Egyetemleges működés

 

Ha gyorsabb, nehezebb

 

Szerette az ólomnehéz perceket, süket hangokat. Pincemélyen. Ingerek nélkül. Csukott szemmel, kizárt zajokkal. Távolban madárhang, nem több. Lábait felpolcolta. Tarkója a fotel támláján volt. Minimális mozdulatok, nyújtózás, az jó. Ritka, kivételes helyek egyike, ahol járt. A zavaró zaj igénye sem születik meg. Hamvába hal, fény sem gyúl, talán más okból. Mindenesetre elfed minden tolakodó gondolatot az egyszínű sötét. Ha vízen lett volna, lágyan hullámzott volna. Bentről kúszott kifelé a nyugalom, feltöltötte környezetét, ott hintázott a légben. Az óra másodpercmutatói egy darabig küzdöttek, ám végül megadták magukat az ellenállásnak, megdermedtek. Megszűnt a világ, kicsordult a nyál.

 

Éles, hangos, szakadatlan csörömpölés tépte meg az álmot. Feltelt az elme értelemmel, a test engedelmeskedett. Feléledt a világ, amiben nem volt helye homályos sötétségnek, sípoló csendnek és petyhüdt nyugalomnak. Gyors léptekkel lelépcsőzött a garázsba, miközben belebújt a derékig visszahajtott kezeslábas ruhájába. A garázsban az utca fénye. A sofőrje megelőzte, beült mellé, biccentettek egymásnak. Maga elé húzta a biztonsági övet, a csat kattant. Lehajtott fejjel nézett előre. A sorompó felnyílt. A járdán egy anyuka állt meg a kisfiával, hogy utat engedjenek nekik. Lenyúlt a műszerfal középső paneljére és szikraszerű, szúrós fényárba gyújtotta az autó tetején lévő fényoszlopot. A garázs falán, a műszerfalon és felsőtestükön kék és vörös fénypászmák ugráltak vadul. Egy versenyautó önbizalmával lódult meg a jármű. Kinézett a jobb oldali ülésről és nézte az ijedt kisfiú arcát. Követték egymás tekintetét, ahogy balra kifordulva, hintázott a bukkanón a jármű. Újra a kezelőpanelhez nyúlt és egy időben, ahogy a gyorsítástól kissé belenyomódott az ülésbe, az erőteljes motorbőgést, túlharsogta a sziréna, vonító üveghangja.

 

Tíz emelet magas ház tetején ült. Hátát a közlekedő folyosó korlátjának támasztotta, mely a két lépcsőház felső bejáratát kötötte össze. Gyakran ült ott.

 

Készített egy szendvicset, – rozskenyeret, sok sajttal, még több fűszerrel – fogott egy doboz sört és felliftezett a tetőre a harmadik emeletről. Az erősen húgyszagú lift állott levegője sem űzte étvágyát. Nem borzadt el, a nélkülözhetetlen rossznak fogadta el, amire szükség van, hogy a kristálytiszta levegőt értékelni lehessen. Gépies csilingelés és szisszenés engedte útjára a felvonóból. Megtett egy lépcsőfordulót, kilépett a tetőre. Kellemes levegő volt, a nyárvégi este, amiben az utca népe még kapaszkodót keres a nyári emlékek után, hátha sikerülhet végérvényesen marasztalni a nyarat. Átlépett a derékig érő korláton, lehuppant. Beleharapott a szendvicsébe, érezte a kenyér enyhén savanykás ízét, a sajt telt és kerek aromáját, valamint a fűszerek pajkosságát a nyelvén, torkán, végül enyhe lecsengéssel, a sör határozottan komlós lökete törölte az egészet. Ha azt mondanánk, hogy ráesteledett, csupán féligazság lenne, mivel ő már azzal az érzéssel ült oda, amit mások estének neveznek. Letudta napi feladatát, még sem volt elégedett.

 

A távolban, a párás lég homályában látni lehetett a város melletti falu templomtornyát. Az volt a fokolója, ahhoz mért mindent, valahogy a szeme azon akadt meg állandóan, mintha világító torony lett volna.

