Címke: esszé / publicisztika

Bejegyzések

Nem-látás

Olvassuk a 139. zsoltárt:

 

1. Az éneklőmesternek, Dávid zsoltára.

Uram, megvizsgáltál engem, és ismersz.

2. Te ismered ülésemet és felkelésemet, messziről érted gondolatomat.

3. Járásomra és fekvésemre ügyelsz, minden útamat jól tudod.

4. Mikor még nyelvemen sincs a szó, immár egészen érted azt, Uram!

5. Elől és hátul körülzártál engem, és fölöttem tartod kezedet.

6. Csodálatos előttem e tudás, magasságos, nem érthetem azt.

7. Hová menjek a te lelked elől, és a te orczád elől hová fussak?

8. Ha a mennybe hágok fel, ott vagy; ha a Seolba vetek ágyat, ott is jelen vagy.

9. Ha a hajnal szárnyaira kelnék, és a tenger túlsó szélére szállanék:

10. Ott is a te kezed vezérelne engem, és a te jobbkezed fogna engem.

11. Ha azt mondom: A sötétség bizonyosan elborít engem és a világosság körülöttem éjszaka lesz,

12. A sötétség sem borít el előled, és fénylik az éjszaka, mint a nappal; a sötétség olyan, mint a világosság.

13. Bizony te alkottad veséimet, te takargattál engem anyám méhében.

14. Magasztallak, hogy csodálatosan megkülönböztettél. Csodálatosak a te cselekedeteid! És jól tudja ezt az én lelkem.

15. Nem volt előtted elrejtve az én csontom, mikor titokban formáltattam és idomíttattam, mintegy a föld mélyében.

16. Látták szemeid az én alaktalan testemet, és könyvedben ezek mind be voltak írva: a napok is, a melyeken formáltatni fognak; holott egy sem volt még meg közűlök.

17. És nékem milyen kedvesek a te gondolataid, oh Isten! Mily nagy azoknak summája!

18. Számlálgatom őket: többek a fövénynél; felserkenek s mégis veled vagyok.

19. Vajha elvesztené Isten a gonoszt! Vérszopó emberek, fussatok el tőlem!

20. A kik gonoszúl szólnak felőled, és nevedet hiába veszik fel, a te ellenségeid.

21. Ne gyűlöljem-é, Uram, a téged gyűlölőket? Az ellened lázadókat ne útáljam-é?

22. Teljes gyűlölettel gyűlölöm őket, ellenségeimmé lettek!

23. Vizsgálj meg engem, oh Isten, és ismerd meg szívemet! Próbálj meg engem, és ismerd meg gondolataimat!

24. És lásd meg, ha van-e nálam a gonoszságnak valamilyen útja? És vezérelj engem az örökkévalóság útján!

 

 

Olyan Úrról szól ez az ének, aki a totális jelenvalólét módján akkor is itt van, ha távol van, akkor is érti az ember beszédeit, ha az még csak hanggá sem formálódott. Aki végzetes módon zárja körül az embert testi/térbeli mivoltában, úgy, hogy semmilyen távolság, legyen az földi, vagy képzeletbeli, nem szabadíthat meg ettől a végzetes tekintettől, hiszen ez az átható látás a szorongatottságában menekülésre kényszerült embert megóvó sötétség rejtekét is kíméletlenül áthasítja. Ez az Úr nemcsak a térbeliség tekintetében van mindig engem megelőzve jelen, hanem az időben, már a megszületés általi megkülönböztetés mozzanatában átlátott rajtam és minden alkatrészemen. Sőt mintha ez a megkülönböztetés csak azért történt volna, hogy ezáltal még szorongatóbban, még inkább eltitkolhatatlanul már mindig is a szeme elé kerüljek. Látni ugyanis az ember számára éppenséggel ezt is jelentheti: megkülönböztetni, darabokra szaggatni, elkülöníteni, határokat szabni, még ha aztán egyfajta belső látásban, vagy a megértésben éppen ezen megkülönböztetetteknek az egybefoglalására, szétvetett összetartozásuk „belátására” is megy ki a játék. Tehát mielőtt még látható alakba öntött volna, már benne, az ebben a tekintetben megnyíló látottságként meglátott voltam, mint ami aztán „később”, alakká való formálódásában tűnt elő az időben. Sőt éppenséggel úgy tűnik, semmi más sem vagyok, még ha formát is kapott a csont és a hús, az arc, a homlok és a kézfej, mint e tekintet tekintetében megnyíló látottság. Csak ettől fogva vagyok, és nem tanúskodhatok magamért, értem is csak az Úr tanúskodhat, aki lát engem.

 

Az ember meg van különböztetve, mivel az Úr látja őt, bármit is gondoljon, tervezzen vagy cselekedjen. Úgy veszi körül az embert, mint az elül és a hátul, a fönt és a lent, a közel és a távol, az előbb és az utóbb, a valamikori és a leendő, a most és a mindörökké. Mindezen ellentétesnek tűnő irányok a térbeli és időbeli körülövezettség alapvonatkozásán alapulnak.  Mindezen tér- és időbeli dimenziókra vonatkoztatottan van látottként az ember, hiszen mindezen dimenziókra való vonatkoztatottságát fölismerve kényszerül elismerni látottságát. A vonatkoztatottság nem egy relatív viszonylat itt abban az értelemben, hogy egyrészt vagyok mint személy, másrészt e térbeli és időbeli horizontokra is vonatkoztatott vagyok, hiszen az ember önmagáról mint a létbe kiküldöttről is csak ezeken a vonatkozásokon keresztül tud. Az, hogy az ember „tud önmagáról” és hogy „az Úr látja őt”, itt lényegében ugyanaz a mozzanat. Az ember saját maga számára is az Úr által rávetülő tekintet fényében tűnik elő. Legalábbis a zsoltár ennek az azonosításnak a radikális véghezvitelére látszik vállalkozni.

 

De ugyanilyen fontosnak tűnik egy másik mozzanat, ami kikényszeríti a látottság és az ember önmagáról való tudásának radikális „egybelátását”, ami kikényszeríti azt az tudást, hogy az ember csak annyiban van, amennyiben az Úr látja. Ez az ember ugyanis minduntalan rejteket keres, minduntalan űzött vadként menekül Isten tekintete elől: minduntalan elfordul az Úr arcától, nem bír szemközt megállni vele. Miből táplálkozik ez a szorongatott űzöttség, és az a rejtélyes reménység, hogy rejteket találhat az Úr uralmával szemben? Ezek szerint az ember nincs már mindig ennek a felismerésnek a birtokában, nem tudja „mindig már”, hogy csak vele viszonyítottan, általa látottan lehet.

 

Miféle tévelygés ez, miféle kóborlás és reménykedés a reménytelenben, amikor az Úr hatalma végső soron úgy is leigázottá teszi őt? Az ember menekül, de közben az Úr minden lehetséges menekülő útvonalon már megelőzte őt és ott áll ezen utaknak a végpontján, a legmélyebb odú is, amit az ember magában fedez föl, már át van világítva. Az ember mégis menekülni próbál e tekintet elől, bár persze hiába. Honnan támad ez a bátorság – ami éppenséggel gyávaság az Úrral szemben –, amely el akar menekülni attól a tekintet elől; ami arra ösztönzi, hogy letérjen az „örökkévalóság útjáról”?

 

És vajon nem vagyunk-e erőszakosak, amikor azt próbáljuk igazolni, hogy az Úr általi látottság szenvedélyesen ünneplő retorikájával szemben kihallható a szövegből egy olyan rejtett szólam, amely e mindenható tekintet előli – sikertelen – rejtekezésről ad hírt? Vajon nem csak a nyelvi kifejezés szükségszerű időbe nyúlása kelti itt egy drámai történés látszatát, a mindenható tekintet által leigázott ember drámájáét? Kétségtelen, hogy a Teremtőtől elforduló, mindenhatóságát mintegy semmibe vevő ember ezen másfelé tekintése a szóban forgó hagyomány egyik alaptörténése, amit a bűnbeesés drámájaként ismerünk. S kétségtelen, hogy amit az előbb némiképp homályosan a kifejezés időbe nyúlásának neveztünk, maga az a terület, ahol az ember időbe vetve tud magáról. És igazából csak így tud. Valójában nem is tudjuk máshogyan elképzelni ezt a látottságot, csak mint drámai történést, mint a rejtekezés és a látottság látszólagos, ámde feloldhatatlan drámai feszültségét. Már ez a mi tudásunk is azt igazolja, hogy ahol a látottságot elgondoljuk, ott a rejtekezést is el kell egyszersmind gondolnunk. Sőt, mintha maga a rejtekezés válna leginkább láthatóvá, amennyiben úgy tekintjük, hogy a látottság nem megszünteti a sötétséget, hanem – miként a röntgen, vagy a lézerfény – mintegy átvilágítja, láthatóvá teszi azt, amit a sötétség elrejt, s így magát a sötétséget is láthatóvá teszi mint elrejtettjének többé-kevésbé körvonalazható burkát, rejtekét. A világosság nem megszünteti, hanem látja a sötétet, sőt átlát rajta. Így történhet meg, hogy az ember azt hiheti, jó rejtekhelyet talált, hiszen sötétség övezi, az Úr mégis látja őt ott a sötétben.

 

Az embert az Úr tekintete tehát térbelileg minden oldalról körülövezi, de ezt nem úgy kell elképzelni, mint egy ketrecbe való bezártságot, hanem hogy ebben, és csak ebben a térben engedi a maga testi és látott mivoltában megjelenni és lehetővé válni, és hogy az Úr általi látottsága erre a térre való vonatkoztatottságán alapul. A térbeli ittlét nem eltávolító-tárgyiasító modalitása teszi egyáltalán lehetővé az Úr ilyen körülövező hatalmának megfogalmazását. Az ember csak azért lát, mert maga is látható, mert belül tartózkodik a láthatóság feltételén. Az embert továbbá időben is megelőzi és túlhaladja az Úr, s titkos rejtekét tudtán kívül is feltöri és átvilágítja.

