Címke: kritika / tudomány

Bejegyzések

Elvetélt életek? (Bestseller és kritika III.)

Az Ugron Zsolna és Meskó Zsolt szerzőpáros által jegyzett, 2011-es megjelenésű Szerelemféltők két régi ismerős, egy férfi és egy nő egy éven át tartó levelezését tartalmazza. A levelek mellett a két szereplő, Anna és B., különböző műfajú szépirodalmi szövegeket is küld egymásnak, melyeknek alakjai szintén Anna és B. névre hallgatnak. A levelezés fejezetei az év hónapjai szerinti felosztásban olvashatóak. A fejezetcímeket/hónapneveket követően a bevezető minden alkalommal Kriza János Vadrózsák című székely népköltéseit tartalmazó gyűjtéséből közöl egy-egy verset.

 

Ahogy a fentiekből is látható, a szerzőpáros összetett szerkezet megvalósítását tűzte ki céljául, ez azonban némileg szét is feszíti a szöveg kereteit. A levelek olvasását folyton megszakítják a szöveg- és versbetétek, ezért igen sajnálatos, hogy éppen a levelek tűnnek a regény legkevésbé kidolgozott részeinek. Az egy éven keresztül írt szövegek kifejezetten unalmasak és vontatottak, a cselekményt a lehető legkisebb mértékben viszik előre szenvelgő hangnemükkel (ez kifejezetten az Anna által írt levelekre vonatkozik). Érdekes, hogy a B. által küldött levelek ehhez képest „hitelesebbek”, a közvetlen hangnem egyáltalán nem válik a leírtak kárára, lendületes stílusa több holtpontról is képes kimozdítani a regényszöveget.

 

A székely népköltések egyáltalán nem épülnek be szervesen a regénybe. Valószínűsíthető, hogy ez a formai megoldás már sok volt a kötetnek, hiszen egy ennyire eltérő regiszter bevonása a könyv olvasatába több erőfeszítést igényelt volna annál, hogy a hónapok nevei után egyszerűen beillesztik őket. Az azonban külön kiemelendő, hogy nem az Erdély-mítosz továbbépítésére vállalkoznak a szerzők – ahogy azt az Ugron Zsolna által írt, korábbi kötetben (Úrilányok Erdélyben) láthattuk –, amikor ezeket a verseket közlik, s ez mindenképpen pozitív ismérv.

 

A Szerelemféltők erőssége a már említett rövid prózai művek szerepeltetése. Noha ezeknek is igen hullámzó a színvonala, néhány visszatérő téma miatt igencsak figyelemreméltóak lehetnek. A férfi-nő problematika ugyan mindegyik történet alapját képezi, a közölt szövegek mintha időről időre azért felmutatnának néhány nagyon is releváns (társadalmi) kérdést. Itt nem elsősorban a már sokat emlegetett szingli-kérdésre gondolok, hanem például arra, hogy több történetben megjelenik a következő alapszituáció: a nagy szerelem ellenére a férfi mégsem akarja a megfogant gyermeket, míg a nő minden alkalommal meg akarja szülni, s aztán hol elvetél, hol mindketten belehalnak a szülésbe. Az elvetéltség metaforája nagyon erőteljesen átszövi a regény történéseit. Ezt látszik alátámasztani Meskó Zsolt néhány mondatos ajánlója is a borító hátoldalán: „A magyar társadalom kibeszéletlen közös múltjával küzd. Ez a múlt kibeszéletlen családi és egyéni történetekből áll össze. Régen a levelek és a naplók is segítették a mindennapok feldolgozását. A mi hőseink levelezése páros szembenézés a múlttal, önmagukkal.”

 

Meg nem valósult találkozók, kiégett házasságok/kapcsolatok, egymás melletti elbeszélések – ezek egytől egyig kiváló témák lehetnének. Ennek ellenére úgy érzem, hogy a Szerelemféltők tulajdonképpen „mellébeszél”, ugyanis ezeknek a kérdéseknek csupán a felszínét mutatja meg, és valamiféle ködös, „ugye mindenki érti, hiszen megélte már egyszer”-tapasztalatra építve zárja rövidre őket. Nem is a megnyugtató feloldást várná adott esetben az olvasó, egyszerűen csak a komplexitásnak egy magasabb szintjét, hiszen az egész regény szerkezete is az összetettség ígéretét sugallja. Valójában azonban darabjaira hullik szét a mű, hiszen egyik kérdéskör sincsen sem nyelvileg, sem a témát tekintve rendesen kidolgozva, csak özönlenek a két szereplő egymásnak küldött művei.

 

A könyv első belső borítóján közölt ajánlások – Meskó Zsolt szövegének mintegy (ellen)párjaként –, Miklósa Erika, Wolf Kati, Szulák Andrea és Fullajtár Andrea tollából, utóbbit leszámítva egytől egyig a regény szerelemi szálainak és titokzatosságának kiemelését végzik el. Erre a borítók szövegein érzékelhető kettősségre utalnak a szerzői reflexiók is a szövegben, amelyek a túlromantizált, abszolút lehetetlen szerelmi szituációkat ironizálják („Mögöttük csak a szürke felhőoszlopok, rajtuk a kibukkanó nap aranyló, tört fénye. Megálltak. Mesés giccs volt, de mégis gyönyörű.”), miközben azért szép számmal találhatóak a saját szövegeikben is ilyen jellegű leírások.

 

Összességében tehát az lehet a benyomásunk, hogy nem döntötték el a szerzők, hogy szirupos szerelmi történeteket írnak vagy valóban társadalmi kérdéseket, egyéni traumákat feldolgozó, tematizáló, nyelvileg is színvonalas alkotásokat hoznak létre. Szövegszerű bizonyítékai ennek a könyvborító különböző járulékos elemei, a rengeteg műfaj egymásra halmozása a főszövegben, valamint a történetekből kiolvasható felszínes megoldási kísérletek. Ez az eldöntetlenség pedig különösen bosszantó, mert olyan érzetet kelt, mintha a szerzők mindenféle, de mindenesetre több típusú fórumnak is meg kívántak volna egyszerre felelni.

 

Ugron Zsolna – Meskó Zsolt, Szerelemféltők, Ulpius-ház Könyvkiadó, Budapest, 2011.

 

A recenzió a Bestseller és kritika című kritikai műhelybeszélgetés keretében készült, melynek célját a hazai populáris irodalom áttekintése, illetve a köré épülő diskurzus lehetőségeinek és határainak megvitatása képezte.