 

A városközpont alacsonyabb épületeit nézte, ahogy körülölelik azt a néhány tízemeletes tömböt, amelyik egyikében lakott. A sötétedő utcákat sárga fény festette és az elcsendesülő egész belváros kopott fekete színű lett volna csillogó arannyal, ha a lakásokból nem tört volna kifelé a kékesfehér, mocsarasan tompa fényszenny, amit a tévék nyomtak önzően bele a sötétbe.

 

Egész álló nap a város mocskában gázolt, estére letisztultan akarta látni. Ezt, lent nem lehet. Az utcát járva látni az eldobott papírt, cigarettavéget, a tekintet megakad az árokszéli gyomnövényen, belelép a járda töréseibe, az autók kerekei huppannak az aszfalt egyenetlenségében. A páratartalom lent tartja a fülledt levegőt, mintha minden polgár sóhajai visszamaradnának a dolgos hétköznapról, hogy az elől menekülve méregtelenítsék a munkanapot a kellemetlen hozadékoktól a bárgyú műsorokkal.

 

Cigarettát húzott elő a zsebéből és olcsó reklámöngyújtóval felizzította a végét. Hirdetés az öngyújtón. Látta már valahol. Útközben, miközben lassan hullámzó sziréna töltötte fel a gyorsan suhanó utca képét, egy pillanatra ránézett a táblára. Azt követően már elfelejtette. Este visszajött. Nem tudta mit kezdjen ezzel a gondolattal. Véletlen összefüggés, értelmetlen bármilyen tartalommal is feltöltenie, csupán időpocsékolás lenne. Hasztalan. Beleszívott a cigarettába és füstjét a városra fújta, mely nyugovóra készült. Tíz emelet magas ház tetején ült. Letudta napi feladatát, mégsem volt elégedett.

 

Nagy léptekkel ment a bolt polcai között a hűtőpulthoz, majd a pékáruhoz. A pénztár után ki a boltból. Ujjaival a zsemlét belezte, helyet a felvágottnak. Elégedetten tömte szájába a szendvicset, mikor az út túloldaláról meghallotta a csengő hangját. Szájában az egész falattal futni kezdett. Látta, a mentőautó kigurul a garázsból. Az ápoló hátul, a sofőrje átnyúlt és kinyitotta neki az ajtót. Komótosan gurult, a gumiabroncsok nyöszörögtek a keréknyomos aszfalton. Először nyúlt a megkülönböztető fény- és hangjelzés kapcsolójáért, így mikor becsapta az ajtót maga után már szirénázva fordult rá a megbénult kereszteződésbe, a helyet követelő mentő. Be sem csatolta magát, szendvicsét tömte szájában, élvezte a szalámi hidegét és a puha pékárut. Kürt mérges hangját küldte minden sebesen közeledő kereszteződésbe, miközben jobb kezével a zsemlét tartotta. Sofőrje nem figyelt rá, nagy szemekkel az utat pásztázta, folyamatosan morgott a teszetosza autósok miatt. Ringott az autó, közben állkapcsa megállás nélkül járt, szemei cikáztak. Egy kereszteződésnél már a következőn járt az agya. Erőteljes fékezésnél előremozdult szabadon hánykolódó teste. Oldalra dőlt, rásimult az ajtóra, ahogy a sofőr balra húzta a kormánykereket, a kerékabroncsok felhevültek, tiszta hangú visítást adtak. A sziréna és a kürt megkísérelte elnyomni. A sofőr hagyta, hogy az ideális ív vigye az autót, végül lassan egyenesbe állt és a parkoló autók mellett suhantak. Az út egyenetlensége néhol megemelte a nyöszörgő karosszériával együtt a járművet, a lengéscsillapítók apró rángásokkal dolgoztak. Nyelőcsövében érezte a zsemledarabot. Ránézett a maradék falatra a kezében, majd a látóterébe került valami, a kürt után kapott. Megnyomni nem volt ideje. A sofőr balra rántotta a kormányt, az autó jobb eleje felfutott az eléjük ugró járműre, amit azonnal maga alá gyűrt és talaj nélkül tehetetlenül felpörgő kerekekkel égbe emelkedett a mentő. Az ápoló hátul az ajtónak csapódott, a sofőr lábai megszorultak a begyűrődött pedálokhoz, karjai tehetetlenül vagdalóztak.

