1. Léteznek-e természetes határok? Egy folyó, erdő, völgy vagy hegy vajon nevezhető-e olyan határnak, amelyhez, amikor elérkezik, az utazónak tartania kell magát? Vagy minden hágó, a királyé is, ahol egy király erdejében időzik az utazó, egyben és legfőképpen politikai határ? Tételezhető-e lényegi különbség természetes és politikai között, ami a határokat illeti? Ami a kérdést illeti, itt pusztán egy régió körülhatárolhatóságának problémájaként merül föl, s amennyiben létezik (léteznie kell?) olyasminek, mint egy régió, meg kell történnie azoknak az elhatárolásoknak, amelyek alapján bármilyen természetes vagy politikai érdek megfogalmazható. Egyszerre merül föl kint és bent, saját és idegen, művelt és vad kérdése, amelyek, amennyiben még mindig fölmerülhetnek, már nem alapvető megkülönböztetések, olyanok, amelyekre egy régió minőségeinek az elgondolása alapozódhat, hiszen éppen erről van szó: átjárhatók a köztük – okkal, ok nélkül – megképződő határok.

1. Léteznek-e természetes határok? Egy folyó, erdő, völgy vagy hegy vajon nevezhető-e olyan határnak, amelyhez, amikor elérkezik, az utazónak tartania kell magát? Vagy minden hágó, a királyé is, ahol egy király erdejében időzik az utazó, egyben és legfőképpen politikai határ? Tételezhető-e lényegi különbség természetes és politikai között, ami a határokat illeti? Ami a kérdést illeti, itt pusztán egy régió körülhatárolhatóságának problémájaként merül föl, s amennyiben létezik (léteznie kell?) olyasminek, mint egy régió, meg kell történnie azoknak az elhatárolásoknak, amelyek alapján bármilyen természetes vagy politikai érdek megfogalmazható. Egyszerre merül föl kint és bent, saját és idegen, művelt és vad kérdése, amelyek, amennyiben még mindig fölmerülhetnek, már nem alapvető megkülönböztetések, olyanok, amelyekre egy régió minőségeinek az elgondolása alapozódhat, hiszen éppen erről van szó: átjárhatók a köztük – okkal, ok nélkül – megképződő határok. S amennyiben képzés folyik, határok képzése tehát, ennyiben mindig már a politikai diskurzusok határterületein mozgunk. Ami természetesként adódhat itt, az egy valamikori politikai elhatárolás eredménye, s ennek tudatában vagyunk. Kézenfekvő azt is figyelembe venni, hogy a valamikori politikai határolást, amely most természetesnek mutatja magát, valamilyen természethez fűződő érdek vezérelte a határolás során, olyan érdek, mely már eleve minden természetit a saját gyarmataként állított elő. Az embernek sohasem adódott olyan lehetősége, hogy a természetben éljen. A területet így vagy úgy, mindig fölmérték, akár csak azáltal, hogy bejárták, vagy azzal, hogy kisajátították, eltulajdonították és megművelték egyes részeit. A határképzés mint legszélső emberi lehetőség magából a nyelvből következik. A határolatlan végtelen csak egy meghatározott fogalomként adódik. Minden, ami mondott, bizonyos határok között érvényesül, a nyelv nem lép túl önnön határain, pontosabban maga a legszélső határ. Még az is lehet, hogy a nyelv mint az egyetlen természetes határ, amely azt a látszatot kelti, hogy az ember természete a kultúra, valójában valami egészen más, olyasmi, amit a természetes és a politikai határolhatatlansága és átjárhatósága után már egyáltalán nem tarthatunk meg. Ha minden kulturális, politikai, vagy ami itt ugyanaz, nyelvi, akkor csak megneveztünk egy feltételt, ami által valami adódhat, ám ez a feltétel nem biztos, hogy teljes mértékben hozzátartozik mindahhoz, amit kulturálisnak, politikainak, nyelvinek neveztünk. A nyelv éppen azért válik vaddá, mert olyan határolások mehetnek benne végbe, amelyek magát a nyelvet mint végső határt nem érintik. A nyelv ezért megmarad egy olyan határként, amely határolhatatlan. Sohasem tudhatjuk meg, hogy mitől határol el a nyelv, s ez már nem a két elhatárolt régió közötti átjárhatóság, ami belül marad nyelvi lehetőségeinken, hanem a nyelv itt sokkal inkább olyan határként ragadható meg, amely egy végtelenség látszatával ámít. Aki cél nélkül utazik, és túllépni véli a határolásokat, könnyen beleeshet a végtelenségnek ebbe a csapdájába, ahonnan már nem akar, és nem tud megérkezni sehová, mert lehetetlenné válik számára az utazás abbahagyása. Minden út már rajta vezet át, s hacsak nem számolt le azzal az illúzióval, hogy létezik számára még idő, a saját életét egy kiismerhetetlen rengetegben való útként fogja elképzelni, ahol minden lépés után benövi nyomait a gyom.

