Amióta Németországban élek, mindegyre azt hallom, hogy egyik-másik ember „megérett egy szigetre”, és ez alatt egy szigeten töltött nyaralást értenek, a turisták szigetboldogságát.
A „szigetboldogság” összetett szónak számomra két, széttartó része van. A „sziget” szó nem engedi magához a „boldogság”-ot. Több mint harminc évig egy diktatúrában éltem Romániában. Mindenki maga volt egy sziget, úgyszintén az egész ország – egy kifelé légmentesen zárt, belül felügyelet alatt tartott terület. Az országot jelentő hatalmas, mozdulatlan szigeten maga az ember tehát egy aprócska, kóválygó sziget volt. A kettő kényszerűen egymásba rétegezve, két egymásra erőltetett tényszerűség. Már önmagában is bármelyik elég lett volna ahhoz, hogy megtörjön és felőröljön.
A családomban is mindenki egy-egy sziget volt. ’50-es évek, gyerekkor a sztálinizmusban, egy félreeső faluban, ahol még egy aszfaltozott út sem volt a város felé ‒ és az elkerített világ sem lehetett politikamentes. Három-négy politikai funkcionárius tartott ellenőrzése alatt mindent és mindenkit. Városiak voltak. A frissen képzett, fiatal őrök egy porfészekben kezdték karrierjüket, fenyegetések, kihallgatások, letartóztatások által kitűnve. Négyszázöt ház volt a faluban, mintegy ezerötszáz lakossal. Mindenki rémülettel járt-kelt. Senki sem merészelt beszélni róla. Noha gyerekként nem fogtam fel a félelem tartalmát, az érzése beleette magát az fejembe. A családomban mindenki kárvallott volt. Nagyszüleimet „a nép kizsákmányolóinak” minősítve megfosztották a szántóföldjeiktől és a fűszerbolttól. Egyik napról a másikra a járás egyik leggazdagabb emberének annyija sem maradt, amivel kifizesse a borbélyt. A fia elesett a háborúban. A lányát, az édesanyámat, öt évre egy kényszermunkatáborba hurcolták a Szovjetunióba, ahol éhség és fagy képében saját szemével láthatta a halált. Apám túlélte a háborút. Igen, nagyapám mindennek morgott a bajusza alatt, ha tenni kellett valamit a ház körül. A nagyanyám magának motyogta az imákat. Anyám belevetette magát a robotolásba, a teljes testi kimerülésig. Apám pedig az ivásba, míg a lábai megrogytak, a nyelve összeakadt. Én tartalmilag semmit, érzelmileg mindent felfogtam ebből a hallgatással párosuló szótlan összeomlásból. Jártomban-keltemben én voltam a saját társam, gyakran akartam tőlük szabadulni és saját magamból is kimenekülni. Még fennhangon is beszéltem magamhoz, amikor biztos voltam benne, hogy senki nem lát. Gyerekkoromból ismerem a szigetboldogtalanságot. Minden belőle állt össze: a ház népe és a falubeliek. A szomszédos falvak közül kettő román volt, egy szlovák és egy magyar. Mindegyik magának, a maga eltérő nyelvével, ünnepeivel, vallásával, népviseletével. Ebben a német faluban azonban mindenki vétkesnek számított Hitler bűntettei miatt, még azok is, akik a háború idején csak gyerekek voltak, vagy félig gyerekek, vagy még meg sem születtek. Szigetként ismertem a faluszéli zöld völgyet is. Egyedül lenni a tehenekkel és érezni, ahogy a táj túl nagy lesz a szűkre szabott bőrnek, mert az égbolt és a rét egymásba gabalyodtak. A táj szépségét fenyegetésként érzékelni, mint ingaórát, ami saját tiktakolását magába nyeli, és téged a rét fölé, a szédítő kékségbe emel, s onnan föntről vet le, vagy a föld alá, az agyontaposott sírfeketeségbe szorít, majd kivet magából.