Bejegyzések

Megálmodott önvilágban

Arc és kő

 

Megfoghatatlan, töredezettségében, új nyelvként zengő szavaiban teljessé váló hang. Feltárhatatlan költészete a felettem állónak. Valaki, aki elfordul a köznapiságtól, a köznapiságban élő embertől, s önnön egyediségét, idegenségét magára vállalja. Visszavonul a „mindenki” világából, s egyéni létét teremti meg, melyet szavak által hitelesít, éltet. A költő szavai átalakulnak a műben, új értelemmel telítődnek, amelyek megismerésre és megértésre várnak.

 

A Valaki követ álmodik című vers egy olyan világot tár elénk, amelyben a valóságot az álom tapasztalata váltja föl, s ahol az Én csupán egy Valaki lesz, egy önmagától megfosztott valaki.

 

Itt játszódik le mindegyre a teremtés aktusa, ebben az elkülönülő világban, amelyben a mű megszületését az álom rejtélye váltja ki.  A nemlétezés felismerésének képtelensége miatt hanyatló társadalom felfokozott kontrasztban áll ezzal a világgal, amelyben a lét egyetlen feltételévé válik az álom, mely összecseng a teremteni, az élni és éltetni akarás visszatérő igényével.

 

Egymás után következő feltételek. Ha és majd. Válságra épülő valóságérzékelésből fakadó abszurditás – vers és valóság viszonya – megtapasztalhatatlan fizikum, megérthetetlen nyelviség.

 

A vers egy olyan immanens világot tár elénk, amelyben az álom képessége köré összpontosul a „cselekvés”. Az ember a hamu álmából születik, a „boldog hamu” ugyanis visszaemlékezik egykori formájára, de az ember múltja ismeretlen, idegen. Tehetetlensége, kilátástalan helyzete abból fakad, hogy a „semmiből” lett. Isten teremtménye, ez azonban nem nyilvánítható konkrét, valóságos ténynek. Mi az ember tehát? Szavai megsemmisülnek, üressé válnak. Netán mindig is „némán torlódó kövek” voltak, élettelen képződmények, amelyekbe az ember, képzelete által jelentést, értelmet gondolt. Mind az ember, mind szavai, mind pedig művészete csupán egy halandó illúzió.

 

Az ember játékot űz e világon, önmaga kicsinyes játékát. A képzelet, az irrealitás áldozataként bolyong, s észre sem veszi, hogy önmaga csapdájába hajlandó áldozatul esni. De „egyetlen napon”, „ha majd hamut álmodnak a kövek”, azaz minden elölről keződik, szembesülhet lényének jelentéktelen voltával, infantilis, naiv természetével. Ekkor azonban a tér megszűnik, s az  időtlenség kegyetlen tapasztalata „veszi át az uralmat”. Az ember legfájdalmasabb tapasztalata önmaga megálmodásának tudatosítása lesz.

 

Az ember megálmodja, megteremti önmagát, önnön világát, s ezáltal képzeleti világának rabjává teljesedik ki. Szavai ennek az imaginárius térnek a szüleményei csupán, önmaguk s egymás megálmodásában léteznek. Ez egy új világ gondolati megteremtését jelenti, mely sajátjának egy ugyancsak labirintusokkal teli, kiismerhetetlen, titokzatos, rejtélyes változata. A szavak sose válnak egységes egésszé, hiszen az emberi világ is csupán csak mint szerteágazó, kaotikus komplexum írható le. Az ember azonban mindegyre az egység megteremtésére törekszik, az „arc” felismerésére és létrehozására.

 

Egy megvalósulhatatlan álomba vetett hit a szabadság elvesztését, az egyén egy kilátástalan körbe való zártságát vonja maga után. A költő örök elhallgatásra kényszerül tehetetlenségében.

 

Kovács András Ferenc verséből egy önmagát megélő tartalom bontakozik ki. A szavak egy transzcendentális, álombeli világot tárnak az olvasó elé, ami végtére – az irrealitás, a nemlétezés gondolatának révén – egy demitizáló világ képével válik hasonlatossá. Egyéni nézőpontomból fakadó értelmezésem szerint a versben megragadható költő szavai által művének részesévé válik. A „világ”, a „nemzet” szavai között keresgél, míg rátalál azokra a szavakra, amelyeket versébe illesztve sajátjává formálhat. Átértelmezi a köztudatban létező nyersanyagként szolgáló szavakat, s egyedi stílussal látja el, melynek következtében magyarázatuk, megértésük értelmezésre vár. Az interpretátor feladata megfelelő jelentést társítani a vers szavai mellé. A szerző eggyé válik szavaival, élni kezd bennük. A Valaki követ álmodik című vers vonatkozhat akár erre a szerző-mű viszonyra. Ilyen értelmezésben a költés veszélyes feladatnak bizonyul, hiszen feltételezi a szerző teljes életének álomképpé, fikcióvá való átminősülését.

 

Ez a jelentés azonban kiterjeszthető az emberiség egészére, ugyanis az ember egy olyan szférában él, amely idegen számára, és életét arra áldozza, hogy megismerje ezt a gyökerektől mentes világot. Megpróbál, gondolkodó lény létére, magyarázatot találni a világ rejtett titkaira, ebbe a törekvésbe azonban belefullad.

 

Egy másik megközelítés szerint Kovács András Ferenc verse értelmezhető a művész különc életmódjának tragikus végkifejleteként is. A szerző alkotásának léte, fennmaradása egy tőle idegen egyén függvénye. Műve csupán a figyelmes olvasás, a megértés által teljesítheti elhivatottságát. A szerző megfelelő olvasó hiányában megsemmisül. A társadalomban dúló barbarizmus, illetve köznapiság azonban eltaszítja magától a „fejjebb” vágyó művészt. Ez az életérzés váltja ki a tarsadalom-egyén közti térbeli és időbeli távolság elmélyülését.

 

A költőnek meg kell küzdenie önmagával, birtokába kell vennie az eszményített, egységesnek vélt nyelvet, s önmagára utaltsága, illetve némasága ellenére meg kell szólalnia. Egy hangot követ, egy olyan belső, szubjektív hangot, amelyet csak ő hall, s amelyet úgy kell szavakba öntenie, hogy ezúttal más is meghallhassa. Kovács András Ferenc versét értelmezhetjük e folyamat nehézségeinek képi megformálásaként is.

