A hajnal a rovarokat is megszelídíti.
Az éjszaka utálatos rémeiből, az alvók körül cirregő, csattogó, pittyegő szörnyekből reggelre ártalmatlan bogárkák lesznek, a levegő apró játékszerei. De engedd szabadon őket éjszaka! Próbálj meg a kis ártatlanok között álomba merülni! Vagy ezek nem ugyanazok a lények, mint akiket reggel nevetve elhessegetünk?
És talán a nőkkel is így vagyunk, töprengett Illighaen. Csak a sötétség engedi felismerni igazi természetüket. Kevés az igazán feszes, vonzó test, na de ha beborítasz egy meztelen nőt fekete lepellel, mindjárt ellenállhatatlanul titokzatos lesz. Nem nő, hanem egy csábhegy, húshegy, rejtőző paradicsomkert.
Vagy egy fekete rongyokban cirregő szörnyeteg.
Cádizban vannak női utcák és férfi utcák, ahogy női házak és férfi házak is. Persze a női házakban is laknak férfiak, mert errefelé magányosan (be- és letakarás nélkül) csak egy öregasszony élhet, ezért aztán a szegény utcákban is férfiak őrzik a nőknek mondott szerelmi kúpocskákat. Az illatuk akkor ott lebeg a szobákban, ha már visszavonultak a konyhába sütögetni a süteményeiket. Méz, mandula, pisztácia, rácsok, kúpok, dombok, kockák, kosárkák, falatkák – már csak az ízekben érzed a testüket.
A nők – meglehet – vonzóbbak ízekké szedve, mint a maguk teljes valóságában.
És nemcsak női házak vannak Cádizban, hanem női órák is, töprengett Illighaen. Éjszakai órák, mikor ezek a nővé vált kísértetek cirregni kezdenek. Az álmomba merült Cádiz tele van ilyen fekete ruhás lepkékkel, motoszkáló kísértetekkel – no de kinek is jutna eszébe egy ilyen kis zizegőt a múltjáról kifaggatni? A nők amúgy sem számítanak. Ha tudnak beszélni, akkor csak elkábítanak a surrogásukkal. És ugyan miféle múltja lehetne egy feddhetetlen asszonynak?