Erre a német kisebbségre úgy tekintettek mások, mintha nácifriccek szigete volna, magát pedig azok szigetének érezte, akiket a románok ártatlanul büntetnek. Pedig Antonescuval a románok éppúgy Hitler szövetségesei voltak, mint ők. Természeténél fogva minden paraszti közösség meglehetősen szófukar, ezeket a parasztembereket pedig még jobban elnémította az, amit történelemnek nevezünk. Kifelé alázatosak lettek, vakon engedelmeskedő, idomított lényekként szöszmötöltek az állam szántóföldjén, ami még nem olyan régen a saját tulajdonuk volt. Ugyanakkor, mintegy belső kárpótlásként, a felsőbbrendűség mítoszát szövögették, távol minden nyelvi kódtól, ami keresztbe tehetett volna a szocializmusnak. Akik nem akarták Hitler bűneit belátni, a náci dalokat is bordalként énekelték, elvégre ezek csak jó hangulatot teremtenek, semmi több. Az ezzel járó félelem tűzbe hozta őket, míg a jókedvtől elenyészett minden elővigyázatosságuk, de ha nem engedtek ennek a csábításának, büszkén mondták, hogy ismét úgynevezett szokásaikat és népköltészeti kincseiket ápolják derekasan és mentik meg a pusztulástól. Nem, nem szigetboldogság volt ebben a játékban, hanem nacionalista, hőzöngő csoportfélelem. Úgy tekintettek magukra, mint egy kisebb halmazra, ami nem hagyja elvenni, mi leginkább sajátja, a „németségét”. S ami életrevalóságával messze felülmúl mindenki mást. Igen, gyerekkoromban az ő szigetboldogtalanságuk egy darabkája voltam, én is oda tartoztam, a felnőttektől átvéve mindkettőt: egyrészt hogy, az állam felé nácifriccek megfélemlített gyermeke vagyok, másrészt a falu belső rajzásában azt a kevély öntudatot, miszerint „mi”, németek, a többiek fölött állunk. Jóllehet ez utóbbi meggyőződés gyakorlatilag nekem semmit nem segített, amikor egymagamban voltam. S még ha egy milliméternyi kapaszkodót sem adott, sem a szoba sötétjében az ágyon, még annyira a hatalmas, zöld völgyben, a gondolat, hogy „mi” jobbak lennénk, általában magától értetődőnek tűnt a számomra. Ezzel legalább egy okozati összefüggés került a bánsági sváb fensőbbség és az állam bosszantása közé: azért fojtogatnak minket, mert jobbak vagyunk – így magyarázták nekem otthon a dolgokat. Az államival párhuzamosan egy bánsági sváb ideológia. Ennek kellett volna ellensúlyoznia azt a stigmát, amit az állam ránk nyomott, de egy lépést sem segített abban, hogy a napok, az órák, a percek közben, az országút mentén vagy a völgyben eligazodjunk. Ezt rég észrevettem, csak nem mertem belegondolni. Kisiklottam a mi-érzésből, holott osztozni akartam benne. Az ember gyerekként az övéihez és a falubeliekhez akar tartozni. Rászorul valami örökérvényű szabályozottságra. Vágyakoztam utána és kimerültem benne. Látszott az is, hogy mindenki belefárad egy csöppet saját magába, és a túl sok munkába, hogy sakkban tartsa magában mindazt, amiről nem szabad beszélni. Hogy megfeleljen egyrészt a jöttment pártfőnök éberségének, másrészt a kötelességnek, hogy ezt a „jobb, német mi”-t képviselje. Csupán ösztönösen, tehát elkerülhetetlenül, mégis anélkül, hogy magamnak bevallottam volna, belsőleg gyakran nem tartoztam ahhoz, ami körülvett. Az okát nem kerestem. Biztosan mindenki mással ez történik, mondtam magamnak, csak észre ne vegyék, mi van velem. Még jó is, hogy az isten olyan leleményes volt, gondoltam, hogy az ember koponyáját vastag és átlátszatlan csontból alkotta meg. Nem értettem, hogy lehet, hogy a falu, ami a közösség védelmére esküdött fel, a maga egész háromszáz éves rítusokra épített életével a „mi és mieink” megőrzése érdekében az én megszüntetését célozza meg. Ezt a magam mulasztásának éreztem, a kudarcomnak, mikor a magányom hiábavalóvá teszi a napot és minden hovatartozást keresztülhúz.
