Az Erőss Zsolt és Kiss Péter eltűnése körüli online konfliktusok forrásvidékéről
Hősipar a csúcson – bevezető egy online sajtókonfliktushoz
Erőss Zsolt és Kiss Péter, a Magyarok a világ nyolcezresein nevű expedíciósorozat csúcsmászói feltételezések szerint 2013. május 21-én vesztették életüket néhány száz méterrel a Föld harmadik legmagasabb hegycsúcsa alatt, miután május 20-án, egy huszonnégy órás – végzetesen kimerítő – csúcstámadás nyomán megmászták a nepáliak 8586 méter magas Szent Hegyét, a Kancsendzöngát. A felkutatásukra tett kísérletek két nappal később, május 23-án végleg lezárultak, amikor a monszun közeledte már az alaptábor stábját is távozásra késztette. A két mászót ezen a napon hivatalosan is eltűntnek nyilvánították. 21-e, illetve 23-a között a IV. tábor környékén még megpróbálkozott keresésükkel egy serpákból összeállított mentőcsapat (hogy valóban fizetett serpák indultak-e keresésükre, vagy a IV. táborban tartózkodó spanyol csapat vizsgálta át a környéket, ellentmondó értesülések miatt még mindig kérdéses) – eredménytelenül, Erőss Zsoltnak és Kiss Péternek nem találták nyomát. Rekonstruálva a történteket, a magyar expedíciót vezető Kollár Lajos – a lábprotézissel mászó – Erőss Zsolt halálos kimerülésének okát abban állapítja meg, hogy nem vett magához kellő mennyiségű vizet, Kiss Péterrel vélhetőleg egészen más történt: a IV. tábor fölötti halálzónában visszafordult, hogy segítse társát az ereszkedésben, döntése viszont végzetesnek bizonyult: noha megtalálta Erősst és segített neki talpra állni, akciójával rengeteg energiát vesztett, ennek folytán bezuhant a 8000 méter fölötti halálzóna egyik jégfolyosóján, majd összezúzódva életét vesztette.
Tömören így foglalható össze az, ami a két magyar hegymászó balesetével kapcsolatban információértékű a sajtóértesülésekből. A továbbiakban ugyanakkor nem a történtek okaira, tényállásaira, adataira, lehetséges szakmai megítéléseire kívánok figyelmet fordítani (mellesleg ezek meglehetősen esetlegesek máig), hanem arra a reflexióáradatra, mely a baleset kibontakozását, a végsőnek tűnő bizonyosságig vezető utat szegélyezte, valamint e reflexióáradat mediális tényezőire.
Kiss Péter és Erőss Zsolt balesete ugyanis ismételt megvalósulását eredményezte egy lappangó konfliktusnak, mely az utóbbi évtizedben mélyen áthatotta a magyar – de sajnos nem csak magyarországi – közéletet, s melynek a két hegymászóval történtekhez aligha van köze, attól eltekintve, hogy mindketten magyarok (Erőss Zsolt ráadásul erdélyi, székelyföldi származású, ami bonyolítani látszik az előállt polémiát) és mindketten élsportolók. A konfliktus alapvetően a nemzetkarakterológiával áll összefüggésben, homlokterében egy sor triviális, ám annál érzékenyebb kérdéssel: hősökként, illetőleg nemzeti hősként kell-e beszélnünk Erőss Zsoltról és Kiss Péterről, egyáltalán mindkettejüket megilleti-e e jelző.
E kérdések azonban korántsem olyan triviálisak, amilyennek első látásra tűnnek, gyökereik a drasztikusan polarizált magyarországi aktuálpolitika csatározásaiban keresendők, melyek mára annyi szálon áthatják és megosztják a magyar közösséget, közösségeket, hogy a gyász, a kegyelet aktusát is megélhetetlenné váltják – nem mellékes: Erőss Zsolt e polarizált diskurzusba, hősnarratívába belehajszolt édesanyja a Kollár Lajos által szervezett sajtótájékoztatón vádlón fakadt ki, amiért Kiss Pétert egyre erőteljesebben, egyre nagyobb gyakorisággal mutatja fel hősként a sajtó, míg fiától – ha legtöbbször nem is explicit módon – elvitatják e címet. Ugyanakkor Kiss Péter hősies visszafordulás-momentumának előtérbe hozásával mind és mind gyakrabban került elő Erőss Zsolt korábbi társainak halála is.