 

„A sötétség sem borít el előled, és fénylik az éjszaka, mint a nappal; a sötétség olyan, mint a világosság.” A technikai körülövezettség, a mindenhová elhatoló hálózati lefedettség feltételei vajon még mindig lehetővé teszik annak fölismerését, amit a szöveg kapcsán Freud a vallás alaptapasztalataként ragad meg, vagyis a minket körülövező világgal való lényegi egység tapasztalatát? A technológiai univerzum által keltett globális egység igénye, az a rejtélyes mindenholvalóság és irányítottság, amely mindent látni akar, de ő maga átláthatatlan marad, vajon nem utódja-e ennek az egyszerre zárt, mert az Úr által átlátható, másrészt kibogozhatatlan, mert mindig csak az Úr által átlátható univerzumnak? 

Bejegyzések

Háború, immunitás, intimitás

Terror_by_R_y_deviantartA Láthatatlan Kollégium keretén belül Serestély Zalán szervezésével izgalmas beszélgetésre került sor Háború, immunítás, intimitás címmel. 2013. május 20-án a kolozsvári Tranzit Házban érdeklődő arcok várták, hogy mi alakul ki Horváth Andor (esszéíró, a Korunk főszerkesztő-helyettese, egyetemi tanár) és Szigeti Attila (filozófus, filozófiatörténész) beszélgetéséből, amelyet Borbély András (költő, kritikus, szerkesztő) moderált. Az est egy olyan beszélgetéssorozat első állomása volt, amely a humántudományos gondolkodás határain való kalandozást tűzte ki célul, amint ezt a címe is jelzi: Mellérendelő: a humántudományos gondolkodás határvidékein Horváth Andorral.

 

A vitát Horváth Andor indította azzal, hogy felvetette a terrorizmus problematikáját, az igazságos háború kérdését, illetve a háborúk reprezentálásának módját a médiában. Amennyiben mi nem tapasztaljuk a háborút, távolinak érzékelhetjük ezt, érdektelenek vagyunk vele szemben. Szigeti Attila kérdésére egyikünk sem merte azt felelni, hogy tudja, napjainkban mi történik a föld másik pontján, például Szíriában. Mert valójában mennyit is tudunk a szíriai történésekről? Talán annyit, hogy egy 2011-ben kitört polgárháborúra kell gondolnunk, amely napjainkban is folyik, tudunk néhány számbeli adatot a külföldi katonákról, látunk néhány figyelemfelkeltő képet a médiában, de itt minden véget ér. A média is közrejátszik abban, hogy nem átláthatóak ezek a konfliktus-helyzetek kívülállók számára, mivel az eseményekkel kapcsolatban csupán töredék-információk jutnak el hozzánk.

 

Horváth Andor röviden vázolta a háborúk történelmi változásait, három fontosabb korszakról beszélt: a fejedelmek közötti háborúk koráról, a nemzetek közötti háborúk idejéről, valamint a kormányok közötti háborúról. A vallásháborúktól elérkeztünk egy olyan világba, ahol már nem is igazán emberek harcolnak egymás ellen, hanem különféle technika-szülemények. A különféle háborús technikai apparátusok, és a háborús ipar teret hódításával nem is ezek minősége válik az adott fél számára előnnyé, hanem hogy mennyire gyorsan képes a technikai apparátust működtetni. Horváth Andor szerint a háború kérdésköre kapcsán napjainkban a terrorizmus kérdése a legaktuálisabb, hiszen a kormányok közti konfliktusok gyakran a terrorizmus aktív vagy passzív támogatása körül viták, érdekek mentén alakulnak ki.

 

Szigeti Attila azt is hozzátette az előbbi hozzászóláshoz, hogy nem elhanyagolható szempont az sem, ahogyan mi viszonyulunk a keleti világ eseményeihez. Egy agresszív Kelet-képet festünk le, holott a mi világunk sem kevésbé agresszív, csak ez számunkra nem annyira feltűnő. A médiarendszerek pedig nem objektíven közlik a történéseket, kezdve onnan, hogy szabályozva van, milyen kép, egyáltalán hány kép jelenhet meg egy ilyen jellegű tudósításban. A média néha maga is részese, irányítója az eseményeknek.

 

Hannah Arendt a jogokhoz való jogtól való megfosztás terminusa is szóba került a terroristákhoz való viszonyulás kapcsán. Kérdés, hogy nincs-e ellentmondás abban, hogy az emberiség nevében valamilyen ismeretlen ellenséget a joghoz való jogtól is megfosztunk. Szigeti Attila Hannah Arendt terminusával párhuzamba állította a homo sacer Giorgio Agamben által fölelevenített fogalmát is, amely olyan emberekre vonatkozott, akik a római jog szerint jogoktól megfosztva éltek, bárki, bármikor büntetlenül megölhette őket.

 

Ehhez a gondolathoz járult hozzá Borbély András kérdése arra vonatkozóan, hogy egyáltalán tudjuk-e, hogy ki a terrorista. Horváth Andor a 19. századi anarchistához hasonló figuraként látja, azzal a hatalmas eltéréssel, hogy az anarchista tekintettel volt – a terroristával ellentétben – a gyerekekre és a nőkre. Azt is elmondhatjuk, hogy a terrorizmus nem a keleti világ reprezentatív jegye, hanem a globalizáció szüleménye.

 

Borbély András vita témává tette azt, hogy van-e az erőszak szempontjából különbség forradalom és terrorizmus között, létezik-e egyáltalán erőszak nélküli forradalom. Ezt követően egy kötetlenebb beszélgetés alakult ki a különféle kérdések kapcsán, a hallgatók részéről is érkeztek megjegyzések, kérdések, újabb felvetések. Volt aki azt vallotta, hogy van jogos háború, volt, aki a terrorista identitását próbálta körüljárni, akit egyszerűen mi, nyugatiak, illegitim harcosként kezelünk stb. A moderátor részéről az az érdekes megjegyzés érkezett, hogy a nyugati technológiai ismeretek nélkül nincs terrorizmus, így nem mondhatjuk, hogy ez a kérdés csupán a keleti világhoz kapcsolódik, ráadásul a terrorizmusnak léteznek evidensen nyugati formái is.

 

Végül Horváth Andor beszélt arról, hogy napjainkban két esetben áll fenn az erőszak kérdése: olyan esetben, amikor népek, néptömegek akarnak szabadságot kivívni maguknak, valamint államok közötti viszonyban. Annak érdekében, hogy nyugatitól eltérő és a nyugati mentalitás viszonya kicsit világosabb legyen számunkra, az esszéíró egy óra-hasonlatot mondott. Elkerüli a figyelmünket az, mondta, hogy más kultúrákban másképp járnak az órák, más a történések és a hétköznapi élet ritmusa is. Nem várhatja el senki azt, hogy az iszlám ember a nyugati idő dinamizmusához alkalmazkodjon, mivel számára az időtapasztalat más életritmushoz kapcsolódik.

 

Dióhéjban ennyit lehetne elmondani az estről, de ez az alkalom csupán az első stációja volt egy beszélgetéssorozatnak. A következő alkalomra minden bizonnyal jövő hónap harmadik hétfőjén kerül majd sor, Horváth Andor állandó beszélgetőtársként lesz jelen, addig meg az is kiderül, ki lesz akkori vitapartnere. Úgy vélem, igazán rendhagyó beszélgetésnek lehettünk részesei, talán a hely volt picit szűk, mivel nem látta mindenki a beszélgetőpartnereket, olyan is volt, akinek nem jutott ülőhely. A hallgatóság mozgósítása, a beszélgetésbe való bevonása volt szerintem az est egyik legsikeresebb mozzanata.

Bejegyzések

Sirály a Nemzetiben

Ha nem is minden tekintetben sikerült áthatóan megvalósítani a rendezői elképzeléseket, az a tény mégis kétségtelen, hogy eredetien megkonstruált, a jelenre reflektáló Sirály rendezést láthatunk a Nemzeti Színházban. Lehetetlen elvonatkoztatni a színházat érintő igazgatóváltás tényétől, így akaratlanul is áthallásokat érezhetünk a darabot nézve.

A ruhatári jelenetekkel sajátosan kidolgozott kezdés és zárás, színház és élet elválaszthatatlan benyomását kelti. Meghatározhatatlan egy olyan pillanat, ami a „Most kezdődik az előadás” érzését bizonyossá tenné. Nem alszanak ki a nézőtéri fények, nem nyílik szét a függöny, és az elsőként megszólaló színész szokásos antréja is elmarad. Összeolvad valóság és illúzió. Ebbe az összeolvadt világba ötvöződik a néző. A néző, akit a színpadtechnika és a színészi játék sajátosan bevon, és óhatatlanul is az előadás szerves részesévé tesz. A ruhatárra evokáló háttérdíszletnek az előadásra érkezők kabátjai adnak tartalmat. Az ötletes kezdést tekintve elhanyagolhatjuk azt a futó gondolatot, hogy míg télen vontatott a kabátok ilyen formában történő összeszedése és kiosztása, addig a jó idő beköszöntével már funkcióját is veszti. A struktúra mégis figyelemre méltó, hiszen a közönségbe érkezők, mint a Nemzeti Színház – személy szerint megkülönböztetett – vendégei részesülnek abban a figyelmességben, hogy a kabátjukat kedvesen elkérik a házigazdák, és a sajátjaik mellé akasztják fel, ebben a színészeknek otthonként definiálható színházban. Az ilyen apró momentumok máris azt a benyomást keltik, hogy a Nemzeti Színházba jó vendégségbe érkezni, hiszen kellemes, családias légkörben, segítőkész színész házigazdák fogadnak. Házigazdák, akik magukon viselik a csehovi karakterek minden báját és gyötrelmét, teli kényszerbetegségekkel és pótcselekvésekkel. Természetesen a pótcselekvések is leképezik korunk szokásait, hiszen már Mása sem tubákot szippant, hanem rögeszmés rágó pattogtatásba merülve beszélget Medvegyenkoval. Hiába, a zárt légterű helységekre érvényes dohányzási tilalom már egyébként sem tenne lehetővé szivarozást a Mását alakító Tenki Rékának.