 

„Ha majd” előtt

 

Kovács András Ferenc versének egészét átöleli a feltételes mód, s ez kiváltja a jövő idő használatát. „Valaki követ álmodik” – olvassuk a címben. Ki lehet ez a „valaki”? Az olvasó? A lírai hang? Esetleg egy harmadik személy? Én vagy Te? A versen végigvonul egy ok-okozati összefüggéshez hasonlító kompozíciós elem: „Ha majd hamut álmodnak a kövek, /s a boldog hamu embert álmodik, /valaki semmit – istent álmodik” – s ez végigvonul mind az öt strófán. A kő „álmával” indít a mű. Azonban ki vagy mi álmodhatta meg a követ? E rejtélyre a vers utolsó sora tér vissza: „egy álom semmit – embert álmodik, /a csend torkában lüktető követ.” Ez alapján a műben szereplő követ – a vers legfontosabb kompozícionális elemeként – az ember fizikai, illetve lelki szervezetének azon elemével hozom kapcsolatba, amely immár elhalt sejtek halmaza, élettelen szövetek, valamint megvalósulatlan álmok összesűrűsödése. A ki nem mondott szavak, az elfojtott gondolatok idézik elő a művész, a kimagasló egyén egyensúlyának megbomlását. A címben szereplő „Valaki” ezek szerint a hallgatás, a némaság áldozatává esett költővel azonosítható, aki „csend” következtében elveszítette önazonosságát.

 

A mű azonban sejtésszerű, jövőbeli „tragikus” következményre utal („Ha majd”). Azaz a költőt csupán a hallgatás fosztja meg személyiségétől, s mindez csupán előrevetített mozzanatként jelenik meg. A „most” határozószó („akárha most zuhanna egy tükör”) közelebb hozza az olvasóhoz a jelent, s ezáltal feszültséget teremtő hatást ér el, az utolsó strófában szereplő „egyszer” lexéma azonban visszahelyezi a lírai „történést” a mitikus, távoli síkba.

 

Kör-be

 

„A forma maga a vers. (…) A forma a művész léte, egzisztenciális hivatása, célja” 1 – Gottfried Benn szavaival élve. Miképpen fonódik össze a forma és az ún. tartalom a Valaki követ álmodik című versben?

 

Kovács András Ferenc poézise mintha önmaga rabja volna. A benne megszólaló Én megrajzolja önnön labirintusát, mely labirintus egy új „útvesztőt” teremt meg, sajátját. Egy véget nem érő úton indul el, amelyen ha „halad”, visszaér a kiindulópontba. A semmibe. Bezártságot sugall a vers fő kompozíciós eszköze, az ismétlés.  Az ölelkező rím mintegy kihangsúlyozza a ciklikusságot, a „hang” (mely mögött „valaki” áll) tehetetlenségét, rezignáltságát. Az egymással rímelő sorok záró szavai azonosak (kövek-álmodik-álmodik-kövek, napon-útvesztő-útvesztő-napon, stb.), s az első, illetve az utolsó strófa hasonlatos szerkezetével együttesen a kiszabadulásnak, a szavak megszólaltatásának, a fellélegzésnek, a kör megszakadásának, s az új megteremtésének valószínűtlenségét törli el. A gondolati, a szerkezeti, a szó-, illetve a szószerkezet-ismétlések a rondó-szerű versformára emlékeztetnek, melynek alkalmazása a XIV. században vált divatossá (nagy művelője Villon). A régihez való visszatérés gondolata szintén a megújhodás képtelenségét, a függetlenség lehetetlenségét sugallják.

 

Valóban. Az egyén kitörése a társadalom köznapiságából, valamint a költő önmegteremtése maga az álom, a vágy.

 

Verselemzésem záró gondolataként Mihail Bahtyin A szó a költészetben és a prózában címűtanulmányának pár sorát emelem ki, mivel annak tömör megfogalmazását láthatjuk benne, aminek ez a rövid elemzés a demonstrálására törekedett: „A költői műfajokban a művészi tudat teljes egészében immanens a nyelvvel; közvetlenül, megszorítások és distanciák nélkül, teljes egészében ez utóbbiban fejezi ki magát. A költő nyelve – a költő vára: a költő a legvégsőkig, oszthatatlanul azon belül van, s minden formát, minden szót, minden fordulatot ezek közvetlen rendeltetésének megfelelően használ, vagyis úgy kezeli őket, mint saját elgondolásának tiszta, közvetítésektől mentes kifejezését.” 2

 

Kovács András Ferenc műalkotásában mintha köd borítaná az Én és a Te alakját. A „palackposta” 3 útvonala körülményesnek bizonyul. Elérkezik, olvasható, de az olvasás folyamata sok rejtélyt hordoz magával. A sorok gondos tördelése, egymás mellé helyezése, s ennek a két mozzanatnak a folyamatos ismétlődése lassan előtérbe helyezi a szavakat. Ezek a szavak azonban nem véletlenszerűen kerültek egymás mellé. A mű egészében nyer sajátos értelmet minden egyes szó, s ezáltal kezd kibontakozni a már említett „palackposta” üzenete.  

 

A művész életet ad versének. Saját életét. Ezt követően, ő csupán a versben lelhető fel, benne él. A verset tehát olvasni kell ahhoz, hogy újra meg újra életre keltsük a benne lakozó szellemet. A mi feladatunk ebből a zárt szférából való kiemelése. Azonban a vers felolvasása maga után vonja az Én hangjának a sajátos, szubjektív hullámzását, dallamosságát. A szó az örök metamorfózis áldozatává válik. Az Én birtokába veheti, sőt eggyé válhat vele. Veszélyes játékot űz az interpretátor. A hang nem válhat teljes mértékben sajátjává. Árnyaltnak kell maradnia. Feladata nem egy új vers létrehozása, hanem a már megírt műalkotás életrekeltése. Ezzel a feladattal állítottam szembe önmagamat, a félelem gondolatával mindvégig kísértve.


Lábjegyzet:

  1. Gottfried Benn: Líraproblémák. In Uő: Esszék, előadások, Bp., Kijárat, 2011, 106. ↩
  2. Bahtyin, Mihail Mihajlovics: A szó a költészetben és a prózában. In Uő: A szó esztétikája, Bp., Gondolat,1976, 197. ↩
  3. Hans-Georg Gadamer, „Ki vagyok Én, és ki vagy Te?” In: A posztmodern irodalomtudomány kialakulása, Szöveggyűjtemény, szerk. Bókay Antal, Vilcsek Béla et al., Bp., Osiris, 2002, 245. ↩
Bejegyzések

Akciófilm helyett… (Bestseller és kritika II.)

