Címke: kritika / tudomány

Bejegyzések

Zenélhet a sivatagi szél

Hozzászólás most!

Csehy Zoltán új kötettel jelentkezett.

 

 

A műfordító tevékenységéről (Hárman az ágyban, valamint Beccadelli- és Petrarca fordítások) tanulmányairól és verseiről ismert költő nem kevés díjjal dicsekedhet, legutóbb József Attila-díjjal jutalmazták. Legújabb kötete a Homokvihar saját verseket tartalmaz, két könyvre csoportosítva. Az első könyv a Nottetempo főként XX. századi komolyzenei témájú, a második, Homokvihar, inkább az antik mitológiához kapcsolódó verseket vonultat fel.

 

A kétféle témaválasztás nem véletlen, Csehy klasszika-filológia végzettsége és zenei műveltsége (kortárs komolyzenéről rendszeresen ír kritikákat) minden egyes költeményre hat. A két könyv egymás mellé helyezése, kapcsolódása kétségbevonhatatlan, ugyanis a zene visszatérő eleme a második könyvnek is, valamint az első könyv is szorosan kötődik görög alakokhoz. Ez nem csupán az antik görögségre vonatkozik, hiszen megjelenik Kavafisz, modern görög költő is, akinek Csehyre való hatását sem lehet elvitatni. Ugyanakkor az Echó című versben Kerényi neve, mint ókortudós, a mitológia ismerője is feltűnik. A könyv jól felépített, a kiadás igényes, beleértve a borítót, Hrapka Tibor munkáját, amely egy összetekert kotta örvényében tehetetlenül sodródó férfitestet ábrázol, így idézve fel a homokvihar képzetét.

 

A megszerkesztettség az egyes verseken belül is érvényes, nem csupán a kötet egészére nézvést. Számos olyan vers épül a könyvbe, mely költői játékon túl az olvasói játékra is épít. Ilyen például a Cage Pozsonyban című, mely tíz másodperces időintervallumokra osztja a szöveget, és szerzői utasításban közli, hogy az időkorlátokat meg kell tartani, bár az egyes percek tetszőlegesen felcserélhetők. Ide sorolható a Kavafiszkassák is, amelynek szövegén belül betűk és betűkapcsolatok kiemelés révén összeolvashatók, olyan szöveget adva, mely a megelőző versben (Orfeokassák) is jelen volt („A madarak lenyelték a hangot (…) Ez már az öregség jele, de nem jelent semmit”).

 

A versek felépítésénél érdemes kicsit elidőzni. A költemények szabadversek, nem találunk kötöttséget a formákban, a rímeket teljes mértékben elhagyja a szerző, s bár a téma (zene-antikvitás) felvethetné a klasszikus metrumok alkalmazását, erre sem kerül látványosan sor. A szövegek ezáltal gyakran áradóvá válnak, hosszú bővített mondatok, vesszők halmozása jellemzi az írásokat. Ez főként a hosszú verseknél érzékelhető erőteljesen, ahol azzal is számolni kell, hogy ez az áradó-jelleg megakasztja az olvasást (Webern halála, Orpheusz, Homokvihar). Noha, ez minden bizonnyal szándékos eljárás, hiszen az avantgárd irányzatához erőteljesen kapcsolható a kötet, mind a zeneszerzők, mind Kassák nevének bevonásával, mégis sokszor zavaróvá válik.

 

Azonban nem csupán a forma szabadsága lehet akadálya az olvasásnak. Csehy Zoltán érdeme, tudniillik széleskörű műveltsége, egyben a szövegek kárára is válik. Nehezen élvezhető a kötet annak számára, aki nincs tisztában Webern, Milhaud, John Berryman vagy bármelyik más zeneszerző kilétével, jelentőségével, vagy sehol sem tudja elhelyezni őket. Ez a verscsokor rétegköltészet, s kérdéses, hogy mennyire maradnak élvezhetők a szövegek. Példaként az első versnek, Webern halála záró-soraiból idézek: „ő meg ott feküdt a teraszon, leírhatatlan arccal, / kinti ujjai közt tovább égett, fogyott a szivar (…) De amúgy is hogy hihette, / hogy kinn van (…) a mi korunkból nem / lehetett csak úgy kimenni levegőzni.” Vajon hogy értelmezi ezt egy olyan olvasó, aki nem tudja, hogy Webernt a második világháború idején egy eltévedt golyó ölte meg, mikor rágyújtott? Ráadásul, Anton Webern még a közismertebb zeneszerzők közé tartozik.

 

Az intertextusok vagy reflektálások más művészeti ágakra bizonyos határokon belül működő eszközök, noha ezeket a határokat talán épp az olvasó tájékozottsága, érzékenysége, ízlése szabja meg. A második könyv ebből a szempontból talán könnyebben befogadható. Bár ugyanúgy megjelennek háttértudást igénylő elemek – talán amiatt, hogy az megszokottabb, hogy a költészet az antik kultúrához nyúl vissza –, mégis gördülékenyebb az olvasás.  Orpheusz, Hérodotosz, Hadrianus mind-mind előkerül, s a felsorolást hosszan lehetne folytatni. Erre a ciklusra jellemzőbbek a szerepversek, a megszólítások és párbeszédes elemek beépítése is megtörténik (Kandaulész felesége, A Philoktétész-séma, Philomela). Itt kap helyet a Homokvihar című szöveg is, mellyel azért érdemes külön foglalkozni, mert ciklus- és kötetcím adó vers.

 

A Homokvihar szintén egy hosszabb lélegzetvételű költemény akárcsak a két cikluskezdő vers. Azon túl, hogy ezzel egyfajta keretet ad a kötetnek, az utolsó vers mintegy összegző-jelleget is ölt. Összegző, mivel visszautal a Nottetempo könyvre, a cím alatti megjegyzéssel: „Az itt következő szövegek egy kamaraopera librettójának foszlányai. A szerepkijelölések, a szerzői instrukciók eltűntek, a sivatagi szél árad a szövegből, mely minden pillanatban kész átrendezni a tájat.” Az utolsó szöveg tehát zene, pontosabban az utolsó versben összeolvad zene és szöveg. Itt válik érvényessé a fülszövegben feltett kérdés is, mely azt a kérdést veti fel, hogy mennyire ragadható meg nyelvileg a zene, s emellett szövegzenévé alakítható-e az érzékiség. Az áradó-jelleg fokozottan érvényes: ismétlések, felsorolások halmozások jellemzik a verset. A homok pedig többféle jelentéssel ruházódik fel, úgy mint a múlt őrzője, az idő mérőeszköze, az erotika megtestesítője („A történetek háza a homok háza (…) A homoktól nem lehet szabadulni három nap után se (…) Nekem homok árad a combjaim közül, / ha levetkőzöm,”). A homok tér, történelem, elbeszélés, hiszen, mint megtudhatjuk, az elbeszélés sikerétől függ, hogy a történet félelmetes sivatag, vagy csupán összepisilt homokozó. A nyelvre, hagyományra, Senecára, Busottira és talán saját költészetére is reagál mikor ezt írja Csehy: „de a sivatagban csak ideiglenes lét lakik, / a szelek óránként írják át egyik nyelvből a másikba a tájat, (…) egyszer a görög nyelv összehugyozott homokozója, / máskor a nyelv visszaáradása / önmaga homokóra-egységébe / a kimondás után közvetlenül”.