Soha nem vehetett részt a széles nyilvánosság oly mértékben és intenzitással a nemzeti és nemzetközi kommunikációban, mint ma, a közösségi hálózatok (Facebook, Twitter) korában – hacsak nem a poliszok Görögországában, az agorán. Tunéziában egy fiatal rapper, az akkor 22 éves Hamada Ben Amor közösségi hálóm terjedő, El Général című dala robbantotta ki forradalmat 2010 decemberében: e közösségi felhajtóerőt alapjában nem szabad, nem is érdemes bagatellizálni.
Ha azonban e most vizsgált probléma felől közelítünk a mediális környezet kérdéséhez, azt tapasztaljuk, hogy az online hírfelületek, illetve a közösségi portálok és hálózatok, melyek alapvetően a reflexió, a szabad véleménynyilvánítás, a bázisdemokrácia, a civil társadalom eszközei, nem célszerűen működnek, hozzájárulhatnak a klikkek újbóli kialakulásához, a közösség polarizálódásához. Erőss Zsolt és Kiss Péter eltűnésének, később pedig feltételezett halálának híre két nagyobb táborba utalta a magyar Facebook-közösséget, s jóllehet ennek alapvetően a pártkasszákból finanszírozott magyarországi sajtóorgánumok manipulációja áll a hátterében, azt a kritikai megjegyzést mégsem érdemes elsikkasztani, hogy a reflexió szabad és – már-már feldolgozhatatlanul gyors – lehetősége közösségileg hasonló mértékben destruktívvá válhat, mint a véleménynyilvánítás hatalmilag vagy „pusztán” fórumhiány miatt megvont esélye. Mivel a Facebook interaktív, a vizualitásnak és hyperlinkeknek kedvező, hálószerű felület, jogosan tekinthetünk rá az árnyalt, de legalábbis sokszínű, sokoldalú gondolkodás, multiperspektivitás fórumaként. Jól látszik azonban, hogy a közösséget mélyen megosztó, bekövesedett, megoldatlan problémák tekintetében valamiképpen belejátszik az elkülönböződés ritmusának fokozódásába. A szabad véleménynyilvánítás, a reflexió lehetősége kommunikációs kényszerré válik, a sokszínű gondolat klikkesítő, néhány gócpontként szolgáló sajtóközlemény körül gyűrűző linkháborúvá, a mediális sokszínűség vizuális banalizálódássá, a személyes és interszubjektív időfaktor kirekesztő, saját erkölcsiségét szemérmesen rejtegetni kényszerülő erkölcsi példabeszéddé. Ismétlem: nem azt állítom, hogy e jelenségek sora általánosan jellemezné a közösségi hálókat, pusztán arra hívnám fel a figyelmet, hogy bizonyos üledékes közösségi konfliktusok vonatkozásában hatékonysága megkérdőjelezhető, sőt mintegy automatikusan a valódi közösségi érdek ellen fordul. A továbbiakban arra fogok tehát figyelni, hogy az Erőss Zsolt és Kiss Péter eltűnése és halála körüli online diskurzusokban ez hogyan valósult és valósul meg a mai napig, mintegy gyászmunkaként mutatva fel magát.
A kolonializáló elődök iránti nosztalgiáról
Hogyan illeszkedik a himalájai (!) hegymászás a nemzetkarakterológiát meghatározó diskurzusba? Mielőtt megpróbálnám felgöngyölíteni a vita nemzetkarakterológia köré szövődő forgatókönyvét, azért sem tekintenék el ez iménti kérdéstől, mert meggyőződésem, hogy valamelyest bevilágítja a kirobbant vita forrásvidékét.
