Itt következik a történet nyitánya
Zörögve, döcögve közeledett a szekér, maga előtt hajtva a sehová sem tartozó csillagtalan feketeséget, ami megelőzi a hajnalt. A bakon elzsírosodott zekét és artistamezt viselő alak ücsörgött, mögötte, a szekérderékban színes papírdíszletek, deszkára festett ördög, üresen kacsintó maszkok, szendergő színészek, csiripelő koszos gyerekek halma pihent. A városhatár szántókkal, gyümölcsösökkel teli buja szövedéke figyelte, amint az utazó trupp begördül a városkapun.
A falon túl hasonló kusza összevisszaságban sorakoztak az utcák, elfelejtett gyalogösvények helyén, vagy már nem látszó dombok kanyarulatait követve, régi, ismeretlen szándékokat nyomán. A fakeretes házak egyre terebélyesedtek, ahogy újabb és újabb szinteket húzott rájuk a szükség, míg a városlakóknak csupán tenyérnyi szelet maradt az égből. Néhol tér türemkedett ki az épületek közül, ahol most némán álltak a vásári standok, lacikonyhák, de embereknek friss nyomát nem lehetett lelni sehol. A süketen ásító utcákon kanyargott végig a szekér az épülőben lévő katedrális felé. Ez úgy meredt a főtérre, mintha őrt állna fölötte. Amint házak tetői fölött kibukkant az első angyal a magasban, fekete gyászmenet állta a komédiások útját. A kocsis vadul megrántotta a gyeplőt, a lovak nyihogva ágaskodtak föl. A tömeg kissé összerezzent, de amint nyugvópontra érkeztek a paták, ügyet sem vetve az idegenekre özönlöttek tovább a csúcsíves főhajóba a püspöki palota felől. A kompánia nagyot nyújtózott, halkan szót váltottak egymással, majd érdeklődő pillantásokat vetettek a lassan sodródó tetem felé, a tömeg közepén.
A holttest békésen mosolygott egy bársonnyal borított deszkán, de a püspöki ruha idegenül állt neki, hamvas fehér kezein is oda nem illően csillogtak a gyűrűk. A felékített ravatal alatt valódi gyásszal görnyedt megannyi szerzetes, mögötte előkelő urak, pompás asszonyok kara sóhajtozott. Amint az elhunyt lábát betették a főhajóba, felzendült a zsoltár: „Vide, Domini…”
Az egyik mellékkápolnában állt a díszes kőszarkofág. Négy markos kőműves emelte nyögve a tetejét, még bebocsáttatást nyert a tetem.
– Jó mesterek – szólt Diederich, az új, ájtatos képű püspök – Csak támasszátok ki valamivel a nehéz tetőt, egész éjjel imádkozni fogok jámbor elődömért, majd a templomi néppel befedjük a mi emberünket!
A főtéren eddigre, az őrgróf engedélyével, aki senkinek nem fizetett adót, már ácsolták a színpadot, kopott zekében már ott táncolt a Halál, korholta a későn érkezőket, mókázva jósolta mindenkinek a maga elmúlását.
Tán itt kezdődik az a történet, amit el akarunk mondani.
Uhl anyó reggele következik
Uhl anyó akkor nyitotta ki a szemét, amikor a mutatványosok kocsija behajtott a gyászos városba. Lószőr matracán összehúzta öreg testét, kezeit kidugta a paplan alól.
Hideg, gondolta. Ma sincs kedve kikelni a takarók közül. Kitekintett a függöny alatt az ablakon, a nap állásából próbálta megállapítani, mennyi lehet az idő. Nem tudta eldönteni, forduljon-e a fal felé, vagy keljen föl? Körülbírálta magát, és meg kellett állapítania: ma is szabad ember. Nincs már dolga, kötelezettsége. Végül is fölkelt. Kis kályhájában fölpiszkálta a tüzet, tejet forralt, azt kortyolgatta s egy kenyércsücsköt mártogatott bele, hogy kis teste is legyen. Uram Isten, majdhogynem átlátszó vagyok, futott át a fején, ahogy a kenyér felét inkább visszacsomagolta egy kendőcskébe. Nem igazán volt éhes. Évek óta egyre kevésbé éhes, egyre kevesebbet alszik.
Végtelen nyugalommal tekingetett ki az ablakon. Nézte az utcakövet, nézte a várost, történt-e az éjjel valami látható változás. Nem történt. Kicammogott a kert végébe, bezárkózott kissé a fabódéba. Visszatért az apró szobába. A sarokban, fa háromlábban lavór állott. Az anyó megmosta az arcát. Lassan egy órája talpon volt, emberré válásának lassú folyamata kezdett lezárulni. Töprengett, mit csináljon. Fonogathat vagy hímezhet kicsit. Vagy nem. Lemehet a piacra. Vagy nem. Ehet itthon hideget, vagy főzzön valamit? Amióta egymaga van a nagyvilágban, ezek egyre nehezebb kérdések. De, mit lehessen tenni?
