Éjszaka

Leteszem a fejem.

Nehéz a párna, vízesések az emlékek.

Csak szeretnék…
Egy utat, ami vezet valahova,
Egy fonalat, ami nem csúszik ki a kezeim közül.
Kikötőket, ahol fellélegezhetek.

Egy párkányra támaszkodva merengek a messzeségbe.
Az idő körülöttem gyűrűzik,
eggyé válok múló perceivel.

Hajnalhasadtáig megreped a lelkem.
Forró homokon járok, égető kérdéseket sodor elém a szél.
Honnan tudhatnám, mi jó nekem,
amikor az irányt sem látom,
hiszen azt keresem?

Éber szemmel aludni,
a kánikulába hűvös félelmet fújni.
A fájdalom egy összekucorodás, majd talpra állás.

Nem éjjeli bagoly vagyok, csak ilyenkor merek tükörbe nézni.
Nem állnak mögöttem.
Fellélegezhetek.

 

Behatárolható

Közel vagy, mégis távol.
A lélegzeted felhasítja a bőröm.
Szétfeszíted az idegeim.

A távolság megszépítő mechanizmus.
Úgyhogy, ha közel jössz,
Elávolodok.

Nem keresem benned a megoldást.
Magamhoz evezek,
De ez még csak a kérdések vize, nem a megoldásoké.

Faggatom a szorongásom.
Próbálom megismerni a benne lappangó gyermeket.
Felsegítem, hogy együtt menjünk tovább.

Elhagysz?

 

(Illusztráció: Jessica Lisse: Les Heures Chaudes)