Címke: kritika / tudomány

Bejegyzések

Bőrsorvasztás

Bartók Imre első regényének 2011-es megjelenését jelentős kritikai visszhang követte. Szinte valamennyi a szöveg központi jegyeként említi az elbizonytalanítás különböző stratégiái köré épülő fejezetek egymásutánjának az olvashatósághoz intézett kihívását. Így a szövegdarabkák, amelyek világokat törnek szét, és ebben a széttörésben világokra nyitnak rá, a kötet világát is darabokra tördelik, elbizonytalanítva a lehetségesként kínálkozó olvasatokat. A tehetetlenség és a kiúttalanság nem csupán a lidércnyomásszerű létezés által maga alá temetett narrátor(ok) sajátja, hanem az olvasó is így áll a szöveg előtt. A regény felsérti a jelentéstulajdonításra irányuló olvasatot, ám nagyon is tudatos szövegkompozíció eredményeként.

 

Bartók Imre FémA szöveg rövid egységekből áll össze, amelyek egymás mellé rendelődése fölborítja az újra- és újrainduló értelmezést. Nevelődési regény – olvassuk az alcímben, és valóban, kezdetben komolyan vehető a regény a terápiától várt gyógyulás útjának bejárásaként, amely megszabadítja a narrátort a tévképzetekről, hallucinációktól vagy riasztó álmoktól. Azonban gyorsan világossá válik, hogy bár valóban egyfajta úton való végigmenésről van szó, korántsem a gyógyulás útja ez. A rövid fejezetekben korán egybemosódnak a határok fantázia és valóság, vagy álom és valóság között, lehetetlenné lesz annak eldöntése, melyik tér is az, amelybe beleveszünk. Ugyanis beleveszésről van szó, egy olyan térbe, amely hirtelen nyílik meg valami számunkra idegen és borzongató, az elviselhetetlent hozó megjelenése során. Wolfgang Kayser 1957-es groteszk-monográfiájában ezt nevezte a groteszk struktúrájának, az elidegenítés struktúrájának, amely során szétrepednek a saját világ falai, és előtűnik mögöttük az idegen, az emberi életre alkalmatlan. Hirtelenségében és sokkszerű fantasztikumában rejlik az ereje, amelyből adódik, hogy a groteszk a novella műfajában tud leginkább működni. Amennyiben mégis ki akar terjedni egy regény világára is, úgy lehetséges útként kínálkozik a rövid, groteszk jelenetek egymás mellé sorakoztatása, amely során az abszurdba, az értelem nélkülibe fut a regény. Ez lenne Kayser szerint a groteszk mint regény – ő példaként Bonaventura 1804-es Éjjeli őrjáratok-ját hozza. Ha olvashatná a Fémet, bizonyára boldog lenne. Bartók regénye ugyanis hiba nélkül felel meg Kayser definíciójának.

 

Kérdéses, hogy mit nyerünk egy, a fentihez hasonló definícióval, azonban talán lehetségessé válik a zárójelezése azoknak a kérdéseknek, amelyek hiábavalóak a szöveg szerveződése okán. Egyszerűen értelmetlen a „milyen térben mozgunk” kérdése, el kell fogadnunk a szöveg szédítő működését, és nem ennek (lehetetlen) kibogozásába kezdeni. Másfelől nem tehető fel a „mit mond” kérdése sem, hiszen ha a Fém működik mint szöveg, magánál tart, és nyugtalanít, akkor az egyáltalán nem a jelentéstulajdonítás nyugvópontra juttatása miatt lehetséges. A rövid fejezetek mint groteszk-struktúrák ereje a kimozdításban rejlik, amelyek számában és variánsaiban bővelkedik a regény: a szülő nő széttrancsírozásától, a vágóhídi marhák lázadásán  vagy a vámpírnő etetésén keresztül, a legkülönbözőbb (ön)csonkítások és kínzások aprólékos leírásáig. Mindeközben egyaránt merítve a horror/gore filmek és a szépirodalom tradíciójából, mely utóbbira példa Hoffmann Coppolájához/Coppeliusához kötődő szemkivájás-motívum, vagy Kafka Gregor Samsájának metamorfózisának finom, az eredetit is át- és visszafordító újraírása. De más intertextuális utalások is fel-feltűnnek, ha más kontextusban is, legyen szó Dosztojevszkij szembenézéséről a géppuskákkal, Pilinszky kinn feledett nyugágyáról, Minósz király torzszülött fiának építtetett labirintusáról, Poe halált hozó álarcosbáljáról vagy Kierkegaard Félelem és reszketéséről.

 

Azonban az ekképpen kiépülő regénystruktúra önmaga ellen fordulhat. E lehetőség mentén egyensúlyozik Bartók regénye is, amennyiben idővel mechanikussá válik a fejezetek kezdése és működésmódja. Az ébredés mindig előrevetíti a borzalmat, és ennek a várakozásnak a gyakori beigazolódásával gyengül a fejezetek alapjaként szolgáló kibillentő, elidegenítő (Kayser) eljárás. Természetesen erre is rájátszik a szöveg, időnként pontosan ezek maradnak meg valamilyen valószerűségen belül, és pont ellenkezőleg, időnként a rémképek sorából kiemelkedő orvosnál tett látogatások fordulnak át egy tűrhetetlen világba – például egy Bosch vagy Pokol-Brueghel munkáit idéző festmény földre „ömlése” következtében.

 

Azonban mégsem pusztán groteszkek sorozata a Fém. Számtalan motívum ügyes egymásba fonódása erősíti a regény kohézióját. A fémvilágot maga alá gyűrő- illetve azt magában rejtő növényvilág, az ember-fa metamorfózisok, a kastélybeli bálok ismétlődése, a férfi-nő kapcsolat (hiányának) töredékei – mindez a regény bizarr világának állandósuló mályvaszín falai között.

 

A szövegdarabkák mégis egy utat adnak ki, még akkor is, ha ez az út nem egyenes vonalban vezet valahová. Sokkal inkább visszahajlik, rácsapódik mindarra, amit önmagán hordoz. A mindvégig névtelenségében megmaradó narrátort – akinek pusztán orvosa adja a John nevet –, szintén maga alá szorítja, egész életével, gyógyulásának egykori reményével. Ennek az útnak az állomásaira az orvosnál tett látogatások során reflektál a szöveg. Hamar nyilvánvalóvá lesz: nem a gyógyulásé ez az út, sokkal inkább az ellenkező irányba mutat már a legelső (narrátor által elbeszélt) találkozás is. Az orvos mint szöveggenerátor kezd el működni különös érdeklődésével a narrátor rémképei iránt, aki ennek következtében még „színesebbé” is teszi, és állandó megőrzésben tartja őket, hogy aztán később elmondhassa az orvosának. A kis fejezetek így alapanyagul szolgálnak az elbeszélőnek, és lényegtelenné válik jelentésük vagy a tér, amelyben mozognak, pusztán a fantázia elrejtő-kibomló „redőiként”, szabdalt, redőzött tájaként nyernek jelentőséget. Egy olyan játékba kerül a narrátor, amelynek nem ismeri szabályait, amely lerombolja a gyógyulás útját, és a szövegcsinálás útját, a szövegek világát építi ki. „Johnnak” emlékeznie kell, hogy fönntartsa a másik világ épülését. Az orvos egy helyen így beszél hozzá: „Te valójában egy másik világba vágysz, amely még sosem hallott rólad, egy olyan világba, amelynek síkságai telis-tele vannak redőkkel és ráncokkal, apró domborulatokkal és gyűrődésekkel, amelyek szinte hívogatnak, hogy elrejtőzz bennük, el az emberi tekintetek és kívánságok elől, hogy magad légy egészen.” (60.) Ez a redőzött, szerzőjét magába rejtő szövegvilág az, amely épül, amely elrejti az elbeszélőt, és amely ellenáll az olvasói megközelítéseknek a maga mindent bekebelező másságában. E táj redőzöttségének teremtő látása fájdalmas, akár a szemhéj alá szórt üvegszilánkok (126.). Az orvosi látogatások efféle szöveggeneráló, a világot szöveggé átíró funkciója a narrátorban is tudatosul: az orvostól a lelkesedése általi ösztönzésen kívül mást is nyer – „betűket”, amelyek „bőrünk alá kerülnek” minden emberi interakció során, azonban még nem olvashatók. Az orvos ellenben az, aki segít a „bőr sorvasztásában” (154.), amelynek során az szárazzá válik, a betűk pedig olvashatóvá. A bőr szárazsága, vagy egy szintén itt használt metaforával, a „falak közelebb húzódása” többször is előkerül, mint a pusztulás, vagy sokkal inkább a metamorfózis jelölői, illetve a fenyegetettségé. Az ember eltűnik, a betűk előtűnnek.

 

A Fém tehát a szöveggé válás regénye, szöveggé, amely kiolvashatóságához minden előtte lévőnek el kell sorvadnia. Nem véletlen, hogy a regény második felétől már legtöbbször kritikusként vagy íróként szerepel a narrátor, mígnem eljut a regény utolsó részében a gépírónőig, aki már nem is saját szövegét írja, hanem egy tőle idegen, számára már alig-alig követhető szöveget gépel – gépként. A szoba, amelyben az íróval dolgoznak, lassan rájuk zárul, kívülről elfedi a moha. Az íródó szöveg világa egybemosódik valóságukkal, mígnem – talán kilátástalan munkájuk megváltásaként – bezárultságukra nyitnak a „fiaik” és „lányaik”, a szöveg világában elszökött gyerekek.

 

Bartók Imre: Fém, Kalligram, 2011.

 

A kritika a Láma visszavág című, Kolozsváron megtartott kritikai műhelybeszélgetés keretében készült.

http://www.facebook.com/events/432774516746453/

Bejegyzések

Város, hold, köd, rigó

A rendkívül fiatal költőket, főképp, ha első kötetük nagy nevű kiadónál jelenik meg, némi fenntartással fogadja az olvasó. Nem könnyű eldönteni, hogy a helyzeten segít-e vagy éppen ront, ha azt is tudjuk, hogy az induló költő nemrégen Petri György-díjat kapott. S hogy előítéletünket miképp befolyásolja, hogy a pályakezdő lány nem is akárkinek a lánya, hanem éppen egy elismert, kortárs költőé, arra már végképp nehéz volna választ adni.