Már letett arról, hogy bizonygassa magának, vagy másoknak, hogy az élethez keményen kell dolgozni. Csak azt tette már, ami legszükségesebb volt, vagy ami nyugodt unalmát tette kissé változatosabbá. Sokszor félbehagyta amit éppen csinált, s csak emlékezett. Leporolta régi emlékeit, fölidézte a fontosnak tűnő pillanatokat, s számot vetett, vajon most is fontosnak látszanak-e még? Így aludt el az anyóka a parázs mellett, ősz fejét békésen félrehajtva, emlékei között tapogatózva.
A város élete a temetés után zavartalanul telt, de ebben az anyó már nem vett részt. Mindenki élte a megszokott napjait. Az emberek hóbortjaiknak, vesszőparipáiknak sugalmazására tettek, vagy nem tettek valamit. Elvégre ezt hívjuk életnek.
Diederich püspök alászállása
A főtér gerendavázas házainak fehér tapasztása, mint megannyi szemfehérje villant a katedrális felé, mert már tudták, hogy itt kezdődik az az ördöngős éjszaka, amit még sokáig emlegettek a városban, s aminek történéseit sokan és sokféleképpen próbálják magyarázni, mind tévesen. Most álljon itt az igazság egy részéről a bűvös láncolatnak, amiről tudomásom van, és pontosan tudunk okot és okozatot. Elsőnek nézzük meg, miben mesterkedik az alkony leszálltával a jó és jámbor Diederich, a város újdonatúj püspöke?
Már korábban utasította minden emberét, hagyják magára a szarkofág mellett, had fohászkodjon az elhunyt üdvéért teljes nyugalommal. Most térdelve, fejét leszegve várta, hogy egy napszálltával érkezett zarándok kigyönyörködje magát a mosolygó angyalokban, a valóságos anyának látszó Mária-szoborban, s bevackolja magát a katedrális melletti zarándokszálláson némi beneficium fejében. A püspök türelmes volt. Tudta, nincs olyan távoli cél, mit csöpp várakozás fejében meg ne lehetne oldani.
Lám, angyali türelme egészen a püspöki székig repítette, s már pusmogják, hogy az egyház hercege, választó bíboros lesz egy évtizeden belül. Jól pusmogják. Annyi kenőpénzzel, amennyit ő küldött Rómába, tán még egy fél évtized is bőven elég lesz. Bolond jámbor elődje inkább egy életen át mosdatta a leprásokat, és ájtatoskodott az egyszerű szerzetesek között, míg ő, a bölcs öles léptekkel és dudorodó erszényeket szertehagyva lépett egyre magasabbra. Mégis, mit lehessen tenni? Nem volt ő rossz ember, csak nem hitte, hogy a templom egere szegény kell maradjon.
Most azért gyötörte térdeit és mímelte az imádságot, hogy amikor végre egyedül marad, kiszedje a szarkofágból a sok aranygyűrűt, fölös díszt, amit botor módon örökre elzárnának a világtól.
Holtában csak terhére lesz ez a cicoma… így okoskodott, miközben fél szemével tessékelte ki a zarándokot a templom sötét csarnokából. A csöndben csak tulajdon légzése vert csöpp neszt. Végre felállt. Türtőztette magát, és nem rohant oda a kitámasztott szarkofághoz.
Csak türelem.
Nehéz bársonypalástját derekára tekerte, feltűrte ujjasát, és könnyeden odalépdelt elődje sírjához. Benyúlt. Széttárt ujjai a levegőt kaszálták, de nem találták a tetemet.
Ej, túl mélyen vagy, koma, morogta magának. Kénytelen kelletlen áthajolt a hideg kőperemen, úgy nyújtózkodott. A fene egye meg az oktondi kőműveseket, hát a pokol nincs ilyen mély, szitkozódott. Hát így se érlek el? Lesz, ami lesz, én bemászok, ha már itt vagyok!Fölvetette egyik lábát, mintha lóra szállna, majd fölhúzta magát a sír nyílásáig. Lábbal előre beleereszkedett a sötétségbe. Palástja beleakadt a kitámasztó fába, és… BAMM. Óriási robajjal záródott le a sír.
Püspököt így káromkodni még ember nem hallott, mint ami a jó Diederich torkán most bömbölve, rémült hörgéssel szaladt ki. Elődjén tapodva, hátával próbálta megmozdítani a nehéz kőtömböt, de az meg sem mozdult. Őrjöngve sikoltotta a segítséget a fojtogató sötétségben. Jó ideig püfölte öklével a hideg követ, de csak felhasadtak bütykei, a fájdalom összezavarta a fejét. Magába roskadt, és átölelte elődjét, úgy kérte az Isten bocsánatát, és imádkozott, hogy reggelig kibírja. Hüppögéssé csendesült a jajveszékelése, lélegzése elnehezült. Lassan fogyott a levegője. Aranyló pettyek jelentek meg a püspök sötétbe meredő tekintete előtt.
