek szinte teljesen más hangulatban telt. Leoš Janáček In the mists című négy tételes darabja – a zeneszerző egyik utolsó, zongorára írt kompozíciója, s amit lánya halála után szerzett – valóban különleges lebegéssel bír; egyszerre mutatkoznak meg az impresszionista jegyek, ugyanakkor a népzenei ihletettség/hatás is egyértelműen jelen van. Ha álomszerűséget írtam még korábban a G-dúr szonáta kapcsán, azt azért itt is ki kell emeljem, csak ennek a darabnak az esetében nincs egy olyan egyértelmű és könnyed, már-már megnyugtató feloldás, mint a Beethoven-műnél. A hivatalos program utolsó darabja Schumann Symphonic studies című alkotása, melynek alaptémájára a zeneszerző egy szerelme által, Ernestine von Fricken közreműködését követően talált rá, és ebből született meg a tizenegy, illetve aztán egy tizenkettedik variációból is álló mű. Akárcsak a beethoveni feszültség és energia esetében, Schumann – néha – hideg őrülete is kiválóan áll Várjon Dénesnek, azzal együtt, hogy nagyon koncentrációigényes és meglehetősen nehéz kompozíció(k)ról van szó, ahol a színek különböző árnyalatban rakódnak egymásra, és, mint ahogyan arra a cím is utal, ezek egyfajta „gyakorlatok”, olyan témavariációk, melyek mintha „csak” előkészítői, elődei lennének egy leendő jóval nagyobb méretű műnek. A zongora itt tulajdonképpen egy egész zenekart helyettesít, így amellett, hogy sokszínűen „kell” játszania a zongoristának, a technikai tudás is rendkívüli próbáknak vettetik alá. Várjon Dénes tökéletesen helyt állt, és erre egyértelmű bizonyíték volt az, hogy a közönség szinte kikövetelte a ráadást – ami be is következett. Schubert Op. 142-es Asz-dúr Impromptu-je zárta az estét, s ha keret, hát mi más lehetne az, mint maga az álom, amelybe mintha könnyedén visszafektetett volna minket.

 

Várjon Dénes az egyik legérzékenyebb és valóban leginkább költői, ugyanakkor rendkívül következetes zongorista. Jó néhány darab felötlött bennem a koncert után, amit szívesen hallgatnék az ő interpretációjában, de szerencsére erre van is lehetőség, hisz egyrészt jó néhány lemeze rendelkezésre áll, másrészt bizonyára lesz még lehetőségem élőben hallgatni őt. Ajánlom mindenkinek – inspiráció gyanánt. És persze azért, mert minden tekintetben különleges egyéniség. 

 
       
Bejegyzések

Autentikus keresztény örökség a túlkapitalizmusban

 

Minél nagyobb az ember veszélyérzete – és ebben a „rizikótársadalomban” (Slavoj Žižek kifejezése) eléggé óriási –,  annál találékonyabban cselezi ki, hárítja el a gondolkodást, rejti el saját szeme elől a valóságot. Az emberiség történetére gondolhatunk úgy is, mint az önámítás technikáinak fejlődésére. Egyre okosabban csinálunk hülyét magunkból imádnivaló tekintélyeket keresve, vezért vagy focistát, mindegy is, csak ne mi legyünk a felelősek. E pszichoszociológiai gyakorlat egyik legerőteljesebb megnyilvánulása az utóbbi években a vallási dogmatizmus hihetetlen erejű visszatérése, az úgynevezett nagy, történelmi egyházak hatalmi manifesztációja, materiális javak iránti fokozott igénye, az iskolák szemléletének visszaalakítása a feljebbvaló iránti feltétlen, szolgalelkű engedelmességre való képzéssé. A korrupt, autoriter túlhatalom elleni tüntetések pedig bármennyire is erőteljesek globális szinten, a dogmatikus, elzárkózás és kirekesztés alakzatába strukturálódó vallási szervezetek, mint például Egyiptomban a Muszlim Testvérek, átkonvertálják a protest-akciókat a valóságos demokráciáért önnön hatalmi céljaik megvalósításává. Másfelől, az egyházak lettek a ’89 utáni kelet-európai privatizáció kedvezményezettjei, iskoláikban az elzárkózó, parancsuralmi szemléletmódot egyre hatékonyabban adják tovább, és a rendelkezésükre álló intézményi keretekkel jóval hatékonyabban élnek a részvételi demokrácia eszközeivel, szerveznek nyilvános tüntetést, indítanak petíciót látványosan demokrácia-ellenes tartalommal.

 

Még egyetlen kortárs történést említek, fölvezetni Alain Badiou Szent Pál-könyvének tétjét: a 2012. február 21-i akciójuk nyomán világszerte ismertté vált moszkvai feminista punk-rock csoport, a Pussy Riot, miután A Megváltó Krisztus Katedrálisban előadta punk imádságát az Istenanyához, kérvén, hogy kergesse el Putyin elnököt, durva megtorlásokban részesült, két év letöltendő börtönbüntetésre ítélték őket huliganizmus miatt, I. Cirill ortodox egyházatya egyenesen „a sátán művének” tartva politikai performanszukat. 2012-ben a Time magazin Év Embere-jelöltjei között szerepelnek, miután 2011-ben Az Év Embere címet a tüntető érdemelte ki, értve ezen az arab tavasz, Wall Streetet elfoglaló mozgalom résztvevőit, a görög, spanyol, moszkvai stb. protestálókat a világ különféle városainak terein. Amit performanszaival a nyilvános beszéd részévé tett a Pussy Riot: az ortodox egyház messzemenő összefonódását az államhatalommal (a sátánozó I. Cirill nem tétovázott „Isten csodájának” titulálni Putyin elnököt), a közjó privatizálásának (oktatás, egészségügy) problémáit, a hatalom szexista politikáját, a volt szovjet birodalom területén egyre inkább érvényesülő büntetőpolitikát a nemi kisebbségekkel szemben. Boris Groys egy interjúban 1 a Pussy Riotot a középkori orosz jurogyivijekhez hasonlította, akik szándékosan megbotránkoztatták a vallást csak külsőségekben megélő embereket, hogy észbe kapjanak, pontosabban: észrevegyék, automatizmusaikban, bejáratott alá-fölé rendeltségi viszonyaikban éppenséggel hitüknek alapját, a megfeszített Jézust zárják ki életükből. 2