2. Ha a nyelv legalábbis részben vad, akkor nyelvben létezni ezt jelenti: kint lenni a határban. A vad itt úgy adódik, hogy benne átjárható a kint és a bent: kívül lenni a lakott területen, ugyanakkor a helyhatározóraggal jelölt ’belső rész’-ben lenni. Kint és bent nem állnak egymással szemben, hiszen a létről beszélni kint és bent is csak a nyelvben lehet, azaz belül lenni alapvetőbb, míg a kívüllét csak az alapvetőbb belsőn belüli elhatárolás. Nem lehetséges hát, hogy minden gyilkosság, amelyre Hegel bíztat, hogy saját magunkat állítani tudjuk, már eleve fölösleges, hiszen a másik szolgai tudattá minősítése előtt, csakúgy, mint utána, azaz mindig már benne tartjuk magunkat abban, ami egyedül képes arra, hogy a nyelv „történetét”, azaz önmagát, úr és szolga viszonyaként beszélje el? Nem lehetséges, hogy amikor sajátról és idegenről beszélünk, csak egy nyelvjáték, persze egy fölöttébb veszélyes nyelvjátéknak vagyunk az áldozatai, tehát a szolgái? Látnom kell, hogy nincsenek saját szavaim, még ha én mondom is a szavakat. A szó olyan adomány itt, ami magával hozza az elfogadás, a hála, és a szó ajándékára való kényszerű rászorultságot. Lehetséges-e ilyen körülmények között az, hogy valaki úrnak tartsa magát egy másik fölött, akit szolgává tesz, ha ő maga is mindvégig megmarad a szavak, nem a saját szavai szolgájának? Lehetséges-e ilyen körülmények között bármilyen uralmat jogosnak tekinteni? Kinek van felhatalmazása uralkodni, és ki által felhatalmazottan ott, ahol az egyedüli lehetőség a jogos uralomra a nyelvről és a hatalomról való lemondás, ami ugyanakkor sohasem volt lehetséges? Ha létezik olyan, hogy felhatalmazás, tehát valaki kívülről vagy fölülről ajándékozhat jogokat, kötelességeket, felelősségeket és boldogságot, akkor ki lehet az, aki kívül van mindazon, amire hatalmat ad? Kint lenni a határban. Úgy tűnik, a határ itt nem pusztán egy képzeletbeli vonal, ahol a határolás szerződéseken és megegyezéseken alapul, s amit soha senki nem vesz észre, sem figyelembe – ha tartják magukat a felek az egyezséghez azért nem, ha nem, akkor azért nem. Úgy tűnik, a határ ilyen felfogása nem is határolja a területeket, pusztán viszályt kelt, amikor a feleket a szellemben vagy a nyelvben látszólagos egyezésbe hozza. A nyelven belül, ha azt a beszélni tudás és a megértés, vagy ellenkezőleg, a beszédre való képtelenség és a nyelvek közti különbözés és a megértés akadályaként értjük, nem is lehetséges a határok radikális megvonása. A határ itt maga a mező, avagy a „természet”, ahova mindig is ki voltunk vetve. Határban lenni: itt minden törés és repedés egy láthatatlan és sokkalta átláthatatlanabb hasadáshoz tartozik, ahol mindig megtörik a fény, ahol sohasem lehetünk önmagunk ég és föld között. Kint a határban: a határozószó és a határozórag között húzódó törésben még mindig, s mindig újra, megnyílik egy elég tág határ, ami a hazatérés, a lakozás, a megegyezés és a jogos uralom illúzióival táplál. Kétségtelenül nem könnyű lemondani arról, amit szeretünk a házunk tájának, háznak, hazának nevezni, ha belátjuk, hogy ennek a hazugságnak az elhagyása után talán sohasem térhetünk haza. „De hát itthon vagyunk” – kiáltjátok majd – „És te magad is itthon vagy”. Mégis: veszélybe kerül a tulajdon, a család, a hatalom, amiért, azt hittük, már megvívtuk „jogos” küzdelmünket – bár a józan ész el kell ismerje, hogy tulajdonát csak szerezte, tehát sohasem volt itt és sehol tulajdona, ami nem csak látszólagos határolásokon alapulna, hogy az apa nem ölheti meg a gyermekét, mert a gyermek, ahogyan megszületik, a legtávolabb áll attól, hogy otthona legyen, mivel a világba vadként érkezett meg, s hogy hatalma jogosulatlan felhatalmazásokon alapszik. A józan észnek el kell ismernie, hogy bármit, amit itthonisága során valahogyan igazolt, megmagyarázott, elhitt, megszerzett, megölt vagy megszült, radikális felülvizsgálatra szorul egy olyan ítélőszék előtt, amelynek eddig még a talapzatáig sem sikerült felkapaszkodnia, és talán sohasem fog.