Bonifác diák próbatételének esete
Az alkony óráiban Bonifác diák rótta a külváros szűk és koszos sikátorait, és balsorsán kesergett. Igazán nem is volt már diák, Károly iskolamester kirakta őt s még sok szegényebb polgári gyereket az osztályokból, hogy a jobban fizető kereskedők, nemesek sarjai unják a latinórát, karcoljanak asszonyképet a hátsó padokba, felejtsék el Ovidiust.
Az ifjú Bonifác ott találta magát a nagyvilágban, kisemmizetten. Hát hol folytathatja ő tanulmányait? Kössön útilaput a talpára, vadásszon uradalmak hattyúira ínség idején? Holnap még a kollégiumból is kiparancsolják, mint nem odavalót, hová egykor apja adta, kinek már hírét sem tudja.
Mit lehessen tenni? Merült fel az emberiséget öröktől lázban tartó kérdés a néhai diák elméjében. Platónnak is volt barlangja, Diogenésznek is volt legalább egy hordója, de hová menjek én? Mesterséghez nem értek, tanulmányaim végére nem érhettem, mi is vagyok hát egymagam? Míg ekképp töprengett, kirázott egy kavicsot hegyes orrú cipőjéből, és mélységesen elveszettnek érezte magát.
Jó sorsa, bánata, két lába végezetül is a csöndesen figyelő főtérre vitte útját, ahol földerengett a katedrális fehér tömbje.
Az Isten háza. Lám, neki van hol lakni, és ő uralkodik gaz iskolamestereken.
Irigykedett Bonifác diák. Azután elszégyellte magát, és jámbor gondolat ébredt a lelkében: Nincsen már neki igazán atyja az Istenen kívül, hát megbeszéli vele a dolgot. Mit lehessen tenni? Nem adna-e némi segítséget? Nem tudna-e kölcsönadni valamennyit, csak míg rendbe jönnek a dolgai?
Óvatosan lépte át a templom küszöbét. Nem igazán volt ő beszélő viszonyban az Istennel. De a szokatlan idők szokatlan lépéseket vonnak maguk mögött, hát meg kell próbálni. Bonifác diák tétova léptekkel ténfergett a homályos katedrálisban. Nézte, hogy tekintenek le a donátorok, mosolygó angyalok, hogyan figyeli őt a megfeszített Jézus.
A szeme sarkából valami fényeset vett észre Bonifác. Egy szépen aranyozott ereklyetartó hevert a földön, az egyik oszlop lábánál. Valami gyermeki koponya üveg mögött. Nyilván valami bámész novícius hagyta itt a temetés után, és elfelejtkezett visszatenni a klastromba a többi közé.
Le kell szögezzük, hogy Bonifác igazán jóakaratú, szelíd fiú volt, de amint az aranyozott foglalatban ragyogó kövekre tekintett, szokatlan vágy kerítette hatalmába. Mondom, szokatlan idők ezek. Mit nem tesz meg az, akinek nincs semmije?
Miért ne? Miért ne vihetném el? Fölosonok a kollégium padlására, lefeszegetem az aranylapokat, egy késsel kipiszkálom a drágaköveket. Elmegyek a zsidó pénzváltókhoz, akik sohasem kérdeznek, és úr leszek. Ragyogott föl Bonifác.
Gyanakvón pillantott körbe, belesett minden oszlop mögé, és mikor bizonyosra vette, hogy egymaga van, hóna alá csapta a díszes dobozt, és megindult a kapuk felé. Lelkében vívódással és szívszorító félsszel, minden lépést kétszer meggondolva sandarolt kifelé, igyekezve a jó lelkiismeretű emberek képét magára ölteni.
Bonifác diák, a friss tolvaj hirtelen összerezzent az egyik mellékkápolna mellett elhaladva. Rekedt és nagyon távoli beszédet hallott meg. Mint az őz, megmerevedett, nem tudta mit tegyen, szelíd szemei riadtan keresték a hang forrását. Nem látott sehol senkit, csak a távolságból szóló elgyötört hang kongott a bolthajtások között. Felnézett, és a magasságban Jézus megfeszített teste függött.
– Tolvaj lettél – szólt a hang –, többet akartál. Megkísértettek.
Bonifác térdre rogyott, és könnyekkel telt meg a szeme. Lám, milyen gondos atya az Isten: szót vált ő a bűnösökkel. Némán nyeldekelte a könnyeit.
– De megbocsájtatnak. Meg kell bocsájtsanak. Jóakaratú a mi urunk! – suttogta a hang.
