Címke: esszé / publicisztika

Bejegyzések

Emberi Pajzs Hadművelet (részlet)

A teljes szöveg a Melankólia ezerrel kötetben olvasható! Mindenkit szeretettel várunk a kötet bemutatójára március 13-án este 7-kor a Kazimír felső termében! http://www.facebook.com/events/146027058895760/?fref=ts

(két részlet a drámából)

 

– Egy pénteki napon biztonsági okokból hazánk hadat üzent egy másik országnak.

– Felmerült a gyanú, hogy a kérdéses országnak több vegyifegyvere volt, mint nekünk.

– A hétvégén a döntést kávézókban, klubokban, baráti társaságokban vitatták meg.

– Apám a vacsoránál megjegyezte, hogy ez elkerülhetetlen volt,

– a nagynéném azon lamentált, hogy megint felmennek majd az árak,

– a nővérem skype-on kérdezte meg a csethaverjától, halacska74-től, hogy az ő hazája szomszédos-e azzal, amelyiket meg fognak támadni, és hogy szüksége van-e politikai (vagy egyéb) menedékre nálunk.

– A nagyapám felemlegette, hogy mit élt át a háborúban, és azon hőbörgött, hogy mi a baj ezzel az országgal,

– én meg elmagyaráztam a nagyapámnak, hogy ez nem függ össze azzal, hogy mi a baj ezzel az országgal, hogy ez annál sokkal bonyolultabb, erre ő azt felelte, hogy manapság minden összefügg mindennel az internet miatt.

– Más is történt azon a pénteken és az azt követő hétvégén, de mind közül ez volt a leges-legrosszabb.

– Egy ország, ami hadat üzen egy másiknak, az

– társadalmilag…

– gazdaságilag…

– politikailag…

– stratégiailag…

– anyagilag…

– történelmileg…

– higiéniailag…

– és ökológiailag is súlyos ügy az emberiségre nézve!

– Azon a hétvégén kezdődött minden…

– Azon a hétvégén, amikor megmentettek egy jéghegyen ragadt jegesmedvét. A jéghegy levált az Északi-sarkról és ide-oda hánykolódott a tengeren.

– Azon a hétvégén, amikor délelőtt elmentünk focizni, és João kificamította a bokáját.

– Azon a hétvégén, amikor a nagymamám olyan sok tojáskrém desszertet evett az öcsém szülinapi bulijában, hogy utána két hétig az ágyat nyomta májpanaszokkal.

– Azon a hétvégén, amikor viharos eső esett, húsvét volt, a szüleid hamarabb jöttek haza a nyaralásból, és ciki volt mert nálatok gyűltünk össze és teljesen kiürítettük a bárszekrényt.

— Igen, az első gyűlés Tó Zééknél volt.

— Ezen a gyűlésen megvitattuk a világ, a politika és az élet dolgait, Mika legújabb számát, az aktuális híreket, hogy mit kell tennünk, hogy minden jobbra forduljon. Megvitattuk továbbá azt is, mik lesznek a következményei annak, ha a tettek mezejére lépünk a jegyeink átlagának (na meg persze) a Világegyetem egyensúlyának érdekében.

– A döntés gyors és egyértelmű volt.

– Vasárnap mindenki a családjával ebédelt és vacsorázott, egy szót se szóltunk,

– és hétfőn velünk kezdődött a híradó: egy aktivista csoport a támadó országból elhatározta, hogy átautózik a támadás előtt álló országba, hogy ott Emberi Pajzsot alkosson.

– Közöltük a szándékunkat,

– a véleményünket,

– az illúzióinkat,

– és indulásunk dátumát.

 

(…)

 

– Bepakoltuk a hátizsákokat a busz csomagtartójába.

– Volt nálam:

– 5 alsógatya, 2 nadrág, 1 fogkefe, 2 tubus fogkrém, fogselyem, 5 póló, 1 pulóver, egy pár sportcipő, sampon, hajkondicionáló, tusfürdő,

– hajzselé,

– 1 körömvágó, 1 olló, szőrtelenítő gyanta,

– 1 elsősegély készlet, benne ragtapaszok, alkohol, aceton, géz, leukoplaszt, betadin, canesten, desztillált víz,

– egy kulacs, étcsoki,

– 2 olyan kolbász amilyet már nem lehet kapni az iskolákban,

– mosószer kézi mosáshoz,

– háztartási keksz, filteres tea, szárított tőkehal, m&m’s,

– vörösbab-, apróbab-, tonhal-, csicseriborsó-, zöldborsókonzerv,

– fültisztító, aszpirin, nurofen, ben-u-ron, rennie, coldrex, szódabikarbóna, kataflam, müzliszeletek,

– 1 tálca sör,

– egy svájci bicska,

– 1 konzervnyitó, 1 dugóhúzó, 4 kanál, 1 fűrészes kés,

– én egy nappal az utazás előtt befestettem a hajam és vettem egy új kertészfarmert a pénzből, amit szülinapomra kaptam a nagymamámtól.

– És könyveket:

– Lucky Luke,

– Corto Maltese,

– három eredeti manga,

– Kafkától az Átváltozás,

– A három muskétás,

– egy zsebszótár,

– Az eltűnt idő nyomában Prousttól, csak az első kötet,

– a büntető-törvénykönyv és az alkotmány egy-egy példánya az internetről, újrahasznosított papírra nyomtatva,

– Albert Camus szinte teljes életműve, fordított időrendi sorrendben,

– Alberto Pimenta művei aláhúzásokkal és egy másik olvasó ceruzás jegyzeteivel,

– Sophia de Mello Breyner két könyve,

– Cortázar két könyve,

– Morel könyve két példányban,

– Mário de Carvalho két könyve, az a medencés 1 és az esti szellős 2,

– a kék sci-fi füzetek gyűjteményéből a 37-es és a 72-es ,

– az, amelyikben az elektronikus bárány van, amiből még filmet is csináltak 3, meg amelyikben valami Lem nevű lengyel fürdőkádjáról van szó 4,

– és egy térkép, hogy megtaláljuk az áramellátó központot, a víztározókat, az élelmiszerelosztó központot, az olajkutat,

– és a gyógyszertárat.

– Mellesleg mind egy határmenti városban.

– Készen álltunk, hogy megváltoztassuk a világot, amint szükséges.

– És ami szükséges az szükségszerű, most azonnal, késlekedés nélkül!

– Elindultunk.

(fordította: Bata Péter)

Lábjegyzet:

  1. Fantasia para dois coronéis e uma piscina (Fantázia két ezredesre és egy medencére) – A ford. ↩
  2. Um Deus Passeando pela Brisa da Tarde (Egy Isten sétál a délutáni szellőben) – A ford. ↩
  3. Philip K. Dick: Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal? (Szárnyas fejvadász) – A ford. ↩
  4. 4 Stanislav Lem: Memoirs found in a bathtub – A ford. ↩
Bejegyzések

A Halálcsillag és az irónia demokratikus forradalma

A napokban megtartott parlamenti választások után patthelyzet alakult ki Olaszországban. Ma még nem tudni, mi lesz a különböző koalíciós alkudozások és spekulációk eredménye, azonban egy dolog biztossá vált: az olasz nép egy igen tekintélyes része, azzal, hogy a humoristából politikussá vált Beppe Grillo Öt Csillag Mozgalmára (Movimento 5 Stelle, M5S) szavazott, kinyilvánította elégedetlenségét az egész olasz politikai berendezkedéssel szemben. Grillo mozgalma, amely nyíltan szembemegy a teljes establishmenttel, a harmadik legtöbb voksot kapta, ami egyértelműen jelzi, hogy komoly gond van az olasz közéletben. Az európai elitek persze azonnal bűnbaknak kiáltották ki a „populista” Grillot, aki miatt nem lehet időben elkezdeni a „szükséges” gazdasági intézkedések végrehajtását. A demokrácia tehát az elitek szempontjából rosszul vizsgázott Olaszországban. Mégis azt kell mondanunk, az Öt Csillag Mozgalmat támogató olasz választók a lehető leghaladóbb lépést tették meg. De ez a történet nem Olaszországban kezdődött.

 

Már az Európai Unió alkotmányáról tartott népszavazások kapcsán kiderült, hogy a demokrácia nem működik mindig „megfelelően”. Ha pedig a nép képtelen meghozni a „helyes” döntést, a következő lépés egyszerű: el kell tőle venni a döntés valódi lehetőségét. Erre demokratikus keretek között több megoldás kínálkozik. Tökéletes példákat találunk ezekre a 2008 utáni Görögországban. Amikor 2011-ben Papandreou miniszterelnök előállt azzal, hogy népszavazást írnának ki Görögországban a tervezett megszorító intézkedésekről, bár senki nem merte azt nyíltan megtiltani, Papandreout azon nyomban Párizsba rendelték, ahol Angela Merkel és Nicolas Sarkozy kemény kritikát fogalmazott meg a kormányfő tervével szemben, amely esetlegesen megakadályozná a megszorításokat. Papandreou pedig, miután azt nyilatkozta, hogy „a népszavazás önmagában sohasem volt egy végső megoldás”, minden további kérdés nélkül be is vezette a brutális intézkedéseket.

