A srác, akitől a karabinert kaptam, minden este edz. A sarokban van a matraca, alig lehet őt észrevenni. Ott nyomja a fekvőtámaszokat, harmincas szériában, azután nyújt, franciaspárgát is csinált már, végül a boulder falon mászik, elegáns mozdulattal nyúl a fogásokért, egyetlen ujját beakasztva húzza testét a magasba, mindezt félmeztelenül és vállig érő hajjal, de nem olyan sprőd hajjal, mint az enyém, mert az övé egészséges, vállig érő, enyhén hullámos és szőkésbarna, mindemellett kreol bőre van és hófehér foga, szálkás izomzata. Majdnem fejberúgom az alattam biztosító alacsony, piknikus testalkatú, prosztata problémákkal küzdő tesitanárt, a társamat, mert állandóan leesek a falról, teljesen elveszi az eszemet ez a mászó félisten, akinek nincsenek prosztata gondjai, sőt, a beülője kétoldalról közrefogja a csomagot, szép nagy csomag van a lába között, vajon mit tudhat, már megint leestem a fal kétharmadánál és azon kapom magamat, hogy nyalogatom a szám szélét. Ne azt a buzerátort bámuld folyton, és lábból told magad, ne mindent karizomból próbálj megoldani, törli meg homlokát a tesitanár, komolyan nem értem mi van veled, múlt héten sokkal nehezebb falat másztál.

Nem vagyok szerelmes, mondogatom magamban, különben is a tesitanárral kellene összejönni, aki most felüvölt fájdalmában, mert másodszorra rúgtam fejbe ereszkedéskor. A félisten a sarokban megereszt egy Tarzan kiáltást és röhög. Ezek szerint ismeri Tarzant, pedig jóval fiatalabb, körülbelül huszonöt, legfeljebb harminc lehet. Nem vagyok szerelmes. Nemcsak fiatalabb, szebb is, de még mennyire, hogy cseszné meg! Leveszem a mászócipőt, időközben visszajött a tesitanár, kanalat szorít a fejére nőtt puklira. Szegénykén látszik a kétségbeesés, hetek óta az összes programját a mászásaink köré szervezi, biztosítani is ő tanított meg, most a csomózást mutatja, hogy alulról dugjam a hurokba a kötelet, de ne úgy, fordítva, persze, hogy elrontom, mert a szemem sarkából a szép srácot pásztázom, aki rámkacsint. A csomóra kell koncentrálni, nagyon ügyes, dicsér meg a tesitanár, folyton dicséretet kapok, ha két lépést teszek felfelé a falon vagy átmászok egy visszahajláson, indokolatlanul jutalmaz és bíztat, hogy ügyes vagyok, felejtsem el a menopauzát és plusz kilókat, ne hasonlítgassam magamat az egyetemista csajokhoz, azok amúgy is túl soványak az ő ízléséhez. A tesitanár szerint a szép srác biztosan nárci, önmagára csinálja a tükörben, szerintem a tesitanár féltékeny, végre megtudta milyen érzés. Eddig az elöldeszkahátulléc csajokat bámulta alulról, amíg én másztam, fentről kellett lekiabálnom, hogy szíveskedjen végre rám is nézni, mert lejönnék, ha egy mód van rá.

