Hogyan lehet két, egymástól eltérő nyersanyagot – jelen esetben a zenei hangokat és a (szép)irodalmi nyelvet – művészi, tehát alkotó módon felhasználó művet egy értelmezési erőtérbe vonni, hogy mind a különbségek (ellenpontok), mind a párhuzamok a kutató és kíváncsi szellem fényével világíttassanak meg? Kitűnő példa erre a kísérletre Arany János Örök zsidó című versének és Liszt Ferenc h-moll szonátájának Kulin Ferenc által történő összehasonlítása. A tanulmány a megváltás lehetőségének reményében sejteti megragadhatónak azt a főként esztétikai alapú, vagyis nem gondolatban, hanem gondolkodásmódban gyökerező közös vonást, amely a két művet összekapcsolja. Anélkül, hogy a tanulmány elemzésébe bocsátkoznánk, nyitányként megidéznénk néhány, a két mű összekapcsolására alkalmas mozzanatot.
Szjatoszlav Richter a h-moll szonátát a csend misztériumába való beavatásként értelmezi, kiindulva a szonáta elejéből, melyben egyetlen hang játszik főszerepet: a g. Ezt a hangot előzi meg egyfajta belső kiüresedés (a zongorista részéről), a felcsendülő hang pedig hangzásának pillanatában oldja a csend által gerjesztett szorongást mind az interpretálóban (zongorista), mind a hallgatóságban (közönség). Burke szavaival élve ez a szorongás a „rettenet”. A rettenet a kiváltó fenyegetés hatályon kívül helyezése oldhatja, jelen esetben a csend (=hangtól való megfosztottság) hanggal történő feloldása, vagyis: világra születik a zene.
És teszem hozzá: a vers (is).
A vers és a zene nyelvén át, azokon keresztül oldódik a teremtő ember egzisztenciális fenyegetettség-érzésének izgatópora, melyből a befogadás lágy, ringató aktusából részesülve a befogadó is kortyolhat. Ha van füle és szeme.
Álljanak itt a művek párhuzamban és ellenpontban a maguk „megelőlegezett” meztelenségükben.
*(Ez a rövid jegyzet nyitánya egy, komoly irodalom-és zeneesztétikai intenciókkal fellépő rovatnak, melyben a tervek szerint bemutatásra kerül majd jó sok (komoly)zene, élmény és interjú, festmények, színek, elmosott műfajhatárok, kötetlenebb reflexiók stb.)
Tóth Andrea
Cziffra György előadásában a h-moll szonáta:
(A Szjatoszlav-féle interpretációt sajnos nem találtam meg egyben, ellenben ez is remek előadás):
Nem kell félnetek, jó lesz! – mondták azok az ismerőseink, akik az évek során már nem egy nyári alkotótáborban megfordultak. Szükség is volt a biztatásra, mert személy szerint én tizenkét éves korom óta nem vettem részt hasonló nyári programon (már amennyiben a Közlekedésrendészet által szervezett KRESZ-tábor bármennyire is értelmezhető hasonlóként). Tehát július 18−21-ig a Győr-Moson-Sopron megyei Véneken az Aranykert Tábor és Fürdőtó adott otthont immáron az ötödik (számunkra pedig az első) Véneki Irodalmi Tábornak, melynek hívószavai a kultusz−kánon−kiadás fogalmak köré csoportosultak. Vízpart, az éppen csak elvonuló áradás és az utána maradt rengeteg szúnyog, a Duna túlpartján Szlovákia fái, a művház udvarából nyíló földút, amely a helyszínt jelentő jurta alakú házhoz vezet, és a falu egyetlen boltjában az intés: szombaton csak reggel fél kilencig (!) lesznek nyitva, mert az egész család esküvőre megy… Így érkeztünk meg a csütörtök délelőtti hőségben a tábor nyitányának számító első közös ebédre.