 

Emlékezzünk vissza emellett, hogy hogyan reagált az európai elit, amikor egyértelművé vált, hogy a megszorítás ellenes Syriza az egyik komoly esélyese a 2012-es görög választásoknak! Az anarchia és a teljes összeomlás víziója járta be Európát. Érdekes adalék, hogy a Syriza által előidézett rettegés mellett teljesen elhalványult az a probléma, hogy egy nyíltan neonáci párt, az Arany Hajnal, bizonyosan be fog jutni a parlamentbe. A Nyugat tehát nagyobb veszélyforrásként tartotta számon a megszorításokkal való szembehelyezkedést, mint Európa legkeményebb szélsőjobboldali pártjának folyamatos erősödését. De lépjünk tovább! Kevésbé ismert tény, hogy nemrégiben a szlovén alkotmánybíróság, az ország gazdasági érdekeire hivatkozva, alkotmányellenesnek nyilvánított egy, a szakszervezetek által előterjesztett kezdeményezést, amely népszavazásra bocsátotta volna azt a törvénytervezetet, amely által a szlovén kormány olyan intézményeket hozhat létre, amelyeken keresztül az adófizetők pénzéből kisegítheti azon bankokat, melyek ún. „rossz hiteleket” bocsátottak ki 1. Az alkotmánybíróság tehát hitelesítette azt a gondolatot, hogy a nemzetközi pénzügyi szervezeteknek való megfelelés magasabb rendű nemzeti érdek, mint a demokrácia. Mit tehet ilyen körülmények között egy demokratikus nép? A válaszhoz, illetve az olasz választások eredményének magyarázatához előbb át kell eveznünk az Atlanti-óceán túlpartjára.

 

2011. szeptember 22-én, az USA-ban, a Fehér Ház elindította a We the people elnevezésű weboldalt, amely lehetőséget biztosít az amerikaiaknak, hogy bármilyen témában aláírásgyűjtést kezdeményezzenek. Amennyiben sikerül egy kérdés esetében 25 ezer aláírást összegyűjteni, az amerikai kormánynak hivatalból foglalkoznia kell a témával, valamint nyilvánosan és érdemben kell reagálnia a felvetésre. November közepén, megragadva a lehetőséget, izgalmas és szokatlan aláírásgyűjtésbe kezdtek. Egy petíció megfogalmazói azt követelték, hogy a kormányzat 2016-ig kezdje meg a Csillagok háborújából ismert Halálcsillag megépítését. Mivel az aláírások száma messze meghaladta a 25 ezret (34 ezer aláírás gyűlt össze a Fehér Ház hivatalos válaszáig), a kormánynak nyilatkoznia kellett az ügyben. Nem mellékes részlet, hogy a petíció előterjesztői formálisan nem viccként fogták fel kezdeményezésüket. Indoklásuk szerint „a kormányzat ezzel munkahelyeket teremtene, elősegítené az űr felfedezését, és erősítené a nemzetet 2.” A Fehér Ház hivatalos közleményben reagált: „a Halálcsillag megépítése a galaxisunk lehetőségein túlmutató, pazarló és felesleges beruházás lenne. Nem csak azért, mert az amerikai kormányzati politikával ellenkezik más bolygók felrobbantása, hanem mert az Egyesült Államok már amúgy is rendelkezik űrállomással és lézervezérelt űrrobottal 3.” Paul Shawcross, a Fehér Ház tudományos és űrkutatással kapcsolatos költségvetését koordináló hivatalának vezetője azt nyilatkozta továbbá, hogy bár „a kormány osztja az aláírók igényét a munkahelyteremtésre és a nemzet védelmének erősítésére, de a Halálcsillag biztos nem a megoldás ezekre. Többek között azért, mert megépítésének becsült költsége 850.000.000.000.000.000 dollár, egy ekkora kiadás pedig nehezen férne össze az államadósság csökkentését célzó kormányzati intézkedésekkel. 4” A nép azonban nem nyugodott! Egy másik weboldalon adományokat kezdtek gyűjteni a Halálcsillag megépítésére, 5 majd ennek hírére egy másik csoport egy olyan űrhajó megépítését kezdeményezte (szintén adományokból), amilyennel Luke Skywalker a Csillagok háborújában felrobbantotta a Halálcsillagot 6 – eddig mindkét esetben meglepően tekintélyes összeg gyűlt össze. Persze az amerikai kormány sem hagyta szó nélkül az esetet. A hivatalos reakció után nem sokkal az aláírási küszöböt százezerre emelték, elejét véve annak, hogy kormánynak hivatalosan reagálnia kelljen az abszurd felvetésekre 7. Azonban elintézhetjük-e egyszerűen annyival ezt az ügyet, hogy néhány vicces kedvű állampolgár ostobaságokra használt egy demokratikus kormányzati kezdeményezést? Mi van akkor, ha – bár nem szándékosan -, de ez a több tízezer ember valami forradalmi tettet hajtott végre? Mi van akkor, ha ezek az emberek nem arra világítottak rá, hogy a demokrácia a legabszurdabb helyzetekben is tökéletesen működik, hanem éppen arra, hogy a demokrácia és a demokratikus intézményrendszerek napjainkban CSAK ilyen esetekben működnek megfelelően. Hiszen formailag ez lenne a tökéletes demokrácia. A nép mint az ország valódi ura bármilyen értelmetlen témát felvethet, és erre a kormánynak mint a nép által választott vezető testületnek, érdemben reagálnia kell. Akkor merül fel igazi probléma, ha a néptől elveszik a beleszólási jogot a hétköznapjait érintő kérdésekben, és ami marad, az csupán a Halálcsillag. Joseph Stiglitz, Nobel-díjas közgazdász Polányi Károly A nagy átalakulás című klasszikus könyvének 2001-es kiadásának előszavában a következőképpen írja le a gazdaság és demokrácia viszonyának alakulását a fejlődő országokban:

 

„Elmagyarázzuk a fejlődő országoknak a demokrácia fontosságát, de aztán – amikor eljutunk a számukra legfontosabb ügyekhez, amelyek a megélhetésükre hatást gyakorolnak, a gazdasághoz – azt mondjuk nekik: a gazdaság vastörvényei alig, vagy egyáltalán nem nyújtanak választási lehetőséget. Mivel pedig ti – a demokratikus politikai rendszereteken keresztül – valószínűleg csak elrontanátok a dolgokat, le kell mondanotok a kulcsfontosságú gazdasági döntésekről (mint mondjuk a makrogazdasági politika) egy független központi bank javára, amely viszont szinte mindig a pénzügyi szféra képviselőinek uralma alatt áll. (…) Magyarul: az egyik kezünkkel a demokrácia intézményei által látszólag felruházzuk hatalommal az egyéneket a volt gyarmatokon, a másik kezünkkel viszont elvesszük azt.” 8

 

Nem azt látjuk éppen, hogy Stiglitz megállapítása egyre inkább kiterjed a nyugati fejlett országokra is? A nyugati demokráciák ma a saját bőrükön érezhetik azt, ami nem is olyan rég még csak távoli probléma volt számukra. A több mint harmincezer aláíró tehát nem tett mást, mint egyszerűen nevetségessé tette a jelenleg működő nyugati típusú demokráciát. A demokrácia átcsapott saját öniróniájába.

 

Az amerikai jelenség sajátos átalakulását láthatjuk Olaszországban is. A Portugáliától Romániáig terjedő kormány- és megszorítás ellenes tüntetések mellett megjelent az elégedetlenség kifejeződésének egy másik formája. Az olasz választók egy jelentős része teljesen kiábrándult az országban regnáló politikai elitből, és a rendszer groteszk öniróniájára rávilágító Beppe Grillo pártjára szavazott. Az üzenet a következő: a vezetőink nem képesek megfelelően irányítani az országot, a demokrácia mint olyan nem működik megfelelően, jöjjön tehát helyettük az irónia és a rendszerrel való alapvető szembehelyezkedés. Giorgio Napolitano olasz államfő persze már február 28-án, Berlinben igyekezett megnyugtatni a piacokat és az európai eliteket, hogy Olaszországban minden rendben halad, „az olaszországi politikai helyzet nem veszélyezteti az európai pénzügyi piacokat, Itália új kormánya pedig heteken belül megalakulhat. 9” Mindazonáltal a jelenlegi helyzet talán mégsem ilyen egyszerű. A választások után kialakult patthelyzet ugyanis az irónia forradalmát hozta el Olaszországban. Úgy tűnik, manapság a gazdasági és politikai elitek elleni fellépés egy új eszköze van kibontakozóban: nincs más teendő, mint felerősíteni és megvilágítani a rendszer tragikus öniróniáját, és hagyni, hogy saját maga bizonyítsa be, ő maga mennyire fiktív és tragikomikus.