 

Kemény Lili  „kamaszverseit” összegyűjtő Madaram kötetre a fentiek jól illenek, elképzelni sem egyszerű, hogy valaki ne előítélettel vegye kezébe a könyvet, legyen az jó vagy rossz feltételezés. De történik valami olvasás közben, valami megváltozik, Kemény Lili megbolygatja az előfeltevéseket.

 

Darvasi László a fülszövegben üdvözli, hogy a költemények még nem készek, illetve kevés szilárd pontja van ennek a lírának. Nem lehet, s talán nem is szabad egy induló költő esetében azt állítani, hogy megtalálta a hangját, stílusa letisztult, kerek. Annál inkább jó, hogy a fülszöveg sem kíván ekképpen nyilatkozni, mert a Madaram 2007 és 2011 közt keletkezett verseket fog egybe, amely azt is jelenti, hogy Kemény Lili 14 illetve 18 éves kora között keletkezett szövegeiről van szó. Nem is volna igaz a letisztultság a kötetre. Versei sok esetben csapzottak vagy túlírtak, s motívumok szintjén is ismétlődők. Olyan költemények is akadnak, melyeket könnyű szívvel ki lehetne hagyni a kötetből. Ám van valami, ami áttör a szövegeken, csapongásaikon és az egyes esetekben fennálló túlírtságon, ez pedig a költői érzékenység, amely nem egyszer felbukkan s megmutatja magát.

 

A kezdőszöveg az Alvó jó választás egy kötet megnyitására, rövid és az első versszakban olyan képpel szembesít, amely váratlan, s ígéretet tesz, hogy a kötet több ponton is meglep minket hasonlóval („aztán kinthagytam a lábtörlőn, az összegömbölyödve / alvó szelíd szörny mellett, aki egyszer hazáig követett” Alvó). Szelíd szörnyek, akik hazáig követnek minket lehetnek macskák vagy kutyák, de a Kemény Lili-szöveg nem igényli a kép referencializálását, kibontását, maradhat összegömbölyödve a szörny a lábtörlőn. Bátorsága, élénksége van e megoldásnak, szokatlanságában eredeti. Ahogy máshol megpaskolható a „Bűn” feje, s mondható róla, hogy „napi háromszor / megsétáltatom és minden reggel / kap majd enni is”(Óda az Éjszakához), éppígy megleshető „a szegény kis / Gonosz anélkül, hogy bántanánk” (Árnyjáték). Leginkább ilyen képekben, bizarr jelzőpárosításokban (szelíd szörny, szegény gonosz) érhető tetten Kemény Lili tehetsége.

 

A Kettőnk közül kimagasló teljesítménye a kötetnek, amelynek alapmetaforája a város és az apa megfeleltetése. Itt sem beszélhetünk kiegyensúlyozott szövegről, ám képileg nagyon erős tartalmakat hordoz, nem áll meg egy metaforánál, hanem tovább bontja azt: „Körutad óriáskígyó, duzzogva átkúszik / a Margitszigetre és összetekeredik. / Levedlett bőrében alszanak a villamosok.”. Erős képiség érvényesül itt folyamatosan, ugyanakkor egészen másképp jelenik meg e kép-alkotás, mint az olyan leíró-jellegű, pontosságra törekvő és vizualizálható szöveghelyeken, mint a ködöt leszorító fák (Téli eső fölszáradása a Városligetben).

 

A kötet több szakaszra osztottsága nem választja el élesen a benne szereplő verseket, ám a Díszalma a havon ciklus mégis kiemelkedik a többi közül, a legtöbb jól sikerült szöveg, vagy legalábbis ötlet, itt található. A Titkosírás, Budapest összevarrása Kelettel, Kopog című versekben mind van valamiféle erő vagy eredetiség. A megvalósítás néha kevésbé sikeres, mint a kiindulópont, vagy előfordul, hogy egy-két sort ki lehetne húzni (érdekes módon a szerző is érzi ezt, mivel sok esetben ez zárójeles megjegyzéseire igaz).

 

A túlírtságra lehet példa a Végtelenül egyszerű, ahol elég volna az első versszak, az utána következő szakaszokban inkább a modorosság és a sallang jellemző („Már csak ilyen porlepte fajta. Fáradt, / szívtelen szerelem.”). Az első versszak ezzel szemben kerek, önmagában állva jóval izgalmasabb képet mutat az almaültetvényen ragadt, és helyet cserélő két lélekkel. További gyengeségeihez tartoznak a már-már zavaróan sokszor visszatérő elemek: a Madaram legtöbbször előforduló motívumai a fák, a köd, hold, rigó, felhő, hó, város és varjak. Ezen ismétlések azt az érzetet keltik, hogy egy verse van Kemény Lilinek és a kötetben megformált szövegek csupán variánsai, lehetőségei ennek.

 

Azon költeményei is kevésbé sikeresek, amelyekben valamilyen társadalmi vagy politikai problémát feszeget. A Jelentés a türannosznak, A Gyarmat és a Déd-Európa egyaránt abba a hibába esik, hogy túlontúl az üzenetre helyeződik a hangsúly, így a költői megoldások háttérbe szorulnak. E szöveghelyeken elveszíti friss lendületét, és elmaradnak, vagy kevésbé hangsúlyosak bizarr képalkotásai, amelyek pedig legizgalmasabb pontjai a verseknek. Helyette olyan szövegrészek válnak gyakoribbá, mint „Kedves nemzedékem, mi szabadítottuk rá / őket arra a villamosra, mi voltunk, bizony. // Most elmorog felettünk egy repülő, / Nyugatra tart, mint minden repülő, (…) Nézzünk szembe a tényekkel, / végülis maholnap fölnövünk.” (Déd-Európa). Kilógnak az efféle szövegrészek abból a sűríteni nagyon is képes lírai hangból, amelyre ez a kötet következtetni enged.

 

Meglepő, bár sokszor még igen gyenge, ám érezhetően a tehetséget nem nélkülöző szerző kötete a Madaram. Kemény Lili verseit cselekményes lírának mondja Darvasi, amelyben a megismerés vágya munkál. Ám a Madaram inkább hangkeresés, próbálkozás, amely során a költő tiszta hangokat is megüt. Ami igazán érdekes, hogy mi lesz ezután, megtanul-e a madár tisztán énekelni?

 

Kemény Lili, Madaram, Budapest, Magvető, 2011.

 

A kritika a Láma visszavág című, Kolozsváron megtartott kritikai műhelybeszélgetés keretében készült.

http://www.facebook.com/events/432774516746453/

Bejegyzések

„Egyszerűen lila fény és valami zümmögés:”

Párhuzamok Billy Pilgrim és a chanson de geste-ek hőseinek halálszemlélete között

 

Kurt Vonnegut művei közül eddig talán Az ötös számú vágóhíd generálta a legnagyobb kritikai visszhangot, aminek az egyik oka valószínűleg a regény jellegzetes és egyedi téridő-kezelése. A vonneguti téridő-rendszer (amely Az ötös számú vágóhíd mellett az 1959-es A Titán szirénjeiben is visszaköszön) jellegzetes vonása az átjárhatóság, az omniprezencia, mindenütt jelenvalóság élménye és lehetősége. Egy ilyen rendszer természeténél fogva más halálszemlélettel bír, mint amilyet jelenlegi társadalmunk tart vagy akár az 1950-es és 60-as évek társadalma tartott. Véleményem szerint ez a szemléletbeli eltérés jó közelítéssel megragadható Philippe Ariès „la mort apprivoisée” és „la mort interdite”, azaz „megszelídített halál” és „tiltott halál” fogalmainak segítségével. Ezt a két fogalmat Ariès többek között a nyugati világ középkor óta változó halálszemléletéről 1973 áprilisában tartott előadásaiban használja, az előbbi a középkor kezdetétől nagyjából a 17. század végéig terjedő periódus emberének lényegében változatlan halálszemléletére, az utóbbi a 20. század második fele társadalmának halállal szemben tanúsított drasztikusan átalakult attitűdjére utal. Ariès szerint, míg a középkori emberek mintegy ezer éven át teljesen hozzászoktak az élők és holtak egymáshoz való közelségéhez, és a halált szomorú, ám természetes eseményként kezelték, addig a kortárs társadalomban szinte átmenet nélkül, a szexualitás „felszabadulásával” párhuzamosan végbement a halál tabuvá válása, egyfajta letiltása és elutasítása. 1 Természetesen a halál jelenkori tabuizálását e tanulmányban nem tárgyalom. Vonnegut Az ötös számú vágóhídjának téridő-rendszere, amelynek működését Billy Pilgrim figuráján keresztül tapasztalhatjuk és (szerencsés esetben) érthetjük meg, kétségtelenül magán hordozza a 20. század haláltabujának jeleit és hatásait is. Ebben a tanulmányban azonban inkább a Vonnegut regényéből és a középkori chanson de geste-ekből, epikus elbeszélő költeményekből kiolvasható halálszemlélet közötti hasonlóságokat emelném ki, Ariès fentebb említett előadásaira támaszkodva. Túlmenően azon, hogy a regény alcíme, „a gyermekek keresztes hadjárata” már maga is a középkori lovagok világát idézi meg, a regény és a romance-ok egyes szereplőinek halállal szemben mutatott attitűdje egyéb szempontból is hasonlít egymásra.

 

A két szemléletmód között az első érintkezési pont egyfajta preszciencia, a halál előre tudása lehet. A középkori chanson de geste-ekben a lovagokat szinte sohasem lepi meg a halál, általában előre figyelmezteti őket valamiféle belső bizonyosság arra vonatkozóan, hogy életük végéhez értek. „…Or sai jo veirement / Que hoi murrum par le mien escient,” 2 mondja Roland, a La Chanson de Roland frank hőse, amikor körbetekint a csatamezőn, látja elesett bajtársai holttesteit, és megérti, hogy ebből a csatából nem kerül ki élve. A kétségbeesett és csalódott bajtársa által hátba döfött Oliver is megérzi vége közeledtét: „Oliver sent que a mort est ferut,” 3 „Oliver sent qu’il est a mort nasfret.” 4 Ariès előadásában további példákat is említ a lovagkor költészetéből, Roland történetének egy másik részletén kívül szót ejt Sir Gawain, Ban és Tristram haláláról és az azt megelőző bizonyosságukról, valamint néhány szerzetes hasonló jellegű előérzetéről is. 5 Ez a fajta előre-tudás, megérzés, bizonyosság az, ami a középkori lovagok halálát megkülönböztetni látszik a közönséges emberek halálától. Az ilyen halál szomorú ugyan, viszont nem ijesztő, mivel a megérzései által előre figyelmeztetett embernek van ideje (és mint később majd láthatjuk, módja) felkészülni a vég eljövetelére.