 

Alain Badiou hasonlóan radikális hűséggel gondolja újra Szent Pál alakját: félretéve az obskurantista kegyszerbolti attitűdöt és az egyházi tájszólást, 3 a tét a bármely partikuláris kollektívum által kisajátíthatatlan igazság; a piactársadalom elvont homogenizációja helyett az egyetemes, az áruforgalom részévé nem tehető, szabad szubjektum. 4 Pier-Paolo Pasolini Pál-forgatókönyve (a film sajnos nem készült el) szintén egy kortárs Pált jelenít meg, a történelmi figurát a múlt század hatvanas éveinek New Yorkjába, Párizsába vagy Rómájába helyezve, szavain viszont, azokon a szavain, melyek a Krisztus-esemény legkorábbi följegyzései, jóval megelőzve az evangéliumok már különféle szempontoknak megfeleltetett narratíváit, Pál apostol szavain tehát Pasolini semmit nem változtatott, mégis, meséli Badiou, abszolút valóságosak még mindig.

 

Nietzsche is kitüntette érdeklődésével Pált, számára viszont a középszer gyáva resentiment-jának propagátora volt. Badiou elsöprő figyelemmel és megértéssel cáfolja ezt: Pálnál nincs egyetlen szó sem szenvedés-ideológiáról, hiszen a szubjektumot létrehozó eseményt nem lehet kiérdemelni se szenvedéssel se bármi mással, Pál „egy olyan alany elméletét alkotta meg, amely, mint Nietzsche nagyon helyesen, de utálkozva mondja, egyetemesen »lázad mindaz ellen, ami kiváltság«.” 5 Badiou a kiváltságot, csakúgy mint a totalitást ugyanazon uralmi alakzat két formájának látja („a kivétel erősíti a szabályt” – mondhatná utálkozva Badiou), Pál azért fontos számára, mert megalkotta egy egyetemes szingularitás 6 feltételeit. Amire éppen a legnagyobb szükségünk van, amikor világunkat egyfelől a zárt identitásokra töredezés, másfelől a tőke homogén terjeszkedése jellemzi. Ráadásul ezek erősítik egymást: a partikuláris, zárt identitások új, könnyen és stabilan bemérhető célcsoport a piac számára, a sok pénz pedig egy adott identitást autoriterré, másokat kirekesztővé tehet.

 

Az egyetemes szubjektum – amelyről Pál leveleiben olvasunk – hasonlóan Badiou esemény-koncepciójához, egy eseményhez való hűség folyamatában jön létre, aminek nincsenek külső (etnikai, nemi, társadalmi pozíció szerinti stb.) feltételei; nem írja le semmmiféle törvény, mivel szubjektív (Badiou egyenesen mesének nevezi Pál életének alapeseményét, a feltámadást, majd úgy értelmezi, mint felülemelkedést az ismétlés automatizmusán, a partikularitások kultuszán, az emberi állat mindennapi kötelezettségein – Badiou ezt nevezi halhatatlanságnak 7); nem megvilágosodás, hanem folyamat és végül: nem puszta vélekedés. A szubjektum konzisztenciájának kemény feltételei.

 

Mészöly Miklós  a maga Saulusával ugyanezt az utat járatja be: a törvény titkosszolgája, a provokátor és üldöző Saulus hogyan távolodik el partikuláris, etnikai és neveltetése szerinti identitásától, hogyan történik meg vele élete eseménye, melyet a mégoly végletesen is tisztelt törvény csak meghamisítani, homogenizálni képes. Bár Mészöly sok tekintetben a Badiou által nagyon meggyőzően „édeskésnek” nevezett Lukács Apostolok Cselekedeteire alapoz, mégsem a damaszkuszi út frázissá vált égi parádéja és a megvakulás lesz nála a döntő pillanat, hanem az, amikor éjszaka a kút mellett úgy kezd el Istvánnal beszélgetni, hogy felfüggeszti kikérdezés-rajtakapás technikáját. Badiou ezt a „nem… hanem …” formát az egyetemesség alakzatának tartja: a nem a kilépés a partikuláris meghatározottságokból, a hanem a szubjektum megképződése az eseményben: Pált gyermekkorára emlékezteti István szava, a „lebucskázott”, s ez teremti meg benne a folyamatosságot, alanyi konzisztenciáját, hiszen míg a törvény nevében üldözte az embereket, el volt szakítva mindenkitől, még önmagától is.

 

Badiou valósággal lefordítja a kortárs tapasztalatok nyelvére Pál keresztény diskurzust megalapozó (de utóbb dogmák félreértésében újra a halált propagáló) szóhasználatát: a bűn az ismétlés automatizmusa, a partikularitások törvényi kultusza, 8 a kegyelem „igenlés előzetes tagadás nélkül”, „tiszta és egyszerű egybeesés” 9 az, ami anélkül jön el, hogy járna. A Rómaiakhoz írt levél görög eredetijét figyelembe véve Pál nem a platonista dogmáról, test és lélek dualizmusáról beszélt, hanem húsról (σαρξ) és szellemről (πνευμα), amivel a test bűnösségére vonatkozó tan megalapozatlanaságát mutatja meg: nem a test kárhoztat el, hanem a gondolat- és kreativitás nélküli, a szolgalelkű, a repetitív, a holnaptól egzisztenicálisan remegő húsunk. Mészöly Saulusa alanyivá válása folyamatában megtapasztalja a kételyek, ellentmondások, álmok világát,  és a testét is: István sarujában folytatva útját, az értelmi sérült Támárral szeretkezve. A szeretet – Badiou fordításában – „egyetemes megszólítás, amelyet a hit, mint tiszta szubjektiváció hoz létre”. 10

 

Badiou révén elgondolhatóvá lesz aktuális világunk, mely a test és lélek platonista dualizmusát test és pénzzé transzformálva kezdetleges érzelmeken kívül mást produkálni nem képes tömegbe nivellál. Ennek a hasadtságnak alesetei a különféle fundamentalista vallási mozgalmak, amelyek a gondolat (úgy is mint esemény, mint megszabadulás az automatizumosoktól) megvetését hirdetik. Lehet, hogy nem értjük, lehet, hogy csak szépnek, durvának, izgalmasnak, felkavarónak, egyáltalán: valamilyennek találjuk Lady Gaga húsruháját, de Badiou Szent Pál-olvasata felől nézve esemény, mely a piac homogenizáló hatását leplezi le, a nyers gondolattalanságot mint elvárást, amikor már a húst végképp magára hagyta az emberiség.