 

A kialakult szituáció valószínűleg hamarosan „megoldódik”, és Olaszország folytathatja az európai elitek és a piacok számára megfelelő és kívánatos politikát. Azonban ne legyenek kétségeink: egyre több ilyen jelenséggel találkozunk majd a jövőben, ahogy a nyugati kormányoknak egyre inkább alá kell rendelniük a demokráciát a gazdasági érdekeknek. Francis Fukuyama 1989-ben még azt vizionálta, hogy a globális kapitalizmus és az ezzel együtt működő liberális demokrácia soha nem látott szabadságot hoz világnak. Ez a rendszer most lépésről lépésre felfalja saját gyermekeit.

 

Lábjegyzet:

  1. http://www.reuters.com/article/2012/12/19/us-slovenia-referendums-idUSBRE8BI0SW20121219 ↩
  2. http://index.hu/tech/2012/12/17/az_amerikaiak_halalcsillagot_szeretnenek/ ↩
  3. http://index.hu/kulfold/2013/01/12/obama_nem_epiti_meg_a_halalcsillagot/ ↩
  4. Uo. ↩
  5. http://index.hu/tech/mem/2013/02/07/halalcsillagot_epitenek_a_kickstarteren/ ↩
  6. http://index.hu/tech/mem/2013/02/12/nem_kell_felni_a_kickstarteres_halalcsillagtol/ ↩
  7. http://index.hu/kulfold/2013/01/16/egyre_nehezebb_valaszt_kapni_obamatol/ ↩
  8. Joseph Stiglitz, Előszó a 2001-es kiadáshoz, ford. Andor László In: Polányi Károly, A nagy átalakulás: Korunk gazdasági és politikai gyökerei, ford. Pap Mária, Napvilág, Bp., 2004. 19-20. ↩
  9. http://mandiner.hu/cikk/20130228_olasz_allamfo_heteken_belul_megalakul_az_uj_kormany ↩
Bejegyzések

A kiábrándulás rajzai

Tamás Gáspár Miklós A kiábrándulásról című esszéjében 1 a kiábrándulást mint a modernség egyik  legfontosabb toposzát tárgyalja, amely az irodalom mellett nyomot hagyott – és hagy – a politikai kultúrában is. Már az antikvitásban megjelenik, és a polgári koron keresztül a jelenig ott van. Sajátosan kelet-európai formája a „csalódás a rendszerváltásban, a demokratikus fordulatban”, amelynek következménye az az érzés, hogy körbe forgunk, nem történtek alapvető változások. A TGM esszéjében felmerülő kérdéseket fogalmazza meg Dan Perjovschi képzőművész is rajzaiban, ezért úgy gondolom, érdemes a kettőt egymás mellett tárgyalni.

 

Perjovschi rajzainak – saját meghatározása szerint „intellektuális karikatúráinak” – nagyobb része helyspecifikus. Nyugat európai kiállításain és az Egyesült Államokban olyan általános kérdéseket vet fel, mint a bevándorlás, a kapitalizmus, az Európai Unió, ezek mellett a kiállításnak helyet adó ország vagy szűkebb értelemben vett régió aktuális problémáit is megfigyeli. Munkái egyszerű, letisztult vonalakból állnak, stílusának kialakulása nem független a rendszerváltástól: „a művészetem szinte radikálisan változott át poétikusról politikaira a romániai társadalmi-politikai változások miatt (forradalom, demokrácia, átmenet a kommunizmusból a kapitalizmusba).” 2] Az iskolában tanult hagyományos technikák és műfajok már nem voltak elég kifejezőek a rendszerváltás után, a tizenkét éven keresztül mázolt csendéletek nem segítettek az éppen zajló események megértésében 3. Egy új, hitelesebb nyelvet keresett. Rajzai gyorsan kivitelezhetőek, szerinte ezzel a technikával tud a leggyorsabban reagálni a külső történésekre. Ugyanakkor ennek a letisztultságnak a következménye az is, hogy rá tud mutatni különböző – történelmi, társadalmi – kontextusokban megjelenő, de egymásra nagyon hasonlító struktúrákra, jelenségekre. Ez különösen érdekes a Kelet-Európában készült rajzain (most főleg a romániai és a moldovai köztársaságbeli munkáira gondolok), ahol rámutat arra, hogy a rendszerváltást követően alapvető változás nem történt, esetleg a politikai börtönök vagy a berlini fal szögesdrótja az EU csillagkoszorújává állt össze, vagy ha 1950-ben a hatalom a fejedben nyúlkált, 2005-ben már a zsebedben is. Minden ugyanaz van, mint a rendszerváltás előtt, csak más név alatt és más eszközökkel, mutatják a rajzai.

 

A kommunista kiábrándulásnak fogalmi vonatkozásai is vannak, a szabadság ellentéte a diktatúra lett, az individualizmus ellentéte a kollektivizmus. Ennek az lett a következménye, hogy 1968 után a liberális értelmiség gyanakodva kezd tekinteni a „köz” előtagú fogalmakra (közjó, közakarat), és bizalmatlan lesz a néppel szemben. TGM arra a paradoxonra hívja fel a figyelmet esszéjében, ahogyan a liberalizmus kiindulópontja – „a szabad népközösség egyben racionális közösség” – a visszájára fordul, a népet „irracionális tömegnek” kezdik tekinteni és visszahozzák a tekintély uralmát. Hierarchia van, felülről irányítottság. A 19. században kialakuló szakadék az amatőrök és a szakemberek között tovább nő. Perjovschi igyekszik ezt a távolságot megszüntetni. Tordai S. Attila egy 2012-es sepsiszentgyörgyi kiállítás kapcsán a következőket írja: „azáltal, hogy leredukálták [Dan Perjovschi és felesége, a szintén képzőművész Lia Perjovschi] alkotói gyakorlatukat azokra a kompetenciákra, amelyekkel szinte minden ember rendelkezik, egy felszólítást szegeznek nekünk, amely valahogy így hangzik: mi olvasunk, írunk, fotózunk, rajzolunk, élünk, dolgozunk, viselkedünk ugyanúgy mint ti, nem-szakember-művészek, s ezért ti, ha nem is kívántok művészek lenni, időnként dolgozzatok és gondolkodjatok úgy, mintha azok lennétek. Szabadon, kritikusan, önazonos módon.” 4 Perjovschi célja valóban ez, a „professzionális művész” és a „laikus befogadó” közötti távolság megszüntetése. Azonban az idézett részlet továbbra is fenntartja a hierarchikus viszonyt. Úgy gondolom, Perjovschi nem „leredukálta alkotói gyakorlatát” olyan kompetenciákra, amelyek mindenkiben megvannak. Ez eleve egy felsőbb pozíciót jelentene, ahonnan a művész „leereszkedik”, bár azt állítja egy interjúban 5, hogy érzett nyomást az oktatásra, időnként tart előadásokat – kicsit úgy, mint Rousseau, aki „úgy vélte, a színház megrontja az erkölcsöt (közben körmölte a szólamokat az operájához.)” 6 De alapvetően nem tartja fenn a hierarchiát, hisz abban, hogy intelligens korban él, az első látásra egyszerűnek tűnő rajzai először mosolyt váltanak ki a nézőkből, amit homlokráncolás követ 7, majd a rajz fel- és megfejtése. Nem tekinti a közönségét „irracionális tömegnek”, hanem bevonja egy performanszba, akár úgy, hogy kezébe adja a radírt, töröljön, közvetlenül reagáljon az általa felvetett problémákra és tegye fel a saját kérdéseit.

 

Perjovschi a társadalomhoz, politikához való kritikus viszonyulását a rajzaiban feltűnő humor által fogalmazza meg, a már említett műfaji besorolásban meg is jelenik a „karikatúra”. A nevetéssel, nevettetéssel – saját elmondása szerint – nem a sértés, a kigúnyolás a célja, a humort „empatikusan használja” 8. Kritizál, de kerüli a szarkazmust, mert ez részéről egy felsőbb pozíciót jelentene, azaz távolságot mind a közönségétől, mind a rajzaiban megfogalmazott problémáktól. „Nem az az érdekem, hogy botrányt keltsek, hogy gyomorba vágjalak, az érdekem az, hogy gondolkodásra késztesselek” 9, mondja.  A pusztító nevetés nem produktív, nem gondolkodásra ösztönöz, a nevetést nem a „szemöldök összevonása” követi. Hanem a kérdések, Perjovschi és TGM kérdéseinek a kikerülése, hárítása, eltakarása.

