15 vagy 16 éves koromban tértem vissza Argetínába, pontosan már nem emlékszem. Egyenesen Mar del Platába mentem. Ott hallottam Elvino Vardaro szextettjét, rögtön szíven ütött. „Ezt akarom csinálni” – mondtam magamnak.

Később meghallgattam Aníbal Troilót, és megőrültem érte. Más zenekarokkal kapcsolatban is éreztem hasonlót, ilyen volt például Pedro Laurenz vagy Pedro Maffia zenekara. Francisco Canaro és Juan D’Arienzo stílusa ugyanakkor sosem érdekelt.

1937-ben Miguel Calóék játszottak a halászkikötőben, a Porta teaházban, közel a Bristol-parthoz. Esténként elszöktem, hogy meghallgassam őket. Ismét rám tört az őrület. Odamentem a zenészekhez, és nekiálltam faggatni Julio Ahumadát, Argentino Galvánt és a többieket, hogy milyen ember „Pichuco” (Aníbal Troilo), hogyan használja a kezét. Rámenős voltam, mindent tudni akartam. Akkori, eszelős állapotomban Gershwin Rhapsody in Blue-ját játszottam csupán a kotta alapján, bármiféle átirat nélkül. Nem hagytam magam lerázni, így végül meghallgattak. Ahumada azt hitte, hogy elment az eszem. Caló, miután meghallgatott, biztatott, hogy utazzam Buenos Airesbe, ahol munkát tudna adni.

Apámtól kaptam 200 pesót, azzal a feltétellel, hogy ha elfogyott, hazajövök. Apám egyik barátja vitt el. Egy motelben laktam a Sarmiento utca 1492-ben, a harmadik emeleten. Minden nap elmentem a Café Germinalba, hogy meghallgassam Troilót. Fejből tudtam a repertoárját.

Egyik nap Juan Miguel Rodríguez, vagyis „Toto” lebetegedett. Hugo Baralis, akivel legelőször barátkoztam össze, szólt „Daginak” (Aníbal Troilo), hogy hallgasson meg. Troilo ellenkezett, mondván még túl fiatal vagyok, és nem fogom tudni eljátszani a számokat. Én azonban nem tágítottam, és Baralis is mellém állt. „Hadd próbáljam meg, Pichuco” – erősködtem. Megkérdezte, tudok-e kottát olvasni. „Minek? – feleltem – Fejből tudom az egészet.” Ekkor beleegyezett.

Piazzolla, Troilo és Cátulo Castillo

Amikor a Germinalban debütáltam, kotta nélkül játszottam mindent. Orlando Goñi, a maga örökké csipkelődő módján a szeme sarkából figyelt. „Mi van, te amerikai vagy?” – kérdezte, ahogy meghallotta tőlem a Rhapsody in Blue-t – „Mik ezek a furcsa hangok?”. Különös szerzetnek tartottak. Ahogy munka után hazaértem, rögtön nekiálltam a zenetanulásnak; a középiskolát idő előtt otthagytam, és a hiányt pótolnom kellett. Apámnak levélben megírtam az újdonságokat, mire ő a sógorával motoron Buenos Airesbe jött. Troilo addigra már szerződtetett.

Egy nappal azután hogy apám megérkezett, Troilóhoz mentünk ebédelni, a Soler utca 3280-ba. Az anyukája főzött, fantasztikus volt. A végén az öregem azt mondta Pichucónak: „Troiló úr, csak arra kérem, vigyázzon a fiamra. Még csak 17 éves, és nincs ínyemre, hogy ilyen fiatalon már az éjszakában dolgozzon. Magán múlik minden, tudja, a kabarék, a nők.” A Dagi megnyugtatta: „Ne aggódjon, kedves Vicente! Gondját viselem a fiúnak.” Ahogy elhajtottak, a Dagihoz fordultam: „Este megyünk Avellanedába a Doble Tresbe kaszinózni?”. „Hát persze, Macska” – akkoriban így hívott. Így kezdett rám felügyelni Troilo.