 

 Alain Badiou: Szent Pál, az egyetemesség apostola, Typotex, Budapest, 2012. Ford. Csordás Gábor


Lábjegyzet:

  1. Azt képzelik, hogy a nyugati közönség szereti a kortárs művészetet? Egy fenét szereti – Boris Groys a Pussy Riotról, a fundamentalistákról és a videóklipp győzelméről. http://www.criticatac.ro/17670/boris-groys-credei-publicul-occidental-iubete-arta-contemporan-iubete-pe-naiba-boris-groys-despre-pussy-riot-fundamentaliti-victoria-videoului/ ↩
  2. Meztelenül járkáltak fényes nappal, szükségüket a templom sarkában végezték – az éjszakát viszont átimádkozták.  A. M. Pancsenko: A nevetés mint színjáték. Pannonhalmi Szemle, 1997/1. 36. ↩
  3. Alain Badiou: Szent Pál. Az egyetemesség apostola. Fordította: Csordás Gábor. Typotex Kiadó, Budapest, 2012. 57. ↩
  4. Slavoj Žižek írja Badiou Szent Pál-könyvéről: „ahelyett, hogy fedezékbe húzódnánk, s engednénk, hogy az ellenfél határozza meg, milyen terepen harcoljunk, az ellenkező stratégiát választjuk, és teljes mértékben elismerjük azt, amivel vádolnak, igen, az új spritualizmus előretörése ellen a kereszténységnek és a marxizmusnak a barikád ugyanazon oldalán kellene harcolnia, hiszen az autentikus keresztény örökség túl értékes ahhoz, hogy átengedjük a fundamentalista torzulásoknak. “ (A törékeny abszolútum. Avagy: Miért érdemes harcolni a keresztény örökségért? Typotex Kiadó, Budapest, 2011. 2.) ↩
  5. Badiou, i.m. 120. ↩
  6. [1] „Olyan egyedi, amely nem foglalható különös vagy tipikus alá. (Ezért van közvetlen vonatkozása az egyetemessel.)” (A fordító, Csordás Gábor válasza kérdésemre e-mailben, amit ezúton is köszönök.) ↩
  7. Badiou, i.m. 126. ↩
  8. Badiou, i.m. 149-155. ↩
  9. Badiou, i.m. 125. ↩
  10. Badiou, i.m. 166. ↩
Bejegyzések

Gregorij munkába áll

  Új időszámítás kezdődött, mióta a Gazda megkezdte ténykedését, értelmetlenné váltak a korábbi rendeletek, a szakértőknek semmi egyébhez nem kellett alkalmazkodniuk, csak a Gazda aznapi hangulatához.

  Ott volt például Jani doktor, ügyvédbojtárként tengette életét az elmúlt 25 évben, erős, savanyú szaga volt, Tankcsapda pólót hordott volna legszívesebben minden tárgyaláson, abban erősnek, ifjúnak érezte magát. Az irodában korábban sem volt túl nagy tekintélye, de mióta T betette a lábát, és beférkőzött a Gazda bizalmi zónájába, elfoszlott minden addigi minimális tisztelet, ha csak megszólalt, dünnyögve röhögtek rajta, kerülték cigiszünetben, az öreg is csak úgy megdöngette a hátát, mint valami nagy testű kutyának.

  Pedig Jani doktort arra vették fel, hogy képviselje a Gazda jogi ügyeit, a Gazda vagyonáról legendák keringtek a sarki étkezdében, Jani doktor már látta magát Brüsszelben tárgyalni, Londonban odabaszni valami nagymenő ficsúrnak, igaz, hogy csak oroszul beszélt, azt is maximum a cirill betűk kiszöcskézéséig vitte, de hát ekkora lehetőséggel a zsebében bármit el tudna érni, akár még angolul, franciául is megtanul. A Gazda szerint nincs semmi értelme, ő is alig tud angolul, mégis mennyire vitte! Ezzel nyugtatta magát Jani doktor miközben belapátolta a sárgaborsó főzelék maradékát.

  Aztán jöttek a hetek, a fizetését megkapta ugyan, de a jogi képviselet annyira korlátozódott, hogy a Gazda ittas vezetésének tárgyalásain ő lehetett az ügyvéd. A Gazda kétféleképpen volt hajlandó vezetni: erős paprikától vöröslő fejjel vagy satu részegen. Parkolni is csak ott szeretett, ahol a lehetőségek szerint minél több gyalogosnak, bicajosnak volt útjában, az iroda előtti széles járdát képes volt egyetlen manőverrel lezárni. Meg a válóperek, gyerekelhelyezési tárgyalások, ebből állt Jani doktor élete.

  Idefigyelj, Jani doktor – förmedt rá az öreg olyan halkan, ahogy csak tudott. A kisbusz mögött álltak, a többiek valami csokiautomatából próbáltak minél több banános mártott szeletet kinyerni, az öregnek olyan spekulatív volt megint a tekintete: Jani bá, Janikám, gyere hátrébb. Hallottam, hogy kikötötték nálad a parabolát, levágták a ganék a zsinórt, mi!? Nem tudsz most pornót nézni, mi?

  Jani doktor sutulja zakója ujját, vigyorog, hát, hát keveset.

– Mit keveset, Jani, mit keveset, ha le van vágva a parabola, mit keveset, semmmit, baszadék!

– Ne ordibálj öreg, meghallják! – azok még mindig a banános mártott szeletekkel voltak elfoglalva.

  Idefigyelj most Jani doktor, a múltkori tortás ügyet elvittem, ugye? Bízhatsz bennem. Figyelj. – Az öreg most egész halkra fogja a hangját, Laci doktor arcába mondja – nekem elegem van, érted? Tudod, mióta nézek pornót? Negyven éve! De már csak azért, hogy felbasszam az öreglány agyát. Érted? Ott áll az a gyönyörűséges gyűjtemény! És nemcsak a szokványos pornók, hogy lovas meg apácás, meg leszbizős, neeem, Janikám, nekem olyan felhős, csatagányos, hazafias pornóim vannak, mint senki másnak az országban! – Jani doktornak elnyílt a szája, bal szemgolyója már az elképzeléstől is kidülledt. 