Titokban elmegyek mászni, amikor a tesitanárt meccsre hívják, bírónak. Emailt írok a terem tulajdonosának, hogy biztosítson engem a társam távollétében. Az oktatónak mégis sürgős dolga akad, ott állok a teremben egyedül. A szépfiú most is eljött, meghajol a fal előtt, mint valami japán, mielőtt feltenné rá a lábát. Sintó vallású lehet, biztosan azért hajlong. Egy csimpánz ügyességével terem pár másodperc alatt tíz méter magasban. Teljesen lenyűgöz a gyorsasága. Próbálok úgy tekinteni rá, mint egy igazi majomra, hogy ne legyek belé szerelmes. Bizonytalanul lépek a boulder falhoz, és az alsó részével próbálkozom, feljebb menni nem merek, itt nincs kötélbiztosítás, és én nem tudok ügyesen ugrani. Biztosítsalak, kérdi hirtelen. Bólintok, felveszem a beülőt, bekenem a tenyerem folyékony magnéziával. A középnehéz pálya elé állok, hogy megmutassam, nem vagyok papírkutya. A zöldön mászol, ugye, kérdi. Összerezzenek. Eddig nem másztam színek szerint, hanem összevissza. Most nem lehet bénázni. Elképzelek egy zombitámadást és azt, hogy az életem árán kell rekordsebességgel feljutni, különben megesznek a nyálkás, kukacoktól hemzsegő félholtak. Menekülnék én a zombik elől, de akkor látom, hogy nem hoztam karabinert, fogalmam sincs hová akasztom a kötelet, ekkora lúzer nem lehetek. A szépfiú levesz egyet a csípője köré akasztott karabinerek közül, és átnyújta. Nincs mese, indulni kell. Hiába kentem vastagon a ziát, átizzad a tenyerem, csúszik az ujjam, a talpam begörcsöl a mászócipőben, mert a mászócipő olyan, mint a lábelkötés a tizedik századi Kínában, csak bájosan tipegve lehet benne járni és rohadtul fáj, de én tűrök és mászom, végig a zöldön, jó, egyszer-kétszer megkapaszkodva a kék és piros fogásokban, de ennyit csak szabad egy kezdőnek. A szépfiú egyáltalán nem tartja szorosan a kötelet, sőt, túlságosan laza, még jó, hogy nem estem le. Sikoltok, olyan gyorsan ereszt le föntről, mint egy megvadult lift. Felsegít a földről, ujja hegyével letörli az arcomra tapadt ziát. Egészen közel áll meg előttem, érzem a leheletét. Nem, az nem lehet, hogy beteljesüljön. Mit kezdjek vele? Eléggé hülyén néznénk ki együtt. Hátralépek és zavart mosollyal közlöm, hogy szaladok az öltözőbe, sietnem kell. Te tudod, veti utánam.

Legközelebb egy karabinerrel lep meg, csinos, rózsaszín masnit is kötött rá. A masni jobban illene az ő hajába, mint az enyémbe. Made in China, ez van a karabiner címkéjén. Sebaj! Jó lesz kulcstartónak.

Az ideális szemkontaktus akkor alakul ki, ha valakivel két-három másodpercig tartjuk tekintetünket, ami magabiztosságot, érdeklődést és nyitottságot sugall. A szem fogja a másik apró jeleit, melyek árulkodnak hangulatáról, érzelméről. Ő egészen biztosan nem a szemem vonalát bámulja, hanem jóval lejjebbről veszi lelkem rezdüléseit, az ikrek magasságából. Az ikrek szépen domborodnak a póló kivágásán keresztül, látni is belőlük valamit. A póló céges, nem bűn, abszolút nem tehetek arról, hogy ilyenre szabták, rá van írva, hogy we are the champions. Hát igen, az ikrek a legjobbak, és ezt az új bérszámfejtő srác is látja, próbál uralkodni magán, most megnyalja a szája szélét, otthon ilyet biztosan nem kap. Kollégája vár rá, egyre türelmetlenebbül. Szerzek valami italt, Zoli, aztán gyere. Zolit a hobbijáról kérdezem, miután a kollégája lelécelt, kertészkedés, feleli, a kertemet építem. Egyesszám első személyben beszél, tem, nyomja meg az utolsó szótagot, holott látom az ujján a karikagyűrűt. Mi más lenne, igaz, hogy nem aranyszínű. Zoli félórán keresztül váratja a kollégáját, aki visszajön, és rámordul. Zoli búcsúzóul átölel, puszit ad, nyomatékosan puszilgat, ahogyan azok a haverjaim, akik majd megvesznek értem, és a hátamat, karomat is simogatja. Amikor az éves bevallást kértem el tőle, még nem gondoltam arra, hogy cirógatni fog.