 

Csehy Zoltán összetett, jól kidolgozott kötete nem könnyű olvasmány, igazán megdolgoztatja a befogadót. Nem hiányzik belőle se a tragikum, sem az irónia. Nem hiányzik belőle sem a költői játék, sem a komolyság, zeneiség, nyelvi megformáltság, könnyedség. Azonban, hogy a kötet „kimondása után” mi következik, azt döntse el az olvasó.

 

Csehy Zoltán: Homokvihar, Kalligram, Pozsony, 2010.

Bejegyzések

Ahogy azt Ivan elképzeli

Hozzászólás most!

A 2008-as Közép-Európa-díjas szerb író, Dragan Velikic legfrissebb magyarul megjelenő regénye olyan alkotások közé illeszkedik életművében, mint a hazája legrangosabb irodalmi kitüntetését, a NIN-díjat is elnyerő, több nyelven is megjelenő Orosz ablak, A Domaszewski-dosszié, Az északi fal vagy a Dante tér. A Bréma-ügy (Slučaj Bremen) című regénye 2001-ben jelent meg Szerbiában, magyar fordítása (Bognár Antal) 2011-ben, a Napkút kiadó gondozásában.

 

            „Nincs különbség aközött, amit gondolunk és amit teszünk” – jelenti ki Ivan Bazarov, a regény főhőse, mely kijelentés egyszersmind a regény tételmondatként is olvasható. A mű cselekményét képzeletbeli játékok és utazások, szexuális képzelgések alkotják, melyek Ivan gyermekkorban „kifejlesztett”, de felnőttként is megőrzött képességének termékei. A főhős a nagyapja, Vladimir, majd a helyébe lépő Emil Kohot elmesélt történeteit, emlékeit levelezéseit továbbgondolva utazik térben és időben. A berlini képeslapon szereplő villamost képzeletben útjára indítja, a fénykép mozdulatlan világában, mint egy panorámaképen, körbetekint. Felnőttkorában aztán elalvás előtt a gyermekként ajándékba kapott süteményes dobozból, a „nürnbergi kekszesdobozból”, személyes „háreméből” húzza elő egy-egy lány nevét, akivel képzeletben szeretkezik: „A szerelmi tombolajáték, melyhez egy-egy éjszaka alatt többször is folyamodott, néha ismét ugyanazt a személyt dobta ki.” Imaginárius tébolyában aztán Ivan odáig jut, hogy a nőt, Snežanát, akivel találkozgat, az Emil Kohot által elbeszélt pesti magyar utcai bordélyház elbeszélt madamjához Fridához hasonlítja, s így is nevezi. „Miért szólítasz Fridának? Engem Snežanának hívnak, Hófehérke vagyok.”

 

            A bennünket és Ivant is leginkább izgató kérdés azonban az, hogy mi lett a főhős édesapjával, Igor Bazarovval, aki fogságba esett a náci Németországban, még a háború elején. „Bremen. stalag. 42.” – ennyi Ivan információja édesapja utolsó biztos tartózkodási helyéről, akiről azonban biztosan tudja, de leginkább érzi, még életben van. A háború vége felé aztán apja eltűnéséről informálják a családot, s így a mintegy félbemaradt, el nem mesélt és be nem fejezett élet másikaként, Ivan a képzeletében pótolja édesapja életét.

 

            Ez a képzeletbeliség azonban nem merül ki ennyiben, tudatos szerkesztés eredményeként illeszkedik a regény egészéhez. Szereplők tömege, s az ő röviden bemutatott életútjaik zúdulnak ránk a mű elején és egészülnek ki a későbbiek folyamán további fontos információkkal. Ezek a vázlatos bemutatók azonban csak a főhős, Ivan portréjának hátteréül, az elbeszélő kedvenc szavával élve „pannóként” szolgálnak. Egy példa erre az első rész harmadik fejezete, mely Emil Kohot életútját írja le, bevezetőül. De Ivan édesanyja, Teodora, vagy nagyapja, Vladimir Bazarov, vagy szeretője és korábbi tanára, Olivera Ermolenko, vagy a Hotel Bristolba betévedő Felix Kastendieck életútjai mind egy közös végpontba tartanak, mely regény tulajdonképpeni főszövegében (Nyomjelek, Menedék, A fenevad című fejezetek) nem mutatkozik meg, majd csak az Epilógusban.

 

           A szereplők áradatszerű felvonulására és az ezzel szorosan összefüggő szerkezeti sajátosságokra az első két fejezet ad indoklást. Az elbeszélő előbb az indulás nehézségeit fejtegeti: „Minden indulás mindig erőszaktétel, kétes próbálkozás arra, hogy megtisztítsuk a helyszínt, amely felvonulási terep lesz az építkezéshez.” Majd a Második fejezetben, bemutatja „a regény házirendjét”, mely gyakorlatilag a regényírás és -olvasás általános modelljeként is érthető. A regényhez tartozó szereplők, vagy személyek számát, a mű terét meghatározhatatlannak tartja, melyek az olvasó élményeitől, emlékeitől, korábbi olvasmányaitól, aktuális hangulatától, környezete és képzelete mozgásától függenek. Amellett érvel, hogy a mű, melyet olvasunk, az olvasás jelenében születik meg, hogy a szöveg jelentése számos irodalmi és nem irodalmi körülménytől, de leginkább az olvasótól függ; mindenki „önmagát olvassa” a regényben, s nem egy kerek, egész, lezárt alkotással van dolga. Mindennek tömör összefoglalója a 8. pont: „A regény színpada önmagában véve mindig üres. Csak képzeljük, hogy minélkülünk bármi lejátszódhat rajta. Játéktér valójában nincs is. A díszleteket mi magunk állítjuk fel, magunk vagyunk magunknak a súgó és a színész, a maszkmester és a rendező az író és az olvasó. Saját magunk húzzuk fel magunknak és bocsátjuk le a függönyt.”

 

             Ahogy aztán a 10. pontban írja, „minden elbeszélés – egyformán az elmondott, a meghallgatott, az elolvasott – út saját magunkhoz”. A regény házirendjében elmondottak, majd mindezek a regény szerkezetében bemutatva, valamint Ivan lelkivilágának mozgása egy hermeneutikai modellt tárnak elénk, az önmegértés, a másik ember életének és a regénynek, egy elbeszélés megértésének modelljét. Faragó Kornélia arra hívja fel a figyelmet, hogy itt most nem a tények interpretálhatósága a tét, hanem az interpretációba fojtott tények fellelésének lehetősége. Az Ivan előtt elhangzó történetek háttere az, ami őt, Ivant érdekli.[i]  A Velikić-regény egyszerre elveti a (külső-belső) valóság interpretálhatóságát és gyönyörködik is abban, a mesemondásban, mely egyaránt a(z) (ön)megértés lehetősége és a valóság elfedésének módja is: „Minden feljegyzés eleve hamisítás, eltérés egy pontos topográfiától, amely a maga hősi mivoltában, egyszerre hamisítatlanul és kimondhatatlanul áll fenn, mindaddig, amíg nem torzítja el maga az, hogy elmondják.” Emil Kohot szavai szerint egy könyvben „mindig kevesebb van megírva […], mint amennyi valójában történt”, s a kiegészítés a hallgatóra vár, aki a mi történetünkben Ivan, a regény esetében pedig a mindenkori olvasó. Viszont Ivan nem csak Emil és Vladimir történeteit, hanem egy talált villamosjegyet, egy útikönyvet, egy hirdetést is tovább gondol, a mindenben és mindenkiben lakozó történetet, történetiséget keresi és képzeli el, s szövi a maga személyes narratíváit. Ivanra tehát nem különcként kell tekintenünk, hanem mint gondolkodó emberre, aki a tényekből mesét, a meséből tényeket fabrikál: megért. Ő a szellemi ember, sőt fausti ember, mert elutasítja a cselekvésben való létezést, s ugyanakkor prousti hős is, aki egy ízből kiolvassa a múltat, egy darab papírból a történelmet.