Ezekben az években alakultak ki mintázatok, melyek a későbbiekben is megőrződtek, amikor tizenöt éves koromban a városi gimnáziumba kellett járjak. Máig nem tudom, hogy ezeknek a mintáknak az újrafelismerése megkímélt-e vagy jobban megterhelt. Az iskolában a falusi gyerekeknek a városi gyerekek között megképződött szigetén találtam magam. Egy német gimnázium volt, de a jól öltözött, gyorsan replikázó, kitűnni tudó tanulók román tisztviselőcsaládokból jöttek. Lenézték a kis falusiakat, holmi szerencsétlen tökfejeket, akik nemkülönben vinni akarták valamire. Hozzám hasonlóan minden falumbelit kinevettek. Minden, amit a falu legjobbjai mondtak, egyszerre badarság lett, és ahogyan magukra tekintettek, öncsalásként lepleződött le. A falutól harminc kilométerre fekvő városban az otthonról hozott neveltetés egy kalap szart se ért. Ez a belátás gyorsan és keserűen jött. A városiak ügyesek és rugalmasak voltak, tudták, hogyan hízelegjenek a testükkel és a szavaikkal. Románok voltak, de gyakrabban mosakodtak és szorgalmasabban tanultak, mint én. Hát akkor miért mondta nekem azt otthon mindenki, hogy a románok lusták és mocskosak. Egy dolog maradt csak érvényben: a fejesektől óvakodni kell. A családjaikban ápolt természetes találékonyság folytán a fejesek gyerekei gyorsan megszerezték az osztályfelelősi pozíciót, önként bekapcsolódtak az ifjúsági szervezet politikai tevékenységébe, gyűléseket vezettek. Nem megbélyegzett családból származtak, elfogadták az államot, igaz, ők is a szüleikről vettek példát, hogyan kell másokhoz képest felsőbbrendűnek lenni –, de mindez az állammal összhangban történt. Ilyen volt a logikájuk: ha valaki az államon belül többre érdemes, az nemcsak a maga számára áll a többiek felett, hanem sokkal inkább azokkal szemben kell ilyennek lennie, akikre az állam gyanakodva néz.
Ugyanakkor a gimnáziumon kívül, a város utcáin is, minden ismét, még ha másképp is, túlságosan nagyszabású lett az én szerencsétlen, szűkre szabott bőrömnek. Honvágyam volt mindaddig, míg olvasni nem kezdtem a provincializmusról és a nemzeti szocializmusról. A szülőfalumat mintegy üvegfal mögött láttam ‒ egy fantomszerű láda, könyörtelenül megdermesztett emberekkel dugig tömve. Kerültem a fejesek gyerekeit, de városi is lenni akartam, mint az a több ezer szokványos ember, akikkel az üzletekben, a parkokban, a villamoson találkoztam. Magam körül a moccanatlan aszfaltszigeten bolygó számtalan kis szigetre ismertem rá. Ebben a felügyelet alatt tartott városban a szigetboldogtalanság nap mint nap tükröződött az emberek arcán. Rendőrségi razziákat, nyilvános letartóztatásokat, lefogott bolti tolvajok félelemtől eltorzult arcának fotográfiáit láttam kiállítva a kirakatokban, s ennek ellenpontjaként a park sétányai mentén az élmunkások és a szocializmus hőseinek zsíros mosolyát a tablókon. Láttam az utca közepén rongyos, élettelen fiatalokat vagy öregeket a porban feküdni, a közönyösen továbbhaladó járókelőket; és láttam az állami gyászmenet pompázatát, a nyitott koporsót a bársonyba öltöztetett teherautón, és az üveges tekintettel bámulókat. Pillantásukban a halott gazemberre pazarolt pompa láttán elfojtott utálat azzal a leküzdhetetlen irigységgel és önsajnálattal elegyült, hogy