Nyelvében és egy sor szimbolikus gesztusban a himalájai mászás igen-igen alkalmas arra, hogy a nemzeti diskurzus kisajátítsa. Elég a sikeres expedíciók krónikáit fellapozni, hogy világossá váljék, a himalájai mászás legkisajátíthatóbb eleme a hódítás-momentum. A hegy meghódítása mindig pozitívan artikulált, s míg a balszerencse be nem következik, ez dominálja a sajtónyelvet. Nyilván itt nem a hegymászókkal készült interjúkról vagy a sportolók vallomásairól, önéletírásairól van szó. Alapvető cél: a hegy leküzdése, legyőzése, magunk alá gyűrése – a himalájai mászás metaforikája meglehetősen harcos, kétségtelenül él benne valami a kolonializáló elődök iránti nosztalgiából. Csúcstámadás, megbirkózás a heggyel, ostrom, hódítás – ezek a topikok uralják a sajtónyelvet (nem csak a magyart), bár hangsúlyozottan csak addig, amíg a balszerencse be nem következik.
A hódítás territoriális és nemzeti jellege a csúcson kifeszített lobogóban bontakozik ki.
Belátható ugyanakkor, hogy a magyar nemzeti önérzet hódító hadjáratai tekintetében mindez hatványozottan jut érvényre, kényesen érzékeny lévén a magyar „sportnemzet” voltára.
A himalájai mászás „tisztaságát”, „tisztességét” és sportszerűségét amolyan utolsó európai mohikánként, végvárként őrzi a kereskedelmi expedíciókkal szemben, melyek oxigénpalackkal, kötelekkel kibiztosítva, serpák gyámolításával kalandvágyóbb turisták százait juttatják a csúcsra.
Zárójel a tűzre – a konfliktus kibontakozásáról
A továbbiakban most már közvetlenül azt veszem szemügyre, hogy az online sajtóban és a közösségi hálón miként bontakozott ki az a konfliktus, mely a (nemzeti) hős vs. erkölcstelen családapa, törtető, gátlástalan karrierista gyilkos polémiába torkollt, talán végképp elvágva a közösségileg előnyös gesztusok előtt az utat.
Május 21-én (a két mászó ekkor már eltöltött egy éjszakát 8100 méter fölötti magasságban, mínusz 30 fokban) Kollár Lajos, a Magyarok a világ nyolcezresein expedíciósorozat vezetője így nyilatkozott a sajtónak: „Közben Peti vagy lemaradt, vagy leelőzte Zsoltot, mert a látható képen 1 ember maradt. Zsolt nem tudott magyarázatot adni, hiszen a beszéd is nagyon nehezére esett, de folyamatosan, lassan ereszkedett lejjebb. Egészen 8100 méterig. Ott lekuporodott és elaludt. Három óra múlva, jól hallhatóan pihentebben és jól artikulálva hívott és elindult lefelé a négyes táborba. Közben sikerült egy kéttagú serpa segítséget megnyerni (tetemes összegért), hogy érje el a négyes tábort holnap reggelre és segítse a fiúkat lejjebb ereszkedni, akár az alaptáborig. Reméljük, sikerrel.”
A konfliktus az online felületek kommentzónáiban, illetve a közösségi hálókon közvetlen Kollár e bejelentése nyomán robbant ki, forrása egyetlen apró – zárójelbe utalt – megjegyzés: „tetemes összegért”.
Mielőtt szemügyre vennénk a konfliktus további alakulását, hozzá kell tennünk, Kollár hazatérve ismét nyilatkozott a mentésre felkért serpákkal kapcsolatban, a 4bakancs.hu internetes portálnak adott telefoninterjúból tudjuk: „(…) a serpákról is beszélt, kemény kritikát fogalmazott meg. Azt mondta, hogy az Erőssék keresésére felküldött serpák is csalódást okoztak. Először ezer dollárt kértek, aztán meggondolták magukat és ezer euróért voltak hajlandók csak felmenni. Akkor is csak a hármas táborból a négyesbe.
Másnap kiderült, hogy a két serpa, akinek a feladata az lett volna, hogy felmenjenek, mégsem indult el másnap reggel, vagyis visszafordultak.
Kollár elmondta, a nepáliakat nem különösebben érdekelte, hogy mi van fent, sikerült a négyes táborban tartózkodó spanyolokkal kapcsolatot létesíteni, akik elmondták, nincsenek ott magyarok. Ekkor érezte az expedíció vezetője is, hogy itt a vége.