…Az ember önző és én igenis féltem. Féltem a szúnyogoktól, amikre allergiás vagyok, féltem a jurtától, amiben aludnom kellett, féltem a kritikáimtól, amiket fel kellett olvasnom a munkacsoportban, féltem, hogy mindig foglalt lesz a zuhanyzó, féltem, hogy nem fog ízleni az ebéd és féltem, hogy nem vittem elég cigarettát. Mindenre gondoltam, leginkább magamra. Amikor viszont csütörtök délelőtt megérkeztünk a táborba, láttam, hogy a jurta szobái hűvösek, a kritikáim még a táskámban lapultak, láttam, hogy a zuhanyzó fel lett újítva, hogy az ebéd finom lesz, és, hogy vittem elég cigarettát. A szúnyogok sem voltak még sehol, a táborlakók viszont már majdnem mind megérkeztek. Akkor elkezdtem rájuk gondolni…
[Véneki hangulat]
Az első közös étkezés még nem annyira az ismerkedésről szólt, hiszen délután máris elkezdődött a csoportok munkája (bár igaz, hogy azért az első alkalom a csoportoknak is az összeszokásról szólt). A próza munkacsoport volt a legnépszerűbb: a Kiss Laci vezette csoport közel 10 tagot számlált, köztük már rutinos prózaírókat, de olyanok is akadtak, akik most mutatták meg először a nagyérdeműnek, hogy milyen írói ambíció is rejtőzik bennük. A lírával foglalkozókat Bende Tamás vezette, ők egyébként a verseik csiszolgatásán túl Zalán Tibor munkásságáról és az amerikai költészetről is szakszerű okítást kaptak, hála a tábor egyik főszervezőjének Mechiat Zinának, és a jelen lévő oktatóknak, Szalai Zsoltnak és Sütő Csaba Andrásnak. Drámajátékkal Horváth Veronika vezetésével csupán hárman foglalkoztak, azonban ez a mennyiség nem ment a minőség rovására. Mi a kritika munkacsoportban Vincze Ferenc vezetésével beszéltük meg az előre elkészített kritikáinkat. Az idei Könyvhétre megjelent kötetek közül Erdős Virág, Potozky László, Jónás Tamás, Schein Gábor és Grendel Lajos könyveiről, ezen kívül pedig két képregényről írtuk le olykor csípős véleményünket.
…Nem mindegyik csoportnak kellett összeszoknia. Egy már össze volt. Egynek, a miénknek, nyitnia kellett. Az ELTE összeköt minket, nem mindig selyemzsinórral, nem mindig láthatatlanul, nem mindig hagy esélyt, hogy máshogy legyen. Az első próbát el is buktuk. Mindannyian, csoportként. A többivel birkóztunk. Nem mindig meg, inkább el. Ha lenne a magyarban olyan folyamatos múlt idő, amelyik hatással van a jelenre, azt használnám. Mert hatással van. Olyan hatással, amelyik jövőre, hiszem, hogy érződni fog, amelyiknek következménye lesz…
[Hagyományos aláírások a tábor végén]
A plakáton és beszámolónk bevezetőjében is beharangozott kultusz−kánon−kiadás fogalomkör a délután 4-kor kezdődő előadásokban bontakozott ki igazán. Kelemen Pál, Tamás Ábel és Vaderna Gábor három különböző nézőpontból, hol Horatiust, hol Foucault-t, hol pedig a popkultúra alkotásait (a George Eliot regényét feldolgozó Middle March című sorozatot és a Joseph Cedar által rendezett Footnote című filmet) segítségül hívva tartott érdekfeszítő, és ami talán fontosabb: rendkívül (ön)reflexív előadásokat. A professzionalizmuson túl az is látszott, hogy nem először csináljak ezt így együtt. Az általunk már az ELTÉ-n részleteiben hallott gondolatmeneteket sikerült új kontextusba ágyazni és a hallgatósághoz közelebb hozni (akiknek nagy része szépírói tevékenységén keresztül áll kapcsolatban az említett fogalmakkal és magával a filológiával is). Az előadások sikerét jelzi, hogy a hallgatóság kedvét a kényelmetlen padok sem szegték, és hogy csak páran akadtak, akik az utolsó napra feladták: a Footnote vicces jeleneteit és a hozzá fűződő kommentárokat egy Véneken házat vett öregúr társaságára és a falu egyetlen kiskocsmájában elfogyasztott fröccsökre cserélték.