 

A szendvics utolsó falatja kirepült a kezei közül, a szélvédőn széthullott. A nyelőcsövében lévő étel az okádékkal együtt indult vissza, amiből már semmit nem érzett. A gyorsan haladó mentőt, a levegőbe emelte az ütközés és a szárnyalását az estéket sárga színnel feltöltő egyik lámpaoszlop állította meg. A mentő légterében lévő három test, felgyorsulva, ólomnehézzé vált, utat törtek maguknak. A sofőrt a biztonsági öv fogta, az ápolót a mentő belső fala, miközben a szendvicset majszoló férfi teste előtt csupán a szélvédő volt, amin a sebességtől súlyos ágyúgolyóként haladt keresztül. Ha egy test felgyorsul, azonnal nehézzé is válik. Gyorsabb, nehezebb. Összecsavarodva elterült az aszfalton. A piros nadrágján és szakadt fehér pólóján még táncolt egy darabig a kék és piros pászma, kialudt és a sziréna hangja elnyúltan elhalkult.

 

 

 

Ellentét erősíti a vonzást, egyenlőség a taszítást

 

 

Bolti lopás. Egyszerű tolvajlás. A férfi még nem volt mentős. A bolti sorok végénél lépett egyik gondolától másikig. Meglátta.

 

A tolvajok legtöbbször az adrenalin miatt lopnak, esetleg megélhetésért. Nem is fontos, mit. A lényeg: mikor és hogyan? A biztonságiak gyakran fásult, lassú nyugdíjasok. Nem kihívás megvezetni őket. A boltba tinédzserekkel együtt kell lépni, a csapatot követi az őr és nem az egyént. Sokáig nem szabad időzni egy helyen. Oda kell lépni, bőszáru ruha ujjával fel kell nyúlni a felső polcra, míg a másik kar gyors idegrángásszerű mozdulattal táskába söpri a terméket. Működött.

 

Csak akkor nem, amikor a férfi kilépett a sor mögül és végignézte, ahogy a lány bal karjával a polcról a parfümöt a táskájába lökte. A lány szemei zsebóra nagyságúak voltak, mikor a férfi mellé állt. Nézték egymás szemeit, a lány nem olvasott ki semmit, de kutatta, hátha elárulja a tekintet, hogy merre dől a mérleg. A lány szemeire vegytiszta riadalom ült ki.

 

A férfi azzal a határozott elszántsággal lépett oda, megkéri a lányt, tegye vissza. Viszont a közelség elbizonytalanította. Határozottsága soha nem volt hosszú életű, túl gyorsan hamvába hulltak elképzelései a kezdő lépések után. A lány kezdte unni a dolgot és megpróbálta kikerülni a férfit, aki elé állt. Rendkívül nehéz lenne megmondani, hogy ki is lepődött meg jobban, ezt a momentumot elkönyvelhetjük kettőjük találkozásának egy rejtélyes pontjaként.

 

A férfi halk, remegő hangon két választást adott a lánynak. Kiadja őt a biztonságiaknak, vagy megkapja a nevét és telefonszámát. Elővette a telefonját és várta a lányt, aki fújtatott egyet, egyik lábáról a másikra helyezte az egyensúlyt, majd elhadart egy számsort. A férfi azonnal le is ellenőrizte, a lány táskájában megszólalt a telefont.

 

Ez volt az első találkozás.

 