Kollár azt is elmondta, hogy nem a serpák, hanem a koreai hegymászók készítették el azokat a felvételeket, amelyek Kiss Péter esetleges holtestét rögzítették”.
Carlos Soria nyilatkozata a Kancsendzöngán történt négy halálesettel kapcsolatban május huszonharmadikán jelent meg magyarul. A spanyol expedíció rangidős csúcsmászójaként a teljes Kancsendzönga-expedíció koordinálását felvállaló Soria alapvetően ezzel vádolja (bár a szó pontatlan, hiszen szavai inkább dühös kifakadásként hatnak) az expedíció résztvevőit: „Sokan vannak, akik azzal kérkednek, hogy ők nem használnak oxigént, közben meg egy büdös fillért nem fizetnek a serpáknak, akik rögzítik a köteleket, és ha ezek a serpák nem használnak oxigént, senki nem jutna fel a csúcsra. Aztán meg úgy adják el magukat, hogy serpák nélkül másztak. Egy ilyen hegyen mindenkinek együtt kell dolgoznia, mert sok kötelet kell rögzíteni, és ez nem az Everest, ahol megcsinálják ezt helyetted a serpák. Itt neked kell dolgoznod. (…) Fel kell mászni sátrakkal és minden felszereléssel, aztán együtt dolgozni az úton. Ehelyett sokan ezt a serpáktól várják el, aztán amikor pénzt kérnek tőlük a munkáért, nem hajlandóak fizetni. (…) A legelején megegyeztünk, hogy mindenki fog köteleket rögzíteni, erre rajtunk kívül senki nem csinált semmit. A koreaik például azt mondták, hogy egy serpájuk is ezen fog dolgozni, de ebből sem lett semmi.” Soria végül a serpák kondíciójáról is nyilatkozott: „Nem akartak pénzt költeni a serpákra, most meg néhány teljesen kimerültnek közülük ajánlottak pénzt. Van, aki azt hiszi, hogy szegények öszvérek, és nem emberek. Nagyon gyakran hangzik el, hogy ‘küldjetek pár serpát’, de hát mit tudnának ők csinálni, akik végig fent dolgoztak a hegyen. Amikor valaki feljut hétezer akárhány méterre, tudnia kell, hogy egyedül van.”
Nem tisztem megítélni, Soriának igaza van-e, vagy mennyiben lehet igaza. Tény, hogy miután kifogyott a kötelekből, és már nem tudták biztosítani a csúcsig vezető körülbelül 300 méteres szakaszt, a visszafordulás mellett döntött, és ma is él. A május húszadikán a csúcsra feljutó 11 mászó közül 5-en azonban nem tértek vissza. Hogy a magyar expedíció fizetett-e, és pontosan mennyit fizetett a kibiztosított szakaszokért, meglehetősen homályos pontja a nyilatkozatoknak. A Magyar Nemzet online változata idézi Kollár Lajost: „A csúcs előtti utolsó száz métereken kötélbiztosítással kellett haladni, ez legalább három órát elvett a csúcsmászási időből. Pedig Carlos Soriáékkal előtte megállapodtunk, hogy kikötelezik. Pénzt kértek tőlünk, kicsit alkudoztunk, fizettünk, de nem tették meg (kiemelés tőlem – S. Z.). A csúcs alatt háromszáz méterrel ő visszafordult serpástul, oxigénestül. Erőss Zsolt, Kiss Péter, Oscar Cadiach, Mario Vielmo és két őket kísérő serpa összeállt egy hatos csapatba. Azt mondták, továbbmennek és megcsinálják, mert soha többet nem jutnak ide.”