…Mi történik akkor, ha fogunk valami nagyon sajátosat az ELTE erődszerű falai közül, ahonnan mindig csak lefelé lehet beszélni, és kitesszük a napfényre? Van esélye, hogy felolvadjon, hogy beleolvadjon az életbe, hogy közel kerüljön, hogy elvegyüljön? Én is ott ültem azokon a padokon, nem azért, mert nem ismertem még ezt a valamit. Ismertem. Nem is azért, mert így még nem hallottam. Hallottam, vagy hallani fogom, talán mindegy. Ott ültem, mert kíváncsi voltam, mi történik vele a valódi életben, hús-vér emberek között, a cigarettafüstben. Ugyanezt a kérdést az előadások is feltették. Megválaszolni, talán mindannyiunk szerencséjére, nem pontosan sikerült…
[Middle March]
Ami a valódi összecsiszolódást jelentette, az csak a napi előadások végeztével, a vacsora elfogyasztása után tartott felolvasásokkal és az ezek alatt felhangzó sörös dobozok szisszenésével, illetve boros dugók pukkanásával kezdődött meg. Be kell valljam, kicsit féltem a felolvasásoktól, látva a Véneken összegyűlt csapat sokszínűségét, de a félelmeim alaptalanok voltak: minden elhangzó szövegben volt valami egyedi, ami miatt megérdemelte a tapsot. Persze voltak kedvenceim, de összességében mindenki meglepően jól teljesített. A hajnalig tartó iszogatások és beszélgetések új barátságok kötéséhez és régiek elmélyítéséhez vezettek, így amikor az utolsó napon a munkacsoportok beszámoltak a táborban végzett tevékenységükről, szinte mindenki szavaiból kicsengett egy pici szomorúság, melyet az okozott, hogy hamarosan mindenki visszatér abba a világba, ahonnét kicsit sikerült kiszakadnia. A tábor fináléját a művházban bemutatott drámajáték jelentette, amelyben Weöres Sándor-szövegeket értelmeztek újra a Horváth Veronika keze alatt munkálkodók. Külön meglepetéssel készült a tábor egyik kiötlője, Sütő Csaba András, aki Kiss Viktóriával egy átütőre sikeredett performansszal felejtette el velünk, hogy hol is és hogyan is vagyunk egy faluház nagytermében.
…Anyám azt mondta, hogy figyeljek nagyon. Nem értettem. Miért ne magamra vigyázzak? Miért ne okos, ügyes legyek? Mire figyeljek olyan nagyon? Első este, a felolvasások alkalmával értettem csak meg, hogy nincs esélyem mást tenni. Valami történt és rájöttem, hogy szeretnék én is ott, kint, a közönség előtt állni, ülni, sétálni és közben építeni. Valamit. Másokban. A kritika nem épít, hacsaknem magát. A kritika rombol. Ellenáll. Hálás vagyok a munkacsoportoknak azért, hogy minden este, ha csak egy-két órára is, de elfelejthettem, hogy kritikus vagyok. Nem kellett rombolnom, nem kellett hibákat keresnem, nem kellett rá emlékeznem, újra elővehettem azt a rettegett szót, hogy ”tetszik”, mert azokon az estéken kritikusként nem volt ott helyem. Nem is akartam, hogy legyen…
[Esti felolvasás]
A műhelymunka során olyan belátásokkal lettünk gazdagabbak, melyek, bár okoztak pár szomorú pillanatot, hosszú távon, hiszem, hogy a fejlődésünket szolgálják. Ez alatt a három nap alatt küzdenünk kellett a hőséggel, a megszámlálhatatlan szúnyoggal és a kényelmetlen padokkal, de ezért maradéktalanul kárpótoltak az érdekfeszítő előadások, a remek felolvasások, az átbeszélgetett éjszakák és a keserédes ráébredések önmagunkra. Valami történt és a prekoncepcióim észrevétlenül vesztek a napokba. Az élmény maradt, és az érzés is, miszerint bár a három nap alatt összesen csak hat órát aludtam; még maradnék. És bár vasárnap délben utolsóként hagytuk el az Aranykert Tábort, abban biztos vagyok, hogy akik ott voltunk, jövőre egy percig sem fogunk gondolkodni, amikor azt kérdezik tőlünk: − Ugye megint megyünk Vénekre? Mert hát persze, hogy megyünk!