3. A vad nem az idegen. Az idegen valójában nincs, az idegen csak azért mutatkozik, hogy a saját azt hihesse magáról, hogy ő van. Valaki pokoli játékot űz itt a hermeneutával, s ez a valaki lehet, hogy éppen ő maga. Sohasem adódhat olyasmi a sajáton belül, ami idegen. Saját és idegen egy merőben mesterséges elhatárolás eredménye, amely elhatárolás mélyen a sajáton belül húzódik. Ha az idegen a vad lenne, akkor azt mondhatnánk, hogy sohasem jelenik meg semmi, ami nem saját. Azt mondhatnánk ekkor, híven az óeurópai hagyományokhoz, hogy fölfedeztük az ember végtelen magára maradottságát a sajátjában, a spanyolviaszt, amelyből semmilyen isten nem mentheti már ki, de ami ugyanakkor még mindig elégséges jogalap lenne ahhoz, hogy itt maradjunk még egy rövid ideig, éppen ebben az otthonunknak tekintett elhagyatottságban. Azonban most, a sajátunkban békésen mormogó idegen éjszaka alatt mi a vadnyomot igyekszünk követni. Eleget papoltak már a végtelenről és a fenségesről, amely magával rántja a tudatot, s hogy a tudat csodálatos módon mégis túléli ezt a támadást, amennyiben feloldja a traumát a nyelvben, mivel a végtelenben fölfedezte azt az idegent, akivel szemben megállapíthatja öntudatát. Íme az isten, aki késve bár, mégis időben érkezik, hogy együtt legyen velünk, miután elkövette a csodát, még akkor is, ha ez az isten csak egy valódinak az eltorzított és lefokozott mása, aki maga is rászorul, hogy osztozzon velünk ebben a szörnyűséges magányban. Ki merné azonban azt állítani, hogy vendégül látott egy istent, s azt mondani utána, hogy amit mond, nem csak egy retorikai fogás? Az efféle tehetetlenség és gyávaság ma már nem csak a műveltek betegsége, hanem mindannyiunké. Ami vad: különbözik a meg nem művelttől, mivel ez a művelés felől tárja föl a vadat. A vad nem pusztán annyi, ami a megművelt felől látható. Az erdő akkor is ott van, s ez az ott leginkább egy mindenhol, amikor nincsen benne az ember. Amikor az ember turistaként az erdőbe látogat, az erdő már nem a vad. Éppen azáltal rejtőzik el, hogy a gyakorlott turista számára áttekinthetőként mutatkozik meg. Az erdő itt pusztán olyasmit tartogat, amivel a turista már eleve számolt, s amire, például turista-fölszerelése megvásárlásakor, már eleve fölkészült. A turista balesete, meglehet váratlan és borzalmas, ám semmiképpen sem titokzatos és megfejthetetlen. A turista halála, amikor turista-bakancsa sarka alól kifordul a kő és háromszáz méterrel lejjebb találják meg az összezúzódott testet, már benne volt a játékban. A turistát még halálában sem éri semmi váratlan. Csak annyit lát meg, amennyit képes fölmérni, csak olyan magasságokba merészkedik, amelyek kalkulálhatóak maradnak. A turista a szó szoros értelmében sohasem veti bele magát az ismeretlenbe, a felfoghatatlanba. Ha eltéved egy rengetegben, tudja magáról, hogy eltévedt és föl bírja mérni az esélyeit, vagy esélytelenségét. A turista ezért valójában képtelen arra, hogy eltévedjen. A turista a megműveltből érkezik, s mindig csak innen látja azt, ami vad. A megművelt azonban önmagát csak mint kihívást fedezi föl a vadban, mivel a vad a művelttől megvonja magát. A művelt nem fogja föl azt a veszélyt, ami körülveszi akkor, amikor egy megapolis vagy egy erdő vadságában nevelkedik és él. De a vad talán éppen egy sajátosan otthoni viszonyban tud megmutatkozni: az otthontól való elszakadásban és újra-otthon-létben. A turista azonban nem képes elszakadni és újra-otthon-lenni, mivel mindig is egy sajátos otthoni-idegenben lakozik: a turista a világot gyarmatként állítja elő, miközben a sajátosan otthoni, helyi vagy partikuláris visszaminősül a barbárba. A vad tehát a turista számára legföljebb barbárként adódik. Ez a gyarmati szemlélet abból nyeri jogosultságát, amit a politika nyelvén így fogalmaznak meg: eltűnnek, fölszámolódnak, legalábbis átjárhatóvá lesznek, vagy azzá kell lenniük a határoknak. A vad a barbárban hagyja magát gyarmatosítani és magához engedi a műveltet. Ma, amikor az ember minden földi jogosult fogyasztójaként és minden lehetséges tájat szemrevételező turistaként határozódik meg, a művelt is visszaminősül abba, amit a turista fényképezőgépe jelképez. A turista nemcsak a vadat, hanem a műveltet is gyarmatosítja. Ő a látogató, aki sehol nincs otthon, és sehová sem tart, aki se nem otthonos, se nem vad, ő az, aki gondoskodik a határok átjárhatóságáról. Odamerészkedik a háborúk közelébe is, amelyeket talán ma már csak ezért vívnak, hogy a turista szabadon utazhasson. A turista a seholban lakozik, míg fényképezőgépe azokat a határolásokat veszélyezteti, amelyek ma, jogtalanul bár, lehetővé teszik a gondolkodást. Ahol a turista fotóz, ott a kép halála van születőben, és nyomtalanul tűnik el a szent. A turista ma: az utazó, aki én magam vagyok. A turista, úgy tűnik, nem a másik, akitől még el tudnék határolódni, hanem az a létmód, ahogyan a huszonegyedik századi ember a sajátot bejárja. A turista meghaladta már a hermeneutikai állapotot, mivel számára a saját és az idegen illuzórikus játéka értelmezhetetlen. Azért szabad, mivel mindenütt a belsőben van. Egyesek talán abban reménykednek, hogy a turizmus elveszi az emberek kedvét háborútól, holott ma a háborúkat talán éppen a turizmus nevében kezdeményezik.