Az Egy csibész naplója érdekes műfajú regény. Kriminek nem mondanám, az akcióregény kifejezés pedig nem fedi teljesen a valóságot, másrészt, ha belegondolunk, a szórakoztató zsánerben kifejezetten értelmetlen meghatározás, inkább csibész-regény. Ahogy manapság talán már vannak csibész-filmek is, ezek azok, amelyekben ugyan embereket vernek és ölnek, mégis viccesek. Csabai Márk regénye viszont nem ettől ilyen, hanem attól, hogy a főszereplővel minden megtörténik, ami a mai popkultúra szerint a nagyvárosi csibészléthez hozzá tartozik. Ennyiben talán látlelete is egy kulturális jelenségnek.

 

A regény alapsztorija kissé kidolgozatlan, kifejezetten elcsépelt, és nem véletlen a filmes párhuzam, több történet-elem egy közepes hollywoodi mintára készülő akció-krimire emlékeztet. A szüzsé is eléggé sablonos, nem túl fantáziadús: a főszereplő Barabás Viktor Valentin budapesti pisztolyos-inges csibész, esetleg kisbűnöző (ennyit elég is tudnunk róla), akit beszervez magának egy magyarországi végrehajtó hatalmi szerv, hogy segítségével leleplezhessen egy nemzetközi drogbandát, cserébe szemet hunynak apró bűnei felett. És valóban van benne minden, ami a zsánerhez tartozik, és amit hasonló témájú filmekben és regényekben olvashatunk. Főhősünknek rögtön a regény elején az életére tör egy orosz keményfiú, akit természetesen Ivánnak hívnak, majd megjelenik az orosznál valamivel egzotikusabbnak és ezzel együtt keményebbnek is számító csecsen medve, a főhős barátja, Juszup, a megmentő. Eztán találkozunk olyan divatos figurákkal is, mint a bombalábú ügynöknő (az elbeszélő így írná: NŐ), aki az NNI-től, vagyis a Nemzeti Nyomozóirodától érkezett (vö. FBI), majd a rejtélyes ázsiai származású drogbáróval és annak a regényben deus ex machinaként felbukkanó csinos huszonéves lányával, aki mindent felkavar, ráadásként pedig egy elegáns francia alfőnökkel. Úgy látszik, az ilyen történetekben a gonoszság és a hatalomvágy mértéke az egzotikummal és az ismeretlenséggel, esetleg az idegenséggel egyenesen arányos. Ám ezen már a James Bond-történetek is túlléptek. Be kell vallanom, érdekesebb lett volna számomra a regény, ha szeretett hazánk bűnözőiről szól, nem pedig egyéb nyugat-közép-európai nagypályásokról.

 

A kifejtettekből táplálkozó ellenérzéseimet leküzdve viszont azt kell mondanom, hogy érdeklődéssel értem a regény végére, beszippantott a történet, pontosabban az olvasói gyengeség: saját kíváncsiságom. A főhős kedvelhető alak és a környezetében mozgó sablonos figurák mellett a leginkább hihető karakter, érdekelheti az olvasót, hogy mi lesz vele.  Váratlan munkafelkérése okán pedig nem lesz belőle titkosügynök-képességű übermensch egyik pillanatról a másikra: akció közben bénázik, időnként túlgondolkodja a dolgokat, munkaadójának pedig esetlenül, de kérlelhetetlenül udvarol.

 

Elmondható azonban, hogy a főhős alakja mellett a regény elbeszélésmódja is egységes, nem próbálkozik például ál-intellektuális humorral (ami a zsáner egyes alkotásaira jellemző) és egyéb ciki megoldásokkal. Célja nem több mint hogy egyedi stílusában elmesélje a történetet, ami gyakran humoros és megmosolyogtató ugyan, nem röhögi magát rajta halálra az olvasó. Azt pedig, hogy szorult a szerzőbe elbeszélői érzék, azt az egységesség mellett egyéb jellegzetes szituációk és megoldások demonstrálják. Egyes esetekben az előrehaladó cselekmény megtorpan, s a mesélő a képzeletében szövi tovább az eseményeket, ilyen például a masszázsszalonban zajló jelenet: egy vékony lepel választja el az egymás mellett kényeztetett főhőst és aktuális nőjét, az ázsiai üzletember, Bao lányát, Viktor pedig eljátszik annak gondolatával, hogy ott, a szalonban, magáévá teszi a lányt. Mindez azért érdekes, mert a rövid cselekményrészletről utólag derül ki, hogy képzelődés – az elbeszélő megjegyzéséből: „Élveztem a kis játékot, amit gondolatban lepörgettem, de nem sokáig, mert a hógolyó elhúzta a függönyömet, majd levetkőztetett, és qi-m (csi) kalandos és nem fájdalommentes felkutatására indultunk, és ez korántsem volt olyan izgató, mint Thue látványa.” (182.) Ennél azonban hatásosabb és ötletesebb az az öniróniát sem nélkülöző jelenet, amikor a Baoval való szembesülés alkalmával elképzeli Viktor, ahogy mintegy Jackie Chan módjára kiszabadítja magát: „Viperákat megszégyenítő gyorsasággal megfordultam, és elkaptam Ping kezét, és egy mozdulattal tőből kicsavartam. Miközben a fájdalomtól üvöltve a földre rogyott, kihúztam a nadrágja szárába csúsztatott pisztolyát, és a másodperc töredéke alatt tüzet nyitottam.” (169.) És azért lehet ez érdekesebb megoldás az előbb említettnél, mert a főszereplőt ismerve váratlan volna egy ilyen akció. Viktor gúnyolódik is magán: „Na, jó, igazából nem lékeltem meg senkit és semmit, még egy átkozott dinnyét sem…” (Uo.) Már a bekezdés elejétől kezdve – és a korábbi hasonló képzelgés függvényében – sejthető, hogy ez is csak képzelődés lesz. Mindez dinamizmust ad a szövegnek.