– Senkinek, érted Jani doktor? De kérlek, az égre kérlek! Unom!! Mindet. Berakom, felhangosítom, hogy bosszantsam az asszonyt, de már nem is nézem, ő meg rikoltozik, hogy megint mit nézel, hát szétreped a segge annak a lyánykának, minek raknak bele ekkora nagy faszt?! A segglyuk nem arra való! – Jani doktor egészen előredőlt, úgy kellett nekitámaszkodnia a kisbusz oldalának. – De tudod mire gyanakszom, Jani bá? Tudod? – az öreg itt egész suttogóra fogta – hogy az öreglány is csak rutinból üvöltözik, hogy már őt se bassza fel az én pornógyűjteményem igazán. Nagyon nagy érték. Nagyon nagy. A Gazda szerint megér vagy négymilliót. Érted? 

 

 

– Itt lesz az irodád – mutatták Gregorijnak a nagy termet. 

  Vagy hatvan szakértő ült az elkerített apró bokszokban, a bokszok közt sáros járatok, kitaposott ösvények, Gregorij két nőstény között kapott helyett, rögtön körbeszimatolták, aztán odaoldalgott egy nagyobb, fekete példány és vizeletével megjelölte Gregorij bársonyködmönét.

– A B csoportban leszel – vihogott a jobbján ülő nőstény – a B csoportba csak a legjobbak kerülnek be, csak a legjobbak – legyezgette magát egy üres flakonnal.

– Honnan helyeztek át? – kérdezte a nagyobb testű nőstény.       

– A felügyeleti tornateremből

– Oh, hohó, hohó – emelte föl fejét a szemközti boxban egy deres bajszú hím –  ez sok mindent megmagyaráz, elég sok mindent. A Gazda beszélt már veled?

– Nem, nem, még nem láttam.

– De a leveleit olvastad!? – fordult felé egyszerre a két nőstény.

– Persze, persze.

  Sötétedés után a szomszédos bokszokból rég hazamentek, néhány szakértő szuszogott összetekeredve a bokszok körül, csak Gregorij ült éhesen a monitor előtt, és olvasta vagy huszadjára a gazda Riminiből írott leveleit, hátha talál valami összefüggést a mondatok között, de bármilyen módszerrel közelített a szöveghez, csak széttartó kódokat tudott belőle kiolvasni.

– Idefigyelj, a gazda furcsa egy fasz – hajolt fölé a deres bajszú hím –  de rettenetes sok pénze van, rettenetes sok. Ha okos vagy, te is nyersz belőle. Figyelj, ez a faszi semmi mást nem csinál, csak megbassza a saját gyerekkori álmait. De megvalósítja! Gyújts rá. Leszoktál? Most visszaszoksz. Vedd el, vedd már el. Na. Látod. Nem kell beszarni, látom, beszartál, ne szarj be, kiszedünk belőle mindent, amit lehet. De ha nem akarod, az se baj, találok én mást, ne aggódj, találok mást. Látod? Látod? Annyi az egész, hogy bólogatsz, figyelsz. Itt néha elszabadul a pokol, csak rám figyelj, jelzem, mit kell komolyan venni, mit nem. Remélem, értjük egymást. Holnap feljössz hozzám, a többit ott beszéljük át.

 Másnap együtt szálltak a liftbe.

– Gyere ki egy kissé… – T. egész közel hajol, a mitesszerek felfénylenek orrnyergén – kicsit még kéne seggre gyúrnod, értő? A gazda szereti az ilyen csinos fiúkat, csak még pakolj rá, érted? Enyhe terpeszben guggolsz reggelente ötvenet, feszes lesz a segged, pár hét, annyi se kell, igazán szereti az ilyen csinos srácokat, jó ízlése van, ne aggódj, úgy válogatta össze az egész berendezést, virágok színe a kárpit mintájával, a szagokat.

  A gazdáról kérdezel? Nem, a gazda sose volt nagy kan, csak a mítosz körülötte, még megdugni sem tudott rendesen, ez inkább őt zavarta, engem kevésbé, sokkal többre tartottam azt a koncentrált figyelmet, amivel felém tudott lenni, később ez a figyelem arra korlátozódott, hogy egyre rövidülő aktusaink során igyekezett közepes méretű és változó állagú faszával kielégíteni, ami teljesen fölösleges volt, sosem vágytam arra, hogy minden tudatos kontrollt elveszítve vinnyogjak a gyönyörűségtől, inkább zavart a zakatoló igyekezet, amivel a saját kontrollvesztettségét próbálta késleltetni. 

  Nem, semmi zseniális nem volt benne, csak nagyon könnyen tanulta el egy-egy új szituáció jelrendszerét, hogy aztán ugyanazzal a lendülettel hagyja el az adott jelrendszert, nyelvet, szakmát, országot, embert, mintha soha nem ismerte volna.

  Újra meg újra ugyanazt a kódolt mozdulatsort hajtotta végre, felgyorsítva, elnagyolva, stilizálva. A múltbeli mozdulatsorok befejezetlenségére, saját töredékes létformájára szívesen hívta fel mások figyelmét, mintha ez is a produkcióhoz tartozna: nem ígérek semmit, mégis én magam vagyok az ígéret, a lendület. Olyan magabiztossággal kivitelezte, hogy az már önmagában ígéretszámba ment. És mégis, a közelálló emberek, akik sokadjára látták a mozdulatsort, elhitték, mert el akarták hinni, hogy igen, ez lesz az ő végső terepe, hogy itt majd megtalálja magát. 

 

Bejegyzések

Rabszolgák Velencében

Mit ad Isten, a napokban Velencébe vezérelt az életsors. És úgy adódott, hogy közben sok mindenre kellett gondolni, így akár valami összegzés-féle is lehetne ez a cikk, de persze nem az lesz. Mindössze rögzítem megérzéseimet arról, hogy hol élünk és miként.