Kollár szavai a „kicsi alkudozás”-ról, illetve a serpák béréről meglehetősen homályosak, mi több eufemisztikusak, a történet töredékes, a nyilatkozatok helyenként ellentmondanak egymásnak. A 4bakancs.com-on részletezőbb beszámolót is olvashatunk a magyar expedíció üzleteléséről: „Kollár kitért a spanyol Carlos Soria állításaira is, aki korábban azt mondta, a magyarok nem akartak fizetni a kötelezésért. Kollár szerint viszont korábban abban állapodtak meg, hogy ők is fizetnek 400 dollárt (a spanyolok eredetileg 600 dollárt akartak kéri tőlük hozzájárulásként). A hegyen derült ki azonban, hogy a serpák nem rakták ki a köteleket. Soria szerint azért, mert nem volt elég kötelük. Kollár Lajos szerint viszont nem a kötél fogyott el, hanem a serpák kedve és önbizalma a csúcs közelében, mert »hiába hívják magukat mászóserpáknak, hétezer méteren elfogy a bátorságuk«.” Noha 400 dollár drasztikusan kevésnek tűnik egy életveszélyes munkáért, – szakértelem hiányában, s mivel jelen dolgozatnak nem is tétje – ismét nem vállalnám, hogy megítéljem Kollár nyilatkozatának jogosságát. Tény azonban, hogy Soria nem tett külön említést a magyarokról, s talán nem csak nekem tűnik enyhén gőgösnek, amit Kollár a serpák bátorságáról megállapít. Ráadásul világos, hogy Kollár sajtótájékoztatókon többször hangoztatott állítása – ti., hogy tiszteletben tartva a helyiek hitét, ember nem léphet a Szent Hegy csúcsára, így nyilván Erőssék is megállnak néhány lépéssel a csúcs előtt – tulajdonképpen üres fogadkozás, a kulturális közelítés nyomát sem viseli. A magyar expedíció vezetőjének reflexiójában ugyanis fel sem merül, hogy noha a serpák mindennapi betevőjükért valószínűleg sok mindent feláldoznak hitükből, talán nem a puszta félelem, vagy nem ugyanaz a félelem inti őket megtorpanásra a csúcshoz közeledve, mint a kultúrájukban járatlan himalájai mászót.
A magyar sajtó joggal időzhetett volna ezeken a problémákon, de sehol fel nem merül a magyar himalájai mászás alultámogatottsága, az Erőss Zsolt és Kiss Péter rendelkezésére álló felszerelés hiányossága, vagy a kulturális értés hiányából is eredeztethető végzetes hiba. A sportnemzetről alkotott kép ugyanis nem sérülhet.
E helyzet viszonylag pontos elemzése helyett azonban mind gyakrabban és gyakrabban jelentek meg a nemzeti önérzeten strázsáló cikkek, legfőbb fórumuk pedig a Fidesz-pártkasszából finanszírozott Magyar Nemzet online változata (mno.hu).
E tekintetben már az mno.hu címválasztásai is beszédesek, Pósa Árpád például a következő címmel közölt cikket itt május harmincadikán: Kinek állhat az érdekében lerombolni Erőss Zsolt életművét? Elindul azon cikkek sora, melyek a Soria nyilatkozatával szimpatizálókat „senkiházi hazaárulók”-ként aposztrofálják, miközben lassan kezdetét veszi a halálesemény beíródása egy viszonylag explicit mártirológiai narratívába – erős nemzeti-keresztény hagyományba ágyazva a történteket. Erre a nyomra egymást áttételesen vagy közvetlenül idéző online sajtóközlések sora erősít rá, kisebb kitérő erejéig tanulságos lehet néhány címet is idézni: Kiss Péter feláldozta magát Erőss Zsoltért; Magyar nagypéntek a Himaláján; Kerékpártúra Trianon gyalázatára valamint Erőss Zsolt és Kis Péter emlékére; Erőss Zsolt kevés vizet vitt, Kiss Péter igazi hős volt
Ennek talán egyik legszélsőségesebb esete az alább majdnem teljes terjedelmében idézett cikk – te/ti-közlések, fenyítések, pokolba utaló gesztusok teljes arzenáljával:
„Még ki sem hűlhetett jóformán a test, amikor már ömlött az interneten, a Facebookon, a Twitteren, a médiából a szenny, mely az emberi méltósággal még csak köszönő viszonyban sincs. Fotelalpinisták százai, ha nem ezrei osztják azóta is, hogy milyen ember is lehet(ett) Erőss Zsolt. Bomlott családok (meg)bomlott anyáinak sirámaitól hangos minden, akik valamiféle apai felelőtlenséget rónak föl neki – minimum. Önző, népszerűség- és hírnévhajhász – olvasni. A kólacsőcseléknek megvan a véleménye. Másról. Már megint.