 

Néhány kifogást viszont meg kell még említenem, ami nem csak az írói ötlettelenségnek, hanem talán a műfaj, pontosabban a szüzsé (csibész – erős barát –  bombanő – nyomozóiroda – külföldi maffia, stb.)  kifulladásának is a következményei. Bizonyos sztori elemek, például egyes karakterek ismétlődő felbukkanásai – akár csak korábban megemlített személyiségük –, semmi váratlant nem mutatnak. Mikor egy szorult helyzetben jól jönne a főhősnek egy erős kéz, akkor megjelenik Juszup, a díjbirkózó; mikor egy bárban egy szép lábú nő áll szexi estélyiben, Viktornak háttal, természetesen kiderül róla, hogy a férfi imádott ügynöknője, Berényi Gabriella. Azt viszont már nem is fejteném ki részletesen, hogy a regény egyik fő poénja egy „golyóállómellényen” csattan.

 

A regény egészét tekintve azonban még ez sem túlzottan zavaró, mert a történet tetőpontján bizony figyelnünk kell, hogy az intrikákat és a hatalmi szálak összefonódásait követni tudjuk. És bár Csabai Márk regénye összességében könnyű olvasmány, talán túlzottan is az, merthogy majdnem olyan sebességgel lehet elolvasni, mint egy nyári popcorn akciófilmet megnézni, annyit mégis a javára írhatunk, hogy olyan elsőkönyves szerzőről beszélünk, aki egységes humorának, stílusának és elbeszélőkedvének köszönhetően – mert az láthatóan van neki –, könnyen megnyerheti magának az olvasótábort, mely az ő csibészregényeire kíváncsi.

 

Csabai Márk, Egy csibész naplója, Ulpius-ház Könyvkiadó, Budapest, 2012.

 

A recenzió a Bestseller és kritika című kritikai műhelybeszélgetés keretében készült, melynek célját a hazai populáris irodalom áttekintése, illetve a köré épülő diskurzus lehetőségeinek és határainak megvitatása képezte.

Bejegyzések

Terror-romantika (Bestseller és kritika I.)

Tűnhet mégoly elfogadhatónak is a tétel, miszerint a „populáris irodalom” mozgatórugói másképpen járnak, mint a „magas irodaloméi”, s eszerint megítélése is más alapokon kell, hogy álljon, az előbbi egy termékének olvasása közben mégis nyilvánvalóvá válik, mennyire lehetetlen a felfüggesztése az utóbbi felől érkező befogadás némely elvárásának – még akkor is, ha a két szféra közötti „váltás” a legtöbb esetben gördülékenyen történik. Réti László Célpont Párizsban című regénye esetében is tudjuk, a krimi sajátos világában miképpen kell mozognunk, adottak a megszokott orientáló panelek – terroristák, elhárítók, kémek, fiatalkori szerelem, célpont, Párizsban –, mégis, mindvégig zavaró a szöveg megformáltságának hiánya, elkopott nyelvének ügyetlensége. Erről – mint az olvasatra mindvégig árnyékot vető mozzanatról nem lehet hallgatni –, ugyanakkor mégis hallgatni kell, amennyiben komolyan vesszük a mozgatórugók járását.

 

terror-romantikaA megítélés mércéjét ugyanis elsősorban a műfajban döntő súllyal bíró alkotóelemeknek kell(ene) megszabniuk. Ilyen például a cselekményszövés – amely a krimi esetében a rögzült panelek kibillentésén és azok feszültségteli fordulatokat hozó elrendezésén alapul. Réti cselekményének kiindulási pontjai nem sok jót ígérnek, az arab terroristák mára talán unalmassá váltak. A két szír férfi, akik rejtélyes céllal érkeznek Párizsba, egyiptomi üzletemberként Victor Jacquard biztonsági szolgáltatásait kívánják igénybe venni, a francia elhárítás, illetve egy izraeli kémsejt pedig mindent megtesz, hogy kiderítse a szírek tervezett napi programját, hogy lecsaphassanak rájuk. Számos szál fut párhuzamosan, illetve szövődik össze, a terroristák Párizsig tartó útjukat, a párizsi nyomozást és előkészületeket kíséri végig a szöveg, azonban ezek közül nem mindegyik érkezik meg valahová, sőt van, amelynek egyszerűen vége szakad, mintegy elfelejtődik.

 

Ezekkel a kiindulási pontokkal kíván valamit kezdeni Réti, ami – sikerétől függetlenül – esetenként érdekessé teszi a könyvet. Az első meglepetése a regénynek a szerelmi szál vastagsága, illetve Jacquard és a régi szerelem, Chantal, viszonyán kívül e két karakter családi válsága. Azonban közhelyhalom lesz az amúgy gyakori és jellemző nehézségekből, az elhidegülésből, a mindennapi ügyek intézésének huzavonáiból, a magányból. Kérdés, a problémák leegyszerűsítése, közhellyé-torzítása mennyiben számon kérhető a populáris kultúrán, azonban azáltal, hogy ezek újra és újra visszatérnek, szinte párhuzamosan a két, egymáshoz egyre közelebb sodródó karakter otthoni vitái során, elhatalmasodnak a cselekményen. A regény cselekményszövését összességében sokkal inkább a szerelmi szál határozza meg, mintsem a terroristák bosszúja. Sokszor ezek a Réti által mindvégig előtérben tartott szerelmi vívódások és vágyakozások nemcsak megszakítják a terror-szálat, de hiteltelenné tesznek teljes részeket (amikor a gyereke elrablása miatt kétségbeesett Chantal Jacquard-ról álmodozik, majd lefekszik vele), vagy egyenesen groteszkbe fordítják azt. Ez utóbbi történik a regény végén, amikor két nő – a régi szerelem, Chantal, és a feleség, Veronique – féltékenységi csetepatéja zajlik, miközben utóbbi az időzített robbanógépezettel megrakott mellényt próbálja letépni magáról.

 

Egy másik meglepő mozzanatot jól megvilágít az iménti groteszk jelenet – hiszen a két nő „összecsapása” közben a krimik „magányos hős” archetípusának hitt vagy hihető Jacquard a földön fekszik eszméletlenül. A hőstípus fölülírása és visszataszító karakterré való transzformálása ügyes húzás, és meglepő is, más kérdés, hogy az út, amelyen eljut eddig, nagyban csökkenti ennek erejét, helyenként megintcsak a komikum vagy az abszurd felé sodorva a cselekményt, illetve a karaktert.