 

Kis piros jegyzetfüzetemben az utazás kapcsán az első bejegyzés címe: haza és rabszolgaság. Hát ez lesz a vezérfonal. Nehéz innen indítani, félő, hogy egy lélegzetvétel kevés lesz, mégis.

 

Tudni kell, hogy az elérhető legolcsóbb velencei szálláson, a Cannaregio legszélső csücskében ilyenkor télen, ahol az egyik ablakszárny hiányzott a szobánk ablakáról, s hát egykönnyen befújt a szél, egy arab nő takarított utánunk. Látni kellett az ijedelmet az arcán, amikor először találkoztunk: már fogta volna menekülőre, hisz nem maradhat zárt térben egyedül egy férfival (képtelenség, hogy ellenálljak a kísértésnek már csak gondolatban is) – amikor észreveszi, hogy nem egyedül vagyok, s erre megnyugszik.

 

Az első reggel, amikor a tengerre néző, hiányzó ablakszárnyon át láthatóvá lesznek a hósipkás hegyek, magányos gerillázásom során egy szűk sikátorba tévedek. Közvetlen előttem egy néger srác bandukol, s ahogy kiér a vaporetto megállójába, megáll, leveszi a sapkáját, megfordul és felém nyújtja. Zavarba jövök. Nem tudom, pontosan mitől. Apróm nincs, úgyhogy cigivel kínálom. Komolyan, szinte feddően utasítja vissza, mintha gonoszságból kínálnám, vagy meg akarnám kísérteni. Közben a kezével különös mozdulatot tesz, a szájához emeli és a száj rágó mozdulatait utánozza az ujjaival. Egyszerre kiszolgáltatott, tárgyilagos és bábszínházi mozdulatsor. Valahogy összevillan a szemünk. S nem tudom, ez mit jelenthet.

 

Kotródnék el, ám a sikátorban nyitva van egy kapualj, benézek, naná, hogy valami minipalazzo. A fejetlen szobor, amit lefotózok, egyáltalán nem illeszkedik az előbbi gesztussorozat „antropológiájába”, itt a szokásos paradoxont látom: hogyan tudja egy klasszikus szobortörzs hiányos tagokkal és fej nélkül kifejezni az „emberi egészet”. Pedig csak egy kosárember. Ismerjük a problémát, még ha nem is egészen értjük. Most mindenesetre erre a paradoxonra valahogy ráíródik az előbbi mozdulatsor, a márványra a fekete kéz, a hiányzó fej helyén a néger koldus tekintete, lába helyén a szakadt cipő, satöbbi. A srác, miközben a fényképezőgéppel bíbelődök, tényleg visszanéz rám a vaporetto megállójából. Az antik (?) szobor, amely néz, és a néger srác, aki visszanéz, a nézéseik találkozása/ütközése rajtam, kezemben a fényképezőgéppel – mintha én lennénk az a szilárd felület, kő, hús, vagy akármi, amelyet rögzítenek, vagy amelyről visszaverődhet a fény, de csak mintha. S ez a pillanat valami rejtélyes archeológiából merítve, elhelyezi tudatomban a következő, erőszakosan beíródó szót: rabszolga.

 

A többi már erre a felületre íródik, vagy ebből a horizontból látható csak, például az árusok társadalmának hierarchiája, amelynek csak a legalsó fokozatait van időm némiképp pontatlanul „szintezni” az alatt a rövid idő alatt, amíg Velencében vagyok. Például fiatal néger srácok valami takonyszerű műanyag masszát csapnak a földhöz, ami kirajzol egy arcot, aztán elkezd összehúzódni. Viccesnek épp vicces. De a műtakony valahogy arc utáni fázis, mérhetetlenül kísértetiesebb és archiválhatatlanabb, mint a fej nélküli szobor humanista rejtélye. Vagy a hamisított (?), lopott (?) Gucci márkájú női táskákat áruló, szintén néger srácok. Este tízkor még megvan mind a tíz. Eladhatatlan termékkínálat, s innen talán csak egy lépés a koldulás.

 

És hát nem túl romantikus dolog arra gondolni sem, hogy a világ egyik leglátogatottabb városának termékbrandjét, a velencei maszkokat, legalábbis azok többségét, kínaiak szállítják, akik talán szintén nem idegenkednek attól, hogy rabszolgamunka felhasználásával fokozzák a mennyiséget.

 

Persze ez így rögtön egy talán túlexponált alulnézet. Túlexponált, mert ismereteim korlátozottak. Ám nézzük, mégis mi lehet jó Velencében egy magunkfajta kelet? közép? európai? gerillázónak. A piros jegyzetfüzet ezt súgja, most már egyéb nyugati utazásaink tapasztalatait is sűrítve: ami leginkább irigylésre méltónak tűnhet számunkra, az a Nyugat otthonossága/”nacionalizmusa”, ami egyfajta determinációhitből származik. Számukra nem létezik a kitörési vágy, az emelkedés vágya. Ami van, az a maga színvonalas igazságtalanságában mindenki számára természetes. Többnyire senkinek nem jut eszébe, hogy a dolgok máshogyan is lehetnének. Nehezen magyarázható, de benyomásaim azt súgják, hogy a nyugati társadalmak nem nyitottak, azaz egy alapvetően immanens, zárt struktúrában léteznek. A nyitottság, a tolerancia inkább csak „rendszerkövetelmény” egy olyan rendszerben, ahol igenis újra meg újra szükség van az intoleráns, rasszista, megbélyegző intézkedésekkel és logikával szembeni óvásra és a nyitottság propagandájára.

 

Másfajta rasszizmus ez, mint amit mi itthon olyan jól ismerünk. A jobbikos kisbarát ágál a maga rasszizmusával, világgá kiabálja, mintha valami igen eredeti találmány lenne, akarva vagy akaratlanul mindig elárulja magát, elárulja, hogy indulattal és előítélettel viszonyul a kérdés felé. Persze nyugaton vagy északon is megtalálható ez a típus, de van egy másik típus is, amit talán a leginkább az különbözteti meg ettől a típustól, hogy nem indulatos, hanem közönyös. A közönyös jólét rendszere azért alkalmaz keleti, afrikai, szóval idegen szolgát, mert ezt természetesnek tartja (!), mert anyagilag megengedheti magának, s mint „munkaadó” még jó színben is tűnhet föl maga előtt, s mert ez még mindig elfogadhatóbb helyzet valamiért (!?) az idegen számára és sokszor (bár nem mindig) beleegyezik, vagy kénytelen beleegyezni ebbe a szolgai viszonyba. Eszébe sem jut, hogy a struktúra a maga immanens totalitásában, melyben otthonosan érzi magát, esetleg hibás és igazságtalan, s kritikája ritkán éri el a struktúra szívét.  