…Azt hiszem valóban küzdöttünk. Mindannyian mással. Véneken én a saját korlátaimmal, talán voltak, akik az enyéimmel. Most, amikor ezt a beszámolót írtam, azzal küszködtem, hogy ne kelljen egyes szám első személyben az ELTÉ-t említenem. Még kell, még szükségem van rá, mert még csak valamiben vagyok valamivel szemben. Talán jövőre, megyünk, persze, megyünk, ez a sajátos valami ezek közül a rideg falak közül végre maradéktalanul felolvadhat a napfényben. Talán ott is maradhat, mert ott szeretne, ahol a napfény van, ott maradni…
(A képekért köszönet Horváth Veronikának és Mészáros Urbán Szabó Gábornak.)
Mondhatnám, gyorsan megérkezünk Visegrádra, hála a 880-asnak, ezt követően a kis feketében egy gyors felzárkóztató élménybeszámoló következett, míg felértünk a szerpentines úton. A sátor már állt, a sör csapra verve, a műhelymegbeszélések kezdetüket vették.
Győrffy Ákos, Bajtai András és Sirokai Mátyás vezették közösen a líra műhely munkálatait, Csepregi János Hermann Zoltánnal együtt készítették fel a prózásokat, Szilágyi Zsófia pedig az általam is látogatott kritika „szemináriumért” volt felelős. Rögtön meg is jegyezném, hogy előnyt élveztünk a többi műhellyel szemben, ennek nemes egyszerűséggel az az oka, hogy a jelenlevő Mészáros Sándor és Kukorelly Endre tapasztalatai meglehetősen eltérő aspektusokból mutatták be a kritikai gondolkodás mai helyzetét. Ezt követően Térey János került Szirák Péter kérdéseinek kereszttüzébe, ebből aztán egy olyan beszélgetés bontakozott ki, amely már erősen sodródott a zeneiség és irodalom szimbiotikus viszonyát bemutató téma felé. Megtudhattuk, hogy Tandori „nemrock‘nroll”, mindemellett mégis példaértékű, akár csak KAF a ’90-es években, természetesen a partitúrából nem hagyható ki Wagner sem, amennyiben Paulusra vagy a Nibelung-lakóparkra gondolunk.
Helyüket a kritikustusa résztvevői, Antal Nikolett, Harmath Artemisz és Tóth-Czifra Júlia vették át, a téma pedig nem is lehetett volna más, mint az idei FISZ-es kötetek (Korpa Tamás: Egyhídtérfogatáról, Molnár Illés: Hüllőkésizzók, Rhédey Gábor: Sajátnéző). Másnap Oravecz Imre avatott be minket a kivándorlástörténetek lélektanába, amelyekben a gyermekkori emlékek mellett hangsúlyosabbaknak tekinthetőek a forrásanyagokból, illetve a terepen szerzett kutatói munkából táplálkozó szövegrészek aránya. Hosszas fejtegetés és maga a felolvasás bizonyítja a Kaliforniaifürj aktualitását, miszerint a migráció legnagyobb drámája az, hogy az ember soha sem önmagaként tér haza. Identitásvesztés után a personák útvesztőjéhez érkezünk, avagy Kovács András Ferenc egy kicsit JackCole vagy inkább Füst Milán Kavafisza?!
Egy biztos, „ajóversazértelmentúlvan”, különösen ha a szerepek párbeszédessé válnak, ahogyan azt a felolvasás során tapasztalhattuk. Mintha a szervezők egy tökéletes ívet kívántak volna leírni a program sorrendjével, hiszen a másnap faggatott Barnás Ferenc a valóság érzékelésének problematikusságáról beszélt a Másikhalál kapcsán. Véleménye szerint az elhallgatott mentális problémák tragédiáját a humor nem hogy elbagatellizálná, hanem nézőpontcserét végrehajtva érthetőbbé/átélhetőbbé teszi az olvasó számára.
Az ezt követő két este folyamán bepillantást nyerhettünk a folyóiratok világába, illetve részletes képet kaptunk arról, hogy milyen térhódításon megy át az online médium, amely átírja a hagyományos felhasználási feltételeket (legyen szó a szerkesztői munkától egészen a befogadói oldalig).