Félgömbök, így hívja őket a pasim és labdázik velük. Az ő szemmagassága eleve ott van, mert picike. Jóképű miniférfi, örülök, hogy nem magas, a többi nő már elvitte volna, így megmaradt nekem. Tökéletes félgömbök. Ez az egy dolog tökéletes rajtam, minden más csálé. Csálék a fogaim, nyuszifogak. Aki igazán szeret, a csámpás fogamat is szereti. A lábamra sem vagyok különösen büszke, viszont azt kapásból észreveszem, ha valaki a lábkörmömet bámulja, azt is szokták, például a szántódi karosszéria lakatos. Felajánlja, hogy kilakkozza őket. Szakmai ártalom lehet, biztosra veszem, hogy porsevörösre fényezné. A miniférfit átölelem utoljára, amikor szakítunk. Feje az ikrek közé fúródik. Egy pillanatra boldog, azután könnyeivel pettyezi a pólómat. Emlékszel, zokogja. Emlékszem, simogatom a fejét. Ő egészen mást simogat a pólón keresztül, most és utoljára. Ilyenkor kancsalít. Nem tőlem búcsúzkodik, az is biztos, elviselhetetlen a természetem, mint a művészeké általában.

A nőgyógyász folyton rákot szűrne és nemcsak alul. Ki kell tapogatni, mondja, miközben két ujja közé fogja őket és szakértően vizsgálódik. Igaziak, kérdi, persze, doktor úr, száz százalékban azok. Minden a legnagyobb rendben, emiatt nem kell aggódni, mosolyog kivörösödve. Negyedéve is megnézte, már fel sem veszek melltartót, ha megyek, legyen meg az öröme, aranyos doki, kedves, árat sem emelt az elmúlt öt évben, mióta hozzá járok. Az orvosok különben is szeretik, a körzetinél mindig le kell vetkőzni derékig, akkor is, ha csak a fejem fáj. Már az ajtóban ledobom a felsőm, minek az oda, egyszer kapott egy helyettest, aki rámszólt, hogy nyugodtan öltözzek vissza.

Az ikrek örökifjak, nem látszanak rajtuk az évtizedek, ruganyosak, nem nyúltak meg. Néha kapnak pár lopott érintést, máskor könnyek csorognak rajtuk, férfikönnyek. Jegyezd meg, mondta anyám, ha egy férfi sír, azért a nőnek meg kell bűnhődnie. Igaza volt, alaposan büntetnek engem, némelyikük akkora szakértelemmel, mintha fizetnének érte. Végül úgyis meglágyul mind. Érintsük össze a szívünket, mondta a picike pasika, lábujjhegyre állt, és mellkasomnak nyomta mellkasát.