Bonifác diák lehajtotta fejét. Amint bűnös útra lép, lopni kényszerül mások gazsága miatt, Isten elküldi az ő fiát neki, hogy visszataláljon. Elmaszatolta könnyeit, felállott, dacosan fölnézett a feszületre.
– Máskor azelőtt is szólhatsz, mielőtt megtenném – lehelte a sírás elfojtásától némán, majd lába elé se nézve kiszaladt a templomból.
Eközben, a mellékkápolnában, a szarkofágban Diederich püspök, rettegve az égi igazságszolgáltatástól, fuldokolva befejezte bűnbánatát:
Az ember nem azért tisztességes, mert nem volt alkalma lopni.
Diederich püspök félve, a sötétbe meredve elhagyta egyházi hivatalát, emberi életét.
Bonifác sírva szaladt utcáról utcára, míg nagy sokára megnyugodott madárlelke. Ekkor vette észre, hogy bűnének tárgya, az ereklyetartó még mindig ott van ball kezében, elfehéredett ujjakkal szorítja még mindig. Undorodva ledobta a kövezetre, majd hátrálva nekiütközött egy kapufélfának. Sarkon fordult, és egyenes derékkal határozott léptekkel a kollégium felé vette útját, hogy elbúcsúzzon a kapus baráttól, az udvaron álló nagy gesztenyefától, és vándorlásba fogjon, az Isten tudja hová, de az ő segedelmével.
Berthold és Egbert urak rövid ismeretségének története következik
Berthold és Egbert urak olyan emberek, akik még az ördögnek is tudnak új fogást mutatni. Ezt a jellemzést öngamukról adták, hát fogadjuk ezt kétkedéssel. Mi meg vagyunk róla győződve, hogy Berthold és Egbert uraknak mutat az ördög új és új dolgokat, mint ahogy az kiviláglik a következőekből.
Éjfél borult a háztetőkre, és egy füstös kocsmából duhaj mulatozás hangjai szűrődtek az utcára. Egy asztalnál két alak kockázott már vagy egy órája. Egyikük kövér, hatalmas katonaembernek tűnt, és a másik is. Nem tudtak felülkerekedni a játékban egymáson.
– Negyvenhétszer hatost dobni…– hitetlenkedett az egyik szájtáti kibic abban a pillanatban, mikor Diederich püspök éppen haláltusájában vesztesnek mutatkozott és megadta magát a sötétségnek.
A két kockázó egyre több fényes aranyat rakott az asztal közepére, miközben megszámlálhatatlan kancsó italt töltöttek magukba. Már jócskán a sárga föld alatt jártak, hiába vizezett a korcsmárosné minden italt.
E marcona alakok a szóbanforgó urak, és mindketten cinkelt kockákkal játszottak.
– Aztán, komám, miért vagy ebben a városban? – elegyedett beszélgetésbe Berthold.
–Adószedő volnék, koma. Másutt a törvény elől futnom kellett, ezt megelőzendő, itt pandúrnak álltam. Hát te? – Kérdezett vissza Egbert, ahogy öt hatost gurított ki éppen.
– Cimbora, akkor mi társak vagyunk. Én is most állottam be az Őrgrófhoz. – ő is kigurította a hatosait – Én a Szentföldről jövök, de itt zsoldos nem kell, hát, mit lehessen tenni?
Akkortájt erősen megnőtt az adószedők létszáma a városban, ugyanis az őrgróf nem akarta mérsékelni adóit. Emelni se akarta, az igaz, de azt meg kellett. És mi egy őrgróf, hogy gazdasági szükségszerűségekkel vitatkozzék.
– Aztán, cimbora, miért hagytad ott a Jeruzsálemet? Úgy hallom, el kell most oda minden verekedésben járatos szakember – tudakolta Egbert, miközben tőrével hanyagul piszkálta körmeit.
– Csupa fejetlenség az egész – húzott nagyot korsóján Berthold – Az még csak hagyján volna, hogy megesznek a legyek, és meglenni nem lehet délben a forróságtól, de hallgass ide, mik vannak! Ott vagyunk Jeruzsálem alatt. Összefutunk egy itáliai zsoldos csapattal. Ezek ránk lőnek, egy nyíl elviszi a strázsamestert. Én nyargalok azonnal a kurafiak felé, oszt ordítok: „Meg vagytok ti őrülve, mi veletek vagyunk.” Azok a kurva taljánok meg állnak értetlenül. Úgy kellett segíteni nekik becélozni a várat. Kevés ott a szakember, oszt sok ahhoz képest a szaracén.
– Te, koma, mi a különbség egy szaracén és közöttünk? – érdeklődött Egbert egymás után hatost lökve kockáin.
– Hát, hogy mi ketten vagyunk.
– Hallod-e? Te csúnyán visszaélsz azzal, hogy akárki lehet hülye – förmedt játékostársára Egbert, és újabb korsóért kiáltott. – Úgy értem, milyenek ezek a pogányok?