Tele vagyunk már megint kiokádott, kaotikus írásjelekkel, melyek olyanoktól származnak, akik már akkor hülyeséget mondanak, amikor éppen hallgatnak. Istenem, érnénk már meg egyszer, hogy úgy vágjon minden szájból/ujjból kibuggyanó szó, mint a beretva. Hogy a sok automatizált karaktergenerátor úgy tobzódjon íráskényszerben, hogy minden kimondott szóért, mondatért, állításért hullnia kelljen saját vérének is.
Ti, lényegtelenlátó senkiháziak, végig előttetek van/volt a lényeg! A tengerszint feletti soknyolcedredik méter után megtett újabb méter, melyet Erőss Zsolt és Kiss Péter megtett. Ha még mindig nem értitek, akkor Erőss Zsolt és Kiss Péter mégis értetek és miattatok halt hősi halált. És qrvára sajnálom, hogy helyettük nem ti vesztetek oda!”
A cikk szerzője odáig merészkedik, hogy eldönti, kinek kellett volna meghalnia a Kancsendzöngán, a korrektség ugyanakkor megkívánja, hogy hozzátegyem: a két haláleset megítélését a keresztény mártirológia irányába terelő cikkek többsége azért nem ennyire vehemens. A Facebook bizonyos értelemben – akár Borges Homokkönyve – a változékonyság, a tünékenység létmódjában él, így már nem találtam rá a kolozsvári Szántai János kommentjére, aki kategorikusan visszautasítja a fenti bejegyzés szerzője, Szőke László elveszejtő gesztusait.
A halálesetek nemzeti-keresztény mártirológiai narratívába való beágyazódását legjobban egy már korábban is említett eset példázza, Erőss Zsolt édesanyjának kifakadása, ami – ha valaki kíváncsi lenne rá – látványosan meg tudná mutatni azt is, hogy a politikai hatalom hogyan él vissza az emberek vallási, hitbéli érzékenységével és fogékonyságával, hogyan választ és finanszíroz rendkívül tudatosan egy olyan nyelvet, mely tömegeket kötelez el a nemzeti és egyházi kategóriák maradéktalan összefonódása mellett. Erőss Zsolt édesanyja fia és Kiss Péter esetét Jézus kálváriájához hasonlította azon a sajtótájékoztatón, melyet Kollár Lajos tartott közvetlenül a csapat Nepálból való hazaérkezése után, és felmerült benne, miért csak Kiss Péterre tekintenek hősként, a neki ítélt Fair Play díjjal is nyomatékosítva a gesztust.
Az államilag finanszírozott nemzeti-keresztény narratíva, melyet újabban a jobboldalinak titulált politikai programok sajátítanak ki és/vagy aktiválnak Magyarországon (újabban sajnos Erdélyben is) a maga anticipatív alternatíváit is serkenti, bár genealógiai, kronológiai szempontból nehéz eldönteni, e nemzeti-keresztény mártirológiai hagyomány vagy az azt cáfoló vélemények jelennek meg korábban.
Az iméntiekben kissé sarkalatosan vázolt nemzeti-keresztény moralizáló hajlam ellenében fellépő „független” (gyakran a politikai balra sorolt) gondolkodás szemérmesen leplezi, hogy amennyiben elfogadja a konfliktus anticipatív szerkezetét, maga is a moralizálás csapdájába kényszerül. A vizsgált konfliktus szerkezetét az jellemzi, hogy ez utóbbi véleményeknek nincs átfogó fórumuk, ami nyilván nem azt jelenti, hogy ne volnának a politikai balról finanszírozott (online) sajtóorgánumok, melyek köré besűrűsödhetnének a közösségi hálón megosztott hozzászólások. Erőss Zsolt és Kiss Péter, a két magyar élsportoló haláleseménye azonban olyan mélyen ágyazódik a nemzetkarakterológiai diskurzusokba és törekvésekbe (a „Magyarország sportnemzet” definícióba), hogy a sajtó legnépszerűbb ütkőzőfelületeit sem hangolta egymás ellen, ahogy Puskás Öcsi megítélésében sem akadnának köztük nézeteltérések. A HVG és Magyar Nemzet nem közölt egymással élesen szembemenő cikkeket, a különbség talán csak annyiban ragadható meg, hogy míg a HVG megpróbált kevesebb kommentárt, kevesebb személyes hangvételű cikket közölni a témában, a Magyar Nemzet szükségét érezte megvédeni a „hős” titulust, az „életművet” stb. Az ellenvélemények tehát inkább csak a közösségi hálón terjedtek – merényletszerűen – kommentek, hozzászólások, blogbejegyzések formájában (itt már világosan kirajzolódik valamiféle mediális és műfaji elkülönböződés szándéka is), így rekonstruálni is nehéz őket. Alapvetően azonban mély nyomot hagynak a korábban már idézett szövegekben, így a legtöbbre innen visszakövetkeztethetünk.