 

         A szellemlét és valóság effajta dialektikája mozgatja a regény cselekményét és hőseit, hogy aztán az Epilógusban tömören és hirtelen minden kérdésünkre kapjunk valamiféle választ. Arra, hogy él-e még Ivan apja, hogy mi köze neki a Kastendieck-családhoz, hogy sikerült-e a főhősnek kitörnie önmaga mesevilágából. Kikerekedik tehát előttünk a valóságos Bréma-probléma. A felszínes olvasónak viszont egy összecsapva lezárt, homályos, üres történetnek tűnhet a regény, amiről azonban pont a nyitott kérdésekre adott hirtelen és mellékes válaszok okán derül ki, hogy nem a puszta cselekménysor elmondása a célja, hanem az olvasásra, az irodalomra, a másik emberre vonatkozó megértés bemutatása. Hogy ez mennyire szórakoztató, vagy mennyire sikerült jól, hogy működőképes-e, az kérdéses. Talán túl gyakran ismétli magát a szöveg, mikor újra és újra körülírja ugyanazt a problémát, s így az olvasó egy idő után elveszíti érdeklődését a remek ötletek és aforisztikus elszólások között, s mire a regény végére ér, már tényleg csak arra kíváncsi, hogy „valójában mi is történt”.

 

Dragan Velikić: A Bréma-ügy, Ford. Bognár Antal, Budapest, Napkút Kiadó, 2011.

[i]Faragó Kornélia: Kultúrák és narratívák. Az idegenség alakzatai. Forum Könyvkiadó, Újvidék, 2005, 36.

 

Bejegyzések

A sült tökök hona

Hozzászólás most!

A bizony nehezen megközelíthető verseskötet koprodukciós kiadású munka: az Erdélyi Híradó Kiadó Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy (Kolozsvár) és a Ráció Kiadó (Budapest) kiadványa, az impresszum szerint még 2009-ből.

 

Alcíme szerint: Válogatott és új versek (amiben csak azon mosolyoghatni, hogy az eclogae eredetileg azt jelenti, ’válogatottak’, ’kiválogatottak’, és e műfaj  csak később vette föl a carmen bucolicum, a ’pásztori dal’ jelentést). E jelen kötet három cikluscíme a Napnál világosabban utal vissza két korábbi verseskötetre és önmagára.

        A sorrendben első, az A névadás öröme cikluscím mögött a Kolozsvárott az Erdélyi Híradó Kiadónál 1977-ben megjelent azonos című verseskötet áll, a Két szék között cikluscím mögött a Budapesten a Kalligramnál 2005-ben kijött kötet címe. Míg a mostani kötetcím a belső történetét tekintve palimpszesztikus. Mert a cím, így, idézőjelek nélkül, ez: Árkádia-féle.  Idézőjellel – „Árkádia-féle” – a Két szék között ciklus „Árkádia-féle” verscímére utal, és idézőjel nélkül ez lesz a jelen kötet harmadik, utolsó ciklusának címe. A könyv élén három mottó áll, és közülük a harmadik – „Én is Arkádiában… szt! / Magas hangból kezdettem…” – Arany Jánostól való idézet. Ő írt 1853-ban (36 éves volt ekkor) egy Arkádia-féle című költeményt. Lövétei Lázár László idézete az első versszak első két sora, én inkább Arany János záró strófáját idézem:

                                   Szóval, oly sokat tehetnék,

                                   Annyi pálya nyitva áll;

                                   Élnék s halnék függetlenül…

                                    Amennyiben rajtam áll.

                                   Én nem volnék, ami vagyok,

                                   Verselő,

                                   Magyarosan: kapa-kasza-

                                   Kerülő.

(Lövétei Lázár Lászlónál önarcképének erről az eleméről később, az eclogáknál szeretnék beszélni.) Arany János ugyan 65 éves korában halt meg, de a rászántság már harmincas éveiben ott van, és költői formaelvvé, versalakító erővé válik. Ezt már az 1960-as évek végén egy akkor fiatalok álló kis társaság (a csapatot Németh G. Béla irányította) szépen körülírta a máig olvasható és tanulságos Az el nem ért bizonyosság című sokszerzős tanulmánykötetben.

      De ezzel párhuzamosan, nagyjából az 1850-es évektől kezdve Arany Jánosnál, a megírt és publikált verses munkák egy bizonyos ’kritikus tömegén’ túl megjelenik a korábbi munkák át- meg átértékelése, valami igazán poétai önreflexió. Amikor saját korábbi munkák átértékelésébe fog Lövétei Lázár, nem kell feltétlenül A tölgyek alatt vagy A tamburás öregúr Arany Jánosát megcéloznia. Bár Arany feltűnően korán formálta meg magának, úgy ötven éves kora körül, a saját, őszülő halántékú öregember-imágóját (ha igaza lenne, e sorok írója est la vieillesse meme, az öregség maga). Hogy csak egyetlen nagyon ismert példára hivatkozzak, a Bolond Istók Második éneke 1-10. sorában (1873-ban hosszan lamentált az 1851-ben készült Nagyidai cigányokról), ilyeneket írva: „Korcs volt, üres volt, aljas volt: elég. / Ki gondolt arra, hogy van benne eszme, /  Cigányfölötti érzés valami”. Majd azzal folytatja, hogy húsz éven át miért vermelte el megkezdett Bolond Istókját, s miért folytatja most. De „leírja” ám verses epikája nagy részét is: „Hű Toldi, Csaba, Isten veletek!” Ezeket nem holmi tudákosságból mondom: ha bárki olvasta Lövétei Lázár Aranyról szóló esszéjét, tudhatja, hogy ez fontos megközelítési út. És nem az utalások, a mikroidézetek és hasonlók miatt fontos: hanem a költői önarckép megformálása szempontjából. Vagyis az Árkádia-féle olvasható úgy, hogy az utolsó ciklus a jelen ideje, amely drasztikus-ironikus megrostálást érvényesít.