A tábor záróvendége Bartis Attila volt, aki talán a legkevesebbet árult el a regényírás folyamatáról, és pontosan ezért talán a legjelentősebbet és legszemélyesebbet önmagáról. Amagyarnyelvrövidtörténetealatttényleg véget ért a tábor, mert „Meghasadtaszíve…aztánvégremegszólaltvalamelyikünktelefonja,ésvalakiugyanezenanyelvenakartvalamigyalázatosankönnyenérthetőt.”
A műhelyesek felolvasása mindannyiunkat feloldozott, talán a szűnő italkészlet fenyegetése sem árnyékolta be az este hangulatát, hiszen hála a Depeche Mode-nak és R.E.M.-nek még ezt is elfelejtettük. A reggel visítóan világos volt, a közgyűlés hangfoszlányait verte vissza a völgy, de megérte, hiszen nem mindennap pakolhat az ember Bartissal.
Július 14-e és 21-e között XVI. alkalommal került megszervezésre a magyarlapádi népzene és néptánctábor. Magyarlapád erdélyi, pontosabban Fehér megyei település, Nagyenyedtől 10 km-re található. Honfoglalás kori helység, feltehetően a X-XI. században létesült. Első írásos említése az 1030-1038 közötti évekből maradt fenn. A Lapád helységnév egy lapuval benőtt helyre utal, a Magyar előtagot a lakosság nemzetiségére való tekintettel kapta Egy hét faluból álló község, falvainak többségét egyaránt lakják magyarok és románok. Magyarlapádon, egy-két román család kívételével, magyarok élnek.
Néhány napon át ebben az Erdély közepső részén elterülő faluban külön-külön csoportokban folyt a gyerekek, a kezdők és a néptánc terén már némileg jártas résztvevők oktatása, szerencsére olyanok is akadtak, akik valamilyen népi hangszeren való játszás alapjait próbálták elsajátítani. Régen a hangszeroktatás nem szerepelt a tábor programpontjai között, viszont működött a tábortól függetlenül. Mivel egyre nőtt az ez iránt való érdeklődés, mára már a bőgő-, brácsa- és hegedűoktatás is folyik a tábor keretén belül is. Természetesen, ez a néhány nap nem elegendő arra, hogy az ember minden megtanuljon, de a résztvevők szerint kedvcsinálónak és az alapok elsajátítására ennyi pont elég. Egyikük szerint a titok kulcsa az a kiváncsiság, ami egyre inkább ösztönzi az embert. E pár nap alatt csupán egy-két dal tanulható meg, de belekóstolva, a tanulók zöme vágyik arra és dolgozik azért, hogy továbbfejlődjön: az elején, a tábor alatt az oktató irányítja a munkát, otthon viszont akár egyedül is kézbe veszi a gyerek a hangszerét és kísérletezni kezd.
A szervezők egyike, Sipos Ferenc, röviden mesélt a tábor történetéről. A tábor megálmodói, szervezői a Pirospántlikás együttes tagjai (Sipos Ferenc, Turzai András, Szilágyi András, Molnár-Feri Márton, Oniga András). A rendszerváltás után az együttes tagjai arra vállalkoztak, hogy összegyűjtsék az idősebb generációtól fellelhető anyagot, majd ezeket a jövő nemzedékének adják tovább. Az első tábort 1997-ben rendezték meg a válszúti tábor mintájára. Nagyon sokat segített a szervezésben, a támogatások megszerzésében az, hogy sikerült a zenekar, a tánccsoport számára a jogi alapot megteremteni. Az Ethnika Kulturális Alapítvány létrehozásához számos terv fűződik, például egy telek megvásárlása, sajnos erre csak idén kerül majd sor. Az első tábor célkitűzése konkrétan az utánpótlán biztosítása volt, most az a cél, hogy a gyerekek elsajátítsák a népi kultúra e kis szeletkéjét, elsősorban a falubeli gyerekek barátkozzanak meg saját közösségük hagyományaival. Ahogyan a táborba már hetedik alkalommal visszajáró táborozó is megjegyezte: „ha nem tudod honnan indultál el, nem tudod hova tartasz.” Kezdetben több volt a felnőtt, az utóbbi években megugrott a gyerekek száma. A táccsoport kezdetben a Rapo nevet viselte, ami anyit tesz, mint (táncot) ropó népies változatban. Az akkori kezdő csoportból mára olyan generáció nőtte ki magát, amely már az oktatók sorába képviselteti magát.