– Hát, sötét a bőrük, falják a hagymát, több asszonyuk van, a városaikban meg nem lehet megmaradni, mert minden toronyból ordít valaki.
– Hát, biztos lenn hagyta a kulcsot.
– Na de ennyiszer napjában? – Értetlenkedett Berthold, és rákacsintott a másik zsiványra, jelezve, hogy megunta a kockázást, a nyereséget meg átengedni nem fogja. Ez vévén a jelet, megigazította tőrét, végül így kiáltott:
– Elég volt mára a szerencsepróbálgatásból. Én nem tudlak legyőzni téged, te engem, menjünk hát végre a laktanyába, aludjunk egyet, majd holnap új próbát teszünk.
Azzal pontosan félbetúrta a pénzhalmot karjával, s besöpörte a csengő aranyait erszényébe, és tarisznyájába süllyesztett észrevétlen egy rozskenyeret valami otthagyott deszkáról.
– Táguljatok innét – reccsent rá Egbert a bámészkodókra. – Az életben is, mint a sakkban, parasztból van itt a legtöbb! – morogta, míg átpréselte magát a sokaságon alkalmi cimborájával, és kiléptek az éjszakai hűs levegőre. Kissé hagyták, had jusson lélegzethez borgőzös fejük, meggyaláztak egy kapualjat, majd bizonytalan léptekkel elindultak az őrgróf szolgáinak szállása felé.
Ahogy jobbra, balra fordultak, alabárdos őr lépett eléjük lámpását magasba emelve, vaskalapja árnyat vetett orcájára.
– Állj – kiáltotta az őr – Ki jár ott?
– Ne strapáld magad testvér – szólt Berthold – mi is az őrgróf emberei vagyunk. Fáradt adószedők. Hagyj minket menni a szállásunkra, mert hosszú, munkás nap van mögöttünk.
– Hát táguljatok – vetette oda strázsa, és feladva reményét, hogy kitöltheti az éjszakai őrséták egyhangúságát valami szabályszegőn, elcsörtetett.
– Ejj, ezek a porkolábok olyanok, mint az ördög. Sohasem alszanak! – horkantott Berthold.
–Igenis alszanak! – jegyezte meg Egbert – Mikor el kellett jönnöm Kölnből, akkor a teljes városőrség nem aludt miattam, de utána rendesen kipihenték magukat.
–Ezt honnét tudod, ha leléceltél onnan?
–Miután elkaptak és megvertek, elmesélték. Aztán amíg aludtak, csak sikerült megpattanni. Ha ott maradok, akkor nem vagyok itt, azt holtbiztos.
–A vége így is, úgy is, hogy vége lesz, nem?
–Eddig még nem volt vége. Hogy az a…– kiáltotta Egbert, mert megbotlott valamiben, majd olyan cifrát káromkodott, amit le nem írnék. A lényege összefoglalva: Isten férfi.
– Ne ordíts – csitította Berthold a társát – inkább ide figyelj – és rámutatott arra az aranyozott ládikóra, amiben fölbotlott Egbert – Megcsináltuk a szerencsénket.
– Hű, a szentségit! Hát, gazdagok vagyunk, komám!
A két adószedő néma örömtáncot járt, majd Berthold lehajolt a ládikóért, és gyönyörködve szemlélte. Álmok szövődtek alkoholtól mámoros elméjében. Aranygombos kabátban és selyemharisnyában fog járni, vesz egy lovat, tán földhöz is juthat, ha jól forgatja a pénzét. Csak ez az akasztófavirág ne volna itt, mellettem… gondolta az aranyat simítva. Ha eleget ivott, el tudom vele hitetni, hogy ezt csak álmodta… Mindenre készülve kitapintotta tőrét a zubbonya alatt.
Egbert elméjében is ezek álomképek tódultak. Majd fejszámolást végzett: ha elosztják ezt a kincset, nem lesz elég az aranygombokra. Talán egy fél harisnyára futna belőle. Vehetne a maga részéből egy elaggott lovat. Földre nem jutna, csak italra, amikor elkeseredik majd, hogy nem vitte sokra az életében. De, ha mind az enyém volna, hát úr lehetnék, gondolta komoran, és leszegte busa fejét.
Gonosz, gyilkos gondolatok forrongtak Egbert elméjében, ahogy újra megindultak a szállásuk felé. Kissé lemaradva cammogott Berthold mögött.. Kitapintotta övén a tőrét, és nagy hirtelenséggel kirántotta, majd hátulról zsiványkomája nyakába döfött. Annak még annyi ereje volt, hogy csodálkozva hátraforduljon, és tágra meredt szemmel, értetlenül reámutasson friss barátjára. Majd megrogyot, eldőlt, és nem mozdult többé.
Egbert lehajolt a ládikóért, megtörölte kését.