Már egy órája magyaráz neked, közben vezet, gyorsan haladtok, dinamikusan előzget az autópályán, centikre közelíti meg az előttetek haladó kocsit, mire eszedbe jutna félni, addigra letolja a külső sávba, egyszer sem fékez, százhatvanötös állandó sebességgel mentek, megállíthatatlanul, könyörtelenül és egyértelmű felsőbbrendűséggel, ugyanúgy megy ő az autópályán, mint az életben, ahhoz sincs lélekjelenléted, hogy elgondolkozz, vajon te milyen irányba mész és melyik irány vezet előre, mert te igazából már nem akarsz semmilyen haladást, semmilyen technológiát, elbújnál egy erdei kunyhóban, erről eszedbe jut Hófehérke és a hét törpe, akik mennek a bányába, ahogyan sofőröd is bányássza a kriptovalutát és erről tart neked kiselőadást a kocsiban, mert azt hiszi, téged is érdekel, hogy ő saját fejlesztésű blokklánc ökoszosztémát üzemeltet, hash-ek trilliói futnak át a rendszerén, kérődzöl a szavakon, hogy az Ethereum blokklánc átállt a proof of stake rendszerre,  koncentrálsz, hogy legalább egyetlen mondatot megérts, de mire tíz hangzó összekapaszkodna, addigra sofőröd, a piperkőc harmincas már legalább háromezer szót elhadart, ühhüm, ühhüm, ismételgeted, a bólogatásra is ügyelsz, és elhatározod, legközelebb vonattal utazol telekocsi helyett, nem ilyen öntudatos sofőrrel, aki feltartóztathatatlanul löki a sódert, pedig fáradt vagy, mert hajnalban keltél, a harmincas generációval amúgy is az a bajod, hogy jónapotot köszönnek és túlságosan komolyan veszik saját fontosságukat, már nem is bánod, hogy gyorsan vezet, előbb vége lesz a kínszenvedésnek, amit a bitcoin okoz, diszkomfort érzésed van, mondaná rá a körzeti orvosod, a szavak színültig töltik a kocsi belsejét, elfogyott az oxigén, de ebben az autóban hiába keresed a gombot, amivel lehúzhatnád az ablakot, itt az sincs, ez is fejlett technológia, csak te rekedtél meg a középkorban, eszedbe jut a saját anyád, amikor magyaráztad neki az ATM használatot, szegény ugyanilyen rémült arccal bólogatott, holott nem értette, miért jó neki ez az egész, ő még borítékban kapta a fizetését, és kézzel kellett aláírni a jelenléti ívet, akkor még volt tízforintos papírpénz és a telefonok tantusszal működtek, most neked nem esik le a tantusz, hogy miért kell neked a blockchain, hagyjanak már békén, te csak aludni szeretnél és visszafelé menni az időben, lelassítani világot, mert már annyira szédülsz tőle, hogy ki fogsz esni belőle, most alagút jön, csak arra leszel figyelmes, hogy a sofőröd elhallgat egy pillanatra, és beletenyerel a dudába, azután az okosházát vezérli telefonos alkalmazáson keresztül, beállítja az intelligens öntözést, a napelemekkel is rengeteget spórol, mint ahogy azzal is, hogy téged a fővárosba fuvaroz pénzért, holott a cég fizeti a benzinköltségét, tehát a bejáráson is keres, ráadásul bitcoint bányásznak a gépei, amíg dolgozik, a munkahelyre már csak hobbiból jár be, mert ő okos, te pedig nem vagy okos, a bejárásod is magadnak fizeted, saját anyád vagy, aki csüggedten áll az ATM előtt, és gyereke könyörgésére végre bedugja a kártyát a nyílásba, mert mi van, ha beszívja örökre vagy másnak köpi ki, nem érti, mit kell nyomni az érintőképernyőn, mi az, hogy PIN kód, miért nem lehet kézbe kapni a nyugdíjat, miért kell levonni belőle kezelési költséget, miért kell túlbonyolítani mindent.

(Illusztráció: Jackson Pollock – Sleeping Effort, 1953)

Eleinte csak egy látogatója volt, azután már ketten jöttek. Pontosabban nem jöttek, hanem ott termettek. Nem jelentett számukra akadályt bejárati ajtó, biztonsági rács vagy hevederzár. Az érkezésüket sem lehetett kiszámítani, szabályt találni rá.