Idén Basa Emese szervezésével minden nap más-más környékbeli településről származó tánccsoport vendégeskedett a rendezvényen. A tánctábor lényege, hogy összehozza az embereket, hogy lehetőséget nyújtson egymás megismerésére. Nem csupán a szakmai készségek továbbfejlesztését szolgálja, hanem igen fontossá válik a közösségtapasztalat is. A látottak és hallottak esélyt nyújtanak arra, hogy, a mindennapok rohanásától részben eltávolódva rendet teremtsünk gondoltaiankban. A tánc és a zene teret hódít a hétköznapok rutinosságával és felhalmozott gondjaival szemben.
A szórvány települések egyik átka az, hogy nem igazán nyílik alkalom egymás kultúrájának a megismerésére, nincsen közöttük kommunikáció. Ezt a távolságot igyekezett áthidalni Basa Emese kezdeményezése. Elősegítette azt, hogy a szétszórt települések belekóstlhassanak egymás helyi kultúrájába. Már most érkeztek meghívások a magyarlapádi tánccsoport számára, a közeljövőben kölönféle kulturális eseményeken vesznek majd részt: Felvincen, Torockón, Búzásbocsárdon.
Több táborozó említette, hogy számára az a legszebb és a legkülönlegesebb a táborban, hogy barátságokat köt az ember, mind a többi résztvevőkkel, mind a helybeliekkel. Nem egy zárt rendezvény abból a szempontból, hogy a falu népe és a táborozók együtt vesznek részt a különféle programokon, így a részvevők megtapasztalhatják azt, hogy a valóságban, a hétköznapokban milyen az adott közösség tagjának lenni. Nem csupán együtt táncoltak és énekeltek, hanem együtt nézték meg a Nagy Hegyről a falut, együtt sütögettek szalonnát, együtt kóstolták a finom lapádi bort stb.
Két olyan személlyel beszélgettem el, aki már évek óta visszajár a táborba. Mindketten azt mondták, hogy minden évben úgy érzik „mintha hazajönnék”. Egyikük tetszését leginkább az nyerte el, hogy „nem kellett felszítani a népi kultúrát, hiszen az emberek ezt élik meg a mindennapokban”, másikukat mindenek előtt a családias hangulat, a – mára már elég szoros – baráti kötelékek csalják évről évre vissza. Nem csupán erre a néhány napra szólnak ezek a barátságok, akkor sem veszítik el érvényességüket, amikor egymás segítségére van szükség. Pár éve, amikor Magyarlapádot árvíz borította, akkor is érkezett segítség ettől a csíki születésű, jelenleg Pesten élő baráttól.
A gálaműsor megnyitóján elhangzott, hogy szellemiségében az idei valójában a legelső tábor. A tizenötödik tábor után a szervezők ugyanis egy szemléletváltás szükségességét érezték. A politika néha rányomja bélyegét a kulturális rendezvényekre, a tánctábor nem szeretne eszközként működni semmilyen párt számára. Idéntől a rendezvény teljes mértékben semleges térként működik a politikai pártok között, ebben az évben a különféle pártok képviselői civilekként voltak jelent, nem politikusokként. Ezzel ellentétben megőrződik az a hagyomány, amely az idősebb zenészek, táncosok meghívásából áll. Ilyen állandó meghívott pédául a hegedű csínját-binját ismerő, Marosdécsén élő Szántó Ferenc bácsi.
Ki gondolná, hogy napjainkban még vannak bárók? De vannak ám! A jelenleg Fugadon élő (Magyarlapádtól 3 km-re, román nevén Ciuguzel) Bánffy Farkas is a szervezőcsapat tagja, Basa Emese mellett ő az, aki a pályázatok megírásával foglalkozik. Egy pár perces beszélgetés során elmondta, hogy Kárpát-medence-szerte nő az érdeklődés a népi kultúra iránt. Az, hogy néha megcsappan a táborozók létszáma, egyszerűen csak azzal magyarázható, hogy annyira sok az ilyen jellegű rendezvény, az időpontok gyaktan egybeesnek. A fiatalok érdeklődése e hagyomány iránt „ösztönszerűen benne van az emberben”, közrejátszik az önismeret megszerzéséhez is. A néptánc, a népzene egyszerűen érdekli az embereket. Véleménye szerint a modern technika vívmányaira nem ellenszenvvel kell tekinteni, hanem megfelelően kell felhasználni az általuk kínált lehetőségeket, például a marketing-fogásokat. A tábor élő példája annak, hogy a korszerűség és a népiesség megfér egymás mellett. A kortárs művészet nem szorítja háttérbe a népi kultúrát, hanem esetenként kéz a kézben járnak. A modern zenében, táncban, akár filmjelenetekben is nagy számban jelenhet meg népies motívum.