A lány a kórházban dolgozott, mily meglepő egy bolti tolvajtól. A tolvaj szón megsértődött, annak ellenére, hogy valóban az volt. Az első eset. Ennyivel védekezett miközben a habos kávéját tette elé a pincér, aki nem tudta meg sohasem, hogy miből volt neki az első eset. A férfi hallgatott, nem kívánt jobban belemenni. A nők mindig az édes, fagylaltkehely nagyságú kávés csodákat szeretik, aminek cseppnyi hányada a kávé, a többi megmagyarázhatatlan tejszerű elegy, ami a cukortól szirupos. Elég őrült ötlet volt elhívni egy szarkát kávézni, akinek elváltak a szülei, gondolta, miközben a nő kihúzta a tejszínhabos kávéból a kanalat és végignyalta. Nem tudta eldönteni, hogy a gyengébbik énje akarja ezt a nőt megmenteni saját magától, vagy az alfahím énje magáévá tenni. Addig nem tudta, amikor meglátta, rájött, hogy bukik a borotvált hajú punk lányokra és igazából csak az egyik fele volt borotválva, a másikon hosszú hullámos és rendkívüli a feketénél sötétebb haj borult vállaira. Bal karján „carpe diem” feliratú tetoválás futott körbe egy szíven. A szív miért nem valódi szív, kérdezte a lánytól, aki hirtelen nem is tudta mit kérdeznek tőle. Kerek szemekkel pislogott. A szív, mindig meseszerű, képzelt forma, de a valódi szív nem így néz ki, magyarázta a férfi. A lány megrendítette a vállát. Jobb, mintha egy mosógép lenne ott, nem, kérdezte. Ez jó, nevetett a férfi. Nem is tudta, hogy hozakodjon elő a témával, ami kellően sajátja volt. Az utcát járva, az emberekről megmondta, hogy a szüleik elváltak-e vagy sem. Igazát soha nem ellenőrizte, furcsa is lett volna leszólítani valakit az utcán ezzel a kérdéssel. Bár most még ezt tette, csak a boltban.

 

Szüleid elváltak? – kérdezte miután egyből kihörpintette a fekete kávét a pöttöm csésze aljából és nyelvével elégedetten csettintett.

 

Tudod mit nem értek? – kezdte a lány, azon túl, hogy leszólítottál…itt elgondolkozott. A tejszínhab lankáit nézte, ahogy besüllyed a magas pohár fehér italába. Szóval, leszólítottál, de nem dobtál fel, ezt értékelem. Köszönöm, bólintott a férfi. Ne bólints, nem a jó szándék vezérelt és nem is azért mondtam, hogy kedveskedjek itt neked, csak azért, mert elém raktál egy édes löttyöt.

 

Café avec du lait – szólt a férfi, és a francia szavak hallatán a lánynak felakadtak a szemei és idegesen megremegtette őket. Mindegy, mondta. Önző vagy! Fel akartál szedni, így visszaéltél azzal, hogy saját magam kiszolgáltatott helyzetbe kerültem. Így történt, bólintott a férfi. Legalább nem tagadod.

 

Nem értek valamit, kezdte a lány és kézfejével a férfi üres kávéscsészéje felé bökött. Hegyesre reszelt körme feketére volt festve. Hogy lehet meginni azt a kurva keserű, tömény mérget? Ristretto, nyitotta száját a férfi. Aha, kösz, hogy a kérdésre válaszoltál, mondta ironikusan a nő, miközben fejét jobbra-balra döntögette és a karjával hadonászott, mint egy földönkívüli.

 

A férfi csendben nézte a lányt, aki cigarettát vett elő. Kihúzta a dobozból az utolsó szálát, a papírt összegyűrte hosszú ujjaival és a kis kerek asztalra dobta. Itt nem lehet dohányozni, szólalt meg halkan a férfi. Nem is itt akartam, ne nézz bunkónak, gondoltam nemsokára megyünk, reflektált a nő kissé reszelősen mély hangon, miközben a cigaretta már a szájából lógott alá.

 

A férfi fizetett és közben visszanézett a pult mellől. A nő fekete sztreccs nadrágot viselt, mely követte hosszú lábai formáját és ujjatlan fekete felsőt, melyen valami ismeretlen rajzfilmfigura volt zombiknak ábrázolva.

 

Klassz felső – bökte oda a férfi miközben kinyitotta neki az ajtót.

 

Kösz, akarsz?

 

Szüleid elváltak?

 

El.

 

Tudtam.

 

 

Gyorsabban mozogsz a térben, lassabban haladsz az időben

 

 

Apjával beszélt. A ház mellett, az ajtó előtt. Kifelé az elköszönés után. Nem akarta, hogy bent találja meg őt az „elég érett vagy-e fiam ehhez?” – kérdés körhöz tartozó kínos és olyan felvetésekre, melyekre választ nem adhatott, legalábbis elfogadhatót nem. Így húzta, halasztotta. Szóba jött, mint mindig a vizsgája, melyen végre sikeresen túl van, így lekerülhet a palettáról, hogy átvegye helyét egy másik az idők hosszú folyamán csiszolódó kérdés, mely minden találkozásnál vissza fog köszönni és csupán leheletnyi eltérésekkel röppen fel, hogy mély sóhajt váltson ki a célszemélyben.