– Hát, jól mondtad, koma, hogy ez a vége, nem?
Egbert úgy okoskodott, hogy nem jó a városban maradni. Őt látták utoljára ezzel a mákvirággal, inkább kiszökik a városból még az éjjel. Egbert, amolyan tetők lovagja, fölkapaszkodott az egyik házon, majd a cserepeken bukdácsolva gaz szerzeményével eljutott a várfalig, ott leereszkedett a mélységbe, és lábát nyakába kapta, elsietett a holdfényben, áthágva szántókon és kaszálókon, arrafelé, ahonnan a komédiások érkeztek.
Ekkehart lovag látomásai
Ekkehart a város menti ligetekben lakott már két napja. Nem olyan rég indult atyja birtokairól, hogy saját jussán földet szerezzen. Második fiúgyermekként előtte állt a világ, hozzá csak neveltetése, erős páncélja tartozott. Teli erszénnyel bocsájtották útjára, de itt nem részletezendő okok nyomán az erszénynek lába kélt. De, hát mit tehessen az az ember, akit kioktattak bajvívásra, solymászásra, versmondásra, de nem tanult semmit a városi kurvák körmönfont ármánykodásairól?
Éhezett Ekkehart lovag, miután páncélját is zálogba csapta, és lovával a városhatárban kóborolt, őrizetlen gyümölcsösökbe vetve be magát, elkószált baromfikat, lábasjószágot hajtva. Sértett büszkesége nem hagyta, hogy bátyjához térjen haza. No, meg valamennyire gyűlölte is fivérét, hogy miatta ilyen helyzetben találta magát.
Az éhségtől sajgó gyomra aludni nem engedte, hát karikás szemekkel poroszkált lován, hátha talál valami ehetőt a hold selymes fényében fürdő tájon. Ez akkor történt, mikor Berthold megszűnt ismerni Egbert urat.
Az éhezés első napján még sokat gondolt rangjára, neveltetése okán szerzett előjogaira, de amint elmúlt két nap, leginkább nyilalló gyomra kötötte le figyelmét. Visszaemlékezett a letűnt lakomákra, kutyáknak vetett koncokra. Elképzelte magát bátyja helyébe, hogyan aludna most teli hassal, nem gondolva a jövővel semmit.
Amint sötét gondolataiba merülve lovagolt, egy bokor mögül bizalmatlan külsejű egyén bukkant ki, hóna alatt valami sárgán fénylővel. Ekkehart figyelte, hogy vág át az alak az előtte elterülő tágas mezőn.
Az az ember nem járhat tisztességes úton, ismerte föl a lovag, és sarkantyúba kapta lovát. Előhúzta kardját, amit nem volt hajlandó zálogba adni, és az éjszakai tolvaj nyomába rúgtatott.
Egbert – mert ő rohant át a réten – amint észrevette, hogy üldözik, magához szorította gazdagsága zálogát, és megfeszítette inait, menekült valami bokor felé, ahol le tudja rázni a nyomában vágtató lovast. De mit ér a gyalogos ember egy nemes paripához? Egbert felbukott, s még éppen hátára fordult, s védekezőn felemelte az ereklyét, de Ekkehart átrobogott rajta, s lecsapott a zsivány fejére.
A lovag lepattant a nyeregből, és érdeklődve emelte föl az aranyládikót, majd kitapintotta a dudorodó erszényt, és a tolvaj tarisznyájából kifordult kezei között a rozscipó. Volt idő, mikor Ekkehart eldobta volna a barna cipót, míg fehérkenyérhez nem jut, de két napi bogyókon tengődés rendszerint elmossa az ilyen úri szokásokat. Hatalmas, nyeldeklő falásokkal tűnt el az étel a lovag szájában. További élelem után kutatott. Ételt ugyan nem talált, de boldogan pattant vissza a nyeregbe, féltőn ölelve az ereklyetartót.
Mindjárt itt a hajnal, tekintett föl az égre a lovag. Irány a város. Amint megnyitják a kaput, eszik egy fogadóban, dézsába fehér fürdőlepedők között, illatos vizekben pihen, majd kialussza magát valami vadkörte illatú nő oldalán, ha akad ilyen a városban. Így gondolkodott, de a sorsnak más tervei voltak. És, ha a sorsnak más tervei vannak, mit lehessen tenni?
Az eset idejében tán így mondták volna: a cipóba ördög harapott, vagy átkot mondott rá a sütőmester, netán a galádul szerzett kenyér elveszi méltó büntetését, de mi, akik ismerjük ezt a láncolatot, tudjuk ennek az okát is.
A rozskenyér mélyén, ahol ember nem láthatja, gomba virágzott. Az anyarozs volt az, ami szálaival ott lakott a kemény héj alatt. Elég volt csak, hogy a rozs, amiből sütötték, kis nedvességet kapjon, s a lenge szellőn utazva odavetődjék egy apró spóra és életre keljen. Ez túlélte az őrlést, a kemence forróságát, és virágzásnak indult úgy, ahogy Isten parancsba adta minden élőnek, hogy sokasodjék.