 

Ugyancsak érdekes kérdés lehetne, miképpen ábrázolja a szír terroristákat, illetve az izraeli kémsejtet Réti, hiszen mindegyikhez közel kerülünk a regényben. Utóbbi sokkal árnyaltabb a kémnő önmarcangolásai és a sejttől való elszakadási kísérlete miatt („Ki akarok szállni!”), ám mégsem lép túl egyik sem a megszokott paneleken: mindkét fél mint mindenre elszánt, Allahért vagy a nyugati világ védelméért küzdő, kegyetlenségtől sem visszariadó csoport jelenik meg, megtűzdelve néhol az ellenük való kiszólással és előítéletekkel. Itt újra megjelenik a már említett probléma, hogy vajon mennyire várható el a populáris kultúrától a műfajai alapjául szolgáló egyszerűsítéseinek felrúgása. Réti több-kevesebb sikerrel egyensúlyoz: a terroristák bestiálisak, ám egy meggyilkolt testvérért állnak bosszút, a kémek pedig mindent megtesznek titkos útjaikon, szintén a bestiálisig jutva el időnként.

 

Réti László főállásban rendőr, egészen pontosan Zugló rendőrkapitánya, ami a fülszöveg szerint a regény „hitelességét garantálja”. Ezt nehéz lenne megítélni összességében, ami azonban feltűnik – és köszönhető talán a szerző képzettségének –, az a technikai részletekben való gyakori elveszés, legyen szó egy hajó felrobbantásáról rezgőhívásra állított mobiltelefon segítségével, egy tengerparti terrortámadás részletes leírásáról vagy egy autó városi követésének technikájáról. Ez mindenképpen érdekes sajátja a regénynek, még akkor is, ha időnként túl nagy hangsúlyt kap. Azonban a terroristák Párizsig tartó útja a közben végrehajtott akciókra, ezek technikájára redukálódik, ami – a regény párizsi karaktereinek szerelmi ügyei, és az itt zajló fordulatok fényében – gyengíti e karaktereket. Problematikus számon kérni a terroristák árnyalt lélekrajzát a regényen, illetve a bosszúállás szándéka miatt az iszlám fundamentalisták hitéhez sem kell közelebb vinnie a szövegnek, helyenként mégis hiányzik a terrorista-panel ki nem építettsége, vagy legalább egy „emberi” párbeszéd a két szír között, még ha egy újabb, a Közel-Keleten átkígyózó szerelmi szál már nem is fért volna bele.

 

 Réti László, Célpont Párizsban, Ulpius-ház Könyvkiadó, Budapest, 2012.

 

A recenzió a Bestseller és kritika című kritikai műhelybeszélgetés keretében készült, melynek célját a hazai populáris irodalom áttekintése, illetve a köré épülő diskurzus lehetőségeinek és határainak megvitatása képezte.

Bejegyzések

Versek vetésforgóban

3 hozzászólás

Nyerges Gábor Ádám második, a 83. könyvhétre megjelent verseskötete jóval vaskosabb és színesebb, mint a Helyi érzéstelenítés volt. Tarján Tamás szavaival élve „dzsungeles versanyag”, amely állítás több mint találó, hiszen sűrű és sűrűségében is változatos kötetről van szó, erre méltán hívja fel a figyelmet a fülszöveg. A Számvetésforgó bár más világot, más nyelvi regisztereket szólaltat meg, mégsem szakad el teljesen elődjétől. Noha az intertextualitás és a posztmodern próbálkozások kissé háttérbe szorulnak, ám Orbán Ottó szelleme továbbra is végigkíséri a verseket, s más szerzőktől is megidéződnek szövegek – például Petőfi –, így folytatja az elődökkel való párbeszédet. Sőt, Orbán Ottó személye és hatása talán hangsúlyosabb is, mint a Helyi érzéstelenítésben.

 

Az anyag terjedelmes mivolta magával hozza a ciklusok nagy számát is, melyek némiképp feldarabolják a kötetet, de egyes esetekben (mint a himnuszok ciklus) jól összefogják az egybetartozó költeményeket. A szerkesztés azonban hagy némi kívánni valót maga után, talán érdemesebb lett volna kettészedni és jobban összefogni a versanyagot, kihagyni egy-két szöveget, hogy kötetként is jól működjön a verses gyűjtemény.

 

A Számvetésforgó cím legitimálja a hosszúságot, ugyanakkor második kötetnek meglepő még a játék is a számvetés szóval. Nem is számvetés Nyerges második könyve, sokkal inkább vetésforgó, amely a változatos lírai hangok egymásmellettiségét jelentheti.

 

Legnagyobb erénye ugyanis a lírai sokszínűség, a versformák, a stílus változatossága. Nem kiforrott költői stílus, hanem bátor stílusjátékok jellemzik. Ellentmondásos ugyanakkor, hogy témáiban már korántsem ilyen sokszínű, egyfajta magányos „szerelmi líra” túlhangsúlya miatt, amely körkörösen visszatér a vetésforgóban. Olyan súllyal esik a latba ez a témakör, hogy elegendő lett volna a sikeresebb darabokat megőrizni, s inkább több olyan témára koncentrálni, amelyek jóval termékenyebbek.

 

A magány témaköre önmagában sikeres verseket is eredményez, ám első sorban nem a lírai én hangján megszólaló, a nőt megszólító darabok állják meg a helyüket. E kérdéskör sokkal izgalmasabban kidolgozott olyan költeményekben, amelyek egy-egy történetet bontanak ki, távolodva az első személyű hangtól. Ha nem a lírai én vallomása jelenik meg, rögtön hitelesebbé, érzékenyebbé válnak a szövegek. Egy magányos asszony halála, aki a Dallas sorozat Bobija miatt lesz öngyilkos (Fordított Júlia), vagy a plüssállatok anyátlansága jóval izgalmasabb és költészeti szempontból is érdekesebb terepet nyújt („pedig kérdezik tudom mert látom / megannyi gombszem kereszttüzében / a kérdést (…) hogy anyu (…) / hol van mikor jön haza miért / nem teszel valamit” Búcsú Gaudiopolistól).

 

Nyerges lírája akkor kel életre igazán, mihelyst távolít, hátrébb lép, s olyan különböző tárgyakat állít előtérbe, mint a laptop, az írógép, vagy a plüssállatok. Az Isapor című szöveg, amely egy laptop utolsó perceit írja le, mielőtt végképp leáll, különösen szép, képileg is erős tartalmakat hordozó szövege a kötetnek: „mint valami elhasznált csipkebokor lehelltél / vékony füstrózsapengéket a plafonba / mikor már azt hittük jól vagy én meg két / ujjammal többékevésbé jól szigetelt / ütőeren tartottam beléd a villanyt”. A közvetítettségen keresztül olyan nyelvi lehetőségek nyílnak meg, amelyek termékenyen hatnak a szerző lírájára.