Az első találkozástól a mai napig kirázza a hideg. Arra ébredt, hogy bénultság kúszik felfelé a testén, a nagy lábujjától kezdett zsibbadni, végül már nem is bírta megmozdítani a lábfejét, azután a térdét, araszolt felfelé a hideg érzés, mintha műtét előtt megkapta volna az epidurális érzéstelenítőt, csak az egésszel az volt a baj, hogy nem kórházban feküdt, hanem otthon, a méregdrágán vásárolt matracán, amit már szintén nem érzett, mert a bénultság a nyakánál járt. Stroke, villant be neki és az, hogy egyedül él, digitális magányában. Vajon hány nap múlva találnak rá? Szíve mégsem vert hevesebben, az is mintha a mellkasába fagyott volna. Megpróbálta kinyitni a szemét, hátha még sikerül.
Ekkor pillantotta meg az idegent. Az a valami, amit eddig csak a Fears of War-ban látott, a mellkasán ült, és egyenesen a szemébe nézett. Mivel az ablakon át beszűrődött az utcai lámpa fénye, nagyjából ki tudta venni a külsejét. Fekete volt és síkos, bizarr formájú, mint a mélytengeri halak, annyi különbséggel, hogy volt karja, lába, és szeme előre nézett, akár a ragadozóké. Érezte a kipárolgását, az émelyítő, csatornabűzzel keveredő, édeskés dögszagot.

Egy darabig egymásra meredtek, majd az ördögi lény leugrott a mellkasáról, és elszaladt. Ekkor lassan visszatért az élet a testébe. Pár napig villanyfénynél mert csak aludni, ülve.
A következő látogatás holdtöltekor zajlott, azzal a különbséggel, hogy már két idegen volt, egyikük megfigyelőként, a szoba sarkába húzodva. Lélegzetet sem mert venni a jelenlétükben, akik továbbra is megfigyelték őt, és mintha a gondolataiba férkőztek volna. Egyik alkalommal sem volt memóriavesztése, minden másodpercre tökéletesen emlékezett.

A kialvatlanságtól egyre szórakozottabb lett, kiestek a tárgyak a kezéből, a kocsikulccsal próbálta kinyitni a bejárati ajtót. Bár állandóan a lények foglalkoztatták őt, mégsem mert beszélni róluk. Egy tizedik kerületi rendszergazda nem hihet démonokban, boszorkányokban, számára minden vallás és spiritualitás az ostobaság egyértelmű jele volt. Egyik kollégája meg is buggyant egy Windows frissítés során, aromaterápiával, kristályokkal és piócázással kezdett foglalkozni. Most ő volt az egyetlen, akihez segítségért folyamodhatott. A kolléga másnap apró dobozba zárt szelenitet ajándékozott neki, de a lelkére kötötte, hogy más nem érhet hozzá, csak ő, de semmiképp sem zsíros kézzel. A szelenit bevált egy darabig, elűzte az ártó szellemeket. Ismét tudott aludni, mégpedig egészen jól, néha még hét-nyolc boldog, öntudatlan óra is összejött.

Az utolsó látogatásra a tavaszi óraátállítás éjszakáján került sor. Már nem félt annyira, egészen addig, amíg a kisebbik lény elő nem lépett a sarokból. Ez sem volt rusnyább vagy büdösebb, mint a másik, viszont minden telepatikus tiltakozás ellenére, meglepően gyakorlott ujjal oldotta ki bénult testén a pizsamanadrágot.

(Illusztráció: Krebsz Áron – Falba sírt csend)

A Mangó nevet adták neki a tollazata miatt. Hasa alja narancssárga volt, szárnya zöld, a nyaka körül pedig mintha háromszögbe hajtott, kiwi színű kendőt viselt volna. Nem ők voltak a madár első gazdái, egy másik pártól hozták el vidékről, akik egészen szűkszavúak voltak, ha a papagájról esett szó, de jól megkérték az árát, nyolcvanezer forintért bocsátották áruba kedvencüket. Egy percre sem vették ki a ketrecből, azzal együtt adták át az új tulajdonosoknak. Új gazdái igyekeztek megfelelni a madár igényeinek. A szenegáli papagájnak napi tíz órát kell aludnia, de tizennégy a fényigénye, ami nyáron könnyen biztosítható, viszont  télen mesterséges lámpa kell hozzá. A helyiségben, ahol a papagájt tartják, a hőmérsékletnek folyamatosan tizennyolc és harminc fok közé kellett esnie, és fontos az is, hogy ne legyen hirtelen huzat, alacsony páratartalom, vagy hőmérséklet-ingadozás. A szenegáliak különösen szeretnek fürödni, úgyhogy vettek neki egy miniatűr fürdőkádat, amiben zuhany volt és elemről működött.