         Nem vagyok egyedül abban az ítéletemben, amely szerint e költészet, a Lövétei Lázáré nem valamiféle Sein-zum-Tode-cucc, miközben, persze, tudható, hogy agóniánk a megszületésünk pillanatában veszi kezdetét, csak jó esetben – Pascal szerint az emberek azért találták ki a „vicces-mókás” szórakozást, hogy megfeledkezzenek a halál(uk)ról – megfeledkezünk, még jobb esetben nem is veszünk tudomást a halálról. Bizony, ebben az esetben is egyetértek Dobás Kata kitűnő tanulmányával, amely helyteleníti, hogy a recepcióban (de útálom ezt a szót is: bocsánat, én csak olvasok, és közben jár az agyam, recípeáljanak csak mások, ha sok a szabadidejük) „/…/ a költeményeket összefüggésbe hozzák az igen szerencsétlen elnevezésű /…/ halálversekkel”. (Dobás Kata: Arany unalom. Az unalom költői hagyományának továbbélése Lövétei Lázár László költészetében, Forrás, 2010, szeptember, 5. p.) Különben is, költeményt mindig csak – Marcel Duchamp-mal szólva – mások haláláról írhatok, vagy a magam halálfélelmeiről, amolyan „ha haldoklom, ezt suttogom” módjára. És abban is igaza van, hogy az „unalom” fogalmát állítja (kitűnő) tanulmánya középpontjába, kitüntetetten ennek a magyar modernizmusban játszott szerepét, ha Vörösmartyt is modernnek tekintjük. Igaza van abban, hogy a háttérben ott áll Kosztolányi Dezső is, Petri György is, de én még azt is mondanám, nolens-volens Tandori Dezső is. És természetesen unalom-ügyben Dobás Kata példái bőségesen gazdagíthatók lennének. (Csak egy „plusz” és kedvenc példa Aranytól, és persze hogy a Bolond Istók Második énekéből, a 30. strófából: „De csüggeszté e taposómalom / Egyhangúsága és az únalom”.

      Csakhogy ha meg akarjuk közelíteni az unalom mélyen emberi jelenségét (Csányi Vilmos a megmondhatója, hogy a gerinces állatok, mondjuk, a csimpánzok, képesek-e unatkozni; szerintem nem, legföljebb jól elvannak), nem elegendő Lövétei Lázár egyik szöveghelyére hivatkozni, amelyik egyenlőségjelet tesz unalom és semmittevés közé. Azt hiszem, a baudelaire-i spleen, az Arany János-i „lusta mélabú” (a melancholia) vagy az Eötvös-féle „resignatió” (A karthauziban) sokkal mélyebb jelenség. Évekkel ezelőtt feltűnt nekem az unalom kitüntetettsége bizonyos „erős” filozófiai szövegekben, jelesül némely antik sztoikusnál, aztán Pascalnál és másoknál. Persze világos elhatárolás nélkül, mert a csömör, a kiégettség (én olykor leginkább önmagamat unom!), sőt esetleg a közöny vagy az undor igen közel állnak hozzá. Azután: más természetű-e a kisgyermeki unalom, mint a felnőtté? Emlékszem, kisiskolás koromban egyszer reggel anyám kizavart az udvarra. (Bocsánat, magyarázattal tartozom: az én biológiai nemzedékem az ú.n. Ratkó-gyerekek vége, ezért sokan voltunk a megszületettek. Ratkó Anna népjóléti miniszternő volt, aki először vezette be az anyaság után járó állami támogatást. Sokan voltunk, ezért a pécsi Pedagógiai Főiskola Általános Iskolájában bizonyos osztályok délután tanultak, a termeket gazdaságosabban kihasználandó. Így lett a délelőtt a nap iskolamentesen szabad fele.) Tehát anyám, hogy ne legyek láb alatt, kiküldött az udvarra. Fáztam kicsit, mert a Nap még nem emelkedett a szomszédos háromemeletes tömbház fölé. Ültem a fűben, és unatkoztam, de közben a fűszálakat néztem, hangyákat, katicabogarat, gyomot. Azóta sem láttam ilyen élesen ilyesmit.) Jóval később a gyerekkori unalomra gyönyörű példát találtam Le Clézio egyik kisregényének elején, no és Jean-Paul Sartre irodalmi és önéletrajz-szerű műveiben. És ha az unalom valóban egyfelől a jelenvaló világnak mint a lebegő látszatok világának az átérzése-átlátása-felfogása lenne, s ha másfelől e világlátszat elutasítása, akkor a perszonális unalom jelensége elvégezte feladatát: a világ szellemi kiüresítését. És a kiüresítés szó szerintem azért helyénvaló – Lövétei Lázár László esetében is –, mert tényleg, amit korábban teljesnek hittünk, a jelenvaló világ vakkeretként jelenik meg, amire, Jézus, nincsen fölfeszítve vászon, rajta nincsenek színes festmények, még a látszatok látszatai sem.

     És mindez nagyon közel van a semmihez, nem annyira a fogalmához, inkább az érzetéhez. Most nem védelmezném azt az elgondolást, amely szerint a semmi nem a valami negációja, nem valami hegeli ontológiai tagadás, a sartre-i Lét és a Semmi nem egymás ellentétei. Ha úgy látjuk, hogy a valami alapja a semmi, ha úgy látjuk, hogy a valamiben benne van, építő alapként, a semmi, akkor e fogalom gyorsan szétszóródik, és lesz szerelmi semmi, lesz a világ semmije, lesz a hatalom semmije, lesz a napi élet semmije, és mindezekhez az unalom hozzátapadhat. Most nem kommentálom Sören Kierkegaard gyönyörű mondatát, és jellemző, hogy A szorongás fogalma című kis értekezésből: „Az unalom, a megölhetetlenség ugyanis összefüggés a semmiben.” (Sören Kierkegaard írásaiból, szerk. Suki Béla, Gondolat Kiadó, Budapest, 1969, 361. p.; a mondat az „A démoni  a tartalmatlan, az unalmas” című al-egységből való). De azért tartsuk emlékezetünkben, hogy az unalom Kierkegaard-nál nem a semmittevés válik azonossá, hanem a megölhetetlenséggel.

     Ám úgy tűnik, létezik kollektív unalom is. Amikor egy egész társadalom, vagy akár több társadalom unatkozik. A „fiatal Hegel” (nem szeretem ezt az összetételt, bár Lukács Györgynél és másoknál könyvcím; míg Schelling vagy Fichte kissé szemtelenül valóban fiatal korban kezdett publikálni, Hegel kivárt; ezért kerülhetett elő nagy mennyiségű kézirat első folyóirat-publikációi és A szellem fenomenológiája előtti időből. Ami ezeket a nyomtatott megjelenéseket megelőzte, az mind a „fiatal” Hegel elmemunkájának eredménye) igen sokat gondolkodott azon, hogy Európának a halállal szemben egy idő után miért nem volt elégséges a sztoikus vigasz, és miért nem volt jó a görög-római istenvilág, miért lehetett olyan elképesztően sikeres egy maroknyi emberből álló szekta, a Jézus-szekta píárja, a Pálok ideológiai propagandája, az Apostolok Cselvetései? A ’fiatal’ Hegel igen sokat agyaskodott a kérdésen, felvette ezt válaszként, majd nem elégítette ki, felvetette azt válaszként, majd nem elégítette ki. Végül nem tudott mást mondani: azért kellett eljönnie a jézusi kereszténységnek, mert az emberek megunták az Olümposzt. Komolyan.

