– Miért csinálod?
– Hogy olyan legyek, mint a többiek.
– Hülyeség! A többieknek soha nem lehetsz elég jó.
– Akkor nem kellenek a többiek, nem kell senki. Ki lehetek egyedül? Egy magányos tornász. Ki vagyok egyedül? Egy beszélő robot, aki a körülményektől függetlenül is boldog. Ki akarok lenni? Senki és semmi, de nem egy házban, hanem ott ahol van tenger, fa, napfény, árnyék és szél is.
– Teljesen egyedül?
– A választ nem tudhatom. Biztat egy Isten, aki placebo vagy oxigén a sejtjeimben. Én élek vele, és nem is akárhogy: nyugiban, békésen.
– Nem kell éljél.
– Hagyjuk már a morcoskodást. Az nem alternatíva, amiről ennyire hiányosak az ismereteink.
– Akkor ez nem önbecsapás?
– Az az önbecsapás, hogy mindig van alternatíva. Hogy mindig az a más lenne jó, ami nincs is. Az a regresszió, mikor nem azt nézed, amid van.

Senki és Semmi egy személyben ül a tengerparton. Fatörzsnek támasztva a hátát. Teleszívja a tüdejét sós levegővel, oxigénmolekulák viszik az életet a sejtjeiben. Aztán feláll, és visszamegy az emberek közé.

Illusztráció: Edward Hopper: Rooms by the sea (1951)