nekik maguknak sosem lesz részük ilyen méltóságteljes temetésben. Természetesen egyikük sem merte volna kimutatni a megvetését és az irigységét. Minthogy minden ember tudta, a bámuló tömegben ott nyüzsögnek a besúgók. Minden fél szájjal elejtett megjegyzés túlontúl sok lehet ‒ ez rendületlenül ült a háttérben. Egy meggondolatlan szónak súlyos következményei voltak. Ha egy ügyetlen nyelvbotlás máris az őrök kezére ad, ezzel véget vet további létezésednek, s az eddigit szétszakítja ‒ ez esetben mindenki arra kényszerül, hogy szigetté váljon. A bizalmatlanság mindig és mindenütt a legalapvetőbb érzelem. Mindenki egy két lábon járó titok, tiltott dolgok bőrkötése. Ügyességétől vagy ügyetlenségétől függ, hogy megfékezi-e a nyelvét, vagy meggondolatlanul kifecseg valamit. Csakis innen indulhat bármilyen, hétköznapi emberek közötti találkozás ‒ olyan magától értetődő ez, mint a nappal és az éjszaka. Nem szabad, hogy tiltott dolgokon kapjanak, hogy rájuk gondolsz, úgyis mindenki tudja, nem szabad szóval és tettel bizonyságot adni arról, amit mindenki tud. A nagy román szürrealista, Gellu Naum írja Zenobia című könyvében: „… hiszen vannak dolgok, amikről hallgatnunk kell (…); mások értenek, amennyit tudnak; mindenki kevesebbet mond, mint amennyit ért, és többet is megért, mint amennyit mondanak neki, de amit megért, azt nem mondják el neki, mert amit elmondanak neki, azt nem érti, és így tovább;”
Egy másik sziget a vezető tisztségviselőké volt. A gazdaság, a párt, a titkosszolgálat, a rendőrség és a hadsereg funkcionáriusaié. Ezek együtt államot alkottak az államban, lakónegyedek, boltok, kórházak, étkezdék, vadászterületek, üdülőhelyek álltak a rendelkezésükre. A köznapi emberek életéhez mértem az ő szigetboldogságuk talán valódinak tűnt. Ám megelégedésük valószínű megállt egy határon, hisz elég sokat kellett a gyalogokkal vesződniük. Fásultságban és félelemben kellett tartaniuk őket, ez tette taktikailag szükségessé a hathatós munkálkodást. Tanácsos volt, hogy a hatás szembeötlő legyen, hisz az elnyomás sikere függvényében becsülték meg őket. Bár a hierarchikus különbségek világosak voltak, a vezető tisztségviselők mégis arra ébredtek, hogy a hétköznapi élet minden rendelkezésükre álló eszközével be lettek csapva, a nép gyűlölte őket. Saját rangjuk zamatát is csak a hasonszőrűek között érezhették – jóllehet itt mindenki nemcsak pajtása, de ellenfele is volt a másiknak. Hogy megfelelhessenek a „mi jobbak vagyunk, mások felett állunk” elvárásnak, nekik is kötelességként kellett felfogniuk saját szigetük megőrzését, akárcsak az én német falumban. Ők sem tékozolhatták el hovatartozásukat, lévén hogy szőröstül-bőröstül hozzátartoztak a csoporthoz, mely jobbakká tette őket. Egy kis szigethalom voltak, amelytől a gyalogság nagy szigethalmaza reszketett. Egy fejesnek hatalmon maradni teljesen a napirendben előirányzott ideológiai tartalmak függvénye volt. Aki a legmagasabbra kapaszkodott, bármikor lezuhanhatott, és elveszíthette hivatalát, kiváltságait, anyagi biztonságát, egész életvitelét, magával rántva saját klánját a gyalogok szörnyen mindennapi életébe. Ez utóbbi persze nem siratta meg a bukásukat. Egy bukott fejest a közemberek távolságtartóan, kárörömmel fogadtak.