 

Az ötös számú vágóhídban Billy Pilgrim helyzete sokban hasonlít a lovagkori hősökéhez. A regény téridő-szerkezetének jellegzetes átjárhatóságát reprezentálják Pilgrim időből való kiesései, időutazásai, és ugyanezek az időutazások nyújtják a kulcsot a főszereplő számára a halál fogalma, ebből következően pedig saját halála szelíd elfogadásához. Mint azt olvashatjuk, Pilgrim már jóval halála bekövetkezte előtt egyértelműen tisztában van azzal, hogyan is fog meghalni: volt hadifogolytársa, a civil foglalkozására nézve autótolvaj Paul Lazzaro fogja őt megöletni, mert ezt ígérte Roland Weary-nek, aki elmondása szerint a barátja volt és Pilgrim miatt halt meg.

Lábjegyzet:

  1. Ariès, Philippe. Western Attitudes toward Death: From the Middle Ages to the Present. ford. Patricia M. Ranum. Baltimore & London: Johns Hopkins UP, 1975, 24-25. és 92-93. o. ↩
  2. ’La Chanson de Roland’. ford. Charles Scott Moncrief, London: 1919. online verziója: <http://www.orbilat.com/Languages/French/Texts/Period_02/1090-La_Chanson_de_Roland.htm>. 2012. február 3, La Chanson de Roland, CXLIV, 1935–6. sorok, magyarul nagyjából „Most már jól tudom / Itt halnunk kell, én ezt úgy látom” (saját fordítás). ↩
  3. La Chanson de Roland, CXLVI, 1952. sor, magyarul nagyjából „Érzi Oliver, most halnia kell” (s.f.). ↩
  4. La Chanson de Roland, CXLVII, 1965. sor, magyarul nagyjából „Érzi Oliver, a halál közelít” (s.f.). ↩
  5. Ariès, 3-4. o. ↩
Oldalak: 1 2 3 4
Bejegyzések

„mert irdatlan terhet hord görnyedve a hátam”

3 hozzászólás

Csehy Zoltán Amalthea szarva című, száz itáliai humanista költő alkotásait tartalmazó, a Kalligram Kiadónál idén megjelent fordításkötete nemcsak hogy hiánypótló gyűjtemény, hanem leginkább egy óriási vállalkozás meglehetősen különleges eredménye. Nyugodtan feltehetnénk a kérdést: ki olvas ma humanista költészetet? S hogy azon a néhány ismert, a világirodalom nagyjai közt számon tartott szerzőn kívül ki is van ma jelen e több száz évet átölelő hagyomány képviselői közül? – valószínűleg nagyon kevesen. Az érdeklődők közé legfeljebb az irodalomtudósokat, fanatikusokat sorolhatnánk. Ez a könyv egy nagyon furcsa kettősséggel bír: az előbb említett felvetéssel ellentétben, mely feltehetőleg megállja a helyét, olyan alkotók munkáiból válogat, akiknek nem szabadna a feledés homályába merülniük. Azt hiszem, hogy ha az európai kultúrára gondolunk, annak gyökereire, vagy legalábbis fontos állomásaira, sokan a reneszánsz időszakra úgy tekintenek, amiről gyakorlatilag majd’ mindent tudunk – olyan kor ez, mely iránt az érdeklődés rövid időközönként újra fel-felerősödik. De nincs ez így feltétlenül a költészettel kapcsolatosan (vagy csak egy nagyon szűk kört érintve), sőt, ahogy a könyv hátlapján is olvashatjuk: „Nem túlzás azt állítani, hogy a humanista, neolatin irodalom mellőzésével egy atlantisznyi terület süllyedt el a feledés homályában.” – S valóban, ebből a meglehetősen izgalmas, a verselési technikát tökélyre fejlesztő, tartalmában is igen színes alkotói korszakból állított össze a szerkesztő-fordító egy olyan szövegkorpuszt, amely egyszerre fogja át ezt az időszakot (vagy legalábbis mutatja föl annak legjelentősebb és legizgalmasabb alkotóit), s ugyanakkor újrafordít (újragondol-újraértelmez) olyan szövegeket, melyek az olvasók előtt sem ismeretlenek – gondolok itt elsősorban Janus Pannonius jól ismert epigrammáira, melyek közül a talán leghíresebb, a Pannónia dicsérete is megmutatkozik egy más nyelvi regiszteren: „Egykor Itália szülte a legjobb könyveket, ám most / pannon föld dalait bújja a versszerető! / Hírnevem oly ragyogó, de neked, te, a szellemem által / megnemesített föld, még ragyogóbb a neved! // Azt, amit olvastak, régebben Itália adta, / most meg a pannon föld versein ámul a nép. / Hírnevem oly ragyogó, de hazám, a tiéd ragyogóbb lett, / szellemem érdemként még nemesebb a neved.” – A fordító könyvvégi jegyzetében kihangsúlyozza azt a furcsaságot, talán ellentmondást, miszerint az adott költők büszkék voltak saját hazájukra, gyökereikre, és hangot is adtak ezen álláspontjuknak, ugyanakkor sokan jelentős vagy talán legjelentősebb műveiket (neo)latin nyelven írták, melyen akkor sem értettek sokan, majd – a pont az egyre egységesebbé váló nemzeti nyelvek sem segítették elő ezen szövegek nagy tömegekhez való eljutását. Így elsősorban presztízskérdés volt, egyfajta versengés, „belső harc”, hogy a humanisták, ókori mintára latin nyelven alkossanak jelentőset: „(…) valamennyien hittek egy új világ, nevezetesen a párbeszéd kultúráján alapuló antikvitás újraéleszthetőségében, s mindent elkövettek annak érdekében, hogy költeményük helyt álljon a legjobbakkal folytatott örök versengésben.” – A kettősség talán még abban a vonatkozásban is igaz és figyelemre méltó, hogy a humanista költők valamilyen módon egyensúlyt voltak képesek találni a témák megválasztása között. A személyes élményekről való beszéd – vagy ha konkrétan a pajzán költészet egyes darabjaira gondolunk – is olyan nyelven, olyan formában szólal meg, amiben mindig van valami – ugyan bizsergető – távolságtartás.  Csehy Zoltán a könyv minden szerzőjét egy rövid életrajzi jegyzettel igyekszik közelebb hozni az olvasóhoz; ez azonban leginkább az alkotási folyamatokra, a szerzőnek az alkotáshoz való viszonyára helyezi a hangsúlyt. Az persze természetes, hogy az „ismeretlen szerzőkről” szinte minden információ újdonságként hat, de a szerkesztő-fordító Petrarca vagy akár Boccaccio tekintetében is tud újat mondani. Nem meglepő, hogy a humanisták háttere általában meglepetésekkel teli és nagyon is élő, hús-vér embereket találunk a „szövegek mögött”. Több mint 700 oldalas a könyv, így nehéz dolga van az embernek, ha ki akar emelni valakit/valamit, talán igazságtalanság is, de az olvasás közben Panfilo Sasso invokációja Apollóhoz mintha – számomra – az egészre utalt volna. Könnyen lehet, hogy egy rövid idő elteltével mást emelnék ki, de most álljon itt a Compendium egy részlete: „Költők isteni védnöke, kristály fénye a földnek, / óvod az emberi fajt, te, a fényragyogásnak az atyja, / phoebusi lámpásod mert minden kort bevilágít, / téged kérlellek, s avatatlan pap vagyok én bár, ( mégis (méltatlan!) vágyam kóstolni hatalmad, / és már-már görnyedve imádom mennyei lényed, / jöjj, szépséges Apolló, s pártold terveimet meg, / atyját hadd zengjem Cosmusnak, s tetteit egyben, / hadd dicsérhessem meg a nagylelkű soraimmal, / hadd kortyolhassak Castalia szent zamatából! / Adj tollamnak erőt, te, a roskadozó segedelme, / mert irdatlan terhet hord görnyedve a hátam.”

 

Csehy Zoltán: Amalthea szarva – száz itáliai humanista költő, Kalligram, Budapest, 2012.

 

 

Cristoforo Landino

 

A kis híján lerombolt Rómáról

 

Minden földi dolog közelítő végzete foglya,

s Róma, te példázod: mindenevő az idő.

Róma, te példázod: pompáztak büszke tetőid,

s most betemetve szuszogsz omladozó rom alatt.

Circus Maximus, ó, mi maradt tebelőled? A név csak.

Esquilinus dombján már csak a kecske legel.

Tarpeius halmát védistensége nem óvta,

és Capitóliumán nem lakozik Jupiter.

Mely Marius jelvényeit állítod ki te, Caesar,

hogyha ma Sylla korát éli megint a világ?[1]

Jaj, kinek is magasul, Titus, amfiteátrumod égig, [2]

hogyha a szép márvány úgyis a porba omol?

Phoebus szentélyét megzengte Propertius egykor,

fönn, Palatinus ölén, Phoebus, akad ma helyed?

Szégyen nézni Scopas több szobrát csonka-törötten,

itt fej nincs, ott láb, ott meg a karja levált,

s téged, Praxiteles sem védett ősi neved meg,

sőt, roncsolt hermád már betemette a föld.

Nem látsz élő arcot, amit Phidias keze formált,

és a tudós Mentort rég befogadta a sír.

Sőt, ha ma Augustus följönne a Styx mocsarából,

s újfent élvezné földi világ gyönyörét,

bárha lekopna a lába bokáig járva a várost,

emlékműveiből egyre se lelne szegény.

 

(2, 30)

 

Giovanni Gioviano Pontano

 

A fürdő monológja

 

„Gőzöd sincs, mire jó e víz, leányom?

Elmondom. Ha hasadban eddig űr volt,

megtöltöm, de meg ám! A tábla jelzi!

Elmondom, mi a dolgod és a dolgom,

fülelj jól: busa férfival fürödj meg,

játszadozni legyen serény s gyakorlott!

Ifjúsága virága nagy karójú!

Ellenkezni tilos, ha összejátszik

szátok, combotok és a kéz s a tréfa,

mert fürdőnkben az egyezés a törvény!

Most rám térek, az én erényeim mind

elszámlálom: a férjurad kivénhedt?