Hamar rájöttek, hogy madaruk gyors észjárású, már a kocsiban kinyitotta a ketrecajtót, amin egyszerű tolózár volt, le kellett húzódni az útról, hogy elkapják őt. Ezt leszámítva szeretetreméltó kis háziállat volt, remekül utánzott hangokat, fénykardot, autóriasztót és a mosógép sípolását.

Mangó eleinte jól kijött Évivel, de ahogy telt-múlt az idő, egyre inkább átpártolt Gyurihoz. Órákig ücsörgött a fején és a vállán, kis csőrével finoman csipegette az arcát, csócsálta a haját, míg ő ilyenkor orrával vakargatta a madárka fejét. Bármit is csinált Gyuri, Mangó rajta lógott, repült utána a lakásban, puszika, mondogatta. Amikor Gyuri bedugta a kulcsot a zárba, a madár már önkívületben visított. Este nem volt hajlandó bemenni a ketrecébe, hisztizett. Lefeküdtek hát aludni hárman. Amikor Évi közeledni próbált férjéhez, Mangó megtépte őt, és vadul belecsípett a karjába. Mivel erős volt a csőre, másnap válogatás nélkül legyalult mindent, ami útjába került és a nőhöz tartozott, a hajkeféjét, a kézitáskáját és a mobiltelefonját. Te kurva, rikácsolta.

Mindent magadra veszel, Évi, azt hiszed, minden rólad szól, mondta férje, majd fütyörészett a papagájnak, és az rövid rikkantásokkal tarkított, elnyújtott füttyszóval válaszolt. Csak utánozza a hangokat, fogalma sincs arról, mit beszél. Takarodj, ringyó, nyugtázta a papagáj. Ne túlozzál, Éva, Mangó nem agresszív, nem akar téged kitúrni. Aranyos, jóindulatú kismadár, csak kissé frusztrált. Mangóban valóban volt valami mániává fokozódó frusztráltság, miközben belepottyantott a nő kávéjába.

Gyuri, mivel gondos és jó férj volt, utánaolvasott a jelenségnek. Igyekezett minden tőle telhetőt megtenni. Új kalitkát vásárolt, tágasabbat, kényelmesebbet. Ezt a ketrecet már nem az ablak közelébe akarta helyezni, mint a korábbit, inkább átrendezte nappalit, áthúzogatta a szekrényeket a másik oldalra, és a nagy bőrkanapét is elmozdította a helyéről. A kalitka sehogy sem fért el, ezért Évi mindenes asztalkáját kivitte az erkélyre, ott pont jó helye volt. Új redőnyt szerelt fel, hogy szabályozni tudja a beeső fény mennyiségét. Azt is ellenőriznie kellett, hogy megfelelő legyen a mikorklíma. Előbb beszerzett egy páratartalom mérő készüléket, majd másodszorra is autóba ült a párásító berendezésért. Kicsit keményebben rászólt Évire, akit azon kapott, hogy éjszakára vastag takaróval akarja lefedni a kalitkát. Ettől csak megijedt volna Mangó, összevissza verdesett volna a szárnyával, akár sérülés is lehetett volna belőle. Megkérte a feleségét, hogy legyen türelmes, és egy darabig aludjanak külön.

Mangó valóban jobban érezte magát, mintha kicserélték volna, csak Évi kezdett furcsán viselkedni.