Oldalak: 1 2
Bejegyzések

A lélektisztító vízözön és az elmúlás cseresznyeszirmai (Miura Sion világa)

Hozzászólás most!
Miura Sion: Titkok kertje

Sincsó Kiadó, Tokió, 2008

Miura Sion: Akiről mesélni kezdtem

Sincsó Kiadó, Tokió, 2007

 

 

Amikor Kavabata Jaszunarit (1899–1972) Hóország című regényéért 1943-ban Nobel-díjjal jutalmazták, a Nobel-bizottság azzal indokolta döntését, hogy az író műveiben visszatért a japán írói hagyományokhoz, és ezáltal egy ezer éves örökséget elevenített fel. A XXI. századi japán irodalomban ugyanennek a hagyománynak a folytatója a fiatal katolikus írónő, Miura Sion (1976–).

 

 

Az ezredforduló óta folyamatosan jelennek meg regényei és esszékötetei, amelyekkel különös népszerűségre tett szert napjainkban, olyannyira, hogy 2006-ban munkásságáért Naoki-díjjal[1] jutalmazták.

 

De mi okozhatja ma egy igényes szépíró ilyen mértékű sikerét? A válasz minden bizonnyal az írónő által ábrázolt problémák aktuális voltának, a rendkívüli stílusnak és a virtuóz narratív megoldások alkalmazásának együtthatásában keresendő. A mai japán társadalom szinte minden problémáját lélektani hitelességgel elemző regényei Miurát ez által kétségtelenül korunk más jelentős japán íróival, például Murakami Harukival és Josimoto Bananával teszik egyenrangúvá.

 

2000-ben megjelent első regényében, amelynek főhőse egy pályakezdő képregényíró, azt a mindennapos küzdelmet mutatja be, amely a japánok életének igen nagy részét foglalja el, vagyis a munka világában való helytállás embert próbáló harcát.

 

Elbeszéléstechnika és problémafelvetés szempontjából is kiemelkedő két regénye: a 2002-ben megjelent Titkok kertje () című ifjúsági regény és két évvel később napvilágot látott műve, Akiről mesélni kezdtem ().

 

Adott egy katolikus leányiskola Jokohama környékén. A Titkok kertje hősei, a három középiskolás lány számára meghatározó lesz ez a miliő személyiségük kibontakozásában, a fókuszban mégis a tizenéves lányok – Igarasi Najuta, Nakatani Szui és Bója Tosiko – külvilághoz való viszonya – elsősorban férfiakkal szembeni kiszolgáltatottságuk –, illetve a felnőtté válás lépcsőfokai állnak. A regény három részének elbeszélője a három lány, így biztosítva a különböző nézőpontok érvényesítését környezetükhöz és egymáshoz való viszonyuk értékelésében. Az írónő kitűnően érzékelteti a serdülő lányok élénk fantáziavilágát, valamint élő és élettelen környezetük iránt mutatott fokozott érdeklődésüket. A vízözön után című első rész Igarasi Najuta története, amelynek központi problémája a fiatal lány tisztulási szertartása. Ennek alapja pedig a bibliai vízözön, Najuta ugyanis így akarja megtisztítani lelkét azoktól a hatásoktól és rendellenességektől, amelyeket életében addig elszenvedett. Abban biztos volt, hogy a vízözönnek mindent el kell söpörnie, ami kisgyermekkorának azon napja után történt, amikor szexuális zaklatás érte. Az azonban sokkal nagyobb fejtörést okoz neki, kit, illetve mit vegyen be maga mellé az új Noé bárkájába, mely személyek és mely érzések, eszmék maradjanak meg újra kezdett élete számára. Két barátnője közül a számára kedvesebbiket, Szuit talán érdemesnek tartja erre, ugyanakkor a Krisztus által hirdetett reményben az őt ért megpróbáltatások (többek között az említett gyerekkori trauma, anyja halála) következtében már nem hisz, ahogyan a békét hozó olajágban sem, így ezeket az összes többi zavaró tényezővel együtt elsodortatná, s önerőből kezdene új életet. Tekinthetjük ezt kamaszkori dacnak vagy kiábrándultságnak, Najuta lelki vívódásairól azonban senki, még két legjobb barátnője sem tud, s amikor a lány több hétre bezárkózik otthonába és még az iskolából is hiányzik, csak találgatják, mi lehet ennek oka. Ezt a mozzanatot azonban már Bója Tosiko szemével láttatja az írónő. Tosiko titkos szerelmi viszonyt folytat egyik tanárával, ám amikor ez kitudódik, véget kell vetniük a kapcsolatnak. A tanár ugyanis egy fenyegető levelet kap, amelyből kiderül, valaki tud kapcsolatukról. A levelet feltehetően Szui írta, nyilván barátnője védelmében, Tosiko esetében azonban ez éppen ellenkező hatást vált ki, szégyenében elmenekül az emberek elől: a Csiba megyei Kjúdzsúkjúrihama tengerpartra indul, s nem látják többé. A regény legintellektuálisabb alakja Nakatani Szui, akit Tosiko is úgy jellemzett, mint egy kivételes, felnőttesen viselkedő fiatal lányt, aki fokozott távolságtartással viseltetik környezete iránt. Neki is megvan azonban a titka, egy meg nem született fiútestvér „személyében”.

 

Az Akiről mesélni kezdtem bonyolult lélektani regény, amely lazán kapcsolódó fejezetekből áll, és a modern japán társadalom, valamint az egyetemes emberi természet valamennyi problémáját felvonultatja. Miura ezen szövegében is különböző elbeszélőkkel mondatja el a hat fejezet eseményeit, a narrátorok – akik minden esetben férfiak – azonban mind valamilyen kapcsolatban állnak a központi figurával, a nőügyeiről elhíresült történelemprofesszorral, Muragava Tóruval. A férfi így szintén különböző nézőpontokból kerül górcső alá, ám az apró mozaikokból így sem derül fény minden őt övező titokra, talán ezzel is érzékeltetve, mennyire nehéz megfejteni egy ember személyiségének minden apró részletét. Az elbeszélők, illetve az általuk bemutatott személyek valamilyen módon szenvedőalanyai Muragava tetteinek. Megjelenik a regény lapjain a megcsalt feleség, a Muragava miatt megcsalt családapa, Muragava fia, akit apja kamaszkorában hagyott el, Muragava mostohalánya és vér szerinti lánya.

 

Az első fejezet – ahogyan a későbbiek közül valamennyi – az igazságkeresésről szól. Ki írta azt a fenyegető-figyelmeztető levelet, amelyben leleplezik a professzor egyik szerelmi viszonyát, s mi igaz az abban foglaltakból. Miszaki, Muragava volt hallgatója meglátogatja tanára feleségét, hogy együtt derítsék ki a levélíró kilétét, s megvitassák a további teendőket. A szöveg hangsúlyozza a japán nők sok tekintetben máig kiszolgáltatott helyzetét. Muragava felesége alaposan megfigyeli férjét, s pontosan tud annak kicsapongásairól, mégsem szólhat ellene semmit.