Ha egy ország határait géppuskák és kopók őrzik, sziget az. A tilalmak többsége, amit az ember magával cipelt, a menekülés gondolatai voltak. Szigetboldogság helyett vágy férkőzött mindenki fejébe, hogy bármi áron kiszabaduljon erről a szigetről. Elkerülhetetlen, s így magától értetődő volt, hogy ezért az életüket kockáztassák. A Magyarországgal közös zöldhatár, illetve a Jugoszláviát elválasztó Duna nagy erővel vonzottak kifelé. Az ember eszét a lábába ráncigálták. Hátborzongató volt a sok hasonló szökésről keringő mendemonda, a halált kockáztató futamodások mégsem hagytak alább. Aratás idején a zöldhatáron holttestek feküdtek az aratógépek között, voltak, akiket lelőttek, vagy kutyák téptek szét, legtöbbször mindkettő. A Dunán tetemek cafatjai úsztak, a menekülőket hajón üldözték, s a hajócsavar feldarálta őket. A menekülési vágy mégis egyre nőtt. Menekülési hisztériává fokozódva, hisz a mindennapi élet undora és az utálat, ami az értéktelen létezés miatt eltöltötte az embert, hirtelen a remény pszichózisába csapott át, egy olyan életről, amit veszedelmesen elérhet, de aztán idegenben valósít meg az ember. Minden dolgot a menekülés ösztöne kísért. Ebben az országban az ember csupán élete átmeneti helyét látta. Egyedüli támasza annak hite volt, hogy előbb-utóbb alkalma nyílik meglépni. Ez nagymértékű opportunizmust vont maga után. Mindaddig sehogy nem keveredhettél gyanúba. Mi több, el kellett helyezkedned és karriert építened. Minél magasabbra kapaszkodtál, annál inkább növelted az esélyeid. A megszerzett befolyással kihasználhattad, hogy mások tőled függenek. A rangsorban alattad levők zsarolásával gyűjtötted a szükséges tőkét feletteseid szolgai megvesztegetéséhez. Sokak számára hagyni a hatalom által magukat leigázni, csupán szakadatlan felkészülés volt a menekülésre. Ezek a tisztviselők nem annak ellenére maradtak külföldön, hogy a társadalmi ranglétra csúcsára jutottak, hanem éppen azért. Az emberek gúnyosan mondogatták, hogy a menekülés a legnagyobb luxus. Minden fejest állítólag magasztos szocialista öntudat fűtött. Valójában, miután annyi fejes meglépett, a szocialista öntudatot újra kellett volna definiálni és megállapítani, hogy a szocialista öntudat fejlesztésének legnagyobb lépése: a kapitalizmusba menekülni. A szökésüknek semmi köze sem volt ahhoz, ahogyan egyszerű emberek kétségbeesetten a halálba rohantak. Biztos üzlet volt ez, a halál kockázata nullára csökkent. Megmenekülésük persze sehogy sem tetszhetett a többségnek, olyan szabadságot jelentett, amit ők a menekülésük napjáig mindenki mástól megvontak és elzártak, és mégis kárörömmel töltött el mindenkit, hogy még saját vezetői is hátat fordítottak a rendszernek.