A hős- és mártirológiai narratívával szembemenő ellenvetéseket két jelentősebb kategóriába sorolnám, mielőtt azonban felvázolom ezeket, röviden reflektálnék arra a technikára, mellyel az előbbi oldal – kevéssé találón – megpróbálta hatástalanítani e véleményeket. Leggyakrabban azzal az antik retorikai fogással éltek, hogy megkísérelték hitelteleníteni a „merénylő” személyét, amit e vita kapcsán legpraktikusabban a szakmai hozzáértés hiányával tehettek meg. Ennek tulajdonítom, hogy a várakozó bizonytalanságot kísérő sűrű pengeváltások után nem kezdődhetett már úgy cikk, hogy bevezetőül ne szabadkozott volna: „Bár nem vagyok a himalájai mászás szakembere, …” A hatástalanító kommentek leggyakrabban felbukkanó topikja ebben a periódusban a „díványalpinista”. A gyakorlat már csak azért is érdekes, mert a véleménynyilvánítás legfőbb kritériumát valamiféle mozgalmár előélethez, gyakorlati jártassághoz láncolja, ami igencsak emlékeztet arra az eljárásra, melyet a romániai kommunista (!) cenzúra alkalmazott a hatvanas-hetvenes években. Szilágyi Domokos debütkötetéből kimaradnak például olyan versek, melyek pacifista, kontemplatív karakterét hoznák előtérbe (a mozgalmár kommunista ideáljával szemben), noha ideológiailag teljesen rendben vannak.
Mivel morális értelemben ma már problémás fogást találni azon, ki hogyan rendelkezzék, rendelkezhet saját élete fölött, illetve ehhez mennyire és miben van köze a közösségnek, a mártirológiai narratívát cáfolni igyekvők jórészt apai minőségében kérdőjelezték meg Erőss Zsolt döntését, ti., hogy a csúcs mellett kötelezte el magát egy nehéz pillanatban. Erőss Zsolt két kisgyermeket – Gerdát és Somát – hagyott apa nélkül.
A történet azonban nem merül ki ennyiben, hiszen Erőss özvegye, Sterczer Hilda a sajtó megkeresésére több alkalommal is azt nyilatkozta, megbocsát férjének, s bár az hibázott, megérti döntését, ha leért volna a hegyről, talán csak annyit mond neki, többé ne hajszolja bele magát 24 órás csúcstámadásba. Néhányak azonban nem érték be ennyivel, és – tulajdonképpen teljesen alávetve magukat annak a logikának, mely ellen fölléptek – felmerült bennük, hogy Sterczer Hilda hogy nyilatkozhat ilyen higgadtan a sajtónak a tragédia nyomán; „nemzeti hősök” haláláról mégsem beszélhetünk száraz szemmel.