 

Hasonlóan általános társadalmi kérdést feszeget az írónő, amikor a családok látszólagos boldogsága, látszatbékéje mögött rejlő elfojtott konfliktusokat mutatja be. A japán ember ugyanis igyekszik minél inkább eltakarni a külvilág elől saját személyes problémáit. Az egyetemista Sibuja Sunszuke részletesen megfigyeli a szemközti lakásban lakó, elsőéves Muragava Ajakót, a professzor mostohalányát. Befelé és kifelé mutatott életének kettőssége így nyilvánvalóvá válik, ennek megnyilvánulása padig a lány öltözéke: amíg az emberek között mindig színes ruhákban jelenik meg, addig otthon csupa feketét visel. Muragava Ajako egy Sibujával való beszélgetés alkalmával utal a családjában húzódó feszültségekre, és arra, hogy anyja annyira nem bízik mostohaapjában, hogy mindenhová vele utazik. A lány azonban képtelen feldolgozni a belső konfliktust, s egy kamakurai nyári tábor alkalmával a tengerbe öli magát. A következő részben Muragava Ajako rejtélyes halálának körülményeit igyekszik kideríteni Muragava első házasságából született lánya, Hotaru és vőlegénye.

 

A reggeltől estig dolgozó, ezáltal családjától távol maradó férj is megjelenik a műben. A második fejezet narrátora ugyanis ennek következtében lesz kárvallottja Muragava nőcsábász tevékenységének, mivel távolléte alkalmat ad az akkor éppen háziasszonyok oktatását végző tanárnak, hogy elcsábítsa feleségét. Az utolsó fejezetben újra elbeszélővé előlépő Miszaki házassága sem tökéletes, hiszen feleségével hosszú évtizedek alatt sem születhetett gyerekük. Az asszony ezért saját magát hibáztatja, lelkiismeret-furdalás gyötri, amiért képtelen megfelelni női kötelezettségeinek. Ők ugyancsak próbálják fenntartani a boldogság látszatát a társadalom felé, s még a gyerek hiányát is igyekeznek kompenzálni: gyakran vendégeskedik náluk egy gyermekkorában elveszett, és néhány napra idegen asszonyhoz került középiskolás fiú.

 

Végül fontos megemlíteni, hogy Miura Sion többek között ebben a regényében is megjeleníti a természeti katasztrófák általi örökös félelemben élő japánok képzetvilágát. Muragava fia, Johito világvégeként élte meg azt a napot, amikor apja elhagyta őt, Hotarut és anyját, s attól kezdve újra és újra megjelent előtte egy apokaliptikus látomás.

 

Külön ki kell emelni az írónő lírai, minden apró részletet érzékletesen bemutató stílusára, amely a kezdetektől fogva sajátos vonása a japán irodalomnak. A klasszikus japán költészetből ismert motívumok főként természeti képekből építkeznek, és sajátos szimbólumrendszert alkotnak a japán köztudatban. Ennek egyik közismert eleme a cseresznyevirág, amely Miura Sion Akiről mesélni kezdtem című szövegében a második fejezet vezérmotívuma. Az elbeszélő kertjében lévő, ám útépítés miatt kivágásra ítélt cseresznyefa lehulló szirmai most, a XXI. században is a boldogság és a szépség mulandóságát, a folyamatos változást szimbolizálják. „Egy esős vasárnapon a cseresznyeszirmok egyenként peregtek az ágakról, mintha valami elviselhetetlenül rájuk nehezedne. Abban a pillanatban, amikor a szél szárnyára kelnek, megfeledkeznek a súlyról, ami őket nyomja, s apró remegésekkel tarkított körkörös pályát írnak le, ahogy a föld felé igyekeznek.”[2] Ilyen érzékletesen jelenít meg az írónő egy apró mozzanatot, különleges atmoszférát teremtve ezzel. A regény első fejezetének vezérmotívuma a kristály, amely a társadalom bonyolult, játszmákkal és veszélyekkel teli sötét erdejéből való szabadulást jelképezi. „Ő most egymagában sétál a széles pusztaságban – mondja a narrátor Muragava második feleségéről – Tudatában annak, hogy lába elé egy-két összeszáradt holttest gurul. Lelkében mégis a világ legcsúnyább, de leggyönyörűbb kristályával.” A Titkok kertjének zárójelenetében az utolsó rész elbeszélője, Nakatani Szui hosszasan elnézi az ereszcsatornából esővízzel együtt kifolyó kaméliaszirmokat, s megilletődve gondol arra, hogy a világ első szülésének szemtanúja volt ez által. Az Akiről mesélni kezdtem pedig a behavazott Nyugat-Japán egyik buddhista temetőjében ér véget, ahol utolsó felesége örök nyugalomra helyezi Muragava professzor hamvait, amellyel együtt a fölbe száll a férfit övező titok: kit szeretett igazán életében, szeretett-e egyáltalán valakit. Idézhetnénk még az utolsó fejezet címének – Hazaút kettős szimbolikáját, vagyis az utat eltévesztő, ezáltal hazatalálni képtelen öregemberek konkrét problémáját, illetve a lélek halál utáni megnyugvásának, „hazatalálásának” mozzanatát…


[1] Az egyik legjelentősebb japán irodalmi díj, Naoki Szandzsúgo író tiszteletére alapították 1935–ben.

[2] A művekből vett idézetek Fittler Áron fordításai.

Bejegyzések

Steampunk szöveglabirintus

Hozzászólás most!

„Sosem fogjuk megtalálni a fonalat; talán megleljük, de elveszítjük egy hitvallásban,

egy ritmusban, egy álomban, a filozófiának nevezett szavakban vagy a puszta, egyszerű boldogságban.”

(Jorge Luis Borges: A történet fonala)

 

 

A közel hatszáz oldalas regénymonstrumot szerzője posztmodern kalandregénynek nevezi. Bár a műfaji elnevezés igencsak semmitmondó, éppen ezért talán arról a megsüvegelendő szerénységről tanúskodik, hogy Az idő térképe nem kíván birokra kelni a populáris kalandregény olyan jelentősebb képviselőivel, mint például Carlos Ruis Zafón. Palma kortársának regényeiben (A szél árnyéka, Angyali üdvözlet) ugyanis képes meghaladni a cselekményközpontúságot (vélhetően ez lenne a posztmodern kalandregény fő ismérve), ezzel pedig a kalandra, rejtélyre és misztikumra áhítozó befogadói közeg elvárásainak kielégítése mellett az emberi gondolkodás mélystruktúráiba való belemerülésre is szakít időt. Más kérdés, hogy a kalandregény „posztmodernitásával” Palma annak a nem ma kezdődött folyamatnak az újabb állomására is reflektálhatott, amely permanensen ellehetetleníti valamiféle „magasabb stíl” óvatos kikülönítését a végeláthatatlan szövegkavalkádból. A piac és a tömegkommunikáció törvényszerűségeinek névértékén jegyzett irodalmi tevékenység tulajdonképpen a mindennapos kánondöntés veszélyével fenyeget, ami nem is tűnne annyira démonikus folyamatnak, ha az olvasáskultúra – más médiumokkal szembeni – rohamos eldeformálódása nem a klasszikus zsánereket kiüresítő bestsellerek áramlásának függvényében alakulna. Ebben a helyzetben különösen örömteli pillanatokat okozhat egy olyan könyv, amelynek textúráján erőteljes újító szándék tükröződik, és amely szembetűnően hordozza a képzelőerő gereblyenyomait is. Az idő térképe márpedig örömteli pillanatokat okoz, még akkor is, ha inkább a történések sodró lendülete vezérli az olvasást. Ennek eredményeképpen, ha nem is helyezkedhetünk el kényelmesen a regény olvasásakor a kontemplatív (ön-)megismerés pozíciójában, legalább azzal vigasztalhatjuk magunkat, hogy a végletekig dacolunk a hermeneutika gondosan lefektetett premisszáival…