Ha nem lennénk bizonyosak afelől, hogy Alföldi Róbert hangsúlyt fektetve a komikus elemekre, a vígjátéki olvasatot kívánja előhívni, akkor Szorin már-már parodisztikus belépője ezt minden kétséget kizáróan igazolja. Az előadás jól alkalmazza Csehov sajátos humorát, melyre időnként még rá is játszik, de – minden bizonnyal – a vígjátékként való értelmezéshez erősen ragaszkodó Csehov ezt egy percig sem bánná. Ha vígjáték, akkor is ott rejlenek benne a legnagyobb tragédiák, a félrecsúszott sorsok, és a meg nem értett művészek sztereotípiái. Kétségtelenül az egyik leghatásosabb jelenet Trepljov darabjának bemutatója, a színház a színházban, amit a végletekig elidegenítenek és messzebbi távlatokba helyeznek, amikor Nyina karaktere oroszul mondja el Trepljov drámájának monológját. Ez a megvalósítási forma hűen tükrözi azt az érthetetlenséget, ami Trepljov drámaírói működését övezi. A színház a színházban jelenethez foghatóan, emlékezetes Dorn megjelenése is, a karaktert alakító Kulka János amorózóként belépve énekli: „Szeretlek én, jöjj vissza hozzám”, amely a legnagyobb jóindulattal is hatásvadász jelenet, mégis kevés hölgy mondana ellent invitálásnak. A Dorn által gyakorta felidézett slágersorok csak fokozzák ezt a szenvedélyt. Túl a szenvedélyen mégis akkor él a legelevenebben az előadás, amikor aktuális tud maradni. Egy ilyen dramaturgiailag jól megoldott jelenet Arkagyina és Trepljov vitája. Ahogyan az Arkagyinát játszó Básti Juli az új művészi formákkal kísérletező fiának már-már szitokszóként ordítja, hogy „alternatív” majd „független”, felidéződik jelenünk színházi helyzete, és az anyagi támogatások megvonása miatt kialakult feszültség a kőszínházak és a független társulatok között. Jelen vonatkozásban különösen kiéleződik Arkagyina elutazása illetve búcsúzása, hiszen tudatosan evokál a Nemzeti Színház igazgatójának és társulatának elköszönésére. Básti Juli Arkagyinaként a nézőknek mondja szavait: „Ha épségben megérjük, jövő nyáron találkozunk.” Jól érezhető, hogy nem valamiféle szövegre kényszerített áthallásról van szó, hanem ez egy őszinte búcsú a közönségtől, a társulattól, és a jelenlegi Nemzeti Színháztól. Ezt a tényt erősíti, hogy a Nyinát alakító Tompos Kátya is búcsút vesz néhány pillanat erejéig: „Tartsatok meg jó emlékezetetekben!” Szavai úgy hatnak, mintha a rendező szólna a közönséghez Nyina szerepe által. Izgalmas, ahogyan tágabb értelmet nyer – jelen kontextusban, illetve a körülményeket figyelembe véve – Csehov néhány alakjának a búcsúja.

A két évvel később visszatérő Nyina már nem az a naiv kislány, aki álmokat szövöget a sikerről, de Trepljov még mindig szereti. Kettőjük újratalálkozása felfedi félrecsúszott sorsuk minden gyötrelmét, és valami láthatatlan fonál átfordítja a komikus elemekkel vegyített előadást egy könyörtelen tragédiába. A távozó Nyinát fegyverrel követi Trepljov, és jól hallható az első, majd a második lövés zaja. Mása kiszalad, és a nyitott oldalajtón hideg szél fúj be.

 

Sirály

A Nemzeti Színház előadása

Író: Anton Pavlovics Csehov

Fordító:Makai Imre

Rendező:Alföldi Róbert

Színészek

Arkagyina- Básti Juli

Trepljov – Farkas Dénes

Szorin-Blaskó Péter

Nyina-Tompos Kátya

Samrajev-Szarvas József

Polina-Nagy Mari

Dorn-Kulka János

Trigorin-Földi Ádám

Medvegyenko-Fehér Tibor

Mása-Tenki Réka

Díszlettervező:Menczel Róbert

Jelmeztervező:Nagy Fruzsina

Dramaturg:Vörös Róbert

Rendezőasszisztens:Kolics Ágota

Bejegyzések

A latin-amerikai baloldal vonásai

A baloldali fordulat 1

2002 körül a legtöbb politikai elemző anakronisztikus jelenségnek tekintette Hugo Chávez venezuelai elnök baloldali populizmusát, amely mintha egy korábbi korszakból maradt volna hátra a neoliberális kormányok által vezetett kontinensen. Mára a perspektíva drasztikusan megváltozott: úgy tűnik, Chávez csak az első fecskéje volt a latin-amerikai baloldali hullámnak. Dominóként dőltek az országok balra a hagyományosan az Egyesült Államok hátsó udvarának tartott kontinensen. Chávez 1998-as megválasztása után baloldali elnök lépett hatalomra Brazíliában és Argentínában 2003-ban, Bolíviában, Nicaraguában és Chilében 2006-ban, Ecuadorban 2007-ben, Paraguayban 2008-ban, és egy hajszálon múlt, hogy Mexikó nem csatlakozott hozzájuk 2006-ban. A jelenlegi történelmi kontextusban, Kína, India és Oroszország erősödésével párhuzamosan a dél-amerikai és karibi integráció újabb jele annak, hogy a folyamatok feltehetően egy többpólusú világrend felé tartanak.

Az ezredforduló latin-amerikai baloldali fordulatának fontos jellemzője, hogy szemben a korábbi kubai és nicaraguai forradalommal az új baloldali vezetők mind teljesen alkotmányos módon, megkérdőjelezhetetlen népi legitimitással kerültek hatalomra. Ugyanakkor azt is meg kell jegyezni, hogy a katonai puccskísérletek, fegyveres felkelések, blokádok továbbra sem tűntek el az eszköztárból, és az utóbbi évtizedben több neoliberális politikát folytató kormány is lemondásra kényszerült a kiterjedt tüntetések és a zavargások hatására. Van olyan ország, Ecuador, ahol tíz éve egyetlen elnök sem tudta kitölteni a mandátumát.

Ez az új baloldal azonban a legkevésbé sem egységes. A neoliberalizmus elutasításán és a szegénység felszámolásának középpontba állításán kívül nehéz más olyan elemet találni, ami mindenhol megtalálható lenne. A ma latin-amerikai baloldali színtéren a legkülönbözőbb szereplőket és ideológiákat találjuk.

Vannak elnökök, akik kemény kézzel hozzányúlnak az elődeik által hátrahagyott piaci viszonyokhoz (Chávezen kívül ilyen Morales Bolíviában vagy Correa Ecuadorban), míg mások az adott keretek között próbálnak szociálisan érzékenyebb politikát folytatni (például Lula Brazíliában).

A politikai színtéren még mindig jelen vannak a hatvanas években alapult marxista gerillahadseregek Kolumbiában, a parlamentáris politizálás útjára lépett korábbi gerillák dolgoznak Nicaraguában, San Salvadorban, Uruguayban és kisebb súllyal Brazíliában, Venezuelában és Bolíviában is, egy a korábbi marxista ideológiáját elvető, de fegyverben maradt gerillahadsereg kontrollálja Mexikó legszegényebb államának tekintélyes részét. Egyaránt találunk klasszikus kommunista pártokat (többek között Venezuelában és Argentínában), a hagyományos baloldal összes áramlatát magukba tömörítő nagy balpártokat (Brazíliában és Mexikóban) és az elsöprő tömegtámogatással rendelkező vezető köré frissen kiépített politikai szervezeteket (Venezuelában, Argentínában és Ecuadorban). Az országos politikát kormányokat döntő indián parasztmozgalmak befolyásolják Ecuadorban, Bolíviában és Peruban, Argentínában a munkanélküliek, Brazíliában a föld nélküli parasztok radikális érdekvédő mozgalmai gyakorolnak nagy nyomást az államra. Azt is meg kell jegyezni, hogy a hagyományos európai baloldalon nagy szerepet játszott szakszervezetek általában kisebb súllyal vesznek részt a dél-amerikai átalakulásban.

A formák is változatosak. Egyaránt láthattunk autoriter baloldali-nemzeti katonai összeesküvést Venezuelában, bázisdemokratikus indián mozgalmakat Bolíviában és Ecuadorban és az államot megdöntő és egyfajta tanácsrendszert bevezető népi felkelést Mexikó Oaxaca államában. Míg Venezuelában a tömegekkel való közvetlen kapcsolatra koncentráló karizmatikus vezető cserélgeti maga körül a politikai szervezeteket, melyek nem mindig hajlandók vagy képesek követni radikalizmusát, addig Ecuadorban a társadalomba mélyen beágyazott indián mozgalom váltogatja vezetőit és az ország elnökeit, ha azok nem képesek megfelelni a mélyszegénységben élők radikalizmusának.

Azok a társadalmi és politikai mozgalmak, amelyek az új évezred első évtizedében számos dél-amerikai országban átvették a hatalmat, valójában jóval korábban indultak, gyakran már a nyolcvanas években, és szinte kivétel nélkül jelentős szerepet játszottak a kilencvenes évek politikai küzdelmeiben is. Ami a külső szemlélőnek esetleg hirtelen földindulásnak tűnt, hosszú ideje zajló társadalmi konfliktusokban érlelődő politikai erők műve volt.

Ahogy a világ más tájain is, a neoliberális politikát követő kormányok a költségvetési egyensúly és a hitelezők előtti hitelképesség utáni hajsza során egyre nagyobb terheket hárítottak a lakosságra, állami, gyakran a nemzeti identitás szempontjából szimbolikus jelentőségű vállalatokat privatizáltak, és visszaléptek olyan, korábban az állam által ellátott területekről, mint az oktatás és az egészségügy. Latin-Amerikában, ahol a lakosság tetemes hányada korábban is szegénységben élt, ezek az intézkedések sokkal nagyobb társadalmi feszültségekhez vezettek, mint például Kelet-Közép-Európában, és alapvetően destabilizálták a politikai rendszert.

A baloldal áttörésére a legtöbb országban a korábbi kormányok neoliberális politikája által kiváltott társadalmi feszültségek adtak lehetőséget, ugyanakkor a baloldali válasz mindenhol máshonnan érkezett, az adott ország politikai kultúrájának és társadalmi feltételeinek megfelelően. Ezt a sokszínűséget három ország, Venezuela, Ecuador és Argentína példáján kívánom érintőlegesen bemutatni.

 

Venezuela: egy katonai összeesküvés

Az első ország, ahol áttört a baloldal, Venezuela volt: az az ország, ahol a legkevésbé várták volna. A világ egyik legnagyobb kőolajexportőre Latin-Amerika leginkább amerikanizálódott középosztályával, négy évtizede stabil politikai rendszerével és gyenge baloldali pártjaival nem tűnt ideális helynek a forradalom számára.

