„az észleltekről haladéktalanul
értesíteni kell a felvonó kezelőjét”
„Tiétek az az üres 389-es?
Akkor hozzátok előre”.
Csöndszag, lombsusogások.
A vámvizsgálaton hamar túlesünk:
egy-két erősebb szívdobbanás,
erősebb fájdalom, hogy fáj most visszalépni itt –
mást nem hozok haza, a többi ott maradt az úton;
két puhadobozos Marlboro még, másnap reggelig.
Hamar elosztogatom.

A kamionossal Belgrád mellett ismerkedtem össze
egy csupahomok éjszakázós-parkolóban, este tíz felé
néhány sör mellett elhülyéskedünk.
Nem kérdeztük meg egymás nevét
(az útlevele tele van egzotikus
határátkelő-helységnevekkel),
de azt mondja, másnap elvisz, az Üllői útig,
kiegyezünk a Népliget-metrómegállomásban.

Állapotok, helyek csupán ezek:
én az érzésekre lennék inkább dühös:
az elvesztett, fakuló jelentésekre,
a bizalom végső utolsó-cseppjein,
mindjobban egyre csak magány.
Olyan nehéz megválni tőlük! mégis ők taszítanak
távolabbra, azonos-azonos töltésűt:
emberek, fogalmak, úsznak el, összegombolódva,
régóta halhatatlan, kipusztíthatatlan, fárasztó szó: haza.
Én őszintén mondhatom neked: kis kényelmetlenséget,
mást semmit nem jelentett ott, ahogy beléptem
kamionok és egyenruhák között –
nyájmeleg, egymás szaga, arcunkban egymás segge van,
kiáltozások és szorongatások, bizonygatás: ki inkább,
ki jobban és kinek kevésbé. Kinek ez, kinek az:
hogyan találkozhatnánk önmagunkkal?
Még nyár volt, délelőtt, sütött a nap, és ez történt meg ott velem.

Dél felől érkezem.
Amit találok: Kistelek. Kisváros,
határátkelő, unalmas fasorok,
zöldek búzamező és napcsobogás, kisszerű
komposztba-hallgatás. Fáj az is, hogy ennyi csak. De mi más lehetne itt?
Nem igazságos vagyok, csak összerendezem.
Újságpapír-foszlányok, üresség, dombok között.
Ezt most a Rózsadomb oldalából írom:
akarjam? nem mond el semmi titkosat,
túl könnyű térkép, néhány szelíd vonal,
egyszerre látkép és szégyenlős takargatás.

Én mégis szeretem, habár csak múltidő,
itt mostanra minden
üres vagy poros vagy megbízhatatlan,
itt nincsen megállás, itt nem tudok megállni
gyerekkor van itt, kötődés, gyűlölet.

Akárhogy is, most érzem az ősz szagát,
nem mintha bajom lenne tőle:
kicsit jobban fel kell majd öltözni,
tanulmányozni hulló leveleket, a felhők rohangászát.
Állapotok, helyek csupán ezek.

Ég veled, Budapest!
Hová tűntek el álomszép lányaid?
És hová lett a rengeteg idő?
Az elpazarolt fényes délutánok? Még nyár volt.
Káprázó, ódon fogalmak keringenek.
Ég veled, Isztambul! [mecsetek, fejkendők,
Galata-híd, kandalló, Taksim, Fatih, Tömer,
tengerek parkok lahmacun,
török nyelv otthon autóstopp!]
Nem igazságos ez, csak összerendezek.
Mindig csak arcképek, tájak és helyek.

Kérdezzek? Kérdezek.
Ha lett volna esélyem megmaradni itt,
mondd meg, jobb lenne úgy?
Ha még egyszer elmegyek, már ne innen jöjjek el?
Mondd meg: ki vagy te? Kihez beszélek?
Mondd meg: kit kezelsz? Minek?, mondd meg:
mi történt így velem?
Ne csak hallgasd az értesítéseket!
Megint: csak arcok, tájak és helyek.
Mozdíthatatlan függönyök.
Ha jó kezekben tudhatom, az megnyugtatna mégis,
ha elhagytam is valahol csillanó álmaim felőle.
Kezeld a liftet, repíts magasra,
a mozgásban volt a csillanás,
kisváros: így vagy úgy, tiéd marad, talán formálhatod,
tégy belátás szerint: tiéd az ország.