4. Újra meg kell kérdeznünk tehát: hol vannak, ha vannak még egyáltalán határok, miközben úgy tűnik, hogy mindig is kint voltunk a határban? Föl kell vetnünk, hogy a vad sohasem valahol messze, a vadonban, hanem a közelben tartózkodik, noha arcát elfordítja a művelttől és a turistától, aki a tájékozódás eszményét követi, sőt követeli. A turista igényeket szab és megtervezi a tájat, véleményt nyilvánít a kényelemről, vagy szóba elegyedik a barbárral, amikor leereszkedik hozzá. A művelt az, aki még mindig közelebb tartja magát a vadhoz, mivel ő maga is a nyelvek erdejében bolyong és téved el. A vad megvonja magát a képtől, arctalanként adódik, s pusztán csak nyomaiban követhető. A vad láthatatlanul uralkodik. A keleti hegyvonulat egy félreeső erdejében, egy behavazott, épp csak talpalatnyi kiugró kőszikla-erkélyen, ahonnan belátni a medencét, ott maradt a farkasvadnyom. Itt járt a vad és körülnézett a medencében. A fotó nem mutatja a vadnyomot, pontosabban inkább perspektívába helyezi és eltávolítja magától. A perspektíva elfedi, hogy a vad a közelben tartózkodott, és a távoli vadonba utasítja. A vad fikcióvá vagy narratívává szelídül a képen. Azonban épp az eltávolítás és perspektívába helyezés technikai és műveleti kényszere mutatja meg a vad közelségét, amivel szemben minden művelt és minden technikai, tudva vagy tudatlanul, az eltávolítással védekezni kényszerül. De az igazi veszély éppen abban rejlik, hogy a vad nem támad szemtől szembe, hanem elmenekül a képről. Sohasem adja magát önként a műsorhoz. Sohasem állhatsz szemtől szemben az állattal, mert az mindig kikerüli az embert, elmozog, ezért csak perspektívában és távlatban ragadható meg. A természetben nincsen olyan, hogy szemtől szembe, mert minden a hátát mutatja. A műsorban a vadnak emberarca van, amitől a hatalmas is szánalmassá válik. Ha a vad arra kényszerül, hogy fölfalja a műveltet, vagy megrongálja a technikát, már nem önmaga, hanem arcot kapott, a legkegyetlenebb arcot, amivel a művelt felruházta. A vad a közelben csak arc nélküli jeleken keresztül ad hírt magáról, amikor megrezdül az ág, zörren haraszt, vagy egy széttépett őz csontjait hagyja maga után az emberjárta erdei földúton, mivel a vad sohasem támad, hanem elillan. A vad közelsége rettegést és a halálfélelmet kelt, ami nem hasonlítható a művelt élet örökös szorongásához és a halállal szembeni tehetetlenségéhez. A vad közelségében a halál van itt. Talán nem más a nyelv, mint a köztem és a halál között húzódó határ. Aki először fölépítette a műveltet, és embertelen erejével is majdhogynem kudarcot vallott vele szemben, még találkozott azzal, ami vadként mindig arctalanul illan el. Így szólt hozzá a vad: „De, íme, van itt egy hely mellettem: állj erre a kősziklára. Ha majd elvonul előtted dicsőségem, beállítlak a kőszikla hasadékába, és befödlek jobbommal, amíg el nem vonulok. Aztán elveszem kezemet, és utánam tekinthetsz – de arcomat nem láthatod.” Az ember, aki a szakadékban áll, aki kint áll a határban, nem láthatja, mint vonul el előtte a vad. De csak a műveltség embertelen ereje mondhatja azt, hogy arca van a vadnak, méghozzá úgy, hogy nem is látta. Ami itt mondódott, az a feje tetejére állította azt, ami valójában történt: a vad nem beszél. Csak a nyelvbe való öntelt belevetettség hihette, hogy nyelv által szólhat az, ami arctalanul mindvégig itt él, s amiről, ha elég erős, mindvégig hallgatnia kellett volna. Pedig a vad már itt is megfordult és elillant, gúnyosan a hátsóját mutatta a műveltnek, akit arra kényszerített, hogy maga is fordítson és elforduljon. Ha már játék, akkor legyen az: arc helyett a hát. Ha már az igazság elillant, vigaszként adódjék irónia. Később így szólt a művelt a vadhoz: „Fogadj tulajdonoddá minket”, majd szövetséget kötöttek. S a szövetség ládája, ez a kissé komolytalan képekkel telepingált, kacatokkal telerakott szekreter talán csak arra szolgált, hogy elterelje a művelt figyelmét attól, ami a vad nevét, a kegytárgyak és a törvények körüli handabandázást koncul odavetve, megint csak jó hosszú időre eltűnt a művelt látómezejéből. Anélkül, hogy bármivel is fizetett volna a merészségért, anélkül, hogy arcot adott volna a vadságnak, anélkül, hogy valaha is létezett volna jogszerű szerződés a művelt és a vad között. A vad tehát nem támad, nem áll bosszút, ha az nem akarja megbosszulni saját magát. A vad beláthatatlanul távol van a művelttől, létmódja a művelt számára sohasem adódik úgy, mint feltártság, nyitott, vagy el-nem rejtett; ugyanakkor mindig itt tartózkodik a közelben, mindig éppen közeleg, pontosabban: a közeledőben van jelen. Nem látható, mert arctalan. Ami pedig vég nélkül a közeledőben adódik, amely egyszerre távoli, de itt van közel, nem más, mint éppen a vég. A vad valódi neve, amely ellenáll a gyarmati létnek, az emberi nyelven a halál. De a vad a halálról való tudásban is csak hírt ad magáról. A halálról szóló híradás, bármennyiszer is számoljanak be róla a médiumok, olyan határt képez, amely megvonja magát attól a lehetőségtől, hogy a híradásban megmutatkozzék. A halál, amely a vad közelségében ad hírt magáról, tehát olyan határolás, amely nem a nyelven belül megy végbe, hanem radikálisan vonódik meg. A halál, sohasem pusztán a nyelv ténye, idegenebb az akármelyik Másiknál, mert vad.