 

Ezek a kérdések mindenkihez szólnak, Perjovschi nem zárja be őket, igyekszik kitörni a kiállító terek, múzeumok – és az ezekkel valamilyen módon együtt járó piac – által előírt hagyományos keretek közül. Aktiválja a „maradék” tereket – lépcsőházat, eldugott sarkokat, „a mainstream-ben a perifériát”, saját teret alakít ki. Az ablakokat különösen szereti, mert megnyitják a teret, a rajta levő rajzok félig kilépnek a kiállító térből. TGM Ez volt a rend ezer évig című cikkében azt írja, hogy „az égvilágon semminek nincs hitele, ami intézményes. Annak van valami esélye, ami spontánnak tetszik, informálisnak, amatőrnek, ami – jellegzetesen téves, történelmileg abszurd kifejezéssel – »civil«.” 10 Perjovschi alkotási folyamata a performanszhoz áll a legközelebb. A művész fizikai jelenléte több szinten is fontos: ott lenni, megtapasztalni az adott város, ország jelenét, problémáit, emberekkel találkozni, olvasni a helyi sajtót – innen a rajzainak spontaneitása is. Ezt követi a benyomások rajzban való megfogalmazása, a rajzok egyenesen a kiállító tér falára, ablakaira, padlójára kerülnek. A kiállítást gyakran akkor nyitják meg, amikor Perjovschi elkezd rajzolni, a közönség azonnal reagál a szeme láttára létrejövő kiállításra. És nemcsak a rajzai, hanem az ő jelenléte is reagálás a ’89-et követő időszakra: tanúságtétel a rendszerváltás utáni mozgásszabadság mellett (egy interjúban megjegyzi: örömmel gondol arra, hogy a diktátor forog a sírjában, miután 29 éves koráig bezárta az országba 11.)

 

Rajzainak jelenléte tehát az alkotójuk jelenlététől függ. A kiállítás végével eltűnnek, a falakat lefestik, az ablakokat letörölik. Ez a vállalt efemeritás részben a piaci kultúra kritikája: a rajzokat eredeti létmódjukban nem lehet megvásárolni, kisajátítani. (Újságba is rajzol, s bár ez egy másfajta közeg, az eltűnés erre is jellemző: gyorsan váltják egymást a hírek, a tegnapi rajzot aktualizálni kell, mindig újat, frisset kell adni.) Egyfajta egyediség is jellemző rájuk, nem pusztán azért, mert helyspecifikusak, hanem mert mindig másak, mindig lehet aktualizálni, törölni, pontosítani őket. Perjovschi kiemeli a krétát mint eszközt, amit ha letöröl, nem tűnik el teljesen, ott marad a nyoma. Ez metaforaként az egész művészetére kiterjeszthető 12. Az eltűnés a performansz részévé válik és felszabadító hatással van a művészre – aki folyamatosan újra meg kell fogalmazza a kérdéseit – és a térre is. A rajzok nem maradnak ott örökre, ezért nem zárják le a teret, nem merítik ki, hanem folyamatosan aktiválják 13, mozgásba hozzák: beszélünk-e arról, hogy „a legtöbb társadalmi előny (irigyelt pozíció, vagyon, hírnév) igazolhatatlan, véletlenszerű vagy erkölcstelen, hogy a hatalom többnyire egyszerű fegyveres erőszakon vagy a beletörődésből és a reménytelenségből fakadó közönyön nyugszik, hogy az állatokat kínozzák, az ételt hamisítják, a betegeket elhanyagolják, ártatlan pszichiátriai ápoltakat és menekülteket elzárva tartanak, hogy nőknek még mindig magasabb beosztású férfiakkal kell flörtölniük, ha vinni akarják valamire. […] Hogy szavazatok százezreit lehet megszerezni avval, hogy népcsoportok elpusztítására, tönkretételére, kisemmizésére uszítanak, hogy gyalázzák az önhibájukon kívül – vagy akár a saját hibájukból; végül is egyremegy – bajba került, balszerencsés embertársakat, hogy az örökölt társadalmi és kulturális hátrányokat fölróják a boldogtalanoknak, hogy képesek gyűlöletet hirdetni az öregek, a betegek, a rokkantak, a hajléktalanok ellen?” 14 Vagy a szólásszabadság „beszögesdrótozásáról”, vagy Putyinról, aki a bábokat mozgatja, függetlenül attól, hogy milyen tisztséget tölt be, vagy a szellemi javak kisajátításáról, a diákok tanulási lehetőségeinek önkényes korlátozásáról.

 

TGM esszéjének utolsó két mondata így szól: „Hogy fejezzem be ezt az írást? Nem tudom.” Az esszé és Perjovschi rajzai nemcsak a közös téma – a kiábrándulás – miatt kerülhetnek egymás mellé, egymást erősítve és alátámasztva, hanem a műfajukból adódóan is. Az esszé választ nem ad, nem von le tanúságot, hanem kérdez, éppen ezért lezáratlan. Perjovschi sem zárja le a munkáját, választ ő sem ad, hanem kérdez, telerajzolja kérdéseivel a falakat, ha letörlik, ott marad a nyomuk, amire aztán ráíródnak az újabbak. Az lehet, hogy „vak vezet világtalant, gondunkra se válasz, se vigasz”, de ez sem Rousseau-t, sem Tolsztojt nem akadályozta, ahogy TGM és Perjovschi is újra felteszi a kérdéseket.

Lábjegyzet:

  1. Tamás Gáspár Miklós: A kiábrándulásról. Élet és irodalom, LVI évf. (2012)/28. ↩
  2. Iliana Pintilie: Drawing for Freedom. An Interview with Dan Perjovschi. http://www.artmargins.com/index.php/interviews/154-drawing-for-freedom-an-interview-with-dan-perjovschi  (2013. 02.16.) ↩
  3. L. Mihai Vakulovski: Perjovschi non-stop. Observator cultural, 2009/469. http://www.observatorcultural.ro/PERJOVSCHI-non-stop*articleID_21561-articles_details.html (2013. 02.16.) ↩
  4. Lia és Dan Perjovschi: Knowledge Museum/Other Stories, Sepsiszentgyörgy, 2012, Magma. http://www.perjovschi.ro/pdf/Perjovschi.pdf (2013. 02.14.) ↩
  5. Raluca Voinea interjúja, Idea, 2012/40. http://idea.ro/revista/?q=ro/node/40&articol=738 (2013. 02.17.) ↩
  6. TGM: i.m. ↩
  7. Pintilie: i.m. ↩
  8. [1] L. Laura Mitran 2012-ben készített interjúja. http://www.mediafax.ro/cultura-media/interviu-dan-perjovschi-nu-sunt-un-artist-care-vrea-scandal-e-asa-de-usor-sa-jignesti-pe-oricine-9801121 (2013. 02.17.) ↩
  9. Olga Stefan 2010-ben, a luzerni  Fumetto Comix Fesztiválon készült interjúja. http://vernissage.tv/blog/2010/05/14/interview-with-dan-perjovschi-at-fumetto-festival-lucerne/#more-6826 (2013. 02.17.) ↩
  10. Népszabadság, 2011. március 19.  http://nol.hu/belfold/20110319-ez_volt_a_rend_ezer_evig (2013. 02.17.) ↩
  11. Pintilie: i.m. ↩
  12. L. Stefan: i.m. ↩
  13. uo. ↩
  14. TGM: i.m. ↩
Bejegyzések

Berlinben elkezdődött valami – Artist’s Pledge 2012

1 hozzászólás

Brüsszelben élő magyar táncművészként 2012-ben megnyertem a Leonardo da Vinci – „Egy egész életen át tartó tanulás” program ösztöndíját. Ennek köszönhetően négy hetet töltöttem Berlinben, ahol a Tanzfabrik nevű intézmény kreuzbergi studiójában egy új előadás alkotói folyamatán vehettem részt. Az intézmény épületei próbalehetőséget biztosítanak a helyi és nemzetközi koreográfusok számára, és helyet adnak bemutatóknak, tánctréningeknek és kurzusoknak.

Ott létem alatt számos előadáson és kiállításon vettem részt. Feltűnő volt, hogy pár hét leforgása alatt milyen sok kelet-európai művész munkájával találkoztam. Összegyűjtöttem a számomra legérdekesebbeket.

Megnéztem az ESDIP Art-galériában a Silences7 című alkotást, amelyre Ciarán Walsh kiállítás megnyitója alkalmából került sor. Az ír származású művész digitálisan nyomtatott képei etnográfiai és muzeológiai töltettel rendelkeznek, a művész mindezeket minimalista ábrázolásmódban állította ki. Walsh jelenleg egy novellát ír, amelyben a science fiction és múzeumkritika ötvözetén dolgozik ‘Ancient Night of the Universe’ címmel.