1958-ban, Pérez Jiménez diktatúrájának megdöntése után a két legnagyobb párt, az Acción Democrática és a kereszténydemokrata Copei megkötötte egymással az úgynevezett Punto Fijo paktumot, amelynek értelmében politikai váltógazdaságra rendezkedtek be, minden más pártot kiszorítva a hatalomból. Miközben a kontinens többi országában katonai diktatúrák váltották egymást, a venezuelai oligarchisztikus rendszer még mindig humánusnak volt mondható. A hetvenes években az olajválság miatt szárnyalt a gazdaság, a nyolcvanas években azonban lassú recesszió következett. A rendkívül nagy egyenlőtlenség miatt Dél-Amerika leggazdagabb országában a lakosság fele a szegénységi vonal alá süllyedt.

Venezuela politikai rendszerének megroppanása 1989 februárjában következett be, amikor a frissen megválasztott Pérez elnök az IMF nyomására neoliberális sokkterápiával próbálta kezelni a gazdasági nehézségeket. Amikor egyik napról a másikra kétszeresére növekedtek az üzemanyagárak, zavargások törtek ki. Az őket érintő megszorítások miatt sztrájkoló rendőrség nem avatkozott be, így három napon át tartó anarchia és fosztogatás kezdődött a fővárosban, melynek során a szegénynegyedek népe elözönlötte a belvárost. Pérez szükségállapotot rendelt el, és bevetette a hadsereget. Máig nem tudni, hogy a tömegmészárlásnak hány áldozata volt, mivel sebtében temették el tömegsírokba a halottakat: a kormány 300-at vallott be, a baloldali történészek szerint 3000 körül van a számuk. Mind a zavargás, mind a katonai beavatkozás sokkolta Venezuelát.

1992 februárjában egy szegény sorból származó, színes bőrű ezredes, Hugó Chávez katonai puccsot kísérelt meg a Pérez-kormány ellen. Chávez már a nyolcvanas évek közepe óta építette titkos mozgalmát a hadseregen belül, és az évek során önálló, bolivárinak nevezett ideológiát fejlesztett ki a 19. századi venezuelai forradalmárok írásai alapján. A puccs árulás és számos szervezési hiba miatt kudarcba fulladt, a korábban ismeretlen ezredest viszont nemzeti hőssé változtatta. Egy politikai paktum részeként a puccsisták mindössze két évvel később amnesztiával szabadultak. Chávez ekkor civil mozgalmat szervezett, amivel a parlamentáris rendszeren kívül akart tevékenykedni, mivel a venezuelai politikai életet korruptnak és korrumpálónak látta. Törekvései középpontjában egy új alkotmány állt. Amikor azonban a közvélemény-kutatások azt jelezték, hogy reális esélye nyílik megnyerni az 1998-as elnökválasztást, sokak meglepetésére stratégiát váltott, és egy új politikai pártot alapított. Jelölése mögé sikerült felsorakoztatnia a többi kis venezuelai baloldali pártot is, és a Hazafias Oldalnak elnevezett szövetsége élén 56 százalékkal, Venezuela szegény többségének szilárd támogatásával megnyerte a választásokat.

A venezuelai átalakulás kezdetét egyrészt az jellemzi, hogy a válság rendkívül erőszakos volta ellenére demokratikusan és alkotmányos keretek között zajlott le, másrészt, hogy a két korábbi nagy párt népszerűségvesztése, a kis pártok gyengesége, valamint a venezuelai civil társadalom hagyományos szervezetlensége miatt stabil szervezeti háttér nélküli karizmatikus vezető állt az élére.

 

Ecuador: indián mozgósítás

Ecuador új alkotmányát 2008. szeptember 28-án fogadták el népszavazással. Ez egy több mint tízéves instabil időszak végét jelzi. Az ország hosszan elnyúló politikai válságon ment keresztül, ami a kilencvenes évek második felében kezdődött, és intenzitását jelzi, hogy Ecuadornak 1996 óta nem volt olyan elnöke, aki ki tudta volna tölteni a mandátumát.

Ahogy Venezuelában, úgy itt sem a hagyományos politikai pártok vagy szakszervezetek álltak a neoliberalizmussal szembeni ellenállás élére. De míg Venezuelában, ahol történelmi okok miatt gyengék voltak a civil szervezetek, egy karizmatikus katonatiszt személye köré épülő mozgalom tört át, addig Ecuadorban egy valóban alulról építkező, mélyen a társadalomban gyökerező szervezet volt képes megbuktatni három elnököt és destabilizálni az államot.

Az ecuadori változások élén az indiánok állnak, akik az ország lakosságának körülbelül a negyedét alkotják. Legnagyobb szervezetük, a tizennégy indián népet képviselő CONAIE (Ecuador Indián Népeinek Szövetsége) nemcsak a kisebbségi és mezőgazdasági követeléseket egyesítő indián érdekvédelmet tűzte a zászlójára, mint például a mezőgazdaságot érintő adóreformot, a tradicionális indián gyógyszerek hivatalos elismerését vagy a többnyelvű oktatást, hanem Ecuador plurinacionális állammá való átalakítását. A CONAIE nem a parlamentáris politizálás útját választotta, taktikájának középpontjában a hatalmas méretű direkt akciók állnak: története során az indián szervezet többször blokád alá vette és megszállta a fővárost, Quitót. Ezzel a módszerrel 1994-ben sikeresen akadályozott meg egy neoliberális szellemiségű földreformot, ami privatizálta volna a közösségi tulajdonban lévő földeket és a vizet. Három évvel később egy újabb radikális demonstrációsorozattal átfogó alkotmányreformot kényszerített ki, mely Ecuadort többnemzetiségű és multikulturális állammá nyilvánította, kiterjesztette az indiánok jogait, és magasabb szintű környezetvédelmi előírások betartását és betartatását tette kötelezővé az állam számára.

Bár a CONAIE ezzel elérte 1986-os megalapításakor deklarált legfontosabb célját, korántsem vonult a háttérbe, sőt 2000 januárjában lényegében forradalmat csinált. A felkeléshez Jamil Mahuad elnöknek az a döntése vezetett, hogy a gazdasági nehézségeket Ecuador saját pénznemének, a sucrénak a megszüntetésével és az amerikai dollár bevezetésével orvosolja. Az átállás elsősorban az alsóbb rétegeket érintette érzékenyen, mivel a szűk középosztály a megtakarításait korábban is dollárban tartotta. A CONAIE aktivistái más szervezetekkel közösen előbb útlezárásokkal és a nagyvárosok élelmiszerellátásának elvágásával tiltakoztak, majd demonstrációjuk csúcsaként húszezer indián menetelt vidékről Quitóba. Mivel megérkezésükkor nemcsak számos fővárosi lakos, hanem félezer katona is melléjük állt, 2000. január 21-én megostromolták és elfoglalták az elnöki palotát. A hadsereg ezután megvonta támogatását Mahuad elnöktől, és egy háromfős junta vette át a hatalmat, melynek egyik tagja a CONAIE elnöke volt. Mindössze egyetlen napig maradtak hatalmon, mivel amikor az Egyesült Államok teljes gazdasági embargóval fenyegette meg Ecuadort, a junta lemondott, és átadta a hatalmat a korábbi alelnöknek.

A CONAIE a következő években is királycsináló, illetve királybuktató szerepet töltött be. A 2002-ben esedékes választásokon nyíltan az egyik jelölt, a 2000-es felkelés katonai vezetője, Lucio Gutiérrez ezredes mögé álltak, aki Hugo Chávez követőjének vallotta magát, és kampányában azt ígérte, hogy visszafordítja az előző kormányok neoliberális reformjait. Miután megnyerte a választásokat, 180 fokos fordulatot vett, és elődei politikáját kezdte követni. A CONAIE megvonta tőle a támogatását, és 2005 áprilisában a korábbi forgatókönyveknek megfelelően hatalmas demonstrációkba kezdett. Gutiérrez szükségállapot kihirdetésével próbált elébe vágni az eseményeknek, de a végrehajtást a hadsereg megtagadta. Egy hét további heves tüntetései után a kongresszus leváltotta Gutiérrezt, és alelnökének adta át a hatalmat. Gutiérrez megpróbálta elhagyni az országot, de miután a repülőteret is dühös tömeg zárta le, kénytelen volt a brazil követségre menekülni.

A legközelebbi választásokat, amelyeket 2006 végén tartottak, frissen alapított pártja élén a közgazdász Rafael Correa nyerte meg, aki szintén Chávez követőjének és a 21. századi szocializmus hívének vallja magát. Ő azonban Gutiérrezzel szemben el is indult az ország átalakításához vezető úton: Chávez és a bolíviai Evo Morales példáját követve ő is egy alkotmányozó gyűlés összehívásával kezdte munkáját.

 

Argentína: a munkanélküliek mozgalma és a gazdasági válság

Láthattuk, hogy míg Venezuelában a hatalmat különböző eszközökkel közvetlenül megragadni kívánó politikai projekt állt az átalakulás középpontjában, addig Ecuadorban egy hatalmas mozgósító erővel rendelkező civil szervezet a hatalom kívülről való ellenőrzésével akart az alkotmányt is érintő változást elérni. Ezek nem pusztán reaktív, védekező mozgalmak voltak, hanem önálló vízióval rendelkeztek.

Argentínában ezzel szemben az ezredfordulón nem volt olyan jelentős forradalmi mozgalom, amely egyes társadalmi csoportok részérdekeinek képviseletén túl kifejezetten az ország átalakítására törekedett volna.

Radikális eszközökkel operáló újszerű, a parlamentáris politikán kívül tevékenykedő irányzat azonban itt is felbukkant a kilencvenes években. Ez a munkanélküliek önszerveződése, a piqueterók mozgalma volt. (Nevük a piquete szóból ered, ami demonstrációs célú útlezárást jelent.) A piqueterók mozgalma 1996-ban született spontán módon egy olajvárosban, ahol az állami olajcég privatizációját követő leépítések nyomán 40 százalékossá vált a munkanélküliség. Taktikájuk – hasonlóan az ecuadori indiánokéhoz – a teljes útlezárásokra épít: kulcsfontosságú utakat vagy közlekedési csomópontokat vonnak blokád alá, amiket aztán a rohamrendőrség támadásai ellenében is tartanak. Akcióikat időnként kiterjesztették belvárosi utcákra, bevásárlóközpontokra vagy állami hivatalokra is. Ez utóbbiakat időnként el is foglalták. Ezzel a technikával gyakran kiemelkedő eredményeket sikerült elérniük. Mikor 1997 májusában például sikeresen megbénították a Bolíviába vezető legfontosabb utat, és ellenálltak a rendőrattaknak, a kormány végül 12 500 munkahely létesítésére kötelezte magát. A mozgalom erejét jelzi, hogy 1999 telén képesek voltak két vidéki várost, Tartagalt és Mosconit is megszállni és napokon keresztül tartani a rendőrséggel szemben.