5. Amikor a vad megvonja magát, akkor nemcsak visszavonul és eltűnik a rengetegben, hanem határt von. Az arc megvontsága helyet készít. A vad azonban nem olyan idegen, aki csak kívül van és más, hiszen a halál sohasem szelídíthető meg egyezkedéssel, mert mindig az egyest, pontosabban csak az egyik felet érinti. A halál az egyes ember életét vonja vissza, nem a mindannyiunkét. A mások haláláról semmit sem tudhatunk. A halál a mondható léten belül vonja vissza magát és készít helyet. A létezésnek vissza kell vonódnia, magán belül kell radikális határt húznia, olyan határt, amely nem átjárható és nem szabad. Ez a radikális határ: belső határ, mely a saját itthoniságát vonja vissza, határt szab az itthoninak. Úgy tűnik hát, hogy ez a határolás nem a sajáton túl, vagy azon kívül talál rá arra, ami a vad közelségének fenyegetésében adja hírül magát, hanem abban, ami éppen mindig a leginkább közel van, az itthoniban. Ez a határ az ithonin belül húzódik meg. Az embernek azonban nem adatik meg, hogy visszavonuljon a vadba, hanem éppenséggel csakis az adatik meg, hogy visszavonuljon a vadtól. A vad, amikor elillan, távolodóban hírt ad magáról, az ember pedig visszaszorul a legszűkebb sajátba, amely éppen azért tűnik szűknek, mert megvonódott az itthoni határa. Ami ezen a határon túl van, az semmiképpen nem kalkulálható, nem tekinthető az itthon ki-hívásának, mint egy a turista által keresett és kiszámított kaland vagy fenyegetettség. Az ittlét a vad általi fenyegetettségben nem ki-hívódik, hanem vissza-szorul saját határai mögé. A turista számára azért adódik mégis még saját halála is kalandként és kihívásként, mert a halált csak a másikban, csak a híradásokban szemléli, mivel nincsen neki olyasmi, mint saját, s mert saját és idegen között számára nincsen már éles határ. Azonban a helyben lakó, aki egész élete során nem hagyja el a falut, szintén szembesül a határok ilyen átjárhatóságával, hiszen különbséget tud tenni alszeg és felszeg, alvég és felvég, gazda és mester, határrész és határrész, dűlő és dűlő között. De az alvég és a felvég közti határ még mindig élesebb, mert a közeliből van megtapasztalva, mint az országok közti határ. A határőr vagy a vámos csak a szükséges procedúrát képviseli a faluból más országba vándorló vendégmunkás számára, ellenben az utca, ahol a számára veszélyes emberek laknak, életveszéllyel is fenyegethet. A turista, amikor a faluba látogat, nem érzékeli ezeket a finom határolásokat, sőt sokszor több falut is egyetlen egységbe von össze. Ebből az erőszakos homogenizációból és látszólagos egységesítésből a turista szótárában régió, a helyben lakóéban lokálpatriotizmus keletkezik, de mindkettő a meglévő határok jogtalan áthágása révén. A helyben lakó számára a turista a civilizáltat képviseli, míg a helyben lakó a turista számára a barbár. A barbár a gyarmatosítás során a turistától elfogadja az erőszakot, elfogadja azt a meghatározást, amit róla ad, s ezzel feladja azoknak a finom határolásoknak a tiszteletben tartását, amelyek a falun belül meghatározzák ittlétét. Ezután minél távolabbra kerül az otthonitól, annál inkább eltűnnek az éles határok, és annál kevésbé tapasztalja meg élesen a saját halálát. Idegenben meghalni nemcsak tragikus véletlen, mivel aki idegenben halt meg, az nem a saját halálával halt meg, és ugyanígy fordítva: ha idegenben ér egy otthoni halálának híre, haza kell térni ahhoz, hogy egyáltalán elhihető legyen a halál. Míg azonban a halál saját-karaktere, azaz személyes jellege az otthoniban érthető és történik meg, addig az otthoni maga az idegenből, pontosabban az idegenből való hazatérésben adódik, amit nyelvileg az itt és az ott, azaz az „ott-honi itt(hon)-lét” térbeli feszültsége és egymás felé való közvetítettsége fejez ki. A halál csak a közeliben és a közeledőben, adhat hírt magáról. Az a hétköznapi megfogalmazás, mely szerint „közel van a halál” vagy „halálközeli élményem volt”, nem a halál időbeli közelségét jelöli, hanem ahhoz a belső határhoz való közelkerülést, ami az ittlét határában várakozik. De a vad általi fenyegetettséget hívja elő egy teherautó is annak, aki az úttesten elesik. A halálközeli élményben a vad nem pusztán halálom okozójaként jelenik meg, hanem sajátos arcot kap, és végzetként mutatkozik meg. A halál még egy banális utcai baleset pillanatában sem ok és okozat üres és véletlenszerű játéka, ahogyan az egy külső szemlélőnek vagy egy utólagos beszámolóban tűnhet, hanem radikális esemény, amelynek során az, ami vadként a közeledőben mindig elillant, hirtelen előáll. Egy baleset tanúja, aki így foglalja össze a látottakat: „én is állhattam volna ott, ahol valakit elgázoltak”, vagy „ha tíz másodperccel később indulok, engem ütöttek volna el”, éppen az okok és okozatok, illetve az időbeli linearitásnak abban a pillanatban lehetséges visszavonhatóságáról számol be. Az ittlét függönye mögül, ahogyan mondani szokták, „hirtelen a semmiből tűnik elő” a teherautó, mintha egy álom felől közeledne. Az okok és okozatok lineáris idejének hamis díszlete mögül előtűnik az, ami mindig is a közelben ólálkodott.