Az este további részében megtekintettem a Silences7 című munkát, amely a hetedik része Kovács Kata és Tom O’Doherty együttműködésének. A szintén minimalista előadás a mozgás, zene és a performance ötvözetén alapszik.http://www.silencesseries.com/silences-7-accompanied-walk/

 

A HAU-ban (Berlin egyik legismertebb színháza) Salamon Eszter Melodrama című legújabb produkcióját tekintettem meg. A Magyar koreográfus dokumentum – előadásában megszemélyesíti Salamon Eszter élet-történetének elbeszélését. Ennek érdekében utazást tett Dél-Magyaroszág egy falujába, ahol interjúkat készített 2006 és 2012 között a 62 éves névrokonnal. Ezeket a videofelvételeket vette alapul a gesztusok és hangsúlybeli jegyek elsajátításához. A biográfia elbeszélése során, betekintést nyerhetünk többek között abba, hogy milyen nyomot hagytak Magyarország ellentétes politikai rendszerei és a személyes függetlenség vágyának elérése egy személy életében. Az előadás lehetőséget nyújt a néző számára egy életútnyi idő végigkövetésére egy előadás adta időtartam alatt.

http://english.hebbel-am-ufer.de/programme/programme/alphabetical/salamon-melodrama/

http://issuezero.org/mi.php?id=10

A bolgár származású Ivo Dimchev és Franz West HAU-ban bemutatott X-on című előadása a testek és művészeti alkotások egyedülálló párosítása, melyben az osztrák művész Golden Lion díjas szobrai és a specifikusan erre a produkcióra készült alkotásai mutatkoznak meg a színpadon, Dimchev korábbról ismert Lili Handel karakterével ötvözve.

http://www.ivodimchev.com/x-on.htm

http://www.hebbel-am-ufer.de/programm/spielplan/2012-12/dimchev-west-x-on/80/

A KW (Berlini kortárs művészeti központban) néztem meg a ONE ON ONE című kiállítást. A bemutató célja az egyénenkénti látogatókra tervezett direkt, intim szembesítés. Mindez teret engedett a meghívott művészeknek (mint például Joe Coleman, Geoffrey Farmer, Yoko Ono, Anri Sala etc), hogy egyénenként kezeljenek minden egyes látogatót. Ezek a munkák külön erre az individuális, zárkózott térkialakításra készültek sajátságos mikrokozmoszt létrehozva. http://www.kw-berlin.de/

 

A HAU2 folyosóján „Critical Spaces“ névvel – a Romániai Fesztivál keretén belül tartottak konferenciát, amelyben a politikai és művészi jelentőségét taglalták azon kritikus gondolkodást támogató független helyszíneken, amelyek megmaradtak illetve újonnan alapultak a jelenlegi poszt-szocialista valóságban. Színházak, terek mint például a Fabrica de Pensule Cluj, Teatrul Spălătorie Chişinău, The National Dance Centre Bucharest, subRahova, Caminul Cultural. Számomra, különösen érdekes volt hallani arról, hogy milyen tevékenységek zajlanak a szomszédos országban, és milyen művészeti irányvonalat képviselnek alternatív alkotók.

Az este folyamán megnéztem a „Romanian Dance History VI“ című előadást – Manuel Pelmus kezdeményezésében – aki 2012- Berlin Művészeti Díjat kapott.

 

http://rodancehistory.blogspot.hu/

http://www.youtube.com/watch?v=AupKHQL-UgM

http://www.hebbel-am-ufer.de/programm/spielplan/2012-12/romanian-dance-history/106/

 

A próbákon, előadásokon és a berlini táncélettel való ismerkedésen túl, igyekeztem mélyebben, aktualitásában is bekapcsolódni a helyi eseményekbe. Meghívást kaptam Kareth Schaffertől az Artist’s Pledge első találkozójára, amely a művészek érdekképviseletének érdekében szerveződött. Az eredeti ötlet Kareth Schaffertől és Julek Kreutzertől származik, akikkel a nyár folyamán korábban márbeszéltünk ennek a találkozónak kiinduló pontjairól. Az esemény a Tanzfabrik Uferstudios-jában került megrendezésre, és a Zeitgenössischer Tanz Berlin (a továbbiakban ZTB) támogatásával jött létre.

Megnyitójában Norbert Kliesch a ZTB aligazgatója, beszélt a berlini művészeti helyzetről. A ZTB a szakma alternatív módszerekkel való támogatását jelölte ki fő céljául. Elmondta, hogy a 80′-as években a művészeti élet anyagi helyzetének javítása érdekében új intézményeket hoztak létre – többek között az Uferstudios-t is. Jelenleg nem újabb és újabb intézmények kiépítésére törekszenek, hanem arra, hogy a táncosokat, művészeket szóra bírva közösen alakítsák ki véleményüketa kialakult helyzetről. Az ‘Artist’s Pledge’ egy kezdeményezés arra, hogy azok a művészek mondják el véleményüket, akiket ténylegesen érintenek ezek az intézkedések. Mindez segítséget nyújt a valós kondíciók feltérképezésében. Annál is inkább, mivel az intézmények és stúdiók nem képviselik a művészek érdekeit olyan mértékben, mint amennyire kellene, hiszen a saját fennmaradásukért küzdenek.

A művészek által megírt ’Pledge’-ben, az úgy nevezett „Nyilatkozatban” – mindenki megfogalmazhatja a saját maga által elvárt munkafeltételeket, amelynek részét képezik az etikai, financiális, szociális, szakmai, formális és egészségügyi jogokra vonatkozó elvárások is. Ezen kérdések átgondolása és az erről való aktív kommunikáció nagyban elősegítheti a szakmai közösség lét- és munkakörülményeinek fellendülését. A konferencián valamennyien egyetértettünk abban, hogy egy flexibilis tulajdonságokkal bíró projektekből álló mezőnyben, mindezek meghatározása a művészek felelőssége. (A januári fesztivált megelőzően, még december 12-én, egy következő találkozó alkalmával már igyekeztünk lehetőséget biztosítani mindezekre. Ekkor a jelenlévők egy pohár forralt bor elfogyasztása közben írhatták meg saját szövegüket.)

Kliesch felvetette, hogy ezek az írások kerüljenek kiállításra a Január 6-i Peter Player által szervezett TanzTage 2013 fesztiválon. Így lehetőség nyílna arra, hogy a berlini kulturális élet résztvevői informálódhassanak a már felmerült kérdésekről. A ’Pledge’, nemcsak a koreográfusokra, táncosokra vonatkozik, hanem látogatókra, producerekre, újságírókra, kritikusokra, kurátorokra, és mindazokra, akik úgy érzik, hogy érintettek. Nagyon fontos, hogy az illetékesek visszajelzést kapjanak arról, hogy az egyes művészek mit tartanak fontosnak, milyen munka körülményeket szeretnének, és milyen elvárásaik vannak. Afesztivál ideje alatt a résztvevők tájékoztatást kaphattak az ’Artist’s Pledge’ részleteiről és amennyiben valaki indíttatást érzett a saját ’Pledge’ megírására, segítséget is kapott a szervezőktől.

Véleményem szerint a minőségi munka eléréséhez az ‘Artist’s Pledge’ kezdeményezés igen hasznos lehet, hiszen ki is tudhatná a művészeknél jobban, hogy nyugodt alkotó munkánkhoz mire van szükségünk?

Ezúton szeretnék tehát buzdítani mindenkit arra, hogy ha kedve tartja, igyon egy pohár bort és ragadjon billentyűzetet!

artistpledge@gmail.com

http://artistpledge.wordpress.com/

 

Ez az írás az OFF Alapítvány “Táncosok szakmai gyakorlata 2012-2013” című programja keretében született. A program megvalósítását a Tempus Közalapítvány támogatása tette lehetővé. 


Bejegyzések

Van még mit tanulnunk

Beszámoló A mindennapi traumáinkat add meg nekünk ma! rendezvény második napjáról

Február 14-15-én, A mindennapi traumáinkat add meg nekünk ma! rendezvény keretei közt, a FISZ rendezésében magyar, román, cseh, szerb, horvát és szlovák résztvevők próbálták körüljárni a trauma fogalmát, és egy közös narratíva alapjait megteremteni. Mindvégig két nyelven folyt a diskurzus – szinkrontolmács segítségével. Ez a beszámoló a rendezvény második, az Áttűnések, áttörések műhelynévre keresztelt napjának előadásait kívánja bemutatni.

Az első szekció a Traumanarratíváké, és Borbáth Péter az előző napot összefoglaló felvezetésével indul. Az első előadó, Florin Poenaru a Herta Müllerrel kapcsolatos szociálantropológiai kutatásaiba ad betekintést. Poenaru nem az irodalom felől közelít, sőt alapvető tézisként már előadása első mondataiban leszögezi, hogy Romániában 1989 után nem az irodalom az elsődleges médium, amely feldolgozza a történteket ill. a történeteket. A kommunizmus idején a román irodalom naturalista volt, csak a jelenre összpontosított nem volt képes feldolgozni a múltat, épp ezért nem lehetett az igazság nyelve. A történetek naplókon, memoárokon keresztül találták meg az utat. Herta Müller a fikció és a napló eszközeit vegyítő biografikus szövegei áthidalják ezt a szakadékot, ezáltal elevenedik meg az általa oly egyedien leírt világ, melynek mozgatórugói, mindig visszatérő elemei a Securitate, a román tikos rendőrség, Causescu, „az őrült király”, valamint a kommunista és a náci rezsim eszközeinek hasonlóságai.