Az ecuadori indiánokkal szemben a piqueterók jóval decentralizáltabban és spontánabbul szerveződnek, nincs egy mindenki előtt autoritással rendelkező, irányadó szervezetük, követeléseik pedig általában helyi jellegűek, és a munkanélkülieket érintő problémákra korlátozódnak: munkanélküli-segély, egészségügyi ellátás, állások kikényszerítése az államtól. Számos különböző szervezetük között vannak függetlenek, és vannak, amelyek baloldali pártokhoz kötődnek (például a CCC a Kommunista Párthoz, a Polo Obrero a trockista Munkáspárthoz). Általában horizontális módon működnek együtt, egyrészt erős szolidaritást vállalva (amikor 2000 júniusában a rendőrség Mosconiban egy összecsapás során két piqueterót megölt, válaszképp 300 utat zártak le országszerte), másrészt egymás küzdelmeiből és módszereiből tanulnak.

Összefoglalva elmondható, hogy a piquetero mozgalomnak, miközben a kilencvenes évek Argentínájának talán legfontosabb új politikai jelensége lett, és jelezte a neoliberális reformok okozta válságot a társadalomban, nem állt szándékában kihívást intézni az ország aktuális berendezkedése ellen vagy közvetlen támadást indítani a kormány ellen, ahogy az Ecuadorban történt. Az új szervezeti formák és az új technikák nem érintették a nagypolitika világát.

Argentína balra tolódására az ország 2001 telén bekövetkező gazdasági összeomlása miatt került sor. A válság különlegessége az volt, hogy a középosztály is az utcára ment: amikor a Nemzetközi Valutaalap nyomására de la Rua elnök leértékelte a pesót, az nemcsak a befektetők, hanem a középosztálybeliek között is pánikot eredményezett. Az emberek elkezdték kivenni megtakarított pénzüket a bankból, mire válaszképp a kormány befagyasztotta a számlákat, és havi 1000 dollárban maximalizálta a kivehető pénzösszeget. A több tucat emberéletet követelő zavargások, fosztogatások, tüntetések de la Rua lemondásához vezettek. A kollektív emlékezetbe mélyen belevésődött az a kép, ahogy a dühös tömeg által körbevett elnöki palota tetejéről az elnök helikopterrel menekül el. A gazdasági összeomlás miatt diszkreditálódott a korábbi politikai elit. A vákuumba Santa Cruz állam kormányzójának, a peronista Néstor Kirchnernek sikerült betörni és megnyerni az elnökválasztást 2003-ban.

 

A lokális és az országos szint egysége

Az ezredfordulón hatalomra került új baloldalt általában nemzeti balként definiálják. Nyugati nézőpontból viszont értelmezési nehézségekkel kerülünk szembe, amikor megpróbáljuk megérteni, mit jelent Dél-Amerikában nemzetinek lenni, vagy mennyiben van például párhuzam Chávez és a szintén nemzeti-baloldali Fico nacionalizmusa között.

Az új latin-amerikai mozgalmak legszembetűnőbb jellegzetessége az, hogy harmonikus egységben jelenik meg bennük a helyi/etnikai, a nemzeti és a nemzetek feletti szint.

Ahogy azt Európában is érzékeljük, a globalizáció felgyorsulása a lokális, regionális vagy etnikai identitások újraerősödését váltja ki ellenhatásként. Míg Európában azonban ezek a regionális identitások nemcsak a neoliberális globalizációval, hanem a 19. századi nemzetállameszménnyel is könnyen konfliktusba kerülnek, Latin-Amerika eltérő történelmi fejlődése azt eredményezte, hogy ezek a részidentitások megtalálják a helyüket a nemzet gazdasági önrendelkezéséért folytatott küzdelemben.

Latin-Amerikában a nemzet szó nem jelent etnikai azonosságot. A nemzet egy ország népeit jelenti, nem fejez ki sem nyelvi, sem származási egységet. Ilyen módon nem az újkori európai nemzeteszményhez kapcsolódik. Mivel egy államalakulat különböző népeinek egységét jelenti, elmondhatjuk, hogy sokkal közelebb áll a középkori európai nemzetfelfogáshoz, mint az újkorihoz. Az etnikai és a nemzeti identitások gyakran nem fedik egymást, az indián népeket sok helyen kettévágják az országhatárok, mint a Bolíviában, Peruban és Chilében élő ajmarákat vagy a kolumbiai és venezuelai határvidéken élő wayuukat.

Ebből a nemzetfelfogásból és a történelmi adottságokból az következik, hogy Latin-Amerika etnikailag sokszínű országaiban nem jellemző az olyan – Európában gyakori – konfliktus, amikor az ország egyik népe kizárólag magát tekinti nemzetalkotónak. A neoliberális globalizációval szembeni ellenállás ebben a közegben sikeresen kapcsolja össze az etnikai és regionális, illetve nemzeti szintű küzdelmet. Az indián önrendelkezésért folyó harc például betagozódik a teljes nemzetért folyó harcba, ahogy azt látjuk Mexikóban, Ecuadorban, Bolíviában vagy Venezuelában. Ezek a mozgalmak ezért a különbözőség és az egyenlőség elvének összebékítésére törekszenek, amit a mexikói zapatisták az „Egyenlőek vagyunk, mert különbözünk” formulában fejeznek ki.

Fontos hangsúlyoznunk, hogy az etnikai tudat ugyanakkor alárendelődik a nemzetinek. Jellemző például, hogy a többnyire majákból álló zapatisták nem nagyon foglalkoznak a Guatemalában és Belizében küzdő többi majával, agendájuk kizárólag Mexikóval foglalkozik, és a majákat mint Mexikó egy népét kívánják felemelni. Amikor Chiapas államban 1994-ben kitört a zapatista felkelés, voltak elemzők és politikusok, akik azt mondták, hogy ez a nyolcvanas évekbeli közép-amerikai gerillaháborúk újabb fejezete. Ezt a zapatisták határozottan visszautasították, jelezve, hogy ők nem délre, hanem északra tekintenek, és az ő lázadásuk a mexikói történelem egyik fejezete. Ugyanígy jelenleg épp azok az indiánok küzdenek Bolívia egységéért és területi integritásáért, akiket többfelé vágnak a jelenlegi országhatárok, és akiknek elsődleges identitása mindig is az Andok indián népeihez kapcsolódott, és nem a bolíviai alföld más kultúrájú indián törzseihez.

Az ezredforduló indián mozgalmai, melyek egyesítik magukban az őslakosok emberi jogaiért, az állam mélyreható demokratizálásáért és a neoliberális gazdasági modell ellen folytatott küzdelmet, nem törekszenek a gyarmati rendszer örökségeként kialakult államhatárok felülvizsgálására.

 

A bennszülött tradíció és a nemzeti identitás összekapcsolása

Az indián gyökerű vagy többségű mozgalmak természetesen gazdagon merítenek a bennszülött hagyományokból, és számtalan különböző formát használnak fel identitásuk kinyilvánítására. Ezt látjuk a mexikói zapatista gerilláknál, akik politikai kiáltványaikat a maja halálkultusz elemeivel szövik át, vagy a kontinens első indián elnökénél, a bolíviai Evo Moralesnél, akit hivatalos beiktatása előtt egy nappal a Titicaca-tó partján, Tiwanaku ősi romjai között ajmara papok avattak ősi rítus szerint vezetővé. A ceremónia során Moralesre egy a hagyomány szerint tíz évszázada nem használt, megszentelt felsőruhát adtak, és a Földanyának adott hálát, hogy megnyerte a választásokat.

Venezuela példája azonban sokkal árulkodóbban mutatja, mennyire nagy jelentősége van a bennszülött identitásnak az új latin-amerikai baloldalnál. Venezuelában ugyanis annak ellenére kerül előtérbe, hogy az őslakosok aránya mindössze a teljes lakosság 5 százaléka, és a bolivári mozgalom vezéralakjai között sincsenek indiánok. Az 1999-ben népszavazással elfogadott új alkotmány teljes körű autonómiát adott az indián népeknek. A Chávez-kormány célja azonban nem pusztán egy kisebbség jogainak a tiszteletben tartása: a venezuelai identitás újradefiniálására törekedve szimbolikus tettekkel emelte be a nemzettudatba az indián örökséget.

Október 12-ét hosszú időn keresztül Amerika Felfedezésének Napjaként ünnepelték Venezuelában. A kilencvenes években a politikai korrektség jegyében átkeresztelték az ünnepet a Kultúrák Találkozásának Napjává. Chávez ezt az elnevezést eufemisztikusnak tartotta: a kultúrák találkozása szerinte kissé sokkoló formában zajlott (egy híres-hírhedt kijelentése szerint a spanyol konkvisztádorok messze rosszabbak voltak a náciknál). 2002-ben a Bennszülött Ellenállás Napjává nevezte át október 12-ét, amit a következő évben azzal tettek emlékezetessé, hogy népünnepély keretében ledöntötték Kolumbusz caracasi szobrát.

A venezuelai identitás szempontjából egy talán még nagyobb jelentőségű gesztusa is volt a baloldali kormánynak az ország indián örökségének felvállalására. Caracasban áll egy templom, amit a Nemzeti Gárda őriz, a Nemzeti Panteon, ahol Venezuela legfontosabb hősei, elnökei és több évszázad előkelői nyugszanak – természetesen mind fehérek vagy meszticek. A Panteon nem pusztán temetkezési hely, hanem a nemzet szimbolikus tere. Jelképes sírja van például a szabadságharcos Mirandának, akinek a hamvai soha nem kerültek elő, a Bolivár melletti főhelyen pedig egy üres sír várja tábornoka, Sucre maradványait, akit végrendelete értelmében Quitóban temettek el, ám a venezuelaiak szerint hamvainak egyszer vissza kell térnie hazája földjébe. Chávez 2001 decemberében ide, a nemzeti emlékezet terébe temettette újra teljes állami pompával Guaicaipuro törzsfőnököt, aki azokban a völgyekben esett el a spanyolok elleni harcban, ahová később Caracas épült. Nehezen túlbecsülhető a jelentősége annak, hogy egy indián hős bekerült abba a szimbolikus térbe, ahol az ország alapítói, Bolivár és Páez nyugszanak.