6. A helyben lakás méltósága csak ott lehetséges, ahol radikális határ vonódik meg, nem saját és idegen között, hanem mélyen belül az otthonin. A halál ilyen, a közelben történő határmegvonás, amely gátat szab a tér homogenizációjának, amelyet egy városrendezési reklámszlogen a maga metafizikus túlkapásával így fogalmazott meg: „A határok eltűnnek, a kihívás örök.” A határtalanba való ki-hívás során a lét fölöslegesként és értelmetlenként hullik alá, a halál eltékozlódik a híradások tömkelegében. A helyben lakás méltósága a különbözés méltósága. Az antropológiai kutatások megmutatták, hogy a tér és az idő homogenizációjával szemben, amely minden, a távoliba történő ki-hívás esetén fölvetődik, a helyben lakók mindig a sajáton belül húzzák meg a fölöslegességtől megóvó határokat. Ezeknek a határoknak túl kell nyúlniuk a sajáton, mégpedig a sajáton belül. A belső határ olyan szakítás, amely nem pusztán nyelvi, szokásbeli, hagyománybeli különbségeket ismer el, hanem mindazon túlmutat, ami ki-hívásként bármikor fölmerülhet. Ezért a belső szakítás határa mindvégig átléphetetlen. Amikor a helyben lakó vissza vonja magát a határok mögé, helyet készít. Az elkészített helyet az ismeretlennek és a kalkulálhatatlannak tartja fenn. A szent hely: egy minden emberitől elhagyott és elhagyandó hely. A szent nincs, hanem a szent: jön. Átjárja a környéket, miként a szobát a gömbvillám. A szent a megművelten belüli vad helye. Az ember munkálkodása közben visszatartja saját magát és tevékenysége hatókörét, visszavonul és helyet hagy, hogy jöhessen a szent. A szent azonban nem hívható meg, jövetele nem kalkulálható. Ha jön, megbont minden ökonómiát, ám nem lebontja, hanem meghagyólag írja fölül. Utána minden olyanképpen marad romokban, hogy ugyanaz marad, mint azelőtt. Aki egy reggelen hazaérkezik a falujába, mindent ugyanúgy talál, ahogyan elhagyta, azonban a föld és a levegő még valami másra is emlékszik, arra, ami nem volt kalkulálva és váratlanul érkezett, az esőre, amely az elmúlt éjszaka hullott. Nem csak az ember emlékezik, hanem a talaj, a növényzet, az évszak is. Az erdő törött ágai másnap is emlékeznek a viharra. A föld megőrzi a villámsúlytotta halmon az égi nyomát. Az ünnep mindig emlékszik minden előző ünnepre is. De aki így tér haza, a környék emlékezésére figyelve megtapasztalja a hiányt is. A hiány az, amiről lemaradtunk. A hazatérés örömében föltűnik a hiány miatti szorongás, hogy történt valami, s ez a valami éppen a lényeges, amiről lemaradtunk. A hazatérés így már a fölöslegesbe való megtérés, abba, ami a lényeges után még fölöslegként fent-marad. Aki tehát megtér, a fölöslegesben kezd el lakni. Mindaz, amit egy visszatérés tartogat, az apai megbocsátás, az anya túláradó szeretete, a testvéri féltékenység már a szűkségen fölüli, ami sosem pótolhatja azt, amiről lemaradtunk. A fölösleges sohasem töltheti ki a hiányt, egymáshoz való viszonyuk nem szimmetrikus, mint ahogyan azok gondolják, akik az ittlét alapvető hiánykarakterét az örömérzés és a fölös termékek halmozásával vélik megszüntetni. Abban, hogy valamiről lemaradtunk, vagy valahol nem voltunk jelen, az ittlét hiánykaraketere mutatja meg magát, amely nem függeszthető föl és nem szüntethető meg, mivel mindig lesznek idők, és mindig lesznek terek, ahová ittlétünk során nem juthatunk el. Az otthonlét egy tulajdonsága az lesz, hogy ezernyi máshol-lét kitöltetlenségét és kitölthetetlenségét is magában foglalja, azaz a máshol-lét hiányaként adódik. Az otthoniban lenni ellentmond a metafizikának, amennyiben az abban a hitben határozódik meg, hogy „az igazi élet máshol van”. Az otthoniban lenni visszaszorulást jelent abba a földi tartományba, ahonnan minden máshol-lét lehetetlennek látszik. De az otthoni mégsem börtön, mivel tud saját hiányosságáról, tud az ittlét terének és idejének alapvető szűkösségéről. Az otthoniban való helyben lakás ezért fölösleget termel és halmoz föl, ami ugyanakkor sosem szünteti meg a szűkösséget, mivel a fölösleges az, ami nem valós igényeket és hiányokat elégít ki.