Mikola Gyöngyi a délszláv háborúk felől közelít, és Nabokov regényein keresztül jut el az elszakadási trauma illetve az idegenség-érzet fogalmaihoz. Hogyan kell, hogyan lehet úgy írni a traumákról, hogy azzal ne tépjük fel a sebeket, de mégis megtörténjék a kimondás, amely a feldolgozás első lépése. A Nabokov-szövegekben élesen kirajzolódnak a bergsoni filozófia tézisei a teremtő emlékezetről – az emlékező eszerint a nem egy filmszerű, lineáris aktus során, hanem egy másik síkon éli meg és teremti újra az eseményeket.

Az előadásokat kerekasztal beszélgetés követte, melyben az előadókhoz Győrffy Ákos, költő, esszéíró és Misetics Bálint, „A város mindenkié”-csoport tagja is csatlakozik, a diskurzusba bevonódik így a hajléktalanság témája is. Borbáth Péter vitaindító kérdésére, miszerint az otthonról, a családi biztonságból való kiszakítottság is lehet-e elszakítottsági- trauma, Misetics határozott igennel felelt. Misetics szerint az emberek szociális beágyazottságuk mentén alkotják meg identitásukat, ennek pedig a család, a házasság, a munkahely, a lakhatás ennek a materiális tere. A hajléktalanok azok, akik mindezeknek híján vannak. Győrffy azt állítja, hogy a hajléktalanság nem az utcára kerülés pillanatában kezdődik, az ide vezető utat a környezet, mint például a szülők alkoholizmusa, a halmozottan hátrányos családi helyzet is motiválhatja. Mikola Gyöngyi véleménye szerint nehéz élesen körülhatárolni a(z elszakítottsági) trauma fogalmát, hiszen az egyén tűrőképessége, szellemi és szociális adottságai is befolyásolják azt, hogy az egyén mit él meg traumaként. Lehet ez egy válás, vagy a munkahely elvesztése – mindenkinél máshol van a határ, az ingerküszöb. Katonai bevetések alkalmával vizsgálják az egyes katonák tűrőképességét, így próbálván megelőzni a poszttraumatikus sokk kialakulását. A súlyosan traumatizált, művészi képességekkel megáldott egyének ráadásul képesek kreatív energiákba átfordítani a traumáikat.

Ámde Misetics kategorikusan vallja, hogy a trauma valós kiváltója nem lehet egy válás vagy rossz családi helyzet. A körülmények önmagukban nem determinálják a hajléktalanságot, ez pusztán az eldologiasodott társadalom felfogása. A felelősségvállalás nagyon lényeges lenne – legyen szó az egyén, vagy akár a társadalom felelősségéről. A beszélgetés ezen a ponton szétfut a szélrózsa minden irányába, valamennyi résztvevő megpróbálja párbeszédbe hozni saját szakterületének álláspontját a többivel, azonban ez csak kevéssé látszik megvalósulni. Úgy tűnik, a különböző diszciplínák nehezen képesek dialogizálni egymással.

No de milyen hazafogalom jöhet létre egy traumanarratíva után? – kérdezi a moderátor. Diskurzusba hozhatóak-e, és amennyiben igen, hogyan az irodalom és a szociológia egymástól látszólag igen elkülönböződő narratívái? Az első szekció első előadója, Florin Poenaru ragadja magához a szót, és a náci Németországból kitaszított Herta Müllert hozza példának. Véleménye szerint a haza fogalma plasztikussá válik, hiszen ilyen helyzetben a folyamatos kitaszítottság érzete dominál, az egyén már sehová sem tartozik igazán.

A második szekcióban a résztvevők, ahogy arra a cím is referál, a megújulás lehetőségeit veszik számba. Razvan Tupa feladatként tűzi ki, hogy a múltra mutató, a romantikában gyökerező, túlzó dialógusokat félretéve kell rámutatni a valós problémákra.

Borbély András a freudi trauma fogalomra építve fejti ki, hogy a történelmi trauma sosincs jelen, nem-létező létező, amely folyamatosan érzékelteti a hatását. Afféle képzeletbeli test, amelyet nem azonosítunk egy az egyben a valósággal. Amennyiben ezek a virtuális problémák mégis azonosulnak a valósakkal, akkor történik trauma, sérülés. Sinisa Tucic egyet-nem-értését hétköznapi példákkal támasztja alá. Tapintható, érzékelhető traumákként definiálja a határon túli lét mindennapos küzdelmeit, melyek például a hivatalos illetve a kisebbségi nyelv dualitásából fakadnak, nem beszélve nemzeti, kulturális identitásról. Borbély szerint nincs éles határ vagy feszültség a trauma absztrakt és teoretikus fogalma között, sőt, fontos a kettő együttes értelmezése. A parázs vita ezen pontján Kovács Mónika szociálpszichológus kér szót, és lefekteti, hogy nem minden sérülés vagy fájdalom tekinthető traumának. Amennyiben minden negatív behatást ekként határozunk meg, a trauma fogalma elveszíti legitimitását. Nem tartja szerencsésnek a traumát, mint kollektív tapasztalatot értelmezni, és óvatosságra int az általános fogalmak használatával kapcsolatban. Nem beszélhetünk kommunizmus-traumáról, hisz egész másféle traumát él át az elkövető, mint az áldozat. Mindenki által jól ismert tanács, hogy tovább kell lépni, mert az élet megy tovább. Valójában mégis éppen ez az, ami másodlagos traumatizálódáshoz vezethet. A traumákkal muszáj foglalkozni, ellenkező esetben visszük magunkkal, görgetjük tovább a mindennapi életünkbe. A történelmi traumák fel nem dolgozottságából adódik, hogy az aktuálpolitika folyamatosan fel tudja használni, és érdekeibe állíthatja azokat. A gyógyulás útja az, hogy megpróbáljuk megérteni az elsőre elfogadhatatlannak tűnő viselkedések, cselekedetek indokait, történetét.

Marko Pogacar véleménye szerint ez a fajta kibeszélés nem az írók funkciója vagy szerepe, hanem az irodalomé. Razvan Tupa kifejti: egyik-másik oldal képes ugyanazt a narratívát a saját diszkurzusába úgy beleültetni, hogy az akár ellenkező jelentéstartamokat mozgasson meg. Olyan nemromantikus narratívákat kell tehát találnunk, melyek minden fél számára elfogadhatóak univerzális igazságként. Az irodalom nemzeti, míg a költészet személyes eszköz. A költészet az a nem-romantikus narratíva, mely képes kifejezni a sallang- és elköteleződés-mentes valóságot. Marko Pogacar hozzászólása adja meg a lezárás tematikáját: sem az irodalom, sem a költészet nem hoz üdvözítő megoldást a traumákkal való szembenézésre. A feldolgozás kulcsa a közoktatásban rejlik, abban, hogy a következő generációknak el kell mesélni a személyes történeteket is, pusztán a tények sora nem elegendő, hisz azokat a politika befolyásolja.

Az est végére az idő fogyott el, nem a mondanivaló. A trauma-téma persze számtalan megválaszolatlan kérdést hagyott maga után, a folyamatban lévő kutatások számára új ablakot nyitva gyümölcsöző területek felé. A hallgatóság körében némi hiányérzetet keltett, hogy mind az előadások, mind a viták során csak kevés hangsúlyt kaptak a magyarországi traumanarratívák és azok olvasatai. Ennek a sokszínű és sokrétű rendezvénynek előnyére vált, hogy a szegénység és a hajléktalanság kérdésköre is a kelet-közép-európai párbeszéd részévé vált. A különböző nemzetek nagyon is közös tapasztalatának körüljárásával nem csak mi, de az egymás mellett láthatóan jól megférő, ám eltérő beszédmódú diszciplínák diszkurzusai is közelebb kerültek egymáshoz, és meríthettek egymásból.