(Illusztráció: Valkó László – Erdőben)

Van egy hely, amit felfedeztem, magasan az Indiai-óceán felett. Alatta dübörög a víz, sisteregve dobja partra a labda nagyságú köveket. Némelyik kő emberi arcot formáz, mások kráterekkel borított holdfelszínt vagy anyaméhben fejlődő magzatot. Ezt persze az orom tetejéről nem lehet szabad szemmel kivenni, ahhoz le kell mászni a partra. Fenn a szikla kopár, peremén horgászok ülnek némán és mozdulatlanul, lábukat és pecabotjukat a semmi fölé lógatva. Magányosan bóklászom az égi pecások között, teljesen céltalanul, úgy érzem magam, mintha bezártak volna erre a szigetre, ahol merőlegesen süt az egyenlítői nap és nincs árnyék. Könnyű kendőt terítek a hajamra és vállamra, kábán, lehajtott fejjel botorkálok, mintha keresnék valamit, próbálom kerülni a tekinteteket. Így veszem észre a lépcsőfokokat.  A sziklaorom oldalába vájták azokat, látszik, hogy valamikor nagyon régen, talán még a vándorló törzsek prehisztorikus idejében, azóta felületüket simára csiszolta a sok meztelen talp és az esős évszakban hulló zápor cseppjei. Követem az ősi lépcsősort, hosszan kígyózik a hegy gyomra felé, szinte észrevétlenül megbújva a körülötte heverő szemétkupacok között, mindenütt üres zacskó, pillepalack, cigarettásdoboz és rozsdás szög. Titkos találkahelyre visz, gondolom, mégis engedelmesen követem, felkészülve arra, hogy bármikor visszaforduljak. Egy barlang szája elé vezetnek a lépcsőfokok.
A bejárat tágas és csalogató, két oldalról földbe szúrt bambuszpóznákon nyugvó, narancsszínű napernyő szegélyezi. Körülnézek, lát-e valaki, és amikor megnyugszom, hogy egy teremtett lélek sincs a közelben, belépek. A küszöbön túl fekete-fehér kockás napernyőkkel és más drapériákkal felcicomázott barlang vár. Derékvastagságú, viaszszínű sztalagmitok nőnek ki a talajból. Nem egyszerű cseppkövek ezek, hófehér szoknyát varrt és adott rájuk valaki. Ruhájukban úgy festenek, mint egy csoportnyi dermedt, csonka felsőtestű táncosnő. Száraz gallyakból fabrikált seprűt és vaslapátot is észreveszek a barlang falának támasztva, a szembeötlő tisztaság pedig azt mutatja, hogy gazdája gyakran használja takarítóeszközeit. Beljebb haladva az előcsarnokban előbb meg kell szoknom a félhomályt, majd amikor már mindent szépen látok magam előtt, újabb terem száját pillantom meg. Kevéske fény pislákol felőle. Magasságomnál alacsonyabb rés választ el ettől a teremtől és az a veszély, hogy ott lakik a seprű és lapát tulajdonosa, egy remete, vagy öreg buddhista szerzetes, aki imbolygó lángú mécsesekkel és gyógynövényes füstölőkkel körülvéve, transzban meditál a hegy gyomrában. Összekuporodva préselem át magamat a kis lyukon, majd felegyenesedem.
A világosság nem mécses lángjától származik, hanem egy repedésen át tör be kintről, az óceán felől. A nap ragyogó lángsugara fénypászmát fest a szemközti falra és arra az életnagyságú, fából faragott nőalakra, ami a terem közepén áll. Élő, vibráló, ficánkoló, aranyszín szövetbe burkolja az élettelen szobrot. Ragyogása elkábít, úgy érzem, kalandor vagyok, kincses sziget ura, a legszerencsésebb halandó az egész világon.
A szobor arca nyugalmas derűt és könyörületességet hordoz, két tenyerét felém fordítja. Körbejárom a szobrot, figyelve a fotonok játékát, és közben a terem nyirkos sötétjébe fúródva nekiütközöm valaminek. Faragványokkal díszített, fekete színű oltár az, nászágyra emlékeztető. Meg kell erőltetni szememet ahhoz, hogy kivehessem a tetejére helyezett legyezőt és a parányi, zárt fedelű urnát.

Illusztráció: Samantha Keely Smith – Beget (2016)