 

Két kérdés is adódna itt rögtön, amire még nem tudunk válaszolni: 1. mi a közöny, a determinációhit, a „közönyös rasszizmus”, avagy a nyugati, irigyelt „otthonosság” nivelláló komfortizmusának/komformizmusának logikája? 2. miért egyezünk bele mi magunk is rendre, a román vendégmunkásoktól a magyarországi „csúcsértelmiségig” ebbe szolgaszerződésbe? Vannak-e alternatíváink, tartalékaink ezekkel szemben? Úgy tűnik, hogy a tartalékok éppen a hiányaink: hiánytartalékok?

 

Ami Velencében kifejezetten megkapó – már ha el tudunk vonatkoztatni a több ezer tonna giccstől –, az a terek és távolságok emberre szabottsága: minden akkorának tűnik, amekkora épp elég. Jórészt hiányzik az a monarchikus és szocialista monumentalizmus, ami náluk agyon nyomja a múltat és a kulturális emlékezetet, noha ez az emberre szabott múltnak örvénylő mélységei és távolságai nyílhatnak meg egy-egy reliefen, 4. századi templomban, satöbbi. S közben a világ leghíresebb városainak egyike talán az egyik legigénytelenebb is. A helyiek igénytelensége, az omladozó házak, az örökös elmúlás-szag mégis felajzza az odalátogatókat: mintha még egyszer és utoljára élni szeretnének. Aztán élnek tovább úgy, ahogyan eddig.

 

A hideg és nyirkos falak, a méretek emberi léptéke megnyugtatóan otthonos, mintha minden a fékezett vágy logikájára szerint működne, ám elsőre úgy tűnik, nincsen transzcendenciája, nincsen kívülje. A reneszánsz festészet vallási témái, vagy a barokk eksztázisok itt hangsúlyozottan emberi eksztázisok. Ami kimagasló, az nem kivételes, s nem is igazán kimagasló, mivel itt az átlag is színvonalas. Ezért a nagy művek is természetesnek hatnak, noha persze itt sem következnek egyenesen az átlagból. A tenger is: megláncolt tenger, apály, dagály, fékezett nyugtalanság.

 

Éppen emiatt érthető meg talán ezen példán, hogy miben különböznek a mi történelmi tájaink az immanencia efféle totalitásától. Hiszen a Nyugat, az „igazi Európa” determinációhite abból táplálkozik, hogy nem ismeri a frusztrált nosztalgiát és az emelkedési vágyat – két olyan vágyat, ami számunkra konstitutív. A Nyugat számára a múlt már halott archívum és nincs ahová a jövőbe, még nyugatabbra menni, csak vissza, valamiféle irreális egzotikumba, Keletre, a Balkánra, satöbbi. Mi megfizetjük ezért azt az árat, hogy sohasem élünk a jelenben, örökösen elmenekülünk a jelenből a múlt, vagy különféle elcseszett remények és tervezetek felé. Ám egy nyugati városban az ember a jelenbe befalazva éli mindennapjait, ahonnan nincsenek kijáratok: minden út Rómába vezet, de Rómából aztán nincsen kivezető út semerre se. Minden út készen áll, az embernek nem kell csinálnia semmit, a megfelelő testtartással és a szabályok betartásával csak végig kell mennie rajta. Nekünk viszont még utakat kellene építenünk. Amihez meg szegények vagyunk, vagy korruptak, vagy ostobák, vagy frusztráltak, vagy gonoszak, vagy ha véletlenül egyet-kettőt sikerül megépíteni, akkor nem a célnak megfelelően tervezzük meg. Ha még ez is sikerülne, akkor egy éjszaka ellopják az egészet. Volt út, nincs út.

 

A velencei koldus talán a föntiek miatt tűnt másnak, egészen másnak, mint amilyenekkel itt Kolozsváron, vagy Budapesten találkozik az ember. Mert az arcán rögtön látszik a menthetetlenség, az, hogy nincs kiút, nincs kivezetés, nincs exodus. Ő nem valamilyen véletlen lecsúszás áldozata, miszerint akár alakulhatott volna másként is az élete. Nem. Őt a Szerencsétlenség sújtotta le. A rabszolgaságnak, az arcra írott szerencsétlenségnek ilyen értelemben tehát mintha nem lenne szociológiája, csak egy sajátosan „nyugati”, vagy még inkább „római” ontológiája. Mert nem pusztán anyagilag, hanem szimbolikusan is másik kasztot, azaz egy másik, alacsonyabb létfokozatot képvisel: ez látható az arcán. A szerencsétlenség bélyegét hordozza, azaz megbélyegzett, determinált, immanens létállapot a szerencsétlensége, amin nem lehet változtatni, vagy ha lehet is, az is csak külsődleges változás: egy gazdag rabszolga, egy milliárdos akár, de mindörökké rabszolga. Mivel hivatalosan Európában nincsen rabszolgaság (hiszen demokrácia van, nemde?), ezért nincsen jogi út a mégis létező rabszolgák felszabadítására. Az immanencia e téren is totális: Európába csak bevándorlás van, kivándorlás nincs? Dehogy nincs, van, csak arról nem  szívesen beszélünk. Pedig talán ideje lenne kiutazni egy kicsit Európából.

 

Ha ilyen arcokkal találkozol a nyugati nagyvárosokban – s márpedig ha figyelsz, találkozni fogsz velük –, akkor fel fog háborítani az a frusztrált Nyugatra és Európára mutogatás, az állítólagosan stabilabb nyugati demokrácia, a jogbiztonság és a színvonal, amivel riogatni szokták a keleti „kistestvéreket”. Stabilabbnak tűnik, persze, de csak azért, mert nem a látványos, demonstratív diktatúra felé van kilengése a rendszernek, hanem a hétköznapi, az átlagos, a szenvtelen, a természetes, jogszerű, színvonalas, „indokolt” igazságtalanság felé. A nyugatabbik Európából esetleg tele zsebbel, mégis menthetetlenül kifosztva és megalázva hazatérő vendégmunkások a szolgasággal szembeni szenvtelenséget, s a biztonság utáni vágyat a luxus iránti elragadtatottsággal „kárpótolva” térnek meg. És a mi úgynevezett gazdasági és politikai elitünket részben milliárdos rabszolgák alkotják.