Ernyedt nyák, a pofája undorító?

Nászkor kornyadozik? Tetem, ha hágtok?

Ifjúvá teszem én, tenyészbikává,

kanosabb lesz, akár a sok verébfi

tavasszal, vagy a harcra kész galambok,

bíbor tolltarajuk ha égre borzad!”

Ezt vésték ki, a víz hatása ennyi.

Marinus,[3] ha eszed maradt fikarcnyi,

Baiaeból menekülj! Kerüld a fürdőt,

s mirtusszal tele partjain ne mélázz!

Lenn lankadt, remegő, sovány öreg vagy,

szőrös Hectoroké csupán e fürdő! [4]

 

Egy gyermek sírverse, aki kétszer halt meg

 

Kétszer haltam meg, sosem éltem bár, s ez a sír fed.

Mert az anyám meghalt, ővele ért el a vég,

ámde öléből metszettek ki, s elért a halálom

újra. Galád egy sors! Névtelenül nyugoszom.

 

Celio Calcagnini

 

Icarus bukása

 

Daedalus újdonatúj szárnyakkal szelte az étert,

s mert féltette fiát, ezt kiabálta felé:

„Icarus, itt, közepütt szállj, itt biztos csak a röptöd!”

Erre felelt a fiú: „Édesapám, zuhanok!

Újra ne szajkózd el, míg szállsz, mint szeljem az étert,

úszni taníts inkább, úszni taníts, ha lehet!”

 


[1] 65-ben Caesar kiállította a Capitoliumon Marius hadijelvényeit. Sylla = Sulla.

[2] Utalás Titus Flavius Vespasianus amfiteátrumára, a Colosseumra.

[3] Marino Tomacelli (1429–1515) Pontano jeles barátja volt, a nápolyi akadémia tagja, a költő neki dedikálta a teljes versgyűjteményt.

[4] A közismert trójai hős az erotikus költészetben a kemény férfiasság szimbólumának számít.

Bejegyzések

Honnan jön az angolai irodalom?

Ondjaki és a posztkoloniális, portugál nyelvű angolai irodalom kérdéseiről

 

Alábbi írás a portugál nyelvű afrikai irodalom, egy szűkebb perspektívából pedig a függetlenség utáni angolai irodalom és a posztkolonialitás viszonyát, problémáit járja körül, valamint a kortárs angolai író, Ondjaki, szövegeinek érintkezését fejti fel egyfelől a posztkolonialitás luzofón koncepciójával, másfelől az angolai irodalom hagyományával. Az Ondjaki életmű legjellemzőbb aspektusainak felvillantása az angolai irodalom kontextusában tulajdonképpen nem más, mint egy hosszú lábjegyzet Pál Ferenc tanulmányához a portugál nyelvű afrikai irodalmakról, annak mintegy továbbgondolása, továbbfűzése. A Nagyvilág 2008. novemberi, tematikus száma portugál nyelvű afrikai elbeszélők műveiből közölt egy reprezentatív válogatást, melyet Pál Ferenc nagyívű tanulmánya vezetett be a fekete kontinens luzofón irodalmának (irodalmainak –ahogy arra a cikk címe is utal) kialakulásáról, történetéről, főbb csomópontjairól és problémáiról. 1 Jelen írás kronológikusan és irodalomtörténetileg ott veszi fel a fonalat ahol Pál Ferenc tanulmánya, és a válogatás lezárul, a legújabb, kortárs angolai irodalom küszöbén, mindazonáltal a magyar nyelven mindezidáig legrészletesebb és legpontosabb írást a PALOP (Países Africanos de Língua Oficial Portuguesa – Hivatalosan portugál nyelvű, afrikai országok)2 irodalomról mintegy ugródeszkának használva, nagyban épít annak meglátásaira, észrevételeire. Az afrikai portugál irodalomról magyar kontextusban való beszéd szükségessége és apropója egyfelől a már emlegetett 2008-as elbeszélésválogatás kibővített, kötetformában való megjelenése3, másfelől pedig a fiatal angolai író, Ondjaki budapesti látogatása (június 12-15.).

Inocência Mata egyik lapidáris cikkének az afrikai-portugál irodalmakról azt a címet adta, hogy a „periféria perifériája”4. Mi sem jellemezhetné jobban a portugál nyelvű afrikai irodalmak helyzetét a Weltliteratur koncepciójának perspektívájából mint ez a tömör szókapcsolat? Mata meglátása több szempontból is egészen pontosan írja körül az afrikai luzofón területek irodalmának és a világirodalmi kánonnak a viszonyát. Egyfelől magának az egykori gyarmatországnak, Portugáliának is periferikus az irodalma a központi diskurzus nézőpontjából, másfelől az afrikai irodalmak helyzete természetesen még periferikusabb, noha a posztkolonialitás koncepciója egyre igyekszik visszaszorítani ezt a marginalitást. Az afrikai portugál nyelvű irodalom ennek a két perifériának a találkozásában íródik, a periféria perifériáján, mind nyelvileg, mind kulturálisan, mind geopolitikailag, mind diszkurzív szinten. A periférikusság állapotának illusztrálásához elég ha csak egy pillantást vetünk Harold Bloom Western Canon-jára. A világirodalom kanonikus művei között az angol, német, francia és spanyol nyelvű szövegekhez viszonyítva elenyésző arányban szerepelnek portugál nyelvű művek. Ami az afrikai irodalmakat illeti, a 14 említett műből egyik sem portugál nyelvű.5 A világirodalom perifériáján azonban egy egészen egyedülálló és eredeti irodalom íródik, amelyre érdemes a központnak odafigyelnie. Az, hogy az utóbbi évtizedek irodalmát a perifériákból újították meg, már közhelynek számít, de mit tud nyújtani a periféria perifériája, eljuthat-e abba az utópikus státuszba, amelyet Patrick Chabal villant fel, amikor azt írja, hogy az afrikai irodalmak, illetve szűkebben vizsgálva az afrikai-portugál irodalmak a jövőben ugyanolyan fontosságra tesznek szert, mint a latin-amerikai irodalom?6

A portugál nyelvű afrikai országok közül a legmarkánsabb irodalmi hagyományokkal és kánonnal minden kétséget kizáróan Angola rendelkezik. A kontinens nyugati partján elterülő országban komolyabb irodalmi élet és termelés figyelhető meg már a XIX század közepétől. Ebben nagy szerepet játszott a nacionalista eszmékkel azonosuló, angolai kreol arisztokrácia, amelynek székhelye és elsődleges koncentrációs központja a főváros, Luanda volt. A nacionalista ideológiának hangot adó irodalommal párhuzamosan, illetve azt elhallgattatva az 1920-as évektől egyre megerősödik a gyarmatosító portugálok, egyoldalú és reduktív szemléletmódját tükröző koloniális irodalom, mely az egzotikumban kereste és találta meg legitimálásának alapját. A gyarmati perspektíva ellenpontjaként tételeződő nacionalista és antikoloniális beszédmód a négritude mozgalom szélesebb körű térnyerésével, valamint az 50-es évektől a függetlenedési törekvésekkel egy újfajta irodalomban találta meg kifejezésének legadekvátabb formáját. Az 1961 és 1975 között dúló gyarmati háború alatt az ellenállás antikoloniális irodalma elsősorban a lírához kötődött. A posztkolonialitás ideológiájának keretei között újjászülető angolai prózairodalom legteljesebb formájában, így csak a függetlenedés (1975) után tudott kibontakozni, noha sok mű keletkezése még a gyarmati háború és a függetlenedési eszmék megszületésének éveire nyúlik vissza. José Carlos Venâncio eltagadhatatlannak tekinti a függetlenedés dátumát az angolai irodalom szempontjából, a tematikus és az esztétikai váltást azonban az 50-es évekre teszi, az úgynevezett geração de 50 (Agostinho Neto, Luandino Vieira, Mário António, António Jacinto és Arnaldo Santos) kiemelkedésével hozza párhuzamba. A függetlenedés után megjelenő újabb generáció (Pepetela, Manuel Rui, João Melo) tematikusan egy makrostruktúrába helyezhető a geração de 50-val, mivel a szövegeket meghatározó legfőbb hívószavak mindkét generáció esetében az angolaiság legitimálása, a függetlenség, a nacionalizmus, a háború és a gyarmati múlt visszautasítása.7 Venâncio szerint a „nacionalizmus korával” történő szakítás határozza meg a kortárs angolai irodalmat, amely a gyarmati és az azt követő, hosszú polgárháború helyett sokkal inkább a globalizáció és a neoliberális áramlatok térnyerésére reflektál. Ondjaki életműve valahol a két paradigma között helyezhető el. Viszonya a gyarmati és polgárháborúhoz alapvetően más, kevésbé tragikus, mint a nacionalista íróké, hangja nem ideologizált, politikus, viszont előszeretettel használja háttérként a ’80-as, ’90-es évek Angoláját, egy olyan átmeneti időszakot, amelyben a nacionalista eszmék mellett már megjelenik a globalizálódó világ képzete is.