Külföld mint a megvalósítható élet vonzása a végzetszerűen nagy, ködös képből konkrét és valódi képpé alakult mindahányszor Temesvár és Bukarest között utaztam. Egy ideig ugyanis a vonat a Dunához nagyon közel haladt el. Közte és a határ között már nem állt semmi. És az utasok apraja-nagyja, de még az egyenruhás rendőrök és katonák is, mind kimentek a vonat folyosójára, úgy néztek ki az ablakon, mintha hipnotizálva lennének, s a jövőjüket látnák. Mintha a közömbös Duna cseppfolyós jövendölés lenne, és személy szerint mindenkinek megmutatná saját menekülésének sikerét. Többé senki sem moccant, olyan csend volt, mint a templomban. Odakint pedig, a többnyire széles víz imbolygón folyt, s néha-néha előtűntek azok a keskeny szakaszok, ahol nem lehetetett nehéz úszva átkelni. Azon túl terült el Jugoszlávia, az átjáró ország Nyugat felé. Falvakat láttunk, gyümölcsfák legyeztek ott messze, mintha minket hívogatnának. A vonatban senki sem mert a másik arcára nézni, az arcok bőre valótlanul összehúzódott, s úgy csillogott, mintha megfagyott vagy beviaszolták volna. Az álmodozás mindenkit megmarkolt, az általánosan ismert kulcskérdés: menekülni ‒ de hogyan? A gondolataik szinte tapinthatóvá váltak, annyira nyilvánvaló volt, mi jár a fejükben, hogy egy időre a vonat zakatolása is ezt hallatta véghetetlen ismétlődésben: „el akarok innen menni, el akarok innen menni”. Így dalolt a fém a Duna mellett, olyan nyugtalanító tisztasággal forogva a síneken, hogy azt kívántad, bárcsak betömhetnéd a vonatkerekek száját, ne látnád és ne hallanád a tetten ért utasok kórusát. Ahogy a Duna elmaradt, mindenki némán visszatért a helyére a fülkékbe, és leült oda, a valódi életébe.
Ezzel ismét annak ellentétéhez érkeztem, hogy mit nevezhetek szigetboldogságnak ‒ hiszen mindegyre csak a sziget boldogtalanságával találom szembe magam. A „boldogság”-ról lévén szó, hadd beszéljek egy keveset arról is, hogy mit jelent „boldognak” és „szerencsésnek lenni”. E két dolog nemcsak hogy különböző, egymással szembenálló is. A másodikat úgy ismerem, mint egy helyzetet, amiben az elképzelhető és elvárható legrosszabb dolog nem következett be. Épp csak „szerencséd van”, mert kizárt dolog, hogy boldog lehess. „Boldognak lenni” egy maradandó állapot ‒ egy sima útszakasz. Bensőnkben hordozzuk, ezt határozhatjuk meg: érzésként. Nagymértékben a saját közreműködéseddel jön létre. Amikor épp „szerencséd van”, az pillanatnyi, kívülről érkezik, és semmilyen érzelemhez sincs köze, mindössze egy gyakran megmagyarázhatatlan véletlen. A szerencse villámgyorsan ér, mint egy csettintés, és csak utána jössz rá, mi is történt. Röviddel azután, de olykor csak évek multán rekonstruálva a tényeket, amelyeknek annakidején mit sem sejtve része voltál. Ha viszont rögtön utána érted meg, hogy „szerencséd volt”, „metsző boldogság”-ot érzel magadban. Ez is a „boldogság” ellentéte, hiszen egy dacos, szégyentelen, az élet külső kötelékeitől megszabadult boldogság ez. A metsző boldogság bódító, vadul rohan keresztül még saját magán is, rögtön ki kell tombolnia magát, hisz e külső kötelékeket mégsem törölheti el. Véget kell vetnie saját magának, még mielőtt a külső tényezők elborítanák és megszüntetnék.