 

Ám Kelet (?) Közép (?) vagy tudomisén, melyik Európában mit kezdünk vajon a Szerencsétlenséggel? Kétségtelennek tűnik, hogy valamilyen arányban ez része a saját otthonosságunknak. Persze ez már nem egészen ugyanaz a szerencsétlenség, ám rendszereink diszfunkcionalitása, életünk örökös dezorganizálódása, disszociációink, a folytonos meghasonlás magunkkal és „mieinkkel” valamiképpen teret teremt a szerencsétlenség kihordására. Nem pusztán arról van szó, hogy van hová előre tekintenünk (elcseszett remények, tervek, álmok, utópiák), vagy hogy nem teljesen halott még számunkra a múlt (nosztalgia), hogy tehát bízni tudunk különféle exodusokban, még ha nem is feltétlenül reális utak ezek, hanem arról is, hogy valamiképpen maga a szerencsétlenség, a meghasonlás, a szakadék teresedik ki, a hiány hellyé, térré, méghozzá rétegzett térré tehető. Tudunk élni benne, együtt tudunk talán élni meghasonlásainkkal. Ez lehetne talán egy lehetséges körülírása annak, amit hiánytartaléknak, vagy hiányfölöslegnek tudnék nevezni.

 

Persze ahhoz, hogy ne uralkodjon el végleg a dezorganizáltság, a rendszer néha frusztrált önvédelemből diktatórikus üzemmódba kapcsol. A diktatórikus üzemmód voltaképpen logikus válaszként következik abból a diszfunkcionalitásokkal terhelt, dezorganizált életből, ahogyan mi élni megtanultunk. A szellem itt sohasem futhat be teljes köröket, s ha ez sikerülne, rögtön meg is teremtődne az a determinált és szenvtelen immanencia vagy otthonosság, amit a nyugatabbik Európától el szoktunk olykor irigyelni. De mivel soha nincsen biztosítva az úgynevezett átlagos színvonal, a szellemi biztonság és méltóság, így az is, ami éppenséggel csak átlagos, vagy átlag alatti színvonalat képvisel, olykor kivételesnek tűnik a számunkra, ha az itteni talajból nőtt ki, és normatív erővel ruházódik fel, ha kicsit nyugatabbról érkezik, míg a kimagaslót, amelyik nem igazodik normához, esetleg észre sem vesszük, vagy nem tudjuk értékelni.

 

Ebből a diszkomfortos életmódból olykor egyeseknek elegük lesz, és ez érthető. Ilyenkor kivándorolnak, külföldi karriert igyekeznek építeni, jobb munkahelyet keresnek nyugaton, vagy külföldi múzeumoknak adják értékes írói hagyatékukat. Minden személyes, társadalmi vagy politikai indítékát meg tudom érteni, el tudom fogadni ennek a fajta gesztikulációnak, csak azt hiszem el elég nehezen, hogy ez valamiben is különbözne annak a hagyományosan diszfunkcionális, önkifosztó, balkáni reflexekkel terhelt, önmagát le- és megtagadó rendszernek a logikájától, amiből éppen ez által vél szabadulni az illető. Ez éppen a jelen és a saját meghasonlottság nosztalgikus vagy utópikus tagadása egy másik jelen, egy másik múlt, egy másik remény nevében. Tulajdonképpen nem is ismerek tipikusabban balkáni gesztust, mint amikor valaki frusztráltan kivonul, hogy megszerezze az európai átlag biztonságát és komfortosságát, majd ebből az átlagból visszabeszélve látványosan utálkozik azon, amit megtagadott, vagy ami őt megtagadta. Hiszen mindezzel talán pusztán saját elfelejtettjét, saját be nem vallottját, saját Másikját, saját elrendezhetetlenjét tagadja.

 

Talán reménytelen, sőt kilátástalan, legalábbis elemezhetetlen, zavaróan “életszagú”, vagy civilizálatlan életformára enged következtetni, ha az ember hazatérve Velencéből az olasz akcentussal nagyzoló többek között tizenéves román vendégmunkásokkal tömött repülőn, majd felül a Sărăcia (Szegénység, Nyomorúság) gúnynevű Temesvár-Iași irányú vonatra, amelyen nyolc órát zötykölődik Kolozsvárig tömény húgy- és alkoholszagban, részeg munkások és romantikus regényeket olvasó tűsarkú cipős nők között. A vécében illegálisan ugyan, de cigizni is szabad, bár másfél centis sárga lében kénytelen tapicskolni közben a bátor gerillázó. Kellő gyakorlat után akár művészetfilozófiát is tudnak olvasni egyesek ilyen körülmények között, bár talán ez itt már igencsak fölösleges. A dadaista műalkotások képeskönyve mindenestre jobban tud működni ilyenkor. És az ember olykor tart attól, hogy soha nem fog haza érni, hogy megtagadták, és hogy senki nem érti őt meg, és ő sem másokat, s hogy végül is talán már mindenki elkárhozott vele együtt, vagy feloldódott a húgyszag transzcendenciájában.

 

De aztán változnak az utasok, beül egy fiatal cigány pár, rögtön el akarnak adni valami nagyon jó kabátot neked, közben azt olvasod a soron következő dadaistánál, hogy „amit általában valóságnak mondunk, az, ha pontosak akarunk lenni, a habosított semmi”, majd kicsit odébb ezt:

 

„dada olyan, mint az önök reményei: semmi

mint az önök paradicsoma: semmi

mint az önök vezérei: semmi

mint az önök hősei: semmi

mint az önök hitei: semmi”

 

A cigány párral van egy gyerek, csokit eszik, valaki mégiscsak vehetett egy kabátot, aztán kacagnak, és én is. És hirtelen kedvem lesz elszívni egy cigit a kriminális vécében. Büdösség van, ja, bűzlik az epém is utána, de hát a pillanat derűje, tudják…

 

 

Bejegyzések

Az úr csak albérlő

Marosán Tihamér kinyitotta a bejárati ajtót, táskáját a cipős szekrény tetejére tette, majd bekulcsolta az ajtót. Szétnézett. A cipők szanaszét hevertek az előszobában, úgy, ahogy gazdáik lerúgták lábukról. Tihamér lehajolt, összepárosította őket, majd katonás rendbe helyezte őket a szekrény előtti rongyszőnyegre. Két lépést hátrált, s elégedetten tartott szemlét az immár vonalba fejlődött szakaszon.