Luzofón posztkolonialitás

Az alapvetően angolszász eredetű és ihletésű posztkoloniális elmélet kibontakozása a ’80-as, ’90-es évekre tehető. A portugál nyelvű afrikai országok irodalma mindazonáltal felveti azt a kérdést, hogy mennyiben alkalmazható a poszkolonialitás diskurzusának angolszász modellje a volt portugál gyarmatrendszer kontextusában. A posztkoloniális elmélet keresztapja, Edward Said felhívja a figyelmet arra, hogy az európai nemzetek különböző gyarmatosítási stratégiái alapvetően más posztkoloniális szituációkat hívnak életre, kérdésessé téve ezáltal az elmélet alkalmazhatóságát és elterjedését. Francia kontextusban például egészen a 90-es évekig várni kellett egy átfogóbb, kritikai tanulmánykötetre (Jean-Marc Moura: Littératures Francophones et Théorie post-coloniale), mely nem csak szem előtt tartotta, hanem eminens módon alkalmazta is a frankofón környezetre a posztkolonialitás diskurzusát. Said szerint a franciák sajátos „ellenállása” a posztkolonialitás elméletének a francia birodalmi érzület társadalmi továbbgyűrűzésével van összefüggésben, illetve azzal, hogy „nem volt olyan hosszadalmas harc, minthogy a francia birodalom, néhány igen súlyos csapással ért véget”8. A portugál kultúra a salazari diktatúrával való radikális szakítás következtében alapvetően elfojtotta a birodalmi ábránd továbbélésének lehetőségét, így ez nem lehetett akadálya a posztkoloniális diskurzus térnyerésének a luzofón területeken. Ami azonban a portugál nyelvű posztkoloniális teret ab ovo megkülönbözteti a brit és a francia helyzettől, az a gyarmatosításnak egy eltérő, sajátosan portugál diskurzusában keresendő. Boaventura Sousa Santos nagyhatású Entre Próspero e Caliban: Colonialismo, pós-colonialismo e inter-identidade (Caliban és Prospero között: Gyarmatosítás, poszt-kolonialitás és köztes-identitás) című írásában kifejti, hogy a portugál gyarmatosítás egy egészen sajátos modellként tételeződik a gyarmatosító országok történelmében, köszönhetően az ország szemiperiférikus helyzetének az európai kontinensen. Portugália a XVI. századtól kezdve egyfajta közvetítő-szerepet töltött be a kapitalista Európa és a világ többi része között, a központ és a periféria, észak és dél között. Ahogy arra Eduardo Lourenço, a legismertebb és legelismertebb portugál filozófus is rámutatott, Portugália gyakorlatilag elbukta a modernitás projektjét, sosem tudott a szó legeurópaibb értelmében modern állammá válni, a modernizmus dichotómiáit (természet-kultúra, természet-technika, modern-tradicionális, stb.) nem haladta meg, azokat mintegy hibrid formában fenntartotta. A kapitalista világ perifériájára szorulva Santos szerint Portugália helyzete egyfajta gyarmati alávetettséget rajzol ki a központi hatalmak (elsősorban Anglia) viszonyában. Az európai központtól függő, annak mintegy gyarmataként tételeződő Portugália helyzete a gyarmatosításnak egy teljesen alternatív formáját termelte ki, amelyet Santos colonialismo subalterno-nak nevez (alárendelt gyarmatosítás).9 Ennek értelmezéséhez segítségül hívja a posztkoloniális stúdiumok kedvelt Prospero-Caliban oppozícióját, amelyet a portugál gyarmatosítás egy új perspektívába helyez. A kulturálisan és gazdaságilag a kontinens perifériájára szorított Portugália Európa nézőpontjából és viszonyában Caliban, egy olyan premodern entitás, amely rászorul a gyarmatosítás narratívájára, ezzel egyidőben saját gyarmataival szemben pedig Prosperoként, a hatalom és a diskurzus birtoklójaként, uraként viselkedik.10 Az identitásnak ez a meghasonlottsága, kettőssége jellemzi a portugál gyarmatosítás jellegzetes modelljét. A luzofón kolonizáció tehát eleve egy hibrid és ambivalens struktúra. A gyarmatosító-gyarmatosított egyoldalú dichotómiájából történelmi szükségből elmozduló portugál kolonizáció mérsékelten kapitalista modellje a bizonytalanság és a keveredés tengelyei mentén határozódik meg. Bizonytalan, mivel a gyarmatosító hatalom Caliban és Prospero egyszerre; kevert, mivel ezt a rendhagyó gyarmatosítást a gyarmatosító és a gyarmatosított elkeveredése jellemzi. A luzotropikalizmus XX. századi koncepciója, melynek kidolgozója a brazil Gilberto Freyre, a keveredés ideálját a portugál kolonizáció humanista ideológiájának kulcsmotívumaként mutatta fel. Noha Freyre koncepciója a portugálok humánus, barátságos, sőt szinte harmonikus gyarmatosításáról, amely a kezdetektől fogva imperatívuszként állította önmaga elé a gyarmatosított népekkel való elkeveredést, egy mesterségesen megképzett metanarratíva, amelyre a Salazar-diktatúra is folyamatosan rájátszott a gyarmatrendszer fenntartása érdekében, a luzotropikalizmus alapgondolatának számító keveredés azonban történelmi tény, ahogy történelmi tény az is, hogy ez az ambivalens és hibrid gyarmati szituáció egy rendhagyó posztkoloniális helyzetet hív életre a birodalom széthullása után. A posztkoloniális állapot egyik leggyakrabban emlegetett hívószavának számító hibriditás (Bhaba) tulajonképpen inherens módon van beleírva magába a gyarmatosítás portugál stratégiájába. A portugál kolonizáció alternatív fejlődésében emellett komoly szerepet játszott a kolóniák nagyfokú földrajzi szóródása négy kontinensen és magán kontinenseken belül is. Afrika esetében nem beszélhetünk egy földrajzilag egybefüggő portugál gyarmatterületről; a kolóniák a kontinens legkülönbözőbb részein helyezkedtek el, nem volt köztük közvetlen kapcsolat, ami megnehezítette a gyarmati hatalmi és ellenőrző-diskurzusok abszolút érvényesítését.

A posztkoloniális állapot partikuláris jellegét a volt portugál gyarmatok esetében tovább erősítik azok az elsősorban XX. századi történelmi kondíciók, változások, amelyek nem, vagy csak minimális mértékben érintették az angol és a francia gyarmatterületeket. Gondolok itt elsősorban a példátlanul hosszú 1961 és 1975 között dúló gyarmati háborúra, amelyben a multiraciális értelmiség, a kreol vezetőréteg, az önmagát angolainak, vagy mozambikinak deklaráló portugál származású fehérek a fekete lakossággal összefogva küzdöttek a gyarmati elnyomás ellen,11 valamint a függetlenség elnyerése utáni hidegháborús stratégiára, melynek során Angola a szovjet érdekszféra vonzáskörzetébe kerülve a szocializmus afrikai térnyerésének egyik legszilárdabb bástyájává vált. A Salazar-Caetano diktatúrát megdöntő, 1974-es szekfűs forradalom után megkezdődő dekolonizáció szintén rendhagyó módon folyt le. Egy elkapkodott és példátlanul gyors dekolonizációs stratégia és paranoia keretében pár év leforgása során több mint félmillió portugál hagyta el az afrikai gyarmatokat,12 ezzel komoly posztkoloniális vákuumot okozva a függetlenségüket elnyert államokban: a gyarmatosítókkal együtt hirtelen felszívódtak azok a diszkurzív struktúrák, amelyek meghatározták az afrikai országok koloniális identitását. Mindebből az következik, hogy Angola és az afrikai portugál nyelvű országok esetében a posztkolonialitásnak egy egészen sajátos formája alakult ki, amely egy sajátos posztkoloniális irodalmat termelt ki.

 

Angola és a történelmi tapasztalat

Patrick Chabal, az első afrikai-portugál irodalmaknak szentelt, angol nyelvű tanulmánykötet szerkesztője felhívja a figyelmet arra, hogy ezeknek az irodalmaknak a megértéséhez és tanulmányozásához elendeghetetlen a történelmi háttér ismerete13. A posztkoloniális angolai irodalom nem csak háttérként használja a gyarmati háború, a függetlenség és az azt követő polgárháború történelmi tapasztalatát, hanem ezt a tapasztalatot folyamatosan tematizálja, egy reflektált szinten kimozdítja. Tulajdonképpen a történelem tapasztalata, a gyarmati múlt, a bizonytalan jelen és a még bizonytalanabb jövő problematikája áll az angolai irodalom szívében. A szövegek obszesszív módon térnek vissza a háború traumatizáló képzetéhez. Ondjaki, már a függetlenedés után született első irodalmi generáció egyik legmarkánsabb hangjaként eltávolodik a gyarmati háború traumájának obszesszív újraszcenírozásától; szövegeit abba a meghökkentő történelmi pillanatba írja bele, amikor a szocializmus ideológiája és retorikája a maga teljességében jelent meg az afrikai országban. Az Ondjaki szövegek történelmi referenciája a 80-as évek végének Angolája; ennek a referenciának az értelmezéséhez azonban vissza kell menni egészen a gyarmati háború éveibe. A négritude-mozgalom komolyabb térnyerésén és a gyarmati státuszból felszabaduló afrikai országok felszabadulási hullámán felbuzduló Angola 1961-ben indította a portugálok elleni gyarmati háborút. A birodalmi eszme fenntartásához kategórikusan ragaszkodó Salazar-rendszer a zavargások megkezdődése után kiadta a luzofón világban azóta elhíresült jelszót: „Angolába a haderőinket, gyorsan!” („Para Angola rapidamente e em força!”) . A salazari mondat a gyarmatrendszer ideáljához való görcsös ragaszkodás jelölőjeként egy 14 éven át tartó véres gyarmati háborút jelentett be. Angolai részről a felszabadításért folyó küzdelemben alapvetően három nagyobb militáns mozgalom vett részt. Az egyes felszabadítási mozgalmak nyelvi, etnikai és területi bázisúak voltak. Az ország középső és déli részén, Huambo és Bié tartományokban koncentrálódó ovimbundu lakosság az umbundu nyelvet beszéli, ez a népcsoport képezte az UNITA (União Nacional de Independência Total de Angola – Nemzeti Únió Angola Teljes Függetlenségéért) bázisát. A főváros Luanda környékén, Malanjében és a Cuanza-völgy vonzáskörzetében élő, kimbundu nyelvű mbundu törzs az MPLA (Movimento Popular de Libertação de Angola – Angola Felszabadítása Népmozgalom) magja, míg az ország északi tartományaiban, elsősorban Uige és Zaire területén őshonos, kikongo nyelvű bakongók a függetlenségi harcot kirobbantó FNLA (Frente Nacional de Libertação de Angola – Angola Felszabadítása Nemzeti Front) etnikai alapját jelentették. 14 A felszabadítási mozgalmak mögött azonban nem csak a különböző etnikai csoportok álltak, a hidegháború által polarizált két szuperhatalom ideológiailag és katonailag is támogatta a portugálok ellen folyó guerilla-harcot. Míg az Agostinho Neto vezette marxista MPLA a Szovjetunió és Kuba egyoldalú támogatását élvezte, a Jonas Savimbi nevével fémjelzett UNITA kezdetben a maoista ideológiával kacérkodott, majd folyamatosan egyre inkább a másik oldal felé tolódott, így végül az Egyesült Államok és az egyértelműen Amerika-orientált Dél Afrika lett az ideológiai és pénzügyi hinterland-ja. Roberto Holden FNLA-ja kezdetben szintén az Amerika-szimpatizáns Mobutu-féle zairei rezsimmel ápolt szorosabb kapcsolatokat, a három nagy guerillamozgalom közül a legkisebbként, azonban hamarosan felmorzsolódott a harcokban. A Salazar-rendszer összeomlása a gyarmati háború végét jelentette a portugál területeken. Az 1975-ben függetlenedő Angolában ellenben korántsem értek véget a harcok. A hatalmat a szovjetszimpatizáns MPLA kaparintotta meg, az ország első miniszterelnöke Agostinho Neto lett, Angola, így a Szovjetunió afrikai szövetségeseként, egy új marxista-leninista mintaállammá alakult. A rivális UNITA azonban nem nyugodott bele abba, hogy ki lett zárva a hatalomból és tovább folytatta a harcot a regnáló MPLA ellen. A gyarmati háború a függetlenség után egy véres polgárháborúba csapott át, Angola pedig a hidegháború egyik legkonkrétabb helyszínévé vált. Amerika a szovjetszimpatizáns, szocialista Neto-kormány ellenében folyamatosan támogatta a rivális UNITÁ-t, így Angola elkerülhetetlenül a két szuperhatalom ideológiai küzdelmének gyújtópontjába került. A hidegháborús stratégiának megfelelően a szocialista Kuba Angolát, míg az Amerika-szövetséges Dél-Afrika Savimbi UNITA-ját biztosította. Kuba nem csak katonai erőket vezényelt az országba, hanem Angola kulturális és ideológiai fejlődésének jegyében szakembereket és főleg tanárokat küldött szövetségesének.