 

A humoros elemeket felhasználó versek némileg ellensúlyozzák a magány témakörének erőteljes jelenlétét. Különböző szerepversekkel, hangok megszólaltatásával is játszik a kötet, amilyenek például a női dalok – leginkább azonban a lovag-i költemény sikeredett a szerepversek közül. Az Amit mondani nem szabadban a humor forrása a nyelvi rontások és az őszinte szerelmi vallomás hangütésének elegyítésében rejlik („és nem tudok verset írni, tudom (hogy nem tudom) / de majd, hogy nem én írtam, azt hazudom,”). A női dalok ezzel szemben nem vesznek fel sajátos nyelvhasználatot, és úgy próbálnak női hangként megszólalni, hogy a hitelesítő elemek (mint müzli evés a karcsúság reményében) klisé-szerűek, leegyszerűsítettek, érezhetően nem átéltek. A humorral élő szövegek közül kiemelendőek a Petőfi versekre rímelő költemények, ezek közül is a Csajaim a legsikerültebb, amely következetesen a Dalaim szerkezetét és rímeit örökíti tovább: „Csajaim, kik ilyenkor köszönnek, / Ábrándos kis lelkemben zörögnek.”.

 

Azonban Nyerges költészete nem sűrítésre képes költészet. Leleményes, ruganyos, de némileg úgy fest, a lírai nyelvet túl kell lépje, s már inkább prózába hajló gesztusokat tesz. Erős képeket ritkán használ, inkább nyelvi humorra építkezik, ez lendíti tovább a sorokat. Gyakran történet-kibontó, s ennek megfelelően nehéz kiragadni néhány jellemző sort a költeményekből, úgy tűnik, egy-egy sor nem is állna meg egyedül a helyét, kontextusából kiragadva. Ebből az is következik, hogy nyelve néhol igen szellős, mintha könnyedén ki lehetne cserélni egy-két szót a jelentés változtatása nélkül. Ugyancsak problémás és néhol indokolatlan az obszcén szavak használata, valamint sok esetben nem egyértelmű, hogy mi a funkciója a kurzív szövegrészeknek, amelyre példaként említhető az Istentelen agrárvers… utolsó sora.

 

A Számvetésforgó összességében változatosabb, lendületesebb, erősebb kötet az elsőnél, többet mutat a költő tehetségéből. Vitatható, hogy nem karolt-e föl túl sok szöveget a könyv, és nem lett volna érdemesebb kettészakítani az anyagot, szokatlan, hogy egy második kötet majdhogynem kétszáz oldalnyi. Bár az egy témára írtság miatt akadnak felesleges versek, melyek kihagyhatóak lettek volna, de a különböző irányok, melyek stílus és versformák változatossága szintjén megjelennek, arra ösztönzik az olvasót, hogy majd a következő kötetbe is belelapozzon.

 

Nyerges Gábor Ádám, Számvetésforgó, Parnasszus Könyvek, Új vizeken, Budapest, 2012.

Bejegyzések

A kiterjesztett szubjektum terei

Dunajcsik Mátyás második kötetében izgalmas témát feszeget. Balbec Beach című elbeszéléskötetében 13 olyan történetet közöl, amely tematikájában érdekes és problémagazdag koncepciót mutat. Érdemes megfigyelni a különböző tér- és helyleírásokat, azok játékba hozását, összefüggésrendszerét a személyiség-problematikával. Mégis hogyan ragadható meg mindez?

 

Valamennyi novella központi eleme egy bizonyos tér körvonalazása, s benne a szubjektum meg- vagy éppen meg nem ragadhatósága. Már a címadó darabban is érzékelhető egy olyan tér-elgondolás, melyben egy ismeretlen levél(író) készteti az elbeszélő képzeletét saját valóságvonatkozásának létrehozására és élettérszerű felépítésére. A láthatatlan Budapestben pedig a magándetektívnek öltözött narrátor az őt felbérelő énekesnőt a tér folytonos szűkítésével (Múzeum körút, Fuharos utcai bérház kapuja, majd egyik emeleti lakása) vezeti az elhagyott bérlakás sötét és dohos szobájába, melyben a nő saját történetének és életének megértésével próbálkozik – sikertelenül.

 

A rövid, könnyen befogadható elbeszélések újra és újra felbukkanó szereplőket, összefüggő szálakat nem sorakoztatnak fel, jellegzetes, ismétlődő és szövegalkotó egységeket, motívumokat azonban bőven találunk a szövegekben. A kötet legelején olvasható mottó sem véletlen választás: „Még akkor is, ha a dolgot a puszta valóság szempontjából nézzük, azok a helyek, ahova vágyunk, mindig több tért foglalnak el az igazi életünkben, mint az a hely, ahol tényleg vagyunk”. Talán nem túl merész kijelentés, hogy a kötet élére helyezett Proust-mondat egyfelől költői programot hirdet, másfelől útmutatót nyújt a különböző szövegek megragadhatóságához. Ezen felül egy olyan elemként is szolgál, amely implicit módon akár, de fellelhető a történetek mindegyikében, s amely vezérfonalként az értelmezés középpontjában is állhat. A tér, s annak betöltése vagy – éppen ellenkezőleg – be nem tölthetősége alakítja a novellák motívumhálózatát. Legyen szó egy képzeletbeli, fiktív térről (túlvilági gondolaút a Piccolo Nivicoban), egy intertextus által megidézett tér átjárhatóságáról (Thomas Mann Halál Velencében című kisregényének környezete – Átkelés a Lidóra), vagy egy valós hely megjelenítéséről (A láthatatlan Budapest). Az elbeszélések által létrehozott közös szövegvilág tehát erősen provokálja a térbeli valóság és formaiság körvonalazódását, s mindennek előhívására olyan komponenseket alkalmaz, amelyek olykor egészen pontos képet, sőt a topográfiai adatolás illúzióját is kelthetik.