Egyik beszélgetőtársam mesélte azt, hogy ő úgy érzi, e pár nap erejéig az idő lelassul, szinte mozdulatlanná válik. Aki ebben az „időtlen időben” él, megtanulhatja értékelni az életet, mivel alkalma nyilik többet meglátni belőle. Lassítva többet lát az ember, mert nem kényszerül arra, hogy figyelmetlenül elhaladjon a részletek mellett.
Egy szorványban élő közösség számára egy ilyen jellegű rendezvény jó alkalom arra, hogy az emberek önmagukat és a környéken élő települések kultúráját és lakóit megismerhessék. Sipos Ferenc szavait idézve, az emeberek összefogásának, közösséggé kovácsolásának egyik módja az, „ha egy olyan helye vonzák őket, ahova mindenki önszántából jön el.”
(A rendezvényt a helyi önkormányzat, a helyi egyházközség, a Mol Kft, a Bethlen Gábor Alap és a helybéli vállalkozók támogatták.)
Reggelente félgömbforma, három-négy milliméteres fekete bogár mászkál a párna környékén, a matracon addigra felgyűrődik a lepedő, gyakran egyszerűen eltűnik, mint felszíni fejtés során a legfelső réteg, és hirtelen ott a foltokkal, nehézségekkel teli matrac, felszínének apró redőin kapaszkodik előre a bogár.
Az első néhány napban egyszerűen lepöckölték, kihajították az ablakon, lehúzták a vécében, még működtek az eltanult tisztító reflexek. Mostanában végigjárja a matracot, egyhangú tájnak tűnik, primitív síkság, szálka vékony lábai kitapintják a matrac mélyén húzódó mozdíthatatlan nehézségeket.
És a táj egyszerre telített lesz: szellentések szaga, kakaófolt, vörösborfolt, ondó átfolyások, halványra sikált vércseppek nyoma, száradt nyálrajzolatok, megpöndörödött szőke hajszál, mintha félig bevarrva a matrac megráncosodott felületébe, kihúzhatatlan, kunkorodó fanszőrzet, elvékonyodó, ősz hajcafat, áttetsző hámréteg, a gyerekkori pisifoltok mintáját felülírja az öregkor átható, sötét árnyalatú húgyfoltja.
Az ágyrács egy helyen eltört, még évekkel ezelőtt, úgy kell visszaszámolni, megrepedt, egy bog lehetett abban a lécben, megrepedt, ott egész enyhén megsüllyedt a matrac, rögvest ki kellett volna cserélni, de csak hónapokkal később került sor arra, hogy egyáltalán leemeljék a matracot, letörték a maradékot, hogy az lesz majd a minta, szereznek új lécet, el is vitte magával, nem lett új léc, ott maradt a törött csonk.
Kipakolni nem nagy ügy, két és fél óra alatt megvan, tizenegy tél szaga rakódik egymásra mozdulatlan, hogy végül egy erőszakos huzatban a szagok is felkeveredjenek, gellert kapjanak a falakon.
“Midőn az Úristen szeméről hetek óta nem akart múlni a gyulladás, helyi érzéstelenítés után távolították el a szemhéja alá fúródott szálkát. Mikoron a földbe hullott az a szálka, káprázatos, vaskos szőlőtőke nőtt belőle, metszeni sem kellett, benőtte az a szőlőtőke a dombokat, hegyoldalakat a Fekete-tengertől egész a Kaszpi-tengerig, már az első szüret alkalmával 6-8 kilós fürtöket szakajtottak róla, a szőlőlevelek akkorára nőttek, hogy az asszonyok szoknyaként kötötték magukra, lepedőnek használták, a szőlőlevelekbe göngyölték drága halottaikat. ”
– Ősi szőlőtőkénk legszebbik fürtje, ó Szakasvili – énekelte reszketeg hangon a pátriárka.