 

Regionális internacionalizmus

A lokális és etnikai, illetve nemzeti szinthez szervesen hozzákapcsolódik egy nemzetek feletti szint is. Bár szinte valamennyi baloldali mozgalom nyilatkozataiban és kommunikációjában megjelenik, ideológiai szintű megformáltságot csak Chávez bolivarinizmusában kapott.

Bolivár álma egy egyesült Dél-Amerika volt. Páratlan történelmi éleslátásával már a spanyolok elleni felszabadító háború során megállapította, hogy az új, független államokra a legnagyobb veszélyt az Egyesült Államok fogja jelenteni, melynek növekvő hatalmával szemben csak egy egyesült Dél-Amerika állhat meg. Az általa felszabadított területen ma hat ország, Venezuela, Kolumbia, Panama, Ecuador, Peru és Bolívia osztozik, melyek mind nemzeti hősként tekintenek Bolivárra. Ez a közös történelmi háttér kedvező feltételeket teremt a bolivári ideológia terjesztése számára.

Bolivár Jamaicai levelében azt írta: „Az emberi faj makrokozmosza vagyunk. Külön világ vagyunk, két óceán közé zárva, fiatalok a művészet és a tudomány terén, de idősek emberi társadalomként. Nem vagyunk sem indiánok, sem európaiak.” Tanítója, Simón Rodríguez – akire Chávez is a jelenlegi bolivári forradalom egyik szellemi őseként hivatkozik – egyik híres megjegyzése szerint: „Spanyol-Amerika egy eredeti képződmény. Ezért mind intézményeinek és kormányainak, mind létrehozásuk módjának is eredetinek kell lennie.”

A bolivári internacionalizmus nem igazán hasonlítható a kommunista internacionalizmushoz. Nem az államok eltörlését, hanem valamilyenfajta – egyelőre körvonalazatlan – gazdasági és katonai integrációt, illetve egy sajátos latin-amerikai fejlődési modell megteremtését szorgalmazza. Nem világforradalmat, hanem a kontinens különleges társadalmi és kulturális örökségére építő saját utat képzel el.

Jóllehet a bolivári ideológiát nem követi valamennyi baloldali kormány, hatalomra jutásuk óta valamennyien nagy hangsúlyt fektettek a dél-amerikai integráció erősítésére, és bár rengeteg külpolitikai véleménykülönbség van köztük, abban valamennyien egyetértenek, hogy egy multipoláris világrend felel meg Dél-Amerika érdekeinek.

 

Összefoglalás: egy másfajta baloldal

Az új latin-amerikai baloldal több alapvető kérdésben különbözik a hagyományos európai baloldaltól. A klasszikus európai baloldal – legyen az kommunista vagy szociáldemokrata – tagadja az etnikai tudat létjogosultságát, és vagy a haladás útjában álló retrográd képződményként, vagy egyenesen a tőkés összeesküvés eredményének láttatja azt. A mai magyar baloldalon Tamás Gáspár Miklóstól olvashatunk rendszeresen olyan írásokat, amelyek az erősödő európai etnicizmust kárhoztatják.

Latin-Amerikában ezzel a felfogással szemben az etnikai tudat az ellenállás és a méltóság forrása, a jobb és igazságosabb világ megteremtésének egyik kiindulópontja, ami harmonikusan simul be egy nagyobb egészbe, az állam demokratizálásának folyamatába.

A nyugati baloldal történelme során vagy a nemzetállamok eltörlésére törekedett, vagy meglehetősen ambivalensen viselkedett vele szemben, ahogyan azt az európai szociáldemokrácia vargabetűi mutatják. A latin-amerikai baloldal ezzel szemben a nemzeti büszkeséget és a nemzeti közösséget állítja szembe a neoliberalizmussal. Azt a szenvedélyt, amivel a zapatisták Mexikóról vagy a chavisták Venezueláról beszélnek, Európában általában a szélsőjobboldali pártok sem merik megengedni maguknak.

Elmondhatjuk, hogy Latin-Amerikában a régió társadalmi viszonyaira szerves választ adó, a tömegeket megszólítani és aktivizálni tudó olyan új, jobb híján baloldalinak nevezett politikai erők és ideológiák alakultak ki, amelyeket az európai politikai koordináta-rendszerben gyakorlatilag lehetetlen elhelyezni.

Irodalom

Duterme, Bernard: A latin-amerikai baloldal visszatérésének feltételei, formái és első mérlege. Eszmélet 68. szám, 2005/tél

Gott, Richard: Hugo Chávez and the Bolivarian Revolution. Verso, London, New York. 2005.

Petras, James: A parasztmozgalmak meghatározó szerepe Latin-Amerikában. Eszmélet 68. szám, 2005/tél

Sader, Emir: A latin-amerikai baloldal sorsdöntő éve. Eszmélet 58. szám, 2003/nyár

 

Lábjegyzet:

  1. A szöveg eredetileg a Korunk 2008 novemberi számában jelent meg ↩
Bejegyzések

„Nem ítélték el a felszabadítás teológiáját” – beszélgetés Ernesto Cardenallal

Karmentxu Marín:

 

 

A szerzetes, költő és sandinista harcos Madridban járt

 

„Se a pápa, se a püspökök nem ítélték el a felszabadítás teológiáját.” „A spanyol fegyverek még mindig nicaraguaiakat ölnek.” „Akkor térek vissza költői hivatásomhoz, ha győzelmet arattunk.”

Ernesto Cardenal Madridban járt, hogy jelen legyen a május elsejei munkástüntetéseken és, hogy újra segítséget kérjen népe számára.

Karmentxu Martín készített interjút vele.

 

 

Nem fogott az idő a pap, költő és a Nicaraguai Sandinista Nemzeti Felszabadítás Front harcosának öltözékén: ez az ötvennégy éves ember, a Béke és Irodalmi Nobel-díj várományosa ráadásul nem is olyan rég kijelentette, hogy ha megint fiatal lenne, puskát ragadna. Ernesto Cardenal rendületlenül viseli ma is a zöld katonai kabátot, a farmert és az elmaradhatatlan fekete svájci sapkát. Egyetlen dolog hiányzik csak, talán a meleg miatt, a poncho.

Cardenal jelenleg nem engedhet meg magának semmiféle irodalmi tevékenységet. Csak Gaspar García, az asztúriai gerilla pap – a Sandinista Front őrnagya, aki a Nemzetőrséggel való harcban hunyt el, múlt év december 10-én – válogatott verseskötetének előszavát fejezi be. „Costa Ricában, az Educa Kiadó által fog megjelenni Gaspar verseinek kiadványa. Én válogattam a verseket. A Sandinista Front minden neki tulajdonított verset átadott nekem, mert nekik megvoltak a legfrissebbekig, utóbbiak persze kéziratban.”

Cardenal beszél a pápáról és a költészetéről, melyről le kell mondania a forradalom kedvéért, „mert hiszen semmi sem sürgetőbb, mint a népért vívott harc”; beszél a Parasztmise (Misa campesina) kereskedelmi sikeréről. Ez a mű a Solentiname szigeteinek közösségében született, melyet alig két éve rombolt porig a diktatúra. És mindenekelőtt hosszan beszél az Anastasio Somoza elleni, mindinkább kiélesedő kampányról, melynek első vonalában szintén a sandinista partizánok állnak. „Biztosak vagyunk abban – mondta – hogy az egyeduralom megdöntése rövid idő alatt lezajlik, és hamar eljön majd a végső támadás, mert Nicaragua gyakorlatilag forradalmi hangulatban él. A Sandinista Front az ország egész területén vívja a harcát: a hegyekben, vidéken és a városokban.”

 

„A közhangulat egyre forradalmibb”

 

Karmentxu Marín: A sandinisták többször is kijelentették, hogy Somoza és rendszere a végéhez közeledik. Milyen valós tények alapján gondolják, hogy ez a vég valóban bekövetkezik?

Ernesto Cardenal: A napot majd magának a népnek kell meghatároznia, de az már érzékelhető, hogy a közhangulat egyre forradalmibb, egyre harciasabb, mivel látjuk közeledni a pillanatot. Nem lehet megmondani, hogy mikor jő el, és nekem sem kell tudnom ezt; ez a mozgalmat szervező katonai vezetők dolga.

K. M.: Egy évvel ezelőtt, spanyolországi látogatásakor feljelentette a kormányt a Somoza-rezsimnek nyújtott katonai támogatásért. Ma is létezik ilyenféle segítségnyújtás?

E. C.: Én nem tudok róla, hogy a spanyol kormány újabban katonai támogatást nyújtott volna Somozának, de Nicaraguában még mindig használják spanyol kormánytól kapott katonai járműveket, tankokat és repülőgépeket, és ezek a fegyverek ma is nicaraguaiakat ölnek.

K. M.: Látogatása a spanyol szakszervezetektől és politikai pártoktól való segítségkéréssel függ össze. Milyen állásponton vannak a pártok, a szakszervezetek, és milyen állásponton van a kormány?

E. C.: A kormánnyal kapcsolatban még nem tudok nyilatkozni, mert nem tudom, most milyen álláspontot alakított ki a nicaraguai harcokkal kapcsolatban. Arra várunk, hogy más latin-amerikai országok is megszakítsák a kapcsolatot Somozával, és hisszük, hogy ez hamarosan bekövetkezik. De a spanyol nép és a baloldali pártok szolidaritásában biztosak lehetünk: ez megmutatkozott május 1-jén, amikor a Sandinista Frontot tömegek éljenezték a madridi utcákon, emelvényeken, ünnepi beszédekben éltetve a nicaraguai harcot.