…és végül vesztesen kerülünk ki a küzdelemből, hiszen Palma regénye igenis képes arra, hogy csodálatos utazásra invitálja olvasóját, egyúttal megkérdőjelezzen bizonyos evidenciákat, és ráébresszen minket arra, hogy mindennapos döntéseink új és új folyosókat nyitnak az időben. Az idő térképe minden sematikus jegyével, minőségi ingadozásával, és szerzőjének túlontúl óvatos igyekezetével együtt elgondolkodtató munka, miközben értékét leglátványosabb tulajdonsága, a kusza és összetett cselekmény szolgáltatja. A három fejezetet felvezető rezümékből is tisztán látszik, hogy Palma narrátora nem csupán a viktoriánus Anglia teréből szól ki felénk, hangját is a koramodern poétika ismérveihez igazítja: hangsúlyosan reflektál mindentudására, a cselekmény kötelező zökkenőire – szinte minden kitérőjét megokolja, kezét nyújtja felénk, hogy ne fulladjunk bele a betűóceánba. Mi pedig, nyájas olvasók annak ellenére ráncolhatjuk össze szemöldökünket, hogy gyakorlatilag minden segítség adott az értelmező olvasáshoz, talán csak a lábjegyzetek hiányoznak, hogy – ha eddig még nem ismertük őket részletesebben – biográfiai szemelvényekkel kerülhessünk közelebb H. G. Wellshez, Hasfelmetsző Jackhez, az Elefántemberhez, Bram Stokerhez, valamint Henry Jameshez, azaz azokhoz a szereplőkhöz, akiknek segítségével Palma sajátos „fiktív” konstrukcióját izgalmasan hozza játékba a kollektív emlékezet archivált és legitimált szegmenseivel, az ismert világtörténet időegyenesén helyet foglaló alakokkal.

A három összefüggő történet első részében Andrew Harrington próbál visszajutni az időben, hogy megakadályozza szerelme, a prostituált Mary Jane Kelly halálát, míg a második részben Claire Haggerty szeretne kapcsolatba kerülni az emberek és az automaták között zajló jövőbeni háború hősével, Derek Shackleton kapitánnyal. Mindkét esetben H. G. Wells, a legújabb londoni őrületet, az időutazást kiváltó regény szerzője siet a hősök segítségére, miközben fontos szerephez jut Gilliam Murray is, az időutazások lebonyolításáért felelős cég mindenható igazgatója. Bár mindkétszer trükkök és fortélyok szükségeltetnek ahhoz, hogy a mozaikdarabkák a helyükre kerüljenek, azaz újraíródjon a Mary Kellyvel leszámoló Hasfelmetsző Jack élettörténete, illetve a 2000-ben végkifejletéhez sodródó háború krónikája, a zárlat készteti arra az olvasót, hogy új megvilágításba helyezze az eseményeket. Mikor már azt gondoljuk, a felsoroltakon túl már nincsen egyéb módja az időutazásnak, azaz a regény megnyugtatóan járta körbe a kérdéskört, hirtelen felbukkan egy jövőből érkező figura, aki tisztában van azzal, hogy három éppen íródó vagy befejezett munka, A láthatatlan ember, a Drakula, valamint A csavar fordul egyet a közeljövőben végérvényesen meghozza az elismerést, és az ércnél maradandóbb rangot a széppróza három kortárs képviselőjének. Palma regényének legérdekesebb, de egyben legelhibázottabb részével állunk szemben: míg fény derül arra, milyen formában is képzeli el Palma az idő térképét, addig megszakad az eddig követhető és jól letapogatható cselekménysor. A regény ezen a ponton akarja végleg helyre tenni az időutazással járó elkerülhetetlen paradoxonokat, valamint végső nyomatékként itt próbálja kiemelni az 1897-es év érdekes együttállásait, nem beszélve arról, hogy mintha a narrátor kicsit bele is bonyolódna mindentudásába. Az idő térképének végeztével szinte minden oldalra jut egy csavar, izgalmakat és meglepetéseket tartogat számunkra a történet. Palma az egész tölténytárat kilövi, de a vaktában ellőtt sorozatról kiderül, hogy hellyel-közzel célt is talált – meglepő módon.

Nagyon elcsépelt lenne így a végén a szerethető, jól megírt, lebilincselő regénytípus modelljébe kapaszkodva hozsannázni erről a regényről, amely tehát posztmodern kalandregény létére igencsak próbára teszi olvasója rövidtávú memóriáját, logikáját, és néhol türelmét is, de szívem szerint hasonló módon egyszerűsíteném le feladatomat a szövegét áhítattal, óvón kezelő szerző munkájának ismeretében. Nem teszem, mert banálisan szólva többet érdemel az a munka, amely nem tereget ki minden lapot az olvasó asztalára, hanem hagyja, hogy az olvasás valóban értelemkonstituáló (már-már az írás metaforikájába csúszó) aktussá váljon. Fő újítását abban a trükkben véltem felfedezni, amely a szöveg teljes ismeretében ténykedő narrátor „mögül” késztet a történetet lejegyző primer autoritás megkérdőjelezésére, az „egysíkú” szövegfelületet palimpszesztként láttató eszköz határozott bevonására. Az idő térképe többrétegű, bármennyire is egyszerűsíti le a helyzetet az egyébként zseniális oldal. A viktoriánus trilógia második része, Az ég térképe a hírek szerint már az utolsó simításoknál tart, így hamarosan újból beülhetünk Felix J. Palma masinájába.

Felix J. Palma: Az idő térképe, ford.: Latorre Ágnes, Európa, 2011.

Bejegyzések

A vers és megannyi hiány

Hozzászólás most!

Lehet, hogy velem van a baj.

 

Lehet, hogy nem látom meg a csillogó tehetséget. Lehet, hogy más elképzeléseim vannak arról, mi az, költészet. Lehet, hogy személy szerint nem nyújt élvezetet nekem ez a kötet. Lehet, hogy nem hordok „garfieldos” pizsamát. Lehet, hogy nem írok verseket. Ennek ellenére azt kell, hogy mondjam, Ágoston Csilla kötete, A test és megannyi szilánk, akármennyire is próbáltam minden jóindulatomat bevetni, nem nyűgözött le.