Vajon a „szigetboldogság” a katasztrofális környezet dacára létező privát boldogságot jelent ‒ egy józan építésű, egyéni „koponyaboldogságot”? Egy fajtája az intellektuálisan létező boldogságnak, amit könyvekből vesz és a maga mértéke szerint alkot meg az ember? Könyvekből táplálni saját életedet, – a fojtogató hétköznapokban a dolog nem így működik. Volt egy maroknyi közeli barátom, akikkel könyveket olvastunk és aztán beszélgettünk róluk. Ez volt a főfoglalkozásunk, az olvasottakat a saját életünkhöz igazítottuk. A szakkönyvekben kerestük saját nyomorúságunk tárgyilagos megfogalmazását, pontos analízisét és józan kommentárját. Ugyanerre a nyomorúságra regényekben és versekben, a poétikus kifejezés azonnaliságában is ráleltünk. Mindkét olvasási gyakorlat támaszt nyújtott, saját állapotunkat igazolta. Segített, hogy ne maradjunk magunk előtt szótlanok. Változtatni a könyvek semmit sem tudtak, csak leírni, hogy milyen az ember, amikor boldogtalan. És ez éppen elég ‒ egy könyvtől nem is várok el többet. Így ha a „szigetboldogság”-ból kivonjuk a szellemileg konstruált koponyaboldogságot, vajon „szívboldogság”-ról lesz szó? Viszont amit „szívtett”-nek nevezünk, ugyan nem a fejünkben fészkel? Képesek-e még ezek a sebzett, s ami még rosszabb, szétzúzott emberek érintetlenül megőrizni intim kapcsolataikat, amelyekre ugyanilyen nagymértékben rá vannak utalva? A szerelem nem egy másik ország, ott van, ahol a fejed és a lábad. Arra kényszerül, hogy nap mint nap ellenszegüljön annak, ami körülveszi. A szerelem segíthet, hogy egy cseppet megkíméld magad, hogy valami másnak érezd magad, mint a semmibe vett és elgyötört nulla, aki az állandó megfigyelés vadászterületén vagy. Épp emiatt a szerelem a szabadság hiányát pótló cselekvéssé változott. Nem ismerek még egy olyan országot, ahol a szerelem annyira éhes lett volna, mint Romániában. A gyárban és az iskolában, ahol dolgoztam, a házasságon kívüli kapcsolatok keresztül-kasul szelték át a hierarchiát. Férfiak és nők mágneseződtek, a munkahelyek nyomora a legnyilvánvalóbb módon tette őket hajlamossá erre. Egy félreeső piszkos zugban érezni a másik feléd közeledő vágyát: ez sokkal elviselhetőbbé tette azt a szüntelen őrlődést, ami a futószalagnál vagy az íróasztalnál körülvett. Következmény: nem ismerek még egy olyan országot, ahol a meghitt kapcsolatok kivétel nélkül ennyire összekeveredtek volna a hazugsággal, áltatással, képmutatással, mindenki saját szubsztanciájának széthasadásával. Olyan országot sem ismerek, ahol ennyi családon belüli erőszak, válás és magára hagyott gyerek volt. Szétstrapált idegekkel nem jöhet létre „szívboldogság”.
Akkor a „szigetboldogság”-ból nem marad más, legfennebb a sziget mint táj ‒ hogy legyen, amivel összhangban érezhesd magad. Ámde saját tapasztalatból tudom, hogy a táj sem hagyja magát az államtól elvonatkoztatni. Átmenet nélküli, hozzáférhetetlen szépséggé válik, felborzolt idegeid nem tudnak már megbirkózni az akadályokkal, amelyek elválasztják tőle. A táj azt mutatta, mennyire közömbös már az iránt, ami az emberekkel történik. Fegyverszünet volt, egy a mindennapos nyüzsgésnek hátat fordító nyugalom, zöldrecés gyanútlanság, ami beéri önmagával. Ha az idegeid túlpörögtek, nem számítasz már arra, hogy meglep és becsap a szépsége. Úgy villan fel előtted a táj, mint a lét színrevitele, mint félelmek látképe, a kifosztott biztonság megkettőződése. Amikor az aszfalton nincs menekülőút, a tájat elkezded saját időbeli fölénye miatt kevély anyagként látni: ősrégi kövek, a víz véghetetlen folyama, fű és fa véget nem érő visszatérése. Mind emlék nélküliek, érdektelenek az iránt, ami tegnap volt, és ami holnap jön el. Szép szó a „levélideg”, ám nincs köze az emberi ideghez, a „levélér” nem halántéki- vagy nyaki ütőér. Aki „szigetboldogság”-ra vágyik, ne gondoljon ilyenekre.