 

Ondjaki világa

 

A kubai segítséggel kiépülő szocialista rendszer és az eközben folyó polgárháború, egyszóval a ’80-as évek történelmi valósága képezi az Ondjaki művek alapját. Ez a történelmi referencia rajzolja ki az angolai író leghíresebb regényének, a Bom dia camaradas-nak (Jó reggelt elvtársak, 2001), az Os da minha rua (Akik az én utcámban élnek, 2007) című novelláskötetnek és utolsó regényének az Avó Dezanove e o segredo do soviético-nak (A tizenkilences nagymama és a szovjetek titka, 2008) sajátos világát.

Visszacsatolva a posztkolonialitás luzofón koncepciójához Prisca Augustoni és Anderson Luis Viana gondolatait megidézve kijelenthető, hogy a posztkoloniális elméletek központi fogalmaként tételeződő identitáskérdés Angola esetében egészen árnyalt és komplex formában merül fel.15 A portugál kolonizációs modellek gyors felszívódása után az ország egy kívülről jövő, mesterségesen felvett szocialista politikai- és identitás-struktúra keretei között igyekezett meghatározni önmagát, az UNITA és a polgárháború fantomja, azonban folyamatosan elbizonytalanította ennek az identitásnak a létjogosultságát. Egy másik, súlyos tényező a posztkoloniális identitásalakzatok lehetőségének szempontjából az az egész afrikai kontinenst érintő probléma, hogy a gyarmatosítás, majd a Berlini konferencia keretében kialakított országhatárok nem vették figyelembe az etnikai, vallási, törzsi és nyelvi szóródást. Angola, mint a legtöbb afrikai ország, számtalan nyelvileg és etnikailag különböző népcsoportot foglal magába, ami megnehezíti egy új identitás kialakítását. A politikailag kettészakított ország nem tudta beváltani a függetlenedés ideálját, nem alakult ki egy a szabadság és a függetlenség eszméire alapozott, posztkoloniális identitás. Augustoni és Viana 2010-es cikke szerint az ország még mindig egy sajátos határidőszakban mozog a kolonialitás és a posztkolonialitás között; egy új posztkoloniális kulturális identitás kialakításában a legnagyobb szerepe pedig az irodalomnak van.16 Chabal hasonlóképpen kihangsúlyozza az irodalom identitásteremtő képességét és szükségességét, ezt egyenesen az afrikai-portugál irodalmak kulcskérdésének tartja.17 A legújabb írógeneráció képvieslőjeként Ondjaki, ahogy már említettem, nem a gyarmati és a polgárháború borzalmaira reflektál, mint Luandino Vieira, vagy éppen José Craveirinha, nem a gyarmati múlt újraírásának lehetőségében keresi az új identitás alapját, mint Pepetela, sokkal inkább az MPLA hatalomra jutásával berendezkedő szocialista rezsim és hatalom mesterséges identitásmodelljét dekonstruálja. Ondjaki szövegeiben nem a „végtelen háború” (guerra sem fim) pepetela-i tragikuma jelenik meg, amely az idősebb író szerint olyan szinten traumatizálta a nemzetet, hogy Angolában gyakorlatilag nincsenek normális emberek18, hanem sokkal inkább az afrikai, marxista rezsim abszurduma. Ez nem jelenti azt, hogy a polgárháború képe teljesen hiányozna Ondjaki műveiből. A polgárháború jelen van, de nem a trauma és a tragikum perspektívájából íródik bele a szövegekbe.

 

– Jó reggelt, elvtársak!

A 2001-es Bom dia Camaradas, a 2007-es Os da minha rua és az azt követő Avó Dezanove e o segredo do soviético meglátásomban egy összefüggő ciklust alkot a verses és novelláskötetekben, regényekben és drámákban is bővelkedő, kiterjedt Ondjaki életművön belül. A három művet az azonos helyszín kronotoposza (Luanda Praia do Bispo negyede), a nagyrészt azonos szereplők, a tematikus motívumok vissza-visszatérése és az autodiegetikus gyereknarrátor személye köti össze. Az alábbiakban az író legismertebb regényeként elkönyvelt Bom dia Camaradas bemutatására vállalkozom, a megállapítások nagy része azonban érvényes lehet a másik két szövegre is. A regény központjában a sokáig névtelen gyereknarrátor első személyben elbeszélt tapasztalatai állnak. A szöveg két nagyobb részre van osztva, az első rész öt, míg a második négy fejezetből áll. Véleményem szerint az egyes fejezetek olvashatóak akár novellákként is, mint a későbbi Os da minha rua című elbeszéléskötet; novellákként melyeket a gyereknarrátor perspektívája és kalandjai kötnek össze egy komplexebb novellaciklussá. Az orális hagyománnyal szorosabb viszonyban álló afrikai irodalmak, pont az oralitással vállalt nyílt kapcsolat miatt sokkal inkább a kispróza műfajait kultiválják. Ez alól Ondjaki életműve sem kivétel, mind a Bom dia Camaradas, mint az Avó Dezanove novellaszerű fejezetekből épül fel, terjedelmüket tekintve pedig inkább kisregényekként definiálhatóak. A narrátor nevét csak a regény második részében tudjuk meg, a Ndalu név egyezik az író polgári nevével, így Ondjaki egy érdekes referenciális játékot indít be, amely akár a pszeudo-autobiográfia peremterületére is sodorhatja a regényt. A szöveg helyszíneinek és szereplőinek egytől egyig megvan a nevek szintjén egyértelműen egyező referenciális háttere, a szereplők az író családtagjainak, gyerekkori barátainak, tanárainak a nevét viselik. A referenciális játékot Ondjaki tovább fokozza a honlapján közzétett fotókkal a regényszereplőként felbukkanó családtagokról, barátokról.19 A referencialitás keretével való játék a valóság és a fikció határainak elbizonytalanítása, pontosabban fogalmazva a valóság fikcionalizálása, „regényesítése”,”felnagyítása” inherens részét képezi magának a szöveg világának is. A narrátor ugyanúgy, mint a többi szereplő szereti felnagyítani, kiszínezni a valóságot, a mindennapok történéseit; a valós eseményeket színes és megkapó story-vá alakítani. Maga a narrátor meg is állapítja egy helyen, hogy „Luandában mindenki, akit ismerek felnagyítja, kiszínezi a történeteit”20.

A regény alapját tulajdonképpen a gyereknarrátor banális mindennapjai alkotják. Szinte majdnem minden fejezet a narrátor ébredésével kezdődik és egy-egy nap történései körül forog. Ndalu világát az iskola és a család közege határozza meg; a családi ház, annak környéke és az iskola vonzáskörzete alkotják a regény elsődleges terét. A narrátor interakcióit a családtagok, a tanárok és az osztálytársak keretezik. Ebben a jellegzetesen gyermeki világban csapódik le az adott történelmi pillanat esszenciája. Az MPLA szocializmusát és a polgárháborút a narrátor nem a tragikum és a trauma tengelyei mentén konstruálja, hanem egy humorosan kritikus magatartás koordinátái között éli meg. Gyermeki őszintesége mögött egyfajta kritikus diszpozíció fedezhető fel, mind a szocialista jelennel, mind a gyarmati múlttal kapcsolatban. A gyereknarrátor őszintén és nyíltan kérdez rá a hatalom és az angolai szubjektum viszonyára. A regény egy példaértékűen posztkoloniális kérdéssel kezdődik, amelyet a narrátorfiú António elvtársnak, a család szakácsának szegez: „De António elvtárs, hát nem jobb egy szabad országban élni?” Az angolai szakács identitásába azonban olyan mélyen íródott bele a kolonialitás szimbolikus rendszere, hogy válaszában nosztalgikusan tekint vissza a gyarmati évekre, amikor még a portugálok irányították az országot, tiszták voltak az utcák, rendesebben jártak a buszok és mindig lehetett kapni kenyeret a boltban. Ebből a koloniális nézőpontból, amelyet az alávetett gyarmati szubjektum a szimbolikus erőszak működési struktúráinak köszönhetően önmagáénak tekint, António képtelen kihátrálni a történelmi mező változásával és a gyermek egyre provokatívabb kérdéseivel végül jellegzetes mosolyát szegezi szembe. Ndalu bármennyire is provokálja a gyarmati helyzettel kapcsolatban Antóniót, nem tudja kimozdítani a portugálokat legitim uralkodóként elismerő koloniális szubjektumpozícióból. Mivel Antóniótól nem kapott kielégítő választ a kérdéseire, a gyereknarrátor a család egy másik alkalmazottját João elvtársat, a sofőrt kezdi el faggatni a gyarmati időkről. João alapvetően más magatartást mutat, mint a gyarmati szituációt nosztalgikusan visszakívánó António, nem ismerte fel, nem értette meg pontosan az uralkodó viszonyokat és hatalmi struktúrákat: „Sokan mondják, hogy az ország más volt akkor, nem tudom…”. A szöveg ettől a kérdésfelvetéstől elmozdulva a továbbiakban nem a gyarmati múltra, hanem az annak következményeként kialakult posztkoloniális jelenre kérdez rá. 21 A regény egy sor olyan szituációt vonultat fel, amelyben a szocialista rendszer és a szubjektum viszonya tematizálódik. Simone Pereira Schmidt szerint a Bom dia camaradas egyenesen az MPLA szocializmusának keretei között megalkotott nemzeti narratívát olvassa újra kritikus szemszögből.22 A politikai rendszer működésének realitása és visszásságai a gyereknarrátor perspektíváján keresztül ironikus felhangokat kapnak. Ndalu a nemzeti rádióban, az iskolások néphez szóló üzenetét közvetítő műsorban nem a saját maga által írt üzenetet olvassa fel, hanem egy elérakott, előre megírt, átideologizált szöveget kell hogy felmondjon. Az iskolában már előre bejelentik az oktatásügyi biztos meglepetéslátogatását, és amikor a gyerekek rákérdeznek, hogy mitől meglepetés az előre megszervezett látogatás, a tanár értetlen rendreutasítással válaszol. A diktatúra perverz logikája érhető tetten ezekben az apró epizódokban.