A kötet három részre tagolt, minden ciklusnak külön címe van. Az első a K-asztrál(t)test, a második a Hártyás tócsák, míg a harmadik a Csillék nyomvonala elnevezést kapta. Az első ciklus központjában a test áll. A 20. század során kitüntetett szerepet kapott a test, és a kasztrált test vizsgálata is. Ennek ábrázolása mint reprezentáció vagy aktus a versekben is megjelenik reflektáltan, a cím is ezt helyezi előtérbe. A legtöbb versben a női test jelenik meg pl. a Havi vérzés. Igen, ez a vers címe. Nem gondolom, hogy a menstruáció mint téma, érdekes vagy találékony lenne, és nem tudom üdvözölni a „merész képzettársításokat” sem (pl. a lecsöppenő vércsepp mint ki nem használt lehetőség). Még csak megbotránkoztatónak, vagy nagyon „poszt-posztmodernnek” sem mondanám, amit „én nem tudok megérteni”. Egyszerűen semmi eredeti nincsen abban, hogy a női test egyik meghatározó sajátosságát bemutatja. „Szégyenlősen takarítom / fel az odaszáradt, alvadt vér szagú pipacsokat” – nos, a „rendkívüli” asszociációt igénylő pipacs-metaforán kívül a lírai nyelv is jól tükrözi a költemény semmitmondó jellegét. Az átvérzett lepedő képe pedig nem a „provokációt” erősíti, hanem inkább visszataszítóvá válik, ráadásul az egész vers kilóg ebből a ciklusból. Ciklus, megint egy jó szó…

Az első részt különböző motívumok, vissza-visszatérő képek is szervezik. Ezek tulajdonképpen csak azért tekinthetők problémásnak, mert sok helyen erőltetetté, és mivel túl gyakran ismétlődnek, unalmassá is válnak egy idő után (a csillag mint test, a hold mint test vagy nagy trappista sajt, a fa mint test, illetve a test bukása pl. Csillaghullás). Emellett sajnos előfordul, hogy helyenként közhelyessé is válik egy-egy költemény, amikor olyan sorok olvashatók benne, mint például a Kitérés című vers „árral szemben nem tudsz haladni” sora.

Ennek ellenére vannak jobban sikerült szövegek; például a Harmóniatlanság, amelynek címe már önmagában találó, mivel napjaink világának egyik jellemző állapotát, a bizonytalanság egy formáját tükrözheti. A másik példa a Káróminta című vers, melyben a két véglet és a kártyában nagy szerepet játszó szerencse párosítása ráadásul képversben – káróminta alakot ölt a költemény –,  kifejezetten ötletes megoldás.

A második ciklusban, a Hártyás tócsákban a különböző versformákkal való játék felerősödik. Már említettem, hogy a Káróminta című költemény képvers, de ebben a szakaszban szabadverseket, kisebb képverset, szándékoltan sorkizárttá alakított művet is találunk pl. Nem vált, Szerelem, életem lektorálatlan…A formai sokszínűség mellett a vissza-visszatérő motívumok erre a részre is jellemzőek. Az írás, a betűk kiemelt szerephez jutnak (Várás, Nincs ebben semmi, Kérdőjel), főként a ciklus első felében.  A feladó-címzett játéka a szöveg és befogadó közt létrejövő kapcsolatot is szimbolizálhatja. Sajnos a ciklusindító versek mellett messze elmaradnak a továbbiak. A szerelmi bánat és a szerelemből fakadó szenvedés végigkíséri a költeményeket, éppen ezért fásulttá, helyenként már-már dühítővé is (Szerelem) válnak; például: „megsimogatlak, / s felbéget egy bárány”; „Szeretetem morzsáit / tejeskávéval tudtad csak / megemészteni”. Emellett olyan motívumokat is megfigyelhetünk, amelyek már az első ciklusban is jelen voltak, mint amilyen a már említett test képe, illetve az istenhit és Isten megjelenése a költeményekben.

A harmadik ciklus, a Csillék nyomvonala az Ágoston Csilla című verssel kezdődik. Önvallomás vagy ars poetica? Valahol a kettő összekapcsolódása kiteljesedés nélkül. Ebben a költeményben is az az Ágoston Csillára jellemző vonás látszik, ami az egész kötetet felöleli. Mégpedig a trivialitás, a hétköznapiság, a szóvirágokkal álcázott egyszerűség, a szájbarágás: a csille-Csilla játéka, az Ágoston és Csilla név hermafrodita összevonása, az ikrek csillagjegy és a skizofrénia megemlítése mind-mind kevésbé sikerült megoldások. A költemény tulajdonképpen az utolsó négy sor alapján olvasható ars poeticának („Mindenesetre igyekszem minden kóbor / esélyt tükörírással is feljegyezni, / hogy az utánam jövők majd örüljenek / a kétértelmű, fáradt apróságoknak.”), méghozzá nem is rossz ars poeticának, egyedül megfogalmazásában van némi gyengeség, és az említett megelőző sorokban.

Ebben a ciklusban az írás, a költészet mellett egy másik művészeti ág is tematizálódik, mégpedig a festészet (Festmény, Festés). Ezek a versek érdekes próbálkozások, akár egy következő kötetnek is alapját képezhetnék, esetleg további művészeti ágak bevonásával is. A költői nyelvnek viszont ebben az esetben is változnia kéne, nyelvileg sokkal árnyaltabban kellene kifejeznie saját tárgyát.

A harmadik részben található, Egy parfümös üveg szilánkjai mögött című költemény szilánk szava a kötet címében is megjelenik. A szilánk, a fenyegető, szúró tárgy az illatként létezni kívánó lírai ént nem tudja megsebezni. Azt gondolom, ez a kép kifejezetten eredeti, ennek ellenére pusztán ebben a versben találkozhatunk vele. Ez önmagában még nem lenne probléma, csakhogy a másik, a címben szereplő kiemelt kép, a test képe állandóan vissza-visszatér, már-már zavaróan sokszor, és így némi egyenetlenség figyelhető meg a cím által megidézett motívumok használatában.

A kötet keretes szerkezetű, az első vers utolsó két sora megegyezik az utolsó vers első két sorával: „A hátsó teraszról elmerengve / lesöpröm a fehér törmeléket”. Tehát az írás folyamatának végére, a készülő költemény vagy kötet „tisztogatására” is vonatkoztatható ez a két sor. Az írásra való reflexió, amit az Ágoston Csilla című szövegben is megfigyelhettünk, mindenképpen találó megoldás, sőt akár olvasási stratégiá(ka)t is felkínálhat.

Végezetül szeretnék kitérni a könyv borítóján olvasható, Sütő Csaba András által írott ismertetőre. Tény és való, hogy a fülszöveg nem kritika, és nem célja a könyv negatívumait hangsúlyozni, inkább egyfajta értelmezésről van szó. Ennek ellenére érdemes elgondolkodni azon, ami a kötet borítóján olvasható. Sütő Csaba András szerint ugyanis Ágoston Csilla sokat elárul „a női lét ezernyi aspektusáról”. Mégis kinek? Lehet, hogy akad olyan olvasó, aki megdöbbenve olvassa, hogy nagyon triviális legyek, a menstruáció tényét, mint valami sejtelmes titkot, amit évszázadokon keresztül elfedtek a nők, és amit most végre-valahára a költőnő leleplez. Sütő továbbá termékeny beszédhez hasonlítja ezt a költészetet, amely a „finoman kimunkált lírai szövegtérben” árad felénk… Azt hiszem, engem kikerült ez az áramlat. Legvégül megemlíti, hogy „a határ, az mindig nehéz, írhatnánk, de a nehézkedés célja ebben a költészetben éppen a határ kutatásában válik jelentéssé…” Nos, a határral kapcsolatban annyit fűznék még hozzá ehhez a gondolatmenethez, hogy ez a „finoman kimunkált költészet” pontosan a határaimat feszegette. Tény, hogy vannak előre mutató próbálkozások, de mindent összevetve ezek kissé kevésnek mutatkoznak.

Ágoston Csilla: A test és megannyi szilánk, Budapest, Orpehusz, 2010.