1996 és 2013 között Erőss Zsolt öt mászótársat veszített el expedíciói során; Dékány Péter a Distagil Sartról ereszkedve vesztette életét ’96-ban; Gárdos Sándor 2001-ben maradt az Everesten, Szabó Levente 2009-ben, a Mansulu csúcsáról való ereszkedés közben zuhant le, a sikertelen Annapurna-expedíció áldozata Horváth Tibor volt 2012-ben, május 21-én pedig Kiss Péter lelte halálát a Kancsendzöngán. 17 év alatt 5 társat elveszíteni több, mint gyanús – feszegették kommentelők a Facebookon, online hírcsatornák közleményei alatt –, ami ismét csak kétes kifutásba torkollt. A végeredmény ugyanis az, hogy míg a vezető hírközlő médiumok ugyan nem vitatják, nem vitathatják el Erőss érdemeit, nemzeti öntudatban elfoglalt pozíciójának hitelességét, mégis alapvetően egy anticipatív narratív struktúrába kényszerülnek ágyazni a történteket, melynek egyik pólusán a hőssé avanzsált Kiss Péter helyezkedik el, másikon pedig – a sötétebbiken – Erőss Zsolt, akiről (sikereit immár zárójelbe vagy a cikk alján megjelenő raszterbe utalva) csak annyit érdemes tudni, hogy tévedett, amikor nem vett magához kellő mennyiségű vizet. Az önnön moralizáló szándékukat rejtegetni kényszerülő cáfolatok tehát ismét megfeneklenek a cáfolni kívántak logikájában – implicit módon családoktól vitatva el a gyászmunka lehetőségét.
Összegzés
Jobb- és baloldal, demokraták és kommunisták, keresztények és senkiházi hitetlenek, hazafiak és zsidóbérenc hazaárulók; a másik (egyelőre gyengébben támogatott) oldalról: bigott hívők és felvilágosult szabadgondolkodók, moralizáló hősgyárak és a multikult ügyét szakadatlanul előrébb mozdító forradalmárok – a magyar közéletet olyan mélyen hatják át e pártkasszákból finanszírozott konfrontációk, hogy valamiképpen minden magyar feszültség ezt a szembenállás-mintázatot termeli újra. E mesterséges bipolarizácóba mára akkora összegeket fektetett a magyar állam, hogy feladni már lehetetlennek tűnik.
Kevés olyan konfliktus merült fel az utóbbi években a magyar közéletben, mely ne íródott volna rá – nyilvánvaló vagy leleplezhető módon – eme anticipatív struktúrára, a közösségi feszültségek így rövidre vannak zárva, önmaguk körül forognak, feldolgozásukra esély sem mutatkozik.
Az egyre üledékesebb magyar konfliktusok tekintetében a közösségi hálózatok, az online médiák megbénulnak, tehetetlenek. Az Erőss Zsolttal és Kiss Péterrel történtekkel kapcsolatban ebben a pillanatban világosan látszik: a Facebook felülete kinyújtja, kitartja, kifeszíti a konfliktushelyzetek viharos, kitörő fázisát, a feldolgozási munkálatok menedzselésére azonban már kevéssé alkalmas. A reflexió jótékonyságát propagálja olyan helyzetben, amikor a gyász csendjének volna ideje, az anticipatív struktúra elmélyítésében segédkezik olyan helyzetekben, amikor a közösségileg hasznos és jótékony gondolkodáshoz fel kéne számolni a fennálló diskurzusmódok kereteit, fel kéne tenni az igazán nyugtalanító – kulturális, nemzetpolitikai, finanszírozási – kérdéseket.
Az Erőss Zsolt-Kiss Péter-történet vizuális túlartikuláltsága minden bizonnyal abból is fakad, hogy az online sajtó igyekezett vizuális effektusokra váltani az eltűnt mászók jelenléthiányát. Sajnos azonban az is elmondható, hogy minden jó szándék ellenére e túlartikuláltság immunissá tesz, a vizuális mémek – noha ideig-óráig együttérzést ébresztenek – alapvetően passzívvá tesznek, elutasítást, továbblépési kényszert váltanak ki az emberből. Az általam vizsgált esemény egyik legszélsőségesebb vizuális termése az a képsor, mely a Mount Everest több mint kétszáz hegyen ragadt holttestéből kínál válogatást, hozzáfűzve, a csúcs környékén ezek a testek mintegy tájékozódási markerekként hasznosulnak. A himalájai mászók nyilván sajátos viszonyban élnek a halállal, a képsor megjelenítése közvetlenül a magyar mászókkal történteket követő napokban azonban csekély nyomát mutatja együttérzésnek.
Szükségét érzem megjegyezni: a közösségi hálózatokról és az online médiákról csak az általam vizsgált esetre vonatkoztatva tettem kijelentéseket, távol álljon e dolgozat céljaitól, hogy az általánosság hatókörére tartsanak számot.