A szüleim nagyon hiányoztak. Az albérletben magányos voltam, sírtam, ha rájuk gondoltam. Ezért aztán egy nap azt mondtam Baralisnak, hogy szeretnék egy barátnőt, akit feleségül is vennék. Hugo mutatott be Dedének a saját lakásán, szeptember 21-én. Nem járkáltam el az éjszakai nőkkel, a kabarétáncosokkal. Sajnáltam őket, és apám intelmei is visszhangoztak a fülemben. 1940-et írtunk, én 19 éves voltam, Dedé pedig 17. Egy évvel később összeházasodtunk. Festőnek tanult, én pedig a zene megszállottja voltam. Meg voltam veszve Sztravisznkijért, miután egy lánytól megkaptam a Tavaszi áldozat-ot. Megdöbbentett ez az őrületes zene. Baralisnál mindig nyitott fülekre találtam, mindent elmondtam neki.

Akkoriban jött Rubinstein játszani a Colónba. Írtam egy zongoraprelűdöt, még amikor Dedé vőlegénye voltam, és ezzel rohantam Rubinsteinhez. Az Arroyo utcában lakott az Álzaga Unzué család egyik hatalmas házában. Teljes magabiztossággal állítottam be hozzá. Végignézte a kottát, és azt mondta: „Tanulnia kell! Szeretne tanulni?” „Hogyne!” – vágtam rá. „Nagyszerű! Beajánlom Juan José Castróhoz.” Felhívta, de ő nem ért rá, így végül Alberto Ginasterához kerültem. Hetente kétszer reggel nyolc órától jártam hozzá. Reggel ötkor kerültem ágyba, mivel előtte még Troilóval zenéltem, így alig aludtam. Négy-öt év telt el így, és mindent megtanultam.

Zenei átiratokat készítettem Troilónak. Az első darabom az Azabache volt. Eredetileg Galván hangszerelte, de a rengeteg munkája mellett nem jutott mindenre ideje, így Pichuco az én átiratomat fogadta el. Ezután következett az Inspiración. Az Azabache hangszerelése bombasiker volt. A hegedűket a magas tartományban játszattam, ezt a Dagi azelőtt sohasem csinálta. „Túl messzire mész” – intett, és belejavított. Nem akart túlságosan sok finomságot, hogy a zene táncolható maradjon. Húsz-harminc tangóest volt egy hónapban. Ezekből éltünk, és mindig volt köztünk egy kis nézeteltérés. Egy nap belefáradtam, és eljöttem. 1944-ben jártunk.

A zenészek, akikkel együtt játszottam, zenei értelemben nullák voltak, és ezen kívül elég agresszívak is. Összepiszkolták vagy széttépték a Ginasterának bemutatandó házi feladataimat.

Felfedeztem Bartók Bélát, és mindent megtettem, hogy ne maradjak le a Sinfónica Nacional próbáiról a Gran Rex színházban. Ismét rámenős lettem, és mindent gátlástalanul megkérdeztem, amit érdekesnek találtam. A tangózenével sem hagytam föl, Francisco Fiorentino zenekarát vezettem. Az El Marabúban léptünk föl. Egy egészen jól hangszerelt változatot készítettem Mariano Mores Copas, amigas y besos című tangójából. A bevezető részbe beleírtam egy csellószólót, ami teljesen őrült dolognak számított. A zenészek, amikor meghallották, klasszikus táncokat kezdtek imitálni. Folyton csak ezzel húztak, így feladtam a bevezető részre vonatkozó ötletemet. Fiore sem lelkesedett érte. 1946-ra ismét belefáradtam, és kiléptem. Megszerveztem a saját zenekaromat.

Az Orquesta Francisco Fiorentino, Ástor Piazzolla vezetésével

Mindig a dallamról kérdeztek, sosem a ritmusról. Én azonban akkor fedeztem fel Piazzollát, vagyis magamat, amikor Troilo és José Basso zenekarát vezettem, és megírtam a Para lucirse-t.