           

Bemasírozott a hálóba, a vetetlen ágyat elrendezte, a lepedőt kisimította, ahogy azt egy leordított fejű baka tette volna, aztán az egészre ráterített egy barna pokrócot. Az ágy melletti könyvekből tornyot emelt, s mire felrakta minden darabját, rájött, el fog dőlni. Végül kettőt épített, mármint tornyot. Egyiket a bal oldalra, másikat a jobbra. Éppen csak az őrszemek hiányoztak belőlük. A kis perzsa szőnyegeket is megigazította, s betette maga mögött az ajtót.

           

Az első gondot a ruhaszárító okozta. Melltartók, tangák, szakadt és szétfingott alsógatyák tarkították a rácsozatot. Miért pont most, miért pont ma kellett fehérneműt mosni, tette fel plafonra szegezett tekintettel Tihamér a kérdést, s minthogy válasz sehonnan sem érkezett, fogta a ruhaszárító állványt, és betolta a sarokba. Leszarom. Leszarom az egészet, nyomatékosította a gondolatot, és duzzogva kivonult a konyhába.

           

A szekrény tetejéről levette a kávés dobozt. Szétszedte a kotyogós kávéfőzőt, a zaccot a szemetesbe ürítette, az alját megtöltötte vízzel. Miután visszatekerte a tetejét, felhelyezte a villanytűzhelyre. Amikor elfordította a tűzhely gombját, a platni szikrázott egyet, majd még egyet, végül sietősen izzani kezdett. Tihamér csodálkozva figyelte, amint a villanyplatni szédületes gyorsasággal felhevült, s vörösen világló körök jelentek meg a közepén. Két lépést hátrált, s a biztonsági zónából figyelte az eseményeket.

           

Megszólalt a kapucsengő.

– Az ingatlanos – szólt bele egy női hang.

Tihamér megnyomta a vörös gombot, s egy pillanatig reménykedve várta, hogy a robbanás majd szétfeszíti a házat, s az egész kupleráj összedől. Minthogy nem történet semmi hasonló, beletörődve az elkerülhetetlenbe, kikulcsolta az ajtót.

 

– Jó estét, Marosán… – kezdett bele Tihamér mosolyba torzult arccal.

– Ez itt az előszoba – nyomakodott a lakásba az ajtót teljesen kitárva az ingatlanos. – Magas, tágas, igazán kiváló. Jöjjenek bátran – fordult hátra a mögötte érkező házaspárhoz. Azokat nem kellett sokat biztatni, lendületesen követték az ingatlanos kisasszonyt, aki hosszú szövetkabátjában már sarkig tárta a hálószoba ajtaját.

           

Az események felgyorsultak. A kisasszony csizmájával ütemes ritmust kopogva járta be a hálót, s reklámtollával itt is, ott is rámutatott a szoba előnyeire. A magassága megfelelő, akár galériázni is lehet, de ő itt nem javasolná, minthogy alig lenne hely a feljárónak. Továbbá a padló is rendben van, békebeli parketta, alig nyikorog, de egy alapos felcsiszolás és lakkozás után szinte új is lehet. Ezért egyesek ölni is tudnának, fejtette ki apró kis mosollyal a szája szegletében. A házaspár bólogatott. A férfi szakértelemmel hajolt le a kissé kopottas parkettát szemügyre venni, aztán fejét csóválva emelkedett föl. Persze, az alapos csiszolás mindenképpen szükséges, előzte meg a mondatot a kisasszony, s széles mozdulattal kitárta a nappali ajtajának mindkét szárnyát.

 

– Ezt nézzék, hatalmas, ide kell aztán a fantázia – lépett be a szobába, utána pedig a férfi, majd a nő, akiről nem igazán lehetett eldönteni, tetszik-e neki a lakás.

           

Elhaladtak a sarokba tolt ruhaszárító mellett, s a kisasszony megállt a szoba közepén. Ide galéria kell, tökéletes a magasság, még lépcsőnek is van hely, vagy akár ketté is lehetne vágni a szobát egy gipszkartonnal, folytatta, s nem vette észre, hogy a vevők figyelme, mondjuk úgy, elkalandozott. A férfi odalépett a könyvespolchoz, levett egy könyvet és forgatni kezdte, de közben nem bírta levenni szemét arról a hajszálvékony tangáról. Belelapozott a könyvbe, forgatta, de szeme sarkából mindegyre csak a kék kis bugyit bámulta. A nő a polc mellett lévő állólámpát vizsgálta, néha párjára pislantott, majd szinte már szégyenkezve a szakadt alsógatyákra. Hogy lehet így élni, szörnyülködött magában, s kiszámított, jól begyakorolt mozdulattal megigazította a szemébe hulló hajtincset. Mert ha megnyitják azt az utcáról látott vakablakot, akkor két világos szobájuk is lehet egy helyett, sorolta rendületlenül a kisasszony, s tollával a hófehér falra bökött. Oda, ahol feltételezhetően a vakablak rejtőzött.

           

A konyha és a fürdőszoba szemléje után visszatértek az előszobába. Az ingatlanos aláíratta a házaspárral az adminisztrációt, majd felajánlotta, esetleg menjenek körbe még egyszer. Nem szükséges, vágta rá a nő, de a férfi újra körbejárta a lakást, hosszasabban időzve a nappaliban. Visszaérve, a közösköltség iránt érdeklődött.

– Nem tudom, pontosan miből áll össze – mondta az ingatlanos.

– Talán kérdezzük meg az urat…

– Majd a tulajdonost, az úr csak albérlő – válaszolta az ingatlanos és betette maga mögött az ajtót.