I. Szürke falak, szürke utcák. Szürke egű, puszta, sáros - Halott fák közt eldugottan Állt egykor a Szürke Város. Utca végén, néma csöndben, Város széli, apró házban - álmodozó, árva lélek - Élt egy ifjú egymagában. Nem kereste soha senki, - s ha volt neki egyáltalán - Társasága csak kettő volt: Álmai és a vén Magány. Történt egyszer, régmúlt napon, Júniusnak álmos haván: Árva ifjú s a vén Magány Ült az árok két oldalán. Ültek némán, szavak nélkül Megértették egymást régen. Lágy körvonal tűnt fel lassan A távoli utcavégen. II. Télbe fordult a fáradt ősz, A fák összebújva fáztak, Utca végén, város szélén Új lakója lett a háznak. Aranyhajú, szende leány Tisztítgatta az ablakot. Egy reggelen a vén Magány Mosolyogva elballagott. Eljött lassan a tavasz, és - szinte csodával határos - Halott fáin friss virággal Ébredt álmából a Város. Könnyű szellő simogatta Hűs otthonok fehér falát, Fürge énekesmadarak Zengték fenn az élet dalát. Vadvirágos, tág mezőkön - a füvön még éji harmat - Ifjúnk a szép aranyhajú Lány ölében lelt nyugalmat. III. Ősz derekán varjú szállt le A kerítésre éjszaka- Aranyhajú, szép menyasszonyt Szólított meg a vég szava. Mély álmából felriadva -tudta már a kegyetlen hírt - Alvó ifjú szép jegyese Könnyes búcsúlevelet írt. "Nem e világról jöttem én, És mégis fájdalom éget, -úgy hittem, még maradhatok - Hogy ma el kell hagynom Téged. Tanulni, és látni jöttem, Hogy milyen az emberélet, - ó, s végül: milyen szeretni - Most szívem hagyom itt Véled." Nap követett napot - fagyot Hozott a gyilkos ébredés. Szegény ifjú holt szívében Sosem szűnt a lány tépte rés. ~Megtört pára, lelked kihűlt, Hívogat a szelíd Halál, Hisz kedvesed, bárhogy várod, Többé soha rád nem talál.~ Hűvös, őszi alkony-órán -siratván egy szép mátka-párt - Azóta a Város felett Vér színezi a láthatárt. 2011.09.28.