Ekkehart vígan ügetett a réten át. Valahogyan színesebbnek látta a világot. Furcsán vöröses volt a kéklő ég, lilásan csillant a harmat a füveken, és túlvilági boldogság kerítette hatalmába a lovagot. Végtagjai kihűltek. Nyilván a hajnal, gondolta. Szempillái meg-meg rebbentek. Nehéz volt koncentrálni bármire is, gondolatai szaporán száguldoztak, de semmihez sem ragaszkodott túl hosszan. Élvezettel lélegzett nagyokat a hűs, hajnali levegőből. Lehunyta hát szemét, és hátraszegett fejjel élvezte teste különös bizsergését. Lassan betelt ezzel az érzéssel és új ingert keresett. Feltekintett a még égő csillagokra, hahotára fakadt: Táncoltak a csillagok. Körtáncba fogtak. Végtelenül kavargó tánc volt az égbolt, leginkább csipkézett rózsaablakra emlékeztette Ekkehart lovagot. Kissé beleszédült a forgatagba. Hevesen megrázta fejét, és megrökönyödve figyelt föl rá, hogy a gyümölcsös fái, melyen épp átlovagolt, pompázatos, ruhátlan dámákká változnak hirtelen.
– Ekkehart! – fuvolázták a kecses úrnők – Ekkehart, már csak rád vártunk, gyere.
Mit tehet ilyenkor egy ifjú férfi, ha nem nyomasztja őt társadalmi elvárás, és nem félti jó hírét? A lovag sebesen meghúzta a kantárszárat, leugrott a lováról, és tavaszi érzésekkel ágyékában sietve a nimfák közé ugrott. Azok susogva csalogatták. Ekkehart épp csak megérinthette combjukat, vagy ujjai között siklott egyiknek a haja csak egy pillanatra, a másiknak ajka melegét érezte éppen, de mind kicsusszant a közeléből. Ekkehart élvezte ezt a játékot. Kacagva, forgolódva kapott ide is, oda is.
Vágya gőzén át egyszerre aggódás fogta el. A kevés tulajdonú ember aggódása sajátjáért. Visszatekintett lovára, megvan-e még rendben, folytathatja e évődését az aranyszínű petyekkel zsongó hajnalon. Amint a lovát kereste tekintetével, elszörnyedve látta, hogy a lova sehol sincsen, helyén óriási csigaház. Az okos, csillagos lófej helyett egy szakállas emberarc meredt rá. A lovag elméje elhagyott tavaszt, a hajnalt, szép lányokat, félelmében felordított és reszketés fogta el. Kiguvadt szemmel meredt az emberarcú szörnyre, és egyszerre megrogytak lábai. Térdre esett. A lábában gyúló fájdalom ráébresztette, hogy rémületén túl teste is van, és felpattant, hogy rohanva elbújjon a bestia elől. Mintha megnyúltak volna a távolságok. A terek nem megszokottan kapcsolódtak. Ekkehart szaladtában nem is gondolkodott, hirtelen miért van fölötte a harmatos föld, jobbra a táncoló ég, balra a semmi, talpa alatt gyümölcsfák.
Törte a gallyakat, majd hirtelen, tétován megállt. Egyik kezében megpillantotta az aranyozott dobozt a koponyával. Amint beletekintett az üres szemgödrökbe, minden addigi gondolata eltűnt a két füle közül. Nem emlékezett, mi elől futott. Körbetekintve elcsodálkozott, mert az egyik fa alatt egy kámzsát viselő medve ágaskodott, és egy csapat madárnak magyarázott.
–Elsőnek fölvágod a hagymát, csak azután hinted meg kakukkfűvel vagy zsályával – dörmögte a tányértalpú tanító.
–Ez nem a valóság! – kiáltotta Ekkehart lovag, amikor végre szólni tudott. – Ez nem lehet igazi!
Megfordult, és mély levegőt vett, hátha kitisztul a feje. Nem múlott el a világ színes kavargása, aranylóan táncoltak a csillagok, és végtelen gyümölcsösök kavarogtak körös-körül.
Egyszerre lecsillapodott a végtelennek tűnő forgatag és Ekkehart lovag egy tó partján találta magát, melynek közepén bús várúrnő ült pompásan felszerszámozott paripán, és sírt. Brokátruhája a vízbe lógott, főkötője illően eltakarta haját, sápadt nyakán gyöngyök futottak. Ekkehart tudta, vagy tán inkább sejtette, hogy egy fiatal özvegyet lát. Maga sem tudta, miért gondolja ezt.
