Ötödik Kafka/Tandori inspiráció

 

  

Nagyon változékony, de mostanában nagyon ismerősen rossz az idő. Vajon lehet-e ilyenkor jó az ember hangulata? A szép táj is sivárnak látszik, pedig milyen csillogó, amikor süt rá a Nap.

 

A kikövezett kocsiút felől, ahol a kaptató kiszélesedik, föltámad a szél, keményen ostorozza az akácok lombjait; az utolsó fénysugár makacsul visszahúzódott az irdatlan tömegű felhők mögé. A messzeség hullámvonalakban mind szürkébbé és szürkébbé válik. A szél száraz faleveleket, és letört gallyakat kap föl, majd a villámfényes Égig dobálja őket. Az ablakok széleire összehajtogatott zsalukat rosszul rögzítették, a pántok meglazultak, és elengedték a falat, olykor megrángatja őket egy ismeretlen kéz, a kitámasztóvasak meg idegesen csikordulnak egyet.

 

Töprengőn nézek az erkélykorlát mellől vissza a tájra. Nincs bennem félelem, sem gyanakvás.

 

A vihar egyre erőszakosabban támad, belekap mindenbe, ami az útjába akad. Távolabb, az elemek lármájának jobban kitett széleken, az ágyásokat jelölő karók a veteményesek között szinte belesimulnak a förgetegbe. Duzzadtak a pajták bejáratát fedő ponyvák, hiába védik deszkakerítések, a vászon recseg a súlyos teher alatt. Homok- és kavicsfelhő söpör végig az udvaron. Elszabadul néhány itatóvödör az erős széllökésektől, és odacsapódik az istálló cementes falához.

 

Kicsiny dolgok ezek, felelek magamban.