A diegézis két hangsúlyos pillanata meglátásom szerint a Portugáliába szakadt nagynéni látogatása és az iskolában kitörő tömegpánik jelenete. A nagynéni visszatérése a diktatorikus szocializmus és a demokrácia oppozícióját rajzolja ki. A portugál viszonyokhoz szokott Tia számára az angolai rendszer realitása érthetetlen és idegen, nem érti az uralkodó társadalmi kódokat. Értetlenül fogadja a hatalmi működés sajátos struktúráit, demokratikus hátterének köszönhetően megdöbbenéssel kezeli a szimbolikus szabályozás imperatívuszait. A nagynéni világlátásának idegen az, hogy a legjobb strandokat csak a szovjetek és a pártképviselők használhatják, hogy a kocsikkal félre kell állni ha az elnök közeledik az utcákon, hogy nem lehet bárhol bármit lefotózni, mert az államrendőrség elkobozza a gépet. Mindez a narrátornak magától értetődő realitás, számára az a megdöbbentő amit a nagynéni mesél Portugáliáról. A kulturális kódokból származó feszültséget minden esetben a humor minősége oldja fel. Humoros felhangokkal telik meg az iskolai paranoia története is. A diákok egy polgárháborús guerilla-csoport akciójától tartva egy tömegpánik keretében kimenekülnek az iskolából. Menekülés közben a narrátor felfigyel a mellette kétszeres gyorsasággal, feltűrt szoknyával elfutó, sánta tanárnő groteszk jelenségére, amely a humor felé mozdítja a tömeghisztéria fenyegetését. A polgárháború realitása, az angolai irodalom talán egyik legnagyobb toposza,23 tehát jelen van a regény több szintjén is, beszivárog a gyerekek fantáziáiba, képzelgéseibe. Ott van a tömeghisztéria kirobbanását okozó félelemben, az irodalomórára megírt fogalmazásokban, a rajzszakkörön készített rajzokban, a viccekben, a nagy stroyzgatásokban, de nem tragikus eseményként artikulálódik. Talán ez az Ondjaki szövegek egyik legjellegzetesebb vonása – a fiatal író a történelem traumatikus tapasztalatát nem a negativitás, hanem a humor, a mosoly és az irónia segítségével ragadja meg. Nem véletlen, hogy egy a kolonialitás represszív valóságára vonatkozó kérdéssel kezdődő regény egy mosollyal ér véget. A regény zárójelenetében a narrátor a Luandát áztató trópusi esőt figyeli és arra gondol, mi lenne, ha az egész országban így esne. A gigantikus eső Angola megtisztulásának, a történelem terhétől való megszabadulásának szimbolikus képzetét ragadja meg, egy szabad, tiszta és boldog ország utópiáját rajzolja ki. Nem véletlen az sem, hogy a kolonialitás diskurzusával azonosuló António elvtárs még az esőjelenet előtt váratlanul meghal. Halála annak a generációnak a végét sugallja, amelyet reprezentál és amely képtelen volt kimozdulni a gyarmatosítók által rájuk erőltetett identitásmodellból. Ezzel párhuzamosan egy új generáció emelkedik ki, a gyereknarrátor és iskolatársainak, barátainak generációja, amely mentes a kolonizációs modellek fertőzésétől és egy új ország új identitásának kialakítója és hordozója lehet. A gyerekek az utópia ígéretét jelölik, a regényt lezáró mosoly pedig a pepetela-i „végtelen háború” végét. Az egyes fejezeteket nyitó ébredésmotívum új értelmet kap a szimbolikus eső és a zárómosoly fényében, és egy olyan általános, angolai ébredés ideálját tételezi, amely a nemzet újjászületését, egy új Angolát hivatott bejelenteni. A regény címében is megjelenő „jó reggelt” ennek az újjászülető Angolának szól, amely végre maga mögött tudja hagyni a kolonialitás fantomját és a szocialista rendszer abszurdumát. António elvtárs halála mellett, ami egyértelműen a koloniális stratégiákból való szabadulást jelöli, az iskolában tanító kubai tanárok is elhagyják az országot a tanév végén. A kubai tanárokkal talán a szocializmus is kivonul Angolából és az ország végre átléphet a határidőszakból egy új posztkoloniális időszámítás idejébe.

 

1 Pál Ferenc: Afrika portugál nyelvű irodalmairól. in: Nagyvilág, 2008. november, LIII. évfolyam, 11. szám, pp. 1116-1123.

2 A portugál kritika a PALOP koncepciója alatt a portugál nyelvű afrikai országok, ex-gyarmatok kulturális egységét érti. Ezzel a label-lel látják el általában a portugálul írt afrikai irodalmat.

3 Az Eötvös Kiadó gondozásában megjelent kötetet az angolai nagykövetség finanszírozta, éppenezért sajnálatos módon kereskedelmi forgalomban egyenlőre nem kapható

4 Inocência Mata: A periferia da periferia: o estatuto periférico das literaturas africanas de língua portuguesa e a dupla perifericidade das literaturas são-tomense e guineense in: Discursos. 9. Coimbra. Fev. 1995, pp. 27-36.

5 Harold Bloom: The Western Canon: The Books and School of the Ages. Harcourt Brace & Company, New York-San Diego-London, 1994, pp. 529-569.

6 Patrick Chabal (szerk.):The post-colonial literature of Lusophone Africa. C. Hurst & Co. Publishers Ltd., London, 1996, p. 6.

7 José Carlos Venâncio: Literatura angolana. Uma breve introdução. in: Mar além. Revista de cultura e literatura dos países africanos de língua oficial portuguesa. Maio 1999, p. 8.

8 Edward W. Said: Bevezetés a posztkoloniális diskurzusba. in: Bókay Antal-Vilcsek Béla-Szamosi Gertrúd-Sári László (szerk.): A posztmodern irodalomtudomány kialakulása. Osiris Kiadó, Budapest, 2002, p. 608.

9Boaventura de Sousa Santos: Entre Prospero e Caliban: Colonialismo, pós-colonialismo e inter-identidade.in: Maria Irene Ramalho – António Sousa Ribeiro (szerk.): Entre Ser e Estar: Raízes, Percursos e Discursos de Identidade. Porto, Afrontamento, 2001, p. 26.

10Idem., p. 42.

11 Russel G. Hamilton: A literatura dos PALOP e a teoria pós-colonial. http://www.oocities.org/ail_br/aliteraturapalopteoriaposcolonial.htm (utolsó letöltés 2012. jún. 8.)

12João Paulo Guerra: Descolonização Portuguesa – O Regresso das Caravelas. Publicações D. Quixote, Lisboa, 1996, pp. 113-114.

13 Patrick Chabal (szerk.):The post-colonial literature of Lusophone Africa. C. Hurst & Co. Publishers Ltd., London, 1996, p. 24.

 

14Richard Black: Angola. Clio Press, Oxford, England-Santa Barbara, California-Denver, Colorado, 1992, pp. xiv-xv.

15Prisca Augustoni – Anderson Luis Viana: A identidade do sujeito na fronteira do pós-colonialismo em Angola. in: IPOTESI, Juiz de Fora, v. 14, n. 2, jul./dez. 2010, p. 189.

16Idem., p. 192.

17 Patrick Chabal (szerk.):The post-colonial literature of Lusophone Africa. C. Hurst & Co. Publishers Ltd., London, 1996, p. 3.

18 Pepetela: Guerra sem fim. http://mnoticias.8m.com/pepetela.htm (utolsó letöltés 2012. jún. 7.)

19A rövid kommentárokkal ellátott fényképek Ondjaki hivatalos oldalán találhatóak: http://www.kazukuta.com/ondjaki/bom_dia_camaradas.html

20 Ondjaki: Bom dia camaradas. Agir, Rio de Janeiro, 2006.(az idézetek a regényből saját fordításaim – U.B.)

21 Ebből a szempontból felvetődik a kérdés, hogy mennyiben posztkoloniális regény Ondjaki szövege. Ha a posztkoloniálist szűkebb értelemben a gyarmatosítás kuturális és diszkurzív stratégiának, sémáinak dekonstrukciójaként értelmezzük, akkor Ondjaki szövegei nem kifejezetten posztkoloniális jellegűek, mivel elsősorban nem a kolonizációra, nem a gyarmatosító és a gyarmatosított találkozására reflektálnak (kivétel a regény megidézett első része). Véleményem szerint azonban az Ondjaki szövegek kronotoposzaként megjelenő 80-as évek Angolája egy posztkoloniális tér, mivel közvetlenül a gyarmatosítás és a gyarmatosító stratégiák következményeként alakult ki, illetve a klasszikus hatalmi viszonyok és az elnyomás átívelnek a függetlenedés pillanatán, így az azt tematizáló irodalom is posztkoloniális. Érdekes kérdés továbbá, hogy a szovjet és a kubai hatás mennyiben tekinthető egyfajta sajátos kolonizációnak.

22 Schmidt, Simone Pereira: Onde está o sujeito pós-colonial? Algumas reflexões sobre o espaço e a condição pós-colonial na literatura angolana. in: Abril. Revista do Núcleo de Estudos de Literatura Portuguesa e Africana da UFF, Vol. 2, n° 2, Abril de 2009, p.