Illighaen unta az örökös hőséget és ezeket az álmok idején settenkedő asszonyokat. Neki egyetlen feleség sem jutott Cádizban, csak egy homályos zug egy geográfiáért bolonduló, magát tudósnak képzelő kereskedő házában. Hispánia urai, a hadvezérek és a kalifák nem tartottak igényt Illighaen szolgálataira. A szakértelmére, a lelkesedésére, de még a különleges ismereteire sem. Áttért muszlimként sem kapott fedelet az udvarban – mert ugyan mi dolga lehet a toledói bölcseknek egy olyan jöttmenttel, aki hírből sem ismeri Arisztotelészt?
Aki azért jött, hogy mentse az életét, és magyarázatot leljen néhány északi babonára. No de a muzulmánok – gondolta Illighaen – mindent szétválasztanak, nemcsak a nőket és a férfiakat, hanem a hagyományt és a tapasztalatot is. Így aztán nem fordulhat elő, hogy hithű muszlim az idő mibenlétéről kutakodjon. De nemcsak a Történelem Értelmét, hanem a Nagy Katonai Összeesküvés tervét sem találta Toledóban, csak agyonmásolt antik szerzőket és persze a Koránt, ezt a sugárzó könyvet, amit a meghalni kész katonák ereje tartott életben.
Hogy mi az idő? Ez nem tudományos kérdés, jelentette ki egyszer Mutamid, a nagyvezír fő-fő-filozófusa. És hogy hogy lehetne a jövőre emlékezni? Efféléken öreg szakácsnők morfondíroznak, miközben a könnyen dermedő, cukros masszákat kevergetik. Térképek? Az öblöket, a tengeráramokat, a szeleket azért teremtette Allah, hogy a szavai akadálytalanul terjedhessenek. Ha Allah akarja, akkor majd odavezet minket. Hisz egy-két emberöltő múlva az egész világ szelestül-öblöstül, szőröstül-bőröstül a miénk lesz!
Hogy ez ilyen egyszerű lenne? A nappal és az éjszaka, a szárazföld és az ég csak ennek a csodálatos déli tengernek a partján válik szét ilyen egyértelműséggel. Márpedig a hit csak az ilyen szemmel látható ellentétek fölött tud könnyedén diadalmaskodni. Viszont északon – ahol a köd és a kétség minden egyértelműséget felbomlaszt – a lüktető idő is megbokrosodik.
– Majd felszáll az köd, ha eljutunk északra – jelentette ki a kalifa geográfusa.
No, de hogyan? Allah felcsippenti netán a mutatóujjával? Egyetlen mozdulattal megszünteti az ár-apályt, és a szeleket visszaparancsolja az odvaikba? A muszlimoknak nem voltak jó térképeik, de mintha lettek volna északon füleik és szemeik, olyan sok mindent tudtak az északi birodalmaikról. Talán többet ér egy jó kémhálózat, mint a fejlett kartográfia?
Illighaen, akit a kommentároknál, kódexeknél, de még a térképeknél is jobban érdekeltek az emberek, már a fejtartásukról is meg tudta különböztetni az asszonyokat. Mert másként lépdel az, aki szabadon, vagy rabságban született! Más a szaga annak, aki parancsolhat, vagy aki a tányérokat súrolja a gazdája konyhájában. Pedig a lényegüket illetően… No de Illighaen vénségére már kételkedett abban, hogy ez volna a lényeg. Ha Allah mindenható, akkor minden kis nyílvesszőt, amit kilő, egyenként kézbe vesz. Férfiakat, nőket, fehéreket, feketéket. Mi más magyarázata lenne, hogy az emberek olyan reménytelenül különböznek?

Nem gondolta-e régen tévesen, hogy az erő az egyformaságban van?

Cádiz utcáit mostanában elárasztották a fekete leplekben cirregő normann nők – Illighaen honfitársai. De még ezek a fekete lepellel letakart új Dzsamilák és Fatimák sem maradtak felismerhetetlenek. Hórihorgas vízimadarakként lépkedtek a cádizi piac mindent megszégyenítő ragyogásában. Illighaen látott mór testőröknél is magasabb, suta gyereklányokat, akik – a karjukon illedelmes kis kosárkával –, majd összecsuklottak a piac fény- és illatáradatában. Talán már ízekre szedve. Túl a megsemmisülésen. Kit érdekel Platón vagy Arisztotelész? Ennyi élet is felfoghatatlan a maga valóságában.
És rettegve gondolt arra, hogy az egyik lepellel letakart rabszolganőben egyszer majd valamelyik lányára ismer.
Cádizi kereskedő-pártfogója társaságában Illighaen vendégségről vendégségre járva végigkóstolta a legomlatagabb arab gyümölcsöket. Bár mint tudóst Hispániában semmibe vették, a gasztronómiai élményeket nem engedte volna át senkinek. Olyan csudát, mint a füge, a sárgabarack vagy a gránátalma egyetlen költő sem találhatott volna ki. No de még ezek a gránátalmák mind sajátságosan egyformák voltak. Egyformán pirosas-sárgák, egyformán hatalmasak. És milyen egyforma íze van magocskáknak! Az északi mesékben egyetlen satnya kis alma is elég, hogy egy herceg halhatatlan legyen, vagy nekivágjon a szeretőjével a tengernek.
– Ami a mozgást illeti, Zénón érvei a legtanulságosabbak – folytatta Ál-Kúdszí úr, Illighaen vendéglátója –, és talán ezek az érvek adnak magyarázatot az ár-apály illúziójára.
Illúziójára? Talán, gondolta Illighaen.
Mandulás és ki-tudja-még-milyen finomságok után végre sörbetet szolgáltak fel. Van Cádizban „déli álom” sörbet, van „hajnali csillag” sörbet is, ahogy „örök ifjúság”nevű is, csak éppen fiatalok nincsenek. Az ilyen kényelmes palotákban öregemberek bölcselkednek. A fiataloknak az a dolga, hogy kis katonákat nemzzenek, vagy idétlen kiáltásokat rikoltozva, elessenek a hit védelmében.
Illighaen elnyúlt a kereveten, hallgatta a badarságokat, az innen-onnan zümmögő közhelyeket, és már azt sem érdekelte, hogy előbb vagy utóbb tuskónak titulálják majd.
Az ő útja is végetér egyszer.
A görög szavak jóllakottan dongtak körülötte. Boldogan, elégségesen. Ahol a hagyomány és a hit nyújt biztonságot, ott mi szükség lenne egy tengeröblök közt utazgató tudósra. Illighaenben már a fájdalom is elernyedt.