– Óh, Úrnő! – szólította meg az özvegyet a lovag félénket – Miért sírsz, hát nincs támaszod? Ha egy alázatos bűnös szolgálatodra lehet, hát rendelkezz velem.
A nő félénken föltekintett, szeme megállapodott a lovagon. Rózsaajka mosolyra húzódott, és nagyon szelíden, várakozón nézett Ekkehartra.
– Értek én minden udvari mesterséghez – bizonygatta a lovag, és belépett a tóba – Kedvedért sólymot nevelnék, mosolyodért szarvasra vadásznék, intésedre fegyvert ragadok, ha kell – ígérte Ekkehart, és egyre beljebb merészkedett a tóba – Oktattak engem dalra, táncra, szerelemre. Tanultam nemesnek lenni, várat, uradalmat igazgatni – az úrnő hívón kinyújtotta kezét.
Ekkehart lovag mély meggyőződéssel mondta ezeket. Kimondott szavait igaz szándék vezérelte. Ő a jelenben létezett most csak, mint egy gyermek. Mit neki régi tervek, városi szerelmek, igazán vágyakozott ennek a nőnek a társa, támasza lenni. Közben hülő végtagjaiból a hideg tovább kúszott testében, de mégis gyöngyözött a homloka, szeme sarkában aranyosan fénylett minden.
– Egy pillantásodért lemondok minden más nőről e földi életben, csak téged lássalak én, fölhagyok eddigi bűnös életemmel. Végy bizalmadba, és kitartok melletted. Erre tanítottak. Nemes lovag vagyok én, akinek rád kell vágyakoznia, és alázatosan szolgálni téged.
A tó hideg vize már a lovag melkasát is elborította, de ő csak ment tovább, és engedte, had toluljanak a szavai szabadon, már csak az úrnő biztató szemeit figyelte. Hirtelen a feje is elmerült, szóáradata elnémúlt. Még itt-ott buborék vetődött a víztükörre, de lassan minden elcsöndesedett, és csak az ébredező kertek neszei hallatszódtak.
Itt a történet zárlata következik
Mint azt már említettem, ördöngős éjszaka volt ez. A hajnali misén nem találták az új püspököt. Az utcán egy holttestre leltek. A csősz egy összetiport tetemet szedett össze a mezőről. Az erdőkerülő egy kóborlovagot húzott ki a halastóból. Ezek azok a furcsa események, melyek történetét meg tudjuk magyarázni.
Ám történtek még esetek, amiknek a pontos lefolyását még mi sem ismerjük: Egy teljes kocsma jelenést élt át. Az egyik asztal, amin egy csavargó könyökölt, cseppfolyóssá vált, és elindult a mennybe. Ugyanennek az ivónak a korcsmárosnéja belebucskázott a kútba.
Gyermek fogant egy zárdában.
Károly iskolamester kizuhant a kollégiumi szobájából. Mivel a városi diákság jó része hajnalra köddé vált, így a vizsgálóbíró tanúk híján mai napig nem tudja megállapítani, ugrott-e, vagy lökték?
Egy vásározó fia eltűnt. Igaz, később megkerült. Egy zárdából mászott ki éppen, mikor a városi őrség megtalálta. Hiába, ez a történet megoldódott, de a polgárok ezt is az ördöngös események közé sorolják.
Egy kövér kadúrmacska lefialt. Két cirmos és egy vörös gyermeke lett.
Minden harmadik sajtárban megaludt a tej. Az erre vonatkozó adatokat mai napig őrzik a város levéltárában.
Az őrgrófhoz császári küldöttség érkezett. Nem sokkal ezután az őrgróf eltűnt a városból, és császári kinevezéssel egy pont ugyanolyan alak érkezett, mint a régi őrgróf.
S egy eset van még, amire nem is szükséges magyarázatot adni: Uhl anyó álmában elhagyta ezt a világot, nem rendezgeti már az emlékeit. Ráncai mögött békés mosolyba merülve találtak rá, mintha tudna egy titkot, amit más nem.
A főtéren ott volt a pokol. Festett tüzek perzseltek, parókás bűnösök sivalkodtak, szakadt harisnyás ördögök röfögtek a szájtáti tömegnek. Mindenki nézte, játsszák a rossz jövőt, és senki nem tekintett föl. Ha így tesznek, láthatták volna, hogy ott táncol kopott zekéjében a Halál a katedrális tetején, mögötte Uhl anyó, az őrgróf, Ekkehart lovag, a korcsmárosné, Diederich püspök, Berthold és Egbert urak, Károly iskolamester. Táncoltak, hajlongtak végig a tetőgerincen, míg nem az oromhoz értek, ahol a Halál könnyedén tovalebben egy gyönge szellőn, kezében az anyóka keze, de a többiek, mind aláhullottak a mélybe, ahol ott várta őket a pokol festett maszkjaival, játszott szenvedéseivel. De, mint mondtam, ezt nem látta senki sem.