7. A turistafalu a múltfölöslegből él. A tájház, a vendégház, a falukiállítás összegyűjti azokat az eszközöket, amelyeknek megszűnt a rendeltetése, vagy amelyeknek a rendeltetését új eszközök és termelési módok vették át. A szövőszék, a dézsa, a nyereg, a fakutya, az ostor, a régi rádió vagy a kiégett képernyőjű orosz tévé, a tulipános láda és régi bútorok a turistafalu használaton kívüli múltfölöslegeként ugyanakkor reklámértéket képviselnek. A turista nemcsak más tájakra, hanem mások múltjába is be akar utazni, ám ez a múlt már a helyben lakók számára sem képvisel jelenlévő értéket, hanem fölösleg és kacat. Így az a kijelentés, hogy a múlt az, ami fölöslegessé vált, sem tekinthető értékítéletnek. Amikor a múltfölösleg reklámfölösleggé válik – amennyiben a reklámot úgy tekintjük, mint a nem valóságos igények kielégítésére való felhívást –, a múltfölösleg fogyasztására való felhívás az „itt és most”, vagyis az emberi ittlét megszüntethetetlen szűkösségét is reklámozza, mintegy negatív reklámként. Hamisnak és terméketlennek kell tekintetünk ugyanakkor az olyan reflektálatlan felszólalásokat, amelyek arra akarnak indítani, hogy térjünk vissza úgynevezett valós fogyasztási igényeinkhez, mondjunk le a fölösleges luxusról, mivel a gazdasági erőforrásaink határaihoz érkeztünk. Nem mintha nem lennének beláthatóak számunkra is ezek a veszélyek, ám nem feledkezhetünk meg arról, hogy a fölöslegről való lemondás, egy mélyebb értelmében, a kultúráról, a művészetről, vallásról, sőt a gondolkodásról való lemondást is jelenti. Még a legradikálisabb aszkétizmus is a spirituális és szent fölösleg vagy kárpótlás jegyében mond le a világi boldogságról. A fölösleg ugyanakkor, amennyiben nem egy valós igény kötelező igényét elégíti ki, mint szabad fölösleg, viszonyba lép a szabadsággal is. Az ittlét mindig is fölösleget termelt. Az igazság utáni sóvárgás a hiány megszüntethetetlenségének következményeként előálló igény kinyilvánítása, ugyanakkor semmilyen igazságban való bizonyosság nem elég ahhoz, hogy átlépjük az ittléten belül húzódó radikális határt, és betöltsük a hiányt. A hiány akkor az, ami, vagyis az otthoniban megmutatkozó ittlét hiánykaraktere, ha sosem szűnik meg. A boldog életről, a szépségről, az új, jobb emberek megismeréséről és a megfelelőbb táplálék-kiegészítőkről szóló reklámok inkább arra utalnak, hogy a boldog élet, a szépség, a jobb emberek társasága és a teljesen egészséges élet abszolút értelemben sohasem volt és most sem lehetséges, ezért azzal pótoljuk a hiányt, ami valójában fölösleges. Az igazság, a hit, a múlt, a reklám mint fölösleges mindig az, ami voltaképpen túl sok ahhoz, hogy elég legyen, túlcsordul a valós igényeken. Fölösleges és hiány nem megszüntetik, hanem éppenséggel újratermelik egymást. A fölösleges sohasem nyomulhat túl azon a határon, ami az ittlét belső határoltsága által mindig is megteremtődő hiány, üresség vagy semmisség területe. A fölösleg tehát mintegy vigaszként és kárpótlásként adódik, ami által egyedül lehetséges a helyben lakás otthoniságának méltósága. A fölösleges utáni sóvárgás, ami abban a mondatban fejeződik ki, hogy nem csak kenyérrel él az ember, nem csak a kultúra és hit kiváltságosainak a vigasza, hanem mindannyiunké. A lét, a tudás, az igazság vagy a boldogság alapvető megvontsága talán megbocsátható, de nem szüntethető meg. És ezért értelmes a megbocsáthatatlan megbocsátására, az ellenség iránti hálára kötelező paradox parancsolat. A paradoxonokban nem valamely, az ellentétes tételeken túli harmadik igazság mondatik ki, amely eliminálja az ellentétek provokatív feszültségét, hanem olyan határ vonódik meg két tény között, ami átléphetetlen, ám egy rövid időre, az ittlét idejére, talán éppen a kimondásnak köszönhetően, felejthetőnek és megbocsáthatónak tűnik. Egy paradoxon nem az igazság iránti igényre adott megfelelő válasz, amit be kell tartanunk, hanem az igények kielégíthetetlenségének, a tudás megtörtségének, meg- és lehatároltságának foglalata. A vigasz nem válasz, hanem csak pótlás, elterelés, eltévelyedés. Talán épp az ittlét ittléten belüli megvontságának hatására termelődnek az ember eredendő bűnösségéről és a halálon átívelő életről szóló mitológiák. A termelés: egyszerre kárpótlás és fölösleg. A hiány pedig a mindig újratermelődő fölösleg. Nemcsak egy lehetséges, vagy éppen a közeledőben már meglévő ökológiai katasztrófa korszakának gazdaságai termelése hiánygazdálkodás, hanem mindenfajta termelés is ekként adódhat ma számunkra. A turistafalu által termelt és összegyűjtött múlt- és reklámfölösleg a falusi ittlét szegénységéről, a javak szűkösségéről, a valós igények radikális kielégíthetetlenségéről ad hírt. Ez a múltfölösleg, bármennyire is büszkélkedjenek vele, bármennyire is a világörökség része a százötven éve használaton kívüli vízimalom vagy ivócsupor, szánalmas és lesajnálnivaló. Az otthoni faluban való helyben lakás méltósága így voltaképpen szánalomra-méltóság. A szánalom azonban nem a falusi elmaradottságnak, barbárságnak vagy durvaságnak, hanem az otthoni ittlét végletes hiányosságainak szól, ugyanúgy, ahogyan a medrükből kilépő nyugati, keleti, déli és északi nagyvárosoknak a hiányt mindig újratermelő ember-, reklám-, gyönyör- és bűnfölöslege is.