Az este, mint egy frissen mosott lepel ráborult a városra.
Fűszeres szellő viháncolt a fák közt – talán kereskedők vagy kalózok hozták lepecsételt korsókban Cádizba, hogy szabadon engedjék egy málészájú, önelégült, vén tudós házában. De lám…! Olyan ütemesen verdes a szél, mintha valaki a fák között próbálgatná a szárnyait. Mi történik itt?
– Bocsássatok meg kedves vendégeim! Az unokaöcséim, az iskolás fiúcskák épp egy időgéppel játszanak.
Időgéppel! Illighaen a homályba merült szökőkút felé sandított. Talán metafora ez az időgép, csak valami kápráztató lírai lelemény. Azért olyan jó költők ezek az arabok, mert a háborún, a szavakon túl semmi mással nem foglalkoznak. Ezért nincsenek haditerveik.
Ahogy jó térképeik sem. Míg lefutja Akhilleusz a tíz kört, tíz lépést halad előre a teknősbéka… és így tovább, a végtelenségig, ameddig csak Allah akarja…
De Allahhal vagy Akhilleusszal mit sem törődve Illighaen az egyik sörbettel csetlő-botló lány homlokát figyelte. Nem is könnyű ez az illegés-billegés! Ellenállhatatlannak látszani, és közben mindenkivel elhitetni, hogy testestül-lelkestül a középütt ülő öregúrhoz tartozunk… No de milyen szép ez a lány! Szép… és mint a frissen fejt tejjel teli serleg, olyan fehér! Talán pár hónapja az ujjai hajókötelet fontak…
Csillogtak-villogtak a lányon a karpereckék, a gyűrűcskék, a láncocskák, de volt valami kábaság mozgásában. Talán a herceg második felesége, Hildi lenne ez a boltozatos homlokú, fel-alá szédelgő lány?
Nem, ennek a leányzónak gyerekesebb a csípője. A filozófiai vita és a kényelmesen araszolgató teknősbékák védelmében Illighaen odasúgott pár normann szót a rabnőnek.
Az álmatagon lezárt, gyöngyházszínű szemhéjak megrebbentek. De Illighaen semmi meglepődést nem látott az aranypöttyöcskékkel telehintett, kék szemekben.
– Mikor kerültél ide? Hogy hívnak, gyermekem?
Az a gyönyházfényű szemhéj megint leereszkedett. A titok, amelyet fiatalon annyival nehezebb elrejteni, mint öregen, bezárult ebbe a tündöklően fényes kagylóba.
A lány olyan kába volt, hogy már-már azt sem fogta föl, hogy normannul szólnak hozzá. –Dzsamila vagyok, Én semmit sem borítottam ki – motyogta.
Hány titka van még ennek az estének?

Egyszercsak égtelen robbanás rázta meg a kertet. Mintha a fák között az a szárnyait próbálgató irtózatos nagy valami hirtelen megemelkedne!
Az időgép! Illighaen mit sem törődve a kényelmesen loholó teknősbékákkal, titokzatos dzsamílákkal, sebbel-lobbal kirohant a fák közé.