 

„A kereszténység forradalom”

K. M.: Ernesto Cardenal szerzetes, költő és sandinista harcos. No de milyen sorrendben?

E. C..: Azt mondhatnám, hogy elsősorban pap vagyok. Úgy vélem, hogy mint vallási vezetőnek az evangéliumból eredő kötelességemből, feladatomból következik, hogy hű legyek a forradalomhoz.  A forradalom szolgálatába állítom papi hivatásomat és egész költészetemet. Nem gondolom, hogy különbség lenne a papi tisztségem és a forradalmi hevületem között: úgy értelmezem, hogy a kereszténység maga is forradalom, az emberiség felszabadítása minden elnyomás alól – és ha valaki Krisztus szolgája, akkor ugyanolyan radikalizmussal kell forradalminak lenni, mint amilyen Krisztus is volt.

K. M.: A pápa nemrégiben Mexikóban tett látogatása és a Latin-amerikai Püspökök Konferenciája (CELAM) pueblai tanácskozásán kikerülték, sőt néhány ponton el is ítélték „Medellín lelkületét”, a felszabadítás teológiáját. Hogyan látja ezt egy magát forradalmárnak tartó pap?

E. C.: Se a pápa, se a püspökök nem ítélték el a felszabadítás teológiáját. A pápa egyedül azt jelezte, hogy el kell ítélni azokat a…, hogyan is fogalmazott, hibás irányzatokat, melyek a felszabadítás teológiáján belül is előfordulhatnak. Természetes, hogy minden teológiának lennie kell hibás vonulatainak, a hagyományos teológiának is voltak, mért lenne kivétel ez alól a felszabadítás teológiája? Ha vannak hibás irányvonalak, akkor azokat természetesen el kell ítélni. De a pápa nem említette ezek között a felszabadítás teológiáját, hanem csak az egyes hibákat, amelyek torzulásokat okozhatnak a felszabadítás teológiájában. De nem is részletezte ezeket. Ami viszont bizonyos, hogy a diktatórikus latin-amerikai rezsimeket illetően a Vatikán nem hűséges az evangélium szelleméhez, hiszen mindenütt, ahol katonai diktatúrák vannak Latin-Amerikában, a Szentszék pápai követei támogatják azokat. Hogy egy konkrét példát hozzak: Nicaraguában a vatikáni követ Somoza-párti. Ezt már bejelentettem Rómában, és feljelentést tettem a CALEM gyűlésén is, Pueblában, ahol én is ott voltam.

K. M.: De a pápa utalt a fegyveres harcokkal kapcsolatos egyházi álláspontra. Ön pedig egy alkalommal azt állította, hogy a kereszténység húsz évszázad alatt egyszer sem ítélte el a fegyveres harcot.

E. C.: Való igaz, hogy a pápa elutasítja az erőszakot, de meg kéne vizsgálnunk, hogy miféle erőszakra gondol. Nekem úgy tűnik, hogy a terrorizmust akarja ez alatt érteni, mert hát nem akarhatott a jogos erőszakra utalni, amelyet kétezer éve elismer az egyház, jogos harcnak, az egyén és a nép törvényes védelmezésének tekintve azt.

K. M.: Egy 1977-es folyóiratnak ön azt nyilatkozta, hogy „a mi országunkban nem érezzük magunkhoz közelinek a Kommunista Pártot, amely kisebbségben van nálunk, és magán viseli a régi szovjet jegyeket, így aztán nem is nézi jó szemmel a sandinista ellenállást”. De sandinista gerillák gyakorlatoznak Kubában, az az ország pedig egy szovjet maradvány.

E. C.: Én nem azt akartam mondani, hogy nem érezzük közel magunkhoz, hanem, hogy ez két különböző dolog. Tény, hogy a Sandinista Front ma egyesült az összes ellenzéki párttal, ráadásul nemcsak a baloldali pártokkal, hanem azokkal is, akik nem tartoznak oda, bár tény, hogy a baloldaliakkal működik együtt a legszorosabban. De mind együtt harcolunk egy közös célért, Somoza diktatúrájának leigázásáért és az ország felszabadításáért. Ami a kérdés második felére vonatkozik: a sandinisták a múltban gyakorlatoztak Kubában, de ma már nem. Bár nagy erkölcsi szolidaritást mutat irántunk Kuba, de ezt teszi minden latin-amerikai országgal és az egész világgal; tehát nem igaz, amit Somoza állít, hogy a nicaraguai forradalmat Fidel Castro irányítaná. Mi mindig kitartottunk amellett, hogy Nicaragua felszabadítása a nicaraguaiak műve lesz majd.

 

„Le kellett mondanom a költészetről”

K. M.: Az utóbbi időben nem akar nyilatkozni költői és irodalmi munkásságáról, minthogy ez csak a politikai tevékenysége után következik.

E. C.: Az a helyzet, hogy mostanában egyáltalán nem írok semmit, mivel nincs időm. Le kellett mondanom a költészetről, ez is egy olyan áldozat, amit meg kellett hoznom addig, amíg nem győzünk. A győzelem után majd átadhatom magam a költői hivatásnak. De addig vannak sürgősebb feladatok is,  olyanok, melyeket a népemért vívott harc megkövetel, és ezek minden időmet fölemésztik.

K. M.: Most jelent meg Spanyolországban Ezra Pound egy verseskötete, melyet ön fordított, és ön írta hozzá az előszót. Pound soha nem rejtette véka alá a náci filozófia iránti szimpátiáját. Ön az előszóban arra a tézisre hivatkozik, hogy sok év múltán az emberek emlékezni fognak rá, hogy ki volt Pound, de arra már nem, hogy ki volt Sztálin. Ezt az állítást visszhangozva mintha átsiklana a szerző nézetei felett. Hogyan képes erre egy ideológiához és egy politikai harchoz ilyen elhivatottan ragaszkodó költő?

E. C.: Ha jól gondolom, ön arról a könyvről beszél, amit José Coronel Otrechóval fordítottam. Nem is tudtam, hogy már megjelent! Ezt a kötetet közel harminc éven át fordítottuk, én az előszót mintegy húsz írtam, mikor a bencés szerzetesekkel voltam Cuernavacában. Az nem igaz, hogy Pound náci lett volna, ahogy igazságtalanul vádolták fasizmussal is. Igen, Mussolini nagy híve volt, de soha nem lelkesedett a fasizmusért és a fasiszta módszerekért. Egyszerűen csak azt hitte, tévesen, hogy Mussolini jó kormányzó, és hogy nem követte el azokat a bűnöket, amiket később rábizonyítottak a fasisztákra Olaszországban. Pound nemcsak az Egyesült Államok legnagyobb költője, hanem, véleményem szerint az egész huszadik századé, egy költő, aki ugyanúgy beírta magát az emberiség történetébe, mint az Isteni színjáték szerzője. Amit az előbb idézett, azok nem az én szavaim. Én csak Pound szavait ismételtem: ezer év múltán az irodalmat tanulók meg fogják kérdezni, hogy ki volt Roosevelt asszony és ki volt Sztálin úr, akikről Pound beszél a verseiben. Én csak helyeslőleg idéztem, és még hozzátettem, mint ma az Isteni színjáték olvasói is azt kérdezgetik, hogy ki volt az a Rőtszakállú Frigyes, akiről Dante annyit beszél. Ezra Pound mindenekelőtt egy nagy antikapitalista író, sőt talán a legnagyobb antikapitalista író. Valójában a költészete marxista, annak dacára, hogy Mussolinit csodálta. Megmagyarázhatatlan viszont hogy Pound, aki a politikai hadviselést illetően nem volt marxista, nemcsak témáiban, egész gazdaság- és kapitalizmus-ellenes költészetében, hanem költői módszereiben is a dialektikus materializmus követője, ellentétben a másik irodalmi módszerrel, amit talán idealizmusnak nevezhetnénk.

 

„Nincs semmiféle érdemem a Parasztmisével kapcsolatban”

K. M.: A Solentiname szigetvilágában játszódó Parasztmisének nagy kereskedelmi sikere van Spanyolországban, köszönhetően annak a felvételnek, amit a CBS olyan színészekkel vett fel, akik garantálják a nagy népszerűséget. A jobboldal mégis fanyalgott a zenei és költői minőségen, míg sok baloldali a lemezkiadó társaság megalkuvását kritizálta. Ön számított ekkora sikerre? És a szerzői jogok vajon a sandinista ügyre fognak visszaháramlani?

E. C.: Nekem nincs semmiféle érdemem a Parasztmisével kapcsolatban. A mű megvalósulását a solentinamei közösségben Mejía Godoy irányította. Mi, Fernando Cardenal atya (jezsuita pap és testvérem) és én csak teológiai tanácsokkal segítettük. A szövegbe én nem szóltam bele, csak a magyarázatokat készítettem arról, hogy mit jelent az evangélium mai nyelven, a tradicionális misére vonatkoztatva. Mejía Godoy csak ezután készítette el a szöveget és a zenét, és ő minden jogok tulajdonosa. Mejía Godoy a Sandinista Fronton harcol, és nem is tudom, milyen gazdasági kapcsolat van közte és a társaság között, mely a mise népszerűsítésével és forgalmazásával foglalkozik. A spanyol változatról nem tudok véleményt alkotni, mert nem ismerem.

K. M.: A személyek, akik előfordulnak a Mise szövegében, valós személyek? Solentinamei emberek?

E. C.: Nem; lehet, hogy néhányan mégis… de úgy tudom, nem. Nem emlékszem, hogy a Mejía Godoy által a Misében említett nevek között bárki is a solentinamei földművesek között élne.

(Fordította: Tóth Gergő)

Az El País-ban 1976-ban megjelent interjú:

http://elpais.com/diario/1979/05/06/sociedad/294789612_850215.html magyar fordítása.

(A felszabadítás teológiájával kapcsolatos egyházi nézőpontról még: http://sociedad.elpais.com/sociedad/2012/11/08/actualidad/1352354061_773903.html)

Bejegyzések

Guatemala 1.

1 hozzászólás

Ez a cikk nem jöhetett volna létre, ha nincs az Eupolisz! 