8. A belső határon túli a kitölthetetlen. Az üres hely semmisségéhez, ahonnan visszavonultunk önnön határoltságunkba, fölöslegként érkezik a szent. A szent nem tölti ki az ittlét végességét, hanem eltereli. A falusi itthonlétben bőség és szükség egyszerre adódik: a hiány sohasem szívja föl a fölösleget, a fölösleg pedig sohasem tölti ki a szükséget. A bőség fölöslege és az ínség szüksége között így radikális határ vonódik meg: a kitölthetetlenség. A fölösleg a hiány kitölthetőségének eltévelyedettsége. A szent mint fölösleg azonban nem egy árnyék, se nem is egy képmás hamis fölöslegének, hanem a nyomnak a karakterével rendelkezik. Az útmenti feszület nem egy kultusz képi fölöslegének kiterjesztése a mindennapi közlekedés közterébe, hanem az út mentéhez tartozó nyom, amely a kultusz funkcionalitásán ugyanúgy kívülre vettetett, mint a praktikus élet eszközeinek rendeltetésszerűségén. Az ilyen nyom inkább útjelző, amely egyrészt a saját udvar és belsőség, másrészt a közös út, vagyis a Másikkal és az idegenekkel való találkozás tere között húzódó határ jeleként van kihelyezve, ezért egyikhez sem tartozik hozzá, hanem vad terület. A sajátnak a másik közvetítésén keresztül való dialektikus megképződése közben belebotlunk a vadba. A vad azt kérdezi: vajon az út, amelyen minden nap járunk, a megfelelő út-e? Vajon a cél, amit kitűztünk magunk elé, a megfelelő cél-e? Azt kérdezi: nem tévedtünk-e el útközben? A bádogkereszt megtöri a tér homogenitását, és mint kérdező, a kérdésben már eleve beígéri az igaz utat, egy olyan utat azonban, amelyet nem járhat végig az ember, aki helyben lakik. Az igaz út ugyanis nem a helyben lakás, hanem a vándorlás: akik erre lépnek, „kössenek sarut, de két ruhát ne öltsenek”, „se táskát, se kenyeret, se pénzt” ne vigyenek magukkal. Az efféle radikalizmus, amely az útmenti koldusszegénységet az önkéntesség és a küldetésesség büszkeségével akarja felruházni, a helyben lakók kényelmes otthonisága felől fölösleges túlzás, amely elvadulással, a belsőség elhanyagolódásával, a megművelt elgyomosodásával fenyeget. Az útmenti feszület, mivel kint van szabadban, ellentétben az intézményesült szent képpel, ugyanakkor ki van téve annak is, hogy a barbár az éj leple alatt meggyalázza. A bádog és a fa megmunkáltságának útszéli igénytelensége ugyanakkor már eleve megalázottnak mutatja a szentet, amely ráadásul az időjárás viszontagságainak is ki van téve. A szent nem tölti ki, és nem írja fölül az itthoniban termelődő hiányt és semmisséget, hanem a megtörtet mutatja. A szent így nem valami teljes, nem forrassza egybe a széttört részeket, nem törli el a megvont határokat. De a szent nem is a szétszórt, vagy az eltékozolt, nem a tradíció kacattá visszaminősült múltfölöslege. A szent jön, mert az úton van, a szent így a vendégfölösleg. Ahol a vad elillan a határrengetegben, nyomként beígéri a szentet. De a szent nyoma fordított és előreküldött nyom, hisz már megelőzte azt, aki csak ezután érkezik, s így annak ittlétét ígéri, ami majd csak a jövőben érkezik az otthoniba. Vajon az, aki az idegenből hazatért, s hallotta elillanni a vadat, felkészülhet-e az előre küldött nyomokhoz tartozó vendég méltó fogadására?