 (Bach Máté fotója)

Bejegyzések

A mémek tánca

Azt hiszed, hogy neked van igazad? Azt hiszed, hogy a jó oldalon állsz? Azt hiszed, hogy te az igaz ügyért harcolsz? Közlöm veled a kibaszott igazat: tévedsz. Mert a virtuálkapitalizmusban minden hír, minden kép, minden mondat, minden tény többszörösen manipulált. Úgy van finomhangolva a struktúra, hogy te magad elhihesd: a jó oldalon állsz. A te saját szavaid, a te saját igazságod, a te saját tested egyúttal egy virtuális játéktér. Mihelyt megjelensz, mondhatsz bármit, már nem te beszélsz, hanem a kibaszott virtualitás, a mémek, érted? Jól hangzik, kecsegtető, sőt hízelgő ugye, hogy azt gondolod, te most öntudatodra ébredtél, hogy önszerveződsz, hogy te nem hagyod innentől kezdve magad? Hogy a Facebook, meg a társadalmi kezdeményezés, meg a faszom? Nosza, nem is kell más a mémeknek, csak az, hogy te ezt hidd és elkezdjed jártatni a szádat: megtelepednek a mondataidon, elkezdik forgatni, idézni, linkelni, posztolni. Témát, munkát, masszát, anyagot adtál a mémeknek, most kezdik csak igazán jól érezni magukat, elkezdenek zabálni. A mémek körültáncolják szavaidat, fotódat, addig táncolnak, amíg elhiszed te is, hogy szabad vagy, miközben épp ebben a pillanatban fosztottak meg téged a saját szavaidtól, a saját döntéseidtől, a saját életedtől. Na és vajon kik a mémek? Mondom neked: te magad vagy. Előfordulhat, hogy győzöl, sikerrel jár a kis virtuális projekted, bejön a számításod, nyer a pártod, kivonultál tüntetni, elfoglaltad az egyetemet és kijött a sajtó is. Ja, beszoptad. Nézz magadra. Nem fogsz magadra ismerni.

 

Elmondom neked, hogy a kibaszott kommunizmusban a hatalom úgy keletkezik, hogy a Valós egy partikuláris, de törvényszerű, önmagában abszolút igazsága erőszak útján a többi fölé kerekedik és saját magát mint a Valós igazát a többi lehetséges valós igazság rovására érvényesíti/gyakorolja/történelmivé teszi. Ez a folyamat a kommunizmusban a nyelvnek totális hatalommal való telítődéseként, a nyelvnek a Valós hatalmával való telítődéseként történik meg.

 

A kibaszott demokráciában úgy keletkezik a hatalom, hogy állampolgárok egy csoportja állampolgárok egy másik csoportjának partikuláris igazságára szavaz, s ezzel a szavazók önmaguk, és a másként szavazók fölötti hatalommal, döntési joggal ruházzák föl ezt a partikuláris csoportot. De: vajon beszélhetünk-e egyik vagy másik párt partikuláris igazságáról? Van-e itt szó igazságról, azaz van-e bármilyen Valóshoz köze a jelenlegi politikai pártok „programjainak”? Kifejeződik-e valamilyen történelmi igazság egyik vagy másik párt politikai győzelmében és gyakorlatában? Beteljesíti-e valamelyik párt azt az „újszerűséget”, ami a történelem Valós dialektikájának kiszámíthatatlan, csak taktikailag „kiérezhető” többletéből származik, azaz van-e valamilyen objektív törvényszerűség a jelenlegi politikai pártok „pártosságában”, elfogultságában saját programjuk, koncepciójuk irányába?

 

Nagyon is úgy tűnik, hogy a demokráciában a hatalom nem a Valósból nyeri erejét, nem a történelmileg Valós dialektikájából, a történelmileg újszerű törvényszerűség dialektikájából táplálkozik. És úgy tűnhet, éppen ezért, hogy a demokratikus hatalom nem is nyelvi jellegű, vagy másképpen az, még akkor is, ha a szólásszabadság, a szavazati jog úgymond biztosítva van/kellene legyen. Már az a megfogalmazás, hogy a megszóláshoz, a véleményhez, a beszédhez, az anyanyelvhasználathoz való jogot biztosítani kell és lehet, arra utal, hogy van egy nyelven kívüli instancia, erő, vagy hatalom, ami/aki biztosítani tudja a nyelvi jogokat (ellentétben a kommunizmussal). A véleményben, az anyanyelvben, a szavazásban nem a Valós szükségszerűsége, belső törvényszerűsége jut szóhoz, nyelvi önkifejezéshez, hanem egymáshoz képest relatív vélekedések, identitások, gyakorlatok, elképzelések végső soron történelmileg véletlenszerű megnyilvánulásai kérnek helyet maguknak a virtuális önprezentáció terében.

 

Maga a demokrácia egymással benső, logikai, szükségszerű, közösségi vagy „sorsszerű” viszonyban nem lévő fiktív identitások konglomerátuma. Azt lehetne mondani, hogy a demokratikus hatalom a Fiktívből (Virtuálisból) nyeri erejét: minden közösség fiktív vagy kitalált közösség, minden vélemény lehetséges (azaz nem Valós) igazsággal bír csak, minden identitás konstruált, azaz fiktív identitás. A másság, a különbözőség elismerése lényegében nem több, mint a Másik és a Saját fiktív voltának elismerése: mert ha a Saját vagy a Másik történelmileg, a Valós egy törvényszerűségeként jelenne meg, nem lehetne biztosítani egyenjogúságát más, szintén valós vagy fiktív törvényszerűségekkel szemben, mivel a valós szükségszerűsége önmagában abszolút jelleggel bír, nem összehasonlítható, tehát nem is egyenjogúsítható.

 

Természetesen a kommunizmusban is, mivel a hatalom nyelvi megalapozású, számolnak a fikcióval: de a törekvés éppen az, hogy korlátozzák a nyelv fiktív jellegét, illetve mindazt, ami a nyelvben fikció, valóssá tegyék, „megvalósítsák”, azaz megszüntessék a nyelv fiktív karakterét (pl. utópizmus). A törekvés az, hogy a nyelv csak a történelmileg, gazdaságilag, politikailag valós vagy reális/realizálható dolgokat mondja/közvetítse, és hallgasson azokról, amelyek ellentmondanának a megvalósíthatóság tendenciájának (ez a cenzúra értelme), amelyek pusztán csak fiktívek (Máskülönben értelmetlen lenne betiltani, cenzúrázni egy „esztétista”, polgári ideológia fikciójában tobzódó költeményt. A kommunizmus ellenfele maga a fikció, a Virtuális. Attól a lehetőségtől retteg, hogy egy fikció fikció marad, nem valósul meg, és ezáltal leleplezi a megvalósított fikció erőszakosságát)

 

A demokráciában fordított tendenciát látunk: a Valós megszűnésének, elcsökevényesedésének, visszahúzódásának korában élünk. A demokráciában nem a fikció jogáért, a szólás szabadságáért, a véleményszabadságért kell már harcolni, hanem a Valós egy területének visszaszerzéséért vagy megtisztításáért, amelyet szinte teljesen belaktak már a különféle nyelvi, gazdasági, politikai, képi fikciók. Azért, hogy valami egyáltalán megtörténhessen, részesülhessen egy valós esemény sajátszerűségében: hiszen már a halál, vagy a születés mozzanatát is a virtualizáció működése szabályozza: az embrió még meg sem született, de a képét már lájkolják a Facebookon, illetve ha valaki meghal, adatlapja egyfajta virtuális sírhelyként marad utána, ahol leróhatják kegyeletüket a Facebook-ismerősök, vagy további üzeneteket helyezhetnek el, újra meg újra megszólítva a halottat. Mindez arra utal, hogy a virtualizáció a realitás elsődleges „referenciája”, vagyis a test ellen irányul. A virtualizáció az identitásnak és a test képének fiktivizálásával zárójelbe teszi, s mintegy fölöslegesnek nyilvánítja a testet.

 

Mindez – burkoltan és metaforikusan – az ember biológiai testének újratervezését, a test genetikai úton történő újraprogramozását, s így tehát a Valós Test helyettesíthetőségét vetíti előre. Szaporodnak az olyan esetek, ahol a virtuális identitás sérelmét a valóságos testen szenvedik el, vagy hordják ki. Egy virtuális identitás sérelme valóságos jogi procedúrát von maga után, vagy a virtuális magány a valós test öncsonkításához, vagy öngyilkossághoz vezethet. A valós test, és a Valós világa a virtualizáció rabságába van fogva. A testre egyre inkább csak a virtuális identitás függvényében van szükség: egyfajta bázis vagy raktár, aminek szerepe kimerül abban, hogy eltartsa vagy hordozza a virtuális intelligenciát, hogy hordozza és energiával táplálja az agyat. Hardver, ami kicserélhető, nem egyénített. Egyre kevésbé tekintünk a testre úgy, mint önmagában intelligens formációra, sokkal inkább úgy, mint puszta anyagi erőforrásra. A test meg van fosztva valóságos arcától, maga is műként, konstrukcióként állítódik elő.

 

Nagyon árnyaltan mutatkozik meg ez a tendencia a higiénia növekvő politikai jelentőségében: a test tisztasága, sőt sterilitása a test társadalmi reprezentációjának feltétele. Csak tiszta, steril testeknek van joguk megjelenni a társadalmi reprezentáció terében (semmilyen más racionális magyarázat nem mutatkozik például a hajléktalanság kriminalizálására). A test „eredeti” jelei, a szag, a bőrszín, a testi hiba, a betegség a virtualizáció tereiben sajátos obszcenitásukkal, határsértő jellegükkel tűnnek ki. Nézed a szíriai gyerek képét a neten, és érzed, hogy a kép hazudik. Nem azért, mert a dolog nem történt meg, mert a fiú nem áldozata a bombának, hanem mert a kép attrakcióként mutatja föl a fiú testét, sőt már az, aki tartja őt, attrakcióként mutatja őt fel. A fotós nem gyászol, ahogyan a fiú sorstársa sem, hanem fölmutatja az áldozatot, mint egy képet. Ki gyászol? Senki nem gyászol, csak borzong. A kép pedig befedi a fiú sorsát, amikor képként megmutatja a sérült testet. Hunyd be a szemed. Ne borzongj, gyászolj.