 

Anya is segít még mindig a kertben neked? – kérdezte és a jobbára ártalmatlan kérdésre késszúrásnyi válasz érkezett: „Ő legalább segít”.

 

Nézd apa, azért dolgozok és tanulok egyszerre, hogy mentős lehessek, tiszt, doktor. Érted? Nekem többet számít, hogy másokat megmenthessek, mint hogy a kertben túrjam a krumplit, vagy hagymát, vagy mit tudom én még mit! Többet, jóval többet, mert ez az élet. Az apja elmondta neki, hogy ő sem jószántából termeszt zöldséget, hanem azért, hogy legyen mit enni. A családjáért teszi, még akkor is, ha ilyen hálátlan a család. A „család” szót direkt használta, nem címezte meg külön fiát. Így nagyobbá nőtt az önsajnálat, hiszen a család ellenszegült, nem egy személy hálátlanságával került szembe a föld közepén gumicsizmában álló hős, hanem egy egész hordával. Harcos. Örök időcsapdában egy olyan helyen és időben, amikor minden sarkon ott áll a bolt és bármikor be lehet menni krumplit venni, sőt valahol hámozottan is árulják. De ezt nem hányra szemére a „család”, hiszen ezzel újabb lehetőséget adna a visszavágásra, mely olyan formában érkezne, hogy egyszer majd drága lesz minden, felmennek az árak és akkor bizony milyen jó lesz télen a pincében zsákszámra álló krumpli.

 

Csendben ültek és kevergették a sűrű, rendkívül erős kávét. Nem történt semmi. Leült oda és azzal a pillanattal érezte, hogy a ház mellett sodródik az élet és kikerüli őket. Az óra hangos kattogása felgyorsul.

 

A nővel több dolgon ment keresztül, mint az addigi élete során. Csipetnyi szegmens volt csupán az életéből, amit nem a kertben kellett töltenie vagy az iskolapadokban unalmas előadásokat figyelve, görcsszerű jegyzeteléssel. Azok közben annyira mozgott, hogy ne álljon le végképp a térben, hogy az idő ne tudjon elhaladni mellette végérvényesen. Nézhette volna a partról a folyó melletti mozdulatlan világot, átérezhette volna békéjét, viszont mire felugrott volna a posványos álló helyzetéből az idő észrevétlenül ellépett volna mellőle megannyi alkalommal és lehetőséggel. A tolvajlány, az volt az idő egyik figyelmeztetése, és ő nem hagyta elmenni. Élt a lehetőséggel és most ott ült a kávé mellett apjával szemben és azon járt az agya miként jelenthetné be, hogy ő bizony meglovagolja az idő hullámait és ezzel be is töri egy életre. Ő soha többé nem fog kihagyni lehetőséget csupán azért, hogy megálljon és gyönyörködjön egy folyóparton vagy éppen a kertben azon, hogy mászik a csíkos krumplibogár. A nővel nem csupán utaztak, hanem minden nap újabb és újabb életbe léptek bele. Más olvasata is van az egésznek. A nő már nem tudott mit kezdeni magával. Valamilyen belső feszültségének köszönhetően úgy érezte magát, mint egy sarokba vetődött részecske, mely elkezdett felgyorsulni. Csupán a robbanást várta. A férfi alig mozdult. Állt egyedül a széles és végtelen hosszú térben és figyelte az gyorsuló időt körülötte. Csak néha nézett magára akkor viszont meglepetten látta az öregedést. Saját testének erodálását. Belekapaszkodott a nőbe, aki számára nem volt tér, csupán a megállt idő és együtt egyensúlyba kerültek. A férfi élvezte a gyors helyzetváltásokat, utazásokat, szerepjátékokat, új ismerősöket. Belelépett az életben, mely közvetlenül a savanyú és zavaros állóvíz mellett volt, ahogy minél gyorsabban mozgott, annál kevésbé öregedett. Ráadásul elégedett is lehetett, megmentett egy lelket a robbanástól, a világot pedig a robbanásban szétszóródó törmelékektől. Nem volt más hátra, szentesíteni kellett ezt a felemelő és legfőképp időtálló állapotot.