A „szigetboldogság”-hoz bíznod kell a szigetben. Amikor sértetlenül elérsz hozzá, saját keretében megmarad, és hagyja magát csodálni. De ha krónikus felindultsággal jössz, a sziget megmarkol és esztétikai érzéstelenítés nélkül boncol szét. Tudnod kell elhárítani magadtól. Olyan tapintatlanul vetíti magát a testedbe, hogy még jobban szétszakít. Elszigetesít. A szigettel való összetűzésben mindig te húzod a rövidebbet.
Nyugaton néhány évente megismételnek egy nagyon népszerű közvélemény-kutatást. Íróknak szól, és azt szeretnék megtudni tőlük, hogy más írók könyvei közül melyek tűnnek számukra a legfontosabbaknak. A felmérés kulcskérdése így hangzik: „Milyen könyveket vinne magával, ha egyedül kellene egy szigetre mennie?”. A kérdés ijesztően naivnak tűnik számomra. Ha el KELLENE mennem egy szigetre, azt jelenti, hogy nem lenne más választásom, következésképp egyik könyvemet sem vihetném el, amit szeretek, mert már eleve tiltottak lennének. Mi több, lehet, hogy éppen azért KELLENE a szigetre mennem, mert szeretem ezeket a könyveket, és a tartalmukat nem őriztem meg magamnak. Miattuk kellene büntetésből a szigetre mennem. Ha mégse KELLENE oda mennem, hanem saját AKARATOMBÓL tenném, azt jelenti, hogy bármikor szabadon elhagyhatom ‒, szabadon jöhetek-mehetek, s mindig más könyveket vehetek magamhoz. Vagy a szigeten maradhatok, és kérhetem, hogy küldjék el nekem a könyveket. Amikor nyugati értelmiségiek „sziget”-ről beszélnek, a mintaszerű szabadság illatszerét érzik. Egy szigetet, ahol a törvény és a kötelezettségek szabályrendszere eltörlődik. S ha ennek tetejében még egy jó könyvet is olvashatnak, az önérvényesítés csúcsaira értek. Természetesen a szigetre nem csak a jó könyveket visz az ember, hanem emellett a legjobb ruhákat és kozmetikai szereket, finom ételeket, jó egészséget, és megelőzés céljából persze kiváló gyógyszereket is.
Minek vetemedik egy nyugati újságíró, akinek az életét elnyomás sohasem húzta keresztül, átgondolatlanul szubverzív csiklandozásokra, hogy egy közvélemény-kutatást vonzóbbá tegyen? Természetesen nagyon jól tudják, hogy voltak leprásoknak és pestisben szenvedőknek fenntartott szigetek, léteztek és még mai is léteznek börtönszigetek. Nelson Mandela is egy szigeten raboskodott, a Kurd Munkáspárt vezére, Öcalan egy börtönsziget egyetlen lakója. A hatalmon levők mindig is használták a vizet mint könnyen megfigyelés alatt tartható, elszigetelésre alkalmas övezetet. Az „egy szigetre kellene menni” gondolatát a nyugati értelmiség mégis a személyi szabadság elképzelésével társítja. A SZIGET szó nem zavarja őket, na meg az sem, hogy oda KELL menni. Olyan mondatban kérdeznek rá a szabad döntésre, aminek a rabság a premisszája. Tele van a fejük könyvekkel, de közülük egyik sem tette érthetővé számukra akár csak töredékét is annak, hogy miben áll a szabadság hiánya.
Kiss Ernő Csongor fordítása
Forrás: Herta MÜLLER, Die Insel liegt innen – die Grenze liegt außen = H. M., Der König verneigt sich und tötet, München, Carl Hanser Verlag, 2003, 160-175.
(A fordítás a TÁMOP 4.2.4.A/2-11-1-2012-0001 Nemzeti Kiválóság Program című kiemelt projekt keretében zajlott. A projekt az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával valósul meg.)