1.
Szakasvili magángépen érkezett Svaneti tartományba. A faluba vezető dózerutat döglött tehenekkel, színes paladarabokkal torlaszolták el a benkék. – Szakasvili geciputtony, Szakasvili szarral telt edény, tevehugyos hacsaturi! – énekelték átéléssel a saját szakállukba gabalyodott szerzetesek. A szakállbogokban újabb és újabb, egészen apró, hatodik századi ortodox templomokban mikroszkopikus szerzetesek polifonikus vinnyogásban dicsérték Szakasvili rémtetteit. Szakasvili brigadéros, Szakasvili buzeráns, Szakasvili kicuppantott végbélkúp – vinnyogták a szerzeteskék ötszólamban.
2.
Egy másik verzió szerint Szakasvili a feleségét küldte Svaneti tartományba. Mielőtt útjára bocsátotta volna, épp azokkal a mozdulatokkal korbácsolta hólyagosra az asszony hátát, amelyekkel egykor édesapja verte belé az istenszeretetet. Szakasviliné a repülőút során titkon megérintette a lassan varosodó sebeket – mennyire szeretlek, te kótyagos forradalmár – mosolygott, ahogy a reptéren felszakadó párában meglátta Svaneti tartomány tornyos, mesebeli házikóit. A szakállbogokban rejtőzködő kolostorokban a szerzetesek arról énekeltek, ahogy az Úristen féltő gondoskodással és vérbő fájdalommal végre kipréselte húgycsövéből a Kaukázust.
Szakasvili felesége teljes titokban dzsipezett Svaneti tartomány központja felé. Az utat felpüffedt kutyatetemekkel zárták el, az asszony akkor döbbent rá, hogy a gondosan kinyomtatott svaneti beszédet a kredencen felejtette. A dzsip könnyűszerrel kapaszkodott át a felpüffedt kutyatesteken – Szakasvili gennygombóc, Szakasvili lárva – dünnyögték a kutyatestek, megnyugtatóan roppantak a csontok, különböző hangmagasságokban távozott a levegő a szétpukkanó kutyabelekből.
3.
Szakasvili szülei a hegyek odvába épített lakótoronyban éltek, apja már egészen kicsire aszott, a nap nagy részét a kivilágított műhelyben vagy a kanapé odvában töltötte. Szakasvili a családi kötelékeket fontosnak tartotta, ezért pár éve megegyezett az egyik újonnan alapult tévétársasággal, és kamerákat szereltetett a szülői ház minden zugába. A Svan-show éveken át az egyik legnépszerűbb műsor volt az országban. Az öreg Szakasvili egy alkalommal négy napra megvakult valami kétes eredetű chachától, kotorászva kereste a vécét, összevissza zúzta magát a létrán, az öregasszony meg visítozva ráncigálta le a tejes csuporról, de az öreg addigra már teleszarta nemcsak a csuprot, hanem a föld mélyébe rejtett hordókban érlelt minőségi borok hektolitereit is.
Klipek, remixek árasztották el a közösségi oldalakat, angolul feliratozták, ahogy a fogatlan öreg tehetetlenül sírva káromkodik, Szakasvili népszerűsége akkoriban soha nem látott magasságokban szárnyalt. A Svan-show révén ugyan szülei életének minden pillanatát nyomon tudta követni, számára mégis nagyon fontos volt a személyes találkozás, a testnyelv lehetősége, az együtt töltött minőségi idő, ezért utazott most Svaneti tartományba.
![[Véneki hangulat]](https://i0.wp.com/ujnautilus.info/wp-content/uploads/2013/08/1.jpg "[Véneki hangulat]")
![[Hagyományos aláírások a tábor végén]](https://i2.wp.com/ujnautilus.info/wp-content/uploads/2013/08/2.jpg "[Hagyományos aláírások a tábor végén]")
![[Middle March]](https://i2.wp.com/ujnautilus.info/wp-content/uploads/2013/08/3.jpg "[Middle March]")
![[Esti felolvasás]](https://i0.wp.com/ujnautilus.info/wp-content/uploads/2013/08/5.jpg "[Esti felolvasás]")