 

Másfelől: a természetes alapanyagokból készült kozmetikai termékek, táplálék-kiegészítők stb., noha látszólag valamifajta természetességhez térnek vissza, vagyis látszólag nosztalgikus projektumok, valójában éppen ellenkezőleg: a test fokozottabb sterilitását hivatottak megteremteni. Világosan érezhető ez a természetes kozmetikumok használóinak „fogyasztói elitizmusán”, de persze magukon a termékek kiemelt árán is. A természetes azért van szimbolikusan magasabb szinten, mert „káros” vegyi anyagok felhasználása nélkül végzi el a test sterilizálásának, a test képi konstrukcióvá tételének munkáját. A természet sterilizálása a természet felhasználásával; a természetesség megszüntetése természetes úton: ez az a paradoxon, amelyben az ilyen termékek elitfogyasztói hisznek, vagyis egy tisztán természetes úton elérhető halhatatlanságban, ami a természet önsterilizálásaként lenne elérhető.

 

A testi obszcenitásoknak a tolerálása nem úgy történik, hogy megtanuljuk elfogadni és megérteni ezeket a jeleket mint testi jeleket, hanem úgy, hogy megtanuljunk virtuális jelenségekként kezelni, azaz megfosztjuk testi mivoltuktól és egy sajátos kód vagy virtuális identitás megjelenési módjaiként fogjuk fel. Nem annak elismerése révén fogadjuk el, hogy valós testi létezéssel rendelkeznek, hanem annak megtanulása révén, hogy egy kulturális kód jelének vagy termékének kell tekintenünk. Nem azért fogadjuk el, mert egy valós Másik, hanem mert pusztán egy virtuális Másik, egy olyan virtuális Másik, akinek nincsen valódi mássága, nincsen valóságos arca, teste, saját ideje, születése, halála. A politikai korrektség nevében a virtuális másikra, akárcsak saját magamra úgy kell tekintenem, mint egy kulturális kódrendszer által determinált egyesre, mint egy kulturális kód vagy program egyetlen termékére.

 

A testi szenvedés a maga valóságában megmutathatatlan: hiszen a fájdalom maga nem látható, hiszen az a közölhetetlen szubjektivitás radikális formája. Így a testi szenvedés szintén egy sajátos virtuális effektus formájában mutatható csak meg: bizonyos földrészek, bizonyos országok, bizonyos társadalmi típusok identitásához, a háborúk „virtuális borzalmához” hozzátartozó kódként jelenik meg. A legnagyobb nehézséget a hajléktalanság esetén is az jelenti, hogy a nem hajléktalant meggyőzzék arról, hogy a hajléktalanság nem egyedül a Másik hibája, nem a másik identitásának eleme, nem egy kulturális kód („így is lehet élni”), hanem egy reális: szociális, gazdasági, pszichikai folyamat eredménye, hogy objektív, valós tény. Nem egy effektus vagyok, bazmeg, hanem egy élőlény. Az első nehézség mindig az, hogy a nem hajléktalan nem veszi komolyan (nem tekinti valósnak) ezt az állapotot: virtuális rendszere hibájaként észleli ugyan, de ennek automatikus parancsára hajlamos egyszerűen elhárítani a dolog tudomásul vételét.  

 

Számba lehetne venni a par excellense test ellenes gyakorlatokkal szembeni ellenállás alacsony társadalmi népszerűségét: az erőszak különféle formái (szexista, szadista, stb.), az emberkereskedelem, a kényszermunka, stb. Mindezekben van valami vonzó, valami szexi, valami mágikus, ugye? Annyira nagyon nem akarjuk, hogy ezek megszűnjenek. A média rendre hozzászoktat, hogy az erőszak, noha harcolni kell és lehet ellene, végső soron egy olyan viselkedési mintázat, amely része az emberi kultúrának, része a virtuális borzongás kellékrendszerének. Egyszerre terjeszti az erőszak képei által, az erőszak feldolgozhatatlan, elrendezhetetlen képei által az erőszakot mint igen rafinált csábítást, mint egyre valószerűbb látszatoktól való borzongást. Kellemetlen, de szükségszerű: így inkább elfordítjuk a fejünket, ha erőszakot látunk, mintsem hogy közbeavatkoznánk. Mert a kép nem megmutatja, hanem elfedi, képpé teszi a szenvedők sorsát.

   

Már nem szabadsághiányban, hanem realitáshiányban szenvedünk. A kommunizmus a létezés Valóságát és Igazságát egy gigantikus erőszakaktusban próbálta meg egyesíteni, azaz „materializálni” akarta az Igazságot. A kapitalizmus logikája, ellenkezőleg, a Valóst oldja fel és szünteti meg a test virtualizációjában. Az egyik a (fizikai) erőszak szabadsága (megengedettsége), a másik a (virtuális) szabadság erőszakossága a testi létezés rovására. Úgy tűnik azonban, hogy mindkét változat „megvalósítása” a Létezés tagadásához, megszüntetéséhez vezet. Mert bármilyen tudományos vagy politikai utópiák között éljünk is, úgy tűnik, használható igazságokra ugyanúgy szükségünk van, mint valós testi tapasztalatokra.

 

Ha van tanulsága a kommunista projektumnak, az ez: a Valós létezés(e) iránti kérlelhetetlen elkötelezettség. Annak komolyan vétele, hogy ami megtörténik vagy megtörténhet, az nem pusztán megjelenés, kép, effektus, vagy önprezentáció, hanem a Valós eseménye. Azt mondom neked: ne szervezkedj, hanem élj. Legyél jelen ott ahol vagy, és ne akarj nagy hatásokat elérni. Mert utána nem fogsz magadra ismerni.

 

Amit divatosan „identitásnak” neveznek, az a maga valójában éppen az, amire nem érvényes az önazonosság rendszere. Az identitás ezt jelenti: nem önmaga, hanem konstrukció.  A Valós viszont az a konkrét történelem, ami valóban megtörténik, szemben mindazokkal a lehetséges vagy virtuális történelmekkel, amelyek nem valós történések, hanem pusztán szubjektív fantáziák, vagy technikailag manipulált látszattörténések (mindazonáltal léteznek). Ezek szerint mi jelenleg egy nem valós történelemben (vagy: valós és virtuális történelem határán) létezünk. Egy nem valós történelemben nem lehetséges valós cselekvés. Minden alulról jövő szerveződés felülről elvárt, minden társadalmi kezdeményezés virtuális salakkal telik meg egészen odáig, hogy már nem marad hely semmilyen társadalminak. Nincsenek már élők, mindenki hívő lett.

 

Most azt hiszed, hogy neked van igazad? Azt hiszed, hogy a jó oldalon állsz? Azt hiszed, hogy te az igaz ügyért harcolsz? Közlöm veled a kibaszott igazat: tévedsz. Mert a virtuálkapitalizmusban minden hír, minden kép, minden mondat, minden tény, minden érv és ellenérv többszörösen manipulált. Úgy van finomhangolva a struktúra, hogy te magad elhihesd: a jó oldalon állsz. A te saját szavaid, a te saját igazságod, a te saját tested egyúttal egy virtuális játéktér. Mihelyt megjelensz, mondhatsz bármit, már nem te beszélsz, hanem a kibaszott virtualitás, a mémek, érted? Jól hangzik, kecsegtető, sőt hízelgő ugye, hogy azt gondolod, te most öntudatodra ébredtél, hogy önszerveződsz, hogy te nem hagyod innentől kezdve magad? Hogy a Facebook, meg a faszom? Nosza, nem is kell más a mémeknek, csak az, hogy te ezt hidd és elkezdjed jártatni a szádat: megtelepednek a mondataidon, elkezdik forgatni, idézni, linkelni, posztolni. Témát, munkát, masszát, anyagot adtál a mémeknek, most kezdik csak igazán jól érezni magukat, elkezdenek zabálni. A mémek körültáncolják szavaidat, fotódat, addig táncolnak, amíg elhiszed te is, hogy szabad vagy, miközben épp ebben a pillanatban fosztottak meg téged a saját szavaidtól, a saját döntéseidtől, a saját életedtől. Na és vajon kik a mémek? Mondom neked: te magad vagy. Előfordulhat, hogy győzöl, sikerrel jár a kis virtuális projekted, bejön a számításod, nyer a pártod, kivonultál tüntetni, elfoglaltad az egyetemet és kijött a sajtó is. Ja, beszoptad. Nézz magadra. Nem fogsz magadra ismerni.