 

Visszafordult a kertkapuból, nézte a térdig erő krumplit. A házat, mely kellőképpen összement és maga alá gyűrte szüleit, akik számára az egész kozmosz szűkült.

 

Házasodok, ennyit bökött ki búcsúzóul.

 

Gyere vissza, menjünk be, beszéljük meg.

 

Nincs mit beszélni, házasodok.

 

Hát, te tudod, fiam, de legalább a mentős-tiszti vizsgád megvan.

 

 

 

 

Az idő előrehaladásával növekszik a zavar a rendből

 

 

Ez az első dolog, ami eszedbe jut a nászutunkról? Ennyi? – kérdezte ingerülten a nő.

 

Nem ez a legemlékezetesebb, persze, de most hirtelen ez ugrott be – mentegetőzött a férfi.

 

A háztető?

 

Igen az – nyugtázta a férj, majd folytatta – Mediterrán országban gyakran töltik az éjszakát az ott élők a házak tetején, vendégségben.

 

A nő elfordult, tüntetőleg az ablakon nézett kifelé. A nászútjuk alatt sokszor éjszakáztak a tetőn. Szinte érthetetlen miért húzta fel magát ezen a kijelentésen. Semmi rossz nem volt benne.

 

Itt állj meg, kiszállok.

 

Nem lehet, hogy egy mondattal elrontsunk egy életet. Kizárt, hogy egy rossz reakció tévútra vigye a gondosan felépített, kellően eltervezett jövőt.

 

Ezt nem mondod komolyan! – nézett rá vezetés közben nagy szemekkel a férfi. Nem mondtam semmi rosszat. – Mi volt, ami rosszul esett? Melyik volt az a szó, amin berágtál? Mi volt?

 

A férfi gyorsan pörgette vissza az eseményeket. Egészen addig jutott a kutakodásban, amikor a nászút első éjszakáján lesétáltak a szálloda tetejéről, ahol a medence mellett koktéloztak. Nem messze hullámzott az azúr tenger, az éjszakai szél úgy élesztette fel napközbeni álmából a várost, mint a nedves törülköző takarása az ájultat. A bódítóan édes és erős koktélok dajkálásának köszönhetően visszabotladoztak a szobába, mely koszos volt, szegényesen berendezett, mint egy vidéki város leélt kollégiuma, az ágymatracon ormótlan mélyedés ásított, a sötétítőfüggöny fele a padlón feküdt. Mindez nem számított.

 

A tetőn ülve az jutott eszébe, miközben feleségével ölelték egymást, hogy lehetne-e boldogabb? Vajon meddig tart? Az autóban, hazafelé, már tudta a választ: ott, a tetőn ülve, a nászúton jutott neki a legnagyobb boldogság, melyet úgy néz ki, nem fog túlszárnyalni.

 

Hallod a tenger zúgását? – súgta a fülébe a nő. – Hallod?

 

Az autógumik halk zúgás vitte vissza az álmodozásból.

 

Nem hallod? Húzódj le itt, ki akarok szállni! – harsogta a nő.

 

Megállt az autó. Idegen volt a környék, idegenek voltak a korábban befogadott tárgyak. Egy észrevétlen, röpke másodperc átváltoztatott minden addigi boldogságot a keserűség forrásává. Az irányjelző kattogott, mint egy metronóm.

 

Meglehet nem is azonnal változott meg a világ. Lenyelte a keserű pirulát és az észrevétlenül, elfeledve oldódott szét a gyomorban, szívódott fel a vaszkuláris rendszerben, végül lecsapódott az agyban. Igen, más magyarázat nincs, nem lehet. A feleség a toleráns, hogy eddig tűrt. De akkor is, mi baj a tetővel? Hiszen nem volt elég jó? Nem volt elég romantikus? Amikor ezt kérdezte tőle a feleség már sírt az autó oldalának dőlve. Rángatózott egész teste. Nem is sírás volt, zokogás. Maga a szó is jobban tükrözi azt az állapotot: zo-ko-gás. Nem volt elég romantikus? De.

 

A férfi kihátrált a vitából. Akkor neked mi volt a legjobb? Ez volt az a kérdés, ami a megoldást adta.

 

Végre, megkérdezted– szólt a nő hangja távolról, alig hallhatóan, elhalóan.