 

A szövegek különlegessége – mellyel közelebb kerülünk a személyiség tematikájához -, a bemutatott tér-motívumból ered. Hogyan kapcsolható össze azonban a személyiség problematikája a novellákban feltűnő terek kibontásával? Elegendő arra utalni, mennyire hangsúlyos szerepet kap egy-egy város(rész), épület, utca, szoba vagy éppen a tengerpart és a repülőtér a szereplők számára önmaguk megközelítésében: „Vajon mikor lett ez a város ennyire sötét és idegen?” – teszi fel a kérdést nemcsak a városra, hanem önmagára is vonatkoztatva Vadász Henrik, az Elefánt című szöveg főszereplője. Érdemes odafigyelni tehát arra, hogy ezeknek a tereknek milyen funkciójuk van a szövegben szereplő figurák szubjektumának kidolgozásában. Minden felvonultatott tér valamilyen kommunikációs közvetítőként értelmezhető. Természetesen csupán annyiban, amennyiben elfogadjuk Marshall McLuhan gondolatmenetét, amely szerint a különböző közvetítő közegek – a mi esetünkben az ember alkotta tér és annak eltérő, de egymástól nem független módozatai –, a szubjektum kiterjesztéseként értelmezhetőek. A legszemléletesebb metafora erre talán Budapest mint a Duna által kettészelt város képe, amely nem csupán egy novella központi helyszíne. Ebből a szempontból pedig nem elhanyagolhatóak az írásokban megjelenő kettősségek, amelyek mindezt alátámasztják, s amelyek provokálják az én-szakadás jelenségét.

 

Az identitás problémája Dunajcsiknál a szétesett ember, a különvált testrészek mintázatában érhető tetten. Mindez talán az Elefánt című bizarr novellában látszik leginkább kirajzolódni, melyben a főhős állatok, és emberi testrészek kitömésével, illetve azok művészi szintre emelésével foglalkozik, munkája során pedig fokozatosan fogalmazódik meg benne test és lélek kapcsolatának mibenléte. Foglalkozásából adódóan szembetűnő az összefüggés: maga a test egy kitöltött tér formájaként tételeződik. Mivel azonban halott állatok puszta testéről van szó, a tér kitöltése deformációt mutat, amely egyben a személyiség torzulására utal. Ezt a már önmagában is „démonikus munkát” tetézi, s mintegy a körbejárt témát kiegészíti Vadász Henrik perverziója és vonzódása az amputált testrészek iránt. Ez az aspektus szintén egyfajta torzítást hoz játékba a személyiség egészében. Nagymamája végrendeletében saját lábát hagyja unokájára, aki korábban gipszből megformázta azt. Ez a különös rész-egész játék a testrészekkel a kettéhasadást idézi, mely a többi szövegben is ismétlődik, például a Formalin című írásban: „Ez a bécsi gyűjtemény azonban inkább a viaszba öntött különböző testi torzulások bemutatásában jeleskedett”. Szerepük korántsem mellékes, hiszen a részek ebben az esetben átveszik az egész funkcióját. Innentől nem meglepő az elbeszélések alakjainak különös viszonya a tárgyakhoz (metrószerelvény, Duna vizével töltött üvegcsék), vagy az amputált végtagokhoz (nagymama lába), hiszen mindig a tárgy felől van értelmezve az ember, illetve ezek az eszközök (terek) mint közvetítő közegek az egyén szubjektumának kiterjesztéseként tárulnak fel.

 

A kötet címadó darabja is illeszkedik a felvázolt tér-konstrukcióba, annak hatásos indítása. Erős érzéki gesztus figyelhető meg a rövid perszonális elbeszélésben, amelyben a megfoghatatlan is tökéletes térbeli alakzatként formálódik, hol illatáradatként a szobát betöltve, hol a szálloda egészében körbezárt épület terébe préselve: „a friss sós levegő úgy áramlott be a szétnyíló üvegtáblák között, mintha be akarná tölteni az egész szobát, (…) A szél tovább keringett a szobában; egyetlen hatalmas hangdoboz volt most a szálloda, melyben fel-alá rohangált a sós levegő”. Azonban felmerül a kérdés, vajon miért éppen a legrövidebb elbeszélés került a kötet élére? Milyen funkciót tölt be – amennyiben betölt egyáltalán – Balbec Beach a többi szöveg kontextusában? Többszöri újraolvasásra sem körvonalazódik a válasz, s talán ebből következtetve megállapítható, hogy kérdéses bárminemű összefüggést, kapcsolóelemet keresnünk Balbec Beach státuszát illetően.

 

A prózanyelvet érintve azonban akadnak kifogásolható és követhetetlen eljárások. A kifejtett tér-szubjektum elgondolást nem kíséri megfelelő nyelvezet. A narrációs technikájában sokszor követhetetlen, zavaros megoldások nem túl átgondolt szövegszerkesztésről árulkodnak. A gyakori én-elbeszélő alkalmazása önmagában jó és találó fogás – nem beszélve a szubjektum kiterjesztésének ebből nyert lehetőségeiről, ezek azonban nem jutnak kifejeződésre, ugyanis elvesznek a klasszikusokat idéző szavak, összefüggések halmazában. Gyakori írói gesztus ugyanis az, amikor az intertextust bástyaként a szöveg terébe idézve eltűnik a saját, egyedi nyelvalkotás. Az elbeszélések sorai között közvetve vagy közvetlenül, de kivétel nélkül megtalálhatóak a világirodalom, a magyar irodalom ismert alkotói, kifejezései, regényeinek szereplői, amelyek beépülve egy-egy történet struktúrájába kiépítik a hozzájuk tartozó gondolatkört – sokszor feleslegesen és túlmagyarázóan. Gondolhatunk a Szerb Antal megkísértése, Átkelés a Lidóra, vagy M. Proust: Emlékeim Sigmund Freudról című írásokra. Amit továbbá az olvasó jogosan nehezményezhet, az az erőltetett, jellegzetes irodalmár-létre apelláló hősök különc magatartása, bevett mozdulataik, a közhelyszámba menő cigarettás „kalandok”.

 

Kétségtelen tehát, hogy a leghangsúlyosabb előnye a Dunajcsik-kötetnek a tér játékba hozása, és ezen túlmenően az, amit a szubjektum kiterjesztéseként elfoglal az egyes elbeszélésekben. Ugyanakkor a narrációs eljárások és a nyelvezet tekintetében – annak ellenére, hogy az én-elbeszélő szerepeltetése jól illeszkedne az egész koncepció kiépítéséhez –, nem nevezhető gazdag, sokrétű kötetnek, sokkal inkább érezhető egyfajta erőltetett írói törekvés.

 

 

Dunajcsik Mátyás, Balbec Beach, Libri Kiadó, Budapest, 2012.