Akkor jöttem rá, hogy a dallam elemei másodsorban a ritmikai hátteret is biztosítják, így elkezdtem a tangózene sodrását, szvingjét élvezni, és a dzsessz felé kacsintgatni. Art Tatum, Stan Kenton, Miller, Peterson és én a klasszikus zenével kevertük a tangót, és nagyon merész harmóniák jöttek ki. 1951-ben írtam a Para lucirse-t, és le voltam nyűgözve, azonban csak egy dalt írtam egy év alatt. 1952-ben jött a Prepárense

azután a Lo que vendrá

De még ekkor sem voltam zeneszerző, csupán zenei átiratokat készítettem.

1954-ben Párizsban rendkívül boldog voltam, igazi zenei zseninek éreztem magam, és megmutattam a művemet Nadia Boulanger-nak. Egy darabig nézegette, aztán így szólt: „Nagyon szépen meg van írva, de hol van ebben Piazzolla?” Az a pillanat volt az úgynevezett zsenialitásom vége. Megkérdezte, mi az, amit igazán szeretek, milyen más zenéket írtam ezen kívül. Vettem egy nagy levegőt, és elmondtam, hogy bandoneónon játszom, és írtam tangókat. Megkért, hogy játsszak egy saját szerzeményt a zongorán; nem mondhatnám, hogy különösebben jól ismertem volna a hangszert. A nem sokkal korábban írt Triunfal-t választottam.

„Ott van Piazzolla, ezt ne hagyja abba!” – kiáltotta a végén.

Az idős mester szavai nem aláztak meg. Korábban magamat csaptam be. „Micsoda zseni, csodálatos szimfonikus zenéket ír!” – áradoztak a többiek. Még Jorge D’Urbano, a híres kritikus is dicsérte az egyik kisszimfóniámat. Az volt az álmom, hogy zongorista legyek, zongoraversenyt játsszak, és zenekart vezessek.

Azonosultam Gershwinnel. Úgy írt prelűdöket, hogy közben nem távolodott el a népszerű zenétől: Rhapsody in Blue, F-dúr zongoraverseny, Porgy és Bess. Az argentin zenének nincs nemzeti identitása. A tangóban nem volt igény az olyan elkalandozásokra, mint amit Gershwin csinált. Persze voltak próbálkozások az úgynevezett akadémikus zeneszerzőktől, de azok borzalmasak voltak. Nem volt az tangó, de még zene sem.

Azt hiszem, a tangó fontosabb, mint a népzene. Alig néhány zenészt nevezhetünk avantgárdnak – vagy egyet sem. Atahualpa Yupanqui például kiemelkedő személyiség, de nem avantgárd; a zenéje azonban eredeti. „Cuchi” Leguizamón nagyon szép darabokat ír, szeretem, de nem avantgárd. Waldo de los Ríos csakúgy, mint Manolo Juárez – nagyszerű zenész – talán nagy változást hoztak a népzenébe. Szerintem Juárez inkább zenész, semmint folklorista.

A tangó világában sok tehetséges ember van, de nem képesek azt csinálni, amit szeretnének, mert meg kell keresniük a kenyérre valót. Eduardo Rovirának a pénzügyi nehézségei miatt kellett abbahagyni a kísérletezést, nem volt munkája. Nagyon nehéz. Mindig kell, hogy valaki mellettünk legyen, hogy bátorítson minket. Nekem ott volt Dedé, az első feleségem. Ha futotta rá, ettünk, egyébként nem. Viszont elmentünk Franciaországba tanulni, ezenfelül szerencsés is voltam, mert a két gyerekünkről a szüleim gondoskodtak Buenos Airesben, etették őket, sőt még pénzt is küldtek nekünk.

A fordítás eredeti szövegének és képeinek forrása: http://www.todotango.com/spanish/biblioteca/cronicas/Entrevista_Piazzolla_regreso.asp