 

Ez a helyes válasz a kérdésre, egy újabb kérdés, egy udvariassági formula és nem több. Legalábbis ott, úton hazafelé ez volt az. Mintha áthaladtak volna egy alagúton, melynek egyik végén a ragyogó nap búcsúztatja őket, hogy a másik felé az borult égbolt alá, az esőcseppek közé érjenek.

 

Minduntalan felesleges körítés, értelmetlen szerepek, melyek ki vannak osztva, pedig csak a lényeg: Az idő előrehaladásával növekszik a zavar a rendből.

 

 

 

 

Nagyobb a távolság, kisebb az ellenállás

 

 

Külön. Jelentése, nem ülnek együtt a tetőn. A hazatérés után a nő lecsendesült. A viharos útszéli vita nyomtalanul elpárolgott, mint erőtlen nyári csapadék a forró aszfaltról. Még csak gőz sem mutatta útján, annyira hirtelen és váratlanul elmúlt. Csírájában azonban a férfiben maradt, aki nap-nap után mondogatta magának, hogy mindez azért, hogy szép lassan csírásodjon, szár emelkedjen ki belőle és a végén kihajtson újra és elnyomja együtt nevelgetett szerelmük virágát, amit a pszichiáterek oly szívesen aposztrofálnak. A vita nem bontakozott ki újra, legalábbis az a vita. Jött másik.

 

Mindez néhány hónapot követően, amikor már mentősként dolgozott, arra vezetett, hogy a helyi bíróság elé került a házasság felbontásához a kereset. A nő adta be, ő intézte. Az utolsó dolog volt, amiben közösen döntöttek, és amiben közösen megegyeztek.

 

A város, mely körülölelte őket, tudomást sem vett erről. Semmi nem térítette el az élet forgását, még csak meg sem akasztotta, pedig a férfi hibázott. Bár mindez, a végeredmény szempontjából lényegtelen volt. Szétváltak és nemcsak magukat, hanem az egész várost felosztották. A felaggatott emlékeket levették az utcán, a közös séták útvonalait, ha lehetett kerülték mind a ketten. Olyan volt mintha újrafestették volna a várost, hogy nem emlékeztesse a városkép a múltra, mely közelben figyelt és úgy tűnt nem is akar távolodni.

 

Legalább a mentős vizsgád megvan fiam – mondta apja.

 

Megvan.

 

Meg akarta kérdezni, hogy nincs-e kedve lefesteni az egész házat, de aztán meggondolta magát, apja úgysem értené és hosszan tartó érvelés sem győzné meg, mivel úgyis az lenne a levont tanulság, hogy ez a nő – ilyenkor mindig róla beszélt, és hangsúlyos ritmusképlettel nyomta a három szót: „ez-a-nő” – nem érdemel meg téged.

 

Tévedett a kijelentéssel, fordítva volt igaz. A férfi nem érdemelte meg a nőt. Egyetlen tettjével felülírt minden értelmetlen vitát, amit a nő megkérdőjelezhető ép elméje szült házasságuk röpke kis idejéből. Ha valaki ismerte volna kettőjük minden közös percét és forgatókönyvszerűen dokumentált volna mindent, látta volna, hogy a férfi sokat tűrt, a nő pedig akaratos gyerekként tágítja a határokat. Végül a férfi gondolt egyet és eltörölte a határokat, tág, végeláthatatlan életteret adott a nőnek, amiben ő már nem szerepelt.

 

Ha úgy tetszik, önálló életteret építek – mondta a férfi.

 

Mi van? Meghibbantál. Ne magyarázd a félrekefélést territoriális igények megnövekedésével. Ne.

 

Maradjunk távol egymástól.

 

Maradjunk – bólintott rá a nő az utolsó egyezségükre.

 

 

 

Az információ belép a feketelyukba és örökre elveszik.

 

 

Mi történt?

 

Két azonos töltésű részecske közelített egymáshoz. A találkozáskor meglepődtek, hogy valójában azonos töltésűek, azonnal taszították egymást.

 

Nem több.

 

Arcokhoz tartozó nevek, helyek leírásai?

 

Az eseményekben a tanulság. Arcok, helyek- lényegtelenek. Az információ úgyis belép a feketelyukba és örökre elveszik.