Tudatosan tartottam távol magamat a rögzítés felelősségétől, attól meg végképp, hogy az írott szöveggel, képanyaggal azonosítsam az utazás során végbement folyamatokat. Mert itthon mesélni kell, felvázolni, elbeszélni, eleinte még valahonnan az élmény áthatóbb közegéből. A közeg a használat során foszladozni kezd, a sok összetevős, bonyolult folyamatok kétdimenziós nyelvi formává lesznek, a figurákból kilúgozódik az önerő, egy-egy gördülékeny sztori, racionális koncepció kellékeivé lesznek, a telített folyamatokból pedig poénra, hatásra kifuttatott sztoritöredék marad, zsebből előhúzható válaszmegoldás arra a kérdésre, hogy na milyen volt Guatemala? 

guatemala_1500_ph

Guatemala területe 108,889 km2, 13,824,463 lakos, a lakosság kicsivel több, mint 40%-a származik valamely indián népcsoportból (az indiánlakosság arányának meghatározásában egész eltérő adatokra lehet bukkanni, egyes adatok szerint 41 %, más adatok szerint 62%, annyi biztos, hogy Latin-Amerikán belül Guatemalában a legmagasabb az indiánlakosság aránya), 59%-a mesztic (fehér-indián, indián-fekete afrikai, fekete afrikai-indián, és további keveredésekből kialakuló etnikum), a legtöbb közép-amerikai országhoz hasonlóan a hivatalos nyelv a spanyol (Belize-ben, az egykori Brit-Honduras területén az angol a hivatalos nyelv, és a hosszú évtizedekre visszanyúló amerikai érdekeltségek okán Honduras és Costa Rica is érintett az angol nyelv használatában.)

Az indián lakosság jelentős része első nyelvként saját törzsének nyelvét beszéli, az egyes törzsi nyelveket becslések szerint 6-7 millióan beszélik, a 39 ma is élő maja nyelvből huszonegyet mind a mai napig használják a Guatemala területen élő indiánok. A magyar nyelvhez hasonlóan a maja nyelvek agglutináló (toldalékoló) nyelvek, írott változatukkal csak elvétve lehet találkozni. (Ez nagyban köszönhető a spanyol hódítók kultúrmissziójának, amelynek során a maja szövegeket tartalmazó háncskódexek hamuvá lettek.)

A 21 beszélt törzsi nyelv jelentősen eltér egymástól, az Atitlán-tó dél-nyugati oldalán élő tz’utujil beszélőknek közvetítőnyelvre van szükségük ahhoz, hogy szót értsenek a túlparton élő kaqchikel nyelvű törzsekkel.

01

 

A San Pedro-vulkán alig éri el a háromezres magasságot, 3020 méter a csúcs, 1500-ról indulunk, egyenletesen emelkedik, a szűk ösvényen néha kitérünk a szemből érkező favágók elől, kora reggel felmásznak kb. 2000-2500 méter magasra, az ott kivágott fát a hátukon cipelik lefelé, van, hogy 40-50 kilót hoznak le egyszerre, odalent 50 quetzalt (kb. 1500 HUF) ha kapnak érte, aztán mennek a következő körre, egy napba maximum két forduló fér bele, mondja Luís, tz’utujil vezetőnk.

 9.atitlan

Luís, kétszer is elvétem a nevét, pedig a karjára van tetoválva, onnantól mindig előbb az alkarjára nézek, mielőtt megszólítanám, van két elképesztő európai kérdésem, ezzel a két kérdéssel nyaggatom az utóbbi napokban szegény guatemalaiakat, az egyik Ferenc pápára vonatkozik, a másik Chávezre, úgy teszem fel a kérdést, mint egy igazi féltájékozott pöcs, Luís meg olyan lehengerlő őszinteséggel válaszol, hogy még az is elképzelhető, hogy a hátralévő 10 napban nem fogom feltenni ezeket a kérdéseket. Luís, ahogy a családjáról beszél, ahogy a faluról beszél, a kávéültetvényről vagy a facipelésről, át kell röpülni az óceánt ahhoz, hogy ha nem is a megértés, de legalább a megközelítés illúzióját megéljem.

 

Felteszek még egy balfasz kultúreurópáner kérdést, de hát fel kell tegyem: hogy a saját nyelvén, így kérdem, hogy tud-e ügyeket intézni mondjuk a bankban, saját nyelven a tz’utujil nyelvre gondolok, de ő a spanyolt érti (mert mint időközben megtudom, a tz’utzujil nyelvnek [a legtöbb helyi indián nyelvhez hasonlóan] nincs írott, irodalmi, hivatalos változata), méltóságteljes alázattal mondja, hogy valamennyire ismeri a betűket, írni nehezen, olvasni elég jól, de hogy ma már a gyerekek mind tanulnak, hogy ez milyen jó, ő hat évesen tanult meg spanyolul, stb. Jól elbasztam ezt a kérdést is, kialakult újra a művelt európai és a tanulatlan földműves indián oppozíció. Úgy beszélünk el egymás mellett, hogy folyamatosan tudjuk, mit gondol a másik, legalábbis állandóan ezt érzem a szeme villanásából.

13.nebaj 

Az ország észak-nyugati oldalán meghúzódó Ixil-háromszögbe busszal érkezünk, másképp nem is nagyon lehet ide feljutni, tömegközlekedés ez a szó legszorosabb értelmében, sok szó esett már róla különféle blogokon, ebben az országban nincs olyan, hogy egy busz tele van, mindig akad még egy hely, ahová préselődni lehet. A nebaji út során a tizenkét fős kisbuszban már huszonhárman rakódtunk egymásra, még egy kolibrinek sem lett volna esélye arra, hogy bepréselje magát a rommá pakolt busz belterébe. Erősen csodálkoztam, mikor mégis megálltunk egy út mentén stoppoló testes indiánasszonynak. A jegyszedő-mindenes lemászott a kisbusz tetejéről, felmérte a beltéri viszonyokat, majd gondolkodás nélkül mutatott combom és az előttem lévő háttámla képezte apró mederre, az asszony pedig egyszerűen rám ült, az Erosz leghalványabb jele vagy lehetősége nélkül, így történt, hogy egy ixil asszony székeként utaztam jó háromnegyed órán át.

 

Nebaj az Ixil-háromszög legnagyobb városa, körben magasodó hegyek, turista alig akad erre, az ixil indiánok szemérmesebbek, visszahúzódóbbak, mint a turizmushoz szokott (vagy abból élő) felföldi emberek, a gyerekek népviseletben rosszalkodnak a főtéren. A 36 éven át (1960-1996) tartó guatemalai polgárháború ezt a területet érintette a legintenzívebben. A polgárháború után jó pár évvel a hegyekben évtizedeken át ellenálló veteránok alapítottak egy túraszervező, túravezető központot.

 

Egész napos túrára indulunk Cocop falu felé, vezetőnk Nicholas, 60-70 éves lehet, felnyírt haja, vállán sátoranyagból varrott táska, sok sok funkcióval, színes tartóban 30 centis machete, keveset beszél, nehezen is értem, maga elé mondja, nem emeli fel a fejét, csak pár mondat után, hosszabban tartja rajtam a tekintetét, nem bírom tartani, kevés a hülye kérdésem, próbálom a csöndjét. Néhol favágók machetével, lovak két oldalt megpakolva fával, folyamatosan emelkedünk, pár szó az erdőről, a fákról, kérdez, hogy nálunk milyen fák vannak, milyen az idő, teljesen szokványos kérdések, mégis folyton súlyt akarok adni a válaszoknak, teljes sikertelenséggel, nem adja fel, nem adom fel.

 

Egész nap eszegeti a gyümölcsfagyit, banánt, dobozos üdítőt, a faluból lefelé ereszkedve megnyitja az egyik táskarekeszt, fakérget szedeget, lassan, nyugodtan, segítünk neki, keressük a száraz fakérgeket, lejjebb kialakul egy kisebb hadszíntér, néhány kecskét kerget 4-5 kutya, a gazdák machetével, kövekkel kergetik a kutyákat, elül a csatazaj, Nicholas batyuját lassan megtöltjük fakéreggel, fadarabokat talál még, mutatja elégedetten, ezek igen jók.

18.nebaj

Nicholas 6 órán keresztül jó ha 15 mondatot szólt a tájról, magáról fél mondat elég volt. Rátérünk egy tágasabb ösvényre, ez itt a fő út, jelenidőben mondja, a háború alatt itt jártunk át, de ez volt a régi főút évszázadokon át.

Megáll ott egy falunál, El Paraíso a neve, felsorol öt falut, mutatja, merre vannak, ezt az öt falut irtották ki 1983-ban. Ennyi információ elég lesz talán – néz rám hosszan. Elég lesz. Szinte szó nélkül kell végigjárni a tájat, szó nélkül végigülni az ebédet ott a döngölt padlójú ixilházban, és elég két mondat az egész napos túra végén, hogy megértés közeli állapotba kerüljek. Trauma és emlékezet?

 19.nebaj

 

 

Nagypénteken hatórás buszozás után érkeztünk Antiguába, az egykori fővárosba, a város szélén kellett kiszállnunk a buszból, minden le volt zárva, onnan gyalog kellett átverekednünk magunkat a tömegen, se taxi, se tuktuk nem mehetett az utakon, mi meg jó pár háztömbnyire a szállástól fáradtan. És akkor futottunk bele az első menetbe, fekete csuhás, csuklyás férfiak ezrei vonultak el előttünk tömött sorokban, két oldalt lezárva az utat, középen a festett képek a macskakövön, tömény tömjénfüst, álltunk ott felmálházva a tömegben, már nagyon fáradtan, fotózni akartam, akkor vettem észre, hogy nincs mivel.

Álltunk még húsz percet, aztán valahogy sikerült átcsúszni a tömegen, még két háztömb, már csak egy, mindjárt a szállásnál vagyunk. Már az utcában voltunk, amikor a fekete ruhások sorfala újra felállt, kérdeztem, hogy nem mehetnénk-e át, ott van öt méterre a szállás, fáradtak az utasaim. Egyértelmű volt, hogy nem mehetünk át azon az utcán. Ugyanazok az emberek voltak ott, ugyanaz az utca, mint két héttel ezelőtt. Szakrális lett a tér, de olyan egzisztens egyértelműséggel, ahogy még sohasem tapasztaltam korábban. Álltunk még egy darabig, a vonulás már beláthatatlan volt, akkor aztán egyikünk fogta magát, beült a hostellel szemben egy kávézóba. Rövid idő után már mi is bent ültünk. Feladtuk. Rendeltünk sört, tacost, néztük a vonulást, néztük a szállás bejáratát, ami csak hat lépésnyire volt, telefonáltam a fényképező ügyében, aztán egy óra múlva már a szálláson ültünk.