23 „Inevitably, given the history of Angola since the early 1960s, one of the central themes of contemporary literature is war.” – állapítja meg Ana Mafalda Leite. Ana Mafalda Leite: Angola. in: Patrick Chabal (szerk.):The post-colonial literature of Lusophone Africa. C. Hurst & Co. Publishers Ltd., London, 1996, p. 111.

Bejegyzések

Hazák, garabonciások, tárgyak – könyvheti szemle

1 hozzászólás

 „Megmerítkezés a másik idegenségében”

Győrffy Ákos: Haza, Budapest, Magvető, 2012.

 

Győrffy Ákos haza-kereső, haza-találó esszé-prózái kockázatos komolysággal végigírt szövegek, az esszék problémaérzékenysége és a szövegalkotás eszköztára szoros kapcsolatban áll a korábbi verseskötetek (Nem mozdul, Havazás Amiens-ben) közegével, probléma-központúságával. A Haza  következetes bátorsága és telített személytelensége Mészöly Miklós ’60-as évekbeli esszéivel rokon, meditatív elmélyültsége és a természeti jelenségek képnyelvi megjelenítése pedig – a kötet fülszövegét is jegyző – Földényi F. László esszéinek énkereső (ön, én, Másik) alaposságához hasonlítható. A Győrffy-esszék karakteres megközelítési módja, kitettsége az emberi és a természeti jelenségek egyszerre radikálisan mellérendelt és könyörtelenül hierarchikus viszonylatainak működésére tekint a lehető legadekvátabb nézőpontokból. „Mintha lenne valaki bennem, aki sokkal jobban tudja, hogy mi a jó nekem. (…) Mint a látóhatár peremén futó őzek, amikor magukra vonják a tekintetet. Alig látszanak, minden másnál kisebbek, mégis ők adnak értelmet a képnek, ők a középpont, amelyhez minden csak asszisztál.”

 

Borbáth Péter

 

Közéleti versek – versek a közéletben

Édes hazám. Kortárs közéleti versek, Bárány Tibor összeáll., Budapest, Magvető, 2012.

 

Kortárs közéleti versek, így az alcíme az Édes hazám antológiának. Versek, amelyek közéleti problémákról szólnak, miközben a vers problémája vált az elmúlt időszakban közéleti kérdéssé. Politikai költészet-vita az ÉS hasábjain, közéleti versíró pályázat a Literán, s egyre szaporodó mennyiségű közéleti költészet.

Az antológia az utószó szerint is arra vállalkozik, hogy a rendszerváltás utáni politikai, közéleti versek párbeszédét mutassa be. A kötet nagy merítésből dolgozik, talán túl sokat is vállal, több mint háromszáz oldalnyi verset fog egybe, igen széles szerzői gárdát szólaltatva meg. A kötet azonban inkább a közéletről való gondolkodást, mint magát a költészetet állítja előtérbe, a válogatásnál nem csupán az esztétikai értékek játszottak szerepet.

Megváltozott a szerepe a politikai versnek a rendszerváltás után, hiszen nem zsarnokság, hanem szabadság van. De vajon tényleg megváltozott-e? A közéleti költészet nyelvkeresése, ellentétes és untig ismételt narratívái az elmúlt esztendőknek, politikára, kisebbségi kérdésekre, a demokráciára való reflexiók gyűjteménye az antológia. Noha esztétikai szempontból egyenlőtlen, azonban társadalmi, irodalomtörténeti perspektívából mindenképpen figyelemre számottartó összeállítás.

 

Gorove Eszter

 

Közel maradni

Gerőcs Péter, Tárgyak, h.n., Scolar, 2012.

 

A 2010-es Zombor és a világ után két évvel, második novelláskötetében Gerőcs Pétertől tárgyakat kapunk, és átadásukban nyoma sincs a Zombor kisebb-nagyobb sikerületlenségeinek, az alaphang itt egészen más, a kötet szerkesztésében is következetesen végiggondolt. Mások által egykor leírt, de elveszettnek hitt, vagy elfelejtett szövegekről és szövegdarabkákról van szó, illetve saját szövegekről, legyenek azok az előzőek hányattatására adott reflexiók, vagy egy szűk terű világra nyitó elbeszélések. A „talált” és a „saját” kategóriái természetesen elmosódnak, az imitációs játékokkal ügyesen játszó kötet, a fiktív Bórhes Katinka- (Lónyay Erzsébet), Mészöly- és Márton László-szövegek „közreadása” köré teker narratívákat. Az utóbbi két imitáció a pontos és tiszta nyelvvel, az okos humorral a Tárgyak talán legerősebb szövegei. A Mészöly-szöveg összpontosító figyelme, amely a fényképek apró részleteiből kívánja „megalkotni a homályos múltat”, jellemző a „saját tárgyakra” is, a kötet erős prózapoétikai karaktere a közelség – a felmerülő tárgyakhoz, a lehetséges élettörténet-variációkhoz, a beépülő gondolati-, néhol a szöveg épülésére reflektáló passzusokhoz, illetve a szavak, szintagmák és mondatok sűrű anyagához. Mögöttük vagy alattuk pedig megrázó, időnként brutális történetek zajlanak, kegyetlen és szikár valóságok rejtőznek, ugyanakkor lépten-nyomon felbukkan Gerőcs kesernyés humora is. Rejtélyes és bizonytalan térben mozognak a karakterek, hol egy fiú eltűnése után folyik nyomozás, hol Hrabal jelenik meg egy kafkai világban, hol egy emlékezet nélküli leszázalékolt matematika professzor ejti fogságba ápolóját. Közel maradunk tehát mindvégig, közel a tárgyakhoz, amelyeket gazdagon ad nekünk a kötet.

 

Csuka Botond

 

Gördülő kövek

Toót-Holló Tamás: Üsse kő. A garabonciás könyve, Budapest, Napkút Kiadó, 2012.

 

Az Üsse kő könyvmutatvány. Többféle szempontból. Kinyitni csak csipesszel, kesztyűben – lévén kötészeti remek – és olvasni is legalább ugyanilyen finoman szabad. A népnyelvi sztereotípiákból kibomló szöveg gördül előre, ha az olvasó hajlandó nekifeszülni, ám ez nem egyszerű feladat. Regénynek mondhatnánk Toót-Holló Tamás művét, de leginkább úgy olvashatnánk, mint ritmusos prózába tört varázsigéket, vagy mint lírai elbeszélést, mely varázsigeként hat. Nem véletlen a weöresi prológ sem. Egy ősvilági, természetközeli garabonciás, idő felett álló, illetve benne mint mesebeli térben vándorló mágus, elátkozott mítoszi alak, mesék és legendák hőse szólal meg. Beszéde állandó ellenőrzést kíván – ezért a két könyvjelző, a piros és fekete, meg a fent és a lent, szegről és végről, hébe és korba, vagy a hivatkozások. Sosem tudjuk, pontosan merre járunk, mert a mesebeli tér és a könyv tere állandó jelleggel hat minden irányba, és mindig az ellentétek feszültségében, vagy inkább – ha már Weöres és Lao-Ce is szóba jön – egységében. Csináltunk már ilyet, hogy ide-oda lapoztunk: könyvjelzők, magyarázatok, (szöveg)testek, képek, de ez most se nem halál, se nem püspöklila, ez most rock ’n’ roll, a varázsló titkos gyűjteménye, az első beszéd, mely elhangzott. Könyv mindenkinek és senkinek.

 

Makai Máté

 

Mitracsek úr, az idegenvezető

Lengyel János: Mitracsek úr elfuserált életének hiteles története. Ungvár–Budapest, Intermix Kiadó, 2012.

 

Lengyel János novelláskötete a Könyvhét alkalmából egy érdekes utazásra invitál minket. Nem csak emberi sorsokon, élethelyzeteken át vezet az út, de bepillantást enged – a szerzőén túl – a kárpátaljai gondolatvilágba is. A családok történetét körüllengő misztikumot hamar felváltja a háborúk borzalma, mely végül feloldódik a filozófiában, s végül a humorban. Mindezt hol burkolt, hol nyílt formában átitatja a határon túli probléma: a nemzetek kényszerű együttélése és a szomorú történelem, mely bennünk él, és nem hagy nyugodni. Az önreflexió lépten-nyomon tetten érhető a művekben, de az író hangja témánként és néha még történetenként is változik: ahol kell hangulatot teremt, ahol kell naturalista vagy éppen modern – mindezt igen jó ízléssel, technikával.

Olvasóként gondjaim csupán az író aktuálpolitikai, vagy éppen a mának címzett kiszólásaival akadtak. Úgy érzem, nem feltétlenül tesznek hozzá a műhöz az olyan témák, mint az USA nagyhatalmi helyzetének, vagy a mai fiatalok kulturális érintettségének bírálása – de hogy ez ténylegesen kit, és mennyire zavar, majd mindenki eldönti maga.

Annak, aki pedig Mitracsek úr elfuserált életét keresi a könyvben, csak annyit mondhatok, ha belát a sorok mögé, hamar rá fog jönni: igen, ezt tartja a kezében.

 

Haller Zoltán

 

Egy kiiktatott irodalomtörténet

Sándor István: Író és társadalom, Fejezet a magyar felvilágosodás irodalomtörténetéből. 1. Főúr és nemes, Budapest, Ráció, 2012.

 

Manapság, amikor az irodalomtörténetek korát éljük, különösen izgalmas lehet egy elfeledett irodalomtörténeti munka újrakiadása. Sándor István könyve 1945-ben jelent meg, azonban a kötetet nem terjesztették, könyvtárakba is alig került, köszönhetően a szegedi Tanárképző Főiskola irodalomtörténésze ellen indult koncepciós eljárásnak, ahol is többek között a fasiszta szimpátia vádját próbálták rábizonyítani a professzorra – sikertelenül. Így viszont az irodalomtörténészi pálya megszakadt, a munka pedig irodalomtörténeti zárvány maradt. A könyv intenciója szerint a magyar felvilágosodás társadalomképéről kívánt egy másfajta, de nem előzmény nélküli álláspontra jutni, s hogy ezt a ma már nem feltétlenül releváns módszereken keresztül teszi, nem kisebbíti a kérdésfelvetés jelentőségét.

Sándor István elfeledett előfutár. Könyv annak, aki – hogy a részletes, áttekintő jellegű utószó szerzőjét, Szilágyi Mártont idézzem – az „irodalom társadalmi használatának dimenziói iránt érdeklődik.”

 

Dobás Kata